Összefoglaló

Könyvnapon fog megjelenni Kopátsy Sándor új könyve a történelemről.

Ebből idézünk:

Kopátsy Sándor EH 2012-02-02

ÖSSZEFOGLALÓ

Könyvem elődleges célja annak bizonyítása, hogy fajunk története lényegében nem történhetett másként. A termelésből élő társadalom elsődleges célja a spontán népszaporulat fékezése volt. Amíg ez nem áll le elkerülhetetlen szükségszerűség az osztálytársdalom, a kisebbség diktatúrája a többség felett. Az osztálytársadalmak „bűnei”, a többség kizsákmányolása, a szervezett emberirtás, a felhalmozási források elpocsékolása, és a tudásvágy üldözése, nem bűnök, hanem a társadalom érdekét szolgáló szükségszerűség.

A homo sapiens megjelenésével olyan faj jött létre, amiben a gyűjtögetésről a termelésre való áttérés után, egészen a jelenkorig, az egyedek többségének az érdeke a faj érdekével nem volt összeegyeztethető. Ez abban jelentkezett, hogy az egyedek többségnek érdekérvényesítése a faj érdekét sértő túlnépesedést eredményezett volna. A múltunkat jellemző sok-sok emberölés és háború, a tömegek kegyelten kizsákmányolása, a termelés korlátozása, a megtermelt javak jelentős hányadának elpocsékolása, továbbá a tudásra való természetes törekvés szervezett elnyomása az emberi faj érdekét szolgálta, ugyanakkor az egyedek többségének az érdekét sértette. Tehát csak erőszakkal volt fenntartható.

Az egyének természetes vágya volt az egyenlőség, az élet szeretete, a béke, a jövedelmük racionális felhasználása, és mindenekelőtt a tudás gyarapítása. Az osztálytársadalom azonban ösztönösen ezzel ellentétesen működött, így az emberek többségének természetes érdeke, és a szaporodó társadalom érdeke között antagonisztikus ellentét áll fenn. Az elmúlt ötezer évben emberi faj fejlődése még abban a szakaszában volt, amiben érdeke ellentétben állt az egyedek nagy többségének az elvárásaival. Az osztálytársadalmaknak, mint közösségnek, a társadalom nagy többsége elvárásaival, érdekével szemben kellett a faj érdekét érvényesíteni.

Ebből fakadóan nem volt logikája a demokráciának, a többség uralmának, mert a többség érdekével szemben kellett a faj érdekét képviselő kisebbség érdekét érvényesíteni. Ez az ellentmondás csak akkor és ott oldódott fel, ahol leállt a népesség megengedhetőnél gyorsabb növekedése. Ahol azonban a népesség néhány ezreléknél gyorsabban nő, a demokrácia sérti a társadalom érdekét, ezért nem lehet tartós és eredményes. A szaporodó népesség esetén a kizsákmányolás elkerülhetetlen szükségszerűség.

A biológiában fel sem vetődhet a faj érekével ellentétesnek tekinteni mindazt, ami a faj életére jellemző. Ezzel szemben a társadalomtudomány negatívan ítéli meg az osztálytársadalmak ötezer éve jellemző működését.

Azt igyekszem bizonyítani, hogy az osztálytársadalmakban a lakosság nagy többsége nem élhetett jobban, emberibb módon, okosabban annál, ahogyan ténylegesen élt. A társadalom érdekét szolgálta a kizsákmányolás, az emberölés, az erőforrások kihasználásának korlátozása, a javak jelentős hányadának elpocsékolása, és a jobbító tudás gyarapodásának elnyomása. Ha ezek a „társadalmi bűnök” nem lettek volna minden osztálytársadalom jellemző vonásai, akkor a lakosság túlszaporodását, és ebből szükségszerűen következő elkorcsosulását nem lehetett volna megállítani.

Magyarázatra szorul, hogy a könyvben szinte nem is szerepelnek történelmi adatok, és sok a gazdasági elemzés.

Ami a történelmi adatok hiányát illeti.

Ezt a könyvet azért írtam, hogy bizonyítsam, nem a tettek feltárását, hanem az azokat kiváltó okok, és az abból fakadó következmények feltárását tartom a történész elsődleges feladatának. Azt kívántam illusztrálni, hogy a fajunk életében semmi fontos nem történt, nem is történhetett lényegesen másként, mint ahogyan a szereplők cselekedtek. Ebben a tekintettben Darwin és Marx tanítványa vagyok, annak ellenére, hogy mindkettőjükön úgy léptem tovább, hogy cáfolom a legfontosabb megállapításukat.

Darwin a fajfejlődést a mutációval és szelekcióval magyarázta, nem vette észre, hogy változatlan környezetben egyik sem a hoz változást, sőt azt kizárja. Változatlan környezetben is ugyanúgy van szelekció és mutáció, de éppen annak köszönhető, hogy nincs fajfejlődés. Fajfejlődés csak a megváltozott környezetben történhet. A szelekció és a mutáció biztosítja, hogy a változatlan környezetben ne legyen, a változóban pedig legyen fejlődés.

Ez a törvény azonban nemcsak a fajok, hanem az élettelen anyagok, és az ember esetében is így működik. Az élettelen, az élő és a szellem világában csak a külső okból bekövetkező környezetváltozás hozhat fejlődést. Igaz az esetek többségében ez hozza a fajok pusztulást is. Ezt bizonyítja, hogy a fajok száma a fejlődési szintjük emelkedésével egyre csökken. A jelenlegi csúcson egyedül állunk.

Tanulság: Változatlan környezetben nincs fajfejlődés.

Marxista vagyok abban az értelemben, hogy a társadalmi jelenségeknek az okát az alépítményben kell keresni. Ezt az elvét azonban szinte mindenki másnál jobban maga Marx rúgta fel azzal, hogy a felépítmény erőszakos megváltoztatásával akart egy tökéletes felépítményt, vagyis társadalmat létrehozni. Ezzel az idealisták számára lett vallásalapító.

Marx legnagyobb közgazdasági tévedése, hogy a kizsákmányolást a tulajdonviszonyból, tehát a felépítményből vezette le. Nem vette tudomásul, hogy megfordította a saját logikai sorrendjét. Mint minden közgazdasági jelenséget, a kizsákmányolást is csak az alépítményből lehet levezetni. Közgazdászként tudnia kellett volna, hogy minden cserében jól jár az, akinek az oldalán van a hiány, a szűk keresztmetszet, és veszít, akinek oldalán a felesleg, a túlkínálat van.

Mivel minden termelő társadalomban hiány volt az erőforrásokban, és felesleg a munkaerőben, az erőforrások tulajdonosa előnyt élvezett a cserében. A tőkés is csak ezen az alapon juthatott értéke alatt a munkaerőhöz. A munkaerő pedig azért részesült éréke alatt a cseréből, mert többen voltak, mint amennyire a társadalomnak szüksége volt. Tehát kizsákmányolás csak ott lehet, és addig természetes, ameddig felesleg nincs egyensúly a termelési tényezők keresletében és kínálatában. A kiváló munkaerőt, ami ritkaság, minden munkaadó, a tőké is, értéke felett fizeti meg, mert abban hiány van. Ezért, a szaporodó lakosság esetén, a munkaerő többségének kizsákmányolása objektív, a társadalmi érdek által determinált. Ahol a munkaerő évi néhány ezreléknél gyorsabban szaporodik, ott csak osztálytársadalom lehet, amiben a többséget kizsákmányolják. Ez független attól, hogy milyen a tulajdonforma.

Állításomat jól jellemzi a jelenkori társadalom munkaerőpiaca, ahol a kiváló munkaerő fölényben van a munkaadóval szemben, a gyenge pedig ingyen sem kell.

Marx tehát nem vette tudomásul, hogy a többséget kizsákmányoló osztálytársadalom objektív szükségszerűség, felépítménye a gyorsan szaporodó népességnek. Ebből következik, hogy az osztálytársadalom csak ott szüntethető meg, ahol leáll a népszaporulat. A 20. század során ez történt meg a világ fejlett ötödében. Ugyanakkor fajunk többsége példátlanul gyorsan szaporodik, ezért számukra az osztálytársadalom nagyobb szükségszerűség, mint valaha.

E könyv legfontosabb mondanivalója, hogy az osztálytársadalom csak ott számolható fel, ahol leáll a népesség növekedése.

Ami a történelmi események, és személyek mellőzését illeti.

Ez abból fakad, hogy sokkal fontosabbnak látom az eseményeket kiváltó okok, és az abból fakadó következmények feltárását, mint az események és szereplők ismertetését. Meggyőződésem szerint nagyon ritka, és könnyen mellőzhető a történelmi személyek akarata, a háborús események kimenetele, mint azt a történészek kezelik.

Az is tudatos, hogy a családformát, a talajfogató ekét, a patkót, a tejtermelést, a burgonya termelésélt ezerszer fontosabb történelmi eseménynek tartom, mint a fontosnak vélt háborúkat.

Fontosnak tartom annak elfogadását, hogy a fajunk elérte a fejlettségnek azt a fokát, amiben már a természeti környezetének fontos alakítója lett. Az ember, azzal hogy a gyűjtögetésből áttért a termelésre, elkezdte a természeti környezetének az igényeihez való igazítását, tehát az alépítményét egyre inkább a saját igényeihez igazítja.

A termelésre való áttérés következtében az ember a természeti környezetét hasznosító fajból azt az igényéhez igazítóvá tette. A termelés minden formája ugyanis egyúttal környezet átalakító. Amennyire korunk tudományos divatja a természeti környezetét veszélyeztető ember, annyira kevés hangsúlyt kap a tény, hogyan hat vissza az emberre az általa megváltoztatott természeti környezet. Ostobaság az a vélemény, hogy minden a természetet érintő változtatás eleve rossz, úgy a legjobb a természeti környezet, ahogyan az előttünk, tőlünk függetlenül volt. Ez ugyanis azt jelenti, hogy hibát követtünk el, amikor letértünk a gyűjtögetésről.

A marxi értelemben vett alépítmény megszűnt csupán az ember akaratától független adottság lenni, hanem egyre inkább az ember akaratától, illetve ösztönös cselekedeteitől folytonosan és egyre inkább módosulóvá vált. Az ember viselkedése, a körülményekre való reagálása lett az alépítmény legfontosabb eleme. Mára a felépítmény milyensége, a környezethez való alkalmazkodása is elsősorban az ember által létrehozott környezettől függ. Ezt bizonyítja, hogy a jelenkorban a társdalom teljesítménye elsősorban attól függ, hogyan felel meg a lakosság viselkedési kultúrája a kor követelményének. Hatékony társadalmat csak a nyugati puritánok és a távol-keleti konfuciánusok képesek építeni. Vagyis az olyan ember, amelyiknek a viselkedése a maga által létrehozott környezetnek a legjobban megfelel. Ez nem azt jelenti, hogy csak az ember milyensége, saját maga által létrehozott környezet az alépítmény, csak azt, hogy az ember viselkedése olyan lassan módosítható felépítmény, ami rövidebb távon, néhány generáción belül nem módosítható lényegesen, vagyis úgy viselkedik, mintha alépítmény lenne. Egyre inkább, mint a természeti környezete. Korunkban már a modern ember viselkedésére sokkal jobban a maga teremtette világ, mint a természeti környezete. Azzal szinte nem is találkozik.

Már az ipari forradalom technikai találmányai felépítményként jelentek meg, de a természeti környezetnél nagyobb hatással voltak a társadalmi fejlődésre, az emberek tudatának alakulására, mint a természeti környezet. A modern közlekedés és kommunikáció nagyobb hatást gyakorol az emberek viselkedésére, gondolkodására, mint a természet. A következő generáció viselkedésére jobban hatott a vasút, a gépkocsi, a jelenben az elektronika, a telekommunikáció, mint a természet, aminek hatásával alig találkoznak.

A jelenkor technikai találmányai szinte elnyomják a természeti környezet hatását. A jelenkorban már a sorság alakító alépítmény formálója sokkal inkább az ember a maga tudásával, technikai vívmányaival, mint a természeti környezet. Elég két jelenkori példára gondolni.

- Izrael a sivatagos őshazája térségében szupermodern nyugati államot épített, és azt sikeresen működteti. Körülötte az arab világ egyre inkább lemarad.

- Szingapúr a trópuson Hong-Kong versenytársát építette fel két generáció alatt. Panama a nagyon hasonló természeti és világgazdasági pozícióban közép-amerikai szinten maradt.

A tanulság, hogy amire képes a zsidó és kínai diaszpóra, arra képtelenek a délkelet ázsiai, vagy a latin-amerikai emberek.

Ami a közgazdász módszereimet illeti. A történészek számára furcsa, de a történelem területén elért eredményeim többségét a közgazdászi megközelítési módnak köszönhetem.

Számomra a mérce, hogy melyik társalom mennyit javít, vagy ront a helyzetén. Ennek értelmében a múlt század két bajnoka, a politikai történelem fontos szereplői között, Japán és Németország. Ezek javítottak a legtöbbet a helyzetükön, annak ellenére, hogy háborús és erkölcsi főbűnösök voltak, a háborút elvesztették, a múlt század két jelentős gazdasági csodája mégis nekik volt köszönhető. Erre csak egyetlen magyarázatot találtam, ők voltak a keményebben puritánok.

Eltévednek a történészek, ha a saját erkölcsi elvárásaik alapján értékelnek. Az utókor egyetlen mércével, az eredménnyel mér.

Ha egyetlen eredményem kell megfogalmaznom, könnyű helyzetben vagyok.

Felismertem, hogy a megengedhetőnél gyorsabban szaporodó, és a nem puritán társadalmak csak osztálydiktatúrák lehettek, és lehetnek ma is. A történelemben, ami jellemző, szükségszerű még akkor is, ha rossznak tartjuk.

Minél haszontalanabb , annál többre értékeljük

Kopátsy Sándor PH 2012-02-03

MINÉL HASZONTALANABB, ANNÁL TÖBBRE ÉRTÉKELJÜK

Közel ötven éve, Dél-Olaszországban járva megcsodáltam a szőlőtermelés érekében épített teraszokat. Elkezdtem kalkulálni, hogy mennyi földet és követ kellett ezek építése során megmozgatni. Hamar kiderült, hogy a körülbelül egymillió hektár teraszos szőlő telepítése érekében sokszorta több földet, követ kellett megmozgatni, mint a piramisok építése során.

