Mikor, és hol hány pártra van szükség.

Kopátsy Sándor                EE                    2017 10 25

Mikor, és hol hány pártra van szükség.

Tegnapelőtt fejezte be a Kínai Kommunista párt elnökválasztó kongresszusát. Xi öt éve a párt egyértelmű vezetője. Mao halála óta szabállyá vált, hogy az elnököt öt évre, és beválása esetén még egy ciklusra választhatják. Ez azt a törekvést jelzi, hogy általában tízévenként cserélődjön a birodalom, azaz az emberiség ötödik a papíron kollektív, a valóságban egy személyi vezetője. Az is egyértelmű, hogy Xi korábbi személyi hatalma a második ciklusban még tovább növekedett.

Kínában a kommunista párt uralma 1990-ig két okból volt sikertelen.

Egyrészt a gazdaságban nem a piaci kereslet és kínálat alakulása a gazdasági döntések fő alakítója, hanem a politikai akarat. A politikai érdek nem lehet jó iránytűje a gazdaságnak.

Másrészt mintegy három százalékkal nőtt a lakosság száma. Minden társadalom számára elviselhetetlen károkozó a lakosság számának 1-2 ezreléknél sokkal nagyobb az éves változása. Mivel Kína lakossága évente mintegy 3 százalékkal növekedett, nem lehetett ezzel arányos mértékben az egy lakosra jutó jövedelmet és vagyont.

Ahogyan azonban ezt a két hibát korrigálták, Kína fejlődése a világtörténelemben példátlanul felgyorsult. Ezt az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon, a várható életkor és az iskolázottság növekedésével mérjük.

Azt is figyelembe kell venni, hogy ennek a példátlan sikernek az elsődleges előfeltétele a lakosság puritanizmusa volt, és maradt. Weber jó száz éve már megfogalmazta, hogy a tudományos és technikai forradalom olyan társadalmi alépítményt hozott létre, amint a puritán erkölcsű népek a másikaknál hatékonyabban működtetnek. Ebből következik, hogy a puritánságban meglévő különbségek a fejlődés sebességében is megmutatkoznak. Mivel a konfuciánus kelet-ázsiaiak a Nyugati protestánsoknál is puritánabbak, a konfuciánusok még a protestánsoknál is gyorsabban fejlődnek. Ez először a második világháború után a gyors újjáépítéssel Japánban is bebizonyosodott. 1990 óta pedig a világgazdaság történelmében a kínai reform után egyértelműen bebizonyosodik. A távol-keleti népek országai a protestánsok Nyugatnál is gyorsabban fejlődik.

Ezt a Nyugat politikai és tudományos elitje nem veszi tudomásul. Szinte nyoma sincs annak, hogy legalább összevetnénk a Nyugat három kereszténységének hatékonyságát. Pedig egyértelműek a tapasztalatok Európában is, de sokkal inkább Amerikában, hogy a protestánsok megelőzik a római katolikusokat, az ortodox keresztények pedig még azokhoz képest is lemaradnak. Amerikában a kontinens területének északi egyharmadán, a többségében protestánsok által lakott Egyesült Államok és Kanada a legfontosabb társadalmi mutatókban három-négyszer fejlettebb, mint a latin-amerikai országok bármelyike. Sokat mond az a tény is, hogy a négy angolszász ország között csak a negyedik az Egyesült Államok. Ennek az egyértelmű magyarázatát mégsem mondja ki senki. Azért, mert a másik három államban sokkal kisebb a latin és az afrikai etnikum aránya. Mivel minden etnikum más felépítményt igényel, az egységes felépítmény legfeljebb az egyiknek jó, de már kettőnek sem lehet hatékony. Ezt láttam már a hatvanas években, Olaszországban. Az ország északi részén a lakosság úgy viselkedik, mint Svájcban, vagy Ausztriában, Nápolytól délre pedig úgy, mint Dél-Spanyolországban. A ténylege olaszországi felépítmény az ország egyik felének sem felel meg.

