A jövedelem újraelosztása

Kopátsy Sándor                   EE                 2015 05 06

Társadalomszemléletem

A jövedelem újraelosztása

(Kézirat)

Közgazdásszá válásom fontos lépcsője volt annak megfejtése, miért osztotta újra minden osztálytársadalom úgy a megtermelt nemzeti jövedelmet, hogy a többség nyomora fokozódjon. Rádöbbentem, hogy ezzel sikerült a többség nyomorát úgy fokozni, hogy a halálozás kerüljön közelebb a népszaporulat eltartható szintjéhez. Ugyanis, ha az osztálytársadalmak nem növelték volna közvetlen és közvetett eszközökkel a halálozást, a spontán népszaporulat mintegy tízszerese lett volna az elviselhetőnek.

Ezért éreztem minőségi társadalmi változásnak azt, hogy a társadalmak mindegyike megfordította az újraelosztást progresszíven adóztat, és degresszíven oszt vissza.

Ezt azzal magyarázom, hogy a jelenkori tudásalapú társadalom elsődleges célja a lakosság minőségi értékének növelése. Ez csak olyan társadalomban valósulhat meg, a miben nincs leszakadt réteg. Ez ugyanis sok, de gyenge minőségű gyereket nevel, ami a társadalom számára teher. Ebből következik, hogy a társadalom fejlődése viszonylag nivellált, a munkaerőpiacon kialakultnál kevésbé differenciált jövedelemarányt igényel.

Ennek felismerésével nagyon korán, már 1920-ban Arthur Cecil Pigou jelentkezett. Ő mutatott rá először arra, hogy a társadalom működetésére jó hatással van, ha a viszonylag gazdagtól elvonunk, és a viszonylag szegényeknek osztunk vissza. A jövedelmeket nivelláló visszaosztás serkenti a társadalom növekedését.

Pigou felismerését ugyan elhallgatta a társadalomtudomány, a nélkül, hogy cáfolta volna. A politikai vezetés azonban kiváló fegyvert talált benne. Nem Pigou logikáját követte, csak a választók megnyerése érdekében használta. Még nem találtam olyan irodalmat, ami a 20. század elei és végi újraelosztást bemutatta volna. Pedig korábban elképzelhetetlen fordulat következett be a század során. Nemcsak a bolsevik, de a liberális demokrata társadalmakban is. De elég meggondolni, hogyan fordult az elvonás progresszívvá, és hogyan nőttek meg a jövedelmekkel fordítva arányos visszaosztások. Száz éve még ritkaság volt a nyugdíj, a családi pótlék, munkanélküli segély, egészségügyi ellátás, az általános iskolánál magasabb képzés…

A liberális politikusok és közgazdászok ugyan mindig morogtak a nagyarányú állami elvonás ellen, de ezzel a politikával nem lehetett választást nyerni.

Pigou javaslatát arra építette, hogy a szegények a nagyobb jövedelmet azonnal elköltik, azaz a termelők számára keresletet jelentnek. Ugyanakkor a gazdagok a nagyobb jövedelmükkel inkább kínálatot növelnek, aminek nem lesz elegendő kereslete. Ugyanakkor nem számolt azzal, hogy a bérből élők jobb életviszonyai hosszabb várható életkort, és nagyobb gyermekvállalást eredményeznek. Vagyis nem ismerte fel a lényeget, hogy a túlnépesedés esetén a módszere csak növeli a társadalom eleve nagy túlnépesedési nyomását. Neki csak olyan társadalomban van igaza, ahol már megszűnt a túlnépesedési nyomás. 1920-ban még a legfejlettebb társadalmakban is jelentős volt a túlnépesedés.

A túlnépesedő társadalmakban a legnagyobb társadalmi károkozás a túlnépesedés.

Ezt a század második fele minden előzetes elképzelésnél jobban igazolta.

Amikor az emberiség fejlett ötödében a fogamzásgátlásnak, a magas jövedelemnek, a magas iskoláztatási igénynek hatására megszűnt a túlnépesedési nyomás. Pigou tanácsai spontán megvalósultak. Az újraelosztás megfordult, de nem nőtt a gyermekvállalás.

Ezzel szinte egy időben a világ kevésbé fejlett négyötödében is átvették a fejlettektől a Pigou által javasolt módszert. Az elmaradt társadalmakban is olyan arányban fordult meg az újraelosztás, amit a fejlettek megtettek, és bevezetését, elsősorban az embert és vagyont pusztító háborúzást fegyveres beavatkozásokkal fékezték meg, legyőzték a legnagyobb népbetegségeket, ennek hatására megtízszereződött a népszaporulat. Vagyis a megelőző hatezer évben minden társadalom halálozásfokozó volt, és ennek köszönhetően 1-2 ezrelékre csökkent a népszaporulat. Ez a század második felén a fejlett Nyugat elosztási tapasztalatait átvéve, 2-4 százalékra, a hatezer évesnek mintegy hússzorosára ugrott. A túlszaporodó társadalmakban éppen az ellenkezőjét kell tenni, a 20. század ugyan a fogyasztói vásárlóerőt meghaladó túltermelési válság százada is volt, ami ellen adott Pigou, de már Keynes is tanácsot. Százszor nagyobb károkozó volt az emberiség létszámának négyszeresre növekedése. De ebben a tekintetben közel száz évvel később, még Piketty sem változatott. Az ugyan tény, hogy a vásárlóerő szabályozása nagyon fontos, ezért tartom az állami pénzteremtést is nagy jelentőségű feladatnak, mert nagyon kultúrától függő a társdalom érdekében szükséges jövedelem elvonás tejesítése. Márpedig amelyik társadalomban a lakosság kulturális hozzáállása az adófizetéshez gyenge, ott az állami pénzteremtés, az infláció nélkülözhetetlen. Ez nyilvánvalóvá vált az euró övezet mediterrán országainak jelenlegi pénzügyi válságával. Ezek a vígan pénzteremtő országok azzal, hogy beléptek az euró övezetbe, lemondtak arról, hogy bankjegye nyomtatával teremtsék meg a hiányzó állami bevételt. Ezt kárpótolták azzal, hogy az övezethez tartozás sokkal olcsóbbá tette a külföldi hitelekhez jutást. De ez óriási minőségi különbséget jelentett, a kibocsátott pénzt nem kellett visszafizetni, az olcsóbb államkötvényeket pedig kamatostól.

Keynes és Pigou azt hagyták figyelmen kívül, hogy nem elég a pénzügyi egyensúly, az is fontos, mi lesz a többletjövedelem hatása, mire költi el azt a lakosság. Amennyiben a lakosság a többlet jövedelmet elfogyassza, ahogyan azt ők ezzel számoltak, akkor annak hatására növekszik a népszaporulat, vagyis a gazdasági kudarc elsődleges oka.

Mivel a közgazdaságtan a mai napig is figyelem kívül hagyja, hogy a társadalmak elsődleges feladata, hogy a népesség 1-2 ezrelékes határoknál jobban ne változzon. Az ennél gyorsabb népességnövekedés ugyanis elviselhetetlen felhalmozási igénnyel jár. Ezzel azonnal romba dől a lakossági fogyasztást növelni akaró stratégia.

Én ezzel a problémával az 50-es évek elején találkoztam, amikor megjelent Rácz Jenő és Bródy András könyve, amiben gondosan bemutatják, hogy a népesség növekedése mekkora tőkeigénnyel jár. Kiderült, hogy az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem és az egy lakosra jutó nemzeti vagyon aránya az adott gazdaságföldrajzi környezetben állandó. Ha az előbbi nő, növelni kell az utóbbit is. Könyvük adatai szerin az a szorzó 3-4-szeres. Ha növeljük a lakosság egy laksora jutó jövedelmét, ezzel arányosan növelni kell a nemzeti vagyont is. Ha ez nem történik meg, csökken a hatékonyság.

Azt a tévedésüket akkor még nem vetem tudomásul, hogy ők is csak a fizikai vagyonigénnyel számoltak. Az óta azonban egyértelművé vált, hogy a tudományos és technikai forradalom hatására a tudásvagyon vált a fontosabbá. A már Széchenyi által felismert kiművelt emberfők felnevelése óriási befektetés. Ezt azonban a közgazdaságtudomány máig sem hajlandó tudomásul venni. Megmaradt a klasszikus közgazdaságtan alapján, ami a munkaerőt nem tekintette folyamatosan újratermelendő termési tényezőnek, a gyarapítását pedig felhalmozásnak.

Azt a tényt, hogy a tudományos és technikai forradalom kielégíthetetlen hiányt teremtett a minőségi munkaerőben, ma sem hajlandó tudomásul venni. Ez a mulasztás azonban azzal jár, hogy a klasszikus közgazdaságtan fogalmi rendszere képtelenné vált ara, hogy a jelenkor fejlett társadalmainak mozgását leképezze.

Az osztálytársadalmak közös jellemzője volt, hogy a lakosság túlszaporodott, a munkaerő minősége pedig meghaladta a technikai színvonalból fakadó igényt. Ezért az osztálytársadalmaknak érdeke volt és maradt a túlnépesedés elleni védekezés. Ennek két eszköze volt. Egyrészt a halálozás fokozása, másrészt a mások rovására történő területszerzés. Az utóbbihoz azonban minél nagyobb népességre volt szüksége. A katonai erő ugyanis elsősorban a létszámfölényre épült. A háborúzás azért jellemezte az osztálytársadalmak történetét, mert mindkét célt szolgálta. Egyrészt, ha sikerül, életterét nagyobbíthatja, másrészt mindkét félnél lecsapolt a felesleges lakosságból.

Mivel a jelenkori társadalom sikere elsősorban azon múlik, hogyan képes a társadalom minőségi munkaerővel szemben támasztott igényét kielégíteni, az olyan jövedelmeket szabad csak növelni, amelyek nem gyarapítják a lakosság létszámát, de növelik a minősségét. Márpedig, ha a társadalom elsődleges feladata a létszám viszonylagos stabilitása, csak az olyan jövedelemnövelés szolgálja a társadalom érdekét, ami a munkaerő minőségét javítja. Ezzel szemben Keynes és Pigou csak a fogyasztás mennyiségi változásairól beszélt. Ugyanakkor nem vették tudomásul, hogy a népesség létszámváltozását minimalizálni kell.

Ha valami minden jelenkori fejlett társadalomra jellemző, hogy a lakosság számának növekedése már nem jelentős, de ezen belül egyre nagyobb hiány van a munkaerő felső harmadának minőségében, és egyre nagyobb felesleg az alsó minőségi harmadban.

Ezért idézgetem újra és újra jó tanácsom. Szülessen annyi gyermek a családok felső harmadában, mint jelenleg az alsóban, és az alsóban csak annyi, mint jelenleg a felsőben. Ennek az lesz a következménye, hogy 50 év múlva háromszor gazdagabbak leszünk, mint akkor, ha a gyermekvállalás jelenlegi családi háttere marad.

Ez a jó tanácsom azt is jelenti, hogy a társadalmak várható teljesítménye elsősorban azon múlik, hogyan sikerül a gyermekvállalások mögötti családi hátteret a társadalom érdekéhez igazítani. Ennek ellenére ma még a társadalmak nagyobb fele nem képes megoldani, hogy a népesség ne nagyságrenddel gyorsabban növekedjen a megengedhetőnél. Az emberiség másik, valamivel kisebb fele már nem túlnépesedő, de olyan gyermekvállalási támogatási rendszert működtet, ami minőségi kontraszelekciót eredményez. A fejlett társadalmakban olyan gyermekvállalási támogatás működik, ami alapvetően a mennyiséget támogatja a minőség rovására. A gyermekvállalás állami támogatásának aránya ugyanis a családok jövedelmével fordítottan arányos.

A társadalom érdekét szolgáló gyermekvállalási támogatást ugyanis a várható eredményhez kellene igazítani. Ezért volna nélkülözhetetlen szükség az olyan felmérésre, hogyan aránylik a szülők jövedelméhez és iskolázottságához a felnevelési eredmény. Ezt a közvélemény talán még a valóságnál is nagyobbra becsüli, de adatokkal nem rendelkezünk.

Az azonban egyre inkább bebizonyosodik, hogy azok a társadalmak érnek el jobb eredményt, amelyek nem munkajövedelmet emelnek, hanem a tehetségfeltárást, annak kifejlesztését, mindenekelőtt a szülők eredményes gyermeknevelését támogatják.

A kiváló minőségű munkaerőhöz külső forrásból is kapható munkahelyteremtést biztosító tőke.

Hetven éve vesztettük el a második világháborút.

Kopátsy Sándor                 PH                   2015 05 09

Hetven éve vesztettük el a második világháborút.

A háború első felében nem is álmodtam arról, hogy megérem. Akkor is örültem, hogy elvesztettük, és most is örülök. A háború alatt attól féltem, hogy a két ellentétes oldalú diktatúra összefog. Abban nem láttam okot, hogy egymásnak esnek, és ezzel biztosítják a demokráciák győzelmét.

Máig nem írta le egyetlen történész, hogy a náci Németországnak minden oka megvolt arra, hogy ne féljen attól, hogy a Szovjetunió hátba támadja. Európa szerencséjére, Hitlernek akkora volt a népszerűsége, hogy a saját vezérkarát is rá tudja venni a Szovjetunió lerohanására. Nemcsak a náciknak, de a vezérkarnak is a reálisnál sokkal jobb volt a saját erejéről a véleménye. Elhitték, hogy a Szovjetunió legyőzése után is bőven marad erejük a demokráciáikkal való leszámolásra. Ezt csak akkor ismerték fel, amikor már a hadseregük elvérzett a keleti fronton.

Azt, hogy a második világháború elvesztése számunkra örökre ünnep marad, csak az értheti meg, aki átgondolja, mi lett volna, ha Hitler nem támadja meg a Szovjetuniót, ami a tőkés demokráciákat sokkal nagyobb ellenségének tekintette, mint a fasiszta diktatúrákat.

Valami számomra a háború alatt egyértelmű volt, hogy a háború elhúzódását, az imperialista gyarmattartók, és a mindent gyarmatuknak akaró nácik háborúját a két ellenségük elvéreztetésnek tartotta mind Roosevelt, mind Sztálin. egyformán élvezte a két háborúzó fél maximális elvérzését. Ezt a tengelyhatalmak nem érezték meg. A végzetes úttévesztést először Japán követte el azzal, hogy háborút provokált az Egyesült Államok ellen. Japának is az volt az érdeke, hogy az európai imperialisták minél jobban véreztessék ki egymást. A tengelyhatalmak érdeke tehát az volt, hogy ne vonják be a háborúba se az Egyesült Államokat, se a Szovjetuniót. Ez nem lett volna nehéz feladat, mert mind Sztálin, mind Roosevelt is ezt akarta.

Azon utólag sem csodálkozom, hogy a magyar vezetés ebből akkor semmit nem látott. A Horthy rendszer, ami lényegében az arisztokrácia és az úri középosztály uralma volt, amit a magyar társadalom többsége bambán támogatott, az a létért harcolt. A kommunisták győzelmét reálisan a likvidálásuknak tekintették. Ebben megbízható szövetségesük volt az úri középosztály, és a teljes revízióban bízó közvélemény többsége is. Arra ugyan nem számíthattak, hogy a náci győzelem esetében Hitler visszaállítja a Trianon előtti országunkat, de másra még kevésbé.

A hidegháború azonban utólag egyértelműen megmutatta milyenek a reális erőviszonyok.