Akkor már tudtam, hogy a Római Birodalom léte függött attól, hogy mennyire lehet borral fertőtleníteni az ivóvizet. Az időszámításunk előtti második században, a mediterrán városokban a talajvíz már fertőzött volt. A városi lakosságnak csak messziről, nagyon drágán szállított, vagy borral feljavított vizet lehetett inni. A térségben tartózkodó hadseregen, az utazóknak is erre volt szükségük.

Márpedig városi lakosság és hadsereg nélkül nem állhat fenn a birodalom. Jellemző módon törvény írta elő, hogy a munkásnak és a rabszolgának is csak legalább ötöd bort kell adni az ivóvizében. Ez azt jelentette, hogy Itália térégében egymillió hektár olyan területen szőlőt kell művelni, ahol az csak teraszokon lehetséges. Ez azonban sokkal nagyobb építési feladatot jelentett, mint a tucatnyi piramis megépítése olyan területen, ahova a követ vízen lehetett szállítani.

Korábban már írtam arról, hogy milyen pozitív hatása volt az egyiptomi államban azoknak a tapasztalatoknak, miket a piramisok építése során szereztek. Most beláttam, hogy az eltörpült a szőlőtermelés feltételeinek megteremtéséhez sokszor több munkára volt szükség, mint a haszontalan célt szolgáló piramisépítkezésekhez. Ráadásul, a szőlők telepítését nem is lehetett központi parancsra elvégeztetni.

A Római Birodalom úthálózatának kiépítése és fenntartása valóban csodálatra méltó még ma is, de a szerepe eltörpül a hajózásé mellett. Még nem találkoztam olyan munkával, ami felmérte volna, hogy mennyivel egyszerűbb volt a hadseregek hajókkal, mint szárazföldi úton való mozgatása, élelmezése.

Máig a legcsodásabb munkaszervezések közé sorolom a Római Birodalom gabonával való ellátását, és a perui ezüstbányászatot. Ezeknek a hogyansága számomra csodálatosabb, mint a piramisok megépítése. Egyiket sem tanítjuk.

Van ennél jobb példám is. A Kínában a Nagy Fel és a Nagy Csatorna. Az előbbinek semmi történelmi haszna nem volt, a másik százmilliók életét szolgálta. Azt nem tudom megbecsülni, hogy melyik megépítse igényelt több munkát, de aligha lehet köztük jelentős különbség. A haszontalan Nagy Fal tényét mégis sokszorta többet hangsúlyozzák, mint a százszor hasznosabb Nagy csatornáét. Az utóbbiról sokkal kevesebben tudnak, különösképpen nem is hangsúlyozzák a nélkülözhetetlen szerepét abban, hogy évezredekig egységes birodalom volt Kína.

E téren máig nem sokat változott a helyzet. Hír értéke máig is csak annak van, aminek kevés a következménye, az igazán fontos események pedig csendben alakítják a sorsunkat.

A jelenkor messze két legjelentősebb alkotása a Panama és a Szuezi Csatorna. Az előbbiről legtöbben csak azt tudják, hogy mekkora gondot okozott a pénzügyi botránya, és a malária. Az utóbbiról pedig a hozzáfűződő politikai események a leginkább ismertek. Annak, hogy a Panama Csatornának köszönhetően több tízezer kilométerrel közelebb került egymáshoz nemcsak a két óceán, hanem az Egyesült Államok keleti és nyugati tengerpartja is tört részére csökkent a szállítási költség. Azt szinte senki nem tartja történelmi eseménynek, hogy a Szuezi Csatornának köszönhetően Nyugat-Európa és a Távol-Kelet között a szállítási távolság felére csökkent.

El sem tudom képzelni, hogy még mennyi időre van szükség annak eléréséhez, hogy a jelenségeket fontosságuk arányában értékeljük.