Azt a tényt, hogy Európa lakosságának puritanizmusában is jelentős különbségek vannak, mutatja a kontinens három kereszténysége. Az Alpoktól északi Nyugat-Európa etnikumai, az angolszászok, a germánok és a skandinávok puritánok akkor is, ha politikai helyzetüknél fogva római katolikusok maradtak. Az ebben a térségben élő népek puritán módon élnek, függetlenül attól, milyen a vallásuk és a nyelvük. Ezekben az országokban magasabb az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon, valamint az iskolázottság is, mint a tőlük délre élő nyelvtestvéreiknél. Ez szinte mindenben megjelenik, kisebb az inflációjuk, az államadóságuk.

A három európai viselkedési kultúrát egyértelműen a térség három marxizmusa is megmutatta. A protestáns Nyugaton a marxisták szociáldemokraták, a mediterrán térségben a latinok euró-kommunisták, a kelet-európaiak bolsevikok lettek. Tehát Európát nemcsak három kereszténység, hanem három marxizmus is jellemezte.

Abban, hogy az eltérő kultúrák eltérő felépítményt igényelnek, a legnagyobb segítséget már az ötvenes évek elején, Bródy András és Rácz Jenő könyve adta. Nekik köszönhetem, hogy a puritánságok közti különbségeket azzal mérem, hogy hol, mekkora az egy lakosra jutó jövedelemhez viszonyított vagyon.

Ezt a mutatót már a háború után elkezdtem Baranya-megyében mérni. A tényeket látva, arra jutottam, hogyha a magyar katolikus falvakban az egy lakosra jutó vagyon 100, akkor ez a mutató a sváboknál 150, az egykéző magyar reformátusoknál 120, a rácoknál pedig 80. (Ezek a mutatók akkor még nem tartalmazták a szellemi vagyont.) Pedig később a legnagyobb különbséget éppen ebben találtam. Az egykéző református falvakból háromszor nagyobb valószínűségű volt a fiúk középfokú képzettsége.

Azt pedig az első zsidótörvény anyagaiból merítettem, hogy akkor a lakosság 6 százaléka volt zsidó, akiknek a középfokon 20, a műszaki és jogi diplomások között 40 százalék volt az arányuk.

Öregen, Miskolcra kötözve, felmértem, hogy a város háború előtti lakosságának az egy nyolcada volt zsidó, de az adók két ötödét ezek fizették. Ilyen, és hasonló országos adatokat is nagyon hasznos volna legalább utólag megállapítani.

Alig egy éve találkoztam az Egyesült Államokban élő etnikumoknak a Bródy-Rácz könyvben megismert mutatójával. Ott a kelet-ázsiai etnikumúak vagyona négyszerese az éves jövedelműknek, a protestánsoké háromszoros, a latinoké kétszeres, a négereké pedig alatta van. Ezek az adatok egyértelmű magyarázatot adnak arra, hogy ezzel a mutatóval miért előzi meg a másik három óceánokon túli angolszász ország az Egyesült Államokat.

A jelenlegi magyar átlagokat csak becsülni tudom, hogy az egy lakosra jutó vagyon közel háromszorosa az egy lakosra jutó jövedelemnek. A cigányságé pedig minden bizonnyal az egyszeresénél is kisebb. De e mutatók felmérése szigorúan tilos, annak ellenére, hogy a közvélemény talán még nagyobb különbséget vél.

A Bródy-Rácz könyvből megtanult mutató pályámon végig kísér. Ezzel mérem a lakosság puritanizmusának nagyságát. Mivel azt is bebizonyították, hogy ez a mutató nem változik az emelkedő jövedelmek esetében. Ez a könyv tanított meg ara is, hogy a lakosság jövedelmével arányosan növelni kell a nemzeti vagyont is. Ezért az emberiség létszámának évszázados növekedési átlaga nem haladhatta meg a néhány ezreléket. Ez alól egyetlen kivételt Európa népei számára Amerika és Ausztrália felfedezése jelentett. A kontinensünk nyugati mintegy félmillió négyzetkilométer.

Az Európai történészek ugyan hangsúlyozzák Amerika felfedezésének történelmi szerepét, de éppen a legfontosabbat meg sem emelik. Amerika és Óceánia felfedezésével Nyugat-Európa lakosságának az élettere megtízszereződött. A világtörténelem nem ismer másik példát arra, hogy egy kultúra élettere jelentősen növekedett volna. A Nyugaté azonban tízszeresére növekedett.

