A felzárkózó országok helyzete. 1

Kopátsy Sándor                EH                    2017 10 11

I.

A felzárkózó országok helyzete.

A The Economist e heti száma mellékletben foglalkozik a felzárkózó országok helyzetével. Nyolc rövid, de színvonalas elemzést közöl. Ezek azonban megmaradnak a hibás felfogással, az iparosodó országokat továbbra is felzárkózónak, fejlődőknek nevezi. Még mindig nem veszik tudomásul, hogy a felzárkózók, Kína kivételével, ugyan fejlődnek, de ennek ellenére egyre jobban lemaradnak. Atlétikai példával élve, futnak, de a győzteseknél lassabban és ezért egyre jobban lemaradnak.

Ennek a Klasszikus példája a BRICs négyes fogat, Brazília, Oroszország, India és Kína. Ez a négyes fogat 2006-ban alakult, és 2010-ben a Dél-afrikai Köztársasággal kiegészült. Heterogénebb közösséget aligha találtak ki a bankárok, és működtetnek a politikusok.

Az alapító négyből csak egy fejlődik gyorsan, a másik három egyre jobban lemarad. Látszólag hatalmasak, az emberiség kétötödét, a világgazdaság egyötödét képviselik. Köztük csak egynek, Kínának a lakossága puritán, ami a jelenkor versenyképességének alapvető feltétele.

Max Weber az első és máig egyetlen olyan politológus, akinek a felismerése világviszonylatban maradéktalanul beigazolódott. A 20. század küszöbén megállapította, hogy a kor társadalmai között csak a puritán erkölcsű népeké lehet versenyképes. Ez a 20. század első felében csak a Nyugat protestáns népeire, az angolszászokra, a germánokra, és a skandinávokra volt igaz. A század második felében, a hidegháború idején kiterjedt a Távol-Kelet konfuciánus népek demokrata oldalán álló tagjaira. 1990 óta azonban elképesztő gyors tempóban zárkózik fel a konfuciánus Kína is. Ma már egyértelműen várható, hogy e század közepére, minden puritán erkölcsű nép, de csak azok, a világ társadalmi elitjét fogják alkotni.

Ebből már következik, hogy a négy-, illetve öttagú BRICs tagjai, Kína kivételével, egyre jobban lemaradnak.

Weber ugyan nem vette tudomásul, hogy a társadalmi sikernek elengedhetetlen feltétele, hogy a lakosság 1-2 ezreléknél gyorsabban ne növekedjen. Ebből következően Brazília és India eleve kiesnek a sikerben reménykedhetők köréből. A kultúrájuk messze van a puritánsághoz, és a gyors népességnövekvés elve kizárja, hogy az egy lakosra jutó jövedelmet és vagyont a versenyképességhez szükséges mértékben növelni tudják.

Brazília ugyan alulnépesedett és a világ legnagyobb mezőgazdasági potenciáljával és jelentős bányakinccsel rendelkezik, de a lakosság többségét kitevő latin etnikumának a gyors növekedése is lassul, de a négerek és az indiánok továbbra is elviselhetetlenül szaporodnak, ezért az eleve versenyképtelen latin-amerikai országok között is a legrosszabb etnikai összetételű. Ezen nem is lehet még a latinokra alkalmas társadalmi felépítményt sem működtetni. Ugyanakkor az elviselhetetlenül gyorsan szaporodó emberisség élelmezéséhez, a legnagyobb potenciális kapacitása van.

India még reménytelenebb. Etnikai, kulturális, nyelvi tekintetben Bábel. Puritán népei még sincsenek. Ezt a heterogén birodalmat nemcsak a demokrácia, de még a diktatúra sem volna képes egyben tartani. Az oktatási rendszere sem versenyképes. Az elit ugyan angol nyelvű, a legfejlettebb társadalmakban is értékes diplomás. Ennek a java, az ország legnagyobb kincse, az Egyesült Államokba vándorol. Még inkább úgy fog járni, mint a Szovjetunió, elemeire esik szét.

A Dél-afrikai Köztársaság felvétele ötödiknek a világgazdaság példátlanul nagyarányú bányajáradékának volt köszönhető. A nagyon magas bányajáradéknak köszönhetően ez a reménytelen társadalmi állapotú országról azt hihették, hogy gazdagsága tartós. Ez ugyanis a világ etnikailag leginkább kettészakadt lakosságú ország. Az arányaiban gyorsan fogyó fehérek a világ társadalmi elitjéhez tartoznának, de a jövőjük reménytelen, mert a feketék túlnépesedése megállíthatatlan. Szerintem a fehérek ott fogják hagyni az országot, mert a négy nagyon gazdag óceánokon túli angolszász országban örömmel fogadják őket. Nélkülük pedig a Dél-afrikai Köztársaság a többi Szahara alatti ország színvonalára zuhan.

Kínában viszont minden ideális. A világ népességének ötödét jelentő egyetlen olyan nemzeti állam, amiben a lakosság 93 százaléka kínai, ráadásul keményen puritán. 1990 óta a lakosság gyors növekedése csökkenésbe kényszerült. Ez a lakosság csökkenés azonban példátlan gazdasági eredményt hozott. Jelenleg már egyre szélesebb körben engedik meg a második gyermeket is. Nem jelentkezik semmi olyan, ami kétségbe vonná, hogy e század közepre Kína felnő az Egyesült Államok mellé második szuperhatalomnak. Ezzel az emberiség puritán kétötöde viszonylag a jelenleginél is gazdagabb lesz, a világgazdaság négyötödét fogja adni. Az emberiség, közte a BRICs jelenlegi öt tagjából négy viszonylag még annál is hátrább lesz, mint jelenleg. Várhatóan 2050-ben a fejlettek aránya a kétötödnél is kisebb lesz, a nemzeti jövedelemnek azonban továbbra is növekvő hányadát fogják adni.

A tanulmányok legnagyobb érdeme.

A jelenkori közgazdaságtan talán legnagyobb hibája az, hogy a társadalmak fejlettségének növekedését az országok nemzeti jövedelmének nagyságával mérték. Ennek alapján India gazdasága jelenleg olyan gyorsan növekszik, mint Kínáé. Azt már meg sem említik, hogy az egy lakosra jutó jövedelem Indiában csak harmad úgy növekszik, mint Kínában, az egy lakosra jutó vagyon pedig csökken. Ezek az írások azonban már az egy lakosra jutó jövedelemmel mérnek. Ebből kiderül, hogy 2014 óta a BRICs négy tagjában ez a mutató azt jelzi, hogy nem a fejletteknél gyorsabban fejlődnek, hanem még a világ átlagához mérten is lemaradnak. Kína azonban az átlagnál is sokkal gyorsabban gazdagodik.

Bármennyire egyértelmű, hogy a nemzeti jövedelemhez viszonyított vagyon a nyugati kultúrában is egyértelműen nagyobb a protestánsoknál, mint a katolikusoknál. Sajnos, nem mérjük, hogy mekkora a nemzeti jövedelemhez viszonyított vagyon. Pedig ez volna a megvilágítója annak is, amit Weber felismert, hogy a puritánok sikeresebb társadalomépítők.

Az Egyesült Államokban etnikumok szerint is mérik, mekkora az egy lakosra jutó jövedelemhez viszonyítva a vagyon. Ez a mutató a legmagasabb a puritán népeké, ezen belül a konfuciánusok mutatója meghaladja a négyet, a protestánsoké a hármat. A latin népek mutatója kettő felett van. A négereké azonban egy alatt van. Becslésem szerint a magyar átlag három felett, de a cigányoké nálunk is egy alatt van. Ezekbe a mutatókban csak a fizikai vagyon szerepel, a tudásvagyon, a képzettség és a képesség nem. Ezzel együtt még nagyobbak volnának a különbségek.

Az is egyértelmű, hogy a világnyelveket, mindenekelőtt az angol, nálunk a németet is tudó, szakunkás feletti munkaerő esetében, a tudásvagyon az éves jövedelemnél nagyobb. Vagyis minden angol, vagy német nyelvet tudó munkaerő értéke az éves jövedelménél nagyobb.

A hivatkozott The Economist tanulmány első részében a fejlődő országokat három csoportra osztva elemzik, a magasan, a közepesen és alacsonyan közepesen fejlettekre.

A fejlettek között is az első kettő két olajban nagyon gazdag állam, Katar és az Egyesült Arab Emirátusok szerepel 75 és 40 ezer dollár egy laksora jutó jövedelemmel. A következő kettő Dél-Korea és Tajvan, 28 és 22 ezer dollárral. Utánuk Görögország és Csehország következik 19 és 18 ezer dollárral. Utánuk Csille, Lengyelország és Magyarország 13 ezer dollár/fő. A két olajban gazdag kis lakosságú arab ország előkelő helyét az olajkincsének köszönheti. A következő Görögország, amelyik helyét annak köszönheti, hogy óriási külföldi hitelből él. Csehországot a germán népekkel együtt, nem ide, hanem a fejlett germánok közé sorolnám. Az utolsó két helyen Lengyelország és Magyarország közel azonos szinte áll. A felsorolt kilenc ország között csak három puritán lakosú ország van. Dél-Korea a koreai háború óta a legsikeresebb ország, de nemcsak egy főre jutó jövedelme nőtt az államok között a leggyorsabban, de a foglalkoztatása és az oktatása is. Tajvan is elérte Japánt. Mindkettő a sikerét annak köszönheti, hogy a két háború között Japán gyarmata volt, az infrastruktúrája és oktatási rendszere akkor épült ki. A hidegháború alatt pedig a demokrata oldalhoz tartozott, és exportját a gazdag tőkés világ lelkesen felvásárolta. Máig nem tisztázódott a két volt japán gyarmat sikerének kulcsa. A hidegháborúban a gazdag demokraták éhesen szippantották fel nemcsak Japán, de a volt két gyarmatának tömegtermékeit. Csehország pedig azzal esett ki a puritán Nyugat-Európából, hogy a bolsevik táborba sorolta a Jaltai Szerződés. Ez az ország a második világháború előtt Franciaországgal és Ausztriával azonos szinten volt.

Csille azért kerülhetett ebbe az előkelő, de heterogén csoportba, mert a magas bányajáradékoknak köszönhetően meggazdagodott.

Lengyelország és Magyarország pedig lényegében ott tart, ahol a két háború közt is volt. Ez a két ország azért esett vissza, mert elvesztette az elitjét, a zsidóságot és germánokat. Ezer éve igyekeznek Nyugat-Európához felzárkózni, de mivel az államalkotó etnikumukban nem volt polgárság, de nagyon sok nemes, csak azért boldogultak, mert a középkortól jelentős germán, majd a vasút századában szidó etnikumuk is volt. Ennek elvesztésével azonban együtt járt a viszonylagos visszacsúszásuk.

A fejlett felzárkózók nagyon heterogén csoport. Akik összeállították, nem értették meg Weber felismerését, hogy a társadalmi sikerre csak a puritánok által vezetve számíthatnak.

Mivel mérjük a táradalom fejlettségét?

Jelenleg a legjobb mércét az ENSZ alkalmazza. Ez három mutató eredője, az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem, a várható életkor és az átlagos iskolázottság. Ezt egy negyedikkel, az egy lakosra jutó vagyonnal egészíteném ki. Ez a negyedik mutató világítana rá arra, hogy a néhány ezreléknél gyorsabb népességnövekedés kizárja a versenyképességet. Ez az adat Kína esetében példátlanul gyorsan nő, és magas, India esetében csökkenő.

