Kopátsy Sándor                  EE                  2017 01 02

A rendszerváltás reális megítélése

A bolsevik megszállás 45 éve után az ország visszanyerte szuverenitását. Ezt a váltást abban a hitben hajtotta az Antall kormány, majd az utódai végre, hogy ami a megszállás alatt történt, minden rossz volt, attól minél gyorsabban meg kell szabadulni. Ezt Antall József és kormánya úgy képelte el, hogy az úri középosztálynak az első világháború előtti hatalmát vissza kell állítani. Ebben a viszonylag erős politikai hálózattal rendelkező liberális erők is lelkesen támogatták. Ez alól bizonyos kivételt jelentett az első Orbán kormány, de az is kénytelen volt a politikai tapasztalatokkal még nem rendelkező Fidesz a romantikus parasztpolitikát folytató Kisgazdapárttal koalícióban kormányozni. Ezért aztán nem is maradhatott egy ciklusnál tovább hatalmon. Visszaállt a liberálisok hatalma.

A húsz éves liberális politika a liberális politikát eleve elutasító magyar társadalomban olyan elutasítást szült, amire nem ismer példát a demokráciák története. A Fidesz 2010-ben megnyerte a választási körzetek 99 százalékát. Még sokkal nagyobb volna a Fidesz többsége a törvényhozásban, ha nem volnának listás szavazatok. A listás szavazatszerzés ugyan a második világháború óta nagyon elterjedt Európában. Kivéve az angolszász választási rendszert.

Annak ellenére, hogy a nemcsak a Távol-Kelettől, de a négy óceánon túli angolszász országhoz képest lemarad az a Nyugat-Európa, senki sem keresi, hogy vajon milyen szerepe lehet a lemaradásnak abban, hogy az Európai Unió vészesen lemarad. A lemaradás elsődleges oka az alacsony munkára fogás, de kétségtelenül szerepet játszik a kormányok gyengesége. Ezt azonnal felismertem, amikor az SZDSZ rávette Antall Józsefet a példátlanul magas listás szavazatra. Ebből eleve az következett, hogy a kétharmados többség szinte elérhetetlen. Akkor csak én számoltam ki, hogy a körzetek 99 százalékát kell megnyerni ahhoz, hogy a legerősebb pártnak kétharmados többsége lehessen. Márpedig a fontos törvények az alkotmányunk értelmében mind kétharmadosak. Ezért jósoltam meg akkor azonnal, hogy e választási törvény alapján, évszázadokon keresztül sem alakulhat olyan kormány, amelyik egyedül kétharmados törvényt módosíthat. Ez a következő választáson ugyan egyértelművé vált, mert a körzetek 80 százalékát megnyerő MSZP arra kényszerült, hogy e szavazati törvényt kitaláló SZDSZ-szel koalíciót kössön. Ráadásul a körzetek 80 százalékát elnyerő MSZP-ben döntő volt a liberális szárny fölénye. A farka csóválta a kutyát.

Ezt a helyzetet ismerte fel Orbán Viktor a Fidesz elnöke, és gyorsan közép-jobb párttá szervezete át a Fideszt. Ezzel a közép-jobb magyar társadalomnak először volt közép-jobb kormánya, de ennek sem lehetett abszolút többsége. A Kisgazda Párttal kellett koalíciót kötni. Ez esetben sem lehetett fontos törvényeket módosítani.

A következő két ciklusban a szocialista-liberális koalíció kormányai voltak. Világossá vált, hogy a választók többsége közép-jobb kormányt akar, de mégis a liberálisok uralkodnak. 2010-re azonban megérett a helyzet arra, hogy elseprő választói többség leseperje a listára épült pártok hatalmát. A Fidesz megnyerte a körzetek 99 százalékát.