Egyik kedvenc világtörténelmi példám az óceánokat már meghódítani képessé vált kínai flottáját a császár eltüzelte, Kína térbeni terjeszkedését leállította. Ezzel terjeszkedési vákuumot teremtett a tized akkora, sok kis magánvállalkozásra szétosztott nyugat-európai tőkés kereskedők számára, hogy a világkereskedelem fellendítői, haszonélvezői lehettek.

Most, hogy a Selyem-út modernizálása divatos téma lett, ideje volna felmérni annak a világtörténelmi jelentőségét, hogy a Nyugat életterévé tehette nemcsak Amerikát és Óceániát, de fogyasztója lehetett Dél-Ázsia áruinak is.

Az iránytű megjelenése azt jelentette, hogy viszonylag olcsó és biztonságos lett az óceánokon történő szállítás. A tengereken való szállítás fölénye ugyan csökkentett, de nem változtatott a vasúti hálózatok kiépítése és a gőzgépek megjelenése sem, mivel az ugyanúgy forradalmasította a tengeri szállítások széljárásoktól való függőségét is. A hajózás fölényét fölényt a ki- ás berakások forradalma tovább növelte.

Becslésem szerintem már a vasút előtt, a vitorlás hajókon történő szállítás is századába került, mint a Selyem-úton, teveháton. Jelenleg a szibériai vasúton, de a selyemút történő korszerűbb vasúti szállításnál is százszor hatékonyabb marad a hajók ki- és berakásnak köszönhetően visszaállt a régi arány.

Kína lemaradása az ipari forradalom után.

Máig nem kapott magyarázatot, hogy az ipari forradalom vívmányai miért olyan csökkent mértékben érvényesültek a Távol-Keleten, mindenekelőtt Kínában. Az ipari forradalom előtt Kínával közeli szinten csak Németalföld és a Pó völgye volt. A távol-keleti átalag jelentősen meghaladta a nyugat európai átlagot. Az ipari forradalomnak köszönhetően, a 19. században a tizednyi Nagy Britannia, Németország, a Benelux államok lakossága háromszor jobban élt, mint a kínaiak. A katonai hatalmuk pedig a tizednyi lakosságukkal is nagyságrenddel volt nagyobb, mint Kínáé. Elég az Ópium-háborúra gondolni.

Még nagyobb titok az oka annak, hogy Japánban az ipari forradalom idején az egy laksora jutó jövedelem a kínai fele sem volt. A 20. század közepén, a második világháborúban a tized annyi lakosú Japán hadserege azt csinálta Kínában, amit akart. Kína tehát nemcsak Nyugat-Európához, de Japánhoz képest is óriásit esett vissza. Ennek okáról szinte semmit nem tudunk.

Rejtélynek tartom azonban a kínai diaszpóra sikerességét.

A külföldre vándorolt kínai diaszpóra sikere a távol-keleti déli szomszédjaiban szinte mása volt Európában a zsidóság példájának. Alig találtam történészi utalást arra, hogy a vasút századában milyen megkülönböztetett sikeres szerepet játszott Európában a zsidó, a Távol-Keleten a kínai diaszpóra sikere is.

Máig nem találtam meg a magyarázatot arra, hogy miért maradt le az ipari forradalom után a Távol-Kelet, mindenekelőtt Kína. Évezredeken keresztül Japán lényegesen Kína mögött kullogott, de a vasút századában, ami Japán számára viszonylag kisebb előnyt hozott, Japán Kína elé került. Előbb, már a 20. század küszöbén, megelőzte Oroszországot, majd a bolsevik Szovjetuniót is. A második világháborúban pedig, a lakossága számához viszonyítva az Egyesült Államoknál is egyenrangúan szerepelt. A vesztett háború után Japán újjáépítése volt a század második felének első gazdasági csodája.