Max Weber a század elején először protestánsnak nevezte a puritán népeket. Ő még abban a hitben élt, hogy a népek puritán viselkedésüket a protestáns kereszténység hatásának köszönhették. Tévedett, mert a protestáns kereszténység elsősorban ott győzött, ahol a népek már a kereszténység előtt is puritánok voltak. Ennek ellenére nem minden puritán nép lett protestáns. Ezt nekünk magyaroknak kellene leginkább megérteni. Az alpi népek, köztük is elsősorban a germánok, a svábok, a bajorok, az osztrákok puritánságuk ellenére is katolikusok maradtak. Ennek politikai oka volt, a Habsburgok megszállottan katolikusok voltak, és maradtak.

Történelmi ismereteim alapján azt állítom, ezek a népek puritánságuk ellenére azért maradtak katolikusok, mert az oszmán behatolás Bécs alatt megállt. Bécs sikertelen ostroma tette lehetővé, hogy a közép-európai népek reformációra térését a Habsburg császároknak sikerült megállítani. Ha Bécs is oszmán hódoltág alá kerül, nemcsak az alpi germánok, hanem a csehek és a magyarok protestánsok lettek volna. A reformáció befogadására a nem latin népek többsége protestáns lett volna.

A latin népeket, kivéve a franciákat, nem érintette a reformáció. Ennek indoklása most messze vezetne.

Ezért mondom, hogy puritán népek nemcsak a protestánsok, hanem a nem latin, kiscsaládos népek általában.

Weber idejében még nem vált felismerhetővé, hogy a távol-keleti népek még a protestánsoknál is puritánabbak. Ma már vitathatatlan, hogy a konfuciánus népekkel még a Nyugat puritánjai sem versenyezhetnek.

E fejlett felzárkózók jövője nagyon eltérő.

Az olajban nagyon gazdagok ugyan sokat vesztenek, de gazdagok társadalmi tekintetben elmaradt társadalmak maradnak. Csille a bányakincsekben a leggazdagabb latin-amerikai állam, de soha nem léphet a két észak-amerikai a puritánok közé.

Dél-Korea és Tajvan sikeres pályája folytatódik.

Görögország képtelen lesz kimászni az adósságából.

Csehország, a szlovákoktól megszabadulva felzárkózik Nyugt-európához.

Lengyelország és Magyarország jelenlegi helye a rangsorban aligha változhat.

Ennek a 10 ezer dollár felettieknek a csoportja értelmetlen.

A felső közép csoport is együtt kezelhetetlen.

Az itt szerelő kilenc ország jelenlegi fejlettsége ugyan viszonylag homogén, az egy laksora jutó jövedelmük 5-10 ezer dollár között van.

Kína fog közülük kiemelkedni, méghozzá elképesztően gyorsan. Az egy lakosra jutó vagyona és jövedelme 10-15 évenként megkétszereződik, ezzel a leggazdagabbak közé kerül.

Törökország jelenleg a csoportban a leggazdagabb, Oroszországot is megelőzi. Ez a nem arab, de muzulmán ország tíz éve olyan gyorsan fejlődik, hogy az elviselhetetlenül gyors népszaporulata ellenére is növelni képes az egy laksora jutó jövedelmét. Ennek köszönhetően már megelőzte Oroszországot is, ahol 2015 előtt óriási segítséget jelentett az irreálissá vált olajár, és a népszaporulata harmada sincs Törökországénak. Ha felére tudja csökkenteni a népességének a növekedését, nemcsak Oroszországot, de Lengyelországot és Magyarországot is megelőzheti. A jelenlegi növekedését csak akkor tudja tartani, hagy évente egymillió kivándorlója lesz. Ennek a valószínűsége azonban egyre csökken.

Malajzia áll a második helyen. Ennek a jövője sem reménytelen, mert a kelet-ázsiai fellendülésnek köszönhetően gyorsabb fejlődésre számíthat, mint a csoport többségét kitevő latin-amerikai országok.

Oroszország áll a harmadik helyen. A jelenlegi olajárak mellett lassulni fog a fejlődése, de a lakosság képzettségével e csoport első helyén áll. A puritán országokkal nem lehet versenyképes, de a csoportban szerelőkkel igen. Tehát kiesni nem fog, de felzárkózni sem.

A csoportban szereplő latin-amerikai országok, Mexikó, Brazília, Kolumbia és Peru egyike sem számíthat többre, mint a jelenlegi helyének megőrzésére a rangsorban, de ez nem jelenti azt, hogy a fejlettekhez viszonyítva egyre jobban lemaradnak. Erre az ad okot, hogy a latin-amerikai országokban tíz éve gyorsan csökken a gyermekvállalás. Ez azonban kontraszelekcióval működik, a társadalom felső harmadában gyorsan csökken a gyermekvállalás, az alsóban pedig lassan.

Számomra érthetetlen, hogy a társadalomtudományok ezt a kontraszelekciót nem veszik tudomásul.

E középső csoportban, Kínán kívül, nincs puritán kultúrájú és Oroszországtól eltekintve, a lakosság gyors szaporodását megfékezni képes ország, tehát mindegyik jövőjét a fokozatos lemaradás fogja jellemezni.

Az alsó-közép csoport.

Ebbe csak reménytelen országok tartoznak, három dollár/fő alatti jövedelemmel. Négy dél-ázsiai ország, és Egyiptom. Mindegyik a század közepére nem jobban, hanem még rosszabbul fog állni. mindent elmond Kína és India összevetése. 1990-ben a két birodalom azonos egy laksora jutó jövedelmű volt. Ma Kínában négyszer, és 2050-ben hússzor magasabb lesz. Addigra India esetleg több állammá esik szét, mint a Szovjetunió, és a lakosságának a jövedelem nem éri el a Szovjetunió utódállamokban elért szint tizedét sem.

A The Economist tanulmányának az első fejezete számomra sokkal többet mond, mintha az országok nemzeti jövedelmével játszanának. Ennek ellenre félrevezető marad, mert a sikernek csak egyetlen mércéjét, az egy lakosra jutó jövedelmet mutatják, de még említést sem tesznek arról, hogy csak a puritán, és a lassan szaporodó lakosságú népek lehetnek sikeresek. Márpedig, ha valaki az országok jövőjét akarja látni, annak elég, ha az országok lakosság puritanizmusát és népesedését vizsgálják, mert versenyképes csak a puritán erkölcsű, és lassan változó lakosságú népek lehetnek.

A felzárkózó országok helyzete III

Kopátsy Sándor                EH                    2017 10 14

III.

A felzárkózó országok helyzete

Ez a fejezet a felzárkózással Közép-fejlettség titka cím alatt fejti ki a véleményét. Ez a megközelítés 1994 óta foglalkoztatja a neves közgazdászokat, pedig több szempontból tudománytalan, logikátlan megközelítés.

Néhány gondolat a ruházati ipar szerepéről.

Az ipari forradalomban alapvető szerepet játszott a méteráru és a ruházati ipar forradalma. Történt ez annak ellenére, hogy a dolgozók bérében maximum 3:1 különbség volt a maximum. Jelenleg a bangladesi textiliparban a munkások bére 18-ada az észak-amerikai minimálbérnek. Még fontosabb azt figyelembe venni, hogy a kelet-ázsiai munkaerő minősége jobb, mint az észak-amerikai minimál bérért is foglalkoztathatóké. Az ipari forradalom első két századában tized akkorák voltak a világgazdaságon belüli bérkülönbségek, mint ma. A fejlett országokban hússzor magasabb bért kell fizetni az ott leggyengébb minőségű munkaerőért, mint a legszegényebb országokban. Ráadásul a hússzor drágább munkaerő minősége gyengébb. Márpedig a jelenkorban a munkaerő hozzáállása egyre fontosabb lesz.

Ezt bizonyítja, a tény, hogy a japán tömegáru már ötven éve is óriási fölényt élvezett az észak-amerikaival szemben, pedig az akkori japán bérek csak fele akkorák voltak. A fölény abból származott, hogy a japán munkaerő hozzáállása volt sokkal jobb. A japán munkaerő a futószalag melletti munkát is komolyan vette, Észak-Amerikában pedig az ilyen munkának nem volt tekintélye. A futószalag hatékonysága ugyanis attól függ, milyen a dolgozók leggyengébb egyetlen százaléka. A nagyon lebontott, néhány másodperces munkában való részesdés, vagyis a több százból egyetlen munkamozzanat is fontos. A fejlett, magas bérű országokban azonban nincs olyan gongos munkaerő, amelyik az ilyen, néhány másodperces részvételt is elvállal.

A Volkswagen gyárban a futószalag mellett nincs német munkás. Ezért aztán nem is bizonyulhatott versenyképesnek az igényesebb Audi gyártására. Kiderült, hogy a minőségi autót is futószalagon kell gyártani, de a munkamozzanatokat csak igényes munkásokra lehet bízni. Még ennél is fontosabb bizonyult, hogy a minőségi autógyártás csak ott lehet hatékony, ahol a beszállítók is igényesek.

A The Economist írása figyelmen kívül hagyja, hogy hol, milyen a munkamorál. A legfontosabb piacok ugyanis igényesebbek a minőségre, mint az árra. A gazdag fogyasztók kiszolgálása minden ágazatban jobb üzlet, mind a szegények igényéhez való igazodás.

Összefoglaló véleményem.

Középiskolás koromban, Németh László Minőség forradalma címen megjelent esszé gyűjteménye tett a minőséghívővé. Aztán, közel húsz évvel később Max Weber felismerése a lakosság puritanizmusának elsődleges szerepéről győzött meg arról, hogy a gazdaság is minőségre koncentráló lett. Ezért vizsgálom a világgazdaság alakulását annak alapján, hogy hol, milyen a lakosság viselkedési kultúrája. Számomra, minden társadalom várható jövője elsősorban attól függ, mennyire jellemzi a lakosságot a puritanizmus.

Az, hogy a szegényebb társadalmakat fejlődőknek, felzárkózóknak hívják, mindig bosszantott, mert azt láttam, hogy ezer éve a világ országai között egyre gyorsabban nőtt a fejlettségi különbség. Ezért a kevésbé fejlettek nagy többségét nem fejlődőknek, hanem lemaradóknak kellett volna hívni. Azt, hogy csak a puritán népek képesek a helyzetükön javítani, csak a 20. század küszöbén ismerte fel Max Weber. Neki köszönhetem, hogy a puritanizmus gyökerét kutatva eljutottam addig, hogy Európa nyugati fele akkor lett magas-kultúra, amikor a feudális társadalmát kiscsaládokra építette fel. Ez az első évezred utolsó századaiban indult kibontakozásnak. A kiscsalád ugyanis eleve puritánabb sejtje a társadalomnak, mint a nagycsalád.

Az a tény, hogy közel ezer évig csak a nyugat-európai mezőgazdaság volt kiscsaládos, azért játszhatott világtörténelmi szerepet, mert a társadalom négyötöde a mezőgazdaságból élt. A középkori társadalom ipari és szolgáltatási igényeinek is nagy részét a mezőgazdaságon belül oldották meg.

Még az agrártörténészek sem tudatosítják, hogy a falvak lakossága mennyire önellátó volt. Ezért lehetett nagyon alacsony az urbanizáció. A városi lakosság élelmiszerigényének nagy részét a földesuraknak és az egyháznak fizetett tized fedezte.

A társadalomtudományok máig nem ismerték fel hogy minden gabonatermelő és pásztorkodó társadalomban elviselhetetlenül sokan születtek. Ezért kellett minden osztálytársadalomnak fokozni a szegénységet, hadakozással pusztítani a lakosságot és a vagyont, valamint üldözni a tudásvágyat. A szántóföldi gabonatermelés és a pásztorkodás megjelenésétől a jelenkorig csak olyan társadalmak maradtak működésképesek, amelyek szervezetten fokozták a halálozást.