Az Egyesült Államoknak nem lehetett, és ma sem lehet versenytársa egyetlen más ország sem. Japán és Németország azzal követte el a legnagyobb hibát, hogy nem elégedtek meg az imperialista, gyarmattartók feletti győzelemmel, a legyőzhetetlen Egyesült Államokat is térdre akarták kényszeríteni. Roosevelt egyik ambiciózus imperialistát sem támadta volna meg, amíg nem vállnak a nyugat-európai gyarmattartók teljesen erőtlenné. Vagyis, ha Japán és Németország nem provokálja az Egyesült Államokat, sokkal kisebb háborús veszteségekkel, és megalázottsággal befejezhette volna a második világháborút úgy, hogy Japán a Távol-Keleten, Németország pedig Európában lehet az első. Tegyük hozzá, hogy így is az lett.

Japán bizonyult a háború után a legerősebbnek, de az Egyesült Államokkal szemben, a náci Németországgal szövetkezve sem lehetett egyenrangú. De a háború után húsz évvel így is az lett. Azt pedig senki sem láthatta előre, hogy Kína az ezredfordulóra nála is sokkal előbbre jut.

Németország volt katonai tekintetben a kontinensen a legerősebb. A század végére a két nála gazdagabb Nagy Brittaninál és Franciaországnál is gazdagabb lett. A háborúban azonban még a Szovjetunióval sem boldogult, sőt a háború után a katonai ereje azénál sokkal kisebb maradt.

Nagy Britannia sem Németországnak, sem Japánnak nem volt egyenrangú ellenfele. Az Egyesült Államok nélkül semmi katonai esélye nem volt a náci Németországgal szemben. Churchillt ma is a háború hősének emlegetik. Az fel sem merül a történészek előtt, hogy a második világháborúban a legtöbbet Nagy Britannia vesztett. Churchill háborús célja a Birodalom megmentése volt. Ha nem a béketárgyalások napján tesszük mérlegre a második világháború következményeit, akkor egyértelmű, hogy a legtöbbet a Brit Birodalom vesztett. Ez lett a háború előtti állapotához képest a legnagyobb vesztes. Előtte még a leggazdagabb világbirodalom volt, a század végén pedig már nem volt a 15 első között.

Franciaország katonai és gazdasági ereje még kisebb volt Németországéhoz viszonyítva. Ma az ENSZ tagállamok rangsorában csak a 23.

A Szovjetunió ugyan az összeomlásáig a katonai szuperhatalom szerepét játszhatta.

Kína pedig árnyéka sem volt mai erejének.

A fentiek tudomásulvétele azt jelenti, hogy a második világháború a világ egészének erőviszonyain szinte semmit nem változtatott. A század végére az bizonyosodott be, amire a század elején Max Weber felfigyelt. Egyre nagyobb lett a puritán népek országainak a fölénye. Azt ő a 20. század elején még nem láthatta, hogy a távol-keleti konfuciánus népek meg a Nyugat protestánsainál is puritánabbak.

Ahhoz még kevesebb fantázia kell, hogy lássuk, mi lesz a század közepén.

Két szuperhatalom lesz. Az Egyesült Államok mellé felzárkózik Kína.

A 20. század elején a gazdag országokban élők nagy többsége Európa nyugati felén élt. Százötven évvel később, 2050-ben a gazdagok országokban élők többsége, mintegy másfél milliárd a Távol-Keleten fog élni. Európában már csak a protestáns országok mintegy 200 millió lakosa él gazdag országokban. Ennek még egyszer akkora száma él majd a négy tengerentúli protestáns országban.

A két világháború volt az emberiség történelmének két legnagyobb háborúja, de a világtörténelemben nem okoztak lényeges változást azzal szemben, amit Weber a 20. század küszöbén felismert. A tudományos és technikai forradalom olyan mértékben felértékelte a lakosság viselkedési kultúráját, hogy a társadalmak fejlődési dinamikája attól vált függővé, mennyire felel meg a lakosság viselkedése az alépítmény által támasztott igénynek.

Ebből a társadalmi törvényből fakadt már az is, hogy a kereszténységnek csak a protestáns felekezetei feletek és felelnek meg jobban a kor követelményeinek.

Ez még sokkal markánsabban beigazolódott a marxista vallás esetében. Amíg a kelet-európai népek puritanizmus hiánya a kelet-európai marxizmusok csődjét okozta, a konfuciánus Kínában a marxista ideológia hozta létre az emberiség legnagyobb gazdasági csodáját.

A két világháború legnagyobb történelmi tanulsága, hogy a túlszaporodó tőkés osztálytársadalmak viselkedését az egymás pusztító háborúk jellemezték, a tudományos és technikai forradalom olyan társadalmi érdekeket hozott létre, amin a fejlettek közti gazdasági munkamegosztás lett az elsődleges társadalmi érdek. Ebben pedig nem egymás rovására, hanem csak az egymással való együttműködés jelenti a társadalom érdekét.

Amennyire jogos az öröm, hogy a fejlett társadalmakban az érdekellentét érdekközösséggé vált, annyira katasztrofális, hogy az emberiség háromötöde fékevesztetten szaporodik. Számukra nem csökkent, hanem sokkal nagyobb érdekké vált az egymás, de még a saját lakosság pusztítása is.

Hetven éve, amikor bevetették az első atombombát, általános lett a korábbiaknál is sokkal pusztítóbb háborúk réme, azt jósoltam, hogy az emberiség túlnépesedése ugyan emberpusztításokhoz vezet, de ennek sokkal több áldozata lesz kézifegyverekkel, mint atombombákkal.

A saját korunkat csak akkor érthetjük meg, hogy minden háború mögött a túlnépesedés állt. Mivel az emberiség, fejlett, gazdag kétötöde nem szaporodó lakosságú társadalmakban él, ott nem lesznek háborúk. Ugyanakkor az emberiség háromötöde gyorsabban túlnépesedik, mint valaha a múltjában, ott az emberek ember pusztítóbbak lesznek, mint valaha.

Ma az emberiség fele olyan társadalmakban él, ahol a lakosság az elviselhetőnél tízszer gyorsabban szaporodik. Arról fogalmunk sem lehet, milyen emberpusztítások fognak ebből következni.

Mi most a legnagyobb háború végének évfordulóját ünnepeljük, de vakon rohanunk az olyan társadalomba, amiben sokszorosan nagyobb emberpusztítások válnak elkerülhetetlenné. 

Az ember sem számolható darabra…

Kopátsy Sándor                PP                    2015 05 05

Az ember sem számolható darabra…

A társadalomtudományok nem hajlandók tudomásul venni, hogy az ember egyre kevésbé számolható darabra, a kora évekre. A tudományos és technikai forradalom ebben a tekintetben is minőségi változást hozott.

Azt már diákkoromban megfigyeltem, hogy a nekem tetsző emberek fiatalon haltak meg. De rövid életük tartalmasabb volt nemcsak nekik, de a társadalomnak is több haszna volt ebből a rövid, de tartalmas életből, mint a sokáig élő emberek üres életéből. Ezért mindig úgy éltem, hogy az időbe minél több élmény férjen be. Ennek ellenére nagyon hosszú életet megértem.

Ez jutott eszembe, amikor a legutóbbi finn választást elemző írást olvasom. Csodáltam őket tizenéves koromban, amikor az országukat megtámadó Szovjetunióval szembe tudtak állni. Ennek ellenére, egyetlen ország voltak, akik megértették, hogy mint jelent a Jaltai Szerződés. Megkérdezték Sztálint, mint ért a szerződés alatt, és ahhoz tartották magukat. Máig nem találkoztam olyan csatlós ország történészével, aki leírta volna, hogy mennyire igazuk volt a finneknek. Ez ugyan nem azt jelenti, hogy mi is megtehettük volna, de annyit igen, hogy a sorunkat azzal vittük rossz vágányra, hogy ostobán, és felkészületlenül sietünk hadat üzenni a demokrácia oldalán álló Szovjetuniónak.

Máig nem akadt magyar történész, aki leírta volna, hogy milyen felelőtlen bűn volt a hadüzenetünk.

A finneket azért is csodálom, mert az elmúlt száz év során, Európában nálunk nőtt a leggyorsabban az egy főre jutó nemzeti jövedelem. Nemcsak minket előztek meg, de minden európai nagyhatalmat is.

A választás elemzője viszont azt emeli ki, hogy Európa legöregebb országa. Viszonylag kevés a gyerek és sokáig élnek. Mindkettőt erénynek tartom. Az elmúlt száz év sikerének titka a kevesebb gyermek, de azok kiváló képzése. Márpedig az iskolarendszerük hatékonysága első Európában, a távol-keleti siker országokkal egy kategóriában van. Minden európai népnél jobban megértették a tudományos és technikai forradalom követelményét. Nem több gyermekre, hanem azok minél jobb felnevelésére van a társadalomnak szüksége.

Ők voltak az elsők a világon, akik már nem azt tartották fontosnak, hányan születnek, hanem hogyan élik meg a magzati korukat. Aztán máig követik, hogyan hatnak a születéskori méretek az életpályák alakulásra. Ebből kiderül, hogy az életteljesítményre egész életen keresztül kihat a magzati életünk minősége. Arról még nem találtam anyagot, hogy a jobban kihordott magzatok mennyivel élnek tovább, de ezt is természetesnek tartom.

Hamar megtanultam, hogy a finn férfiak a legjobb katonák, a nők pedig a legjobb anyák.

Az idézett írás is megjegyzi, hogy a 65 élves finnek fizikai és szellemi állapota is jobb, mint a más országokban. Ezzel aztán oda is eljutottam, hogy fizikai és szellemi képességekben sem lehet az évek számával mérni az állampolgárok munkaképességét. Finnországban a bérek négyszer magasabbak, mint nálunk. A foglalkoztatásuk pedig a mi 55 százalékunkkal szemben 75 százalékos. Ráadásul a munkaviszonyban ledolgozott órák száma is 100-al nagyobb.

Maradjunk annyiban, hogy Finnországban minden mérték más, mint nálunk. Én a rokonsági alapon ugyan nem ítélek meg senkit, de irigylem a finneket. Mindent sokkal jobban megoldanak, mint mi. 

A zsidó és a kínai diaszpóra

Kopátsy Sándor                 PH                 2015 05 04

A zsidó és a kínai diaszpóra

Nagyon kevesen kövek nyomon a világtörténelem, de minden bizonnyal annak utolsó száz évében a két legnagyobb sikerű diaszpóra, az európai zsidó és a távol-keleti kínai sorsát.

Minket, magyarokat elsősorban a zsidó diaszpóra története érdekelt. A sorunk vele fonódott össze. Arra senki sem fordított figyelmet, hogy a Távol-Keleten egy még nagyobb üldözött diaszpóra, a kínai, fázisban kissé megkésve, nem kisebb sikerre lehet büszke.

Az európai történészek ugyan foglalkoznak a kontinens keleti kétharmadában végbement zsidóüldözéssel, aminek során közép-európai a zsidó etnikumok öthatodát elpusztították, a kelet-európai zsidókat pedig hagyták kitelepülni. A háború után pedig e két térség germán etnikumának többségét telepítették ki. Arról még nem találtam történelmi elemzést, hogy a megelőző száz évben, mit köszönhetett Közép- és Kelet-Európa ennek a két etnikumnak. Egy mondatban: Ez a két térség ezer éve igyekezett Nyugat-Európához felzárkózni. A 19. század közepéig szinte semmi sikerrel.

A 19. század második felében a vasút és a gőzhajózás tizedére csökkentette a közép- és kelet-európai országoknak a szállítási idejét és költségegét Nyugat-Európához. Ezt a kínálkozó alkalmat a térség fél-feudális államai nem ismerték fel, és nem is akarták felismerni, mert ettől a társadalmi helyzetük fenyegetettségét látták. A kínálkozó alkalom azonban jól jött a germán és a zsidó kisebbségnek.

A germánok.

Európa keleti felén a középkor dereka óta csak a germán kisebbség volt nyugat-európai puritán. Ők voltak a polgárok, de az államokon belül elszigetelődött zárványokban éltek. Ők sem voltak nagyon kíváncsiak a feudális politikai struktúrára, az pedig örült, hogy a germán kisebbségek izoláltak maradtak.

A zsidók.

A vasúthálózat kiépüléséig a zsidóság is gettókba zárkózva élt Európa keleti felén. Még nyugati értelemben polgárok sem lettek, a közvetlen térségük vándorkereskedői voltak, akinek működési térségük alig haladta meg az egynapi járóföldet. A vasúthálózat kiépülése és a gőzhajók megjelenése azonban Tizedére csökkentette a nyugat-európai piacok elérhetőségét, és megtízszerezte a belföldi kereskedelem egynapi járóföldjét.

A 19. század technikai forradalma a begyűjtő kereskedelem térségének sugarát is tízszeresére növelte.

Az eddig össze sem gyűjthető mezőgazdasági termékek exportálható árukká váltak a vasúton egy-két nap alatt elérhető piacokon.

Ennek köszönhetően a kisvárosok gettóiban élő zsidók kereskedelmi térsége mintegy százszorosára nőtt. Ennek köszönhetően a gettókba zárt zsidóság néhány évtized alatt nyugat-európai értelemben vett polgár lett. Ehhez hasonló polgárosodási folyamatot nem ismerek.

A vasút nemcsak a német és zsidó etnikumnak hozott társadalmi felemelkedést, de a falusi parasztságnak, azon belül az asszonyoknak is előnnyel járt. A vasút tette áruvá a mezőgazdasági melléktermékek tucatjait, a tej begyűjtését, de áruvá vált a baromfi, a tojás, a zöldség, a gyümölcs, az állatok bőre. Még egyetlen falukutató nem mutatta ki, hogy a vasútnak köszönhetően mennyi mezőgazdasági termék vált áruvá, az asszonyok számár pénzbevétellé.

Nekem ez a téma is csemege volt. A parasztasszonyok társadalmi és családon belüli rangját a gazdasági szerepük nagysága határozta meg. Először a kapásnövények, majd az istállós tehéntartás növelte a családi szerepüket. Ezt növelte tovább a fent említett melléktermékekből származó bevételük. A vonattal a piacokra is könnyebben eljuthattak.

Ez a kitérő jól bizonyítja, hogy a zsidóság közép- és kelet-európai gyors meggazdagodása mivel magyarázható. Nagyon sokat mondana akár egy olyan becslés is, hogyan változott meg a zsidóság szerepe a vasúthálózat kiépülése után ötven évben. Mekkora volt a zsidóság jövedelme az országos átlaghoz viszonyítva 1850-ben, és 1914-ben. Az országos átlag is gyorsabban növekedett, mint előtte bármikor, a zsidóságé azonban ennek is a többszöröse volt. Az átlag emelkedése is nagyrészt a zsidó és germán etnikumnak volt köszönhető.

Még azt sem dolgozta fel senki, hogy milyen társadalmi vesztességet szenvedtek az államok a zsidó és germán etnikumuk elvesztése következtében. Erről mély csend uralkodik, annál inkább hangot kap a bolsevik megszállásra való hivatkozás a viszonylag gyenge teljesítmény okozójaként. Még több évtizednek kell eltelni, amíg Európa keleti felének országai, bevallják, hogy a nagy veszteséget nem a bolsevik megszállás, hanem a zsidó és germán etnikumuk elvesztése okozta, és fogja még száz év múlva is okozni.

Az elűzött germán etnikum ma sokkal jobban él, mintha nem telepítik ki őket.

