Kopátsy Sándor                  EE                  2017 02 13

Az első feladat a minőségi embertermelés.

(Rövid mondanivalóm a 95. születésnapomon)

Egy fajt a kontraszelekciójánál nagyobb csapás nem érheti. Márpedig jelenleg a világ minden társadalma kontraszelekcióval szaporodik, mert minél jobbak a felnevelés feltételei, annál kevesebb, és minél kedvezőtlenebbek annál több gyermeket vállalnak. Pedig a gyermeknevelés elsősorban a szülők, mindenekelőtt az anyák iskolázottságától függ. Ezzel szemben nem találtam olyan országot, ahol a diplomás nők gyermekvállalása elérné az 1.5 termékenységi szintet. Ezzel szemben olyan ország sincs, ahol a legkevésbé iskolázott anyák gyermekvállalása nem haladja meg a 3-at. A diplomás anyák arányuknál sokkal kevesebb, az alacsonyan iskolázottak pedig sokkal több gyermeket vállalnak.

Ez a kontraszelekció csak azért nem okoz feltűnést, mert az állam és a munkaerőpiac gyorsan emeli az oktatási színvonalat. Az átlagos iskolázottsági szint a kontraszelekció ellenére emelkedik. Arra pedig nem elég figyelmet fordítanak a kormányok, hogy az oktatás minősége miért romlik. Pedig ennek az elsődleges oka, hogy a gyerekek mögött csökken a családi háttér. Számos országban, Elsősorban az Egyesült Államokban folyamatosan nyilvántartják az iskolai eredményeknek nem csak a szülők anyagi és iskolázottsági szintjétől függését. Ez különösen fontos információ volna a cigány és a nem cigány etnikum összevetésében. Ezt azonban a magyar kormányzat is szigorúan titokban tartja, a pedagógusok pedig nem merik hangsúlyozni. A szülők talán a valóságnál is tragikusabbnak tartják. Pedig a PISA felmérések alapján romló helyünknek az az elsődleges oka.

Az Egyesült Államokban folyamatosan közlik a rájuk jellemző négy etnikum, a távol-keletiek, a protestánsok, a latin amerikaiak és az afrikai feketék, gyermekvállalási és oktatási eredményeit. Óriásiak a különbségek. A legjobban tanulók a kelet-ázsiai, konfuciánusok, őket követik a protestánsok, az átlag alatt vannak a latin-amerikaiak és nálunk is sokkal gyengébben szerepelnek a feketék. Ezek az adatok meggyőzően bizonyítják a tényt, hogy miért van az Egyesült Államok az ENSZ rangsorában csak a tízedik helyen, hat kis protestáns európai és a másik három volt angolszász ország, Kanada, Új-Zéland és Ausztrália mögött, annak ellenére, hogy a másik kilenc összegénél nagyobb a népessége, a gazdasága, a tudományos és katonai ereje. Azért, mert a két lemaradó etnikuma sokkal nagyobb visszahúzó súlyt képvisel. A távol-keletiek és a protestánsok ugyan az Egyesült Államokban gazdagabbak és iskolázottabbak, mint az előtte álló kilenc országban, de visszahúzza őket a két fejlődésre kevésbé alkalmas etnikumuk nagyobb súlya.

A liberális erők ugyan hisztérikusan hangoztatják, hogy az etnikai és kulturális tarkaság előny, pedig elviselhetetlen hátrány, ha az idegen etnikum az államalkotó többség mögött van, és jelentős a súlya. A liberálisok politikai erejét mutatja az is, hogy a felfogásukat cáfoló adatokat titokban tartják. A PISA rangsor szinte azonos az államok homogenitásával. Az európai országok között Finnország az első, ahol lényegében a finnek mellett az egyetlen jelentős etnikum a svéd, akik ott az átlagnál jobban teljesítenek. A múltjukban olyan szerepet játszottak, mint Magyarországon a kiegyezés és az első világháború között a zsidók. Azzal a különbséggel, hogy Finnországban szeretik a sédeket, Magyarországon üldözték és irtották a zsidókat.

A Távol-Keleten az országok lakossága Európában elképzelhetetlenül homogén, ott a mandarin rendszernek, vagyis az oktatásban szelektáltak társadalmi rangjának évezredes múltja van, ott a szülők a gyermekeik iskolázását szülői foglalkoztatással és anyagiakkal támogatják. Az Egyesült Államokban élő dél-koreai szülők küldik a legnagyobb arányban a gyermekeiket kiváló külföldi egyetemekre, a képzésüket segítő tanfolyamokra, maguk is segítik a házi feladatok elkészítését. E téren jelentősen megelőzik még a protestánsokat is, nemhogy a latinokat és a feketéket.

A kontraszelekciót a nyugati államok erősítik fel.