A kiscsaládos feudális társadalom azért is forradalmi újítás volt, mert a gyermekvállalás csak a házasságkötés után vált elfogadottá. Házasságot pedig csak az köthetett, aki számára a földesura jobbágytelket biztosított. Mivel a jobbágytelkek száma viszonylag alig változott, a házasságok kitolódtak. Ezzel a nők termékenysége közel a felére csökkent, a legtermékenyebb évek kimaradtak. Felére csökkent a túlnépesedési nyomás, lényegesen kevesebb halálokozásra volt szükség Nyugat-Európában, mint az emberiség másik kilenctized részében. Ennek köszönhetően az itt élő társadalmak humánusabbak lehettek. A jobbágyrendszer megszűnésével az ipari forradalomban azonban a korai házasságok lehetősége visszaállt. Ezt azonban a kor városira jellemző egészségtelen életfeltételek okozta halálozás jórészt ellensúlyozta. Ezt a történelmi fordulatot a történészek tudomásul sem vették, mert az ipari forradalomnak köszönhetően megindulhatott a gyarmatosítás, külső forrásokból lehetett kiegészíteni a városi lakosság eltartatását.

Ennél is nagyobb jelentősége lett annak, hogy Nyugat-Európa felfedezte Amerikát és az Óceániát, a két viszonylag lakatlan kontinenst. Ennek köszönhetően az alig 5 millió négyzetkilométernyi Nyugat-Európa élettere megtízszereződött. Ezek betelepítése, és az onnan szerzett áruk importja felvette a népszaporulatot. Ennek a jelentősége nagyságrendekkel nagyobb lett, mint az ott található kincseké. Ezzel mégsem foglalkozunk, pedig nem lehet kétségbe vonni, hogy Amerika és Óceánia betelepítése nélkül a 20. század elejére a Nyugat nem lehetett volna olyan erős, gazdag, hogy leáll a túlnépesedése. E nélkül pedig szó sem lehetett volna a gazdagság, a tudomány olyan szintjére jutni, amin a század végére megállt a lakosság spontán növekedése. Nemcsak Nyugat-Európában, de Kínától eltekintve, a Távol-Kelet országaiban is.

Az ember túlnépesedése megszűnik akkor, ha megoldódik a fogamzásmentes szexuális élet, a lakosság viselkedése puritán legyen, az egy lakosra jutó jövedelem meghaladja a 20 ezer dollárt, az iskolázottság átlaga pedig a 12 évet. Ide kell eljutni ahhoz, hogy a társadalomban megszűnjön a túlnépesedés. Ezt az előfeltételt azonban nem is érinti a The Economist tanulmánya.

Ami a fogamzásgátlás elérhetőségét illeti.

Ennek általánossá válásához nemcsak anyagi, de kulturális feltételek is szükségesek.

A legnagyobb akadályt az egy lakosra jutó 20 ezer dolláros jövedelem elérése jelenti. Jelenleg az emberisé háromötöde olyan társadalmakban él, amelyek lakossága annyira nem puritán, hogy ennek okán nem is lehet gazdag. Kína az egyetlen puritán lakosságú ország, amelyikben az egy főre jutó jövedelem 2 ezer dollár alatt volt. Ebből gyorsan emelkedni csak akkor tudott, amikor állami erőszakkal lakosságcsökkenésre állították a gyermekvállalást. De csak a század közepére emelkedhetnek a 20 ezer dolláros szintre.

A fogamzásgátlás olyan olcsó lett, hogy a legelmaradottabb országokban is megindult a gyermekvállalás csökkenése. Ez azonban még mindig messze van ahhoz, hogy a népszaporulat elviselhetővé váljon. tegyük hozzá azt is, hogy a kínai gyermekvállalás azzal vált erőszakkal is korlátozhatóvá, hogy az állam ingyenesen biztosította a fogamzásgátlással járó feltételeket.

A tények azt bizonyítják, hogy a spontán kevesebb gyermekvállalásra szinte csak a nők iskolázottsága hat. Nem találtam olyan országot, ahol a nők termékenysége nem fordítottan arányos a nők iskolázottságával. Az iskolázás egyre jobban belenyúlik a nők termékennyé válásába. A fejlett országokban a nők többsége már diplomaszerzővé válik, ezek pedig 30 éves koruk előtt egyre ritkábban házasodnak.

Az, hogy a gyermekvállalás az emberiség egészében a létszám újratermelését jelentő szintre csökkenjen, még generációk váltásaira lesz szükség.

A társadalmak fejlettsége közti differenciálódás megállítása.

Még nyomát sem találtam annak, hogy valaki kereste volna annak az okát, hogy miért nőtt sokszorosára a társadalmak fejlettsége közti különbség. Pedig egyértelmű a válasz. Azért mert az osztálytársadalmak közti különbségek elsősorban a lakosság fizikai erejének a mozgósításán múltak. A tudományos és technikai forradalom azonban a munkaerő szellemi képességének kibontásán alapul. Ez nem teljesen új, mert a politikai vezetésben, a tudományokban és a művészetekben ez már az osztálytársadalmakban is így volt. Jelenleg a fejlett társadalmakban általánossá vált és minden szakmában így van.

Az osztálytársadalmakban vérségi, vagy vagyoni alapon osztódtak a jövedelmek, jelenleg képesség alapján.

A társadalomtudományok nem vették tudomásul, hogy az osztálytársadalmakban is mindig volt két ágazat, a művészetek és versenysportok, azaz a cirkuszok nem osztály alapon működtek, hanem a képesség szelekciója alapján. Ez a két ágazat két pólust jelentett, a szellemi és a fizikai képességekét. Kiderült, hogy az emberek fizikai képességében sokkal kisebbek a különbségek, mint a szellemiekben.

Az emberek fizikai képességeiben is nagy különbségek vannak, szinte a fizikai munkára képtelenek, és az átlagnál lényegesen erősebbek. De a már valamilyen fizikai képességre szelektáltak győzelmi esélye közel van egymáshoz. A legjobb rövid- és hosszútávfutók, úszók, súlydobók között nem mindig ugyanaz a győztes. Nem véletlenül, fogadni lehetett a győztesekre. Ezek dicsősége ugyan jelentős, de nem tartós. Az évtizedekkel korábbi bajnokokra csak ritkán, generációkkal később pedig nagyon kevesen emlékeznek.

A szellemi képességek közti különbségek egyrészt sokkal nagyobbak, másrészt nem mérhetők. Az énekesek, hangszeres muzsikusok, karmesterek, festők között vannak vitathatatlan kiválók, de ezek sorrendje nem mérhető. A viszonylag stabil ítéletek sokszor csak generációk után alakulnak ki, de néhányan évszázadokon keresztül közismertek maradnak.

A két ágazaton kívül a politika, a vallás, a hadviselés, a közigazgatás hatalmi rangsora vagy vérségi, vagy vagyoni, vagyis osztálytársadalmi alapon szerveződött.

Az osztálytársadalmak olyan alépítményre épültek, amiben az értéktermelés egyre egyszerűbb, kevesebb képességet, de több fizikai erőt igényelt. Ennek ellenére a technikai fejlődést a munkaerővel szemben támasztott egyre magasabb igénynek tekintettük. Pedig ebből csak az volt igaz, hogy az egyre fejlettebb technikai eszközöket a társadalom műszaki elitje találta fel, és előállításukat azok oldották meg, de a hasznosítsuk a munkaerő nagy többségével egyre alacsonyabb képességigényt támasztott.

Ennek egyik klasszikus példája a hajók ki- és berakása volt, amit nagyon sok munkás zsákokban, talicskákban végzett. A 20. század elején a hajók több időt töltöttek és költséget fordítottak a rakományok ki- és berakásával, mint a kikötők közti utazással. A tengeri szállításban ugyan a hajók is egyre nagyobbak és hatékonyabbak lettek, de a szállítási költség és idő megtakarítás a ki- és berakás forradalmának köszönhető.

A másik példám a bányászat. Száz éve még képzetlen munkások csákánnyal, lapáttal termelték a szenet, ma a mérnökök által vezetett kombájnok.

Meggyőződésem szerint, az osztálytársadalmak spontán felszámolódását a fizikai munkáról a képzett munkaerő munkájára való áttérésnek köszönhetjük. Ezt mindennél jobban mutatja a tény, hogy a munkaerő képességéhez igazodó iskolázottsága vált jellemzővé. A társadalom várható teljesítménye elsősorban a munkaerő minőségétől függ. A munkaerő minősége pedig egyre jobban függ attól, hogy milyen szülői háttérből jönnek, és a képzésük minél inkább a képességükben homogén csoportokban történik. Ezért aztán, aki látni akarja, melyik ország jövője hogyan alakul a társadalmak hatékonysági rangsorában, azt kellene vizsgálni, hogy milyen a társadalomra jellemző puritanizmus, ezen belül, milyen a gyermekvállalások családi háttere, valamint mennyire igazodik ehhez az oktatási rendszerük.

Ezért alapvetően téved az The Economist tanulmánya is, amikor nem a fenti elvárások alapján keresi a várható eredményt, hanem arra, hogy mennyi jelenleg az egy lakosra vetített jövedelem. Ebben a felsorolásban elől vannak az olajban nagyon gazdag kevés lakosságú kis országok, amelyekben feudális társadalmi viszonyok vannak. A nők lehetnek már magasan képzett menedzserek az óriási olajvállalatokban, de gépkocsit nem vezethetnek, nincs választójoguk és a házasságban jogtalan feleségek maradtak. Ezekben az országokban az egy lakosra jutó jövedelem 100 ezer dollár felett van, de a feudális társadalmi viszonyok vannak.

A jelenkorban csak az olyan társadalom lehet fejlett, de legalább az átlagnál gyorsabban fejlődő, amiben a lakosság viselkedést a puritanizmus jellemzi, a lakosságuk száma pedig évente legfeljebb néhány ezrelékkel változik. Ezért aki a társadalmak fejletségnek tempójára, illetve a fejlettségük sorrendjén javítani képes, ne az egy lakosra jutó jövedelmük, hanem a puritánságuk és a népszaporodásuk sorrendje alapján csoportosítson. Azokkal a társadalmakkal, amelyekben a lakosság nem puritán, és gyorsan szaporodik, kár foglalkozni, azok között nem lehet olyan, amelyik társadalma a puritánokat megelőzi, de még olyan sem, amelyik azok közé emelkedik.

Az elmúlt kétszáz évben felgyorsultak az emberiség fejlett ötödében a változások.

Az első az emberiség szinte az egészét érintő változást a kötött pályás közlekedés, a vasúthálózat kiépülése hozta. Ezt megelőzően az áruk mozgatása a szárazföldön nagyságrenddel költségesebb volt, mint az állú vizeken, és a lassú folyókon. Szárazföldön egynapi járóföldnél messzebb történő szállítás csak a lassú folyókon és az állóvizeken alakulhatott ki jelentős áruforgalom. Szárazföldön csak a súlyukhoz képest nagyon drága áruk, és a lábon hajtott jószágok forgalma történhetett. Elviselhető költséggel, és időn belüli utazás és áruszállítás szállítás vasúton tizednyi időbe és századnyi költségbe került. A kötött pályás termékmozgatás az áruk esetében a mezőgazdasági nagyüzemekben is jellemzővé vált lerakott iparvágányokon, gyakran lóvontatással is. A vasúthálózatnak köszönhetően kialakulhattak a vasúti hálózatra épülő nemzetállamok is.