Az európai zsidóságról ugyanez nem ilyen egyértelmű. Csoda, amint a hazájukká tett Izraelben elértek, de ez a csoda nagyon messze van attól, amit elérhettek volna, ha nem a szinte legnehezebb megoldást választják. Őshazájuk az ókorban valóban jó helyen volt, de a 20. században nehezebb helyet nem választhattak volna. Azt nem merem mondani, hogy jobban járnak, ha Európában maradnak, mert valószínű, hogy onnan is kitelepítették volna őket. A legjobb megoldás az lett volna, ha az Egyesült Államokba települ a megmaradt nyugati zsidóság.

Ez megóvta volna a másik hibájától is, hogy vallási alapon szervezzenek saját államot.

Amerikában a nyugat zsidósága folytathatta volna azt, hogy a befogadó társadalom élcsapata, de nem Európa keleti felén, a fél-feudális visszahúzó társadalmakban, hanem a világ legjobb adottságai között a puritán Észak-Amerikában.

Izraelben a nyugti zsidóság azt sem vallja be, hogy nem volt bölcs döntés a közel-keleti és észak-afrikai ortodoxvallású testvéreikkel közös államot alkotni. Amennyire a nyugati kultúrkörben élő zsidók a világ legfejlettebb etnikuma, az ortodox hittestvérei az életterükön nem emelkedtek ki. Az Egyesült Államokban az is nyilvántartják, hogy mekkora különbség van az európai kultúrkörben nevelkedett, és a Közel-Keleten maradt ortodox zsidók között. Az előbbiek a gazdag Egyesült Államokban is élcsapatot jelentenek, az ortodoxok pedig a közel-keleti arabokkal vannak egy szinten.

Ez nem meglepő, mert ugyanez a lemaradás jellemző az Afrikában élő keresztényekre is.

Be kellett volna látni, hogy a második világháború után két nagyon eltérő szintű zsidóság jövőjéről kellett dönteni. A nyugati zsidóság minden zsidó számára közös anyaországot választott, ahelyett, hogy mindegyik magának valót választott volna. Ráadásul a vészesen lemaradó több százmilliós, eredendően antiszemita arab tenger közepén.

A legendásan liberális nyugati zsidóság nemcsak a minden zsidó állama akar lenni, hanem sok tekintetben a legliberálisabb állam is. Talán a kétszázszor nagyobb, több tudat nyelvű és kultúrájú Indiában van annyi párt, mint a cseppnyi Izraelben. Én a két pártnál többet soknak tartom. De a nagyon lentről indulókban a kettő is sok. Az utolérés ugyanis olyan feladat, amit a pártok közti viták mellett nem lehet eredményesen végrehajtani. A sok párt közötti koalíciós alku mellett bizonytalan a cél.

A kínai diaszpóra.

A második világháború végéig a kínai diaszpóra magja a Maláj Félszigeten élt. Ott ugyanolyan erős a kínaiak elleni gyűlölet, mint Európa keleti felén volt. A 80-as évek közepén fordultam meg Malajziában, és ugyanolyan numerus clausus-al találkoztam, mint a Trianon utáni Magyarországon. Azzal a különbséggel, hogy ott nem 6, hanem 8 százalék volt a korlát.

A korábban angol gyarmatot, Szingapúrt is Malajziához csatolták. Ahogyan a malajziai kínai ellenesség kiderült, a Szingapúrban élő kínaiak az elszakadás mellett döntöttek. Szerencséjükre, zseniális vezetőjük lett, a nemrég elhunyt Lee Kuan Yew személyében. Aki szinte a haláláig egyetlen lényegében kínai párt uralma alatt a soknemzetiségű, kultúrájú és nyelvű, tehát kozmopolita városállamot épített. Méghozzá példanélküli sikerrel. A politikája lényege az egy pártrendszer és a nagyon liberális gazdaságpolitika. Megfékezte a gyermekvállalást, a belső népszaporulat nulla, de jelentős számú szelektált bevándorlót, főleg a kínai diaszpórából fogad. Ma Szingapúrban az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem magasabb, mint az Egyesült Államokban.

Arról még nagyobb a csend, hogy Mao már a hetvenes években fél éves tanulmányútra oda küldte a kiszemelt utódját, Tenget. Még nem olvastam, hogy az 1990-es kínai reform lényegében azt valósította meg, amit Yew az 50-es években elkezdett. Liberális piacgazdaságot, és megfékezet gyermekvállalást.

Szingapúr jövője biztosított. Nemcsak azért, mert egyedülálló adottságú kikötő, hanem azért is, mert egyre jobban mögötte érezheti a kétszázszor nagyobb tanítványát, a jövő egyik szuperhatalmát.

Izrael és Szingapúr szembeállításával azt akartam illusztrálni, hogy a két zseniális diaszpóra mennyire eltérő utat választott.

Az értékvesztő euró

Kopátsy Sándor                 PG                   2015 05 05

Az értékvesztő euró

Aki az elmúlt év világgazdasági mérlegét meg akarja vonni, elég, ha megnézi, hogyanváltozott a fontos nemzeti valutáknak a dollárhoz viszonyított értéke. Ezen belül is elég összevetni a három legfontosabb valutát, a dollárt, a kínai Juant és az eurót. Az eurót még érdemes a három legfontosabb európai valutával, a fonttal, a svájci frankkal és a rubellel szembeállítani.

A dollár az elmúlt évben nagyon megerősödött szinte minden valutával szemben. Ennek az ilyen mértékű sikerére nem ismerek korábbi példát.

Az nem meglepő, hogy a jelentősen leértékelt Juan egyedül tartotta a dollárhoz viszonyított értékét. Ezért, amit a dollárról mondok, érvényes a Juanra is. E két valutával szemben közel 30 százalékkal romlott az euró. Vagyis bebizonyosodott, hogy a vágyálom, az EU-nak a dollárral egyen érékű valutája legyen legfeljebb naivitás, de sokkal inkább szakmai rövidlátás volt.

Az euró ugyanis nemcsak a dollárral és a Juannal nem versenyképes, amit mutat közel 30 százalékos értékvesztése, de a két ragos nemzeti valutával sem. Az árfolyama egyetlen év alatt a svájci frankhoz 22, az angol fonthoz 18 százalékkal. A jelentősebb nemzeti valuták közül csak a rubel romlott néhány százalékkal többet, de ennek alapos oka volt. Harmadára csökkentek az olajárak, és működnek az országgal szembeni kereskedelmi korlátozások. Oroszország leromlott helyzetének tehát objektív okai vannak. Akárcsak Ausztrália esetében, ahol a nyersanyagárak alacsony szintje az elegendő ok.

Az pedig, hogy csak a brazil Real romlása közelíti meg az euróét, arra világít rá, hogy a mediterrán népeknek nemcsak Európában, de Latin Amerikában sem lehet a puritán népekkel azonos keménységű valutájuk.

Nem hálás módszer a mi lett volna, ha… Mégis azt mondom, hogy Németország márkája nem került volna a svájci franknál nagyobb, alig 8 százalékos, leértékelésre. A mediterrán országoké pedig az eurónál is nagyobb értékvesztők lettek volna.

Az elmúlt év valuta változásai ugyan túlzottak, de jól mutatják, hogy a nemzeti valuták értékállósága elsősorban a lakosság puritanizmusától, és a gazdaság viszonylagos fejlettségétől függ. Az euró kitalálónak elég lett volna megnézni a kiszemelt tagállamok múltját. Hol mekkora volt az infláció, mennyire volt leértékelve a vásárlóerejéhez viszonyítva a valutájuk.

A német márkának a dollárhoz viszonyított éréke tartható lett volna, a mediterrán országok valutáinak pedig a 30 százalékos értékvesztés is kevés lenne. Nem kell sok évet várni, az euró övezet szétesik, de az okozott kár megtérülése évtizedekbe fog telni.

Az emberiség harmadában nőhiány lett

Kopátsy Sándor                 PD                   2015 05 06

Az emberiség harmadában nőhiány lett

A világ két legnépesebb országában, Kínában és Indiában, az emberiség harmadában soha nem tapasztalt nőhiány jött létre. Kína, az egy lakosra vetített mutatók alapján, a világ leggyorsabban növekvő ország. India pedig elsősorban az elviselhetetlenül gyors népszaporulata alapján képtelen a felzárkózására.

Társadalomtudósként vallom, hogy csak annak van rangja, amiből hiány van, és fajunk elmúlt hatezer évét az elviselhetetlenül sok születés jellemezte. A gyermekszülés tehát nem jelentett társadalmi értéket. Mivel a múltban az fel sem merült, hogy a tudomány képes lesz a szülés előtt megállapítani a gyerek nemét, a nők társadalmi helyzetének javulást csak a növekvő gazdasági szerepükben láttam.

Ezért értékeltem nagyra a gabonaterelő társadalmakban a kapásnövények és az istállós tehéntartás megjelenését.

A tudományos és technikai forradalomtól pedig azt vártam, hogy a nők az iskolázottságukkal lehetnek versenyképesebbek.

Arra nem gondoltam, hogy a szülőknek lesz módjuk, hogy többen a fiúgyerekeket válasszák. Erről csak pár évtizede értesültem. Ettől a szakma megriadt, és eleve örültem neki. Ha a családi érdek a fiúk mellett szól, és lehet választani, létrejön a lányhiány. Ez majd megteremti a nők nagyobb egyenjogúságát.

A több fiú szülése általánossá vált a túlnépesedett Távol-Keleten és Dél-Ázsiában, ahol megvannak ennek a választásnak a kulturális feltételei.

Az már csak időkérdés, hogy mikor válik a fiúk választása általános jelenséggé az egész világon. Jóslatom szerint ez a legdrasztikusabb formájában a Szahara alatti Afrikában fog megjelenni.

Ennek ellenére még nem találkoztam olyan demográfusi munkával, ami a népszaporulat fékezését jelentő eszközök között megemlítette volna a nőhiányt. Én ugyan nem érem meg, de ennek jelentőségét már látom. Ebből eddig csak azt vettem örömmel tudomásul, hogy a nők szülése a magasabb iskolázottság érekében kitolódott.

Ötven éve prédikálom, hogy Európa nyugati fele a legutóbbi ezer éves kiemelkedő eredményét annak köszönhette, hogy a kiscsaládos jobbágyrendszerben a házasságok jó tíz ével a nemi érettség utánra tolódtak ki. Ma a fejlett társadalmakban a továbbképzés okán ugyanez következett be. A fejlett társadalmakban a túlszaporodás két okból állt le. Egyrészt a fogamzásgátlás lehetővé tette a gyermekvállalás nélküli szexet, másrészt a nők karrierje jó tíz évvel kitolta a gyermekvállalásukat.

Most pedig azt olvashatom, hogy a világ lakosságának harmadát jelentő Kínában és Indiában 10-15 százalékkal több fiú születik, mint lány. Ha fajunk jövője szempontjából rangsoroljuk az eseményeket, akkor ez minden politikai eseménynél nagyobb és üdvösebb hír. Mégsem jut eszébe senkinek.

Hat világmegváltó program

Kopátsy Sándor                  EE                 2015 04 11

Társadalomszemléletem

Hat világmegváltó program

2000-en a világot jobbítani akarók hat programot indítottak az általuk legfontosabbnak tartott feladat megoldására. Céljaik fontosságát átérezve, közös nevet kaptak. MDG, a Millennium Development Goals kezdőbetűi alapján. A hat programot akkor a szakemberek többsége túlzottnak találta. A tegezett célokat 15 éves feladatnak tekintették. Most kiderült, hogy túl is teljesítették, annak ellenére, hogy nem sokat tettek az érdekében. A terük azért teljesült, mert a célok egybeestek a spontán folyamtokkal. Ha nem tűzik ki, akkor is teljesültek volna.

Vegyük a 6 feladatot sorba.

I.

Felére csökkenjen a világ népességén belül azok aránya, akinek a napi jövedelmük 1.25 dollár alatt van.

1990-ben ezek aránya 48 % volt, ami 2010-re 22 %-ra csökkent a 70 elmaradott országban. A célt húsz év alatt is túlteljesítették, pedig nem tettek semmit az érdekében. A javulás elsődleges oka, hogy nagyot emelkedek a nyersanyagárak, még inkább a bányajáradékok.

II.

Legyen egyenlőség a fiúk és lányok arányában.

Ezt a mutatót 60 országban mérték, és 1990 és 2010 között a lányok aránya 86 százalékról 97 százalékra nőtt. Ez is természetes jelenség. Jelenleg a fejlett államokban több nő, mint férfi vesz részt a felsőoktatásban.

III.

Feleződjön azok aránya, akik nem jutnak egészséges ívó vízhez.

Ezek aránya 1990-ben 30 százalék volt, 2012-ben 14 százalék. Ezt a lakosság oldotta meg, mert olcsóvá vált a víznek csövön történő szállítása. Ennek tejesítéséhez sem kellett megszakadni.

IV.

Harmadára csökkenjen a gyermekhalandóság.

Ez csak felére csökkent 1990-2013 között a vizsgált 44 országban. A fele, az 50 ezrelék is nagyon magas. Nem kellett sokat tenni, hogy ez a cél teljesüljön.

V.

Kétharmadával csökkenjen az anyák szüléskori halandósága.

A 100.000 szülése jutó anyahalál 400-ról 220-ra, közel felére csökkent az elmúlt 23 évben, a vizsgált 29 országban.

VI.

A 12 évesek elemi szintű iskolázottsága.

Az előző kérdésben is vizsgált 29 országban ez a mutató 80-ról, 91 százalékra nőtt.

Mind a hat feladat óriási változást mutat, de olyan, amit a tudományos és technikai forradalom hozott létre. Nem azért történt, történik és történni fog még akkor is, ha nem tekintik feladatnak. Ez a folyamat spontán.

Az emberiségnek nem a kevesebb halálozás, hanem a sokkal kevesebb gyermekvállalás a jelenkori feladata. Nemcsak most, de hatezer éve, de most sokkal inkább, mint valaha. A társadalomtudományok általános, a közgazdaságtudomány legnagyobb hibája, hogy nem veszi tudomásul, hogy amiből kevesebb van, mint a kereslete, az értéke, amiből pedig több van, az értékvesztő. Az osztálytársadalmakra azért volt jellemző az élet olcsósága, mert többen születtek és maradtak meg, mint amennyire a társadalomnak igénye volt. Ez soha nem volt annyira jellemző, mint a jelenkorban az emberiség elmaradottabb háromötödében.

Ma ugyan a lemaradók is gyorsabban haladnak, mint történelmük során valaha, de mégis menthetetlenek, mert egy nagyságrenddel gyorsabban szaporodnak, mint amennyit a társadalmunk érdeke megengedne.

Fajunk elmúlt hatezer évének történetét csak az érheti meg, aki azt az életterének eltartó képességéhez való igazodás szempontjából vizsgálja. Az ember fejlett agyának köszönhetően sem tudta az élettere eltartó képességét a szaporaságához igazítani.

Gyűjtögetés.

Eddigi életének mintegy 95 százalékában gyűjtögetésből élt, tehát életterének eltartó képessége tőle független nagyságú volt. A létszámát csak azzal tudta növelni, hogy újabb és újabb életterekbe rendezkedett be. A biológusok sem hangsúlyozzák, hogy az ember volt az első és egyetlen faj, amelyik képes volt az életteréhez gyorsan igazodni. Alig 150 ezer év alatt a föld szinte minden természeti környezetéhez igazította életvitelét.