Húsz éve hirdetem, hogy a kontraszelekció elsődleges oka a nyugdíjrendszer. Sajnos, megértésre nem találok. A nyugdíjrendszerek még a tőkés osztálytársadalom maradványai. Az öregkori ellátás nagysága ugyanis az életkeresettől függ. Ez megfelelt a tőkésosztály érdekének. A nyugdíjak fedezetét ugyanis munkások béréből vonták le, és a megtakarítást a tőkepiacra vitték, azzal felverték az értékpapírok keresletét és árát. A liberális közgazdások azt igyekezték elhallgatni. De nem is ez volt a kártékony, hanem az, hogy a nagyobb nyugdíjra törekevés ellene volt a gyermekvállalásnak.

A gyermekvállalás ugyanis sérti a minél nagyobb kereset elérhetőségét, vagyis minél többet áldoznak a szülők a gyermeknevelésre, annál nagyobb kereset lesz a nyugdíj alapja. Ez különösen sérti a kereső feleségeket. A gyermekvállalás ugyanis alig sérti a férjek által elérhető keresetet, de nagyon sérti a magasan iskolázott nőkét. Ezért aztán a diplomás nők egyre később és egyre kevesebb gyermeket vállalnak. Ez azért okoz a következő generáció értékében nagy veszteséget, mert a legsikeresebb felnevelés éppen a diplomás anyákon múlik.

Ezt felismerve húsz éve hangsúlyozom, hogy a társadalom távlati érdeke, a minél jobb minőségű generáció felnevelése érdekében az öregkori ellátást nem az életkeresettől, hanem a gyermeknevelés eredményétől kell függővé tenni. A jelenleg dolgozók ellátásának nem a bérből történő megtakarítás, hanem a következő generáció által termelt jövedelem lesz a fedezete. A jelenleg dolgozók öregkori álltása nem a jelenlegi tőkebefektetéstől, hanem a következő generáció értéktől függ.

Ezért nem a minél több születést kell a társadalomnak jutalmazni, hanem a minél eredményesebb felnevelést. Ideje volna tudomásul venni, hogy egy diplomás életteljesítménye, állami forrásképzése nagyobb lesz, mint hat képzetlen munkaerőé. Ezért egy diplomás gyermek után nagyobb öregkori ellátás járjon, mint hat képzetlen után.

A gyermeknevelési támogatás.

Felméréseket kellene készíteni arról, hogy milyen jövedelem és képzettség után mennyi gyermek nevelése volna a társadalom érdeke. Vagyis minden családra meg kellene állapítani a kívánatos gyermekvállalást.

A családok mintegy húszada még nem vált képessé a hatékony gyermekvállalásra. Ezek gyermek nélkül is kapjanak egy gyermek utáni pótlékot, tehát érdekük, hogy várjanak az első gyermekkel.

A családok következő alsó tizede csak egy gyermek után kapjon családi pótlékot. Ha kettőt vállal, akkor is csak egy után kapjon.

A családok további alsó fele két gyermek után kapjon családi pótlékot.

A családok harmadik negyede már három gyermek vállalásában legyen érdekelt.

A családok felső negyedében már akárhány gyermeket vállalnak, támogassa őket a társadalom.

Egy ilyen gyermektámogatás mellett a következő generáció értéke még egyszer annyi lenne.

Mitől függ a következő generáció értéke.

Azt már a finnek nyolcvan éve felismerték, hogy a magzati kihordás minősége kihat az életteljesítményre. Az óta mérik és nyomon követik az életteljesítményüket. Kiderült, hogy a magzatok életteljesítménye jelentősen függ, a kihordás minőségétől. Három adat, a testsúly, a testhossz és a koponya körmérete alapján a felső tized az átlagnál négy évvel tovább jár iskolába, és ötven éves korában háromszor több adót fizet. Ezért a jól kihordott magzat után jutalmazni kellene. Azt ugyan belátom, hogy a koraszülötteket is meg kell menteni, de az társadalmi ostobaság, ezek megmentésére százszor annyit fordítani, mint a példásan kihordott magzat után jutalmazni.

Tizenöt éve az Egyesült Államokban mérik a négy éves gyerekek szókincsét. Már vannak eredmények. A négyéves szókincs lényegében az agy kapacitásának a mércéje. Ezért törvényben kötelezik a két éves kor utáni minimális óvodai részvételt. Ezt a jelenlegi kormány is tudomásul vette, és gyorsan növeli a bölcsődei és óvoda helyek számát.