A MAGYAR TÁRSADALOM VÁLTOZÁSA

Kopátsy Sándor EH 2012-01-11

A MAGYAR TÁRSADALOM VÁLTOZÁSA

A jelenlegi társadalmi viszonyok megértéséhez szükséges, hogy menjünk vissza a 16. századba. Előtte a magyar társadalom speciális szerkezete nem okozott sem az ország, sem a környezete számára problémát. Történt ez annak ellenére, hogy Magyarország társadalom szerkezete nagyon más volt, mint a nyugati országoké. Ötször, nyolcszor több volt a nemes, különösen akkor, ha a magyar etnikumon belüli arányukat nézzük. Márpedig ebből az egyetlen tényből az következik, hogy a nem adózó, gyakorlatilag állampolgári jogokkal, földtulajdonnal rendelkező réteg aránytalanul széles volt, az átlagos jövedelme pedig tört része a nyugat-európai nemesekének. A magyar nemesség számában aránytalanul erős, anyagiakban azonban szegény volt. Ehhez hasonló társadalom csak a lengyel volt. Talán ez a lengyel-magyar barátság alapja. Tudtommal, ezt a tényt Sztálin említette Tito helyettesének. A magyar történelemben azonban nem tagadják, de nem is említik. Nem tulajdonítanak jelentőséget ennek. A tényt először Győrffy György könyvében olvastam. De nem találkoztam az ebből fakadó következmények elemzésével.
A 16. századig annyira izoláltak voltak az államok, hogy azok társadalmi különbségei nem okoztak belső problémákat.
Az óceánok meghódítása azonban átrajzolta az európai erőviszonyokat Nyugat-Európa javára. Ezt jelezte a reformáció megjelenése. A magyar történelemtudomány azonban a római kereszténységgel szoros összefonódottság miatt a reformáció jelentőségét elnyomja.
A 16. század utáni magyar történelem megértésének azonban épen a reformáció és az oszmán terjeszkedés a kulcsa.
AZ OSZMÁN HÓDOLTSÁG MAGYARORSZÁGON
Középiskolás korom óta gyanakodva fogadtam a török hódoltság nemzetpusztító hatásáról tanítottakat.
A gyanakvásomat a történelmi atlaszunk indította el bennem. Ma is látom, hogy abban az ország etnikai térképe is szerepelt. Piros volt a magyar többség által lakott terület. Abból kiderült, hogy a Trianon után megmaradt országunk területének nagy többsége a Hódoltság területén fekszik. Ez ellentmond annak, hogy a magyar lakosság számára rabságot jelentett a százhetven éves megszállás.
A másik aggályom az volt, hogy Magyarország a pogány török ellen védte a kereszténységet. A mohamedán vallást pogánynak tekintettük, annak ellenére, hogy az is az Ószövetségre épül, keményen egyistenhívő. Az ószövetséghez jobban ragaszkodó vallás, mint a kereszténység. Katolikus létemre tisztában voltam azzal, hogy a Szent Pál kereszténysége, bölcsen, jelentős engedményeket tett a Római Birodalom pogánysága felé. Ezen csak a reformáció lazított többek között azzal is, hogy csökkentette az égi világ keresztény szentekkel benépesített világát, az istenábrázolást, a szentek, a kegytárgyak a csodák világát, a templomok pompáját, az egyház centralizációját, a klérus legendás gazdagságát.
Az csak később ismertem fel, hogy Mohamed tanítása lényegében azt jelentette, hogy visszatért a következetesebb egy istenhithez. A nyugati reformáció sem tekintette soha pogánynak a mohamedánt, és töröknek az oszmánt.
Azt pedig az előző század történelemben tanultam, hogy amikor az Oszmán Birodalom elfoglalta Konstantinápolyt, a római pápa azonnal a mi Hunyadi Jánosuk vezetése alatt háborút szervezett a Balkán ortodox keresztény lakosságának visszatérítése érdekében. Ezt mi úgy tanultuk, hogy Hunyadi János a kereszténységet védte a pogány török ellen. Azt meg sem említjük, hogy az ortodox keresztények kevésbé féltek az oszmánhódítástól, mint a római pápa kereszteseitől. Jugoszláviában járva meglepetéssel tapasztaltam, hogy ők nem Hunyadit tekinti megmentőnek, ők nem azért harangoznak, mert nem esett el Belgrád, ők Kapisztrán személyében nem hőst, hanem hitük ellen harcoló inkvizítort látnak.
A Balkán vallási térképének tanúsága szerint Hunyadinak nem a török elleni harc volt a feladata, hanem az ortodox kereszténység felszámolása.
Arra Móricz Zsigmond regénye hívta fel a figyelmemet, hogy mikor volt Erdély aranykora. Az Oszmán Birodalom provinciájának tekinthető Erdélyi Fejedelemség volt Európa keleti felén az egyetlen olyan térség, ahol vallásszabadság volt.
Ennyi kétség elég volt arra, hogy a következő 75 évben a Hódoltságra vonatkozó ismeretek megkülönböztetetten érdekeltek.
Nagy meglepetéssel olvastam, hogy a Hódoltság 170 éves működtetéséhez nagyon kisszámú oszmán alattvalóra volt szükség. Jelentős haderő csak a terjeszkedési célú háborúk idején, akkor is csak addig, amíg jó idő van, tartózkodott az ország területén. Azon még nem akadt fenn egyetlen történészünk, hogyan lehetett ez, ha a lakosság nem türelemmel viselte a megszállást. Arról sincs adat, hogy a megszállók térítettek volna. De erre még a Balkánon sem került sor, pedig ott sokkal hosszabb ideig tartózkodtak.
Erdélyben az oszmán haderő csak egyszer járt, amikor ezt a szultán, kegyeltének Bethlen Gábornak fejedelemmé választása érdekében szükségesnek látta.
Mivel a megszállók nem térítettek, nem volt szükség a kereszténység védelmére.
Egyre inkább egyértelművé vált a számomra, hogy a török elleni harc nem a kereszténységet, hanem csak a Pápaság, illetve a bigott katolikus Habsburg Birodalom érdekét szolgálta.
Véletlenül szereztem tudomást róla, hogy ezt közölte Luther Márton Werbőczyvel a birodalmi gyűlés szünetében. Werbőczy erről naplójában számol be, amit az Országos Református Levéltárban olyan bizalmasan őriznek, hogy még a református klérus vezetőinek, papjainak sincs tudomása róla. Pedig a magyarországi reformáció korai történetének nincsen fontosabb információja, mint az Oszmán Birodalom és a nyugati reformáció szövetsége. Vagyis csak azért lehetett reformáció Magyarországon, mert az Oszmán Birodalom ezt támogatta.
Történészeink is büszkén emelgetik a Tordai Országgyűlésen hozott, a szabad vallásgyakorlást meghirdető törvényt. Hozzá kellene tenni, ezt is csak a szultán befolyásának köszönhetjük.
Erdei Ferencnek köszönhetem, hogy dunántúli létemre, megismerhettem az alföldi városok parasztpolgárságának történeté.
Az csak lassan tisztult ki bennem, hogy Európa nyugati felén kétféle polgárság volt, és van. Az egyiket a Római Birodalomtól örököltük, városlakók, akik kereskedők, iparosok, tisztviselők voltak, akiket ebben a státuszukban a nyugati feudális társadalmak is átvettek. Ezek elitjét hívják patriciusoknak.
A nyugat-európai történelemírás egyik gyenge pontja, hogy nem hangsúlyozza, hogy a feudális társadalmakban a hatalom ugyan a földbirtokosok kezében volt, de azok száma a lakosság alig 1 százaléka, a városi polgárok számának hatoda volt.
A porosz, a lengyel, és a magyar történelem azért járt más úton, mert e három államalkotó népben fordított volt a nemesek és polgárok aránya. A történelmüket azzal kellene kezdeni, hogy Nyugaton egy adómentességet élvező, a törvényhozásban résztvevő nemesre négy adófizető, az állami politikából kizárt városi polgár jutott. E három nép esetében fordított volt az arány. A nemesek aránya volt a polgárokénak 8-8-szsorosa. A még a kevés polgárnak is csak elenyésző kisebbsége tartozott az államalkotó etnikumhoz.
Magyarországon, a 16. századig, a lakosság alig egyetlen százalékát kitevő polgárságban elvétve volt magyar. Számokban kifejezve: a magyar társadalomban minden, többségében nem is magyar polgárra, jutott hat adót nem fizető nemes, akik jobbágyainak átlagos száma hatod annyi volt, mint Nyugaton. Ráadásul, ez az alacsony átlag nagyon differenciáltan osztódott meg. Tehát a nemesek többsége viszonylag szegény volt. A jobbágy felszabadítás előtti magyar társadalom történetének kulcsa: az aránytalanul sok és viszonylag szegény nemes mellett csak hatod annyi polgár. A 16. század előtt, talán száz magyar nemesre jutott egy magyar polgár.
Nem kevésbé kellene szem előtt tartani, hogy a nagy többségében idegen etnikumú polgárság zárt közösségekben élte életét. Etnikai keveredésük, asszimilációjuk alig volt.
Még jelentősebb volt a tény, hogy amíg a nyugat-európai városok erős autonómiát éveztek, és még a törvényhozásban is jelentős szerepet kaptak, addig a középkori magyar városok a püspökök és az arisztokraták felügyelete alatt működtek. Csak a szászok városi voltak autonómok.
Fordulat csak Hódoltsági Területen történt.
A magyar történelem teljesen lyukas a hódoltságban kialakult társadalmi viszonyok teljes mellőzése miatt. Nem vesszük tudomásul, hogy a magyar etnikum mintegy kétharmada a Hódoltságban, illetve Erdélyben élt.
Az iskolában csak azt tanítják, hogy a török még a füstöt is megadóztatta.
Mivel nem vagyok a kor történésze, a részleteket pedig nem tanítják, nem publikálják, csak nagy vonalakban tudok képet felvázolni a Hódoltságban kialakult viszonyokról.
A történelemoktatásunk meg sem említi, hogy a Hódoltságban megszűnt a földtulajdon, ezzel a klasszikus értelemben vett jobbágság is. Minden föld a szultán tulajdonává vált, ami után a megművelőinek adózni kellett. Az adók behajtása a szpáhik feladata volt. Számukra az adóalany nem a család, hanem a község volt, amitől a megállapított adót behajtották. Az adót a község gyűjtötte be a szulán számára. Ezért minden község igyekezett minél több adózót megtartani.
Ebből a rendszerből fakadt, hogy a korábban legfeljebb néhány száz lakosú falvak törekedtek az összeköltözésre. Így alakultak ki a korábbi városoknál sokkal nagyobb létszámú falvak. Az ország legnagyobb létszámú telelései a Hódoltság térségében voltak. A nyugati utazó Debrecenben, Szegeden, Szabadkán, Kecskeméten járva azon ámuldozott, hogy milyen nagyok a falvak. Több lakosnak adnak téli szállást, mint nemcsak Nyugaton, de a Királyi Magyarországon és Erdélyben a legtöbb város.
Ezeket az óriási falvak irányítását már városi szinten kellett működtetni. Ez az igény olyan városi önkormányzatokat hozott létre, amik parasztpolgárságot jelentettek. A magyar társadalmi fejlődés egyik nagy eseménye volt az alföldi városok polgárosodása. Ezzel indult elegy olyan, merőben új polgárosodás, ami lényegében csak ötszáz év múlva, 2010-után vált a politikai élet derékhadává.
A 175 éves Hódoltságról azt kellene tudni, hogy ennek két nagyon fontos következménye volt.
- Nélküle nem kerülhetett volna sor a reformációra. Ezt legalább a protestáns egyházaknak kellene hangsúlyozni.
- Annak köszönhetjük a nép fiaiból verbuválódott, magyar etnikumú polgárságunkat. Ezt a Fidesznek kellene látni.
A Hódoltság társadalmi reformot jelentett.
Azzal, hogy a földesúri hatalom megszűnt, megszűnt a jobbágyi függőség. Nem annyira anyagilag, de politikailag.
Az anyagi terhek jelentős hányada megszűnt azzal, hogy mind a földesúri robot, mind az egyházi adó elmaradt. Itt említem meg, hogy a reformáció és az adózás közti összefüggésről mindkét egyház fél mélyen hallgat. Pedig a reformáció volt a megelőző ezer év legnagyobb adóreformálója is. Csak ennek fényében érthető meg a reformáció fergeteges sikere mind a a földesurak, mind a jobbágyok részéről.
A földesúr anyagi éreke volt a jobbágyok átérése a reformáció bármelyeik felekezetére. A tízedet könnyebb volt behajtani a nyomorban sínylődő jobbágytól, ha elmaradt az egyház kilencedikje.
A földesúr nemzeti érdeke volt, hogy az egyházi adó maradjon az országában. A tízed harmada ugyanis Rómába ment. Ilyen nemzeti sérelem volt a búcsúcédulákkal a Vatikáni építkezések támogatása is.
A jobbágy érdeke volt a püspökséghez kerülő tized megszűnése. Csak a helyi egyház ellátása marat a feladata, ami korábban is rája hárult. Számára a protestáns vallásra való áttérés ötven százaléknál nagyobb adócsökkentést jelentett. Ezen túl a saját papját, tanítóját is maga választhatta. A gyülekezet irányzata is önkormányzati vezetése alá került.
Amennyire joggal hangsúlyozzák az egyházi szertartások, és a biblia nemzeti nyelvét, annyira kevés hangsúlyt kap a tény, hogy a népoktatás is a helyei gyülekezet feladatává vált. Diákkoromból emlékszem olyan adatokról, amik szerint az oktatásban töltött évekkel mérve, a lutheránusok lényegesen, a reformátusok is jóval megelőzték a katolikus vallásúakat.
Ismereteim szerint, Európában is lényeges képzettségi, és ebből fakadóan jövedelmi fölényben vannak a protestáns hívek a katolikusokkal szemben.
Az ilyen adatokat tanítani kellene.
POLGÁROSODÁS A JOBBÁGYFELSZABADÍTÁS UTÁN.
A magyar társadalmi fejlődés a jobbágyfelszabadítás után a nyugati társadalmaktól ismét eltérő útra lépett. Azzal, hogy a nagyszámú nemesi osztály létszámban elérte azt a szintet, amennyi egy fél-periférián a kívánatos polgárságé lenne, a nemesség megtarthatta a politikai hatalmát. A polgárság gazdasági feladatát pedig idegen etnikumokra, főleg a zsidóságra bízta. Ebből fakadóan a döntően a nemesek soraiból került ki a magyar etnikumú értelmiség. A porosz és a lengyel társadalomhoz hasonlóan, a tanult nemesség uralkodott a politikában, a közigazgatásban, a hadseregben, a gazdaságot a politikai hatalomtól elzárt idegenekre, főleg zsidókra bízta.
A politikai hatalmat gyakorló nemesség, a zsidóság és a népből felkerült értelmiség a lakosság ötödét tette ki, vagyis nagyobb számú volt, mintamennyi tőkés polgárra a fél-perifériás társadalomnak szüksége lenne.
A kiegyezés után a nemesek, a zsidók és a germánok a létszáma messze meghaladta a magyar társadalom potenciális polgárságigényét, amit még növelt a lakosság harmadát kitevő parasztságból felemelkedő tehetségek viszonylag gyér aránya. A nemesek örökölték meg úri középosztály szerepét. A nép tanult fiai nem vállalkozó polgárok, hanem az úri középosztály tagjai akartak lenni.
A történészek alig említik a nyilvánvaló tényt, hogy egészen a második világháború végéig, az iskolázott paraszt úr akart lenni. Márpedig ennek figyelembevétele nélkül nehezen érthető meg a jobbágyfelszabadítás és a második világháború közti történelmünk.
Trianon kapcsán csak a terület és a magyar etnikum elvesztését hangsúlyozzuk, arról, hogy ennek során a megmaradt ország társadalma jelentősen más lett, mint előtte volt.
Az arisztokráciának nagy hányada a megmaradt országa menekült. Ezzel a létszámuk és vagyonuk, azaz a befolyásuk súlya nagyobb lett.
A nemesi felső réteg, a dzsentrik aránya is sokkal nagyobb lett. A katonatisztek, köztisztviselők ide menekültek.
A germán etnikumnak a leginkább polgárosult részét, a szászokat és a bánáti svábokat elvesztettük.
Ebből is fakadt, hogy a revíziót minden társadalmi reform elé helyeztük.
A zsidóság aránya is megnőtt, hiszen Budapesten és környékén élt a harmaduk. A relatív gazdasági és kulturális súlyuk megmaradt. A két háború közti antiszemita hisztéria a német támogatás hatására felerősödött és embertelenné vált. Ennek következtében a háború végére a zsidó etnikum nagy többsége elpusztult és kivándorolt.
A magyar társadalom a második világháború után.
A zsidó etnikum a háború után a 6 százalékról 1 százalék alá zsugorodott.
A germán etnikumot, a többségében jobbágy-paraszt múltú sávokat pedig kitelepítettük.
A magyar társadalomból, a második világháború végére, szinte eltűnt a polgárság. Európa nyugati felének talán a polgárságban legszegényebb társadalom lettünk.
A szovjet megszállás által létrehozott bolsevik rendszer hisztérikusan polgárellenes volt, de a fő ellenségét az úri középosztályban látva, azokat felszámolni igyekezett. Az úri középosztály jelentős hányada Nyugatra menekült, a maradék pedig passzív módon tűrte a rendszer üldözését.
A megmaradt zsidó polgárság az úri középosztály antiszemitizmusától félve, a bolsevik hatalom szárnya alá menekült. Vagyis a társadalom hatodára csökkent zsidó polgárság állt be a polgárságot felszámoló bolsevik rendszer élcsapatába. A bolsevik rendszer a zsidó polgárokat befogadta.
A reménytelen társadalmi helyzetünkben a bolsevik hatalomnak egyetlen reménye abban maradt, hogy értelmiséget nevel a munkás és paraszt fiatalokból. Az alapjában értelmiségellenes rendszer érezte, hogy a modern technika működetéséhez nem elég a megbízhatóság, értelmiségre van szüksége. Ezt a munkás és paraszt fiatalok felső képzésétől várta. Ez a felismerés szülte meg a népi kollégiumok rendszerét, aminek a jelen társadalmi struktúránkat köszönhetjük.
Ezért a kor történészeinek egyik legfontosabb feladata volna a népéi kollégiumok történetének feldolgozása. A népi kollégiumokból ugyanis nem a bolsevik rendszert kiszolgáló klientúra került ki, hanem lényegében egy népi-nemzeti, közép-jobb középosztály.
Mivel magyarázható, hogy a népi kollégiumok diákjaiból közép-jobb beállítottságú polgárság lett?
Mindenek előtt azzal, hogy a magyar társadalom úri középosztálya is közép-jobb volt. A nemzetei érzelmeket elfojtó egyetemi képzés ellenreakciót váltott ki. Az új, népi értelmiség a társadalom mentalitásához igazodott.
Ezt már az 56-os forradalomban is egyértelművé vált. Az egyetemisták többsége már nem a kommunista párt reformját, hanem más társadalmat akart.
2010-re aztán egyértelművé vált, hogy a magyar értelmiség hallani sem akar a liberalizmusról. Annak túlerőltetése jobb-közép felé taszította. Már csak gesztusaiban nacionalista és klerikális, az életvitele ettől független lett. Ellene fordul azoknak, akik nacionalistának tartják. A magyar liberális politikai erők azzal, hogy a Fidesz kormányt, főleg Orbán politikai gyakorlatát szélsőjobbnak, sőt fasisztának minősítik, azzal kiprovokálják a Fidesz melletti kiállást.
2010-el valóban új történelmi folyamat vette kezdetét.
A politikai hatalom kétharmados többséggel a közép-jobb párt kezébe került. Ezt jó néhány választási fordulón nem lehet elveszíteni. Minél jobban támadják, annál jobban megerősödik. Csak remélhető, hogy a következő nemzedék kevésbé lesz nacionalista, jobboldali, mert arra van az országnak szüksége, hogy jobban beilleszkedjen a nyugat-európai környezetbe.