Termelés.

A jégkorszak végét okozó felmelegedés azonban a gyűjtögetés élettereiben alapvető változásokat idézett elő. Az életterek jelentős hányadában a korábbi tört részére csökkent a gyűjtögetés eltartó képessége. Ugyanakkor új lehetőségek kínálkoztak a termelésre épülő olyan új társadalmak létrehozására, amiknek az eltartó képessége sokszor nagyobb volt, mint a gyűjtögetésé.

Két termelési mód vált az emberiség nagy többségének eltartására alkalmassá. A szántóföldi önözéses gabonatermelés és a pásztorkodás.

A szántóföldi öntözéses gabonatermelés.

Annyi jég olvadt el, hogy a tengerszínt mintegy 70 métert emelkedett. Ennek következtében Ázsia déli felének és Észak-Afrika folyamainak a völgyei vagy árterületek lettek, vagy önözhetővé váltak. Érdekes módon, senkinek sem jutott eszébe, hogy a tengerszint emelkedése nélkül az első magas-kultúrák völgyei nem lettek volna öntözhetők. Ezek a völgyek csak azzal váltak önözhetőkké, hogy a torkolatuk szintje 70 méterrel emelkedett.

Az önözéses gabonatermelés másik feltétele volt az ember fizikai erejének többszörösét jelentő igavonó és trágyatermelő háziállat. A szarvasmarha és a bivaly nélkül nem jöhettek volna létre az ázsiai és észak-afrikai magas-kultúrák. Erre a két amerikai magas-kultúra hívta fel a figyelmemet. Ezek azért feneklettek meg, mert nem volt a szánáshoz és a szárazföldi szállításra, valamint a talajerőt biztosító trágyaterelésre alkalmas háziállat.

Az elmúlt hatezer évből ötezerben az önözéses gabonatermelés volt az egyetlen magas-kultúrát eltartani képes társadalom. Ezek lakosságeltartó képessége ötvenszer-százszor nagyobb volt, mint a gyűjtögetésé. Nem hangsúlyozzuk, hogy a technikai fejlődéshez nélkülözhetetlen az urbanizáció és a munkamegosztás. Ezt csak az öntözéses gabonatermelés biztosíthatta egészen az első évezred végén Nyugat-Európában történt agrártechnikai forradalomig.

Pásztorkodás.

Amíg önözéses növénytermelésre a gyűjtögetésre korábban alkalmas természeti adottságoknak legfeljebb a húszada vált alkalmassá, a pásztorkodás tíz-hússzor nagyobb területen alakulhatott ki. Azt már egyik korai könyvemben leírtam, hogy nem az ember szelídítette meg az állatokat, hanem az életképtelenné váló állatok szelídültek az emberhez. Csak olyan állat domesztikálható, amelyik a megváltozott körülmények között életképtelenné vált, vagyis az élelméről itatásáról képtelenné vált gondoskodni. Azért szelídült az emberhez, mert etetéséről és itatásáról gondoskodott. Mivel Amerikában nem szorult az igavonásra egyedül alkalmas állt a bölény, ugyanúgy nem vált háziállattá, mint Ázsiában és Afrikában.

Mindezekre azért tértem ki, mert bizonyítani akartam, amit Darwin is elfelejtett hangsúlyozni, hogy környezetváltozás nélkül nincs biológiai fejlődés. Ha nem történik meg a jégkorszak végét jelentő klímaváltozás, el sem tudjuk képzelni, hol tartanánk. Minden bizonnyal tized ennyin sem lennénk, és gyűjtögetnénk a természet ajándékait.

Bármennyire egyértelmű, hogy eredményeinket a felmelegedés okozta szükséghelyzetnek köszönhetjük, a tudósok legdivatosabb feladata a várható felmelegedés okozta problémákkal történő rémisztgetés.

Egyetlen katasztrófa fenyegeti fajunkat a túlnépesedés.

Ez ellen kellene védekezni. Erre két sikeres példát ismerek.

Az egyik az első évezred, a második, a második évezred végén történt. Mindkettő éppen az ellenkező irányban történt, mint amit a hat millenniumi cél kitűzött.

Az első évezred utolsó századaiban, Nyugat-Európában létrejöttek a természetes csapadékra épülő földművelés technikai feltételei.

-       Télviselő és önözés nélkül is termelhetővé vált a búza és az árpa. Mellette még megjelent két másik gabona is, a hideget jobban elviselő rozs, és a fehérjében gazdagabb zab.

-       A patkolt lovak gyorsabb közlekedést és szállítást biztosítottak a sárban, hóban, lejtőn és dombon való közlekedésben, szállításban és hadviselésben.

-       Feltalálták a talajforgató ekét.

-       Az istállós állattartás biztosította a talajerőt megtartását biztosító trágyát.

A legjelentősebb társadalmi forradalmat azonban a kiscsaládos jobbágyrendszer jelentette. Ezt azonban a társadalomtudományok figyelembe sem vették. Ez volt ugyanis az egyetlen olyan szabályozás, ami nem a halálozás fokozásával, hanem a születések csökkentésével fékezte a minden osztálytársadalomra jellemző túlnépesedési nyomást. Szerintem Nyugat-Európa ezzel alapozta meg a következő évezredben elért példátlan sikerét.

Minden más társadalom csak a halálozás okozásával tartotta féken a túlnépesedést. A kiscsaládos jobbágyrendszer lényege ugyanis az volt, hogy csak annyi család vállalhatott gyermeket, amennyi jobbágytelke a földesuraknak volt. Ismeretim szerit ez a mondatot még nem írta le senki, pedig Nyugat-Európa ennek köszönhette páratlan sikerét. A jobbágytelkek viszonylag alig növekvő száma eredményezte azt, hogy a gyermekvállalásra feljogosított családok száma viszonylag változatlan volt. A népesség növekedése nem okozta a gyermekvállalásra jogosult családok számának növekedését. Csupán a házasságok tolódtak ki.

Kevés fontosabb adattal találkoztam a történelemtudományi munkákban, mint azokkal a francia történészek által, a két háború között publikált adatokkal, mikor hány évesek voltak a házasságkötők. Ezekből kiderült, hogy Európa nyugati felétől eltekintve, minden kultúrában a házasságkötések a tizenéves korban, vagyis a nemi érettséggel párhuzamosan, vagy még azt is megelőzően történtek. Ezzel szemben a lakosság nagy többségét kitevő jobbágyok kora a házasságkötéskor a húszas évek második felén volt. Vagyis a két-három legvalószínűbb szülés kimaradt. Ennyivel kevesebb halált kellett a társadalomnak okozni. Ezért lehetett a nyugat-európai feudális társadalom sokkal kisebb arányú emberpusztító, mint az összes többi, nagycsaládos kultúra.

Ennél a demográfiai különbségnél nem tudok jelentősebbet elképzelni. Ennek ellenre említést sem találtam róla. Ezért sokáig a jobbágyfelszabadításnak csak a pozitív oldalát láttam. Tudomást sem vettem arról, hogy az ipari forradalom hatására a gyermekvállalás korlátozása megszűnt. Nemcsak én, de a történészek sem. Az iparosodott Nyugat-Európa ugyanolyan szapora lett, mint a nagycsaládos kultúrák társadalmai. Szerencséje volt, hogy éppen ekkor fedezte fel Amerikát és Ausztráliát, amivel az élettere tízszer nagyobb lett, és a gyarmatosítással külső jövedelmekhez is jutott.

1990-ben Kínában bevezették a gyermekvállalási korlátozását.

Azt már sokszor leírtam, hogy a kínai gazdaság piacosítása és a gyermekvállalás korlátozása volt, és sokáig példanélküli legfontosabb világtörténelmi esemény volt. A két reform elválaszthatatlan egymástól. Azt a marxizmus történelme bizonyítja, hogy a politikai diktatúra adott körülmények között lehet nemcsak indokolt, de a legjobb megoldás is.

Azt talán még többször leírtam, hogy az 1-2 ezreléknél gyorsabb népszaporulat eleve versenyképtelenné tesz minden felépítményt. A kínai gazdaság piacosítása nem hozhatott volna eredményt, ha nem fékezik meg a népszaporulatot. A népszaporulat megfékezése nélkül a piacosítás sem hozhatott volna látványos eredményt.

A tudományos és technikai forradalom.

Fajunk fejlett ötödében túlszaporodás megállt. Ennek több feltétele között a legfontosabb a fogamzásgátlás megoldása. Ennek köszönhetően az ösztönünknek megfelelő szexuális élet és a fogazás között megszűnt a kötődés. Et sem találtam meg a történészek által fontosnak tartott események között. Pedig ennél fontosabb nem volt.

Azt tudom, hogy a 20. században 6 milliárddal többen lettünk, de azt nem írta le senki, hogy mennyien lennénk, ha nem volna már az emberiség nagyobb fele számára biztosítva a fogamzásgátlás. Legalább 2 milliárdot mondok. Ehhez a becslésemhez támpontot adott a tény, hogy az emberiség ötödét jelentő Kínában, az amerikai demográfusok szerint ma 500 millióval többen lennének, ha nem vezetik be 1990-ben a keményen korlátozott gyermekvállalást.

Az is teljesen érthetetlen, hogy a száz év alatt 6 milliárddal nőtt népességet nem tekintik fajunk történetében a legnagyobb tragédiának, de azt már az ostobának is be kellene látni, hogy 2 milliárddal több ember mit jelentene. Ez is elég arra, hogy mondhassuk, fajunk története nem ismer a fogamzásgátlásnál nagyobb tudományos eredményt.

Ezt az a tény is bizonyítja, hogy a fogamzásgátlás milyen gyorsan elterjedt. Mondjon valaki olyan tudományos eredményt, ami gyorsabban terjedt és nagyobb hatása volt, mint a fogamzásgátlásnak.

Ha tudomásul vesszük, hogy az osztálytársadalmak elsősorban azért lettek a termelő társadalmak felépítményei, mert az ember szexuális ösztöne több születést eredményezett, mint amennyi embert képesek voltak a társadalmak eltartani. a magát az általa termelt javakból eltartó ember jobb életfeltételeket teremtett magának, ezért tovább élt, mint amekkora halandóságra volt kialakulva a természetes szaporasága.

Akik a század fejlődésének hat célját kitalálták a halálokokból négyet, a nyomort, a csecsemőhalandóságot, a szülést és a fertőzött vizet, kiemeltek, és megindították a felszámolásuk elleni keresztes hadjáratot. Éppen azt a hármat ragadták ki, amelyek a várható életkort leginkább rövidítették. Addig nem mentek el reformterveikben, hogy ez a négy halálozások jelentős csökkentése mennyivel nagyobb népszaporulatot jelent éppen ott, ahol eleve a legnagyobb, és ezért a legsürgősebben megfékezendő. Ez a négy cél, valószínűleg a legtöbb halált előz meg, a Szahara alatti Afrikában, ahol az elmúlt száz évben hússzorosára nőtt a lakosság száma, ahol a legsürgősebb volna megállítani a féktelen népszaporulatot.

A második cél a nők egyenrangúságát akarja biztosítani az oktatásban. A nők egyenrangúságát azonban elsősorban nem az iskolában, hanem az ágyban, a szexuális életben kell biztosítani. Ennek pedig az első, és legfontosabb feltétele a fogamzásgátlás megoldhatósága. Amíg ez nincs megoldva, reménytelen a nők egyenjogúságáról gondolkodni. Mivel ezt a tudomány megoldotta, a millenniumi reformnak ezzel kellene foglalkozni. A szülők gyermekvállalási jogának a legnagyobb akadálya a fogamzásgátlás megoldatlansága volt. Ezt sem láttam megírni, illetve nem találtam arra utaló anyagot, hogy a születések mekkora hányada nem a szülők gyermekvállalási akaratán múlt. Ez most vált nyilvánvalóvá, amikor és ahol megoldottá vált a fogamzásgátlással való szexuális élet. A gyermekvállalás igen jelentősen csökkent. A millenniumi program kidolgozói sem vették a fáradságot, hogy feltárják, mennyi születéssel kapcsolatos halál a nem akart gyermekvállalás következménye. Véleményem szerint, nagyon sok.

A közelmúltban váratlan meglepetés ért, amikor Ferenc pápa a Fülöp Szigeteken szót emelt a szülők gyermekvállalási felelőssége érdekében. Ezt tőle vártam a legkevésbé, de a legjobban. Ezt ugyan csak az elmúlt száz évben lehetett elvárni a szülőktől, amikor már a szexuális ösztönük kiélése nem jár szükségszerűen fogamzással.

Arról sem találtam anyagot, hogy mennyire általános a fogamzásgátlás használata olyan társadalmakban, ahol már nincs néhány ezreléknél gyorsabb népszaporulat. Véleményem szerint a fejlett társadalmakban, ahol a családok gazdagabb és iskolázottabb kétharmadában nincs természetes népszaporulat, a fogamzásgátlás általános. Márpedig az átlagjövedelem felett élő, diplomás családokban nincs a létszámuk újratermelését biztosító gyermekvállalás. Ezzel szemben a családok szegényebb negyedében mindenütt van népszaporulat, mert az államok is azt támogatják. Ideje volna tudomásul venni, hogy a gyermekvállalás állami támogatása mindenütt kontraszelekciót eredményez, mert a gyerekszám alapján történő állami támogatás csak az alsó néprétegekben elég arra, hogy gyermekvállalásra serkentsen.

A hatodik reform az alapfokú oktatás általánosabbá tétele. Ez is spontán folyamat. Jó volna tudomásul venni, hogy amit az alapfokú oktatás jelent, az ma már semmire sem elég. Ezekből sokkal több jön létre, mint amennyit a társadalom hasznosítani képes. A tudományos és technikai forradalom ugyanis nem igényel olyan munkaerőt, aki csak olvasni és írni tud. A jelen és még inkább a jövő társadalma olyan munkaerőt kíván, akinek a képességét kifejlesztették. Az írás és olvasás ismerete ugyan nélkülözhetetlen, de önmagában nem elegendő. Kiművelt emberfőkre van szükség. Mikor Széchenyi ezt a követelményt közel kétszáz éve megfogalmazta, aligha úgy értette, ahogy azt a jelenkorban érteni kell. A jelenkori társadalom ugyan minden képességet hasznosítani tudja, de csak akkor, ha kiművelt. Ennek megfelelően kellene az oktatáspolitikát alakítani. Erre volna is receétje: a művészek és a hivatásos sportolók képzése. Ezek képzési módszerét kellene általánosítani. Mindenkinek a képességét kell fejleszteni. Ez minél korábban történik, annál hatékonyabb.

A millenniumi fejlesztési célok megismerése arra tanított meg, hogy jövőnket nem szabad a jó szándékra bízni, mert ennél a spontán fejlődés is közelebb visz a társadalmi elvárásokhoz.

Csökken az olaj és a földgáz ára

Kopátsy Sándor                   PG                 2015 04 10

Csökken az olaj és a földgáz ára

A közelmúlt legfontosabb világgazdasági eseménye az olajárak csökkenése. A kommunikáció mégis alig foglalkozik vele. Neki a jó hír eleve nem hír, ha a politika nem büszkélkedhet vele.

