A gyors vasúti közlekedés

Kopátsy Sándor                 PG                  2015 01 15

A gyors vasúti közlekedés

Hamar felismertem, hogy a New York és a Pentagon elleni terrortámadások kaput nyitottak a gyorsvasutak építése számára. Az 1000 kilométer alatti távolságok repülővel való megtételét ugyanis nagyon lelassította a repterek utas és áruforgalmának ellenőrzése. A rövidebb távolságokon hiába gyors a repülő, sok idő telik el a repterek elérésével, és a biztonsági ellenőrzéssel, a csomagok várásával, az időjáráshoz igazodással. Ráadásul órák alatt lehet igazodni az utasforgalom nagyságához.

Az új helyzetre először a kínaiak reagáltak. Nem is indoktalanul, mert a sokmilliós 1000 kilométernél közelebbi nagyvárosok összekötetésére a gyors vasutak a megfelelőbbek. Az elmúlt húsz évben több tízszer több kilométer gyorsvasút épült Kínában, mint a világon összesen. Európában jelenleg hatezer kilométer működik, háromezer van építés alatt, és ötezret terveznek.

A viszonylag ritkán lakott országokban viszont nem várható gyorsvasút hálózat kiépítése. Ezer kilométernyi távolságra is csak akkor érdemes kiépíteni, ha oda több irányból is érdemes vonalat vinni.

A vasút azonban csak a személyszállításban lehet versenyképes a repülővel. A közúti szállításban azonban egyre jobban visszaszorul, mivel a konténerekben történő szállítás esetén az időnél fontosabb a háztól házig órára ütemezhető szállítás

Kína lazítja a gyerekvállalás korlátozását

Kopátsy Sándor                   PD                 2015 01 16

Kína lazítja a gyerekvállalás korlátozását

A világtörténelem legnagyobb társadalmi és gazdasági reformja a gyermekvállalás korlátozása és a gazdaságuk piacosítása volt. Társadalomtudósként hetvenöt éve az ellen lázongok, hogy a történelemtudomány százszor annyit foglalkozik a politikával és század annyit a tudományokkal és a gazdasággal, mint amekkora a történelem alakításában játszott szerepük. Történészként szinte minden jelentős politikai változás mögött megtalálom annak objektív, többségében gazdasági okát. Néhányszor sikerül olyan általános okot találnom, ami minden kultúra, minden osztálytársadalmának működésére magyarázatot ad.

Ilyen oknak tartom, hogy az ember olyan szapora faj, amelyik, amilyen mértékben a várható életkora meghaladja a húszas évek első felét, annál inkább túlszaporodóvá válik. Mivel a gyűjtögetésről a termelésre, akár a szántóföldi gabonatermelésre, akár a pásztorkodó állattartásra tért át, a várható életkora egyre hosszabbodott, ez elviselhetetlen túlnépesedést okozott, ami ellen csak a halálozás fokozásával védekezhetett.

Ismereteim szerint, a nyugat-európai kiscsaládos feudális társadalom volt az egyetlen, aminek képes volt hatékonyan korlátozni a születések számát. Ezt a példátlan sikert, aminek a Nyugat azt köszönheti, hogy minden kultúrához képes szinte a felére csökkent a gyermekvállalás, a történelemtudomány figyelemre sem méltatja. Pedig óriási hatékonysági különbség van abban, hogyan védekezik a társadalom a túlnépesedés ellen. A kevesebb szüléssel vagy a több halálokozással. Egyik módszer sem volt humánus, de mégis nagy volt a kettő társadalmi hatása között különbség, nemcsak érzelmi, de gazdasági tekintetben is. A nyugat-európai feudális társadalomban valakik kitalálták, vagy csak a földesurak gazdasági érdekét megértették, de bevezették azt a kiscsaládos jobbágyrendszer, amiben csak annyi gyermekvállaló család lehetett, amennyi jobbágytelek volt. A jobbágytelekkel nem biztosított házasságot nem kötötte meg a keresztény egyház, és a házasságon kívül születetteket nem fogadta be. A házasságon kívül szülő nőket pedig kitagadta a közvélemény.

Ennek lett a következménye, hogy a házasságok a nemi érettségen jó tíz évvel kitolódtak. Ennek következtében a legaktívabb szexuális években nem lehetett normális szexuális életet élni. Annak ellenére, hogy ez a gyermekvállalási tilalom ezerszer nehezebben volt elviselhető, mint a kizsákmányolás, erre még utalással sem találkoztam.

Pedig az osztálytársadalmak embertelenségét e nélkül nem lehet megérteni. Erről sem a keresztény teológusok, sem a marxisták nem vettek, és ma sem vesznek tudomást.

A gyermekvállalás nem embertelen korlátozása addig nem kerülhető el, amíg nincsenek megoldva a fogamzásmentes szexuális élet feltételei. Ezt a tudomány igazán csak a múlt században oldotta meg. Ez adott először technikai lehetőséget arra, hogy a szexuális ösztön kiélhető a fogamzás veszélye nélkül. Ez sem jelenti azonban azt, hogy a fogamzásgátlás megoldhatósága esetén megszűnik a túlnépesedést okozó gyermekvállalás.

A 20. század csak azt bizonyította, hogy jelentősen csökken a gyermekvállalás mindenütt, ha nem is eléggé, ahol a fogamzásgátlással lehet élni. Ez a tény pedig azt bizonyítja, hogy a múltban is sokkal többen születtek annál, amennyi gyermeket a szülők akartak. A katolikus egyház politikai súlyát jelenti a tény, hogy erről máig is mélyen hallgatnak a történészek. Természetesen az sem igaz, hogy a túlnépesedés megszűnne, ha az állam ingyen gondoskodna a fogamzásgátlásról. Nem szűnne meg a túlnépesedés, de jelentősen csökkenne.

A tények azt bizonyítják, hogy a fogamzás csak ott csökken a társadalom számára elviselhető mértékre, ahol az iskolázottság meghaladja a 12 évet és nincs olyan széles réteg, akinek a megélhetésében jelentős szerepet játszik a gyermeknevelés után járó családi támogatás. Mert az is a társadalom érdekével ellentétes gyermekvállalást jelent, ha az a családok munkából szerzett jövedelmével fordítottan arányos. Néhány évtized óta ez van Magyarországon, de az adatait titokban tartják.

A fentiek fényében válik érthetővé a kínai gyerekvállalás kemény hatósági korlátozása.

Egy amerikai közvélemény kutató felmérése szerint Kínában az 1990-ben bevezetett gyermekkorlátozás hatására húsz év alatt 500 millióval kevesebben születtek annál, mintha a korábbi tendencia folytatódik. Arra azonban ez a felmérés sem tért ki, hogy hol tartana Kína az egy lakosra vetített jövedelemmel, vagyonnal, urbanizációval, foglalkoztatással, ha 2010-ben 500 millióval, ma pedig 650 millióval többen volnának. Megmondom, szó sem lehetne a mára elért, és a jövőben várható eredményekről.

Kínában a példanélküli eredmények ellenére, még mintegy 300-400 millióval többen kénytelenek a mezőgazdaságból megélni, mint amennyi munkaerőre ott a jelenlegi technikai szinten szükség lenne. Ha pedig azzal számolunk, hogy a század végére Kína eléri az USA színvonalát, akkor 600-700 millió embernek kell más szektorokban munkát teremteni. Illusztrációként vessük ezeket az adatokat a 9 milliós Magyarországra. A kínai foglalkoztatási feladatokat osztjuk el, 150-el. Ez azt jelenti, hogy Kínának a század végéig, nulla népszaporulatot esetén is tízmillió új munkahelyet kell teremteni. Vagyis egy Magyarországnyi népességre vetítve évi 70 ezer.

Azt, hogy Kína sem tudta a gyermekvállalást durva eszközök alkalmazása nélkül megvalósítani, tudomásul kell venni. Ehhez létre kellett hozni egy gyermekvállalási törvény végrehajtását bonyolító hatóságot. Ennek személyzete egymillió fő. Ráadásul ezek nem engedhették meg a mérlegelést, a méltányosságot, mert akkor elszabadult volna a gyermekvállalás. 25 év után kezdték le a humánusabb elbírálást. Azért ennek is nagyon keménynek kell maradni.

De Európának van ezen a legkevesebb ezen erkölcsi alapja botránkozni, ahol sok évszázadon keresztül nemcsak pénzbüntetés volt, de a vallásból, és ezzel a társadalmi létből való kiszakadás járt. Az olyan eredmény, amihez hasonlót nem ismer a történelmünk, mentséget ad az ehhez eltörpülő sérelmekre.

Lakás és kert

Kopátsy Sándor                  EE                  2015 01 16

Társadalomszemléletem

Lakás és kert

(Kézirat)

Lakás.

A The Economist legutóbbi száma allergikus kérdést vetett fel. Azon háborog. Megállapít egy száraz tényt, hogy az Egyesült Államokban az elmúlt húsz év során a bérekhez viszonyítva 22 százalékkal emelkedtek a lakásárak, ugyanakkor 45 százalékkal csökkent a többi fogyasztás ára. Ennek okán veti fel, hogy ideje volna, ha ennek a fogyasztási igények a kielégítésében is hasonló technikai előrelépések történnének.

Ezért aztán az írás lényegben azzal foglalkozik, hogyan lehetne a lakásépítés költségét csökkenteni. Ez a technokrata megközelítés ötven éve irritál. Az akkori kormány is azt érezte, hogy a lakosság jelentős hányada számára is elérhetővé kell tenni, a lakásoz jutást. Ez nem csak a bolsevik, de a nyugati baloldali pártoknak is céljuk volt. A mérnökök tehát megkapták a feladatot, hogy olcsó házakat tervezzenek és építsék ki az ennek megfelelő házgyári kapacitást, és a lakások vásárlásához biztosítsanak nagyon kedvező hiteleket.

Senki sem gondolt arra, hogy a lakás nemcsak szállást biztosít, hanem a milyensége nagy hatással van a lakói viselkedésére, magatartására.

Az angol kultúrát talán semmi sem fogalmazza meg jobban, mint a közmondásuk: „A házam a váram.”

Ezt a közmondást én természetjáróként másként fogalmaztam meg: „Minden madár olyan, mint a fészke.” De egyik iránytűm már az emberekre fordította ezt a tapasztalatot: „Nézz körül a lakásban, és megmondhatod, kinek a vendége vagy.”

Ezért aztán a házgyári lakásokból épített lakótelepekről is megvolt a véleményem. Ezek a lakások ugyan nagy előrelépést jelentnek azok számár, akik közművek nélküli házakban éltek. Higiénikusak és kényelmesek. De ezek a bérkaszárnyák nem javítanak, hanem rontanak a lakók viselkedésén. Azt gyermekkorom falujában megtanultam, hogy a szomszédág, és az állagvédelem jól működött. Ha a szomszéd leseperte a szemetet, lehányta a havat a házelőtti járdáról, akkor ez nekem is kötelességem volt. Mivel húsvétra mindenki lemeszelte a házat, tőlem is elvárt volt. Aztán olyan sem fordult elő, hogy a beázó tetőt nem foltozták be azonnal.

Ezzel szemben a bérkaszárnyák lakói alig ismerték a szomszéd lakásokban lakókat, nem is köszöntek a házak lakói egymásnak. Ha meg valami elromlott, mindenki az állami házfelügyelettől várta a segítséget.