Arról azonban említés sem történt, hogy a világkereskedelemben ezzel vált lehetővé, hogy a kikötőkbe gyűjthetők lettek a tengeren túlra történő áruszállítások is. Ezért szinte minden elmaradt állam, gyarmat vasúthálózatát is kiépítették.

A vasúthálózat azonban csak a vasútállomások, illetve az ipari vágányokkal ellátott nagyvállatok közti áruforgalmat oldhatta meg. Ezért vasúton a mai nagyvállatok közti munkamegosztás nem volt megoldható. Ezt oldotta meg a közúti hálózat kiépítése, az autópályákon történő árumozgatás. Az elmúlt hetven évben a tudományos és technikai fejlődés mellett a termelékenység növekedése annak volt köszönhető, hogy az alvállalkozókkal meg lehetett szervezni a napra, órára történő besszállítást. Ennek köszönhetően a nagyvállatok a beszállítók ezreivel együttműködő, összeszerelők lehettek.

A munkaerő áránál is fontosabb lett annak minősége.

Az osztálytársadalmak hatezer éve alatt a munkaerő nagy többsége fizikai munkát végzett. A gyárak felszereltsége viszont viszonylag azonos szintű volt, azok termeltek olcsóbban, aki olcsóbban kapott munkaerőt. Ezért volt elég az olcsóbb munkaerő keresése. Ez a tudományos és technikai forradalom vívmányainak köszönhetően megváltozott. Egyre inkább a munkaerő minősége lett az elsődleges szempont. A vállalkozásuk jelenleg már elsősorban az igényüknek jobban megfelelő munkaerőt keresik. Ezen belül természetesen a minél olcsóbbat.

A tömegáruk első nagy szállítja Japán volt, ahol már nem volt olcsó a munkaerő. De a tömegáruk termeléséhez szükséges minősége volt a legjobb. Alig található olyan szakmai irodalom, amelyik a futószalagok mellett dolgozók fegyelmének, lelkiismeretességének a jelentőségét bizonyítaná. A futószalag mellett dolgozó száz munkás közül egyetlen hanyagsága óriási kárt okozhat. A már gazdag országokban nincs becsülete a futószalag melletti monoton munkának, ezért a tömegárukat termelő vállatoknak olyan munkaerőt kénytelenek a futószalagok mellé állítani, akik nem veszik komolyan a rájuk bízott, néhány másodperces monoton munkát. Erre voltak sokkal alkalmasabbak a japánok, akik puritán kultúrája minden feladatot komolyan vesz.

Ez még sokkal inkább igaz volt a dél-koreai, a tajvani, végül a kínai munkaerőre. De 1990 óta tízszeresére emelkedtek, viszonylagosan, az árukhoz képest értékesek maradtak.

Az elmúlt száz évben a puritán népek országaiban emelkedtek a legjobban a bérek, a gazdaságuk versenyképessége mégis javult.

Aki a 2050-es világgazdaságban a fejlettségi sorrendet akarja előre látni, annak elég, ha csak azt vizsgálja, hogyan alakult a puritán népek országaiban a lakosság száma, hogyan alakult az oktatási rendszerük minősége.

Ugyanennek a problémának a feltárása szükséges az olyan államokban is, amelyekben több etnikumú, eltérő mértékben puritán a lakosságuk. Ennek klasszikus példája a szuperhatalom Egyesült Államok. Ott három etnikum alkalmasságát kell külön is vizsgálni.

A lakosság hatvan százaléka nyugat-európai és távol-keleti puritán. Ezek a világ legfejlettebb társadalmát jelentik nemcsak ma, de 2050-ben is. Ma az egy főre jutó jövedelmük 70 ezer dollár. 2050-ben is ezek lesznek a leggazdagabbak, ha eltekintünk a viszonylag kevés olajban gazdag arab országtól.

A lakosság 30 százaléka latin. Ezek egy lakosra jutó jövedelme 35 ezer dollár. 2050-re a létszámuk az átlagnál gyorsabban nő, szaporábbak és bevándorlóbbak. A puritánokhoz képest szegényebbek lesznek.

A lakosság tízede afrikai, néger. Az egy lakosra jutó jövedelmük 20 ezer dollár. 2050-ben viszonylag szegényebbek lesznek.

Az Egyesült Államokban az 2050-re várható helyzetüket lényegében olyan módszerrel lehet előre látni, mint a világ népességét.

Kopátsy Sándor                EH                    2017 10 13

II.

A felzárkózó országok helyzete

Elsősorban azért, mert a társadalmi fejlettséget csak az egy főre jutó jövedelem függvényében vizsgálja. Figyelmen kívül hagyja. A tudományos és technikai forradalom azonban a munkaerő erkölcsi magatartását, minőségét elsőleges szemponttá tette. Max Weber már a múlt század küszöbén felismerte, hogy a kor követelményének csak az a társadalom felel meg másoknál jobban, aminek a lakosság magatartását a puritanizmus jellemzi. Ez az óta fényesen bebizonyosodott, ma az emberiség puritán része, az egyötöde már sokkal gazdagabb az átlaghoz, illetve a szegényebbekhez képest, mint a történelem során valaha volt. A másik ötöde, a Kommunista Kína pedig tízszer gyorsabban növeli az egy lakosra jutó jövedelmét, vagyonát, a várható életkorát és az iskolázottságát, mint ami valaha előfordult, és a század közepére az élvonalba kerül.

Másodsorban a középmezőny nagyon széles, és vegyes kultúrájú népek országait tartalmazza. Ebbe sorolják azokat az országokat, amelyekben az egy lakosra jutó jövedelem az Egyesült Államokban elértenek az 5 és 50 százaléka között volt 11960-ban. Ez az 1-10 jövedelem arány olyan széles, amit nem lehet homogén csoportnak tekinteni. A 20. századig a világ legszegényebb és leggazdagabb társadalma között ekkora különbség soha nem fordult elő. Ezt mindennél jobban jellemzi a tény, hogy Kína a 1960-ban a csoport alján volt, és 2008-ban már tízszer gazdagabb lett, de csak a csoport aljáról a tetejére került. Vagyis a világon a leggyorsabban javította az egy lakosra jutó jövedelmét, mégis a középső csoporton belül maradt.

Önmagában súlyos tudományos hiba a társadalmi fejlettséget egyetlen mutató alapján mérni, és erre nem a legfontosabbat, a lakosság magatartását és a csoporton belül elért javulást figyelmen kívül hagyni. Ezzel szemben tudomást sem venni arról a vitathatatlan tényről, hogy az elmúlt száz év során csak a puritán népek javítottak a viszonylagos helyzetükön, ha a bányajáradék átmeneti felértékelődését figyelmen kívül hagyjuk. Ezt joggal tehetjük, mert semmi okunk nincs arra, hogy még egyszer olyan magasak lesznek a bányajáradékok, mint 1990-2014 között voltak. Erre két okból nem kell számítani.

Egyrészt nem fordulhat elő, hogy megismétlődhet a kínai iparosítás. Nincs a világon jelentős mennyiségű puritán kultúrájú lakosság, amelyik olyan mértékben iparosodhat, ahogyan ez Kínában 1990-2014 között történt.

Másrészt ugyan a nyersolaj és a földház fogyasztás ugyan az iparosítástól függetlenül is nőni fog, az árak mégsem emelkedhetnek az 50 dollár/hordós ár fölé, mert ezen az áron óriási mennyiségű palaolaj, és palagáz termelhető. Ugyanakkor a közlekedésben vissza fog szorulni a robbanómotorok aránya, a villanyáram pedig megújuló energiával is termelhető.

A fejlődése a népesség növekedésének a leállíthatóságán múlik.

Az elemzés említést sem tesz arról, hogy a társadalmak várható növekedése elsősorban az oktatás hatékonyságától függ. Ezt a szellemi tőke szerepét leértékelő közgazdászok nem hajlandók tudomásul venni. Még utalást sem találtam arra, hogy a társadalmak várható teljesítménye, esetleg az oktatás színvonalától függ. Pedig amióta az ENSZ a PISA mutatóval méri az iskolarendszerek működésének hatékonyságát, egyértelmű ennek a következménye. E mutató alapján az elsők között csak a már gazdag távol-keleti országok, Japán, Dél-Korea, Tajvan, Szingapúr és Hong-Kong, valamint az európai skandinávok, Finnország, Norvégia, Svédország és Dánia állnak az élen. Ez sem elég a pedagógusoknak arra, hogy elismerjék az oktatás hatékonysága elsősorban a társadalom, azon belül is a szülők puritánságnak a függvénye. Az is egyértelmű, hogy az említett országokban alacsony a gyermekvállalás, vagyis a képzett szülők kevés gyereke kerül az iskolába.

A kínai egyetlen gyermek engedélyezése pedig egyértelműen az is bizonyítja, hogy az egyetlen gyermek nevelése sokkal hatékonyabb, mint a többé. Ennek köszönhetően ugyanis Kína a születéskorlátozás után a világ oktatási élvonalába került.

Azzal, hogy Kína is kilépett a közepesen fejlettekből, egyértelművé vált, hogy jelenleg már miden konfuciánus kultúrájú ország, Dél-Korea, Szingapúr, Hong-Kong és Tajvan, Japánt követve, kilépett a közepesen fejlettek közül. Tehát, azt kell megállapítani, hogy minden konfuciánus ország, miután leállt a túlnépesedése, kilépett abból a csoportból, amint a tanulmány szerzői zárt csapdának neveznek.

Amit a szerzők tehát a közép-fejlettek csapdájának tekintettek, az nem vonatkozik a puritán kultúrájú népekre, ha már akár spontán leállt, akár erőszakkal leállították a népességük növekedését, megnyílt előttük az élvonalba kerülés lehetősége. Ugyanakkor az is megállapítható, hogy a túlnépesedés a már gazdag, iskolázott, a nőket felszabadított társadalomban spontán leállt. Ahol ezek a feltételek nem jöttek spontán létre, ott erőszakkal kellett leállítani. Ez vonatkozik Kínára, tehát a kínai siker elérhetőségének feltétele volt a politikai diktatúra fenntartása akkor is, amikor a gazdaságot piacosították. Demokráciák csak akkor kerülhetnek az élvonalba, ha elég gazdagok és iskolázottak ahhoz, hogy spontán megszűnjön a túlnépesedésük. Amíg ez meg nem szűnik spontán, addig nem kerülhetnek a társadalmi élvonalba. Ez a Nyugat és a Távol-Kelet puritán, már gazdag és iskolázott országaiban spontán megtörtént, nem kellett a gyermekvállalást erőszakkal korlátozni, maradhattak politikai demokráciák. Ezt a még szegény és alacsonyan iskolázott Kínában meg sem történhetett, mert olyan gyors volt a népszaporulata, ami képtelenné tette a kívánatos gazdagság és iskolázottság elérését, ezért egyetlen megoldás maradt, a gyermekvállalás erőszakos korlátozása. Erre pedig a demokrácia nem lett volna képes.

III.

A felzárkózó országok helyzete.

A The Economist e heti száma mellékletben foglalkozik a felzárkózó országok helyzetével. Nyolc rövid, de színvonalas elemzést közöl. Ezek azonban megmaradnak a hibás felfogással, az iparosodó országokat továbbra is felzárkózónak, fejlődőknek nevezi. Még mindig nem veszik tudomásul, hogy a felzárkózók, Kína kivételével, ugyan fejlődnek, de ennek ellenére egyre jobban lemaradnak. Atlétikai példával élve, futnak, de a győzteseknél lassabban és ezért egyre jobban lemaradnak.