Néhány év alatt a nyersolaj ára a harmadára csökkent. Ennél is lényegesen nagyobb változás állt be az olaj és a földgáz bányajáradékban. Az első olajárrobbanás óta ugyanis az olajtermelők a világgazdaság történetében valaha előfordult legnagyobb bányajáradékot élvezhetik, ami nemcsak összegében, de a világ megtermelt nemzeti jövedeleméhez viszonyítva is példátlan. A hatalmas járadék abból fakad, hogy ez a két energiahordozó nyersanyag átlagos kitermelési költsége a többi energiahordozóhoz képest nemcsak alacsony, de a kitermelési költsége széles határok között mozog.

Annak ellenére, hogy a nyersolaj termékek ára a kitermelési költségekhez viszonyítva nagyon magas, és megkülönböztetetten magas adót is tartalmaz, a többi energiahordozónál és megújuló energiánál olcsóbb, és hatékonyabb. Egyedüli fontos bányászati termék, aminek az árát megkülönböztetett különadó is sújtja, a használata mégis a legolcsóbb megoldást jelenti, és a közúti járművek használatában pótolhatatlan. Az olajfogyasztás külön megadóztatására ezért csaphattak le az adókat nehezen begyűjteni képes államok.

Számomra a só, a cukor, a pálinka, a gyufa és a világítási petróleum monopol ára eleve antiszociális volt, ezek éppen a legszegényebb rétegeket sújtották aránytalanul. Amikor a benzin és a gázolaj lett a közúti közlekedés nélkülözhetetlen üzemanyaga, rászálltak az államok, és megkülönböztetett adókkal sújtották, megváltozott a véleményem. Ennek a megkülönböztetett adójával már egyetértek, mert ez az adó nem a szegényeket, inkább a középrétegeket érinti. Ráadásul az egyetlen olyan jelentős adóbevétel, amit nem a lakosság adómoráljától függetlenül be lehetett hajtani.

A kevesek közé tartozom, aki még az inflációt, az állami pénznyomást is jobbnak tartja, mint az olyan adókat, amiket ki lehet játszani.

Az indoktalanul magas olajárak azonban visszaütöttek.

Az Egyesült Államokban felismerték, hogy az eddig is ismert, de a feltárási módját sem kereső olajtermelők figyelmen kívül hagyták, a talajban megbúvó, a tradicionális olajkitermeléssel ki nem nyerhető szénhidrátokban rejlő lehetőséget. Ez a palagáz és a palaolaj. Ennek a kitermelési költsége a tradicionális kitermelésénél néhányszor magasabb, a nyersolaj és a földgáz áránál azonban alacsonyabb. Ennek feltárásával, már ismert technika mellett is, a 150 dollár/hordó ár negyedéért kitermelhető olajhoz jutottak. Kiderült, hogy még a palagáz is, mesés bányajáradékot biztosított. Erre a kitermelési módra az Egyesült Államokban olyan mértékben ráharapott a tőke, hogy az olajárak zuhanni kezdtek. Két éve már világossá vált, hogy a piac igénye kielégíthető lesz az 50 dollár közeli áron, nemcsak most, de a belátható jövőben is. Már mai árnál is olcsóbb a palagáz termelése, pedig a technológiája még gyermekcipőben jár.

Ténynek lehet elfogadni, hogy a belátható jövőben sem lesznek ennél lényegesen drágább olaj és gáz árak. De még ez az ár sem jelenti, hogy a kitermelés klasszikus módja csökken. A szakmában ismert adatok szerint a nyersolaj kitermelési költsége a hordónkénti 5 és 30 dollár között mozog. A palagáz kitermelés jelenleg még ennél drágább, ezért az a klasszikus kitermelési módra nem veszélyes. Annál veszélyesebb a bányajáradékra.

Az arab országok kitermelési költségei a legalacsonyabb. Nekik az 50 dolláros ár mellett is meglesz a 35-40 dolláros járadékuk. Ez még mindig nagyon nagy, de a három év előttinek csak a negyede. Oroszországot, Venezuelát viszont leülteti, mert ők a járadékuknak a kilenctizedét vesztik el. Oroszországot máris ki lehet húzni a BRIC országok közül. Becslésem szerint, az egy laksora jutó nemzeti jövedelmük Fehér-Oroszország szintjére zuhan.

Az iráni atomkutatásról készült megállapodás azonban, ha véglegesen felfogadásra kerül, a fentieknél is nagyobb árcsökkentést hoz. Ebben az esetben a várható olajár a 30-40 dollár köré csökkenhet. Az iráni kikötőkben 30 millió tonna olaj van tartályhajókban tárolva az export tilalma miatt. Ennél is sokkal nagyobb iráni kínálatra kell számolni, ha ez a kiéheztetett 70 milliós lakosságú ország exportja felszabadul.

Aligha fordult elő a világgazdaság történelmében hasonló mértékű jövedelemátcsoportosulás. Évi ezermilliárd dollárral csökken a munka nélkül járadékot élvezők jövedelme, és ekkora árcsökkenést élvezhetnek az értéktermelők. Ennél nagyobb jövedelemátcsoportosítást a világtörténelem egyetlen szociális és technikai forradalma sem okozott. Az eredmény elsősorban az Egyesült Államoknak köszönhető, mert ők számolták fel a magas árakat eredményező kínálat szűkösségét a palaolaj és –gáz termelés fellendítésével. Számukra az a legnagyobb nyereség, hogy önellátók lettek, megszabadultak az arab világra való rászorultságtól.

Sokat nyert az EU is, mert harmad áron kaphatja az olajt és a gázt.

A legtöbbet a Távol-Kelet, azon belül is Kína nyer, mert ma már Kelet-Ázsia a legnagyobb importáló.

A jövedelmükhöz viszonyítva az emberiség szegényebb hányada nyer a legtöbbet. Kiemelném Indiát, ahol az üzemanyagokat az állam dotálja, és aki segédmotorral jár, annak az egyetlen dollár is többet számít, mint a gazdagoknak a száz.

A közgazdászok csak azt emlegetik, hogy az olcsó olaj mennyit jelent a fejlett világban. Az fel sem merül, hogy a legjobban az emberiség szegényebb kétharmada, mintegy ötmilliárd ember fogja megérezni.

Ennyi jó hír sem képes versenyezni azzal, ha lezuhant egy utasszállító repülőgép, hogy hazai eseményt mondjak, holnap lesz pótválasztás Tapolcán.

Mi lett volna, ha a magyar történelem másként alakul?

Kopátsy Sándor                  EH                  2015 04 15

Mi lett volna, ha a magyar történelem másként alakul?

Amennyire értelmetlen a természettudományokban felvetni a Mi lett volna, ha… kérdést, annyira izgalmas lehet néha a társadalomtudományokban. Most ezzel kísérletezem annak ellenére, hogy materialista történész vagyok, aki azt tartja, hogy a történelem nem is történhetett volna lényegesen másként, és az eseményeket determináló okokat keresem. A magyar történelemfelfogással szemben is az a kifogásom, hogy ezt nagyon elhanyagolják.

Most mégis néhány esetben felvetem a kérdést.

Mi lett volna, ha első királyunk a császártól kéri a koronát?

Történészeink fel sem vetik, hogy Szent István előtt volt választási lehetőség arra, hogy a pápától, agy a császártól kérjen koronát. A cseh király a császárt választotta. A magyar és a lengyel király pedig a pápához fordult.

Ez a király személyes érdeke szempontjából érthető, hiszen jobb felettes az, akinek kisebb a hatalma, befolyása. A magyar nép jövője számára azonban nem a királya nagyobb mozgásszabadsága a fontosabb, hanem az volt már akkor is, hogy a virágzó Nyugat-Európához, vagy a hanyatló római pápához igazodjunk.

Azt ugyan nem lehet állítani, hogy a császár választófejedelemsége esetében mi is ott tartanánk, ahol Csehország, de azt be kellene látni, hogy a császári befolyás nagy, és nyugat-európai volt, a pápáé kicsi, és mediterrán.

A reformáció idején melyik vallás képviselte a haladást?

A 16. század újra választás előtt álltunk.

Arról még mélyebb a hallgatás, hogy a 16. században nemcsak a két kereszténység közti választásra volt alkalom, hanem a jobbágyság nagyobb szabadsága vagy a még keményebb jobbágyság közti választásra is. Ez volt az úgy nevezett második jobbágyság tudomásul vételének az ideje is. Amíg Európa protestáns felén folyt a jobbágyok felszabadulása felé indultak, addig a katolikus felén, a Kárpát Medencében is, nőttek a jobbágyok kötöttségei.

A reformáció a mediterrán és a puritán kereszténység közti választást jelentette. Vele párhuzamosan Európa nyugati fele a jobbágyság nagyobb szabadsága, a keleti a második jobbágyság megerősödése felé haladt. Aki a reformációt választotta Róma ellen, aki ragaszkodott a római kereszténységhez a második jobbágyság mellett döntött.

A magyar történelemoktatás arról is hallgat, hogy az Oszmán Birodalomban nem volt a nyugat-európai értelemben vett jobbágyság. Ezért a Hódoltságban sem. Minden föld a szultán tulajdona volt, amit kisbérletekben osztottak fel a korábbi jobbágyok között. Ezek bérleti díját a szultán apparátushoz tartozó szpáhik, a községi önkormányzatokkal együttműködve állapítottak meg, és hajtottak be. A szultán bérlői szabadon költözködhettek, kereskedhettek, ingatlant vásárolhattak és vallást választhattak. Ráadásul megszabadultak a földesuraknak, az egyházi vezetőknek adott szolgáltatásoktól. A Hódoltságban nem maradtak földesurak és magasabb egyházi vezetők. Valami olyan történt, mint a szovjeturalom idején. Ezzel szemben a jobbágyság, a nép a Hódoltságban maradt, sőt oda menekült.

Erről a társadalmi mozgásról szinte semmit nem tudunk, pedig az isztanbuli levéltárban részletes adatok vannak. Mint minden totális diktatúra, az oszmán is buzgó adatgyűjtő volt. Ráckeve adatait nézhettem meg. Ennek a településnek a lakossága Buda elfoglalása után többszörösére nőtt. A növekedés elsősorban a Királyságból szökött jobbágyokból származott. A növekedését teleépülés kedvező adottsága indokolta. Pest és Vác mellett Ráckeve volt a marhakereskedelem harmadik fontos átkelőhelye. Létszámgyarapodását a királyi országrészből szökött jobbágyoknak, és a tőzséreknek segédkező hajcároknak köszönhette.

A magyar társadalom egyetlen polgárosodása.

A Hódoltságban történt legfontosabb társadalmi változásról, a városokban végbement polgárosodásról azonban szó sem esik.

Az urbanizációt az oszmánadózási rendszer erőltette. Minden adót a szultánnak fizetették, de az adók kivetésében és behajtásában felelős szpáhival megállapodó lakóhelyi önkormányzatok voltak a közvetve felelősek a behajtásért. Ez arra ösztönözte az apró falvakban, pusztákon élő lakosságot, hogy, mint adófizetők a minél népesebb településekbe költözzenek télre, ott legyenek az adófizetők. Rájöttek, hogy a nagyobb település hatékonyabban állapodhat meg az adójáról. Így alakultak a falvak, puszták tucatjaink lakosaiból a városok. Ezek a városok önkormányzat formájában működhettek. Függetlenek voltak az arisztokratáktól és püspököktől. Ezt a folyamatot tárta fel a 20. században Erdei Ferenc. Debrecen, Szeged, Szabadka, Kecskemét sok tekintetben a nyugat-európai városokhoz hasonló politikai, gazdasági és vallási önállóságot élveztek, saját alkotmányuk alapján működtek.

Az 1847-es első általános népszámlálás adatai is világosan bizonyítják, hogy magyar nyelvű polgárság szinte csak a Hódoltság térégében élt, magyar város szinte csak a Hódoltságban és a Székely-földön volt. Ez bármennyire egyértelmű, nemcsak a magyar közvélemény, de még a Hódoltságban létrejött városok lakossága sem tud erről.

A legmeglepőbb történelmi tudatlanságunk, hogy a magyar protestáns egyházak sem hangoztatják, hogy létük az oszmán uralomnak köszönhető. Nagyon másként alakult volna Magyarország történelme, ha az ország területének kétharmadán nem az Oszmán Birodalom alakítja az eseményeket.

Mi lett volna, ha a Szultánnak sikerül Bécs ostroma?

Még annál is sokkal nagyobb változások történtek volna Magyarország történetében, mint amit közel 400 évvel később a Jaltai Szerződésből fakadóan, a Szovjetunió megszállása okozott.

Bécs eleste esetén egészen másként alakul a reformáció nemcsak a Kárpát medencében, de Közép-Európában is.

Ez kiderül Werbőczy naplójából. Neki magyarázza Luther a Regensburgi Birodalmi Gyűlésen, hogy a reformáció sorsa mennyire összefonódik az Oszmán Birodalom közép-európai hódításával.

Mi lett volna, ha megvalósul az Olmützi Alkotmány?

Március 15. 167 éve nemzeti ünnepünk, és 165 éve gyászünnepünk október 6. Ez sem volt elég arra, hogy a helyére tegyük ez a két félreértett ünnepünket. Senki sem merte vállalni, hogy ez a nap a történelmi nemzeti helyzetünket, a történelmi félreértésének szimbólumait.

1848. március 15.-én abban a hitben éltek a pesti magyar fiatalok, hogy csak a magyaroké a Kárpát Medence, itt minden jogunk megvan arra, hogy saját kedvünkre berendezkedjünk. Ez akkor az ébredő nemzeti öntudatunk irreális álma volt. Nacionalizmusunk előbb ébredt, mint az ország nem magyar lakóié. A Kárpát Medence egészét uralni akaró magyarság irreális vágya robbant a budapesti magyar fiatalok szívében.

Amennyire természetes volt a korban ébredő nacionalizmus számára a nemzeti függetlenség, annyira naivitás volt ezt az országban élő etnikumok számára alaptalannak tekinteni.

Az ország magyar etnikumának érthető, ha nem is vitathatatlan, volt a Habsburg Osztrák Birodalomtól való függetlenség. Azok közé a kevesek közé tartozom, akik számára a nyugatosodásunk volt az elsődleges társadalmi cél. Ennek érdekében ma is pozitívnek minősítem az osztrákokkal és a csehekkel közös birodalmat.

A Habsburg Császárság tagságával járó előnyöket történészeink utólag sem említik. Ahogyan a jelenünket, a múltunkat is abban az értékrendben látjuk, hogy az állam szuverenitása minden társadalmi érdeket megelőz. Ez egy nemzeti állam esetében még megengedhető, de mi, Trianon előtt, soha nem voltunk nemzeti állam. Ideje volna bevallani, hogy az ország lakosságának a nagyobb felét soha nem értük el. Még akkor sem, amikor mi számoltunk, hogy ki a magyar. Ennek ellenére, még nem találkoztam olyan magyar történésszel, aki az ország érdekét nem a magyar etnikum érdekével tette azonossá.

A márciusi fiatalok 12 pontja között semmi sem szerepelt, ami a kisebbségek érdekét érintette volna. Sőt a 12. pont kimondja az Erdélyi Fejedelemséggel való uniót is, ami nemcsak a románok, de még a sok évszázados államalkotó joggal rendelkező szászok megkérdezését is figyelmen kívül hagyja. Horvátország megkérdezését sem említi, holott ez csak a közös király jogán része az országnak. Akkor már a közvélemény is tudhatta, hogy önállósulási törekvésüket Bécs is támogatja.