A bürokratikus vezetés nem érezte, hogy az embernek nemcsak a vezetékes vízre, fűtésre, világításra van szüksége, hanem otthonra és közösségre. Ennek ellenére beláttam, hogy a közművesített lakás könnyebben megoldható, mint a vidéki házak közművesítése. Ezért elfogadható megoldásnak tartottam, ha a lakások harmada házgyárakban készül, és lakótelepek épülnek, de a kétharmad legyen kertes családi ház.

Azt azonnal cáfoltam, hogy a sokszintes házakat az indokolja, hogy egy lakásra sokkal kisebb telekre van szükség. Kimutattam, hogy a lakáshoz tartozó kert a legjobban hasznosított terület. De ezt majd ennek az írásnak a második részében bizonyítom.

Már a 60-as években kerestem az adatokat arra, hogyan hat a bérkaszárnya és a saját tulajdonú kertes ház a lakók életvitelére. Meggyőződésem szerint tovább és jobban élnek, kevesebb köztük az alkoholista, a dohányzó és a bűnöző. Vagyis az állampolgárok társadalmi értéke jelentősen függ attól, hogyan laknak. Márpedig a társadalmak teljesítménye jelentősen függ attól, milyenek a lakásviszonyok. Sem akkor, sem az óta nem jutottam bizonyító adatokhoz, pedig nem találkoztam olyannak, aki kétségbe vonta volna a véleményemet.

Az ellenkezőjét sem volt módom bizonyítani, hogy a nyugdíjpénztárak abból élnek, hogy a nyugdíjasoknak nincsen kertjük. Máig vitatkoznak azon, hogy mi jobb az állami vagy a magán nyugdíjpénztár. De azt nem mérjük fel, hogy a nyugdíjasok életének hossza elsősorban attól függ, hogyan lakik, bérkaszárnyában, vagy kertes házban.

Az csak most ugrott az eszembe, hogy szinte minden gyerek saját házat akar. A kertben sátrat, kunyhót, a bérlakásban az asztal alatt rendezkedik be magának.

Azt már a 60-as években leírtam, hogy a labdarúgás sikerének három feltétele van.

Ne legyen demokrácia. A diktatúrák évezredek óta ismerik, ha kevés a kenyér, legyen sok a cirkusz. A kettő összege ugyanis viszonylag állandó. A cirkusz növelése viszonylag olcsó, a kenyéré drága. A hivatalos spotban a diktatúrák mindig aránylag erősebbek, mint az életszínvonalban.

Legyen nagy az etnikumok, vagy az országrészek között a történelmi rivalizálás. Spanyolországban a spanyol-katalán- baszk verseny, Olaszországban a dél és az észak közti történelmi ellentét, Németországban a szövetségi állam történelmi önállósága a sportokban akarja megmutatni az erejét.

A lakosság magas hányada bérkaszárnyákban él. A kertes házakban élők sokkal ritkábban járnak meccsre.

Az mániám, hogy a lakáspolitikának is, mint minden módszernek, figyelembe kell venni a lakosság viselkedési kultúráját. egészen másként vigyáz a bérleményre egy orosz, mint egy svájci. Mi valahol a kettő között vagyunk. Aki erre kíváncsi, nézze meg egy parkoló illemhelyét Oroszországban, nálunk, és Svájcban. De nem kisebb a különbség, ha egy bérházat néz meg.

A fentiek alapján véleményem az, hogy a lakáspolitikát nem szabad csak a minél olcsóbb legyen törekvésre építeni. Elég volna megnézni a lakásárakat. Műszaki tekintetben azonos lakások árában lehet egy a háromhoz különbség attól függően, milyen környezetben van. A nagyon gazdagoknak a szép kilátás sokat ér. Egy amerikai lakásügynöktől hallottam, hogy a gyerekes családok tíz százalékokkal többet adnak az olyan lakásért, amelyikhez közel jó iskola van. Ez különösen fontos az olyan ostoba országban, ahol a beiskolázás a lakhelyhez van kötve. Svájcba havi egymillióért beírathatom abba az iskolába, amibe ekerom a gyermekemet, de a szomszéd kerületi iskolába nem.

A Kádár rendszerben nemcsak megengedett, de hitelekkel is támogatott volt az önerős házépítés. Azonnal kiderült, hogy a lakosságnak egészen más a véleménye a telekkel való takarékosságról, mint a hatóságoknak. Évente 30-40 ezer lakás épült saját rezsiben, kalákával, de hírét sem halottam annak, hogy egy telekre több család épített volna közös házat. Mindenki a saját maga házában akart lakni.

A rendszerváltás azonban ezt a lakáspolitikát is szétverte. Évek óta negyed annyi lakás épül évente, mint a rendszerváltás előtt. De még ennyi sem épült volna, ha az illetések nem bohóckodnak a svájci frankban osztogatott olcsó hitelekkel.

Kert.

A fent leírtakból kiderül, hogy a kertek híve vagyok. Nem lehet az ember élete kerek kert nélkül.

Nagyapám híres kertész volt. Ráadásul nagyon gazdag is lett ebből. Sajnos, öt évvel előbb halt meg, mint én születtem. A kertészet ugyan még 12 évig nagyanyám haláláig az ő vezetése alatt folytatódott. Ennek köszönhetően 4-6 évesen kertészetben élhetem. Még ma is számos virág nevét jobban tudom latinul, mint magyarul. Mivel a hat gyermek közül egy sem lett keretész, csak a vagyonon pereskedtek. Én sem akartam soha kertész lenni, de azt megtanultam, hogy 700 négyszögölön is meg lehet élni. Erre a bulgár kertészek példája tanított meg. Politikusként pedig a Kert Magyarország volt az álmom. Időm azonban soha nem maradt a kertészkedésre. Csak nyugdíjas koromban, amikor a vadászszenvedélyem kedvéért vettünk egy nagyon lerobbant parasztházat a Bakonyban, Pénzesgyőrön. Ott azonban a 700 négyszögöles kertből botanikus kertet építettem. Ezt ugyan csak húsz évig élvezhettem, mert fel kellett adnom. de addigra már olyan volt, hogy büszkén mutogathattam, és talán négyszáz év múlva is ott állnak a libanoni cédrusok, mamutfenyők. Ma már ahhoz is öreg vagyok, hogy évente meglátogassam.

A Kert Magyarország álmom pedig aktuálisabb, mint valaha. A jelenlegi technikai adottságok mellett kínálja magát a lehetőség, hogy az legyünk. Nem érem meg, de tudom, hogy meg fog valósulni.

Történészként jöttem rá, hogy fajunk a földművelésre való áttérése előtt, néhány ezer évig a gyűjtögetése mellett kertészkedett.

A biológusok ma már meg tuják állapítani, hogy melyik kultúrnövény mikor került művelésre. Ezzel megfejtették azt a titkot, amit sokáig nem értettem. Hogyan történhetett meg, hogy a felmelegedéssel szinte párhuzamosan azonnal megjelentek a kultúrnövények Eurázsiában a rizs, a köles, a búza, az árpa, az egyiptomi bab. Amerikában pedig a burgonya, a kukorica, a paradicsom.

A búza kinemesedését már egyik első, Nyugat felé címmel megjelent könyvemben megfejtettem. Jóval később tudtam meg, hogy minden kultúrnövényt évezredekkel előtte már kapáskultúraként a lakhelyek mellett, mai szóval, háztájiban kiegészítő élelemnek termeték. Ezért írtam fentebb, hogy a kertészet évezredekkel ősibb foglalkozás, mint a földművelés.

Azt a bakonyi vadászatok során ismertem fel, hogy a nomád pásztorok a legeltetés során tartott szálláshelyeken vad gyümölcsfákat ültettek. Maguknak, és a velük hozott baromfinak. Minden nagyon öreg vadkörtefa, vagy berkenyefa a források közelben, gyakran az erőszélen található. Amíg át nem vették a szerepüket az eperfák. Egy ilyen legelő közepén talált kiszárad öreg eperfának a törzsét mentettem át a bakonyi házunk udvarába szoborként, hogy el lehessen gondolkodni, mint látott, hallott az az öreg fa.

A bolsevik évtizedekben is fontos politikai szerepe volt a kerteknek. A kelet-európai kolhoz azzal lehetett közép-európai szövetkezet, hogy a jövedelem és a munka örömének jelentős hányada a háztáji kertből származhatott.

Nekem nem kevésbé örömokozók voltak a munkások és tisztviselők hobby-kertjei. Életem egyik nagy bánata, hogy a liberális privatizáció és a vagyonbiztonság hiány sok százezer ilyen örömöt termelő kertet semmisített meg. Hét éve Miskolcon, ebben a privatizáció során nagyon leépült városban mértem fel ezt a szomorú problémát. Itt 1990-ban 3300 hobby-kert volt, most a tizede van. Gyorsan vissza lehetne ezeket állítani, ha a tanács és a rendőrség biztosítaná a vagyonvédelmüket. Évek óta kísérletezek, de semmi eredménye.

Köztudott, hogy Széchenyi István megszállott híve vagyok. Róla sem emlegetik, hogy ő volt az ország területének legeredményesebb gyarapítja. A Tisza szabályozásnak köszönhetően négymegyényi árterületből teremtett tízszer hatékonyabb, gabonatermő földet. A politikusoknak ugyanis nem az ország felületének nagyságát kellene gyarapítani, hanem a redukált szántóban mértet. Széchenyi tehát körülbelül annyi redukált szántóval gyarapította a hazát, mint amennyivel a két Bécsi Döntés. Az első nagy többsége megmarat, a másodikból pedig semmi. Így kellene tanítani a történelmet.

Ha önözéssel kertet teremtenénk az alföldi homokokból, akkor redukált szántóban kifejezve megkétszereződne az ország. Kétmillió hektár értéke tízszeresre ugrana. De a magyar politikai, pároktól függetlenül, nem azon munkálkodik, hogy minél értékesebb legyen az ország földje, hanem az sem baj, ha futóhomok, a fontos, hogy magyar legyen a semmit érő föld tulajdonosa. Adyval: káromkodok és fütyörészek.

Egy hete egy angol filmsorozatot nézünk a televízióban. A világ legszebb 80 kertje a címe. Csodákat és valóságot látok. Itt is kiderül, hogy a kertek jobb jellemzői a kultúráknak, mind a társadalomtudósok.

A műsort vezető kertész, szerencsére, nemcsak kertész, és szinte mindig elvisz bennünket a szegény rétegek kertészkedésnek a világába is. Ezek még karakterisztikusabbak, mint a gazdagok és a kerttervező művészek kertjei.

Kubát is megmutatja. A gazdasági lerobbanás viszonyai között ugyanúgy felébred a kertészkedés, mint nálunk a bolsevik évtizedek alatt. Havannában, a városban szinte nem találunk új, vagy karban tartott épületet, de a romok között nincsen olyan tíz négyzetméternyi föld, amin nem termelnének valamit. Több virágot, mint élemet, több örömet, mint jövedelmet. Láthattam, hogy mi, a termőföldben gazdagok mennyivel racionálisabban kertészkedünk a hobby-kertekben is.

Még jobban meghatott a naivság amint Fokváros egyik nyomornegyedben mutatott. A reménytelen nyomorból egy lelkes pedagógus, kertészkedő iskolát szervez, ahol a gyerekekkel megszeretteti a kertészkedést.

Nem vagyok a romantikus megoldásokkal való kísérletezésben megoldást kereső, mégis felismertem, minél jobban eltéved a társadalom fent, lent annál többen kapaszkodnak a kertekben termő örömbe.