Az adtok alapján az agykutatók megállapították, hogy az újszülöttek agya a fogamzás után mintegy öt évig fejlődik. Tehát az agy kapacitása, vagyis későbbi tanulásképessége ekkora alakul ki. Vagyis az emberi agy egy olyan számítógép, aminek a kapacitása már az iskolakezdés előtt kialakult, az oktatáson már elsősorban az múlik, hogyan dolgozza fel az agy a megszerzett ismereteket. Sajnos ezt a pedagógia nem hajlandó tudomásul venni, az agy kapacitását csak akkor kezdi el ismeretekkel feltölteni, amikor már a kapacitása kialakult.

A két példamutató oktatási ág.

Történészkésem során azt kellett megállapítani, hogy két szakmát már az osztálytársadalmak is modernül oktattak. Ez a két szakma a sport és a művészet. Ebben mi, magyarok a világszínvonal élvonalába tartozunk. Ennek a módszereit kellene minden szakmában alkalmazni.

Minél korábban legyen a képesség felismerése.

Ennek klasszikus példája az úszás. Ma már a néhány hónapos gyerekek úszásoktatása tered a világon. Kiderült, hogy a magzatvízben élés ösztöne még a születés után hónapokig fennmarad. Tehát, aki néhány hónaposan meg tanulja az úszást, egy éltre otthon van a vízben.

Az is közismert, hogy a labdaérzék, az egyensúly érzék, a tapintás, a térérzék órák alatt gyermekkorban megtanulható.

Ez a két oktatási tárgyat az is jellemzi, hogy mindenkit képesség azonos tanulócsoportokban képzik. Tehát nem képesség vegyes tanulócsoportokkal kínlódnak, hanem mindenkit arra tanítanak, amire képessége van.

Ugyan nem számíthatunk arra, hogy ezt a módszert Magyarországon vezetik be, de az viszont biztos, hogy száz éven belül a minőségre koncentrált gyermekvállalás általános lesz. Kínában ugyanis ezt vezetik be, fokozatosan. A második gyermeket már a családok felső fele megkapja. Ezen az úton eljutnak odáig, hogy a felső ötödnél nem is lesz korlátozás. Kína másoknál lényegesen gyorsabb fejlődését pedig a világpolitika nem nézheti tétlenül. Követni fogják a sikeres példáját.

Az öregkori ellátás átalakítása a keresetarányosról a gyermeknevelés arányossá pedig a demokráciákban is népszerű lesz.

A legnagyobb ellenállás azonban a népszerűségét fokozatosan vesztő katolikus egyház lesz.

Kopátsy Sándor               EE                     2017 02 11

Ne féljünk a klímaváltozástól

Fajunk életének 95 százalékában abból élt, amit a természetben talált, azt gyűjtögette. Ez az életforma összhangban volt a fajunkat jellemző termékenységgel, azzal, hogy a termékeny korukban lévő nők havonta néhány napig termékenyek, de a szexuális vágyuk folyamatos. A termékenykorú férfiak pedig szinte folyamatos szexuális vágyban éltek. A fajunkra jellemző természetes szaporaság a legfontosabb adottságunk, ezzel azonban még a társadalomtudományok sem foglalkoztak. A gyűjtögető társadalmaknak nem is kellett, hiszen a természetes szaporaságunk összhangban volt a gyűjtögetésben jellemző, mintegy 25 éves várható átlagos életkorral.

A gyűjtögető életmódra az volt a jellemző, hogy az adott életterén viszonylag gyorsan elérte a lakosság száma az eltartó képességet, aztán azon, amíg nem érte külső technikai hatás, tízezer éveken át ezen a szinten ingadozott. Ezt láthattuk Ausztráliában, ahol több tízezer éven keresztül a lakosság sűrűsége és technikai eszköztára alig változott, nagyon alacsony szinten stabilizálódott. A kutatók ilyen állapotot találtak minden az egyenlítőhöz közeli, izolált élettérben. Az egyenlítőhöz közeli izolált térségekben a homo sapiens életében jelentős változás csak akkor következett be, amikor kintről újabb ismeretek érkeztek.

Ezt a törvényt ismertem fel 1985-ben az ausztrál őserdőben, az őslakók, de ennek alapján minden faj életében. Ausztrália az előtt szakadt ki Afrikából, amikor még ott is csak erszényes emlősök voltak. Mivel Ausztrália úgy távolodott el Afrikától, hogy közben az egyenlítő közelében, azaz szinte változatlan klímában maradt, ott a biológiai állapotok megmaradtak az Afrikából történt elszakadás szintjén.

Ebből az is következik, hogy a magzatburkos emlősök nem Afrikában jelentek meg, mert akkor Ausztráliában is létrejöttek volna. A magzatburkos emlősök tehát valahol az északi sarkkörhöz közelebbi szélességi fokon jöttek létre, ahol a magzatnak védelemre volt szüksége a hideggel szemben. Ahol nem volt hideg éghajlat, ott az erszényesek fennmaradtak volna. Oda a magzatburkos emlősök csak vándorlással kerülhettek. Az embrió meghosszabbodott magzati életét csak a hideg elleni szelekció kényszeríthette ki. Az egyenlítő meleg közelségében csak bevándorlással juthattak a magzatburkos emlősök.