A márciusi 12 pont legfeljebb egy nemzeti állam kívánságlistája lehet, de nem egy soknemzetiségű államé. Számomra 1848. március 15. világos bizonyítéka annak, hogy a magyarság semmit nem értett meg abból, hogy a 19. század gyorsan terjedő követelménye a nemzeti államok megalakulása. A soknemzetiségű Magyarországnak csak akkor maradhatott esélye az egész Kárpát Medencét birtokló országra, ha azon belül Horvátország, Erdély és a Felvidék önkormányzatként működhet, és az állampolgári jogok nem függnek etnikai hovatartozástól.

Azt, hogy ezt Bécs már akkor is világosan látta, amikor Horvátország önálló örökös tartománnyá válását támogatta. Azt máig nem értjük meg, hogy Jellasics ugyanazt akarta Horvátország számára, amit Kossuth Magyarországnak, nagyobb nemzeti önállóságot.

Az, hogy a császári udvar felismerte a nagyobb nemzeti etnikumok önállósága a Monarchia fennmaradásának egyetlen feltétele, egyértelmű volt. Alig egy évvel később, 1849 áprilisában, Olmützben, pedig bebizonyosodott. A Bécsi Forradalom elől oda menekült Kancellária, egy modernizált Habsburg Monarchia alkotmányát dolgozta ki, Ferenc József a tizenéves fiatal császár számára, amit ő ott alá is írt. Ez a reform a Magyar Királyság felosztását jelentette.

Az új alkotmányban fenntartották az Erdélyi Fejedelemséget. Megtagadták a 12. márciusi pontot. Ők világosan látták, hogy még az ország egészénél is etnikailag tagoltabb Erdély csak az ott élő három legnagyobb etnikumnak, a magyarnak, a germánnak és a románnak közös állama lehet. Erdély elvesztéséért elsősorban az unió kimondása volt felelős.

Kimondták Horvátország önállóságát. Tehát teljesítették Jellasics követelését.

Temesvár székhellyel Szerb Vajdaságot hoztak létre. Ennek a döntésnek nem voltak történelmi előzménye.

Ha valamit súlyos bűn volt elhallgatni az ország, elsősorban a magyar közvélemény előtt, akkor az Olmützi Alkotmány az. Ez ugyanis ismert volt mind Erdélyben, mind Horvátországban, mind a tervezett Szerb vajdaságban.

Mi azzal bolondítjuk máig is a magyar közvéleményt, hogy az ország trianoni felosztásával 1914-ben sem kellett számítani. Pedig ez csak a magyar közvéleményt érhette váratlanul.

Trianon megelőzését csak az Olmützi Alkotmány végrehajtása jelenthette volna. Minden ennél a magyarság számára kedvezőbb rendezés ugyanis irreális volt. Ez még csak azt jelentette volna, hogy Magyarország magyar lakosságának szinte egésze a saját országában maradhat. Amennyiben az Erdélyi Fejedelemséget a magyarok, a germánok és a románok közös országának tekintjük, ezzel az önálló Erdélyi Fejedelemségben a magyarság is államalkotó nép marad. Horvátországban és a Szerb Vajdaságban viszont kevés magyar élt.

Azt, hogy a szlovák többségű Felvidéket Magyarország részének tekintette az Olmützi Alkotmány, azzal magyarázom, hogy a Bécsi Udvar még a Szabadságharc alatt is jobban bízott a magyarokban, mint a csehekben.

Megmagyarázhatatlan politikai és történészi bűnnek tartom, hogy a Trianon feletti közel száz éve tartó kesergésünk során fel sem vetette a politikai hatalom, és az azt szolgáló történész szakma, hogy mi lett volna, ha az Olmützi Alkotmány életbe lép.

Azt az epizódot is elhallgatjuk, hogy már az Olmützi Alkotmány ismeretében kereste meg a kor három legnagyobb magyarja, Széchenyi István, Deák Ferenc és Eötvös József a császári hadak parancsnokát, Widischgaetz herceget, hogy a vesztésre álló Szabadságharc befejezéséről tárgyaljanak.

Sokkal könnyebb helyzetben lehettünk volna Trianonban, és még inkább a két háború között, ha megelégszünk olyan revízióval, ami az Olmützi Alkotmányban rögzített állapot helyreállítását jelentette volna.

A vagyon és jövedelem elosztása

Tartalom

A jelenkori fejlett társadalom már nem osztálytársadalom. 3

A jelenkori fejlett társadalmak alépítménye. 3

A szellemi vagyon növekedése, és újraelosztása. 3

A munkaerőnek nem az ára, a minősége a fontos. 3

A munkajövedelmek egyre jobban differenciálódnak 3

A jövedelem újra elosztása 3

A szellemi vagyon többsége személyi tulajdonban van. 3

Milyen legyen a jelenkori társadalom 3

Sokan születnek 3

Az életterek eltartó képessége. 3

Kopátsy Sándor               EE                    2015 04 19

Társadalomszemléletem

A vagyon és jövedelem elosztása

(Kézirat)

A jelenkori közgazdászok számára is divatba jött a társadalom vagyona és a jövedelme felett osztozkodás. Ez alól Marx és a marxisták sem jelentettek kivételt, annak ellenére, hogy ő volt az első materialista társadalomtudós, aki felismerte, hogy a vagyonok és a jövedelmek elosztása felépítmény, ami determinált felépítménye a társadalomnak. Azaz a társadalmi igényhez igazodó. Ebből fakadóan neki sem azt kellett volna kitalálni, hogyan osszák el a hatalmat, a vagyont, a jövedelmet, hanem azt megmagyarázni, hogy ami e tekintetben jellemezte a társadalmat, az miért volt olyan, amilyen, mert az a társadalom igényéből fakadó szükségszerűség volt.

Hamar rájött, hogy az senkit nem érdekelt, hogy miért olyan a társadalom, amilyen, mindenki a neki tetsző módon akarta a hatalmat, a vagyont, a jövedelmet elosztani. Ha megmarad társadalomtudósnak, nem lettek volna követői. Ezért állt be prófétának, aki arra biztatta az elosztásban sértett többségét, hogy a javukra kellene elosztani a hatalmat, a vagyont, és a jövedelmet. Ennek köszönhetően példátlanul gyorsan sokak prófétája lett. Szerencsétlenségére, a tanítványai ott kerültek hatalomra, ahol reménytelen volt megvalósítani az is, amire a kor tudományos és technikai forradalom már megteremtette a többség számára kedvező felépítmény létrejöttét.

A marxista tanok Európában a legtartósabbak a puritán kultúrájú népek társadalmaiban lettek. Ott ugyan nem győztek, de a szociáldemokrácia túlélte a bolsevizmus összeomlását. Máig általános az a vélemény, hogy a Szovjetunió azért esett szét, mert bolsevik volt. Pedig Kelet-Európa népeinek viselkedési kultúrája eleve alkalmatlan arra, hogy a társadalmi fejélődés élvonalába kerüljön, függetlenül attól, milyen ideológiával próbálkozik. Az összeomlása óta eltelt negyed század egyértelműen azt bizonyítja, hogy az új társadalmi berendezkedés még a bolsevik rendszer hatékonyságát sem éri el. Annak ellenére, hogy annak két hibáját lényegesen kijavította. Piacosította a gazdaságát és csökkentette a hadikiadásait. Ennek ellenére csak azokban az új országokban lettek a viszonyok elviselhetőbbek, amelyek bányajáradéka a magas árak következtében viszonylag megnövekedett. Nem kell hozzá jóstehetség, hogy ez a két ország helyzete az olajárak csökkenése után lényegesen romlani fog.

Az európai bolsevik tábor összeomlásával egy időben, Kelet-Ázsiában a háromszor nagyobb népességű Kína a világtörténelemben is példátlan sikert arat.

A Nyugat Európa-centrikus történetfelfogását jellemzi, hogy a marxizmus csődjének bizonyítását látja abban, hogy negyede Európában megbukott, és figyelembe sem veszi, hogy háromnegyede Kínában kijavította két alapvető hibáját, és lélegzetelállító sikert arat. Kína nem azért volt 1990-ig sikertelen, mert marxista diktatúra volt, hanem azért, mert elviselhetetlenül gyorsan nőtt a népessége, és nem piacos volt a gazdasága. Amint e két hibáját kijavította, példátlan siker ért el.

Marx tanai tehát példátlan világsikert hoztak Kínában, ahol a még nagyon szegény társadalmat kellett a kor megváltozott követelményeihez igazítani. A Kínai csoda csak azt bizonyította, hogy egy szegény országban is történhet csoda, ha a politikai vezetés egyetlen párt kezében van, de sikerül megállítani a túlnépesedést, és piacosítani a gazdaságot. Azt is hozzá kell tenni, hogy a kínai utat csak puritán viselkedésű népek járhatják sikerrel.

A 20. század tanulsága, hogy a tudományos és technikai forradalom olyan társadalmi alépítmény, amire hatékony felépítményt csak puritán népekkel lehet építeni. A már fejlett társadalmakban lévő puritán népek mindegyike, mint Nyugaton, mind a Távol-Keleten sikeresnek bizonyult, ha a politikai felépítménye demokratikus volt. Ezt bizonyítja a tény, hogy a Nyugat minden protestáns népe a politikai demokráciája útján lett gazdag. A Távol-Keleten a puritán konfuciánus népek országai közül, csak Japán indult a puritán nyugati országokéval hasonló szintről. A négy Kis Tigris bámulatos sikerét jelentős részben a hidegháborús helyzetnek köszönhette. Ezek a demokratikus oldalon álltak, ezért a fejlett demokráciák támogatását élvezhették. Ez a támogatás abban jelentkezett, hogy a tömegáruk kelet-ázsiai importját korlátozás nélkül fogadták. Vagyis az iparosításuk fizetőképes keresletet talált.

Kevés felismerést talált a világgazdasági szekértők körében is, hogy Japán és a Kis Tigrisek gazdasági csodái lényegében a tömegáruk exportjára épült. Ezt Kína akkor nem tehette meg, mert ehhez túlságosan nagy volt, és a hidegháborúban a front másik oldalán állt.

Arról még kevesebb szó esik, hogy a négy Kis Tigrisből, Hong Kong még angol gyarmat volt. A három azonban nem demokráciaként kezdte, lényegegében egyetlen párt diktatúrái voltak. Tajvanban a megvert kínai köztársasági hadsereg menekült tábornokai, Dél-Koreában is a tábornokok, Szingapúrban pedig egyetlen párt uralta a politikát. A kelet-ázsiai csodák politikai rendszere sem liberális demokrácia volt.

Kína számára a gazdasági reform lehetősége a hidegháború végével nyílt meg. Ahogy a polgári demokráciáknak megszűnt a Szovjetunió katonai erejétől való félelme, lehetőség nyílt a csatlós sorsra kényszerített államok megnyerésére. Gyorsan megtörtént azokban a rendszerváltás.

Ennek az eredményéről negyedszázad után sem történt mérlegkészítés. A liberális Nyugat és a volt csatlós országok a rendszerváltást szinte csak abban látják, hogy az egy pártrendszer megszűnt, és a gazdaság piacosodott. Ez ugyan tény, de a társadalmi fejlődést legalább három mutató alapján kellene mérni. Hogyan alakult az egy főre jutó jövedelem, a várható életkor és az iskolázottság. Tekintve, hogy ez a három mutató a bolsevik rendszerben is javult, a javulás mértékét kell a demokrata oldalon állókkal összevetni.

Az összevetést ugyan elmulasztják, pedig egyértelmű. A bolsevik megszállás alatti rendszer annál hátrányosabb volt, minél közelebb volt a megszállás előtt a nyugat-európai szinthez.

Ezért aztán a kelet-németek estében volt a legnagyobb a rendszerből fakadó hátrány.

Négy ország veszett sokat.

A kelet-németek fele szinten éltek, mint a nyugat-németek.

A csehek, akik a háború előtt is a németek szintjén éltek, még egyszer jobban élhettek volna, ha a hidegháborúban a demokratikus oldalra kerülnek.

Az észtek a háború előtt is a legfejlettebb balti állam voltak, a viselkedésük alapján skandináv kultúrájúak, akárcsak a finnek. Itt jegyzem meg, hogy az észtek a Szovjetunón belül is a leggazdagabb köztársaság voltak. Számukra jelentett a legnagyobb veszteséget a Szovjetunió bekebelezése.

A szlovének alpi kultúrájú népek. Ezek mindegyike az elmúlt száz évben jól vizsgázott. Németországon, Ausztrián, Franciaországon, Olaszországon belül az Alpokban élők helyzete az anyaországban élőkhöz képest javult. Tehát nem meglepő, hogy ez történt Jugoszláviában is.

A szovjetrendszerben egyértelműen nyertek az ortodox keresztény kultúrájú országok.

A mérleg nehezen állítható fel egyértelműen a nyugati keresztény országok esetében. Ezeknél vitatkozni lehet, merre billen a mérleg. Magyarországon az én véleményem kisebbségben van. Az én mérlegem azért hajlik a pozitív irányba, mert nálunk olyan erős volt az arisztokrácia és az úri középosztály politikai befolyása, hogy azok hatalmának a megtöréséhez nem lett volna elég belső társadalmi erőnk. Márpedig ezek hatalmának felszámolása nélkül sokkal hátrább lennénk.

A tudományos és technikai forradalom a legjelentősebb társadalmi változást két kultúrában, Nyugaton a puritán protestánsokéban, a Távol-Keleten a konfuciánusokban hozott. Nem forradalmi tanok hozták létre, hanem a tudományos és technikai forradalom hatására alakult át alapvetően mássá a felépítmény.

A politikai hatalom szétoszlott a társadalom egészén belül, ezzel megszánt az osztálytársadalom. A lakosság egésze politikai tekintetben egyenrangú választópolgárrá vált, mindenki titkosan szavazhat.

A vagyon összetétele és elosztása átalakult. A nemzeti vagyon nagyobb része lett a korábban a társadalom igényénél nagyobb, de számba sem vett tudás és képesség, a szellemi vagyon. Annak ellenére, hogy a jelenkori fejlett társadalmakban a tudás és képesség éréke már nagyobb, mint a fizikai vagyoné, a közgazdaságtudomány csak szavakban ismeri el annak szerepét. A társadalomtudományok ugyan figyelembe sem veszik a tudás és képesség értékét, pedig a jelenkori fejlett társadalom már egyre inkább ennek alapján osztja el a politikai hatalmat, a vagyont és a jövedelmet.

A jelen legnagyobb érdeklődést kiváltó társadalmi művei ugyan a vagyon és a jövedelem elosztást elemzik, de vagyon alatt csak a fizikai vagyont értik. Addig a felismerésig sem jutottak el, hogy a vagyon és jövedelem nagyobb része ma már a tudásban és képességben, és nem a fizikai tárgyakban van.

A jelenkori fejlett társadalom már nem osztálytársadalom.

A jelenkori fejlett társadalom alépítményének ismerete nélkül nem érthetjük meg, még kevésbé minősíthetjük a felépítményét. Ez a társadalomtudományokra az osztálytársadalmak estében is jellemző volt.

Azt kellett volna megérteni, hogy minden osztálytársadalom közös alépítménye a túlszaporodó népesség és a fizikai vagyon szűkössége volt. Sok volt fizikai munkaerő, és hozzájuk viszonyítva kevés termőföld és fizikai vagyon. Nagyon leegyszerűsítve: Emberben felesleg, vagyonban hiány. Ebből az fakadt, hogy az embernek nem volt éréke, a vagyonnak annál inkább.