III.

A felzárkózó országok helyzete.

Az inflációtól való félelem.

A The Economist e heti száma mellékletben foglalkozik a felzárkózó országok helyzetével. Nyolc rövid, de színvonalas elemzést közöl. Ezek azonban megmaradnak a hibás felfogással, az iparosodó országokat továbbra is felzárkózónak, fejlődőknek nevezi. Még mindig nem veszik tudomásul, hogy a felzárkózók, Kína kivételével, ugyan fejlődnek, de ennek ellenére egyre jobban lemaradnak. Atlétikai példával élve, futnak, de a győzteseknél lassabban és ezért egyre jobban lemaradnak.

1999-ben a fejlődő országokban 14 százalékos volt az infláció, 2016-ban csak 4.4 százalék, a felzárkózókban ennél is kisebb. Megállapítható, hogy a tagállamokra jellemzővé vált a világvalutákhoz történő nagyobb illeszkedés szándéka.

A Nemzetközi Valutaalap és a Világbank véleménye is ez volt. A túlzott infláció okozta károk után elfogadták, hogy minél kisebb az infláció, annál jobb. Az senkinek nem jutott eszébe, hogy a gyengébb, kevésbé puritán erkölcsű országok számára elengedhetetlen lehetőség a fedezet nélküli pénzteremtés. Ezt ugyan egyértelműen bizonyította a gyakorlat, hiszen száz éve, mióta az állam feladata a pénzteremtés, a gyengébb, és kevésbé puritán erkölcsű országokban lényegesen nagyobb volt az infláció, mint a fejlett, puritán erkölcsűekben.

Mivel az államok pénzteremtési joga is a felépítmény része, azt az alépítmény igényének kellene jelenteni. Az is természetes, hogy az infláció indokoltsága nem azt jelenti, hogy minél nagyobb annál jobb. A pénzteremtés olyan állami feladat, aminek nemcsak az eltúlzása, de a vele nem élés is kártékony. Ezért lett volna a közgazdaságtudománynak feltárni, mitől függ a fedezet nélküli pénzteremetés nagysága. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a fedezet nélküli pénzteremetés nagysága a fejlett, puritán lakosságú országokban az átlagnál kisebb, a kevésbé fejlett és kevésbé puritán országokban nagyobb. Nemcsak az indokoltnál nagyobb, de a kisebb pénzteremtés is károkozó. Ezért a kormányoknak arra kell törekedni, hogy a fedezet nélküli pénzteremtés mértéke optimális legyen. Az optimum megállapítása a közgazdaságtan feladata.

Ezt a tárgyalt tanulmány is elismeri. „Rugalmas valutapolitika hatékonyabb, mint a világvalutákhoz való illeszkedés. Ez az illeszkedés annál nagyobb lehet minél kisebb a külkereskedelmi deficit, kisebb az infláció és a külső eladósodás,” Ezt kellet volna kőbe vésni azoknak, akik a minél kisebb az infláció, annál jobb elvét vallották és vallják ma is. Az aranyalapú valutákat azért kellett felváltani az állam által teremtett pénzre, mert a kor társadalmi között többszörösére nőttek a fejlettség különbségek, amit a közös aranyvaluta csak fokozott. Az államok pénzteremtési joga tehát a megváltozott feltételekhez történő igazodást jelentette.

Az is kiderült, hogy főleg háborúk és az újjáépítés viszonyai között a pénzbevételek sokkal kisebbek, mint az állam által elvonható, fedezetet jelentő jövedelem. Ezért a két világháború után, főleg a vesztesek öntötték a fedezet nélküli pénzt. Az elszabadult infláció olyan keserves károkozással járt, hogy nemcsak a közgazdászok, de a közvélemény is félelmemmel kezelte az inflációt.

Keynes, a kor legnagyobb közgazdásza ugyan soha nem állította, hogy az infláció nélküliség előny, a közgazdaságtan mégis önmagában, mértékétől függetlenül negatív jelenségnek tartotta. Pedig a két világháborút követő gyors újjáépítés csak azért valósulhatott meg, mert azok az államok is gátlástalanul éltek annyi fedezet nélküli pénzteremtéssel, amelyek sokszorosan meghaladta az indokoltat.

Ez sehol nem volt annyira jellemző, mint az EU tagországaiban, egyrészt annak következtében, hogy az olyan tagországokban is szigorúan vették a költségvetési hiány alacsony szinten tartását, ahol az indokolt volt, másrészt a tagállamok többsége tagja lett az euró övezetnek, ott a kultúrája és viszonylagos fejlettsége a valutája leértékeltségét kívánta volna.

Nemcsak a közgazdaságtudomány, de a nemzetközi pénzügyeket szabályozó szervek is elfogadták, hogy minél kisebb az infláció, annál jobb. Még azt pozitívnak minősítették, ha tucatnyi eltérő kultúrájú és fejlettségű ország valuta övezetet alakít. Ez bármennyire eladósította a kevésbé fejlett mediterrán országokat, máig nem akadt senki, aki ezt ostobaságnak, vagy akár lelkiismeretlen szélhámosságnak minősítse.

De nemcsak az euró övezet bizonyult kártékonynak, hanem az Európai Unió is, aminek egyértelmű célja a három eltérő európai kultúrához tartozó, és 1:4 arányban különböző fejlettségű szintű nemzetekből Európai Egyesült Államokat formálni. Elegendő közös alapnak a kereszténységet tekintették, pedig még az sem közös.

Azt ez a tanulmány sem mondja ki egyértelműen, hogy Európa nagyobb nyugati a közös állammá válásra alkalmatlan, de még arra is, hogy a tagállamok szuverenitása sérüljön. Márpedig az államok szuverenitása nemcsak a közös valutát, de még a közel azonos pénzügyi egyensúlyt sem engedheti meg. Az, hogy ezt az EU két legnagyobb tagja tudomásul vegye, elképzelni sem tudom. Talán először az unokáim érhetik meg. Ez pedig Európa fokozatos lemaradását jelenti.

IV.

A felzárkózó országok helyzete.

A The Economist e heti száma mellékletben foglalkozik a felzárkózó országok helyzetével. Nyolc rövid, de színvonalas elemzést közöl. Ezek azonban megmaradnak a hibás felfogással, az iparosodó országokat továbbra is felzárkózónak, fejlődőknek nevezi. Még mindig nem veszik tudomásul, hogy a felzárkózók, Kína kivételével, ugyan fejlődnek, de ennek ellenére egyre jobban lemaradnak. Atlétikai példával élve, futnak, de a győzteseknél lassabban és ezért egyre jobban lemaradnak.

A bányajáradékok csökkenése

Ezt a témát már én is többször érintettem. Ez az elemzés is reálisan tárgyalja. Hibája, hogy meg sem említi, a bányajáradékot élvező országok melyik viselkedési kultúrához tartoznak.

Az olajárak csökkenése Oroszországot és a három olajtermelő latin-amerikai országot érinti katasztrofálisan. Az olcsón kitermelő olajban gazdag arab államok jövedelme ugyan csökken, de azok fölénye megmarad. A palaolaj feltárásának hatását jól értékeli, de említést sem tesz arról, hogy az olcsóbb olaj hogyan fog hatni a felhasználó államokban, és mit jelenthet, ha a robbanó motorokat felváltják a villamos motorok.

Azt ugyan közli, hogy a bányajáradékok csökkenése leginkább a Dél-afrikai Köztársaságot sújtja, de érzékenyen érinti a Szahara alatti szegény és vészesen szaporodó fekete Afrika országait is.

Oroszország esetében utalnák arra, hogy katonai ereje ugyan ma sem hagyható figyelmen kívül, de a súlya egyre gyorsabban csökken.

A legfontosabb tényezőt viszont meg sem említik: A bányajáradékot élvező országok között puritán, ezért már gazdag és továbbra is gyorsan növekvő Egyesült Államok, Kanada és Ausztrália nagyon erősek és egészségesek maradnak.

Ugyanakkor az EU mediterrán országai azért adósodtak el reménytelenül, és kerültek még hátrább, mert az euró övezet tagjai lettek, Németország rájuk kényszerítette a fejlettsége és puritanizmusának megfelelő pénzügyi fegyelmet és inflációt. 

A népességnövekedés megállítása

Kopátsy Sándor                ED                    2017 09 26

A népességnövekedés megállítása

A társadalomtudományok egyik eredendő hibája, hogy figyelmen kívül hagyta, és hagyja az életterek eltartó képességét, még utalás sem található arra, hogy melyik országban mekkora volna az optimális lakosság, és ehhez képest mekkora a tényszám. Ezért nem találhattak magyarázatot arra, miért volt olyan az elmúlt hatezer évben a fajunk történelme, amilyen. Minden osztálytársadalom azért kényszerült a halálokozás fokozására, ennek érdekében a nyomor fokozására, az emberöldöklésre és a tudásvágy üldözésére, mert minden termelésből élő társadalom elviselhetetlen mértékben túlnépesedő lett volna.

Ezt csak akkor érthettük volna meg, ha felvetettük volna a kérdést: Hogyan alakult volna az osztálytársadalmak létszámunk, ha nem fokozzák a lakósság nyomorát, ha nem pusztítják egymást fegyveres harcokban, és nem üldözzük a lakosság természetes tudásvágyát. Elég arra gondolni, hogy a néhány éven át kedvező volt az időjárás, ha nem voltak embert pusztító, járványokat terjesztő háborúk, és ha a tudásvágyat nem üldözzük, hanem serkentjük volna, hogyan alakul az országok lakossága. A túlnépesedésbe pusztultunk volna bele.

Ez ellen azonban minden faj ösztönösen védekezett. Az osztálytársadalmaknak uralkodó osztályának fogalma sem volt arról, hogy miért fokozzák az indokoltnál nagyobb elvonásokkal az értéktermelők nyomorát, miért fegyverrel pusztítják a saját és szomszédjaik életét és vagyonát, hogy miért üldözzük a tudásvágyat? Fogalmunk sem volt arról, hogyha ezek nem történnek meg, túlnépesedésben pusztulnak el.

Elég arra gondolni, hogy a csúcsragadozók, azok a fajok, amelyek létszámát más fajok nem apasztják, ösztönösen önpusztítók lettek. Az oroszlánok, a tigrisek, a jegesmedvék, a nagytestű baglyok a nem tőlük származó kölyköket megölik. Nem tudják, miért teszik, de ösztönösen végrehajtják.

Ahogyan a magát termelésével eltartó ember is túlszaporodó faj lett, mivel egyre képesebbé vált a ragadozó ellen védekezni, jobban táplálkozott, lakott, öltözött, meghosszabbodott a várható életkora, a szaporodási ösztöne viszont változatlan maradt, ennek következtében túlnépesedő fajjá válva arra kényszerült, hogy a túlnépesedést maga tartsa féken.

Egyetlen társadalomtudósnak sem jutott az eszébe, mi lett volna, ha a gabonát termelő és pásztorkodó ember nem válik önpusztító fajjá.

A kézenfekvő megoldás az lett volna, ha kevesebb utódot nevelnek. Ez azonban a jelenkorig, a fogamzásgátlás megoldáséig, nem volt megoldható.