A jó árfolyam

Kopátsy Sándor                  PG                  2015 01 19

A jó árfolyam

Az EU elkerülhetetlen bukásának az egyik fő oka, hogy a különböző kultúrájú és fejlettségű tagországok számára azonos pénzügyi normákat ír elő. Ennek az ostobaságnak a teteje, amikor a dél-mediterrán országokkal közös valutát vezetett be. Megfeledkezett arról, akar, vagy nem veszi tudomásul, hogy a közös valuta közös árfolyamot, közös inflációt is jelent. Ebből fakadóan közös valutájuk csak a közös kultúrájú és hasonló gazdasági fejlettségű országoknak lehet. A közös valuta közös árfolyamot jelent. Az euró övezetbe tartozó országok elvesztették a lehetőségét annak, hogy valutájuk árfolyamát a külkereskedelmi mérlegük alakítása érdekében le-, vagy felértékelhessék.

Ezzel olyan eladósodási csapdába csalták a tagországokat, ami egyetlen évtized alatt reménytelenül eladósodott állapotba kényszerítette őket. Ennek következtében a lényegesen alacsonyabb fejlettségű, a pénzzel könnyelműen bánó mediterrán országok reménytelenül eladósodtak. Ezt könnyen megtehették, hiszen euróban bocsáthattak ki, magas kamatú állampapírokat. Ezekre kaptak a fejlettebb, puritán kultúrájú országok bankjai a hazai alacsony kamatú állampapírokkal szemben. Ezt a vaknak is látni kell, ha elárulják, hogy ki akósodtak el, milyen kamattal, és kikkel szemben. A szegényebb mediterrán kultúrájúk a gazdag puritánokkal szemben.

Most a gazdag puritánok megadnak elegendő pénzügyi segítséget, mert az övezetből való kilépés esetén ezermilliárdokat kellene vesztességként leírni. A gazdag tagországok pénzügyi vezetői, és bankárai nem hajlandók tudomásul venni, hogy ők mohón megvásárolták a magas kamatozású, de fizetésképtelen szegények állampapírjait. Pedig ők óriási olyan követeléssel rendelkeznek a mérlegükben, ami soha nem lesz behajtható. Ezt minél tovább elhallgatják, annál nagyobb lesz a veszteségük.

Az euró övezet mediterrán tagországai annál jobban eladósodnak, minél később szűnik meg a tagságuk.

Fizetni csak az olyan szegényebb ország tud, amelyiknek a valótája jelentősen le van értékelve. Ezt azonban csak az olyan ország teheti meg, amelyiknek saját valutája van, mert a visszafizetés forrása csak a pozitív külkereskedelmi érlege lehet. Ez csak akkor történhet meg, ha a valutáját leértékeli, ezzel növeli az exportja versenyképességét, és csökkenti az importban való érdekeltséget.

A kevésbé fejlett és kevésbé puritán országok politikusai örömmel léptek be a közös valutarendszerbe, mert a számukra, rövidtávon, nagy könnyebbséget jelentett a könnyű, és viszonylag olcsó eladósodás. Könnyű belátni, hogy az adósságok viszonylag magas kamatjánál is lényegesen nagyobb kamattal is nehéz lett volna az állampapírjuk értékesítése.

Ezt a magyar politikai elit is gyorsan felismerte, és még az eurónál is keményebb valutában, svájci frankban öntötte a piacra a bankhiteleket. Ott hibáztak, hogy nem vették figyelembe, hogy Svájc nem fogja törni magát annak érdekében, hogy az adósai ne menjenek csődbe. A magyarországi svájci frankos kalandot nemcsak a hitelt felvevőknek, hanem a hitelező bankoknak és a magyar kormánynak is meg kell fizetni. Mi, magyarok még a brüsszeli bürokratáknál is ostobábbak voltunk, mert az eurónál is keményebb devizával szélhámoskodtunk.

Máig nem vallja be senki, hogy a német márka még lehetett volna versenytársa a svájci franknak és a dollárnak, de a heterogén gazdasági és kulturális hátterű euró könnyelmű kalandnak számított.

Ha megnézzük a dollár és a svájci frank alakulását az euróhoz viszonyítva, nyilvánvaló, hogy melyik volt az erősebb. De még ennél is karakteresebb képet adna másik két összevetés. A dollár az Egyesült Államok devizája. Az elmúlt 12 évben ötven százalékkal gyorsabban növekedett az egy lakosra jutó jövedelme, mint az euró övezeté. De jobb volt a foglalkoztatása és az egy dolgozó által ledolgozott órák száma is.

A Kínával való összevetés még nagyobb lemaradást mutat. Az egy lakosra vetített jövedelme közel háromszoros, a foglalkoztatása szinte teljes, az egy dolgozó által teljesített munkaórája pedig kétszázzal több. A megtakarítása pedig ezermilliárdokban mérhető. A saját devizája pedig jó harmadával van alulértékelve. Ez ellen a fejlett Nyugat, különösen az Egyesült Államok, ugyan felháborodva tiltakozik. De nem cselekszik, mert a külker egyenlegének nagy hányadát az ő államadósságába fekteti be.

Visszatérve az eredeti mondanivalómra, Kína nyakig eladósodott volna, ha közös valutát vállal az Egyesült Államokkal.

Magyarország ugyan nem lépett be az euró övezetbe, de nagy büszkén, szerintem nagyon ostobán, nem értékelte le a forintját. Ez kényelmes volt a kormányoknak, de katasztrofális az ország számára. Nekünk a 300 forintos euróval, azaz legalább 20 százalékkal leértékelt valutával kellett volna kezdeni.

Ma már úgy látom, hogy az is kevés lett volna, mert amíg csak részben kaptuk meg az agrártámogatásokat, engedély kellett volna az agrártermékek importjára mintegy 30 százalékos védővámot kivetni.

Ezen felül ma már a 300 forintos euró is kevés, mert a belépéskor fele ekkora volt a nemzeti jövedelmünkhöz viszonyított államadósságunk, és szinte semmi a közigazgatások és vállalatok külső adóssága.

Most térhetek vissza a címben felvetett kérdésre.

Mitől függ az ország valutájának a világvalutákhoz, Európában az euróhoz viszonyított ideális árfolyama?

A gazdaság viszonylagos fejlettségétől. Ez alatt azt értem, hogy a mi a fejlettekénél harmadnyi egy főre jutó nemzeti jövedelmünk mintegy harmada a fejlettekének, legalább 20-30 százalékkal leértékelt szintű valutára van szükségünk.

Mennyire puritán, azaz takarékos, fegyelmezett a lakosságunk. Mi nem vagyunk germánok, de mediterránok sem. Ezért mintegy további 10 százalékos leértékelése van szükségünk.

Mennyire vagyunk eladósodva. Minél nagyobb az eladósodottság annál leértékeltebbnek kell tartani a valutánkat. A jelenlegi adóságunk óriási teher, ezen csökkenteni kell, ezért plusz további 10 százalékos leértékelés indokolt.

Nem vagyok ugyan abban a helyzetben, hogy pontos euró árfolyamot mondjak, csak becsülni tudok. A 350 forintos árfolyamot tartom ideálisnak.

Ezért bosszankodok, amikor a 320 felé közeledve is a romló forintról beszélnek.

Az árfolyam emelkedése addig romlás, ameddig távolodik az optimumtól, viszont ahhoz közeledve javuló árfolyamról kell beszélni. Szerintem, a forint jó irányban változik, tehát javul.

Természetesen a forint csökkenő értéke sérti a devizaadósok, a külföldre utazok, az importálók érdekét. Ugyanakkor javítja a külkereskedelem egyenlegét, növeli a külföldi turisták vonását. Ezzel növeli az ország esélyét arra, hogy törlessze az adósságát. Egyenlegében a forint minden leértékelődése fontos társadalmi érdek.

Amíg nem bizonyítják az optimális leértékeltség szintjét, addig ostobaság a változás irányát minősíteni.

Ideje volna kigyógyulni a Világbank és az EU több évtizedes mániájából, ami a közös valuta előnyér épül. Ezzel már évtizedekre tönkretették Argentínát és Csillét. Nagyon kártékony tanácsadók azok, akik a latin-amerikai országokat azon a pályán akarják boldogítani, amin az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland a világ legfejlettebb tíze közé emelkedett. Ebben a tizedben azonban nemcsak Franciaország, de még Németország és Nagy Britannia sincs közte. De közte van a két nem EU tagország, Norvégia és Svájc, és négy kisebb EU tagország, Dánia, Svédország, Finnország és Hollandia.

Itt is leírom. Az EU csak akkor lehetne, ha nem is versenyképes, de nem ennyire lemaradó, ha lemondana a közös valutáról, és legalább háromszintűvé válna.

A felső szintbe csak a puritán országok tartoznának, de oda a négy tengerentúli protestáns ország is, mert azok nélkül a Nyugat, Kelet-Ázsiával szemben béna kacsa.

A többi tagországot el kell felejteni nemcsak a közös valuta, de még a közös munkaerőpiac szempontjából is. Rájuk csak az áruk és szolgáltatások közös piaca vonatkozhat.

Ez a talpra állás azonban reménytelen, mert ennek első feltétele Brüsszel kádereinek alapos cseréje

Gondolatok a felmelegedésről

Kopátsy Sándor                 PG                   2015 01 12

Gondolatok a felmelegedésről

Életem egyik nagy felismerésének tartom, hogy a fejlődés motorja a környezetváltozás. Változatlan környezetben áll a biológiai óra. Ebből következően a társadalmi fejlődés órája is. Ebből kaptam magyarázatot arra, hogy fajunk minek köszönhetően hagyott fel a gyűjtögetéssel, és tért át a termelésből történő életformára.

Az utolsó jégkorszak végét okozó felmelegedés jelentős olyan térségekben okozott sivatagosodást, ahol eddig az emberek jelentős hányada gyűjtögetésből élhetett meg. Ezt megelőzően az ember megjelent minden olyan természeti környezetben, ahol a természet biztosíthatta az ajándékaiból való megélést. Biológiai csodának kell tekinteni, hogy az embernek elég volt alig 150 ezer év, és fejlett agyának köszönhetően minden természeti környezethez képes volt alkalmazkodni. Az ember volt és maradt az egyetlen emlős, amelyik nem a darwini módon, tehát mutációval és szelekcióval idomult a környezetéhez, hanem biológiai értelemben változatlanul maradt, csak a viselkedése igazodott a környezete követelményeihez. Az ember biológiai értelemben változatlan maradt, de életfeltételeiről nagyon eltérő módon gondoskodott.

A jégkorszak végét okozó felmelegedés azonban életterének jelentős hányadában olyan változásokat okozott, amikhez csak annak következtében tudott alkalmazkodni, hogy a gyűjtögetésről áttért a termelésre. Annak ellenére, hogy az áttérés óriási előrelépést jelentett, hatása csupán, mint pusztító vízözön maradt meg.

Máig a tudomány ezt a fordított megítélést fogadja el. Meg sem kísérli senki, hogy a felmelegedést reálisan felülmérje. Pedig a felmelegedésnek köszönhetjük, hogy fajunk létszáma néhány ezer év alatt mintegy százszorosára, a várható életkora háromszorosára, és a természet felett szerzett uralma ezerszeresénél is többre növekedhetett.

A tudósok nemcsak a mai felmelegedésnek is csak a negatívumait látják, de a jégkorszak végét okozó felmelegedésről sem készítettek reális mérleget. Pedig vitathatatlan hogy fajunk történetének legnagyobb ajándéka volt a felmelegedés volt.