Ennek a felismerésnek köszönhettem, hogy megfejthettem az osztálytársadalmakat létrehozó okot. Ezért volt minden osztálytársadalomnak olyan felépítményre volt, ami növelte az emberek halandóságát, ugyanakkor a növelésére ösztönzött. Az osztálytársadalmak közös feladta volt a népesség növekedésének a csökkentése. A termelésre épült társadalmak olyan életviszonyokat teremtettek, amikben a várható életkor spontán az elviselhetőnél jobban hosszabbodott, gyorsabban, mint az életterének eltartó képessége növelhető volt.

Az adott feltételek mellett a spontán népszaporulatot csak a halálozás fokozásával lehetett csökkenteni. A születések nemcsak nem voltak csökkenthetők, hanem a várható életkor növekedésével hatványozottan nőttek. Ezért aztán a várható életkor növekedése egyre nagyobb halálozásokozást követelt meg a társadalomtól. Ez a halálozást növelő folyamat ugyan a múlt során minden társadalomban növekedett, a történészek mégsem vették tudomásul. Mert a társadalom minden szintjén az egyének, a családok, a települések, az országok számára a minél hosszabb élet, a halál elleni védekezés volt az elsődleges cél. Ez szemben állt a társadalom elsődleges érdekével, a népszaporulat féken tartásával, a halálozás fokozásával. Ezt az érdekellentétet a társadalomtudományok sem ismerték fel. A társadalmat javítani akaróknak csupa olyan javaslatuk volt, ami a hosszabb életet szolgálta, ezzel a társadalomra nehezedő túlnépesedés nyomását fokozva volna. Mivel a részek érdeke szemben állt a társadalom érdekével, a részek ellenálltak a társadalmat jobbítók célokkal.

A halálozást fokozó osztálytársadalmakon való túllépésnek az egyetlen feltétele a születések korlátozás volt. Ezt azonban senki sem ismerte fel. Ennek ellenére minden osztálytársadalom spontán ugyanazokkal a módszerekkel növelte a halálokozását.

A faja egyedeinek halálokozás néhány csúcsragadozónál is ösztönösen jellemzővé vált. A jegesmedve, az oroszlán, a tigris öli a nem saját kölkeit. Ezt a biológusok ugyanúgy nem értik meg, mint a társadalomtudósok. Azzal magyarázzák, hogy a hímek a kölköket azért ölik meg, mert akkor az anyaállat előbb párzik. Tehát azért ölnek, hogy szaporodhassanak.

Az osztálytársadalmak történelmében csak az emberölés volt tudatos, mert a túlnépesedésük eltartását más társadalmaktól elrabolt élettérrel akarták biztosítani.

A 20. századra a tudományos és technikai forradalom azonban létrehozta a születéskorlátozhatóság feltételét a fogamzásmentes szexuális életet.

A nők bevonása a társadalmi munkamegosztásba, és a nők nagyobb iskoláztatása fokozta a családok érekét a kevesebb gyermekvállalásban. Csak a fogamzásgátlás jelentett megoldást a fogamzásmentes szexuális életre. Kiderült, hogy a jómódú és iskolázott szülők kevesebb gyereket vállalnak.

Az élet bebizonyította, hogy még a szegény családokban is kevesebb gyereket vállalnak, ha megoldott a fogamzásgátlás és kisebb a gyermekhalandóság. Kiderült, hogy a múltban is lényegesen kevesebb gyermeket vállaltak volna, ha megoldható lett volna a fogamzásmentes szex.

A 20. században a fogamzásgátlás tette lehetővé a túlnépesedés elleni védekezést. Ezzel a társadalmak halálokozó feladata megszüntethetővé vált. Márpedig, ahol nincs túlnépesedés, nincs szükség a halálozást növelő társadalomra.

Az emberiség egyötödét jelentő fejlett társadalmakban a 3. évezred küszöbére spontán folyamtok szüntették meg az osztálytársadalom objektív szükségességét.

Kínában, az emberiség másik ötödében az állam korlátozta a gyermekvállalást, szüntette meg a túlnépesedést.

Ebben a kétötödben megszűnt a halálokozás objektív szükségessége.

Néhány európai latin és ortodox keresztény országban, az emberiség néhány százalékban, ugyan leállt a túlnépesedés, de ezekben nyoma sincs a társadalmi sikernek.

Az emberiség nagyobb fele azonban, az utóbbi száz évben az elviselhetőnél nagyságrenddel gyorsabban szaporodik, ezért számukra a halálozó társadalmak indokoltsága nagyobb, mint valaha volt. Ezekben a halálokozás fontosabb, mint valaha, bárhol volt. Az elmaradt világban a korábbinál is nagyobb halálokozás csak azért nem történt meg, mert a fejlett világ haderejét a halálokozások megfékezésére használja.

Arról, hogy mi lesz a sorsa az emberiség háromötödének, fogalmam sincs. Nem ismerek olyan megoldást, ami kiutat jelenthetne a dél-ázsiai, a közel-keleti és a Szahara alatti dél-afrikai társadalmak számára. Túlnépesedésükért a fejlett Nyugat a felelős, de az ezt erősszakkal is megakadályozza.

Az emberiség sorsa azonban a jelenkori fejlett társadalmakban, a fejlett protestáns Nyugaton, és a konfuciánus Távol-Keleten dől el. Ezekkel foglalkoznak azok a tanulmányok is, amelyek a vagyon és a jövedelmek elosztását boncolják.

A jelenkori fejlett társadalmak alépítménye.

A fejlett társadalmakra már nem jellemző a túlnépesedés.

A puritán Nyugat a tudományos és technikai fejlődés adott fokán már nem túlnépesedett. Ez lesz a viszonylag egyre jobban lemaradó világ szellemi elitjének a befogadója. A közeljövő talán legnagyobb problémája, hogy a gyorsan szaporodó térségben 2-3 milliárd ember él olyan nyomorban, amihez viszonyítva a fejlett világban lényegesen jobban élhetnek azok is, akikre ott nincs szükség. Ezek a fejlett világba vágyódását erőszakkal sem lehet féken tartani. Ráadásul ezek a nyomorban élők évente tízmilliókkal szaporodnak. A bevándorlás azonban még a folyamatos növekményük tizedét sem haladhatja meg.

A tudósok ezrei foglalkoznak a felmelegedéssel járó veszélyekkel, de tudomást sem hajlandók venni arról, hogy a tengerszínt emelkedésnél százszor nagyobb veszélyt jelent az emberfelesleg nyomása.

A szellemi vagyon növekedése, és újraelosztása.

De már ennek során felmerül, hogy a szellemi vagyont a nyugati társadalomtudósok figyelembe sem veszik, amikor a vagyon elosztást vizsgálják, csak a fizikai vagyonnal számolnak.

Az még érthető, hogy a klasszikus közgazdaságtan ennek a létrehozási, felhasználási és újraelosztási problémájával nem is foglalkoztak. Úgy kezelték, mint a levevőt, nem volt benne hiány. Minden osztálytársadalom több szellemi vagyonnal, több és jobb munkaerővel rendelkezett, mint amennyit hasznosítani tudott. Ezzel szemben a tudományos és technikai forradalom olyan alépítményt hozott létre, amiben a szűk keresztmetszet a szellemi vagyon. Ezért a jelenkori fejlett társadalmaknak olyan felépítményre van szükségük, amelyek a minél jobb munkaerő termelésére orientáltak. Másképpen kifejezve, a fejlett társadalmak felépítményének a minőségi munkaerő termelése az elsődleges feladata. A jelenkori fejlett társadalmakban az olyan elemzéseknek nem sok értelme van, ami a fizikai vagyon elosztása felett elmélkedik. A fejlett társadalmaknak a minél jobb munkaerő lesz a szűk keresztmetszete. A köztük folyó verseny alakulása a minőségi munkaerő újratermelésén múlik. Olyan lesz a hatékony felépítményük, ami a minőségi munkaerő újratermelésére koncentrál.

Ezért eredménytelen azt kutatni, hogyan alakul a fizikai vagyon és a jövedelem feletti osztozkodás.

A fizikai vagyon szinte másodlagossá vált.

A fizikai vagyon ugyan továbbra is jelentős mard, de már nem játszik elsődleges szerepet a társadalom teljesítményének alakulásában.

A földbirtok még olyan vagyontárgy volt, aminek a hasznosításában a tulajdonos képessége annyira másodlagos volt, hogy a földbirtokos osztályhoz tatozás vérségi alapon öröklődtethető lehetett.

A tőketulajdonlás hatékonysága már inkább függött a tulajdonos képességétől. Ezért nem maradhatott vérségi alapon, annak ellenére, hogy viszonylag kicsi volt mind a tőkések osztályából való ki-, mind a bekerülés valószínűsége. A tőketulajdonos profitjának a rátája ugyan a nem volt egyforma, de nagy valószínűséggel garantált volt. A technikai fejlődés mértéke és sebessége azonban egyre nagyobb differenciálódást hozott a működtetésének hatékonyságában. Ez a tudományos és technikai forradalom idejére úgy megnőtt, jellemzővé vált, hogy a tulajdonos a tőkéje működtetését szakemberekre, menedzserekre bízta. Nem találtam adatokat, de biztosnak tartom, hogy a tőkék nagy többségét már nem a tulajdonosa, hanem menedzserek, azaz szakemberek működtetik.

Ezért vetődött fel bennem a gondolat, hogy a jelenkori fejlett társadalmakat indokolt volna már nem a tőkések, hanem menedzserek társadalmának nevezni. Már az első könyvemben példákkal illusztráltam, hogy a legnagyobb vállaltok tőzsdei értéke egyre inkább már nem a tulajdonosa, hanem a vezető menedzsere képességétől függ. A kiváló menedzsert a tőzsde jobban érdekeli, mint a legtöbb esetben ismeretlen tulajdonosi összetételt.

A kis vállalkozások értéke pedig szinte csak a tulajdonosuk képességétől függ. Márpedig a tőkés vállatok, ha a nagyságukat a foglalkoztatottak száma, vagy a nettó termelési értékük alapján mérnénk, egyre jobban elaprózódnak. Jó harminc éve tudomásul vettem, hogy a gazdasági szektorban az 500 főnél nagyobb létszámot foglalkoztatók vállaltokban dolgozók aránya csökken, és a foglalkoztatottak aránya a leggyorsabban az 1-10 fős vállaltoknál növekszik. Tehát nem koncentrálódik a tőke, hanem ellenkezőleg, egyre kisebb vállaltok közti munkamegosztássá apózódik fel.

Ez a gépkocsigyártásban a legkarakterisztikusabb. Száz éve még a kohászattól kezdve, minden termelési mozzanat a gyárkapun belül történt. Ma az autógyárakban dolgozók többsége a gyártásfejlesztéssel, és a több tízezer beszállítóval történő kapcsolat kiépítésével foglalkozik, és a gyárban csak az utolsó 10-20 órai összeszerelés történik.

A munkaerőnek nem az ára, a minősége a fontos.

A társadalomtudományok nem veszik figyelembe, hogy a munkaerőpiacon is alapvető változás történt. Az osztálytársadalmakat a munkaerő minőségi és mennyiségi túlkínálata jellemezte. Ma a minőségi munkaerőben kielégíthetetlen a kereslet, a gyenge pedig olcsón sem keresett.

A közgazdaságtan sem hangsúlyozta, hogy az osztálytársadalmakban a technikai fejlődés során egyre csökkent a munkaerő minőségével szemben támasztott igény. Ez a tény ugyan egyértelmű módon jelentkezett, a közgazdaságtan mégsem vette tudomásul. Az a tény, hogy egyre több tudás és képesség kellett a hatékonyabb eszközök kitalálásához, elkészítéséhez, elterelte a figyelmet arról, hogy a fejlettebb technikai eszközökkel végzett munka egyre kevesebb képességet és képzettséget igényelt. Ennek során ugyan nőtt a munkaerő kisszámú elitjével szemben támasztott igény, de egyre csökkent a munkavégzésben résztvevőkkel szemben támasztott képesség, képzettség igénye.

Ez azért nem tudatosult, mert ugyanakkor nőtt az iskolázottság. Az iskolázottságra azonban nem a gazdaságnak, hanem előbb a vallásnak, majd a közigazgatásnak volt szüksége.

Megfeledkezünk arról, hogy Európában az írás és olvasás általános oktatását a reformáció a biblia megismerhetősége, a zsoltárok olvashatósága érdekében vezette be.

A felvilágosodás idejében aztán a közigazgatás hasznosította az írással és olvasással történő kommunikációt. A gazdaságban és a hadseregben alig jelentkezett az iskolázottság igénye. Mindkét szektorban csak nagyon keskeny réteggel szemben volt iskolázottsági igény. Megdöbbentő beszámolók jeletek meg arról, hogy a két világháborúban milyen sokan nem tudtak írni és olvasni annak ellenére, hogy többségük elvégezte az elemi iskola hat osztályát. Gyermekkoromban, a mezőgazdaságban, az iparban, a bányászatban nem használták a megtanult olvasást és írást.

Az iskolázottság igénye csak a 20. század második felében, a tudományos és technikai forradalom kibontakozásával vált általánossá. Hetvenöt éve, amikor érettségiztem, Magyarországon a korosztályomból a fiuk 4.2 százaléka, a lányok 6 ezreléke szerzett középfokú végzettséget. A fiúk többsége tanító, pap, kis tisztviselő, a lányok tanítónők és úriasszony lettek. Ma a harmadfokú képzésig jutnak, mind a fiúk, mind a lányok harmada. A fejlettebb társadalmakban a fele, és az egyetemeken tanuló lányok már többségben vannak.

A munkajövedelmek egyre jobban differenciálódnak

A fentiekből következik, hogy a tudományos és technikai forradalom először jelent olyan társadalmi alépítményt, ami nem fizikai, hanem szellemi igényt támaszt szinte minden munkaerővel szemben. Az emberek agykapacitása és annak kifejleszthetősége tekintetében százszor akkorák az egyedek közti különbségek, mint az alacsony igényű fizikai adottságokban. Ezért a fizikai munkát végzőkkel szemben szinte azonos követelményeket lehetett támasztani. Az agyak kapacitása, és a benne rejlő képességek között azonban akár ezerszeres különbségek lehetnek.

Száz évvel ezelőtt még a munkák nagy többségnek elvégzését szinte minden egészséges férfitól, illetve nőtől el lehetett várni. Ma már azonban szinte minden munkafolyamatban szellemi képességeken múlik a munkavégzés hatékonysága. Általánossá vált az olyan követelmény, ami évezredek óta a művészekkel és a hívatásos sportolók szemben érvényesült. A művészeket, a cirkuszi artistákat, a versenyeken megmért sportolóakt nagyon elérő teljesítményük alapján fizették meg. Ezen a két területen alacsony volt az átlagjövedelem, a kiemelkedőké azonban nagyon magas volt.

A jelenkori fejlett társadalmakban minden szakmában van lehetőség a kiemelkedő teljesítményre, ennek okán a kiemelkedő jövedelemre. Ugyanakkor a szakmákban a végzettségi fokokon kialakuló átlagjövedelmek közti különbség csökkent.

Szinte nincs is olyan szakma, amiben a kiemelkedő nem élvez sokkal magasabb jövedelmet, mint a legmagasabb végzettségűek átlaga. A zseniális kofa, fodrász, asztalos, ingatlanügynök, sportoló, előadóművész az egyetemi professzoroknál sokkal magasabb jövedelmet élvez.