Ezzel lehetővé vált a kétharmados törvények módosíthatósága. Ekkor kellett volna a listás szavazatokat felszámolni. Ennek ellenére Orbán megelégedett azzal, hogy a listás szavazatok súlyát felére csökkentette. Ettől kedve a kétharmados parlamenti többséghez elég lett a körzetek 90 százalékának megnyerése. Demokráciákban a 90 százalék is elképzelhetetlen. 2014-ben azonban a Fidesz megnyerte a körzetek 90 százalékát, ami éppen a kétharmad küszöbét jelenti. Ez is elképzelhetetlen sikernek számít. Nem ismerek olyan demokratikus választást, ahol a legerősebb párt elérte volna a 90 százalékot. Tehát a jelen választási törvény is nagyon megemelte a törvényhozók kétharmadának elnyerhetőségi küszöbét. Ezért annak is nagyon kicsi a valószínűsége, hogy a Fidesz megtarthatja a kétharmados arányát.

Miért lett jellemző a listás törvényhozók jelenléte?

Azért, mert a pártok apparátusai érdekeltek a listás rendszerekben, mert ebben nem a választók akarata, hanem a pártok apparátusa dönt arról, kik lehet törvényhozó.

A közelmúltban azonban az euró övezetbe eladósodott mediterrán országokban felismertté vált, hogy a kispártok politikai erejét megsokszorozó listás törvényhozók akadályozzák a stabil kormányzatok kialakítását. Ezért az ellenkező irányba mutató választási törvényt terveznek. E szerint csak a legerősebb, illetve a két legerősebb párt kap a választás során többlet törvényhozói helyet. Ez Görögországban már működik, Olaszországban azonban megbukott, mert a törvényhozásban a kisebb pártoknak sikerült megakadályozni. Az olasz javaslat lényege, hogy csak az a párt kap listás mandátumokat, amelyik a körzetek 40 százalékát megnyeri. Ha két ilyen párt van, akkor ketten kapnak. Tehát több párt választási szerepe ellenére is, mindig lesz olyan, amelyik abszolút többséget nyer. Ebben a rendszerben szinte nem is fordulhat elő, hogy koalíciót kell kötni. Ez azt is jelenti, hogy a választások ciklusra szóló kormányzatot eredményeznek. Az ilyen rendszer lényegében azt jelenti, hogy kis pártnak nem is érdemes indulni. Vagyis az angolszász gyakorlat alakul ki, hogy a harmadik párt választási indulása is ritkaság, a választásban győztes pedig a választási ciklusra kormányon marad.

A jó választási rendszer az, ami biztosítja, hogy a választáson akár egyetlen szavazattal nyerő párt is egy ciklusra kormányon marad. A bizonytalan kormány nem lehet hatékony, mert nincs ereje ahhoz, hogy a programjához ragaszkodhat. Ez csak akkor valósulhat meg, ha csak olyan pártnak érdemes indulni a választáson, amelyiknek nyerési esélye van. A nyertes pedig egy cikluson keresztül kormányon marad. Ilyen az Egyesült Államok alkotmánya.

Az is figyelemre méltó, hogy a politikai diktatúrák békeidőben sikeresebbek voltak, magasabb foglalkoztatást, gyorsabb gazdaági fejlődést biztosítottak, mint a liberális demokráciák. A második világháború után a három legnagyobb gazdasági csoda a városállamok között a szingapúri egypártrendszer, a kisebb államok között a dél-koreai katonai diktatúra, a világbirodalmak között pedig az 1990-ben bevezetett kommunista bizonyítja.

Jelenleg a Távol-Kelet minden országa sokszor gyorsabban fejlődik, mint az EU, pedig azokban nincs sok párt.

A négy óceánokon túli angolszász ország is, ahol gyakorlatilag csak választási ciklusra történik választás.

Az EU tagországok közt is gyorsabban fejlődnek azok az országok, amelyekben ritkábbak a kormányok megbukása. A puritánok az átlagnál gyorsabban, a mediterránok és az ortodox keresztények lemaradnak.