A férfi és a nő

Kopátsy Sándor EH 2012-01-15

A FÉRFI ÉS A NŐ

Fajunk a jégkorszak megszűnése után általánossá váló osztálytársadalmak kialakulása előtt szinte kizárólag nagycsaládos közösségekben éltek. Ez maradt általános az osztálytársadalmakban is, kivéve a nyugat-európai feudális társadalmat, és az ipari forradalom után a fejlett Nyugat társadalmait. Ez azt jelenti, hogy az ipari forradalom előtt az emberiség kilenc, utána pedig a jelenkorig nyolc-tizede nagycsaládokban élt.
A nagycsaládokban a házaspárok viszonylag ritkán, és akkor sem zavartalanul élhették szexuális életüket. Ezt a családformát csak a kényszer hozhatja létre. Nem természetes családforma.
Az emlősállatok esetében a nemeknek ez a gyakorlati különélése a szaporodásképes nemeknek csak akkor fordul elő, ha a fogamzásképesség ritka, évente egyszeri. Mivel az ember nem ilyen, a nők havonta több napon keresztül fogamzásképesek, a két nem különélése csak gazdasági kényszerből jöhet létre.
A társadalomtudósok máig szemérmesen elkerülik a nemi ösztönnel élés szabadságát, illetve korlátozott voltát. Jellemző módon a liberális politikusok és történészek meg sem említik, hogy a nemi élet szabadsága, természeténél fogva, az ember számára is sokkal fontosabb, mint a politikai szabadság. Ezért a szexuális élet szabadságát a társadalomtudományoknak is ennek megfelelően kellene kezelni. Ezzel szemben említésre méltónak sem tartja.
Véleményem szerint, fajunk történetében a legnagyobb társadalmi változást a szexuális egyenrangúság jelenti. Ennek pedig nélkülözhetetlen előfeltétele az egyszerű, olcsó és biztos fogamzásgátlás.
A fogamzásmenetes szexuális életben a megtermékenyülés ellenei védekezésre nem volt szükség, mivel olyan nagy volt a halandóság, ami mellett a létszám tartására is minél több születésre volt szükség. Ezért a gyűjtögető társadalmakban a nők minél nagyobb termékenysége erénynek számított. Ezt jól bizonyítja, hogy a legkorábbi szobrok a termékeny nő szimbólumai.
A gyűjtögető társadalmakban ez még nem így volt, hiszen a létszám megtartásához is szinte maximális szülésre volt szükség. Ha nem ilyen szaporodásra lett volna szükség, akkor fajunk hosszú előéletének során nem lett volna ilyen nagy a nők termékenyülési napjainak száma. Arról, hogy a populáció egyensúlyban maradjon a szelekció azzal gondoskodott, hogy a potenciális szaporaságot ehhez igazította. A nagyobb születésszámot az is ösztönözte, hogy a gyűjtögetésre a nők és gyerekek is alkalmasak voltak.
A családon belüli viszonyok.
Azt elsősorban a betöltött szerepek fontossága határozza meg. Tekintettel arra, hogy minden osztálytársadalomban a túlnépesedési nyomás volt a jellemző, a nők termékenysége nem jelentett társadalmi rangot.
A kiegészítő növénytermelés
Egyre inkább kiderül, hogy jóval a felmelegedés, vagyis a szántóföldi növénytermelés megjelenése előtt, már évezredeken keresztül folyt a kiegészítő élelemforrást jelentő a háztáji, kapás növénytermelés. A szántóföldi termelés haszonnövényei ennek több évezred folyamatában szelektálódtak magas- kultúrát eltartó növényekké.
A biológusok megállapították, hogy az Andokban a magas-kultúrájuk kialakulása előtt már sok ezer évvel termeték a burgonyát. Minden bizonnyal ez történt a sokkal korábban megjelenő többi magas kultúra esetében is. Eddig az eredeti magas-kultúrák előzményeivel nem is foglalkozott a történelemtudomány. Úgy kezeltük, mintha a kultúrnövények váratlanul jelentek volna meg. Holott erre még a modern biológia sem képes.
Az osztálytársadalmak demográfiája.
Az osztálytársadalmakban azonban az egészségesebb táplálkozásnak köszönhetően, megnőtt a várható életkor. Ennek hatására a társadalom létszámának fenntartásához a korábban közel százezer éven keresztül kívánatos születésszámnak a fele is elég volt. Ezért a nők minél nagyobb számú utódot szülő képessége elveszette korábbi jelentőségét.
A nők társadalmi leértékeltségét fokozta, hogy a fizikai erőt igénylő pásztoréletben a nők sokkal kevésbé voltak használhatók, mint az öntözéses növénytermelésben.
Még a történészek is alig foglalkoznak azzal, hogy a termelés különböző formáiban hogyan alakult a nők munkaerejére való igény a férfiakéhoz viszonyítva.
A földművelésre és terményszállításra alkalmas háziállatok hasznosítása például a női munkaerővel szemben támasztott igényt, csökkentette, a férfiakét emelte.
A történelemtudománynak tehát el kell fogadni, hogy az osztálytársadalmakban nem kerülhetett sor a nők egyenjogúságára, mivel az egyenrangúságuk, a társadalmi értékük eleve sokkal kisebb volt.
Ezt jól illusztrálta, hogy a zsidó vallásban még a templomban is csak a karzaton lehettek jelen. Történt ez annak ellenére, hogy maga a valláshoz tartozás anyajogú volt.
A kereszténység ezen ugyan lazított, de a nő máig sem lehet pap, a szentségek kiszolgálója.
A nők helyzete a tőkés osztálytársadalomban.
Az a tény, hogy az ipari forradalom elsősorban a korábbi háziipar gépesítésére épített, a korábbinál sokkal szélesebb körű lehetőséget adott a nők és gyerekek foglalkoztatására, először teremtett gazdasági alapot a nők egyenrangúságára.
A tőkés társadalom volt az első, amiben a vagyon örökösödésében nem tett különbséget a férfi és a nő között. Ebből következett aztán, hogy a tőkésosztályon belül elindult a nők egyenjogúsága.
A proletárok esetében mind a férfi, mint a nő, egyenjogú volt, hiszen mindkettőt a munkaerejének értéke alapján fizették meg. Egyenlők voltak a jogtalanságban.
A tőkés gyáriparban, kezdetben általános volt a gyermekmunka, ami azonban csak a női munkaerővel szemben jelentett versenytársat. Otthon a nők munkája volt a munkaképes korig a gyermeknevelés, ellátás. Aztán már a tízes éveik elején versenytársuk lett a munkaerőpiacon.
A nők helyzete a paraszti társadalomban.
Ennek a helyzetnek a tisztázása nagyon fontos lenne, hiszen egészen a 20. század közepéig, a munkaerő jelentős hányada még a mezőgazdaságban dolgozott. A fél-perifériákon pedig a munkaerő nagyobbik fele élt a mezőgazdaságból. Ennek ellenére a történelem alig foglalkozik azzal, hogyan alakult a város és falu közti áruforgalom a vasút előtt, és utána. Egy sor mezőgazdasági termék csak a vasúti és közúti szállításnak köszönhetően válhatott áruvá. Márpedig az önellátásra épülő paraszti társadalomban nem indulhatott meg a társadalmi fejlődés. Berögzültek a feudális viszonyok. A szinte teljesen önellátásra épülő, és a már árutermelésből élő falvak társadalma között minőségi különbség van.
(Idejön a burgonya, általában a kapás növények, és az istállós tehéntartásról írt anyag, ami nemcsak plusz jövedelmet, sokkal egészségesebb táplálkozást hozott, hanem a nők családon belüli rangjának emelkedését is.)
A kapás növények megjelenése.
Az olyan társadalmakban, amikben a munkaerő többsége a mezőgazdaságból élt, csak akkor válnak érthetővé a társadalmi viszonyok, mindenek előtt a férfiak és a nők egymáshoz viszonyított rangja, ha felmérjük, hogy a mezőgazdaságban hogyan alakult a férfiak erejére, és a nők hajlékonyságára, szorgalmára épülő munkaerőigény.
Mivel ismereteim főleg az európai mezőgazdaságban vannak, azon belül illusztrálom ez a problémát.
A nők részvétele a mezőgazdasági munkában akkor vált jelentősebbé, amikor a gabonatermelés mellett megjelentek a kapásnövények, és a rideg marhatartást felváltotta az istállós tehéntartás, az ezzel járó tejtermelés.
A történészek százszor annyit foglalkoznak az Amerikából importált nemes- és színesfémekkel, a gyarmatárukkal, mint a behozott haszonnövényekkel, pedig azok jelentősége nagyságrenddel nagyobb volt, és maradt.
A kapás kultúrákban a nők szerepe eleve nagyobb volt, hiszen azok nem annyira fizikai erőt, mint sokkal inkább a nők hajlékonyságát, szorgalmát kívánják.
A gabonatermelésre épülő társadalmakban a behordott gabona munkaerő igényénél is több munkát igényelt a gabona cséplése, őrlése, és a kenyér elkészítése. A malomban való őrlés sokat csökkentett a nők házimunkájában.
Arról sem olvastam, hogy a burgonya nemcsak lényegesen több tápértéket adott egységnyi földön, hanem jobb, kevesebb konyhai munkával járó táplálék is volt. Pedig a nagyobb eltartó képesség, és a kevesebb munkával járó és jobb minőségű élelmezésez a legtöbb ipari találmánynál jelentősebb volt.
Nagyon hasznos volna, ha készülnének olyan munkaidőmérlegek, amik megmutatnák a háztartással, az ételek elkészítésével, a tüzelővel, vízzel való gondoskodás munkaidő igényét. Ebből kiderülne, hogy a nők bevonását a társadalmi munkamegosztásba, a magasabb képzettség megszerzésében a háztartási munka gépesítése tette lehetővé. Ennek ellenére ezt a munkát máig csak akkor tekintik értéktermelőnek, ha a vállalkozások végzik.
A közgazdaságtudomány véleménye sok tekintetben megváltozna, ha a családban végzett munkát, akkor is értéktermelőnek vennék számításba, ha az a családon belül történik.
Az elmúlt száz év viharos fejlődése jelentős részben annak köszönhető, hogy a nők háztartási munkája csökkent, idejük maradt a tanulásra, és a társadalmi munkamegosztásban való részvételre. Száz éve, a nők a közgazdaságtan szerint nemzeti jövedelemnek tekintett értéknek hatodát sem termelték, ma közel a felét.
A fogamzásgátlás.
A nők egyenjogúságáról nem lehet addig beszélni, amíg nincs megoldás az egyszerű, olcsó és biztos fogamzásgátlásra.
A társadalomtudomány fel sem ismerte, ha felismerte, nem vette tudomásul, hogy a nők kiszolgáltatottsága nemiségükből fakadt. A megtermékenyülés következménye ugyanis csak rá nézve jelenthetett iszonyú bukást. Minden korábbi társadalomban a nők megerőszakolása csak a nő számára jelentett következményeket. Méghozzá az esetek többségében iszonyút. Gyermekkoromban még a falvakban szinte természetesnek vették, ha a teherbe esett lány öngyilkos lett. A lakosság belátta, hogy nem volt szánmára más megoldás.
A második világháborúban számos esettel találkoztam, amikor az évek óta fronton lévő férj felesége teherbe esett, és kitagadta a falú, a hazatérő férj pedig elkergette.
A fogamzásgátlás megoldottsága nélkül egyetlen fejlett társadalom sem jutott volna a jelenlegi szintre, mert nem állt volna le a népszaporulata, vagyis az egy alaksora jutó jövedelem lényegesen kisebb lenne. Ez bármennyire kézenfekvő, a közgazdaságtudomány mégsem veszi tudomásul.
Még nem találkoztam olyan tanulmánnyal, ami felmérte volna, hogyan alakul a születések száma, ha nem használnak fogamzásgátlókat, és nem élnek az abortálással. Ezért csak becsülni tudom, hogy a ténylegesnél lényegesen nagyobb népességnövekedés lett volna szinte minden országban, még ott is, ahol jelenleg már csökken.
Annak ellenére, hogy a népességnövekedés leállásnak van két másik feltétel is, az egy lakosra jutó 10 ezer dollárnál nagyobb jövedelem, és a 11 évnél hosszabb iskolázottság, a két feltétel nem lett volna elég, ha nincs megoldva a fogamzásgátlás.
Ezért merem állítani, hogy fajunk történetében a legnagyobb jelentőségű vívmány a fogamzásgátlás.