Mivel a szexuális ösztön is jobban érvényesülhetett, a több fogamzásból több szülést következett. Mivel csak a szülők dönthettek az újszülöttek felnevelésnek magtagadásáról, amit utódokról történő ösztönös gondoskodás biztosított. A fajunk ösztöne megakadályozta, hogy a túlnépesedés ellen a szülők nem védekeztek. Ennek ellenére minden bizonnyal jelentős volt az újszülöttek felnevelésének a megtagadása, de ezt a történészek gondosan elhallgatták, de nem is volt olyan jelentős, hogy nem lett volna társalmi feladat a halandóság szervezett fokozása.

Erre vonatkozóan a történelmi tudatunk csak két tényt őrzött meg.

A spártai társadalomban általános elvárás volt az újszülöttek első éjszakára való kitétele a sziklára. Arról azonban említést sem találtam, hogy ez mekkora gyermekhalálozással halálozással járt.

A másik említett tény, hogy Krisztus születése előtt a zsidó hatóságok megölhették az újszülötteket. Ennek a hatását sem említik.

A legnagyobb létszámcsökkenést azonban az okozta, hogy egészen a 19. századig, minden társadalomban az újszülöttek jelentős hányada csecsemőkorában, élete első öt évében meghalt. Annak az okát sem kereste senki, hogy mi volt az oka annak, hogy az ember az egyetlen olyan faj, amelyik újszülöttei a születésük után ötéves korig önálló éltre képtelenek. Még nagyobb rejtély az, hogy az ember fejlett agya a születés után mintegy négy évig fejlődik, csak ekkor válik az életképességűvé. Ezt az agykutatás csak most fedezte fel. Az emberi agy kapacitásának fejlődési ideje csak a fogamzás után öt évvel fejeződik be. Ma már megállapított tény, hogy az emberi agy kapacitása a születést követő négy évben folyamatosan növekszik.

A gyermekhalandóság példátlan csökkentése is történelemformáló esemény, de elemezetlen maradt. Jelenleg ugyan nagyon gyorsan csökken a születések száma, de a gyermekhalandóság csökkenése következtében nő felnőtté váltak aránya, ami ezzel ellenkező irányban hat.

A gyermekvállalás csökkentése azonban világtörténelmet formáló szerepe csak a nyugt-európai feudális társadalomban lett, ahol a kiscsaládos jobbágyrendszer jó tíz évvel kitolta a gyermekvállalhatóság határát azzal, hogy kitolta a házasságkötések idejét. Ezt a tényt azonban még a nyugati történészek sem értékelik. Pedig ez volt annak az alapja, hogy a nyugat-európai feudális társadalmak a nagycsaládosoknál sokkal kevésbé halálozók lehettek. Ötven éve küzdök annak érdekében, hogy ismerjük fel a Nyugat utóbbi ezer évének kulcsát, a kiscsalád történelemformáló szerepét.

De nemcsak a nyugat-európai feudális társadalom kiscsaládos rendszerének jelentősége mellőzött probléma, de az is, hogy az ipari forradalom az emberiség egészéra kiterjesztette a kiscsaládot. Még a nyomát sem találtam annak, hogy az ipari forradalom nemcsak technikai, hanem annál is jelentősebb társadalmi forradalmat okozott azzal, hogy a munkaerőt személyre szólóan, családtagokra bontva vásárolja meg, és még ezt is nem véglegesen, hanem meghatározott időre, vásárolja meg.

A munkaadó és a munkavállaló közötti kapcsolat.

Az osztálytársadalmak története abban az értelemben is fokozatokat jelent, hogyan alakult a munkaadó és a munkavállaló közti kapcsolat.

A rabszolgatartó társadalom.

A rabszolgatartó vagy erőszakkal, vagy pénzét életre és utódaival vette tulajdonba a ragszolgát. Piaca csak a rabszolgatartók között volt. Ezekben a társadalmakban a munkaerő ugyanolyan tökös birtoklásban lévő volt, mint minden más vagyon. A rabszolga csak passzív tárgya volt a tulajdonosok közti forgalomnak. Érdekes módon ez a társadalmi forma visszajött a tőkés osztálytársadalmak amerikai ültetvényein, ahol az európaiak által bevitt járványok szinte kiirtották az indián őslakosságot, ezzel az ültetvények birtokosai az afrikai őslakosságból importálták a rabszolga munkaerőt.

Ez azért történhetett meg, mert ezeknek a növényeknek, a cukornádnak, a gyapotnak, a dohánynak a termelése nem kívánt képzett és érdekelt munkaerőt, ugyanakkor termékekkel szemben jelentős kereslet jelentkezett.

A nagycsaládos feudális társadalom.

Ezek voltak az ipari forradalom előtt a jellemző társadalmak. A jobbágy nagycsaládok voltak a földbirtokosok bérlői. Az jobbágyi alárendeltség ugyan állandó volt, de mivel a nagycsalád munkaereje gyorsan változó volt, időnként a jobbágytelkeket és ezzel bérleti viszonyt a családnagysághoz kellett igazítani. Ezzel a rájuk bízott terület sem lehetett állandó.

A kiscsaládos jobbágytársadalom.

Ezekben a speciális nyugat-európai társadalmakban a földbirtokos bérlője már nem a nagycsalád, hanem az állandó munkaerő kapacitású kiscsalád lett a bérlő. Ezzel először jöhetett létre az olyan földbérleti rendszer, amiben a jobbágytelek állandó maradhatott, a bérlő pedig a kiscsalád feje, a férj lett a telket bérlő család, és csak az ilyen csald vállalhatott gyermeket. Ezzel először valósulhatott meg olyan rendszer, amelyik korlátozta a gyermeket vállalható családok számát. Tekintettel arra, hogy a földesurak érdekét sértette a jobbágytelkek kisebbítése, a telek száma viszonylag lassan növelhető és stabil volt. Ezzel viszonylag állandóvá vált a gyermeket vállalható családok száma. Ebben a rendszerben a növekvő népesség esetén, a házasságok száma stabil maradt, ezzel a házasságkötések egyre jobban kitolódtak, mert a jobbágycsaládokban született gyermekek közül csak egy felnőtt kort megérő fiú és lány válhatott gyermeket.

Ennek következtében először történt meg fajunk életben, hogy a gyermeket vállalhatóvá csak a szülők számával azonos gyermekvállalók család jöhetett létre. A jobbágytelkek megkötött számból fakadt, hogy a növekvő létszámú társadalomban stabil maradt a gyermeket vállalható családok száma. Ez azt jelentette, hogy egyre jobban kitolódtak a házasságok. Számomra életem egyik legmegdöbbentőbb történelmi információja az volt, amikor először láttam a 12. századi házasságkötők korát Franciaországban. A házasságot kötő nők átalagéletkora 27, a férfiaké 29 év körül ingadozott.

Ez nemcsak azt jelentette, hogy az első 2-4 szülés kimaradt, aminek következményében a nők termékenysége fele akkora volt, mint a nagycsaládos társadalmakban. Amíg az emberisség kilenctizedét a nagycsalád jellemezte, ahol a nők termékenysége még egyszer akkora volt, mint a kicsi Nyugat-Európában. Az mégsem jutott egyetlen történésznek az eszébe, hogy ezekben a keményen vallásos, műveletlen társadalmakban a legszexuálisabb ösztönök éveiben lehetetlen volt a szexuális ösztönök kiélése. A középkori évszázadokkal mégis úgy foglalkoznak a társadalomtudósok, mintha a királyok uralkodási sorrendje lett volna a legfontosabb történelmi esemény. A késői házasságok ismeretében értettem meg a nyugat-európai feudális társadalmakra jellemző a bigott vallásosság és a féktelen kegyetlenségek párhuzamosságát.

Európa nyugti felén a feudalizmus azért lehetett viszonylag kevésbé halálozást okozó, mert a nők csak fele annyi gyermeket szültek, mint a kor emberiségének akkor még nagycsaládos kilencven százalékában. A fele annyi szülés fele annyi szervezett halálokozást tett elkerülhetetlenné. Ez a felismerés erősítette meg bennem, hogy Nyugat-Európában a csak fele annyi halálokozást kellett kikényszeríteni, mint az emberiség óriási nagycsaládos többségében.

Az ipari forradalom okozta társadalmi változás.

A társadalomtudományok indokoltan foglalkoznak az ipari forradalom technikai eredményeivel, de említést sem tesznek arról, hogy hatására szinte minden társadalomban megindult a kiscsaládok elterjedése. Természetesen, ez a lassan iparosodó társadalmakban csak olyan mértékben jelent meg, ahogyan megtörtént ott is az iparosodás, terjedt el a bérmunkások foglalkoztatása. Ez a folyamat szinte ma is tart.

A nagycsaládos társadalom felszámolása látványosan, erőszakkal gyorsan terjedt el a 20. század elején a bolsevik forradalom győzelmének köszönhetően a Szovjetunióban, és a század végén a kommunista Kínában. A társadalomtudományok alig tulajdonítanak jelentőséget annak, hogyan alakultak át a nagycsaládos társadalmak kiscsaládosokká. Meggyőződésem szerint, minden társadalomban annak sejtjei a családok, és azok formájának átalakulása a legfontosabb társadalmi esemény. Ennek ellenére a történelemtudomány alig érinti a családforma változását.

A kiscsaládos társadalom kialakulása a Szovjetunióban.

A kollektivizálás kegyetlen erőszakosságát joggal emlegetik a kor történészei, de említést sem tesznek arról, hogy ezzel a korábbi nagycsaládos társadalmukat átalakították az egyéneket alkalmazó társadalommá. Az ugyan igaz, hogy ezt a változást erőszakkal kényszerítették ki a családfőktől, de ugyanakkor a család tagjait felszabadították a családfők uralma alól.

Számomra felejthetetlen élményt jelentett a kollektivizálás idején egy traktoros fiatalasszony, aki örömmel mesélte el, hogy életében először volt saját munkája után jövedelme, ráadásul többet is keresett traktorosként, mint a férje. Máig nem találtam utalást sem arról, hogy az erőszakos kollektivizálás ugyan erőszak volt a családfőkkel szemben, de ugyanakkor önálló keresőkké tette a családok munkaképes tagjait.

Ezt el kellene mondani az ipari forradalom vívmányai között is. A gyáripari munkásokkal kötött munkavállalói szerzőségek óriási társadalmi vívmánynak tekinthetők a családon belüli erőszakkal szemben. Ezt vívmánynak is kell tekinteni. Az egyéneknek a munkaadókkal kötött munkavállalói szerződések elterjedését az erőltetett iparosítás fejezte be. Ezzel szinte minden munkaképes állampolgár önálló kereső lett. Ráadásul, a munkaerőpiacot is az jellemzi, hogy a vevők és az eladók közti hatalmi viszonyt az határozza meg, hogy a munkaerő kereslete, vagy a kínálata a nagyobb. A tejes foglalkoztatás olyan helyzetet teremt, amiben a munkavállaló mindig keresletének fölényét élvezhette. A bolsevik rendszerek ugyan a politikai hatalom minden eszközével a munkaadó jogát igyekeztek növelni, de ennek ellenére, a munkaerő hiánya mindig a munkavállaló előnyét biztosította.

Kínában is hasonló módon történt meg a kollektivizálás, ami ugyan alkalmazottá tette a kisárutermelő családfőket, de független munkavállaló lett minden családtag. Ennél is nagyobb társadalmi változást okozott, hogy városi munkás lett 600 millió reménytelen helyzetben ragadt falusi lakost. Az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon azonban a kommunisták győzelme és 1990 között nagyon lassan javult, mert elviselhetetlenül, évi mintegy 30 millióval nőtt a lakosság. A bolsevik forradalom ugyanúgy lemaradóban rekedt Kínában, ahogyan a Szovjetunióban is, csak más oka is volt a lemaradásnak. A Szovjetunió népeiből, mindenekelőtt a keleti szlávokból teljesen hiányzott a puritanizmus, márpedig a tudományos és technikai forradalom világában a társadalmi siker egyik elengedhetetlen feltétele a lakosság puritanizmusa. Kína lakossága ezzel szemben koldusszegényen is puritán volt.