Ötven éve vágyom egy olyan térképre, ami a tízezer éve fennálló viszonyokat ábrázolná. A mintegy 70 méterrel alacsonyabb szintű tengerpartot, ami nagyon könnyen ábrázolható. A kontinensek nagyobb térségeinek átlaghőmérsékletét, és csapadékát. Ez már nem annyira könnyű, de reálisan megoldható feladat lenne.

Nekem csak Európára és a Közel-Keletre vonatkozó ismereteim vannak. Ezek alapján tudom, hogy a Fekete Tenger és a Perzsa Öböl és a Le Manche Csatorna helyén jó adottságú síkság volt. ezek valóban elvesztek. De ezzel szemben Európa északi kétharmadát jég borította.

Tehát, Európa élettere sokszorosára nőtt a felmelegedés hatására. Ugyanakkor köztudott, hogy a mai sivatagok akkor csapadékosabb, kevésbé meleg éghajlatú termékenyebb térségek voltak.

Azt már régen megállapítottam, hogy az öntözéses folyami síkságokat a 70 s méterrel alacsonyabb tengerszint mellett nem lehetett volna elárasztásokkal öntözni. Elég a Nílusra gondolni. Ha annak a torkolata 70 méterrel alacsonyabb, gyorsan a Földközi Tengerbe ömlik. Érthetetlen, hogy az egyiptomi legendák sem őrzik annak a nem is olyan régi múltjuknak az emlékét, amikor nem áradt ki a Nílus. A Nílus áradásai előtt, a mi alig lehetett ezer évnél régebbi, Egyiptom területe viszonylag mérséklet éghajlatú erdős, csapadékos síkság volt.

Ezzel szemben egészen más volt a változás a Tigris és az Eufrátesz völgyében. Ott valóban vízözön pusztította el a mai Perzsa Öböl termékeny térségét. Méghozzá nem is nagyon lassan, ezért élhetett ilyen elevenen a vízözön legendája.

A vízözön azonban nagyon gyorsan történt a mai Keleti Tenger termékeny medencéjében. Ott valóban hirtelen szakad át a Boszporusznál a 70 méterrel magasabb Földközi Tenger a termékeny völgybe. Tehát az özönvíz sokkal inkább Délkelet Európában történt.

Az állatokat megmentő Noé legendájának a magja azonban reális. A haszonállatokat az ember mentette át. Azt ugyanis hatvan éve tudom, hogy a domesztikáció nem annyira szelídítés, mint sokkal inkább az emerre való rászorultságból fakadt. Csak olyan állatot lehetett szelídíteni, amelyik elpusztult volna, ha az ember nem eteti és itatja. Ezt már ez egyik első könyvemben, Nyugat felé cím alatt leírtam.

Az állatok domesztikálódása csak azért történhetett meg, mert a Közel-Keleten élő állatok számára elfogyott a takarmány és a víz. Az éhes és szomjas vadállat azonban hozzászelídül ahhoz, aki enni és inni ad neki. Ezt mindennél jobban bizonyítja a tény, hogy csak azok az állatok domesztikálódtak, amelyek vadon kipusztultak.

Ebben a könyvemben azt is leírtam, hogy a búza és az árpa sem tudatos emberi tevékenység eredményeként vált kultúrnövénnyé, hanem szerencsés véletlen folyamat után. Irakban volt alkalmam vad búzát és árpát látni. Meglepetésemre, egyiknek sem lehet kiverni a kalászából a magját. A csépelhető búza és árpa sok évszázadon keresztül az állatokat etető széna volt. Ezek magjainak ezreléke kihullott és kikelt. Ez a sok évszázadon tartó szelekció eljutott odáig, hogy már csépelhető kultúrnövény lehessen. Ezeket a felmelegedés előtt a nők a lakóhelyük közelében kapásnövényként termelték. Ma már a genetika képes megállapítani, hogy melyik mai kultúrnövény mikor lett a vad őséből az ember munkájával termelt kapásnövény. Ezek az adatok azt bizonyítják, hogy sok évezreddel korábban, mint a felmelegedés bekövetkezett.

Ennyi is elég annak bizonyítására, hogy fajunk fejlődésében a legnagyobb ugrást a nagyon jelentős felmelegedésnek köszönhetjük.

A jégkorszak megszűnését a földünk csillagászati változása okozta. Jelenleg ilyenről szó sincs. Most a felmelegedést az emberi faj létszámának és fogyasztási igényének megsokszorozódása okozza. Ezt a felmelegedéssel foglalkozó sok ezer tudós csak a fogyasztásunkkal magyarázza. Figyelmen kívül hagyják, hogy az ok fontosabb oldala a fajunk elszaporodása. Ez pedig új jelenség. A történelmünk során a létszámunk egészen az ipari forradalomig nem haladta meg az 1 ezreléket.

Ez a mérték azonban a 20. század közepéig mintegy hússzorosára felgyorsult. Jelenleg már lassul, de az évenkénti növekmény mintegy százszorosa az elmúlt százötvenezer év átlagának. Csak az elmúlt száz évben a létszámunk négyszeresére 5.5 milliárddal nőtt.

Természetesen a mai ember fogyasztása is megsokszorozódott. De nem tesszük mindig hozzá, hogy a természet terhelését csökkentő képessége is nagyobb lett. Ráadásul, a gazdag ember nem szaporodik, értve ez alatt, hogy a gazdagok sokkal kevesebb gyermeket vállalnak. Jelenleg a 7 milliárd emberből 3 milliárd ugyan gyorsan gazdagodik, de nem szaporodik. Az elmaradt 4 milliárd szaporodása azonban az elviselhető, a kezelhetőnek még mindig hússzorosa. Ezeknek azonban nem több, hanem kevesebb eszközük marad a természeti környezetük védelmére.

Az ugyan nem vitatható, hogy a felmelegedés az emberi fajnak jelentős hányadát negatívan érintette, de az sem, hogy végeredményben ezerszer annyit használt, mit ártott. Szinte minden, amit elért a felmelegedésnek köszönhető. Súlyos logikai hiba hatezer év távlatából, annak egyértelmű pozitív eredményeit élvezve, a felmelegedést negatív jelenségnek minősíteni.

Ideje volna felismerni, hogy a világ teremtése óta, minden pozitív egyenlegű változás, fejlettebb életformák kialakulása a környezetváltozás következménye volt. Ezt nemcsak a teológusok képtelenek megérteni, de a tudósok sem. Többször leírtam, hogy a földihez hasonló fejlett életformákat nem hasonló állapotú égitesteken kell keresni, hanem olyanokon, amelyek a földünkhöz hasonló változásokon mentek keresztül. Ilyent ugyan egyelőre reménytelen találni, de a sok milliárd égitest között minden bizonnyal nem csak ilynek is vannak, de olyanok is, amelyek sokkal több és nagyobb változáson mentek keresztül. Tehát a tudománynak egyelőre csak az lehet a véleménye, hogy a milliárd potenciális lehetőség között aligha mi vagyunk az egyetlen kiemelt, mert ennek milliárdnyi valószínűsége van. 

Teológiai kétségek

Kopátsy Sándor                 EE                   2015 01 13

Társadalomszemléletem

Teológiai kétségek

(Kézirat)

A vallások történelmi szerepe kezdettől fogva érdekelt, és érdekel ma is. A teológiát azonban, mint számomra érthetetlen szakmát tekintettem. Most mégis megkísértett. Valamelyik angol nyelvű csatornában nézem egy kereszténységről készített sorozatot. A szerkesztője és riportere anglikán teológus volt. A műsora számomra is sok új kérdést vetett fel, de igazán egy mondata ragadott meg. Szabad-e egy könyvet isteni, azaz tudományosan nem vitathatónak tekinteni. Ez a bibliára vonatkozott.

Bevallom, soha nem néztem így sem az ószövetséget, sem az újszövetséget. Ez fakadt abból, hogy soha nem tekintettem egy vallást sem isteni eredetűnek, magasabb rendűnek, mint a másikat. Erkölcsöm szerint, az egyetlen istennek nem lehet saját, kiválasztott népe. Ez akkor is fasizmus, ha a fasizmus volt a közelmúltban a történelmének legnagyobb ellensége. A nyugati kereszténységen belül, a reformáció sikere után volt Európa történetének talán legpusztítóbb háborúzása.

Márpedig a biblia ószövetségi része a kiválasztott nép vallásáról szól, kemény anyajogi alapon egyetlen faj vallása. Krisztus tanításában sem látom annak a bizonyítható nyomát, hogy túl akart volna lépni az egyetlen nép vallásának a megreformálásán.

Azt, hogy a Krisztus tanításából világvallás, elsősorban a Nyugat vallása lett, Szent Pál érdemének tartom. Ő tulajdonképpen a görög-római sok istenes kultúrához módosította Krisztus tanítását.

Annak az útját, hogyan lett a kereszténység nemcsak a görög-római kultúra vallása, hanem a Közel-Kelet szemita, és Kelet-Afrika népeié is, nincsenek ismereteim. Felfogásom szerint a Szent Pál által kialakított, a több istenhit és a pogányság felé sok engedményt tevő Szent Pál vallása hogyan lett elfogadható a szemita népek számára is, nincs feltárva. De tény, hogy a Keletrómai Birodalom szemita népei is keresztények lettek.

Mohamed fergeteges sikerét azzal magarázom, hogy ő a szemita népek számára elfogadhatóbb egyistenhithez kanyarodott vissza. Ezért aztán a szemita népek többsége gyorsan ott is hagyta a kereszténységet. Leegyszerűsítve, Szent Pál a görög-római kultúrához igazította, erősen fellazította a szemita zsidók egyistenhitét, Mohamed pedig visszaállította annak kemény egyistenhitét.

Az első ezredforduló végére egyértelművé vált, hogy a kiscsaládos Nyugat-Európa és a nagycsaládos Kelet-Európa számára más kereszténység vált elfogadhatóvá. A nagycsaládos kelet-európai kereszténységnek konzervatívabb kereszténységre volt szüksége, mint a kiscsaládos nyugat-európai népeknek. Még nem találkoztam olyan definícióval, hogy a 11. században az európai kereszténység kettévált, kiderült, hogy a nagycsaládos jobbágyrendszernek más kereszténység felel meg, mint a kiscsaládosnak. Ez a következő ezer évben minden szellemi mozgalom esetében is bebizonyosodott. Európa nyugati felének minden modernizációja, a reneszánsz, a reformáció, a felvilágosodás, a tőkés osztálytársadalom, a polgári demokrácia terjedése a nagycsaládos társadalmakhoz érve megtorpant. De ez derült ki a 20. században, a bolsevik marxizmus Kelet-Európában került hatalomra, de bebizonyosodott, hogy az pedig nyugat felé nem adoptálható.

Ebbe a logikába jól belefér, hogy miért győzött a germán, az angolszász és a skandináv népek körében a reformáció. Ezeknek a puritanizmusának nem felelt meg a görög-római kultúra kereszténysége. A reformáció jelentősen visszalépett a szentek túlvilági szentek sokasága, a bálványok, a pogány szimbólumok, a csodák, a kincsképzés, a klérus centralizációjának csökkentése terén, és bevezette a hívek nyelvén történő liturgiát, lefordította a bibliát, nősülni engedte a papokat, csökkentette a politikai hatalommal való kötődését. Csupa olyan reformot vezetett be, amit a római katolikusegyház is elfogadhatott volna, de máig sem lépett eleget ebben az irányban. Pedig ezek a reformok már akkor is indokoltak voltak, de százszor indokoltabbakká váltak műára.