Az osztálytársadalmakban az ilyen lehetőség viszonylag szűkösen volt. Ma szinte minden szakmában adva van. A szinte miden szakmában rejlő karrierlehetőségek bizonyítják, hogy nincsenek a régi értelemben vett osztályok. Ez sem jelenti azt, hogy a családi környezet, a szülők szellemi szintje, jövedelme, kapcsolatai nem jelentenek nagy indulási előnyt. A legnagyobb kiemelkedési lehetőségek ma is a művészetekben és a hivatásos sportokban vannak.

Ezért lett a jelenkori társadalom fontos feladata a képességek minél korábbi felismerése, és ezek kibontakoztatásában való segítségnyújtás. Az oktatásban is át kell térni a művészek és sportolók képzésében kialakult módszerek alkalmazására.

Ez a Távol-Keleten sikerrel történik. Ehhez segítséget jelentett számukra az évezredes mandarin képzés hagyománya. Ott ugyanis általános volt az a káderképzés, amit a többi kultúrában legfeljebb a vallás papjainál jelentkezett. Még nem találkoztam olyan történésszel, aki a nyugati egyházak befolyását a káderképzésük fölényével magyarázta volna. Pedig a klérus hatalmas befolyását az iskolázottságnak köszönhette. Ezt olvashattam Vörösmarty naplójában, ahogyan beszámol a Magyar Tudományos Akadémiát megalakító közgyűléséről. „Azt hittem, egyházi rendezvényen vagyok, olyan sok volt a reverenda.”

A jövedelem újra elosztása

A társadalomtudományok máig nem tárták fel, hogy az osztálytársadalmakra miért volt jellemző a jövedelmek differenciálása érdekében történő újraelosztás. Még azt sem hangsúlyozzák, hogy ilyen újraelosztás történ.

Pedig a túlszaporodó társadalmak leghatékonyabb halálokozási eszköze a többség nyomorát fokozó újraelosztása volt. Mivel a születések korlátozására nem volt lehetőség, a társadalomnak csak a hallozás fokozásával lehetett a túlnépesedést féken tartani. Erre pedig semmi sem volt alkalmasabb a nyomor fokozásánál.

Azt is fontos látni, hogy a túlnépesedés csak a vidéken élők körében jelentkezett. Ott kellett elsősorban fokozni a nyomort, elsősorban a vidéken élők jövedelmét kellett csökkenteni.

A demográfusok sem mutatnak rá, hogy a 20. század elejéig a városokban a hallozás fokozására nem volt szükség, mivel ott lehetetlen volt a betegségek terjedése elleni védekezés. Ezért a városi lakosság szinte a jelenkorig, létszámához és jövedelméhez viszonyítva, keveset adózott. Az adók többségét a vidéken élők fizették.

Az a tény, hogy szinte a jelenkorig a városokban sokkal magasabb volt a halandóság, rövidebb a várható életkor, és kevesebb a születés, az osztálytársadalmak állandó jellemzője volt, nagyon sok fontos társadalmi jelenségre ad magyarázatot.

Számomra az egyik legnagyobb történelmi felismerésemet annak köszönhetem, hogy első itáliai utazásom során feltűnt a falvaknak a hegyekre települése. Ez azt bizonyítja, hogy a vízben gazdag völgyekből, nagy áldozatok árán is a dombokra épültek. Ez győzött meg arról, hogy a malária tette lakatlanná az önözött gabonát termelő síkságokat.

Rómához közeledve pedig az óriási vízvezetéket láttam, megértettem, hogy a városokban a kutak vize nem volt fogyasztható. Ezen a tényen bukott meg a Római Birodalom, a városi polgárok civilizációja. Ezzel az első európai magas-kultúra.

A Kárpát Medence történelmének megértéséhez is az egészséges vidéki élet adott néhány magyarázatot. A magyar társadalomban aránytalanul sok volt a vidéken élő nemes, és aránytalanul kevés a városi polgár. Itt a földesurak is vidéken éltek és gyorsan szaporodtak. Az eleve nagyon kevés városi polgárság halandósága pedig magas volt.

A városok magas halandósága csak a 20. században csökkent, mert a városok közműveinek kiépítése, a tudomány pedig legyőzte a fertőző betegségeket, az egészségvédelem szolgálati pedig a városokban volt biztosítva, a városi lakosság halandósága jobban csökkent a vidéken.

A szellemi vagyon többsége személyi tulajdonban van.

A klasszikus közgazdaságtan ösztönösen távol tartotta magát mindattól, ami a tulajdonosától elkülöníthetetlen, ami természeténél fogva a személyhez kötött. Ez kezdettől fogva problémát okozott a munkaerő árujellege megszűnt, már nem a munkaerő volt mások tulajdona, hanem annak csak a meghatározott időre megvásárolt használata.

A rabszolga még maga volt az értéktermelő áru. De áru volt már akkor is, amikor még nem volt munkaképes. A rabszolga még egyértelműen áru volt. Az ára a rabszolgapiacon a kereslete és kínálata arányától függött.

A jobbágy már csak munkaképes korára volt bérlő. Kötöttsége a változó földtulajdonossal szemben volt. A földbirtokos számára a föld volt az áru, a vagyon. A jobbágy a földhöz, és csak azon keresztül volt a föld tulajdonosához kötött. Tekintettel arra, hogy a termőföld nagysága csak lassan növekedhetett, a földesúr érdeke pedig a jobbágytelkek nagyságának a változatlanságában volt érdekelt, a munkaerő kereslete tehát gyakorlatilag nagyon lassan, a népesedésnél sokkal lassabban növekedett. Ez a nagycsaládos jobbágyrendszerben azért nem jelentkezett közvetlenül, mert a jobbágybérlet a nagycsaláddal kötött szerződés volt. A túlnépesedés azzal jelentkezett, hogy a jobbágycsaládok tagjainak jövedelme elsősorban attól függött, mennyien vannak arra ítélve, hogy a telkükön megtermelten osztozkodjanak. A földesúr érdekét a kívánatosnál nagyobb család azzal zavarta, hogy a bérleti díjat nehéz volt ott behajtani, ahol a termés még a nagyobb család élelmezésére sem volt elég.

A jobbágyrendszer csak ott volt hatékony, ahol a családban munkaképes csak a két szülő volt.

A bérmunkás kötöttsége a munkaadójához csak a meghatározott időre szólt. Az esetében már egyértelmű volt, hogy nem őt, csak a munkaidejét vették meg előre törvényesen szabályozott feltételek mellett. Az ideje volt az áru. Ezzel teljesen megszűnt a munkaadó felelőssége a munkaerővel szemben.

Ez a felelőtlenség mindaddig nem okozott zavart, amíg a munkaadó számára nem fejletett kötelességet a munkanélküliek eltartsa. Nem volt munkanélküli segély, nem volt gyermeknevelési támogatás és nem volt öregkori gondoskodás. Ez jellemezte a tőkés osztálytársadalmakat a két háború között. Ezt a társadalmi vállságot a társadalomtudományok tu8domásul sem veszik. Elmossák a két háború közti és a második világháború utáni társadalmak közti minőségi különbséget. Pedig ennek megmutatása nélkül érthetetlen a bolsevik és fasiszta diktatúrák sikere. Pedig elég volna néhány adat közlése. Mekkora volt a munkanélküliség, hogyan nőtt az életszínvonal, a várható életkor, az iskolázottság a két háború között, és utána.

Aki nem látja a második világháború előtti és utáni tőkés társadalmak közti különbséget, nem érheti meg a második világháborút követő időben történteket.

A legjobb illusztráció a két időszakra jellemző költségvetések súlya és szerkezete a tőkésállamokban. Az oktatásra, az egészségügyre, az oktatásra fordított költségek súlya megsokszorozódott. A katonai kiadások, annak ellenére, hogy a hidegháború mesterségesen felszított fegyverkezési verseny volt, a háború előttinél alacsonyabbak voltak. A hidegháború után pedig a tört részére csökkenetek.

A jelenlegi vállság pedig egyértelműen azt mutatja, hogy a jóléti társadalmak voltak a hatékonyabbak.

Milyen legyen a jelenkori társadalom

Mivel a jelenkori fejlett társadalmak hatékonysága elsősorban attól függ, melyen mértékben képes a minőségi munkaerő igényt kielégíteni, és mennyire lehet csökkenteni a nem keresett munkaerő túlkínálatát, ennek a megoldás az elsődleges társadalmi feladat.

Mivel a fejlett társadalmakban spontán megszűnt a társadalmi igénynél nagyobb gyermekvállalás, a figyelmet a következő nemzedék képességeinek kibontakoztatására kell fordítani. Nem több születésre van szükség, hanem a születések mögötti minél jobb családi háttérre, a vele született képességek minél korábbi felismerésére, a képzésnek a felismert képességek fejlesztésére való koncentrációjával.

Az ellenkezőre, ami jelenleg nálunk történik.

A politikai pánikban van a népesség csökkenése láttán. Képtelen megérteni, hogy minden olyan társadalom túlnépesedett, amiben alacsony a foglalkoztatás. Magyarország az EU tagállamok között a foglalkoztatási skálán az utolsó. ráadásul a katasztrofális munkanélküliség olyan munkaerőben van, amire akkor sem volna kereslet, ha a munkahelyteremtéshez volna tőke. A jó munkaerő foglalkoztatásához, ha nincs hazai tőke, boldogan jön külföldről is.

A születések mögött nagyon rossz a családi háttér. A foglalkoztatási gondunkat a következő nemzedék sem foga javítani, mert a következő nemzedék munkaerőértéke elsősorban a családja színvonalától függ. Az iskolázottságban és jövedelemben a felső harmadba tartozó családokban született gyerekek nagy valószínűséggel felnőtt korukban is a felső harmadban lesznek. Ezzel szemben az alsó harmadban születettek nagy többsége a munkaerő alsó harmadába tartozó munkaerő lesz. Aligha van a jelenlegi magyar társadalomban fontosabb feladat, mint ennek az állításomnak a bizonyítása. Ezt bizonyítaná, hogy a jövőnknek semmivel sem okozunk akkora kárt, mint a születések mögötti családi háttér fenntartásával.

Sokan születnek

Fajunk legutóbbi hatezer évének a tragédiái abból fakadtak, hogy többen születtek, mint amennyire a fajunk érdekében szükség volt. Ez ellen az osztálytársadalmak ösztönösen is sikeresen, ha nem is fájdalommentesen védekeztek. A 20. században azonban ez a védekezési mechanizmus csődöt mondott.

A csőd tudomásul sem vétele elsősorban azzal magyarázható, hogy a fejlett társadalmakban spontán megszűnt a túlnépesedés, az elmaradottabb társadalmakban pedig megjelentek a fejlett világból érkező a halálozás elleni vívmányok, megnőtt a várható életkor, és ezzel felgyorsult a népszaporulat. Évente mintegy 70 millióval többen születnek, mint meghalnak. Elég volna kiszámolni, hogy mibe kerül az évente 70 millióval több ember felnevelése és életterük, munkahelyük biztosítása és mekkora terhelést jelentenek a természeti környezetre, egyértelművé válna, hogy ez nagyobb terhet jelent, mint a klímaváltozás negatív hatásának kivédése.

Ráadásul, az az évenkénti létszámnövekedés szinte teljesen ott jelentkezik, ahol a túlnépesedés eleve elviselhetetlen, és olyan minőségű munkaerőt jelent, amire sehol nincs szükség.

Az életterek eltartó képessége.

A társadalmak mozgásának megértéséhez nélkülözhetetlen kulcs az életterek eltartó képességnek figyelemmel kísérése. Ennek ellenre nyoma sem található ennek a számbavétele. Pedig az osztálytársadalmak legnagyobb problémája a túlnépesedés elleni védekezés volt. A jelenkorban pedig az emberiség nagyobb felén összeomlott az ellene való védekezés.

Ha valami megmarad a 20. századról ezer év múlva is, a túlnépesedés elszabadulása fogja jellemezni. A fajunk létszáma a mintegy 150 ezer éves történelmének utolsó századéban négyszeresére növekedett. Ráadásul az a növekedés szinte csak a fejlődéssel lépést tartani képtelen részében történt. Ha valami száz éve felveti, hogy mára a népességünk négyszer nagyobb lesz, nem akadt volna senki, aki ezt komolyan veszi.

A túlnépesedés megállítása még fel sem vetődött a fajunkat fenyegető veszélyek között. Elég arra gondolni, hogy a várható felmelegedést az emberiség okozza, mégsem veszik figyelembe, hogy a védekezés módjai között az első lenne a túlnépesedés megállítása, sőt megordítása.

Még nem találkoztam olyan társadalomtudományi munkával, ami felvetette volna, hogy sokan vagyunk, a legsürgetőbb feladatunk a létszámunk drasztikus csökkentése.

A túlnépesedésünk ráadásul nem is egyenletes, hanem a lehetőségekkel fordítva arányos. A világ népességének ötöde, a legfejlettebbek általában nem is túlnépesedettek. Sőt, csak ezek vannak olyan helyzetben, hogy a lemaradó világból befogadhatják a legjobbakat.

Az ENSZ legfejlettebb tíz állama viszonylag alulnépesedett. Általában el lehet mondani, hogy a túlnépesedés ott a leggyorsabb, ahol eleve a legnagyobb probléma. Elég azt mondani, hogy a túlnépesedés ott a leggyorsabb, ahol a leginkább indokolt volna a népesség csökkenése. A leggyorsabb a népszaporulat a Szahara alatti Afrikában. Ott száz év alatt hússzorosára nőtt a népesség. Az átlag feletti a népszaporulat dél-Ázsiában, és a Közel-Keleten, ahol elve is nagy volt a túlnépesedés.

Elviselhetetlen ugyan a népesség növekedése a latin-amerikai államokban is, de ott legalább még nem áll fenn a túlnépesedés. Nagyon hasznosak volnának az olyan demográfiai térképek, amelyek illusztrálnák hol mekkora volna az optimális népesség, és mekkora ehhez képest. Ilyen térképekre nézve, gyorsan eligazodhatnánk a világban.

Még kevesebb figyelmet fordítanak a társadalomtudományok arra, hogy milyen mértékű népességváltozás engedhető meg. Fajunk történelme során állandó volt a túlnépesedési nyomás annak ellenére, hogy minden társadalomban a halálozásban jelentős szerepet játszott a közvetlen és a közvetett emberölés. Ha eltekintünk az ingadozásoktól, a történelem nem ismer olyan századot, amiben az átlagos népességváltozás meghaladta az 1-2 ezreléket. Természetesen, kivéve az elmúlt századot.

Mivel életem során szinte mindig érdeklődésem egyik iránya a mezőgazdaság volt, értetlenül állok a társadalomtudományoknak a demográfival szembeni közömbösségével szemben.

Nem ismertem olyan pásztortársadalmat, amelyik ne kísérte volna figyelemmel a legelők eltartó képességét. A nomád népek azonnal kirajzottak, ha az állatállományukhoz képest kevés volt a legelő.

A földreform során pedig azt kellett látnom, hogy a falusi szegénység oka a falvak túlnépesedése. Ezen keveset segített a nagybirtokok felosztása. Az egyetlen hatásos segítség az erőltetett iparosítás volt, a falusi lakosság nagyobbik felének a mezőgazdaságon kívüli munkaadás. A rendszerváltás után, mivel a veszteséges vállaltok leállítása főleg a falvakban lakókat érintette, össze is dőlt az a világ, amiben mindenkinek volt munkája és a házak tízezrei épülhettek.