1990-re a kínai kommunista vezetés felmérte a sikertelenség két fő okát: A népesség elviselhetetlenül gyorsan szaporodott, és a gazdaságban nem működött a piac. Ahogyan megállították a túlnépesedést, és piacosították a gazdaságot, Kínában ez egy lakosra jutó teljesítmények és a szükséges társadalmi átrendeződés példátlanul gyorsan javul.

Az elképzelhetetlen sikerek ellenére a nyugati politikai és tudományos elit azon botránkozik, hogy fennmarat az egy párti politikai diktatúra. A Nyugaton a liberálisok képtelenek megérteni, hogy az elmarad, még szegény társadalmakban a politikai diktatúra elengedhetetlen szükségesség. Nyugaton még mindig nem tudják elképzelni a társadalmi sikert a politikai diktatúra felszámolása nélkül.

Máig nem jutott el a Nyugat politikai és tudományos elitje addig, hogy a fejletteknél sokkal szegényebb, az évente 2-3 százalékkal növekvő lakosságú, és az egy főre jutó ötöd akkora jövedelmű társadalomban elképzelhetetlen a politikai demokrácia, ott csak erőszakkal lehet megállítani a túlnépesedést és munkára fogni a lakosságot.

Ennek a legjobb bizonyítéka Kína és India szembe állítása, az 1990 óta elért fejlődésük szembeállítása. Az emberiség kétötödét jelentő országban 1990 óta a nemzeti jövedelmük közel azonos mértékben növekedett. Kínában egyrészt erőszakkal leállították a túlnépesedést, sőt az csökken, másrészt fenntartották a politikai diktatúrát. Ezzel szemben Indiában közel 3 százalékkal nő a lakosság száma, és több párti demokrácia van.

Kínában a világgazdaság történetében példátlanul gyorsan nő az egy lakosra jutó jövedelem és a vagyon. Ezzel szemen Indiában negyed olyan gyors volt az egy lakosra jutó jövedelem növekedése és csökkent az egy lakosra jutó vagyon.

Nem kisebb az urbanizációjuk közti szakadék. Kínában és Indiában évente 30 millióval nőtt a városi lakosság, de Kínában ennél is gyorsabban nőtt a városokban a lakások száma és felszereltsége. A világtörténelemben példátlan módon, nem lettek nagyvárosi nyomortelepek. Indiában többszörösére nőttek a nagyvárosi nyomortelepek.

Az oktatás színvonalának alakulásában még nagyobb a különbség. Kínában az ENSZ oktatási mutatói a leggyorsabban javultak, Indiában eleve is sokkal rosszabbak voltak, és tovább romlottak.

Néhány éve jelent meg a Világbank felmérése a mély szegénység alakulásáról. Ez alatt azok vannak, akik egy napra jutó jövedelme nem éri el az 1.9 dollárt. Ezek száma szinte csak Kínában csökkent, ott történt a csökkenés 90 százaléka, ami 600 millió lakost érintett. Indiában az ország nemzeti jövedelmének hasonló növekedése ellenére nem volt lényeges változás.

Ennek ellenére még a tekintélyes szaklapok is azt hangsúlyozzák, hogy a két ország nemzeti jövedelme közel azonos mértékben növekszik.

A japán és a német csoda.

A történészeik figyelmen kívül hagyják, hogy a második világháború után a két vesztes hatalom ért el kiemelkedő eredményeket Japán és Németország. Ez a két ország nemcsak háborút veszett, de a legnagyobb veszteségi is ezeknek voltak. Abban is ez a két ország áll az élen, hogy ott csökken a leggyorsabban a lakosság száma. Ennek ellenére fel sem merülhet, hogy ennek következtében aggódni kellene a jövőjük felett. Ennek ellenére a kínai reformot azzal bírálják, hogy csökken a lakosságuk száma, és óriási lesz a munkaerőhiány.

Még egyetlen társadalomtudósnak sem jutott az eszébe, hogy a lakosság csökkenésnek lehetnek előnyei is.

Hatvan éve mániákusan figyelem az egy főre jutó jövedelem és vagyon arányát. Az 50-es években jelent meg Rácz Jenő és Bródy András könyve, A termelés tőkeigénye címmel, ami azt bizonyította, hogy az azonos kultúrákban ezek egymáshoz viszonyított aránya változatlan. Annak ellenére, hogy engem nem a termelés tőkeigénye, hanem a társadalom vagyonigénye izgatott. Az óta is ezt a mutatót vizsgálom.

Máig tartó elméleti problémát okozott számra az a tény, hogy Japánban a legmagasabb a jövedelemhez viszonyított vagyon több mint a nagyobb vagyonnal rendelkező Egyesült Államokban. Tehát a vagyon annál értékesebb, minél kevesebb van belőle. Japánban a kis lakás és értékesebb, mit az háromszor akkora kert és lakás az Egyesült Államokban. Az óta kiderült, hogy a népességcsökkenésnek köszönhetően csökkentek a lakásárak. Tehát a vagyon és s tőke értéke nem az újratermelési költsége, hanem a kereslet és kínálat függvénye. Vagyis Japánban azért csökkent az egy lakosra jutó vagyon értéke, mert csökkent a lakosság, ezzel a kereslet.

Az is közgazdasági ostobaság, hogy Japánnak a legnagyobb az államadóssága. Elsősorban a japán állampapírokat a japán bankok vásárolják fel abból, ami a lakosság megtakarítása. Ráadásul a japán államnak óriási devizatartaléka van, vagyis nem eladósodott, hanem nettó vagyongyűjtő.

Németország is sír a munkaerőhiánya miatt, de ennek az országnak van az egy millió lakosra vetített külkereskedelmi bevétele. Hússzor nagyobb, mint Kínának.

Még senki sem írta le, hogy annak a két országnak gyarapodik a leggyorsabban a vagyona, aminek csökken a lakossága. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy ez általában igaz, csak az olyan országokban, amelyek túlnépesedettek. Ha Japán területét annak alapján mérnénk, hogy mekkora a településre és gazdasági hasznosításra alkalmas területeink a lakosságsűrűsége, a legsűrűbb lakosságú ország volna. Természetesen ez a városállamokra nem igaz. Szingapúr és Hong-Kong elképesztő lakosságsűrűsége ellenére is nagyon gazdag lehetett. Sőt ezek gazdagsága éppen arra épült, hogy közel tízmillió ember él egyetlen kikötőben.

Még inkább ellenpélda a négy óceánokon túli angolszász ország, amiknek gazdagodása lakosságnövekedést kíván.

Az elviselhető lakosságnövekedés.

A városok adott területén az 1 százaléknál gyorsabb növekedés már olyan tőkeigénnyel jár, ami nem viselhető el. Jelenleg az elmaradt országokban az ennél gyorsabb urbanizáció a nyomornegyedekben élők arányával történhet. Ezt csak a Kínai urbanizáció cáfolja, ahol példátlanul magas a felhalmozási ráta, és a városban lakók természetes szaporulata negatív.

A Szahara alatti Afrikban a leggyorsabb, Dél-Ázsiában és a Közel Keleten is elviselhetetlenül gyors az urbanizáció. Sőt még a latin-amerikai országokban is gyors.

A kor történészei tudomásul sem veszik, hogy az elmúlt és a következő évtizedekben az emberiség lemaradó felében évente mintegy 100 millióval nő a városik lakosság, pedig ezek befogadása megoldhatatlan. Ez a többmilliós városokban olyan forradalmak fészkét jelenti, amiben a több százmilliós emberáldozattal járó forradalmak elkerülhetetlenek lesznek. Nem az atomháborúknak lesz nagy emberáldozata, hanem a kézi fegyverekkel, bunkókkal, késekkel megöltek száma lesz nagy.

Az emberiség jövőjét nem a fejlett államok lakosságcsökkenése, hanem a lemaradók lakosságnövekedése fogja veszélyeztetni.

Gondolatok az euró övezetbe lépésről

Kopátsy Sándor                EG                    2017 09 22

Gondolatok az euró övezetbe lépésről

Egyre több tekintélyes közgazdásznak is az a véleménye, hogy érdemes az euró övezetbe lépni. Velük nem értek egyet, annak ellenére, hogy értékelem a szakmai színvonalukat. Meggyőződésem szerint, közös valutájuk csak a hasonlóan fejlett és hasonló viselkedési kultúrájú népek országainak lehet előnyös. Még ez esetben is több veszélyét, mint előnyét látom.

A jelenkor közgazdaságtudományának a legnagyobb hibája az, hogy mániákusan hisz a közös valutában. Az ugyanis csak a mind fejlettségben, mint viselkedési kultúrában nagyon hasonló országoknak lehet, de ekkor sem előny, hanem nagyobb veszély a mások valutapolitikájához való kényszerű alkalmazkodás. Legfeljebb Európában a négy skandináv, vagy a két észak-amerikai államnak lehetne közös valutájuk, de ezek így is másoknál sikeresebbek.

A nemzeti államok azért válhattak általánossá, mert minden eltérő társadalmi alépítménynek, eltérő felépítményre van szüksége. Ezt tartom a történelmi materializmus alaptörvényének. Erről feledkeztek meg azok, akik az Európai Unióból Európai Egyesült Államokat akartak, és akarnak felépíteni. Európát erre eleve alkalmatlannak tartom, az államai három alapvetően eltérő viselkedési kultúrához tartoznak, kéttucatnyi nyelven beszélnek, és nacionalisták. Tagoltságukat az ezer éve sikere történelme bizonyítja.

A vasúthálózat kiépülése előtt szinte minden vízen összekötődő egysége gazdasági egységként működött akkor is, ha valamelyik politikai birodalom részesei voltak.

A vasúthálóztok ennél lényegesen nagyobb gazdasági egységeket hoztak létre. Ugyanakkor a fejlettek gyarmatbirodalmak, illetve befolyási térségek lettek. A társadalmi és a gazdasági fejlettség csúcsai mégis a városállamok, illetve a nagyvárosok vonzásterületei lettek. Ez a mai napig sem változott. Európa legfejlettebb hat állama, sorrendben Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország, Svájc, Hollandia, viszonylag kis lakosságú, de kulturálisan homogén. Még akkor is, ha Svájc háromnyelvű, kétkereszténységű, mert a lakossága viselkedése azonos. A hatból kettő, Norvégia és Svájc nem is EU tag.

Az EU tagállamai fejlettsége széles határok között, 1:4 arányon belül, szóródik.

Az EU egységét a közös keresztény vallással igazolja. A három kereszténysége, a protestáns, a római katolikus, és az ortodox keresztény nagyon elérő vallások.

A vámhatárok lebontása kétségtelenül előnyt jelentett. De csak azok számára, akik a valutájuk keménységét maguk szabályozhatják. Az EU brüsszeli bürokráciája a maastrichti előírásokkal egységes pénzpolitikát követel. Szűkre korlátozza a költségvetési fegyelmet, a hiány, az inflációt. Ezzel a nemzeti tagállamok elvesztették a szuverenitásukat.

Az EU már az euró övezet előtt tönkre tette Nyugata-Európát, de a végzetes döfést a közös valutával adta meg.