A magyarországi családok története

Kopátsy Sándor EH 2012-01-13

A MAGARORSZÁGI CSALÁDOK TÖRTÉNETE

Negyven éve ismertem fel a kiscsaládos jobbágyrendszer történelemformáló szerepét. A Nyugat felemelkedését döntően annak köszönhette, hogy nem nagycsaládokban élt. Erről már számos írásom jelent meg, ezért most csak a magyarországi családok történetét bogozom.
A társadalmak fejlődésnek sejtje a család. Megértése nélkül nem érhetjük meg a társadalmak mozgástörvényeit.
A honfoglalás idején
Szinte semmit sem tudok a honfoglalók családformájáról, de mint minden pásztornép, csak nagycsaládosak lehettek. Ez azt jelentette, hogy a még munkára fogható férfiak életük nagy részében távolt voltak a családtól, férfiak közösségében éltek. Az otthont jelentő sátorokban élők csak a nők, és a még, vagy már munkaképtelenek maradtak. A család feje a legidősebb, még erre alkalmas férfi volt.
A honfoglaló magyarság nomád pásztoréletében a nők szerepe másodlagos volt, hiszen sem a gyermekek nagyobb számára, sem a nők és gyerekek munkaerejére nem volt nagy igény.
A magyar történelem alig foglalkozik azzal a rendkívül fontos ténnyel, hogy a honfoglalással egy időben jelent meg a Kárpát Medencében a hármas vetésforgó. Ez az egyidejűség magyarázza, hogy a korábbi nomád betörésekkel ellentétben, nekünk miért sikerült a feudális állam alapítása.
A hármas vetésforgó megjelenése előtt, az Alpoktól északra a pásztorkodás hatékonyabb megélhetési forrást jelentett, mint a földművelés. Ezért a betelepült pásztor, pásztor maradt, ami azonban olyan alacsony népsűrűséget tartott el, ami mellett nem alakulhatott ki magas-kultúra. A 9. század előtti földművelés, a kettes vetésforgó ugyan sanyarúbb, több munkával és kevesebb jövedelemmel járó életmód volt, de lényegesen kisebb területigénnyel járt. Az eltartható népsűrűség mintegy tízszerese volt a pásztorkodásénak. A betelepült pásztornépek nem voltak hajlandók átállni a több munkával és kevesebb jövedelemmel járó földművelésre. Ezért tűntek el a hunok és az avarok is, akik nálunk lényegesen nagyobb számmal érkeztek a Kárpát Medencébe.
Mivel a földművelés nagyon kis jövedelemmel járt, a magas-kultúrát eltartani képes urbanizációról sem lehetett szó.
A honfoglalásunkat megelőző ötszáz év ezért volt sötét középkor.
A hármas vetésfogó, az őszi és a tavaszi vetés, a fele helyet harmadnyi parlag, a talajforgató eke, a szügyhám, az első tengelyét fordítani képes szekér, a patkó forradalmi változást hozott. A szántóföldi művelés termelékenysége, azonos területen közel megkétszereződött. Ez az agrártechnikai forradalom a honfoglalás idejére már megérkezett a Kárpát Medencébe. A hunok és avatok még térségbe érkeztek, ahol a pásztornak nem volt érdeke áttérni a növénytermelésre. Honfoglaló őseink akkor érkeztek, amikor már jobb életet és nagyobb eltartó képességet biztosított a Nyugatról érkező földművelés. Aki ezt nem tartja szem előtt, nem érheti meg a honfoglalás, és a feudális állam alapításának a sikerét.
Visszatérve a családon belüli munkamegosztásra.
Az önözéses növénytermelésben sokkal inkább hasznosult a nők munkája a termőföldön, hiszen például a rizs kipalántálásában a könnyebben hajló nők előnyben voltak. Ez még a sarlóval való aratásban is sokkal nagyobb volt a nők viszonylagos munkaképessége, mint amikor már áttértek a kaszák használatra, amihez a férfiak nagyobb fizikai erejére volt szükség.
A honfoglalás idején az itt élő népek, köztük a maradék avarok is, már a pásztoroknál jobban élő földművesek voltak. A földművelésre való áttérés kérdésében nem a hatalom, még nem is első királyunk döntött, hanem a nép. Amely ösztönösen áttelepült a földművelésre alkalmas térségekre, a Dunántúlra, az Alföld peremvidékére és a Kis Alföldre. Az ott élő népektől megtanulta a földművelést. Házakba költöztek, élvezhették, hogy naponta együtt van a család. Ennél nagyobb ajándékot nem kaphat a nép. Nem is kellett ehhez a hatalom biztatása. Elég volt, hogy tudomásul vette a tényeket, és maga is hozzálátott a földművesek társadalmának építéséhez.
A pásztoroknak a földművelésre való áttérése természetesen nem ment zökkenőmentesen, hiszen a korábbi életformának is megvoltak a kedvezményezettei. Elsősorban politikai és a vallási hatalmat képviselők, és az öregek, akik természettől fogva idegenkedtek minden változástól.
A pásztorok földművelésre való áttérése azonban még néhány évszázadon keresztül tartott. Erről azonban alig szól a történelem. A tények azonban árulkodnak.
- Az első püspökségeket, és a három rangos apátságot már földművelő térségekben alapította első királyunk. Az első alföldi püspökséget, a Csanádit, István király Gellértnek, a fia nevelését ellátó pap számára később alapította. Jellemző, hogy Maroserdei Püspökség névvel. Tehát ennek térsége sem a pusztát, hanem erdős, földművelésre alkalmas vidéket jelentett.
- Nem hangsúlyozzuk az Árpád-házi királyok betelepítéseit. A lovagokat nyugatról hozta az udvarába, maga mellé, hogy képviseljék a Nyugatot. A honfoglaló magyar nép által üresen hagyott, szántóföldi művelésre alkalmatlan, pusztára pedig, keletről hoztak be pásztorokat. A kunok, a besenyők nomád pásztorok voltak.
- A gyepükön törvény tiltotta a föld felszántását. A törvény mindig azt tiltja, amire nagy a hajlandóság. A gyepükön védelmi okokból tiltották megtenni azt, amit a nép akart.
A kiscsaládos rendszer kialakulása.
A magyar történelem legnagyobb társadalmi forradalmát, nyugatosodását a nagycsaládról a kiscsaládra való áttérés jelentette. Ennek ellenére nyomát sem találjuk annak, hogyan, miért, kiknek a kezdeményezésére zajlott le a társadalmi fordulat. Méghozzá úgy, hogy a történészek sem hiányolták.
Erről csak sejtéseim lehetnek.
Mit találhattak itt a magyarok?
Kereszténységet minden bizonnyal. Ezért az ide érkező magyarság számára úgy tűnhetett, hogy természeténél fogva, aki pásztor, nagycsaládos, az pogány, aki földműves, kiscsaládos, az keresztény.
Arról azonban semmit nem tudunk, az itt talált, már földművelő és keresztény lakosoknak voltak-e földesurai. Azok milyen módon részesültek az alattvalóik jövedelméből. Máig titokzatosan lezajlott változás az urak és az alattvalók közti viszony minőségi átalakítása. A pásztortársadalmakban az úr és az alattvaló között az utóbbi katonai szolgálata volt jellemző. Ezzel szemben a nyugti földművelő, feudális társadalmakban a föld a földesúr tulajdona volt, aminek használatáért a jobbágy a termés meghatározott hányadával, és robotmunkával fizetett.
A két kizsákmányolási forma annyira különböző, hogy az átmenet, csak a hatalom által szervezetten történhetett. A kor egyik legfontosabb politikai változása volt, amivel a történészek nem is foglalkoznak.
Már a nyugat-európai feudális társadalom kialakulása során elakadtam azon, hogy a kiscsaládos jobbágyrendszer kialakulásának körülményiről szinte semmi sem lett feltárva. A Nyugat felemelkedésének kulcsa: hogyan lett a nagycsaládos rabszolgákkal dolgozó nagybirtokból kiscsaládos jobbágyokkal dolgozó feudális mezőgazdaság. Ennek ellenére ezzel a történelemtudomány nem is foglalkozik. Ennek megfelelően a magyar történelem sem.
A honfoglalást követő legnagyobb társadalmi változás, hogy a nagycsaládos pásztorkodást felváltotta a kiscsaládos földművelés. Ennek ellenkezőjét éltük meg a közelmúltban, amikor szinte egyetlen évtizeden belül, a második világháború után, megszüntettük a társadalmi hátterében feudális nagybirtokrendszer, ami száz évvel túlélte a jobbágyfelszabadítást, és általánossá tettük a gazdasági szempontból kívánatosnál sokkal kisebb birtokokra osztott, technikai ismeretekkel és tőkével nem rendelkező, paraszti mezőgazdaságot.
További egy évtizeden belül a túlzottan felaprózott mezőgazdasági rendszert erőszakkal átalakítottuk a racionálisnál sokkal nagyobb területen, és nagyobb létszámmal működő állami gazdaságokra és szövetkezetekre.
A közelmúltban lezajlott hektikus változásokból megtanulhattuk, hogy ilyen csak politikai erőszakkal történhet. A honfoglalást követő századok történetében a változás lassabb, és viszonylag erőszakmentes volt. Legalábbis a nyomát sem találjuk a fentről történő erőszaknak.
A magyar történészekre váró feladat ennek a minőségi átalakulásnak a feltárása.
A második technikai forradalom a magyar mezőgazdaságban.
Általános a felfogás, hogy az ipari forradalom nem érintette a mezőgazdaságot. Ez azonban csak abban igaz, hogy a mezőgazdaságban alkalmazott technikában nem történt minőségi változás. Azonban igen jelentős változások történtek a mezőgazdaságban is.
A vasúti, majd a közúti szállítás tette először lehetővé a falusi mezőgazdaságban az árutermelést. A városok, és falvak közti munkamegosztást a vasút megsokszorozta, hiszen a városok minden mezőgazdasági eredetű igényének racionális kielégíthetőségi sugara a szárazföldön megtízszereződött. A vasúthálózat kiépülése előtt a városok ellátási sugara alig haladhatta meg a húsz kilométert. Ez a távolsági sugár vasúton már száz kilométerekben volt mérhető. Ebből következett az, hogy az eddig szinte magukat mindennel ellátó falvak árutermelők lettek, ugyanakkor a városokból kiszorulhatott a mezőgazdaság.
A kollektivizálás.
Nemcsak a történészek, de a társadalomtudósok is a kollektivizálásból csak az alkalmazott erőszakot és sérelmeket látják.
Említést sem tesznek arról, hogy a két háború között a magyar társadalom legnagyobb feszültségei abból fakadtak, hogy a falvakban többször annyi ember akart a mezőgazdaságból megélni, mint amennyinek munkát és jövedelmet biztosíthat. Ezért a mezőgazdaságból megélni akarók számot ötödére, hosszabb távon tizedére kell csökkenteni.
Ezt csak a nagyon intenzív kertgazdálkodással és gyors, erőltetett iparosítással lehetett volna megoldani.
A Kert-Magyarország koncepció nem fért bele a kelet-európai, azaz bolsevik ideológiába, nem maradt tehát más, mint az erőltetett iparosítás. A nagyüzemi, döntően külterjes, gabonatermelő mezőgazdaság profilja ugyan jól belefért az alap élelmiszerellátásban is gyenge szovjetrendszerbe, mert abban a gabona és hús kemény exportárunak számított.
Be kellene látni, hogy ez az agrárpolitika ugyan ászai módszerekkel valósult meg, de az iránya racionális volt. Számunka kedvező külkereskedelmi lehetőségeket biztosított. Az agrárexportunk ellenében a szükséges nyersanyagokhoz, és energiához jutottunk.
Ennek az egyoldalú, külterjes nagyüzemi mezőgazdaságnak azonban nagy hátránya volt, hogy viszonylag kevés munkaalkalmat biztosított a nagyszámú falusi munkaerő számára. Ezt a gyengéjét azzal enyhítettük, hogy az erőltetett, gazdaságtalan iparfejlesztés gyorsan felszívta a falovakban élő munkaerő felét. De a fele is sok volt a gépesített, külterjes mezőgazdaságnak. Ebből is lassan megtalálták a megoldást. Méghozzá példátlanul sikeres módon. Először a háztáji gazdaságban megtermelték azt, amire eleve alkalmatlan volt a nagyüzem, és amire szüksége volt a fogyasztónak, ami kiegészítette a viszonylag alacsony béreket, nyugdíjakat. Ezt követte a kalákában történő házépítés. Lényegében a munkaidő után, családi, rokoni és baráti segítséggel fél áron több lakást épített a vidéken élő lakosság, mint nemcsak bármikor a történelem során, hanem bárhol a világon.
A mezőgazdasági nagyüzemek egyre több olyan szoláltatást, beszállítást vállaltak a nagyüzemek számára, amihez azok szervezete nem volt elég rugalmas.
Ezek a példák átterjedtek az állami nagyvállalatokra is.
A hetvenes évek végére már olyan magas volt a lakosság munkára fogása, amilyen történelmünk során soha. A munkaképes korosztály közel 80 százaléka részt vett a társadalmi munkamegosztásban. Ma ez a mutató csak 55 százalék. Ehhez járult, hogy a munkaidő után ledolgozott órákban talán elsők lettünk a világon.
Egy másik fontos mutatót pedig nem használunk. A nyugdíjasok mennyi társadalmilag hasznos munkát végeznek.
Eddig még a magas foglalkoztatás erkölcsformáló hatását nem is említettük. Pedig egyre inkább az lesz a fontosabb. A tartós munkanélküliség akkora erkölcsi kárt okoz, amit ekkor is el kell kerülni, ha a foglalkoztatása drágább, mint az ezért fizetett bér. A rendszerváltás erről feledkezett meg, és ezért kerültünk a jelenlegi súlyos pénzügyi és erkölcsi válságba.
A tartós munkanélküliség ugyanis nemcsak az érintett munkaerőt értékeli le, hanem az egész családját, fokozatosan a környezetét végül, ha jelentős számú az egész társadalmat.
Ezért bizonyosodott be, hogy a világ élvonalába csak az olyan társadalom kerülhet, ahol magas a foglalkoztatás, és nagyon alacsony a tartósan munkanélküliek aránya. Ez a követelmény világossá teszi, hogy miért voltunk mi a csatlós országok között a legsikeresebbek, és miért vallunk kudarcot a rendszerváltás óta.
A jelenkorban már csak az olyan család felel meg a társadalom igényének, amelyikben minden munkaképes családtag dolgozik, vagy tanul. Ideje volna a munkaképes tanulást a társadalmi munkamegosztásba beépült, értéktermelőnek tekinteni. A társadalom számára értékes tudatot, csak az ilyen családoktól lehet elvárni.
Ebben a tekintetben semmi sem fontosabb, mint a tudatformálás. A család szerepe a munkaerő minőségének alakulása szempontjából az elsődleges, ennek ellenre tudomást sem veszünk róla

A kívánatos valutaszorzó

Kopátsy Sándor EG 2012-01-10

A KÍVÁNATOS VALUTASZORZÓ

Az adott viszonyoknak megfelelő valutaszorzóval kapcsolatban általános az eszmei zavar.
A közvélemény azt hiszi, hogy akkor jó egy valuta, ha annak az egységes sokat ér. Ennek semmi alapja nincsen.
A szakmai közvélemény szerint akkor jó, ha külföldön többet vásárolhatok érte, mint itthon. Ez is csak a turista egyéni szempontjából jó.
A társadalom egészének az a jó, ha a pénz értéke az ország pénzügyi mérlegét jól szolgálja.
A tapasztalat azt mutatja, hogy általában a szegény országok valutájának vásárlóereje jobb annál, amit a valutaszorozó jelent.
Ennek fényében kellene megítélni, hogyan értékeljük a tényt, hogy az előző kormányzat idején egy euró értéke 230-240 forint volt, és ma már 310 felett van.
Az előzőt a forint mintegy 20-30 százalékos felértékelésének tartottam, a jelenlegit pedig már néhány százalékkal az érdekünket szolgálónál magasabbnak. De legfeljebb néhány százalékkal.
Ez után vizsgáljuk meg, hogy mikor mi volna a kívánatos.
Nagyon leegyszerűsítve. Ha egy ország el akar adósodni, akkor tegye azt, amit mi tettünk. Tartsa magasan a forint értékét, és a jegybanki kamatot. Ez azonban bűn, ha nem akar eladósodni. Tehát a 230-240 forintos árfolyam bűn volt. Ideje volna bevallani, hogy mi húsz éven keresztül görgök, vagy spanyolok voltunk annak ellenére, hogy nem hozták a turisták szákban északról a pénzt.
Ideje volna összeszámolni, hogy mai áron mennyit adtunk el a külföldieknek, és ennek ellenére mennyi adósságot halmoztunk fel. Vagyis húsz év alatt mennyit éltünk fel mások jövedelméből, amire egetlen másik volt szocialista országban nem volt példa.
Most meg azok, akik ebben a dáridóban jól jártak, futnak Bécsbe nyugati devizát, értékpapírt venni. Ma azt mutatják a nyugati televíziók, hogy magyarok állnak sorba a bécsi bankok előtt.
Nekem Ady sorai jutnak az eszemben, és abban reménykedek, hogy most elég nagy a bajunk, hogy észre térjünk.

A világ jövedelme nő, de egy lakosra stagnál

Kopátsy Sándor PG 2012-01-09

A VILÁG JÖVEDELME NŐ, DE EGY LAKOSRA STAGNÁL

1950-bel olvastam először, hogy a 20. században ugyan gyorsan nő a megtermelt nemzeti jövedelem, de az egy laksora jutó jövedelem és vagyon nagysága stagnál. Az óta mindig nemcsak a termelés, hanem a vagyon növekedését nézem, és bizonyosodik, hogy közgazdaságtan félre vezeti a világot. Nem veszi tudomásul, hogy a gazdagodást nem országra, hanem lakosra kell vetíteni, azon belül is az egy lakos jövedelmére, és vagyonára.
A történelem azt tanítja, hogy bizonyos jövedelemhez azzal arányos vagyonra is szükség van. A tények azt is bizonyítják, hogy az adott természeti környezeten az egy laksora jutó jövedelem és vagyon aránya szinte állandó. Az északra haladva, ahogy nő a hideg és a tél hossza, viszonylag nő a vagyon aránya. Ez érthető, mert értékesebb lakásról, több tüzelőről, több ruháról és élelmiszerről kell gondoskodni, mint a melegben. Ezért a vagyonigény a nemzeti jövedelem 3-4-szerese. A mérséklet égöv négy évszakos térségében a szükséges nemzeti jövedelem mintegy négyszeres.
Ez a szorzó tehát viszonylag állandó.
Az óta kiderült, hogy a közgazdaságtan által használt nemzeti vagyon viszonylag csökken. Csökken, mert a szellemi vagyont, és a többlet lakosság felnevelési költségét nem tekintik vagyonnak. Ha tekintenék, akkor még növekedne is. Mivel nem vitatatható, hogy mind a többlet lakosság felnevelése, a munkaerő értékének gyarapítása, mind a többlet lakosság vagonigénye nem fogyasztható el. A többletlakosságot nemcsak fel kell nevelni, hanem a megélhetéséhez, képzéshez, egészségének, munkahelyének biztosításához vagyonra van szükség. Az egy laksora jutó vagyon szinten tartása tehát az egy laksora jutó újratermelés feltétele.
Ha egy országnak kétszer akkora lakossága lesz, kétszer akkora vagyonra is szüksége van. Ezért aztán növekvő lakosság esetében növekszik a vagyonigény is. Ha az adott országban a vagyonigény a nemzeti jövedelem négyszerese, akkor a népesség évi 1 százalékos növekedése azt követeli meg, hogy az újratermeléshez évente 5 százalékkal növekedjen a nemzeti jövedelme.
Mivel az elmúlt száz évben évi 1 százaléknál lényegesen gyorsabban nőtt a lakosság, a világ nemzeti jövedelmének 5 százalékos növekedésére volt szükség ahhoz, hogy ne csökkenjen az egy laksora jutó jövedelem és vagyon. Tekintettel arra, hogy a nemzeti jövedelem éves növekedése egyetlen évtizedben sem érte el azt a tempót, az egy laksora jutó jövedelem és vagyon csökkent, minden olyan országban, ahol 1 százaléknál gyorsabban nőtt a lakosság.
Becslésem szerint az egy laksora jutó jövedelem és vagyon az utóbbi száz évben csak a Nyugat puritán országaiban nőtt, mivel azokban állt le a népesség növekedése. Az utóbbi ötven évben hozzájuk csatlakoztak a távol-keleti kisebb országok, és az utóbbi harminc évben Kína. Ennek köszönhetően jelenleg a világ kétötöde már olyan társadalomban él, amelyik nem szegényedik, és ezen túl a szegényedő háromötöd tizede is gazdagodik. Vagyis fajunk először jutott odáig, hogy az életfeltételei javulnak.
Ez jutott eszembe, amikor a The Economist mai számában olvasom, hogyan nőtt évente a nemzeti jövedelem 2000 óta. Átlagosan évi 3.7 százalékkal. Vagyis az egy laksora jutó gazdasági helyzet nem változott. A nem szaporodó kétötödben nőtt, a szaporodó háromötödben pedig romlott. A romlás az utóbbi két évben jelentős.
Nem értem meg, miért nem értik meg az okosak. Még a legokosabb újság sem.