Ezt a csodát jelentős mértékben annak köszönhette, hogy a megszállója, az Egyesült Államok nyugati alkotmányt kényszerített rá. Máig nem tudatosult, hogy a sikeres Japán társadalmi felépítménye mennyire középkori volt. Ma senkinek nem jut eszébe, hogy a náci Németország társadalma a nőket is mobilizálta, Japánban azonban, a kiváló oktatási rendszere ellenére, a nőknek nem volt szavazati joguk sem a politikában, sem a családban.

Ugyanakkor Japán a gyarmatosítás kelet-ázsiai sikeres imperialistája lett. Ezt azzal magyarázom, hogy a Japánok ugyan kegyetlen megszálló és kizsákmányoló volt, de a saját erejéből élvonalba nem kerülő gyarmatain olyan infrastruktúrát és oktatási rendszert épített ki, amivel azok a szuverenitásukat visszanyerve, mára japán színvonalra emelkedhettek. Érdemes volna feltárni azokat az okokat, aminek köszönhetően csak Nagy Britannia és Japán gyarmatai kerültek az élvonalba.

Ha Kína lemaradását meg tudnánk magyarázni, megtalálnánk az okát annak is, hogy miért támadtak fel a 20. század végén.

Talán az egyik ok, hogy a Nyugat gyarmattartói közül csak a brit bevándorlók többsége épített a paraszti életvitelük folytatására. A betelepültek a saját földjükön parasztok, és nem földesurak, tőkés ültetvényesek, kincskeresők, térítők akartak lenni. Máig nem vesszük tudomásul, hogy az angol gyarmatokon a betelepülők többsége paraszt akart maradni. Kivételt csupán az Egyesült Államok déli államaiban épültek ki afrikai rabszolgákkal dolgozó ültetvények. Azok azonban az észak-keleti államokkal szemben vesztettek a szabadágukért folyó háborúban. Nem ismerek olyan észak-amerikai történelmi munkát, ami megmutatná, hogy miért vesztettek a déli afrikai ragszolgákkal dolgozó tőkés ültetvények, a szabad parasztokkal szemben, akikkel szemben még a bérmunkásokkal dolgozó tőkés nagyüzemek is versenyben veszettek.

A marxista történészek egyik hiányosságának tartom, hogy figyelembe sem vették, hogy a mezőgazdaságban a családi gazdaságok legyőzték nemcsak a tőkés rabszolgákkal, de a bérmunkásokkal dolgozó nagyüzemeket is. A 20. századi agrártechnikai forradalom elsősorban a természetes csapadékra épülő családi mezőgazdaság tudományos és technikai forradalma volt, amiben eredményesebb volt a technikai forradalom, mint a bérunkásokkal működő nagyüzemekben és az önözéses gabonatermelő eredeti magas-kultúrákban. Ezt bizonyítja az a tény, hogy a természetes csapadékra épülő búza, árpa, kukorica és burgonya vált olcsón termelhetővé, amíg az öntözéses rizs termelési költsége alig csökkent.

Sokat mondanának azok a számok, hogyan alakult az elmúlt száz évben a természetes csapadékon termelt búza, kukorica és burgonya ára az öntözéses rizséhez képest. Még többet mutatnának azok a számok, hogy mekkora volt a népsűrűség ott, ahol önözéssel termelték a gabonát, és mekkora ott, ahol a farmerek a természetes csapadékon.

Mikor, milyen volt a hatalom struktúrája?

Mind az önözéses gabonatermelő, mind a pásztornépek társadalmaiban a főhatalom birtoklása nagyon szigorú vérségi alapra épült. Ezt annyira komolyan vette a történelemtudomány, hogy az indokoltnál is nagyobb figyelmet fordított a főhatalmat birtoklókra, mint a társadalom alépítményét alakító eseményekre. Én még úgy érettségiztem, hogy minden királyunk nevét és uralkodási idejét tudni kellett. Az osztályok jövedelméről, a nők viszonylagos társadalmi helyzetéről, a kisebbségek jogairól pedig szó sem esett. Ez az egyoldalú tudományosság volt az oka annak, hogy történész szerettem volna lenni.