A világgazdaság növekedése

Kopátsy Sándor                PG                    2017 09 30

A világgazdaság növekedése

A közgazdaságtan mindig úgy viselkedik, mint amikor a lakosság létszámát változatlannak lehetett tekinteni. A társadalmak lakossága ugyanis kisebb mértékben változott, mint a mérések hibahatára. Ez egyik évről a másikra plusz-mínusz 2 ezreléknél kisebb mértékben változott, ugyanakkor mérések nagyon ritkán voltak, és azok hibahatára sokkal nagyobb volt, mint a tényleges változások. De nemcsak a lakosság számának változása nem volt pontosan mérhető, de a megtermelt nemzeti jövedelem változása még sokkal kevésbé. Egy-egy társadalom tíz százalékos változásit sem lehetett mérni.

Ezt jól tükrözi a tény, hogy évszázadokon keresztül és csupán 5-10 évenként a háziállatokat számolták. A mai emberek arra sem emlékeznek, hogy mit jelentett a számosállat. Számos állat volt a ló, a szarvasmarha és a bivaly felnőtt korábban. A szaporulat egyéves korig 0.5 számosállat volt, akárcsak a kecske meg a birka, és a szaporulata annak is a fele. Az emberek csak születéskor, elhalálozáskor és házasságkötés alkalmával voltak írásba foglalva, de ezeket az adatokat soha nem összesítették. Nem is volt senki kíváncsi arra, hogy az országnak, megyéknek, városoknak mennyi lakosuk van. Az egyetlen adat az adófizetők, valamint az adóalapok, a házak, a jobbágytelkek száma.

Ezért fogadtam érdeklődéssel, ha a múltban valamit mérni lehetett. Ilyen volt az átlagos testmagasság. Ezt ugyan csak a katonák sorozásaikor mérték, de a múlt adatai is mérhetők. Így kaptam rá a sorozott katonák testmagasságának a változását mutató adatokra. Mivel a megtalált emberi csontok alapján is elég pontosan megállapítható a testmagasság, a történészek is mérni tudják. Ennél jobb mutatót máig nem ismerek arra, hogyan alakultak az emberek életviszonyai. Ugyan a testmagasság nemcsak az élet minőségétől függ, hanem például a sík vidéken nagyobba, a hegyek közt kisebbek az emberek. A testmagasság változása azonban mindenütt jó mutató.

Jelenleg évente minden adat változását mérik. Ezt olvasom a hetilapban, hogyan alakult a világgazdaság múlt évi és az ez évi várható növekedése, méghozzá tizedes pontossággal.

A világgazdaság várható növekedése 3.7 százalékos, ami mellett 1 százalékkal nő az emberiség létszáma. Az utóbbit már nem teszik hozzá, de ezt csak alapján mondom, hogy közel száz éve mintegy 13 évenként egy milliárd volt a létszámunk növekedése. Ez egy százalékban olyan csökkentő tendenciát mutat, hogy a növekmény összege a hibahatárokon belül állandónak tekinthető. Addig azonban nem jutott el a közgazdaságtan, hogy mérte volna a népesség növekvése mellett lehet azt állítani, hogy mind az egy lakosra jutó jövedelem, mind a vagyon újratermelődik. Vagyis a 3.7 százalékos GDP növekedés elég-e ahhoz, hogy nemcsak az egy lakosra jutó jövedelem, de a vagyon is újratermelődjön.

Amennyire a világgazdaság teljesítményét mérik, annyira figyelmen kívül hagyják a világgazdaság vagyonának alakulását. Pedig, a világgazdaságnak csak olyan növekedése jelenti az újratermelését, ami mellett nemcsak az egy lakosra jutó jövedelem, de a vagyon is újratermelődik. Ugyanis csak azt tekinthetjük újratermelésnek, ha nemcsak a jövedelem, de a vagyon is újra termelődik.

Azt már a múlt század közepén felismerték a közgazdászok, hogy a kultúrák között viszonylag nagy különbségek vannak a jövedelmükhöz viszonyított vagyon nagyságában, de ez az arány viszonylag nem változik. Ezt már a múlt század közepén kimutatta Bródy András és Rácz Jenő a közös könyvükben. Engem is ez a könyvük fertőzött meg, annak ellenére, hogy adataik a szellemi tőkét nem tartalmazták, sőt a vagyont a tőke nagyságával mérték. Én az erre vonatkozó adatokat az óta figyelem. Idézem az Egyesült Államok négy nagy etnikumának az adatait. A távol-keletiek, a konfuciánusok vagyona négyszer nagyobb, mint az egy éves jövedelmük. A puritánoké, érte ez alatt az angolszász, a germán és a skandináv eredetűket, három és fél ez a mutató. A latin eredetűeké kettő és fél. Az afrikaiaké egy alatt van, vagyis a vagyonuk kisebb, mint az éves jövedelműk. Én ezt a háború után a Baranya-megyei etnikumoknál becsültem meg először a falvakban. Becslésem szerint, ha a parasztcsaládok vagyona a megyében az éves jövedelmük háromszorosa volt, akkor ez az arány a sváboknál ötszörös, az egykéző reformátusoknál négyszeres, a katolikus magyaroknál és a rácoknál kétszeres volt.

A rendszerváltás óta a leszakadó, nagy többségégben tartóan munkanélküli cigányság esetében is az a véleményem, hogyha országokban átlagosan mintegy háromszor nagyobb a vagyon, mint az éves jövedelem, a cigányság esetében a vagyonuk kisebb, mint az éves jövedelmük. De csak becsülni tudom, mert szinte tilos a cigányság társadalmi lemaradásának mérése.

A kultúrák közti vagyonarányról nem található adat, de a fenti számok alapján van véleményem.

A konfuciánus népek vagyona az éves jövedelmük négy-ötszöröse. Ezt sugallja az adat, hogy Japánban nagyobb az egy lakosra jutó vagyonérték, mint az Egyesült Államokban. Kínában a felhalmozási ráta háromszor akkora, mint Indiában.

Az is állítható, hogy a Szahara alatti Afrikában a legkisebb a jövedelemhez viszonyított vagyon.

Európában két okból viszonylag gazdagabbak a puritán angolszászok, germánok és skandinávok, mert egyrészt északabbra eleve nagyobb a vagyonigény, drágább a lakás, a téli tüzelő, a ruházkodás, másrészt ezek a népek takarékosabbak és iskolázottabbak.

A fentiek alapján nem sokat mond az országok egy laksora vetített nemzeti jövedelmének az adatsora. A két leggyorsabban növekvő ország, Kína és India. Mindkettőben kétszer olyan gyorsan nő a GDP, mint a világátlag.

Először Kínát és Indiát vessük össze. Kína az 1990-es reform első tizenöt évében lényegesen gyorsabban növelte a nemzeti jövedelmét, mint India. Az utóbbi néhány évben a növekedésük közel azonos. Az egy lakosra jutó jövedelmük és vagyonuk össze sem vethető. A különbség oka, hogy Kínában a reform óta a várható életkor emelkedése ellenére csökken a lakosság. Ezért az egy lakosra jutó jövedelem gyorsabban nő, mint az ország nemzeti jövedelme. Indiában azonban továbbra is közel három százalékos a lakosság növekedése. Ezért az egy lakosra jutó jövedelem fele olyan gyorsan nő, mint Kínában. Az egy laksora jutó vagyon pedig Kínában gyorsan nő, Indiában pedig csökken. Ez akkor is így volna, ha azonos volna a két országban a félehalmozási ráta, de annak még az előjele is más. Kínában nemcsak minden másik országénál magasabb a felhalmozási ráta, de csökken a lakosság. Indiában pedig a lakossággal arányos vagyon csökken, a birodalom lakóinak egyelőre még nem is annyira a jövedelmük, mint a vagyonuk gyorsan csökken.

A táblázaton szereplő USA és Kanada az egészség képviselői. Mind az egy lakosra jutó jövedelmük, mind a vagyonuk nő. az utóbbi annak ellenére, hogy a bányajáradékuk felére zuhant.

Japán és Brazília külön említést érdemel.

Japán nemzeti jövedelme a fejlettek között a leglassabban növekszik, az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon mégis gyorsan nő, mert ott a leggyorsabban csökken a lakosság. Ugyanakkor élvezheti a nyersanyagok, mindenekelőtt az energiahordozók árcsökkenését.

Brazíliában egy százalék alól két százalék fölé nőtt a nemzeti jövedelem, de ez is sokkal kevesebb, mint amennyire a növekvő lakosságuk mellett szükség volna.

Az egész táblázatról az a véleményem, hogy félrevezető. Csak azoknak mondhat valamit a jelenkor világgazdaságáról, akik nem az adatokat nézik, hanem a mögöttük megbúvó valóságot. 

Ritkán közölt adatok

Kopátsy Sándor                PG                    2017 09 29

Ritkán közölt adatok

A The Economist legutóbbi száma közli az oktatásban, munkanélküliségben gyakornokként dolgozó 20-24 évesek arányát 2005 és 2016 évben. Nem sok értelme van a háromféle nem alkalmazottak összevonásának. Ennek ellenére, nekem ez is sokat elárul.

Eleve ostobaágnak tartom a három nagyon különböző munkaviszonyban nem lévők összevont arányát.

Eleve ostobaság a 15 év feletti tanulókat nem értéktermelőknek minősíteni, még inkább az, ha ezt a 20-25 évesekre alkalmazzák. A jelenkor társadalmaiban a leghasznosabb értéktermelők az egyetemisták, a jelen adatok között is, a 20-25 éves diákok. Minden társadalom legtöbb értéket termelői azok, akik diplomaszerzés érdekében tanulnak. Alig tudok a társadalom jövőjét építőkről adatot, hogy a 20-25 évesek hány százaléka tanul.

A gyakorlatot végzőket sem tekinthetjük passzívnak. A képzetlenek munkára tanítása is értékes módja a foglalkoztatásnak.

Ezért a 15-25 éves tanuló fiatalokat foglalkoztatottaknak kellene tekinteni.

Számomra sokat mond az EU tíz tagországáról közölt adat. A 6 latin tagország mindegyikében, és Írországban jelentősen növekedett a munkaviszonyon kívüli fiatalok aránya. Ezzel szemben a három protestáns, puritán tagországban, Nagy Britanniában, Németországban és Hollandiában az eleve sokkal alacsonyabb mutatók is jelentősen csökkentek. Vagyis ezek az adatok is azt bizonyítják, amit Max Weber százhúsz éve felismert: A jelenkor társadalmait csak a protestáns, azaz puritán népek képesek másoknál hatékonyabban működtetni. Ezt elfogadva mondom kezdettől fogva, hogy a világgazdaság történelmének talán a legnagyobb ostobasága az volt, hogy az EU tagországok latin és puritán tagjai számára bevezették a közös valutát, az eurót. Ezt a talán nem is tervezett ostobaságot semmivel nem lehetne jobban jellemezni, mind annak közlésével, hogyan alakult az euró övezet létrehozása óta a protestáns és a latin népek külső eladósodása.

Nekem az is sokat mond, hogy Törökország volt 2005-ben is a fiatalságot a legkevésbé munkára fogó ország, de ott történt a legnagyobb javulás. A nem foglalkoztatottak aránya 50 százalékról 33-ra csökkent. Az én fogalmaim szerint nagyobb társadalmi eredmény a fiatalok jobb munkára fogása, mint a politikai demokrácia korlátozása. A véleményem az is igazolja, hogy az elmúlt két év során Törökországban nőttek a tőzsdei árak a leggyorsabban.

Ez esetben is aktuális a sztálinista sajtóról mondott vélemény. Ne a politikai szövegeket olvad, a tényeket lássad.