Felébredt a Valutaalap

Kopátsy Sándor PG 20120110

FELÉBREDT A VALUTAALAP

Tegnap este még bekapcsoltam a BLOOMBERG televíziós csatornát, kíváncsi voltam a amerikai tőzsére, és épen egy interjú folyt a valutaalap elnök asszonyával, aki végre felismerte, hogy az EU-nak végre fel kell adni a közös valutát,és meg kell elégednie azzal, hogy közös piac. Vagyis az IMF végre feladta a „minden a pénz” mániáját. Tudomásul veszi, hogy a összedőlőben van az a liberális politika, ami azt hiszi, hogy a világgazdaságot elég a bankokra, a pénzre bízni. Számomra a tavaszt hirdeti, hogy letérünk arról az útról, amelyik nem az ember, hanem a pénz társadalmi szerepének az elsődlegességét hirdette.
Sajnos, nem vagyok olyan naiv, hogy ez az interjú tényleges fordulatot jelent, de örülök annak, hogy már itt tartunk.
Mostanra már olyan nyilvánvalóvá vált, hogy nemcsak a közös valutának, de a következetesen közös piacnak is vannak társadalmi és gazdasági feltételei.
Ezek nélkül felelőtlen kalandozás nemcsak a közös valuta, de a közös piac is.
Melyek az alapfeltételek?
I. A közös kultúra. Márpedig Európa közös kultúrájáról aligha beszélhetünk. A viszonylag kis kontinensnek számító Európa alapvetően három kultúrára oszlik.
Az időszámításunk előtt jó félezer évvel időszámításunk előtt jelent meg először magas-kultúra a kontinensünk déli sarkában a görög kultúra formájában. Ez vált mintegy ezer év alatt a Mediterrán Térség magas-kultúrájává. De addig Európának csak ez a térsége jelentett magas-kultúrát, a többi még barbár volt.
II. A mediterrán térség városainak elnéptelenedése után eltűnt a társég magas-kultúrája. Jó fél ezreden keresztül a kontinensen lényegében csak a kontinens dél-nyugati csücske, Andalúzia arab, és a dél-keleti csücsökben Konstantinápoly görög kultúrája marad magas-kultúra.
III. A 10. század agrártechnikai forradalma azonban az Alpoktól északra, Európa nyugati felén létrejöttek egy új magas-kultúra gazdasági feltételei, és kialakult fajunk történelmében az első természetes csapadékra épülő magas-kultúra. Ennek a vívmányai azonban a kontinens keleti felében, éghajlati és társadalmi okok miatt, nem voltak hatékonyan alkalmazhatók. Ezért aztán Európa észak-nyugati harmada lett a kontinens egyetlen életképes magas-kultúrája. Ennek árnyékában azonban nemcsak a mediterrán kultúra, de a kelet-európai is ébredezni kezdett.
Ehhez a hármas kulturális tagozódáshoz csatlakozott előbb az európai kereszténység kettészakadása a 11. században. Majd az óceánok meghódítása után a nyugati kereszténységé a 16. században.
A kontinens három eltérő kereszténysége jól jelezte a kulturális tagozódást.
IV. Az óceánok meghódítása, az ipari forradalom, végül a tudományos és technikai forradalom egyre jobban felértékelte a kontinensünk északnyugati, puritán erkölcsű harmadát. A harmadik ezred küszöbére markánsan háromkultúrájú lett Európa.
Ezt azonban nemcsak a kereszténység, de a politika sem volt hajlandó tudomásul venni.
Ez mindennél jobban jelentkezett az Európai Uniónak a második világháború, és a hidegháború árnyékában megindult szerveződése során.
Annak tudományos elemzésére, hogy mik a gazdasági, és mik a pénzügyi unió előfeltételei, sor sem került, illetve megelégedtek azzal, amit Maastrichtben kisütöttek.
A GAZDASÁGI UNIÓ FELTÉTELEI.
A gazdasági uniónak számos fokozata van. Minél következetesebb, annál szigorúbbak.
Az áruk és turisták szabad mozgása. Mivel ez alig több a vámmentességnél, szinte nincsenek is előfeltételei. Ez még a gyarmattartó és gyarmata közt is megengedhető. Eben az irányba tart a világgazdaság egésze is. Ez spontán, de lassan megvalósuló folyamat, ami a személyek és áruk térbeni mozgásának forradalmi fejlődéséből is következik. Ma ezerszer annyi személy, és áru mozog a kontinensek között, mint amennyi ezer éve elhagyta a lakóhely határát.
A világgazdaság összefonódását azonban nemcsak az utazási és szállítási technika fejlődése mozgatja előre, hanem az a tény is, hogy a jelenkorban a gazdasági hatékonyság egyre jobban függ a nemzetközi munkamegosztásba való beilleszkedéstől. Sokkal több előny származik az államok közti munkamegosztásból, mint amennyit erőszakkal ki lehetne kényszeríteni. Ezért szűnt meg korunkban a fejlett világon belüli háború.
Ezért az olyan Európai Unió minden európai tagország számra áldás. Amíg az uniós tagság eddig erjed, nincs a kirekesztésre, vagy a kint maradásra ok. Ezen túl azonban, még Európai nyugati felében is, egyre keményebb feltételei vannak az uniónak.
Az egységes munkaerőpiac.
Az azonnal kiderült, hogy a munkaerő szabad vándorlásának már mind a fogadó, mind a kibocsátó tagállamok részéről vannak korlátai.
Ami a munkaerő befogadását illeti.
Számukra az elképzelhető leghatékonyabb import a jó minőségű munkaerő betelepülése. Ugyanakkor nagyon káros az olyan gyenge minőségű, és erkölcsű munkaerő befogadása, akikből otthon is a keresletüknél több van. Az egyiket tár karokkal fogadják, a másikat be sem engedik.
Ami a kivándorló munkaerőt illeti.
Alig érhet nagyobb veszteséget egy ország számára, mint amikor az otthon is hiányzó, kiváló munkaerejéből kivándorolnak. Ezt azonban nincs eszköze megakadályozni, hiszen másutt örömmel fogadják. Ugyanakkor minden ország számára áldást jelentene, ha azok vándorolnának ki, akiket otthon nem tudnak foglalkozatni.
Ezért a közös munkaerőpiac csak olyan országok számára előnyös, akiknél a hazai bérszínvonal nem sokkal alacsonyabb, mint a közösség fejlettebb tagjaiban. Márpedig az EU úgy erőlteti a munkaerő közös piacát, hogy egyes tagországokban negyednyi az átlagos bérszínvonal. A munkaerő felső minőségi tizedében pedig akár tízszeres is.
Jelenleg két országnak, Lengyelországnak és Romániának jelentős a külföldön dolgozó munkaereje. Ebből jelentős devizabevétele és hazai foglalkoztatási előnye van, de minden bizonnyal hátránya abban, hogy a külföldön dolgozók nem termelnek értéket otthon. Szerintem, hosszú távon nagyobb a hátrány.
Ezért egyáltalán nem sürgetném a munkaerőpiac liberalizációját. Türelemre volna szükség.
Ami a tőkepiacot illeti.
Ezen a téren nem annyira gazdasági, mint sokkal inkább politikai oka van az óvatosságnak. A tagállamok szinte mindegyikében erős a nacionalizmus, éppen a leginkább a nemzetközi tőkepiacra érett vállatokat tartják olyan nemzeti kincsnek, amelyet minden eszközzel igyekszenek nemzeti tulajdonban tartani. Ez ugyan nem volna indokolt, de olyan tény, amit türelemmel kell kezelni.
Ezért tartom reménytelennek a jelenlegi tagországok mindegyikére kiterjedő liberális tőkepiacot.
Összefoglalva, az Európai Közös Piac létrejötte és fenntartása a tagság egésze számára előnyös. Nem ez van válságban.

A KÖZÖS VALUTA.
A közös valuta bevezethetősége egyelőre csak a jelenlegi tagok szűk körére, az átlagnál lényegesen gazdagabbakra, puritánabbakra terjedhet ki. Az euró övezet mintegy felére nem. A jelenlegi tagok harmada teljesen éretlen volt a tagságra, azok kulturálisan idegenek, és viszonylag szegények.
Ebből a szempontból, közös kultúra alatt elsősorban a lakosság megtakarítási hajlandóságát és infláció érzékenységét kell érteni. Márpedig e tekintetben óriásiak a különbségek a zóna északi és déli tagállamai között.
A közel azonos gazdasági fejlettség pedig azt jelenti, hogy az egy főre jutó jövedelemben húsz százalékosnál ne legyen nagyobb különbség.
- - - - -
Ezért alig érhetett volna nagyobb öröm annál, hogy ezt ma már az IMF is tudomásul veszi.

Dél Korea-Észak-Korea

Kopátsy Sándor EH 2012-01-04

DÉL-KOREA – ÉSZAK-KOREA

A Korea a német egyesülés óta az egyedüli példája annak, hogy egy azonos kultúrájú nép két politikai rendszerben él. Ezért az észak-koreai vezetőváltás jó alkalom arra, hogy a két rendszer hatékonyságát összevessük.
A koreai háború után a két országban gyakorlatilag azonos volt az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem. Ma az ország déli felében hatszoros. A német egyesülés idején a nyugati demokráciában élő németek csak kétszer voltan gazdagabbak, mint a bolsevik rendszeren élő keletiek.
A legmegdöbbentőbb összevetés mégis az, hogy a 18 éves korosztály délen húsz centiméterrel magasabb, mint az északi testvéreik. Ennél ugyanis nincs megbízhatóbb mérce a két rendszer hatékonysága összevetésére.
Számos esetben az európai bolsevik rendszerek összeomlását két okkal magyaráztam.
1. A kultúrájuk nem volt megfelelő.
- A kelet-európai népek viselkedése annyira nem felel meg a jelenkor igényének, hogy a felzárkózásuk rendszertől függetlenül lehetetlen. Ezt bizonyítja, hogy egyelten ortodox kultúrájú nép nem bizonyult képesnek a felzárkózásra, legalább a lemaradásának a csökkentésére.
A hidegháború megszűnése, a bolsevik rendeszek összeomlása óta egyetlen ortodox, illetve közép-ázsiai kultúrájú nép nem javított az országok közt elfoglalt korábbi helyzetén. Még Oroszország sem, amelyik nemzeti jövedelmének harmadát az olaj, és földgáz járadéka adja.
- Görögország példája pedig azt mutatja, hogy az ortodox keresztény kultúra a hidegháború demokrata oldalán sem hozott nagyobb eredményt. Ez különösen jelenleg nem indokol magyarázatot.
2. A gazdaságot izolálták a világpiaci árhatásoktól. Ezzel védtem a Lenin, a Nagy Imre, majd a Kádár rendszer által támogatott új mechanizmusokat. Az utóbbi harminc évben elért kínai sikerek is ezt támasztották alá. Az óta arra esküdtem, hogy a bolsevik rendszer is lehet hatékony, ha a lakosság nyugaton puritán, és a gazdaság piacos.
Ezt a nézetemet bizonyította, hogy a rendszerváltás után a volt csatlósok közül a csehek, a szlovének és az észtek, vagyis a leginkább puritánok szerepelnek sikeresebben.
A világtörténelmi jelentőségű bizonyítékot azonban Kína adta arra, hogy a politikai diktatúra, ha a gazdaságot liberalizálja, lehet nagyon sikeres, de csak ott, ahol a lakosság viselkedése keményen puritán. Márpedig minden konfuciánus nép nagyon keményen puritán módon él, dolgozik és tanul.
Észak-Korea csődjét kivételes jelenségnek tartottam. Most be kell látnom, hogy a családi, azaz vérségi alapú dinasztia diktatúrája minőségileg különbözik, a vezetőit képesség alapján szelektálótól. Eddig erre nem figyeltem fel, holott tudtam, hogy a vérségi öröklés még Sztálinnál sem történt meg.
Ma már látom, hogy a diktatúrák történetében is minőségi változást hozott a vérségi, és a szelekciós hatalomöröklés. Ez először Kínában történt meg. Mao feledsége ugyan még próbálkozott örökössé válni, de a kommunista elit nem tűrte el.
Észak-Korea tragédiája, hogy örökletessé vált a hatalom, nem alakulhatott ki olyan kollektíva, ami fenntartja a képesség alapján történő utódválasztást. Ezen a lényegtelennek látszó különbségen múlott az, hogy Kína és Észak-Korea közti eredmény nagyságrendileg eltérően alakult, és alakul.
Észak-Korea reménytelen sorsának ugyan nincs köze a marxizmushoz, de annyi mégis tanulság, hogy minden diktatúra magában rejti annak veszélyét, hogy vétségi alapon örökletessé válik.