Magyarországon a rendszerváltás óta nem volt egy párti kormány, és egyetlen kormány nem élt túl egy választási ciklust, kivéve a Fideszt, ami megnyerte a második ciklust is. Nem kis részben az is annak köszönhető, hogy a Fidesznek az ellenzéke egyharmadra nőtt, de ez megoszlik tőle balra és jobbra közel azonos erőt jelent, tehát lehetetlen a kormány elleni összefogásuk.

Még nem vetette fel senki, hogy alapvetően más lett volna a rendszerváltást követő húsz év politikája, ha nincs listás törvényhozásba kerülés. Az első öt választáson csak egy esetben nem volt olyan párt, amelyik egyedül is kormányt alakíthatott volna, ha nincsenek listás helyek a törvényhozásban. Ez egy esetben, a második választáson ugyan az MSZP-nek így is volt abszolút többsége, de mivel a fontos törvényekhez kétharmados többségre volt szükség, az MSZP koalíciót kötött az SZDSZ-el. A Fidesznek ugyan a 2014-es választáson 90 százalékos többsége volt, de ez is éppen csak elég a kétharmados többséghez.

A jó választási törvény az, amiben két párt küzd a szavazók bizalmáért, és a győztesnek a ciklusra biztos kormánya van. Ha nem ilyen a választási rendszer, minél több párt van, annál kisebb az esélye a legerősebbnek, hogy kormányt alakíthat, és a ciklus alatt óvatosnak kell lenni, hogy meg ne bukjon.

A liberálisok hisztérikusan tiltakoznak az egy párt uralma ellen. Ez azonban csak akkor indokolt, ha a ciklusok végén is biztonság van. A gyakorlatban az ideális, azaz hatékony kormány csak ott lehet, ahol a választás egy ciklusra egyértelműen eldönti, kié a kormányzás hatalma. Jól nem kormányozhat az, akinek a cikluson belül sincs biztonsága arra, hogy hatalmon marad. Az is igaz, hogy az sem jó rendszer, amiben a következő választáson nincs esély arra, hogy leváltható.

Ez a követelmény is csak olyan országokra igaz, amelyek az élvonalon, vagy annak közelében vannak. Finnországon kívül nem volt olyan ország, amelyik több párt közti hatalommegosztás esetében is sikeresen felzárkózhatott.

A rendszerváltás eredendő hibája az volt, hogy a liberálisoknak nagyobb befolyásuk volt annál, amit a lakosság kultúrája és az elért életszínvonalának magassága megkívánt volna. A politikai és a gazdasági liberalizmus csak az élvonalba lévő társadalmak számára lehet optimális megoldás. Mi, magyarok a rendszerváltást követő liberális politikához képest viszonylag szegények és liberális ellenesek vagyunk. Ezt mindennél jobban megmutatták a rendszerváltást követő választások. Amíg 2010-ben nem a közép-jobb párttá átszerveződött Fidesz került kormányra, a kevés, de befolyások liberális uralta a politikát. Húsz év után a közép-jobb Fidesz olyan választói támogatást élvez, ami első az EU 28 tagországa között. Ez a kivételes választói támogatás megmaradt annak ellenére, hogy a Fidesz sem javított a rendszerváltás után kialakított gazdaságpolitikán.

A rendszerváltás legnagyobb hibája az alacsony foglalkoztatás.

A rendszerváltás előtti bolsevik rendszer legnagyobb előnye a magas foglalkoztatás volt. Ez azonban úgy valósult meg, hogy a munkaerő jelentős hányada veszteséges vállaltokban dolgozott. A veszteséges vállatok felszámolása azonban a bolsevik ideológia számára elfogadhatatlan volt. Azt meg nemcsak akkor, de most sem vette tudomásul senki, hogy a társadalom érdeke nem csak a nyereségesek működtetése, de még az olyan veszteségesek is hasznosak, amelyek leállítása a veszteségüknél is nagyobb kárt okoz.