Ezek az új egyházak ugyan jól igazodtak a híveik kultúrájához, de a Biblia isteni eredetéhez mindegyik ragaszkodott. Ezért kaptam fel a fejem, amikor az anglikán teológus megkérdőjelezte ennek a ragaszkodásnak az indokoltságát. A reformáció idején ez elsietett lépés lett volna, de mára nagyon megérett ez is.

Soha nem tartottam a Bibliát tudományos műnek, de csodáltam példátlan sikerét. Azt azzal magyaráztam, hogy a megszövegezése a zsidóság rabsága idején, a babiloni fogságban történt. Ezért tartalmát nem kellett a politikai hatalom igényéhez szabni. Ezzel magyarázatot adtam arra is, hogy a keresztény teológiák, mindenekelőtt az ortodox és a római katolikus lényegében államvallás volt. Ezért nem is lehetett a nép vallásigényéhez jobban igazítani.

A református egyházak az elsők abban a tekintetben, hogy megengedhetik maguknak a politikai hatalomtól való függetlenséget.

Ezzel magyaráztam az ószövetség példátlan sikerét. De soha nem gondoltam arra, hogy a tartalmát tudományos mércével mérlegre kellene tenni, és az biztos iránytű lehet a jelenkor világában.

Magam nem akadtam fel a világ és az ember teremtésének, a vízözönnek a szimbolikus adatain. Ezeknek még szimbolikus szerepet sem adtam.

Azt, hogy az isten teremtményének tekintett emberek között az egyik népnek megkülönböztetett szerepet adott, fasizmusnak tartottam, és tartom ma is. Annak ellenére, hogy darwinista vagyok, az embert annyira új fajnak tartom, ami megjelenésével olyan ugrást jelentett a fajfejődésben, amit akár teremtésnek is lehet minősíteni.

Azt, hogy isten teremtette a világot, sem bizonyítani, sem cáfolni, nem lehet. De az már nem fér bele a logikámba, hogy minden kultúrának ugyan más a vallása, de azoknak más az istenük lehet. Ezt tagadja a tény, hogy minden vallás szerint az ő istene az egyetlen.

Még kevésbé tudom elfogadni azt, hogy minden vallás a maga szent könyvét szentnek és tudományosan nem vitathatónak tartja. Ezt mégsem fogalmaztam meg magamnak olyan keményen, mint az anglikán teológus.

Azzal pedig végképpen nem értek egyet, hogy az isten az egyének sorsát is közvetlenül irányítaná. Materialista társadalomtudós létemre, az emberi társadalmaknak is mozgástörvényei vannak. Azon, hogy ezeket a fajunkra érvényes törvényeket isten fogalmazta meg, nem vitatkozom. Megelégszem azzal, hogy ezekhez a törvényekhez igazodva determinált az életünk. De nem egyénekre szabott ez a determináció. Az egyéneknek viszonylag nagy a mozgásterük. Ezen belül minél nagyobb lesz a világunk megértése, annál nagyobb lesz az egyének mozgásszabadsága.

Nem hiszek a társadalmak mozgását szabályozó törvények érvényességének állandóságában. A történelem tanúsága szerint a társadalom fejlődésével a rá vonatkozó törvények is változnak. Az egyén feladata, hogy a korának társadalmi törvényeihez igazodjon, illetve ezt az igazodást támogassa.

Azt hogy a régmúlt törvényei elavulnak, minden kornak más a tíz parancsolatra van szüksége. Azt is a kor követelményeihez kellene szabni. A gyakorlatban mindig is ahhoz szabták.

Az az ókorban született, méghozzá egy választott nép érdekéhez igazított tíz parancsolat nem fejezheti ki a minden tekintetben nagyon más jelenkor igényére szabott tíz legfontosabb parancsot.

Idejét múltnak tartom az istenhez való viszonyunkra vonatkozó első parancsokat. De elismerem, hogy Mózes korában a vallás, az istenhez való viszony akkor valóban olyan fontos volt, hogy azt mindene más parancs előtt hangsúlyozni kellett.

Ezzel szemben, ma a zsidó állam a legjobb illusztrációja annak, hogy ez egyedek társadalmi értékét nem a vallás parancsainak pontos betartása határozza meg. Izraelben ugyan az alkotmány alapján minden zsidó állampolgár egyenlő, de példátlan különbség van a nem keményen vallásos és az ortodox zsidók között. A nyugatról hazatért zsidóság talán a világ legiskolázottabb, szellemi vagyonban a leggazdagabb etnikuma. Ezzel szemben a Közel-Keletről, és Afrikából hazatelített ortodoxok az ottani szinten maradtak, és nagyon nehéz feladat lesz őket a Nyugatról hazatérők színvonalára emelni. Ez Izraelben köztudott, de a felmérése ott sem történhet meg.

De megtörténhet az Egyesült Államokban, ahol szinte minden etnikumra, vallásra vonatkozó adatokat mérik és közlik. Ottani felmérésre hivatkozok. Az ott élő, nem ortodox zsidók a legiskolázottabb és a leggazdagabb etnikum. A vallásos zsidók pedig jóval a nyugat-európai protestánsok mögött vannak.

Nemcsak a saját országomban, de Európán belül is sokkal többet megérthetnénk, ha volnának a vallásokra is vonatkozó statisztikai adatok. A háború előtt még voltak. Máig emlékszem, hogy a középiskolát végzettek között, a létszámukhoz viszonyítva, messze az elsők a zsidók voltak, őket követték az evangélikusok. A keresztények között az utolsók az ortodoxon voltak.

Ma elérhetetlenek nemcsak a vallásra, de még az etnikumokra vonatkozó adatok is. Pedig ezek az adatok nagyon sok tévedést tisztáznának. A magyar cigányságról nemcsak az iskoláztatási adtok elérhetetlenek, hanem még a foglalkoztatásukról és a gyermekvállalásukról sincs publikált adat. A politikai elit ugyan hangosan lefasisztáz mindenkit, aki véleményt mond a magyar cigányság munkavállalásáról, gyermekvállalásról, azok iskoláztatásáról, de a tényadatok fel sem mérhetők.

Katolikus létemre, például nagyon súlyos hibának tartom, hogy az Európai Unióban azonos tagsági elvárásokat támasztanak a protestáns, a katolikus és az ortodox keresztény lakosságú tagállamokkal szemben. Amennyire egyének között ostobaság a vallási hovatartozást nézni, népek esetben ez elengedhetetlen. Állításomat azonban adatok hiányában nem tudom bizonyítani.

Max Weber, a német politológus, jó száz éve megmondta, hogy a protestáns népek sokkal sikeresebbek, mint a katolikusok, és még inkább, mint az ortodoxok. Ez az állítás sem érvényesíthető két egyén esetében, de nagyon egyértelmű a népek esetében.

Nincs adatom, de becslésem szerint mind az egy lakosra jutó jövedelemben, mind vagyonban, mind az iskolázottságban nagy a protestánsok fölénye. Ezért volt megbocsáthatatlan ostobaság az egyenrangú EU tagság, még inkább a közös valuta.

Aki ebben kételkedik, állítsa szembe a két észak-amerikai államot a latin amerikaiakkal.

Már a háború alatt megállapíthattam, hogy Hitler sok ostobasága és bűne között az első az volt, hogy az olaszokkal kötött szövetséget. Hitler Németországa sokkal erősebb lett volna az olaszokkal nem szövetkezve, és a Szovjetunióval nem háborúzva.

Az EU egészéről, és különösen az euró övezetről pedig azt állítom, hogy sokkal jobban állnának, ha csak a protestáns országok uniója maradnak.

Visszatérve a tíz parancsolatra.

Most azon botránkozom, hogy az üzletek nyitva tartását megtiltják. Arra sem gondolnak a törvényhozók, hogy népünk a hét ünnepnapját vasárnapnak, azaz a vásárok napjának hívják. A zsidóknak pedig szombat az ünnepnap. De azokat már úgy kiirtottuk, hogy nem is kell velük számolni. A keresztény politikusoknak pedig eszükbe sem jut, hogy az anyák többsége dolgozó, a házimunkája a hét két utolsó napjára marad.

Ebbe az írásba pedig azért fogtam, mert tegnap a felmelegedés problémájával foglalkoztam. Ebbe vetettem fel a Noé bárkájának szerepét. Végig gondolva, egyértelművé vált, hogy nemcsak igazságtartalma nincsen, de még a zsidók történelmét sem érinthette. A zsidók életterében nem volt, mert nem lehetett vízözön. Az összes állat összezárása egyetlen bárkában, naiv ostobaság. Viszont az özönvíz más népek történetében is szerepel, tehát valahol a közös emlékezetben megőrzött esemény volt. Ilyen esemény, a tudomány mai állása szerint, valamikor mintegy tízezer éve történt. A mai Fekete Tenger térsége döntően szárazföld volt, amire a felemelkedett Földközi Tenger a Boszporusznál rátört. Ez valóban vízözön volt több százezer négyzetkilométernyi termékeny területen. De az egyetlen állatfaj kipusztulását sem fenyegette.

Ugyanakkor a Közel-Keleten és Észak-Afrikában a felmelegedés során számos faj kipusztulását jelentette a sivatagosodás. Élelem és víz hiányában kipusztultak a szarvasmarhák, a birkák és a kecskék vadősei, ha ez ember nem vállalja az etetésüket és itatásukat, nem szaporítja ezerszeresére domesztikált utódaikat az ember.

A vízözön tehát egy bibliai allegória arról, hogy a közel-keleti néhány növényevő háziállat azért nem pusztult ki, mert az emberek saját céljukra magukhoz fogadták azokat. Nem Noé, hanem az ott élő népek. És nem minden állatot, hanem csak néhányan, amelyek nélkül sokkal kevesebben, és sokkal mostohábban folyt volna fajunk történelme.

A két amerikai kultúra történelme bizonyítja, hogy ahol nem volt kipusztulóban az embernél sokszorta erősebb állat, nem is jöhetett létre a szántóföldi növénytermelés.

Igaza van, az anglikán teológusnak ne legyenek a tudomány által nem bírálható szent szövegek. A tudománynak joga van, és kell is legyen, hogy minden fontos állítás igazsága után járjon.

A biblia, és a ráépülő keresztény és mohamedán világvallás annyira páratlan történelmi szerepet játszott az elmúlt kétezer évben a történelmünkben, hogy a tudományoknak erkölcsi kötelessége a szerepük feltárása.

Ezért van igaza az anglikán teológusnak, eljutottunk odáig, hogy a legszentebb szövegek sem maradhatnak a tudományok elől elzártak.

Az Európai Unió rossz vágányon halad

Tartalom

A kulturális megfelelés. 3

A népesség növekedése nem lehet 1-2 ezreléknél gyorsabb. 3

Az Európai Unió eddigi teljesítménye 3

Eligazodás a világban. 3

Tartalom

A kulturális megfelelés. 3

A népesség növekedése nem lehet 1-2 ezreléknél gyorsabb. 3

Kopátsy Sándor               PG                   2015 01 09

Társadalomszemléletem

Az Európai Unió rossz vágányon halad

(Kézirat)

Nem gondoltam, hogy megérem az Európai Unió csődjének beigazolódását. Most mégis optimista vagyok. Olyan egyértelművé válnak az úttévesztést bizonyító kudarcok, hogy már a vaknak is látni kellene, hogy az EU jelenlegi formájában sokkal többet árt Európa nyugati felének, mint amennyit használ.

A közelgő görög választások talán végre rávilágítanak arra, hogy kiknek lehet közös valutájuk.