A tőkés osztálytársadalmak megjelenése előtt elsődleges volt az uralkodás vérségi öröklésének betartása. Ez sem véletlenül volt így, mert a társadalom stabilitásnak fő pillére az uralkodó megkérdőjelezhetetlen hatalma volt. Arra csak lassan jöttem rá, hogy ez az osztálytársadalmak stabilitásának a garanciája volt. Történelmi materialista létemre abban nem kételkedtem, hogy ami minden társadalomra jellemző, azt objektív szükségszerűség. Sokáig nem tudtam miért, de tudtam, hogy szükségszerű.

Az ipari forradalom hatására azonban a főhatalom vérségi öröklése még ott is megszűnt, ahol az uralkodó formailag megmaradt, a főhatalom azonban az uralkodó osztály érdekét képviselőkből választott testület lett. A főhatalmat jelentős országgyűlést választók köre azonban egyre nőtt. Előbb az uralkodó osztály minden felnőtt férfi tagja, majd a nők és az értelmiségiek is titkos választói jogot kaptak. Ebbe az irányba történt lépésnek tekinthető, hogy egy még szélesebb réteg, ha nem is titkosan, de nyíltan szavazhatott.

A diktatúrák pedig a titkos szavazást ugyan fenntartották, de csak a hatalom által választottakra lehetett szavazni. Ezt a trükköt átvették az össznépi társadalmak államai is azzal, hogy a szavazó egyúttal nemcsak a jelöltre, hanem a párt listájára is szavazott. A listás törvényhozókat nem a szavazók, hanem a pártok választják.

Általánosan azt állapíthatjuk meg, hogy amikor lassan változott a társadalom alépítménye, akkor a politikai hatalom csúcsa vérségi alapon öröklődött, ahogyan felgyorsult az alépítmény alakulása, egyre kevésbé öröklődtek az uralkodók.

Az össznépi államok társadalmi felépítménye.

Nemcsak Weber, de utódai sem tértek ki arra, hogy milyen legyen a jelenkor társadalmainak politikai felépítménye, hatalmi struktúrája. Weber csak feltételezte a puritán lakosságú társadalmakban spontán ki fog alakulni a megfelelő hatalmi struktúra is.

Jelenleg a hatalom rövid életűsége a legkevésbé stabil Nyugat-Európában, és a Közel-Keleten a nyugati zsidók által alapított Izraelben. Azt látjuk, hogy minél több párt harcol a hatalomért, annál rövidebb a kormányok hatalmi ideje.

Azt kell megvizsgálni, hogy milyen tényezőktől függ a kormányoknak a választások során megszerzett hatalmon maradásának ideje.

Jelenleg a puritán lakosú országok között vérségi alapon öröklődő hatalom, csak az elrettentő kivételt a kommunista Észak-Korea jelent. Elrettentő, mivel ilyen visszatartó szerepe van ennek a vérségi alapon örökölt hatalomnak. Korea déli fele, Dél-Korea a hidegháborúban a demokratikus oldal védelme alá került, a világtörténelem egyik legnagyobb társadalmi sikere lett. Jelenleg az egy főre jutó jövedelme tizenhatszor nagyobb, mint a kommunista táborban rekedt Észak-Koreának. Szinte ilyen példátlan különbség alakult ki a két ország oktatási rendszerében is. Arra sincs másik példa, hogy a kedvenc mutatómmal, a testmagassággal mérve, sem ismerünk akkora különbséget, mint ami a két Korea között kialakult.

Dél-Korea sikerének kulcsa a példátlan foglalkoztatás.

Nincs az országnak tartós munkanélkülisége. Gyakorlatilag elő sem fordul, hogy valaki félévnél tovább maradjon a munkaviszonyon kívül.

A munkaviszonyban ledolgozott órák tekinttében is az első. A háború után a katonai diktatúra törvénybe iktatta az évi 2.500 munkaóra teljesítését. A demokráciájukban is megtartották ezt a példátlanul magas szintet.

A legmagasabb korban mennek nyugdíjba. A hivatalos nyugdíjkorhatár 65 év, de a nyugdíjba vonulók átlagos kora 71.9 év. Nem ismerek még egy másik olyan országot, ahol a korhatár után mennek nyugdíjba. A második legkésőbbi nyugdíjba menő ország már 65 év alatt van.