Mivel a gazdasági rendszerváltást az SZDSZ és az MZSP liberális szárnya vezényelte le, a nyereséges vállatokat, ha volt rá vevő, eladtuk, a veszteségeseket pedig felszámoltuk.

Mit kellett volna eladni?

Csak az olyan vállalatokat, amelyek magyar kézben várhatóan sem lettek volna olyan hatékonyak, mint a nyugati tőkések vezetése alatt. Ez esetben sem lett volna szabad a hatékonyságot a vállalati nyerséggel mérni. Azt kellett volna figyelembe venni, hogy mekkora az a vállalati nyereség, ami az országban marad. A kivitt nyereség ugyanis nem a magyar állam és társadalom jövedelme.

Még súlyosabb hiba volt az olyan vállatok kiárusítása, melyek külföldi kézben sem lehetnek hatékonyabbak. Ráadásul még a nyereségük rátáját is garantáltuk. Ennek klasszikus példái voltak a közszolgáltatásokat elosztó vállalatok. Az pedig a szakmai ostobaság teteje, hogy a kiárusítók nem tudták, hogy a nemzetközi vállatok nyeresége az országok között könnyen átcsoportosíthatók.

A legnagyobb társadalmi és pénzügyi veszteséget azonban a veszteséges vállaltok leállítása okozta.

Máig nem találtam olyan veszteséges vállaltot, aminek nagyobb lett volna a vesztesége, mint amennyi költségvetési kárt okozott a leállítása. De a legtöbb esetben ennél is nagyobb volt az erkölcsi kár, amit a tartós munkanélküliség okozott és okoz. Senki sem mérte fel, hogy mennyi szaktudás semmisült meg, mennyivel nőtt a bűnözés, mennyivel romlott a tulajdonvédelem, mennyivel csökkent a munkanélküliek gyermekeinek a felnevelési eredménye.

Arról is csak most folynak felmérések, hogy mekkora vagyon vált éréktelenné a működtetésének leállítása következtében.

A rendszerváltás mérlege.

A Szovjetunió alá rendelve nagyon kicsi volt az államunk politikai szuverenitása, ugyanakkor számos olyan társadalmi reformot valósíthattunk meg, amire nem lett volna elég saját erőnk. Az ebben a helyzetbe hozott csatlós országok között mi lettünk a legvidámabb barakk.

A Szovjetunió szétesése után visszanyertük az állami szuverenitásukat, de ennek jelentős hányadáról lemondunk azzal, hogy beléptünk az Európai Unióba, ahol eleve korlátozódott a szuverenitásunk. Kénytelenek lettünk a Németország fejlettségére és kultúrájára szabott feltételeket elfogadni. Az euró övezetbe, szerencsénkre, nem léptünk be, de lényegében tagja lettünk azzal, hogy a forint keménységét az euróhoz keményen megtartottuk, sőt svájci frankban adósodtunk el. Ezért aztán gyorsan eladósodtunk.

Azt azonban máig nem tudatosítjuk, hogy az eladósodásunk, a fejlettektől történő lemaradásunk és a tehetségeknek a fejlettebb országokba való kivándorlásának az elsődleges oka az EU tagságunk.

Ez a folyamat csak akkor lassult le, amikor negyedével leértékeltük a forintot.

Addig azonban máig sem jutottunk el, hogy a Brüsszelből jövő követelményeknek továbbra is igyekszünk megfelelni. A vámunió az egyetlen minden EU tagállam számára kedvező adottság, de csak addig, amíg ennek alapján nem kell német módra viselkedni. Az eltérő kultúrájú és fejlettségű szintű országok számára a vámunió is csak addig pozitív hatású, amíg ennél további lépés csak azok számára pozitív hatású, amíg a tagok legalább annyira puritánok és fejlettek, mint Németország lakossága.

Az EU jelenlegi formájában csak a puritán és már gazdag lakosságú országok számára előnyös. A nem puritán és még kevésbé fejlett országok számára azonban többet árt, mint használ.