Az euró övezet a szakmai ostobaságnak a csúcsa. Közös valutájuk csak az azonos kultúrájú és fejlettségű államoknak lehet. Ebből fakadóan az EU tagállamai közül csak a germánoknak, az angolszászoknak és a skandinávoknak, másként fogalmazva a puritánoknak lehet közös valutájuk. Ebből Nagy Britannia eleve kimaradt, mert a németek büszkesége nem hajlandó tudomásul venni, hogy Európa pénzügyi fővárosa London, és nem Frankfurt, vagy Párizs. Ráadásul ezek az országok fejlettsége is közel azonos.

De a latin népek akkor sem férnének be a közös valutába, ha hasonlóan fejlettek. Ezért nem volna helye ott Franciaországnak.

Elég lett volna, ha a valutaközösség megálmodói megnézték volna, hogy melyik tagjelölt országnak mekkora volt az előző években az inflációja, az eladósodottsága. A mediterrán országok bevonása a közös valutába már technikumi szintet sem ütötte meg. Ez ugyan mára kiderült, de már nem vállalják az önkritikát. Nem vállalják, mert ezeknek az országoknak az államadóssága döntően euróban, és a német, francia és holland bankokban van. Méghozzá egy tízszer nagyobb mennyiségben, mint amennyivel felszínen tudják tartani a mediterrán országokat.

A német és holland bankárok sem voltak okosabbak, mint a magyar politikai elit, amelyik hagyta a lakosságot, az önkormányzatokat svájci frankban eladósítani. Ők pedig boldogan vásároltak fel a nagy kamatú fedezethiányú mediterrán országok államkölcsöneit. Máig nem merték leírni, hogy mennyit kerestek a megbízhatatlan országok állampapírjain. Annyit biztosan nem, amennyi veszteséget kell majd leírni, ha kiderült, hogy ezek az állampapírok nem lesznek beválthatók. Ezért még ki tudja meddig, benntartják az övezetben azokat az országokat, akik soha nem lehetnek képesek az adósságukat visszafizetni.

Ezzel eljutottunk a második problémához. A kevésbé fejlett országoknak azért sem lehet a fejlettekkel közös valutájuk, mert ez esetben nem értékelhetik le a közös valutát. Egy olyan országnak, ahol az egy laksora jutó nemzeti jövedelem, fele, negyede a fejlettekének, a valutáját legalább 30 százalékkal leértékelve kell tartani. Ezt azonban csak akkor lehet megoldani, ha saját valutájuk van. Ez is nyilvánvaló, ha megnézik a nemzeti valuták árfolyamát dollárban, euróban és fogyasztói árparitáson. Ezt megtanulhattuk volna a szocialista évtizedek alatt. Bent a forint sokkal jobb volt, mint kint. Csak az olyan országok reménykedhetnek a felzárkózásban, az eladósodottságtól való megmenekülésben, amelyek leértékelve tartják a nemzeti valutájukat.

Elég volna Kínától tanulni. A fejlett világ egy főre jutó nemzeti jövedelmének a tizedéről indultak, de a valutájukat mintegy harmadával leértékelve tartották, és tartják. Ennek köszönhetően évi 400 milliárd dollár az éves külkereskedelmi aktívumuk, és 3.000 milliárd a tartalékuk. Mégsem olyan ostobák, hogy azt harsogják, rossz a nemzeti valutájuk.

Mi sem adósodtunk volna el, hogy az eurót eleve 300 forinton tartjuk. Ennek ma inkább a 350 forintos euró felelne meg. Nálunk mégis azt harsogja a sajtó, hogy romlik a forint. Persze, romlik a külföldi turistáknak, az importőröknek, de javul az exportálóknak, és jobb lesz a külkereskedelmi mérlegünk, fizetni tudjuk az adósságunkat.

A fejlett nyugat-európai államok másik, egyre inkább krónikussá váló hibája a bevándorlás politikájuk volt. Az érdekük azt kívánta meg, hogy csak az átlaguknál értékesebb munkaerőt fogadják be. Ezzel szemben a tudományos és technikai forradalom előtti reflexükre hallgattak, és a minél olcsóbb munkaerőt importálták.

A dél-olaszokat, akiket otthon sem tudnak foglalkoztatni.

A balkáni népeket, akik semmilyen rendszerben otthon sem lehetnek sikeresek.

A törököket, akik nagyon nehezen integrálódnak, és otthon sem találnak munkát.

Az arabokat, akik még a törököknél is reménytelenebbek a társadalomba való beépülésre.

Közös jellemzőjük, hogy még otthon is a gyenge minőséget jelentették.

Az Európai Unión belül azzal, hogy a munkaerő közös piacát is megvalósították, a kevésbé fejletekből már nemcsak a munkát otthon sem találók, hanem a munkaerő java is megindult a felettek felé. Ezek már komoly értéket jelentenek a befogadóknak, hanem pótolhatatlan veszteséget ott, ahonnan eltávoztak.

Kiderül, hogy a munkaerő java a fejlettekbe vándorol, pedig otthon okoznak nagy veszteséget. Akire pedig otthon sincs szükség, azt nem akarják befogadni.

Pedig nagyon egyszerű a közös munkaerőpiac logikája. Az ugyan teljesen nem számolható fel, de a liberalizációja nagyon differenciál. Ezért néhány tíz százaléknál nagyobb bérkülönbség esetén nem szabaddá, hanem korlátozottá kell tenni.

Még nem merte kiszámolni senki, hogy a négy tengerentúli angolszász ország mennyivel növelte munkaerővagyona értékét a tehetségek befogadásának köszönhetően.

Az EU azt ígérte, hogy a gyengébb tagok felzárkózását fogja segíteni. A költségvetése valóban ezt szolgálja, de az eltörpül a sokkal jelentősebb tényezők hatására. Azt kell látni, hogy ezzel szemben a tagok közötti különbségek nőttek.

Elég volna a végeredményt nézni.

Az európai integráció eleve hamis úton indult. A világgazdasági súlyát vesztő Nyugat-Európa a jövő világgazdaságának három centrumát látta. Európa, Észak-Amerika és a Távol-Kelet. Ezzel szemben két élcsapat van, és lesz.

A puritán Nyugat. Ebbe csak a protestáns Európa és a négy tengerentúli angolszász ország tartozik. De nem tartoznak hozzá az európai nem puritán népek országai, a latinok és az ortodox keresztények, és még náluk is jelentősebbek a latin-amerikai országok. Ahogy az amerikai latin országok nem vehetők egy kalapba a két észak-amerikaival, ugyanúgy Európában sem lehet összevonni a puritánokat, a latinokkal és az ortodoxokkal. A világot nem lehet továbbra is kontinensekre osztva kezelni. Amerika estében ez természetes, de még inkább az Ázsiában. Ott senkinek nem jut az eszébe, hogy közös unióba szervezze a távol-keleti konfuciánusokat és tőlük északra Szibériát és Mongóliát, Dél-Ázsiát, Délkelet Ázsiát és a Közel-Keletet. Még Afrika sem kulturális egység, mert a Szaharától északra a Közel-Kelethez tartozik, és egészen más a Szaharától délre lévő Afrika.

A kis Európa is három nagyon eltérő kultúrához tartozik, amit viszonylag jól lefed a tény, hogy ötszáz éve mindegyiknek más kereszténysége van.

Tudomásul kellene venni, hogy a szállítási költségek szempontjából a kontinensek kikötői sokkal közelebb vannak egymáshoz, mint Budapest, vagy kár a Kárpát Medence a tengeri kikötőkhöz. Ezzel a ténnyel először ötven éve Dél-Olaszországban szembesültem. Ott meglátogattunk egy két és fél ezer éves kerámia gyárat. Már a görögök szállították a 10 kilométerre lévő hegyről a kibányászott kaolint. A kisvasúton felfelé az üres csilléket egy kis villanymozdony húzta. Megrakva csak gurítani kellett. Páréve azonban felismerték, hogy olcsóbb Ausztráliából, 25 ezer kilométerről 200 ezer tonnás hajóval hozni. Évente két forduló elegendő. Az olcsóbb, és homogénebb nyersanyag, mint az egy köbméteres csillékkel vesződni. Ezen tanulva írtam akkor egy tanulmányt, amiben bebizonyítottam, hogy Szentpétervárhoz sokkal messzebb van Moszkva, mint az ausztrál kikötő.

Ma már az is köztudott, hogy az óriás konténerszállító hajókon Rotterdamhoz sokkal közelebb van Sanghaj, mint Budapest. Kecskemétről drágább Hamburgba szállítani az új gépkocsit, mint Dél-Koreából.

Azt, hogy a jelenkorban a társadalmak teljesítménye elsősorban két tényezőtől függ, a lakosság kultúrájának megfelelésétől, és a néhány ezreléknél nem gyorsabb népesség növekedésétől.

A kulturális megfelelés.

E feltételről tudomást sem vesznek a társadalomtudományok annak ellenére, hogy a múlt század elején erre már rámutatott a német politológus, Max Weber. Az ő felismerése ugyan ötszáz éve egyértelmű igazság volt. Nem véletlen, hogy Weber egyszerűen a puritán helyett protestánst mondott. Ő ugyanis még azt hitte, hogy a puritán viselkedés a protestáns vallásnak köszönhető. Ennek inkább igaz az ellenkezője: a germánok, angolszászok és a skandinávok eleve puritánok voltak, és csak a puritanizmusukhoz igazították a latin népek kereszténységét. Ezt jól bizonyítja, hogy a katolikus germánok, hollandok, osztrákok, csehek ugyan katolikusok maradtak, de ennek ellenére puritán a viselkedésük.

A reformáció idejéhez kötni ugyan nem hiba a puritanizmus fölényét, mert lényegében az óta lépett a puritán Nyugat a világ társadalmainak élvonalába. Ez a puritán Nyugat szülte meg az ipari forradalmat, és ennek köszönhetően lett nemcsak Európában az élcsapat, de az összes többi magas kultúra fölé is emelkedett. A tudományokban, az iparosításban, a közlekedésben, a hadászatban magasan a többi magas-kultúra fölé emelkedett. A tudományos és technikai forradalomnak köszönhetően először fordult elő fajunk történetében, hogy nemcsak az uralkodó osztály élvezte a társadalmának fölényét, hanem a lakosság egésze is.

A 19. század közepén a fejlett nyugat-európai társadalmakban szinte csak a korábbinál szélesebb, de a társadalomnak alig tizedét jelentő uralkodó osztály élt jobban, mint bárhol a világon. Száz évvel később, a tudományos és technikai forradalomnak köszönhetően a lakosság szegényebb fele is sokkal jobban élhetett a Nyugat fejlett országaiban, mint másutt a leggazdagabb tizede. Megfeledkezünk arról, hogy az ipari forradalom után a munkások óriási többsége szegényebb volt, mint elődei, a jobbágyok. Ezt a tényt jól jellemzi, hogy a csontritkulást, amit a gyengébb táplálkozás okozott, még a viszonylag szegény Magyarországon is, angolkórnak nevezték.

A társadalomtudományok máig sem vették tudomásul, hogy az ipari forradalom hatására a munkaerő minőségével szemben támasztott igény, a feudális társadaloméhoz viszonyítva is csökkent. Marx a munkások kizsákmányolását a tőkéstulajdonból vezette le, holott az alacsonyabb munkaerő igényből fakadt.

Ezt mindennél jobban bizonyítja a tény, hogy a tudományos és technikai forradalom után azonnal megindult a jó munkaerőért folyó verseny. Jelenleg a munkaerő felső négyötödének nincs szüksége a szakszervezetekre, a bérharcra, mert belőlük nem felesleg, hanem hiány van. Ugyanakkor a munkaerő alsó ötödében krónikus a munkaerő felesleg.