A politikai és gazdasági unió feltétele

Kopátsy Sándor EG 2012-01-06

A POLITIKAI ÉS GAZDASSÁGI UNIÓ FELTÉTELE

Egyre inkább világossá válik, hogy az Európai Uniót, aztán az euró zónát úgy hozták létre, hogy nem gondolták végig mik annak az elengedhetetlen feltételei.
Valamikor létre lehetett hozni a többnyelvű, több kultúrájú birodalmakat, hogy közös, istentől felszentelt, minél hatalmasabb királyuk, császáruk legyen.
Ennek első példája volt a Római Birodalom. Meg sem lehetett számolni, hogy hány nyelven beszéltek az alattvalók, kulturális szempontból az alapító mediterránokon kívül közel-keleti, damaszkuszi, észak-afrikai, majd germán népek éltek benne.
Nagy Károly Frank Birodalma már csak európai népekre épült utóda volt a Rómainak. Ez élt tovább a Német-Római Császárságban.
Az óceánok meghódítása után már minden valamirevaló európai országnak voltak távol, egészen más kultúrákhoz tartozó gyarmatai. Ezzel párhuzamosan az óceántól többé-kevésbé elzárt nagyobb népek a fél-perifériákat kebelezték be. Ennek egyik első formája volt a Habsburg birodalom, ezen belül a Magyar Királyság. Ez a folyamat ezek felbomlása során, és utána folytatódott azzal, hogy a közös nyelvet fogadták el a közös ország előfeltételének. Ennek tipikus példája volt a 19 század második felében Olaszország megalakulása. Maguk az olaszok is azt hitték, hogy a közös nyelv elegendő alapja a közös országnak. Nem vették tudomásul, hogy Olaszország déli és északi lakói között, a közös nyelv ellenére, óriási a kulturális különbség.
Az első világháború után a közös nyelv követelményét kiterjesztették a rokon nyelvekre is. Ezen az alapon szervezték meg Jugoszláviát, és Csehszlovákiát. Amíg az előbbi közös állammá szervezésének nem volt logikája, nem az érintett népek találták ki, hanem Franciaország akart magának elég erős balkáni szövetségest létesíteni. Az utóbbi két fő etnikumának, a csehnek és a szlováknak tetszett a közös államiság. Ennek megfelelően Jugoszlávia egymást gyilkolva hullott szét öt életképtelen állammá, Csehország pedig kettévált, a kárpát-ukránok pedig Ukrajnához csatlakoztak. A kulturálisan tagolt Olaszország és Spanyolország azonban ma is egyben maradt.
Nagy Britannia a két háború közt elvesztette Írországot.
A soknemzetiségű, soknyelvű, és vegyes kultúrájú, cári Oroszországból ugyan a bolsevik forradalom után kiváltak a négy balti állam, de a második világháború után ön álló állam csak Finnország maradt. A Szovjetunió teljes széthullása csak a század végén következett be. Ekkor már minden etnikuma önálló állammá vált. Még a fehéroroszok és ukránok is önállósultak.
A 21. századba már úgy lépett Európa, hogy saját államalkotó buzgalmakról csak az észak-olaszok, a katalánok, a baszkok, a skótok és a Belgiumot alkotó vallonok és flamandok álmodoznak. Ezek egyike sem sokat változtatna a kontinensünk politikai arculatán.
A tényekből azonban az Európai Unió szervezői alig vettek tudomást.
A politika a hidegháború mindkét oldalán lévő tábort természetes szövetkezőknek tekintették. Nem ismerték fel, hogy a frontvonal a Jaltai Szerződésből fakadó időleges politikai megosztás, amire nem lehet távlati célokat építeni.
A Szovjetunió kommunista vezetése úgy érzete, hogy az ő oldalán egység teremthető. Nem vette tudomásul, hogy az ő oldalán, Kínához képest, ő csak a kisebbik szereplő. Európában pedig csak erőszakkal megtartható csatlósai vannak. A közép-ázsiai tagállamai is idegen testet jelentenek. A szuperhatalmi szerepnek mind a gazdasági, mind a kulturális feltételei hiányoznak.
A nyugat-európai országok pedig azt tévesztették szem elől, hogy őket csak a Szovjetunió katonai erejétől való félelem tarja össze. Európa nyugati felén, északon a puritán népek fölénye egyre jobban nőtt a mediterrán népekkel szemben.
A Demokratikus Európában csak egyetlen egészséges szerveződés indult meg a Benelux Államok hármas szövetsége. A Szén és Acélipari Unió már két Nyugat-Európában jövőjét vesztett iparágat akart kohéziós erővé tenni.
A nyugat-európai demokráciák államai még éretlenek voltak a minden tekintetben közös piacra.
Az áruk és turisták szabad mozgása volt az egyetlen realitás. Ezen túllépni elhamarkodott volt. A szabad munkaerő és tőke mozgására még ma sem érett az Európai Unió.
A 17 tagállam közös valutája pedig felelőtlen kalandorság volt.
Ami a munkaerő szabad mozgását illeti.
Ez csak olyan országok között engedhető meg, amelyek között a bérszínvonal szélső értékei 20-30 százaléknál jobban nem érnek el az átlagtól. Márpedig az EU tagországok között a 2-3-szoros különbségek vannak.
Ami a szabad tőkemozgást illeti.
Ehhez nem elég a fenti 20-30 százalékos maximális differenciálódás, a tagállamok nacionalista igyekezeteinek sem szabad hatáskört adni. Nem ismeri az európai nacionalizmust az, aki feltételezi, hogy a tőkepiacon érvényesíthető állami önzés lehetővé teszi a szabad tőkemozgást.
Ami pedig a közös valutát illeti.
A fenti két előfeltétel sem elég. Közös viselkedési kultúrára is szükség van. Ez alatt a hasonló megtakarítási hajlandóságot, inflációérzékenységet értek. Aki a németeknek és a dél-mediterrán népeknek a közös valutáját lehetségesnek tartotta, és tartja, annak nincs sem realitásérzéke, sem szakmai felkészültsége.
Még mindig nem jutottak el Brüsszelben annak belátásáig, hogy sokkal nagyobbra fújták fel az Európai Uniót, és mindenek előtt az euró zónát, mint amennyinél már egyre gyengébb lesz.
Az EU 27 tagja arra még jó, hogy az áruk és a turisták szabadon mozoghassanak. Ebből legfeljebb az ortodox keresztény kultúrájú országokat lett volna érdemes kihagyni. Ők még a római kereszténységbe sem fértek be, nemhogy a protestáns, puritán, fejlett Nyugat-Európába. A kis súlyuk okán azonban elviselhetők. Ezek nélkül is nagyon vegyes társasság maradna az EU. Az optimális megoldás csak az lett volna, ha az Unió megelégszik a Lisszabon – Róma tengelytől észak-nyugatra lévő térséggel. Ez azonban nehezen lenne megoldható, hiszen Olaszországot és Spanyolországot nem lehet ketté osztani. Meg kellett volna elégedni az Alpoktól északra lévőkkel. És a vasfüggöny keleti oldaláról Csehország, Szlovénia, Finnország és Észtország került volna be az ezredfordulóig.
Az ilyen kisebb EU azonban méltó versenytársa lehetett volna Észak-Amerikának.
Egy ilyen kisebb EU gyorsan átléphetett volna a munkaerő és tőke közös piacba. Erre azonban ennél több tag ma sem érett erre.
A közös valutára, vagyis az euró övezeti tagágra azonban még ez a kör is nagyon sok volna. Be kell látni, hogy közös valutája csak közös gazdasági kultúrájú és hasonlóan fejlett országoknak lehet. Max Weber jó száz éve már felismerte, hogy csak a protestáns etikájú népek képesek hatékonyan működtetni a tőkés osztálytársadalmakat. Ebbe a körbe még Franciaország is csak nehezen fér bele.
Amit Weber protestáns etikának nevezett, azt a közgazdaság nyelvére azzal fordítnám le, hogy olyan nép ilyen, amelyik szorgalmas, fegyelmezett, takarékos, infláció érzékeny. Vagyis nem olyan, mint a mediterrán és pravoszláv népek.
A puritán viselkedést a tudományos és technikai forradalom még jobban felértékelte. Az utóbbi fél évszázadban csak a Nyugat puritán, és a Távol-Kelet konfuciánus népei szerepeltek sikerrel. Elég volna, ha a brüsszeli bürokraták megnéznék, hogy az elmúlt ötven ében volt-e olyan siker ország, amelyik más kultúrához tartozik. Kiderülne, hogy az EU-nak számos olyan tagországa van, amelyik eleve alkalmatlan arra, hogy a protestáns Nyugathoz felzárkózhasson.

Nem az ország nagysága számít

Kopátsy Sándor PH 2012-01-05

NEM AZ ORSZÁG NAGYSÁGA SZÁMÍT

Ötven léve irritál, amikor az országokat a megtermelt nemzeti jövedelmük nagysága alapján rangsorolják. Ideje volna már ezen is túllépni. Az országokat annak alapján kellene rangsorolni, hogy mennyit tudnak biztosítani a polgáraiknak. Ebbe az irányba ugyan elindultunk, de még a szaksajtó sem mozdult. Az ENSZ az egyetlen, amelyik a tagországainak rangsorát három mutató egyenlege alapján tartja nyilván.
E három mutató.
1. Az egy lakosra jutó jövedelem a fogyasztási árparitáson. Vagyis mekkora az anyagi jólét.
2. A várható élettartam. Vagyis milyen hosszú a számunkra a legfontosabb, az élet.
3. Az átlagos iskolázottság. Vagyis mekkora a jelenkor legfontosabb vagyona a tudás.
Azon ugyan lehet vitatkozni, hogy ez a három a legfontosabb, vagy esetleg más fontos feltételeket is figyelembe kellene venni. A Nyugat liberális elitje a politikai szabadságjogokat tekinti a legfontosabbnak. Én annyira materialista vagyok, hogy az életet, a tudásvágyat és a jólétet a politikai szabadságjogok elé helyezem. Nem vagyon annyira marxista, hogy abban higgyek, a politikai szabadság hozza meg a hosszabb, tudásban és anyagiakban gazdagabb életet. Sokkal inkább hiszem a fordított összefüggést, csak a jólét és a tudás hozhatja meg mindenkinek a politikai szabadságot.
Ahol nincs jólét, ott nem lehet sok a tudás, hosszú az élet, és nagy a szabadság. Anyagi gazdagság nélkül nincs hosszú élet, nem érvényesülhet tudás, és mit sem ér a politikai szabadság
Az ország területi nagyságához semmi köze az állampolgárok érdekének. Sokkal inkább igaz ennek az ellenkezője. A történelem tanulsága szerint a kisebb államokban gazdagabbak, képzettebbek, szabadabbak a polgárok. Jelenleg a világ kilenc legfejlettebb országa viszonylag kicsi. Ha a városállamokat is figyelembe veszsük, akkor az első tizenötben nincs olyan ország, ahol a lakosság meghaladja a 30 milliót.
Európában a hat legfejlettebb ország mindegyike viszonylag kicsi. A legkisebbektől nem is beszélve.
A társadalomtudományok is agyon lassan haladnak.
Diákkoromban azon botránkoztam, hogy a revizionista államunk elsősorban azért kesergett, hogy az országunk elvesztette területének kétharmadát.
Akkor is tudtam, hogy Trianonnal ugyan sokat veszettünk, de ennél többet nyertünk azzal, hogy győztes hatalmak letérítettek bennünket a végül még nagyobb veszteséggel járó tragikus utunkról, az önállósodásra törekvő etnikumokkal való iszonyú leszámolásról. Azt, ami a század végén a Magyar Királyságnál sokkal kevésbé heterogén, de a közös állami létre alkalmatlan Jugoszlávia szétesése során történt, csak Trianonnak köszönhetően kerülhettük el. A 20. század elején már látszott, hogy még a nálunk tanultabb, szorgalmasabb, asszimilálódni akaró zsidókkal sem vagyunk képesek közös államban élni, nemhogy a románokkal, horvátokkal, ruszinokkal és szlovákokkal. A soknemzetiségű államunk egyszer elkerülhetetlen összeomlása során a kisebbségeinktől pedig még annyi kegyelmet sem várhattunk volna, mint amennyit át kellett élni Jugoszlávia népeinek. Sajnos, ezt a ma sem érti meg a magyar közvélemény nagy többsége.
Lassan eléjük a Trianon századik évfordulóját, de még nem akadt történész, aki kiszámolta volna, hol tartanánk, ha az ország eredeti területe fennmarad. Most sincs okunk az elégedettségre, de akkor az egy főre jutó nemzeti jövedelem mintegy harmadával, a várható életkor mintegy öt évvel, az iskolázottság pedig három évvel alacsonyabb lenne. Ennek megfelelően a fizetések, nyugdíjak is.
Ezek csak a kegyetlen átlagok. A határokon túl marat magyarság nagy többsége kétségtelenül rosszabban járt. A burgenlandiak sokkal, a Szlovákiáéban élő kisalföldiek valamivel jobban. Még nem vallotta be senki a soproniak közül, hogyan élnének, ha nincs népszavazás, és Ausztriához tartoztak volna.
Az elszakított magyarok nagy többsége azonban rosszabb sorsra került. A leginkább azok, akik ma ukrán állampolgárok lettek. A szlovákok, a horvátok, a románok, tehát az elszakadtak nagy többsége azonban Trianon nemzeti ünnepének tekinti.
A jelenlegi határokon belüli magyarság azonban lényegesen jobban élhet a saját országában.
Ideje volna elgondolkodni azon, hogy Trianonban csak az történt, ami elkerülhetetlen volt. Ennél jobb magoldás csak rajtunk függött volna. De még Erdély autonómiáját sem tűrtük meg, nemhogy a kisebbségeknek, ahol többségben vannak, autonómiát adtunk volna.
Ideje volna végre belátni, hogy a Kárpát Medence nem lehet egyetlen országé. A magyarság első hazafias kötelessége a saját állampolgárinak a jóléte, szabadsága.