Dél-Koreából megy, az egymillió lakosra vetítve, a legtöbb diák külföldi egyetemekre tanulni. Annak ellenére, hogy az egyetemi képzésük is kiváló.

A két kis kínai csoda.

Szingapúr és Hong-Kong világsikere.

Szingapúr a világgazdaság legnagyobb kikötői adottsága. Vegyes a lakosságának az etnikai összetétele. A legnagyobb etnikumot a kínaiak képezték. Azok ragadták magukhoz a politikai hatalmat, kezdettől fogva ez az egyetlen, kínai párt van hatalmon. A gazdasága azonban maximálisan liberálisan működtetett. Szingapúr volt az első társadalmi csoda, ami a politikai diktatúrájával a világ legliberálisabb gazdaságát működteti.

Ez Mao figyelmét is felkeltette, és már a tomboló kulturális forradalom alatt, kijelölt örökösét, Tenget oda küldte tapasztalatszerzésre. Nem véletlen tehát, hogy az 1990-es kínai reformot Teng vezényelte a gazdaság piacosításával és az egy párti uralommal a Szingapúri példát követte.

Hong-Kong sikere sem sokkal kisebb volt. Mint Nagy Britannia gyarmata ugyancsak példátlan kikötői adottságokkal rendelkezett, és angolszász politikai felépítménnyel sikeresen működött. Végül azonban politikai felépítményét megtartva, visszakerült Kína befolyása alá. Ezzel jól járt, mert a szédületesen a szuperhatalmi szerep felé száguldó Kína egyik kikötője lehet.

Tajvan példája is figyelemre méltó. Ez a sziget a történelem során a Kínai Birodalom része volt, de a második világháború előtt Japán gyarmata lett. A háború után Kínához csatolták vissza. Amikor a kommunisták által megvert kínai köztársasági hadsereg többsége, Csang Kaj-sek vezetése alatt, oda menekült, Csang Kaj-sek kemény katonai diktátorként uralkodott. Halála után azonban lassan kialakult a jelenleg is működő demokratikus rendszer. Mára Tajvan társadalmi és gazdasági tekintetben Japán színvonalára emelkedett. Kína azonban továbbra is elszakított területének tekinti.

A politikai hatalom stabilitása.

Elvként mondanám ki, hogy nagyon fontos, hogy a választáson megszerzett politikai hatalom stabil legyen.

Erre a puritán, a már gazdag államok számára jól megoldotta a feladatot az Egyesült Államok alkotmánya azzal, hogy gyakorlatilag csak két pártnak legyen lehetősége a hatalom megszerzésére, és a választáson erősebb párt a cikluson belül hatalmon maradt. A választást megnyerő elnök halála, vagy bűnössé válása esetén a győztes párt alelnöke lesz a kormányfő. Vagyis a győztes pártot nem lehet lecserélni.

A két pártot azzal lehet biztosítani, hogy csak a választáson legjobban szereplő két párt képviselői lehetnek törvényhozók. Ezzel értelmetlenné válik, hogy olyan pártot alakítsanak, amelyiknek nincs esélye az első két hely egyikére.

Ezt a rendszert azért tartom jónak, mert hatékonyságát bizonyító csak az a pártprogram lehet, ami nyerése esetében legalább egy ciklusra hatalmon marad.

Ez az út is csak az olyan államokban járható, amelyek puritánok, erős a polgárságuk és már gazdagok. van azonban két ország, Kína és Vietnám, amelyik a világ puritán népeinek a felét jelenti, de a gazdasága szegény, és a polgársága gyenge. Márpedig szegény és gyenge polgárságú országban nem lehet hatékony a polgári demokrácia. Illetve, a politikai demokrácia csak a már gazdag és polgárosult országban lehet hatékony. Ezt ismerték fel a kínai marxisták. A meggazdagodás érdekében piacosították a gazdaságot, és megfékezték az elviselhetetlen népszaporulatot.

Kína példátlan sikere biztosította, hogy ugyan csak a puritán népek lehetnek gazdagok, de a demokrácia előfeltétele a gazdaggá válás.