De visszatérve a társadalom fejlettségének a bérszínvonalra való hatására. Ma a fejlett világban magasabb a munkanélküli segély, mint a sereghajtó országokban a felső tized jövedelme. A fejlett országok börtönében jobb az ellátás, a koszt és a szállás, nem is beszélve az egészségügyi ellátásról, a művelődési lehetőségekről, mint a szegény országokban a munkabérből történő megélhetés.

Százötven éve az indiai munkás fizetése harmada volt az angolénak, ma a tizede sincs.

Az átlagok is nagyon jellemzők.

Az egy lakosra jutó jövedelemben száz év alatt tízszeresére nőtt a különbség. De a társadalmak rangsorában, amit az ENSZ három mutató eredője alapján állapít meg. A húsz legfejeltebb társadalom mindegyike vagy a protestáns Nyugathoz, vagy a konfuciánus Távol-kelethez tartozik. A latin Franciaország csak a 23.

Nincs semmi érv az ellen, hogy a társadalmi fejlődés tempója elsősorban a lakosság viselkedésének puritanizmusától függ.

A népesség növekedése nem lehet 1-2 ezreléknél gyorsabb.

Jó hetven éve bosszant, hogy a gazdasági fejlődést nem egy lakosra, hanem az országra vetítik. Ez azt rejti, hogy a társadalomtudományok továbbra is a politika szolgálólányai, ezért nem azt nézik, hogy minél jobban, és tovább éljenek, legyenek iskolázottabbak a lakosok, hanem az ország, amit a politikusok irányítanak, legyen nagyobb. Ez már ráült a klasszikus közgazdaságtanra is. Ezért tehette meg, hogy a több lakos felnevelésével, képzésével, számukra elengedhetetlen vagyon és munkahely teremtésével járó feladatokat figyelmen kívül hagyta. Ez a megbocsáthatatlan ostobaság már a pályakezdésemkor mellbe vágott.

Bármennyire egyértelmű, hogy a lakosság növekedésével párhuzamosan növelni kell a nemzeti vagyont is, ezzel nem számol a közgazdaságtudomány. Ezért térített más pályára az a könyv, amelyik történelmi adatok alapján bebizonyította, hogy a nemzeti jövedelemmel párhuzamosan növelni kell a nemzeti vagyont is. Ez a párhuzamosság az adott természeti környezetben állandó. A meleg éghajlaton viszonylag alacsony, a hidegen magasabb. Ez következik, a hideg elleni védekezés magasabb költsége, a lakás, fűtés, ruházat és az áttelelést biztosító élelemtartalék okán. Ezért a csapadékos trópusokon a vagyon a nemzeti jövedelem háromszoros, a sarkkör közelében ötszörös.

Ezek a szorzók ugyan csak a fizikai vagyont vették figyelembe. A tudásvagyon fontossága csak a jelenkorban vált jelentőssé. Amiből több volt, mint amire a társadalomnak szüksége volt, annak nem is volt értéke. Ezért csak a tudásalapú társadalomban vált szűk keresztmetszetté a tudás. Most azonban annál inkább. Ezt a változást jól jellemzi a tény, hogy történelmünk során az oktatásra, az egészségvédelemre alig költött a társadalom, a hadseregre viszont annál többet. Száz év alatt azonban minden megfordult. Az oktatási és az egészségvédelmi kiadások a katonai kiadások tízszeresét is meghaladják.

A szellemi vagyon számbevétele azonban felrúgja a fizikai vagyonnak a nemzeti vagyonhoz viszonyított állandó arányát. Ez egy lakosra jutó szellemi vagyon ugyanis egyelőre nagyon gyorsan nő. Két okból. Egyrészt jó tíz évvel kitolódott a munkaképessé válás. A gyűjtögetésben már a tíz éves gyerekek is részt vehettek. A tőkés osztálytársadalmakban indokolt volt a munkaképes kort 15 évnél megállapítani. Jelenleg a diplomások, a munkaerő nagyobb és főleg a nagyobb értékű fele 22 éves kora felett áll munkába.

Ezért vált félrevezetővé a foglalkoztatást 15 éves kortól mérni, amikor ebben a korban szinte ritkaság a munkavállalás.

Még nem találkoztam olyan felméréssel, ami megmutatta, meddig tart, és mennyibe kerül a munkaerő felnevelése és iskoláztatása. Pedig ebben a tekintetben óriási a társadalmi felhalmozás.

A fejlett társadalmakban a munkavállalás átlagos kora 20 év felett van. Ez a felnevelési költség magában is mintegy tízszerese az egy laksora jutó nemzeti jövedelemnek. Ehhez járul a 16 év körüli képzés, aminek a társadalmi és családi költsége az egy laksora jutó nemzeti jövedelem mintegy ötszöröse. Ezért a fejlett társadalmakban csupán a munkaerő értéke az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem tizenötszöröse. Ez az óriási érték amortizálódik el a munkában töltött mintegy 40 év alatt. Utána még a társadalomra hárul az öregkori ellátás, ami már ma is meghaladja a 15 évet, és rohamosan nő.

Az, hogy a közgazdaságtan a munkaerő újratermelését nem tekintette vagyonképzésnek, még alig okozott problémát. az akkor jelentkezik, amikor nő a lakosság létszáma. Amíg a létszám újratermelése lényegében amortizáció, a létszámnövekedés vagyonképzés.

A fentiek alapján az egy laksora jutó, a tudásvagyonnal megnövelt nemzeti vagyont az egy laksora jutó nemzeti jövedelem tízszeresének becsülöm, azonnal kiderül, hogy az 1-2 ezreléknél gyorsabb népességnövekedés már tartósan elviselhetetlen.

Az elmúlt száz év során a világ kevésbé fejlett négyötödében 2 százalék volt a népesség növekedés rátája. Volt ahol ennél is magasabb volt és magasabb ma is. De nézzük meg, hogy mint jelent vagyonigényben a 2 százalékos növekedés egy olyan társadalomban, ahol a munkába lépés 15 éves korban történik, és a tudásvagyonnal együtt a vagyonigény a nemzeti jövedelem hétszerese. Körülbelül ilyen szinten volt Kína 1990-ben, és van India, 2015-ben. Ez ilyen országban a 2 százalékos lakosság növekedés 14 százalékos nemzeti vagyon felhalmozást igényel ahhoz, hogy ne csökkenjen az egy lakosra jutó vagyon, azaz a társadalom képes legyen az egy laksora jutó mutatók szinten tartására. Vagyis az ország nemzeti jövedelmének 14 százalékos növekedése szükséges az egy laksora jutó szint tartásához is. Márpedig ilyen országos növekedést nem ismerünk. Mert az meg sem történhet ott, ahol az egy laksora vetített jövedelem és vagyon stagnál.

A japán példa.

Az ellenpélda az olyan ország, ahol csökken a lakosság. Ilyen Japán. Már ott meg kell állnunk, hogy Japánban a legnagyobb az egy laksora jutó fizikai vagyon. Nem azért, mert a legtöbb, hanem azért, mert nagyon kevés. Japánban a telkek és a termőföldek árak tízszer magasabb, mint az Egyesült Államokban. Mindennek az oka, hogy Japán a fejlett világ leginkább túlnépesedett országa, ha ezt a mércét nem az ország egész, hanem csak a lakható, iparosítható területére vetítjük. Dollárban kifejezve gazdag, de csak azért, mert szegény. Ha a társadalomtudományok foglalkoznának az egyes országok területének optimális eltartó képességével, hamar kiderülne, hogy Japán az egyik leginkább túlnépesedett. Itt a népesség csökkenésre jelentősen javítja az egy laksora jutó mutatókat.

Ennek ellenére éppen a mai újságban olvasom, hogy az ország nemzeti jövedelme a múlt évben is lassan, csupán 1 százalékkal nőtt. Ugyanez a szaklap egy sor afrikai országot említ a leggyorsabban növekvők között. De éppen a fordított eredményt mutatná, ha egy laksora vetített mutatókat vetné össze. Kiderülne, hogy Japán jó úton halad, a megdicsért afrikai államok pedig a vesztükbe rohannak.

Japánban az egy laksora jutó jövedelem ugyan csak 1 százalékkal nőtt, de ennél gyorsabban nőtt az egy lakosra jutó fizikai és szellemi vagyon, mert csökkent a lakosság száma. Egy laksora több terület, munkaalkalom jut.

Még feltűnőbb a két távol-keleti csoda. Dél-Korea és Kína.

Dél-Korea egy lakosra jutó jövedelme nőtt az elmúlt ötven évben a leggyorsabban. Ott ezrelékekkel változik, inkább csökken a lakosság. Nagyon magas a foglalkoztatás, ráadásul a legmagasabb az évente ténylegesen ledolgozott órák száma.

Kínában csak a legutóbbi negyedszázad volt példátlanul sikeres. Előtte harminc évig 2 százalék felett volt a lakosság növekedése, és a gazdaságban nem működött a piac. 1990 óta bevezették a gyermekvállalás korlátozását, és néhány ezrelékre csökkent a népszaporulat. Ezzel párhuzamosan piacosították a gazdaságot. Az óta a gazdaság egy főre vetített mutatói ejtik ámulatba a világot. Az egy lakosra jutó jövedelem háromszor, a vagyon pedig tízszer gyorsabban növekszik, mint Indiában. Amerikai demográfusok számításai alapján, Kínában 500 millióval kevesebben születtek, mintha nem korlátozzák a gyermekvállalást. Indiában pedig 400 millióval nőtt a lakosság.

Elég volna, ha valaki kiszámolná, mekkora költségigénnyel járt volna Kínában az 500 millióval több ember felnevelése, az életük viteléhez szükséges vagyon és munkahely teremtése. De e helyett azon siránkoznak a nyugati közgazdászok, hogy Kína lakossága elöregedik. Ha nem fékezik meg a gyermekvállalást ott tartana, ahol India.

Érthetetlen, hogy nem ismerünk olyan országot ahol akár csak egyetlen százalékos, nem bevándorlásból származó népesség növekedés mellett felzárkózás elindulhatott volna. Ez még az olyan országokban sem fordult elő, ahol alulnépesedés van. Ezzel szemben a más országokban felnevelt a befogadó ország átlagosánál jobb munkaerő mindenütt társadalmi ajándék.

Az Európai Unió eddigi teljesítménye

Európa egésze második világháború utáni teljesítménye a világ átlagánál jobb volt, de mind a tengerentúli protestánsokhoz, mind a távol-keleti konfuciánusokhoz képest gyengén teljesít. Az élcsapaton belüli lemaradás az elmúlt hetven év első felében a tengerentúli angolszászokhoz és a távol-keleti, a hidegháborúban a demokratikus táborhoz tartozókhoz, majd az utóbbi huszonöt évben Kínához képest volt nagyobb. A hidegháború alatt ugyanis a demokratikus táborhoz tartozók élvezték az összegfogás előnyeit. A szovjet táborhoz tartozók között Európában csak a kelet-németek és a csehek voltak olyanok, akik a demokratikus oldalon sikeresek lehettek volna. A Távol-Keleten Japán és a Kis Tigrisek sikere elsősorban azon múlt, hogy számukra nyitott volt a tőkés országok világpiaca.

A Szovjetunió szétesése után ugyan megszűnt a csatlós országok bezártsága, de a szabadsággal lényegében csak a kelet-németek és a csehek éltek. A kelet-németek csatlakozhattak a kétszer nagyobb és kétszer gazdagabb nyugat-németekhez, ahonnan korábban elképzelhetetlen anyagi támogatásban részesülhettek. A csehek pedig megszabadultak a kevésbé fejlett szlovákoktól.