AZ Egyesült Államok kivonul Irakból

Kopátsy Sándor PH 2012-01-07

AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK KIVONULT IRAKBÓL

A történelem a külpolitikai ostobaság példájaként fogja megőrizni az iraki kalandot.
Ez a kaland Roosevelt után nagyon hamar elkezdődött. A hadvezérként jelesre vizsgázó utódjának egyik első dolga volt, hogy az olajban szuper gazdag Szaúd-Arábia feudális rendszerét garantálta. Mint katona csak addig látott, hogy háborút olaj nélkül nem lehet nyerni. Ezért garantálta az életképtelen feudális dollármilliárdos sejkeknek, hogy hatalmukra vigyázni fog. Mivel nem értett a gazdasághoz képtelen volt belátni, hogy az olajban gazdag közel-keleti ország léte függ attól, hogy vevője legyen az olajának, hiszen annak eladása nélkül azonnal összeomlik. Ezt, máig sem látják be a politikusok és a katonák. Az olaj és földgáz vagyon öthatoda olyan országok kezében van, amelyek ennek járadéka nélkül nem boldogulnának. Ez nemcsak az arab olajtermelőkre vonatkozik, de Oroszországra, a latin-amerikai és az afrikai olajtermelőkre is. Ezek mindegyike a gazdag, fizetőképes fogyasztóknak van kiszolgáltatva.
Az Egyesült Államokban máig nem akadt olyan politikus, aki felismerte volna, hogy nincs a világon még egy olyan térség, amelyen az államok, azok határai természetellenesebbek lennének, mint az arab világban. Márpedig az ilyen természetellenes felosztást fenntartani még egy szinte korlátlan katonai és gazdasági fölénnyel rendelkező szuperhatalomnak is elviselhetetlenül drága, és hosszú távon lehetetlen.
A már ostoba gyarmattartó angolok és franciák által létesített államokra való felosztás olyan politikai és gazdasági feszültségeket hordoz magában, amiket nem lehet külső erőszakkal lerendezni.
A legnagyobb hibát azzal követték el, hogy az olajkincsnek minél nagyobb hányadát, járadék értékében a javát, kis operett országoknak adták. Ezzel az elviselhetetlenül gyorsan szaporodó arabok nagy többségét nyomorra, kisebbségét felháborító gazdaggá tették. Ezzel létrejöttek olyan arab államok, amiben az egy laksora jutó nemzeti jövedelem hússzor nagyobb, mint a szegény országokban.
Olyan arab világot hoztak létre, amiben a gyűlölet, a terror, a diktatúra, és a Nyugat gyűlölete elkerülhetetlen.
A gyarmattartók által létrehozott jelentős államok között a legtorzabb Irak volt. Lényegében két egymást ellenségként kezelő mohamedán vallás és egy keresztény közös államát hozták össze. Ezen belül a folyamok alsó folyásán Shia arabok, középen Sunni arabok, és északon kurd keresztények éltek és élnek ma is, szinte zárt egységben. Ezek mindegyikének minden okuk megvolna ahhoz, hogy saját államuk legyen.
A mintegy harminc millió kurd három államban, Törökországban, Irakban és Iránban, elnyomott keresztényként él. Ők a legnagyobb olyan etnikum, aminek nincs állama. Pedig ha valami, egy harmincmilliós kurd állam nagyon fontos szerepet játszhatna a közel-keleti politikai egyensúlyban.
Amennyire érhető, hogy az Egyesült Államok minden lehetőt elkövet Izrael létének biztosítása érekében, annyira érhetelten, hogy a hatszor nagyobb keresztény kurd nép államalapítási igényével szemben közömbös. A Törökországgal való katonai szövetséget olyan fontosnak tartja, hogy a kurdok jogos igényét figyelmen kívül hagyja. Ezért még Irak esetében sem tesz semmit a kurdok autonómiája érdekében, mert ezzel megrontja Törökországgal való viszonyát.
Az már kabarétéma, hogy Izrael a Törökországgal való szövetség érekében a kurdok ellen támogatta a törököket.
Abba nem is merülök bele, hogy az Egyesült Államoknak mibe került az Iraki háborúskodás.
A katonai költségek, és politikai károk összege csak ezermilliárd dollárokban mérhető.
Arra még gondolni sem mernek, hogy még menni kárt fog okozni a jövőben az arab világ Amerika-ellenes viselkedése, terrorizmusa, az ebből fakadó reptéri korlátozások.
A jelenkor nagy tanulása, hogy a butaságnál nincs nagyobb károkozó. Az elkövetkező károk kivédésére pedig még remény sincsen.

Forinton hízik a tartozás

Kopátsy Sándor PG 2012-01-03

Forinton hízik a tartozás

Ezzel a címmel jelent meg a Népszabadságban Ábrahám Ambrus és Kriván Bence okfejtése.
A címet olvasva megörültem, hogy felismerték, hogy forinton hízik a külső adósságunk. Az mégis meglepett, hogy ez a Népszabadságban jelent meg. Az elolvasás után megértettem, hogy miért jelenhetett meg ebben az újságban. Mert az csak azt bizonyította, hogy soha nem volt ilyen nagy az államadósságunk, mint jelenleg.
Feltételezhetően a szerzők közgazdászok, akiknek illene tudni, hogy akik az adósságot létrehozták, azok nagyon alacsonyan tartották az euró árfolyamát, hogy könnyebb legyen eladósodni. Véleményem szerint akkor 20-30 százalékkal fel volt értékelve a forint, ma talán 5-10 százalékkal leértékelt. Ezen lehet ugyan vitatkozni, de szerintem nem okos az olyan ország, amelyik felértékelt szinten tartja a pénzét, inkább fordítva. A külkereskedelmet ugyanis tönkre teszi a felértékelt pénz.
Azt sem hiszem, hogy ezt nem tudták azok, akik a devizában adósították el nemcsak az államot, de az önkormányzatokat és a lakosságot is.
Mivel nekünk vissza kell fizetni azt, amit a korábbi kormányok elmuzsikáltak, nekünk aktív külkereskedelmi mérlegre van és lesz szükségünk. Nem véletlen, hogy a rendszerváltás óta az olyan exportunk részaránya nőtt, ahol a behozott alkatrészeket szerelték késztermékké. Ezeket ugyanis nem nagyon zavarja a forint árfolyama. Elég, ha tudnak könyvelni.
Azt, hogyan alakult az eladósodásunk, csak úgy lehet korrekten tálalni, ha azonos árfolyamon mérjük. Márpedig, a rendszerváltás előtti árfolyamon csökkent az adósságunk súlya.
Ezt még a Népszabadság tárgyilagosságot nem ismerő szerkesztőségében is illene tudni.
A grafikonra mégis érdemes ránézni, mert világossá teszi, hogy a rendszerváltás óta tisztességtelen eladósítás folyt, nem megtakarítottunk, hanem mások pénzéből urizáltunk.
Jó volna végre olyan grafikont látni, ami megmutatja, mennyi olyan jövedelmet mutattunk a magunkának, amit másoktól felvett hitelekből teremtettünk.

Részvénypiac

Kopátsy Sándor PG 2012-01-02

RÉSZVÉNYPIAC

A Népszabadság Hektikus lesz a részvénypiac című írásában közli, hogy az elmúlt évben melyik húsz országban mennyivel csökkent a részvények árfolyama. Annak ellenére, hogy egy statisztikai adat szinte mindig lehet félrevezető, azt tartom, csak az nem téved el a számok tengerében, aki minden elérhető adatot tisztelettel mérlegel.
Azt mindenképen érdemes tudni, hogy minden országban rossz évet zártak a tőzsdék. A legkisebb veszteség is 23 százalék felett volt. A legnagyobb Görögországban, ahol közel kétharmados volt az értékvesztés. A legkisebb Franciaországban, ahol 23.3 százalék. Mi a legtöbbet veszők sorában a 8. helyen vagyunk 34.6 százalékkal. Az még hogy az átlagnál nagyobb vesztesek között van Görögországon kívül Egyiptom és Törökország, érthető. Ausztria, Luxemburg és Finnország gyenge tőzsdei szereplése már magyarázatra szorul. Nyilván egy éve voltak nagyon magasan.
Ha ezt a rangsort a hitelminősítők szerintivel hasonlítjuk össze, egészen más képet kapunk. Bármennyire szidják is ezeket a kellemetlenül érintett országok, én bennük sokkal jobban bízok. Nem most szigorúak, hanem tíz éven keresztül voltak nagyon elnézők az euró zóna tagjaival szemben. Nem fogták fel, hogy mennyire gyenge a tagországok délkeleti szárnya.
Még jobban bízok az állampapírok kamatjának nagyságára. De még a hitelezők is naivok voltak.
Még az sem hiszem, hogy a mediterrán országok bármelyike képes lesz az adóssága visszafizetésére. Az általuk fizetet, illetve ígért magas kamatok ugyan évek óta nyereséget hoztak, de sokkal kevesebbet, mint amit a hitelek elvesztése, leírása fog jelenteni.

Nyugat és Távol-Kelet

Kopátsy Sándor PG 2012-01-05

NYUGAT ÉS TÁVOL-KELET

A The Economist szilveszteri száma közöl egy írást arról, miben mikor éri utó Kína az Egyesült Államokat. A téma kezelése még mindig az államok nagyságát, és nem a társadalmak fejlettségét vizsgája. Ez a felfogás egyre inkább értelmetlenné válik.
A The Economist a nemzeti jövedelmük nagysága alapján rangsorolja az országokat. Addig még nem jutott el, hogy nem az országok nemzeti jövedelmének nagyságát kell rangsorolni, hanem az egy lakosra jutót, az is a vásárlóerő paritáson. Ezen túl figyelembe kellene venni a várható élettartamot, és az iskolázottságot. Szerencsére az ENSZ már ezt teszi, a világ első közgazdasági hetilapja azonban még nem tart itt.
Ráadásul még néhány idejét múlt mutatót is szerepeltet annak illusztrálására, hogy Kína mikor előzi meg az Egyesült Államokat. Elsőként említi az acéltermelést, amiben már 1999-ben Kína volt előbb. Diákkoromban még fontos volt az acél. Hitler és Sztálin még a vas és acél országot akarta rangra emelni. Azon mér mosolyogni kellett.
Számomra a legjobb rangsort a Legatum Prosperity Index jelenti, aminek a rangsorában, az egy lakosra vetített adatok alapján, 2010-ben az Egyesült Államok a 10., Kína pedig az 58. volt.
Nemcsak az első adat értelmetlen, de az utolsó is, ami a két ország katonai kiadásait vetette össze. Ebben várható utoljára az utolérés. Ebből legfeljebb az derül ki, hogy ebben mutatkozik Kína a legkevésbé költekezőnek. Ebben is bölcsebb. Már a jelenkorban is, de főleg a jövőben egyre kevesebb értelme van a katonai túlerőnek. A háború ugyanis már a nyertesnek sem hozhat akkora eredményt, mint amekkora kárral jár a megnyert háborúval járó ember- és anyagi vesztesége. A nemzetközi munkamegosztásban való részvételből való kiesés a legnagyobb gazdasági költség. A fejlett világon belül a háborúk ideje lejárt. Ezt a legkevésbé az Egyesült Államok ismerte fel. A többi fejlett országnak pedig azért nem érdemes fegyverkezni, mert számra ez kidobott pénz. Ugyanis nem költhet rá annyit, amivel versenyképes lehetne. Az elmaradó országoktól pedig nem kell félni. Ők csak háborúzzanak egymással.
Kína sikerének egyik alapja, hogy nem pocsékolt, és pocsékol sokat a fegyverkezésre. Ha azt tenné, amit tett a Szovjetunió, nem juthatott volna idáig. Az abba bukott bele, hogy a nemzeti jövedelméhez képest, három-négyszer annyit pocsékolt el a fegyverkezésre, mint az Egyesült Államok, és mégis egyre jobban lemaradt.
A világtörténelmi verseny azonban nem az Egyesült Államok és Kína, hanem a puritán Nyugat és a konfuciánus Távol-Kelet között folyik a hegemóniáért. Ez esetben sem a megtermelt nemzeti jövedelem nagysága, hanem az egy lakosra jutó teljesítmények eredője lesz a döntő. Ebben a Távol-Kelet fölénye valamikor a század közepén valósulhat meg. A Távol-Kelet azonban nemcsak sokkal gyorsabban fejlődik, de közel háromszor akkora a lakosaink a száma is. A világhegemóniáért ugyanis nem a két tábor legnépesebb állama harcol, hanem a két versenyképes kultúra.
Számomra nagyon egyértelmű, hogy 500 év után újra a Távol-Kelet lesz az élen, ahogyan előtte közel ötezer éven keresztül volt. De akkor az élcsapatnak nem volt jelentősége, hiszen mindkét kultúra 99 százalékban önmagára volt utalva, nem, volt kapcsolata a másik kultúrákkal. Ezért aztán nem is veszélyeztették egymást.
Az elmúlt ötszáz évben a Nyugat erősödésének motorja az összes többi kultúra kizsákmányolása volt. A tudományos és technikai forradalomnak, valamint annak volt azonban köszönhető, hogy néhány puritán társadalomban olyan magasra emelkedhetett az egy lakosra jutó jövedelem, hogy leállt a túlnépesedés, ezzel megszűnt az osztálytársadalom szükségszerűsége.
A Távol-Kelet elsőségének megakadályozása ellen a Nyugat semmit sem tehet, mivel lakossága számában, munkaszeretetében, tanulási ambíciójában, takarékosságban eleve nem lehet vele felvenni a versenyt.
Szerencsére, már ma is, de a jövő világában még inkább a versenyben lemaradók is jól járnak a béke által biztosított gyors fejlődésnek köszönhetően, mint mindenik jól jár a gyorsan fejlődő világban.
Fajunk a fejletteknek köszönhetően, elérte a szintet, amin már hosszú távon nincsenek érdekellentétek. Minden nép, minden ország akkor jár a legjobban, ha igazodik a fejlődés érdekhez. Ez pedig békét, és szaporodás nélküli társadalmakat.