Európa szocialista országai ugyan demokráciák lehettek, de ennek működtetése sem bizonyult hatékonyabbnak.

Kiderült, hogy Európában a bolsevik rendszer nem azért omlott össze, mert bolsevik diktatúra, vagyis nem demokrácia volt, hanem azért mert eszetlen mértékben fegyverkezett, és a gazdaságából kizárta a piaci mechanizmust. Az még pozitív eredmény volt, hogy a két több kultúrájú, etnikumú és vallású állam, a szovjetunió és Jugoszlávia szétesett. De a katonai kiadások tört részére csökkentése, és a gazdaság piacosítása ellenére, nem lettek eredményesebbek.

Ugyanakkor a Távol keleten a két bolsevik ország, az óriási Kína, és a hozzá képest törpe Észak-Korea két ellentétes irányt választott. Kína piacosította a gazdaságát, és leállította a túlnépesedését. Ennek köszönhetően a volt bolsevik tábor háromnegyede a világgazdaság történelmének legsikeresebb példáját mutatja. Ezzel szemben a sztálinizmus irányában erősítő Észak-Korea a világtörténelem legnagyobb kudarca. Ennek illusztrációja érdekében hasonlítsuk össze a kettéosztott Németországot és Koreát.

A bolsevik rendszerű Kelet-Németország ötven év alatt fele olyan szintre jutott, mint a Német Szövetségi Köztársaság. Ezzel szemben ma a demokratikus Dél-Koreában az egy laksora jutó jövedelem az északiakénak tizenhatszorosa lett. Ehhez hasonló példát nem ismer a történelem arra, hogy mennyit árthat a politikai felépítmény nem megfelelése.

Európában összeomlott a bolsevik diktatúra, Kínában pedig éppen ezzel párhuzamosan megreformálta önmagát, és a tőkés demokráciákhoz képest is példátlan fölényt mutat.

A két ellentétes eredményre van azonban magyarázat.

Az európai bolsevik rendszer három okból omlott össze.

Eleve olyan kultúrára épült, ami eleve képtelen a felzárkózási sikere. Az európai bolsevik államok lakosságának négyötöde pravoszláv keresztény és közel-keleti mohamedán kultúrájú volt. Márpedig ezek sikertelensége a demokráciával próbálkozók között sem ismerünk példát. Néhány ortodox keresztény, illetve mohamedán ország jelenleg viszonylag gazdagabb, de ennek nem a rendszer, hanem az óriási bányajáradék és a fegyverkezési kiadások csökkenése volt az oka. A jelenlegi olajárak mellett ezek is vissza fognak esni. Nincs olyan utód országa a volt Szovjetuniónak, amelyik sikeresebb lenne.

A Szovjetunió lemaradásában döntő szerepet játszott az elviselhetetlen mértékű fegyverkezése. Máig nem akadt olyan hithű marxista, aki kimutatta volna, hogyan alakulhatott volna a lakosság életszínvonala, ha a fegyverkezési kiadásait akárcsak a kínai szinten tartja. A Szovjetunió olyan sikeresen eltitkolta a fegyverkezési kiadások tényleges nagyságát, hogy ma is csak becsülni lehet azt.

A gazdasági életből kiszorította a piac befolyását. Ez önmagában bőven elegendő oka a gazdasági lemaradásnak. Senki sem vetette fel, mire mentek volna a politikai demokráciák, ha nem a piac, hanem az állami bürokrácia irányítja a vállalatokat. Elég volna arra hivatkozni, hogy a kis Magyarországra irigykedve néztek a szocialista tábor polgárai, mert piacosította a gazdaságát.

A mohamedán etnikumú népek sokkal gyorsabban szaporodtak, mint a szlávok. Ezt még nem merte senki sem leírni. Pedig ez a tény továbbra is működik, és a szlávok joggal féltik térségük elvesztését.

A Bolsevik rendszer bukásáról beszél a Nyugat. Pedig a tények az ellenkezőjét mutatják.

A két világháború között a bolsevik rendszernek még a sztálinista formája is versenyképes volt. A második világháború előtt a Szovjetunió viszonylag erősebb társadalom volt, mint az első előtt a cári Oroszország. Nemcsak a népe becsülte többre, hanem a nyugati közvélemény is. Természetesen kivéve a tőkéseket és a feudális urakat.

A nagyobb népszerűségnek nem is annyira a Szovjetunió eredményessége, mint sokkal inkább a tőkés osztálydiktatúrák gyenge teljesítménye volt az oka. Az európai tőkés társadalmaknak a két háború közti, és a második világháború utáni teljesítményt érdemes volna tudományos igénnyel összevetni. Sokkal lassabban nőtt a nemzeti jövedelem, sokkal magasabb volt a munkanélküliség, nagyobbak a jövedelmek közti különbségek, korlátozottabb a szavazati jog és a magasabb képzéshez jutás, kevesen kaptak nyugdíjat és munkanélküli segélyt. Ezért volt könnyebb a tőkés társadalmakkal versenyezni a Szovjetuniónak.

A második világháború után már reménytelenné vált az össznépivé átalakult tőkés demokráciákkal szemben versenyképesnek látszani. Ideje volna bevallani, hogy a 20. század második felében már nem a döglődő tőkés osztálydiktatúrával, hanem a tudományos és technikai forradalomban sikeres össznépi demokráciákkal kellett a marxista forradalmároknak bebizonyítni a fölényüket. Ez bizony nem sikerült Európában, ahol a tőkések élcsapatát a puritánok, a marxistákét pedig ortodox keresztények vezették. Aki ezt nem téveszti szem elől, az lezárja a kérdést azzal, hogy a puritánok fölénye nem abból fakad, hogy liberális demokraták, hanem abból, hogy puritánok. Európában nem újdonság, hogy a kontinens nyugti fele legyőzi a keletit. Így van ez a rendszertől függetlenül. Európa nyugati fele a középkor dereka után jelentős fölénybe került a középkor derekától. Ez a fölény két okból fakadt.

Egyrészt társadalmi oka volt. Európa nyugati felén a kiscsaládos jobbágyrendszer volt, ami fékezte a túlnépesedést. Sajnos, a kiscsaládos jobbágyrendszer óriási társadalmi, gazdasági és tudatformáló szerepét máig nem ismerte fel a társadalomtudomány. Ennek volt köszönhető nemcsak a nagyobb érdekeltség a jobb megoldások keresésére, de a lakosság puritán viselkedése is. A világ feudális kultúrái között egyetlen kiscsaládos volt a nyugat-európai.

Másrészt Európa nyugati felének a kedvezőbb gazdaságföldrajzi adottsága. A Golf áramlat enyhébb és csapadékosabb éghajlatot jelentett, és az óceánok meghódítása után felértékelődött az Atlanti Óceán közelsége.

Nyugat-Európa fölénye nagyobb lett az ipari forradalom után.

Kelet-Európában a tőkés társadalom azért működött nagyobb hatékonyággal, mert az Atlanti óceán közelsége, és a lakosság puritán viselkedése jobban megfelelt a tőkés társadalom igényének.

Nyugat-Európa fölénye még nagyobb lett a 20. század során, mert a tudományos és technikai forradalom tovább növelte a puritanizmus fölényét. Amíg a feudális és a tőkés társadalomban nemcsak a munkaerő mennyiségében, hanem minőségében is a felesleg volt a Jellemző, a 20. századtól a minőségi munkaerővel szemben támasztott igény vált kielégíthetetlenül naggyá. Ezért a társadalmak közti versenyben a munkaerő minőségén, tehát tudásán, tehetségén és erkölcsén múlik az eredmény.

Ezért aztán, aki el akar igazodni a jelen és a jövő világában, annak a lakosság erkölcse, mindenekelőtt a munkaerő minősége alapján kell ragsort készíteni. Az elmúlt száz év tapasztalatai egyértelműen azt bizonyítják, hogy jelenleg csak a puritán viselkedésre épülhet társadalmi siker. Márpedig ma puritánok csak a protestánsok Nyugaton, és a konfuciánusok a Távol-Keleten. Amennyiben a társadalmi fejlettséget az ENSZ által használt három mutató eredőjével mérjük, és a bányajáradéktól eltekintünk, a világ legfejlettebb és a leggyorsabban fejlődő húsz országa között csak puritán lakosságúak vannak.

Eligazodás a világban.

Nagyon egyértelmű volna a jelen világában eligazodni, ha az egyértelmű tényeket tudomásul vennénk.

I Csak a puritán erkölcsű népek kerülhetnek a világ élvonalába, illetve a sikeres felzárkózók közé. Aki ezt a követelményt szem előtt tartja, eleve lemond arról, hogy más kultúrájú népek is sikeresek lehetnek.

Ezért tartottam eleve bankári egyoldalúságnak a BRIC országokban a felzárkózó második vonalat látását. A négy ország valóban nagy, de sikeres csak Kína lehet. A bankárok ugyan a lemaradó birodalmakban is nagyon gazdagok lesznek, de a társadalmai utolérés alatt a lakosok átlagos jólétét, hosszabb életét és nagyobb iskoláztatását kell érteni.

Kína sikere az elmúlt negyed század során, még a puritánok között is csoda. Nem kell ahhoz jóstehetség, hogy a század végére a fejlett világ kétharmada a Távol-Keleten, a fele Kínában él.

Brazília ugyan hatalmas és alulnépesedett ország, és a lakossága kulturálisan latin. Ezzel a kultúrával azonban nem lehet versenyképes a puritánokkal szemben, de lényegesen sikeresebb lesz, mint a többi más kultúrához tartozó ország, Oroszország és India.

Oroszország, ahogyan nem volt versenyképes sem a feudális, sem a tőkés társadalmak között, nem lesz versenyképes még Brazíliához viszonyítva sem. Mint látni fogjuk, alulnépesedett, és nyersanyagokban gazdag. A klímaváltozásnak pedig a legnagyobb kedvezményezettje lesz.

India kulturálisan szinte ellenpólusa a puritánizmusnak. A még nagyobb hátránya, hogy túlnépesedett és túlnépesedő. A század végére a térségében 2 milliárd ember akar majd megélni. A világban a helyezése ennek az országnak romlik a legjobban. Véleményem szerint idő kérdése, és több tucat túlnépesedő, egymás rovására életteret akaró állammá esik szét.

II. Sikeresek csak a lassan változó népességű társadalmak lehetnek. Ez eddig is így volt, de minél képzettebb munkaerőt igényel a társadalom, annál nagyobb teher lesz a gyarapodó lakosság felnevelése és vagyonnal való ellátása. Ezért a belső népszaporulat ne legyen 1-2 ezreléknél gyorsabb. Ezt még az átlagosnál jobb munkaerő befogadásával meg lehet kétszerezni.

Jelenleg azonban az emberiség lemaradó, viszonylag szegény fele az elviselhetőnél tízszer gyorsabban szaporodik.

A négy BRIC ország közül kettő túlnépesedik. Oroszország számára nagy előny, hogy eleve nagyon alulnépesedett és nem túlnépesedő. Brazília túlnépesedő, de alulnépesedett. Igazi katasztrófa csak Indiára vár, mert eleve nagyon túlnépesedett, és mégis gyorsan szaporodó.

Nem téved el a világban, aki szem előtt tartja, hogy melyik kultúrára épülhet sikeres felépítmény és melyik kultúra képes a népességének alakulást kordában tartani. Jelenleg és a belátható jövőben a két követelménynek csak a Nyugat protestáns, és a Távol-Kelet ko