Változatlan természeti környezetben áll a biológiai fejlődés órája. Ezt nemcsak Darwin, hanem a jelenkori biológiai tudomány sem vette tudomásul annak ellenére, hogy változatlan természeti környezetben máig nem találunk példát arra, hogy ott fejlettebb fajok létrejöttek.

Ezért áll máig a biológiai óra a tengerek mélyében, és járt nagyon lassan az egyenlítő közelében, a trópusokon.

Fajunk viszonylag fiatal, alig 150 ezer éves életében csak egyetlen jelentős éghajlati változás volt, a mintegy 6-8 ezer éve bekövetkezett felmelegedés. Ez hozott ugrást a korábbi biológiai szintekhez képest. Ha nincs felmelegedés, fajunk még mindig a gyűjtögetésből élne. Márpedig ha nincs felmelegedés, nem történik meg a termelésre való áttérés. Ha nem térünk át a termelésre, nem keletkezett volna be a túlnépesedésük.

A túlnépesedésünk hozta létre azt a társadalmi nyomást, aminek hatására az életviszonyaink javítására kényszerültünk. Az utóbbi mintegy hatezer évben azért fejlődött a technika, mert egyrészt képessé váltunk egyre jobban élni, a jobban élésünk következtében javultak az életkörülmények, fejlődtek az eszközeink, szaporábbak lettünk.

Fajunk életében az első jelentős éghajlati változás a felmelegedés okozta. Ez olyan jelentős volt, hogy sok-sok fej kipusztult, az ember áttérhetett a gyűjtögetésről a termelésre, és az ember gondoskodásának köszönhetően számára fontos néhány faj domesztikációra kényszerült. Ezt a tényt alig említik meg a társadalomtudományok. Pedig a tények azt bizonyítják, hogy sokkal kisebb lett volna fajunkat érintő változás, ha a termelésre történő áttérésünkkel párhuzamosan nem domesztikálódik néhány faj.

Ausztráliában mivel egyetlen vaj sem domesztikálódott az ember megragadt a gyűjtögetésnél.

Amerikában lényegében csak a láma és a tengeri malac lett háziállat. A láma gyenge fizikai erejével alkalmatlan volt igavonásra, járművel történő szállításra és a talajmunkák elvégzésére. Volt ugyan két kiváló kapásnövényük, a burgonya és a kukorica, de mivel nem volt ezek szántóföldi műveléséhez szükséges igavonó állatuk, a két amerikai kultúra megragadt a lakóhely közelében, kiegészítő táplálékot adó kapásnövény.

A két amerikai kultúra ugyan az eurázsiai magas-kultúrák szintjére emelte az építkezést, a csillagászatot, az írást és számolást, de képtelen volt arra, hogy a síkságokon öntözéses szántóföldi gabonatermelésre térjen át. Az ember csak akkor termelhetett a lakosság élelmezését biztosító mennyiségű gabonát, ha volt olyan erős igavonó állat, amivel el lehetett végezni a szántóföldi gabonatermelés igavonó feladatait, és a talajerő megtartását biztosító trágyázást.

Erre a feladatra csak a hasított körmű szarvasmarha és bivaly felelt meg. Ezért lettek a kori önözéses gabonatermelő kultúrának a szent állatai. Ezt a tényt sem hangsúlyozzák az ókor történészei. Az önözéses gabonatermelés munkáinak jelentős részét vízben, sárban kell elvégezni. Erre pedig csak a szarvasmarha és a bivaly alkalmas. A patkolatlan patás állatok a vízben, sárban, hóban szinte alkalmatlanok. Ezek csak a száraz talajon használhatók. Nem véletlen tehát, hogy a ló csak akkor lett a földművelő kultúrákban a talajművelésre, szállításra, hadviselésre alkalmasak, amikor megpatkolták. Ez az igény csak Nyugat-Európában, az első évezred végén lezajló agrártechnikai forradalomban követezett be. Ez a magyarázata annak, hogy Európa nyugati felén a patkó a szerencsehozás szimbóluma lett, és a társadalomban a lovagnak társadalmi és katonai rangot a patkolt lova adott.

Mik voltak a termelésre való áttérés feltételei?

A felmelegedés olyan jelentő életforma változásokra kényszerítette a mai háziállatok őseit, aminek nem lettek volna képesek megfelelni, tehát kipusztultak volna. Erre csak az ember volt képes azzal, hogy vállalta a kipusztulásra ítélt fajok néhányának megmentését, etetését, itatását, védett szállását és a róluk való gondoskodását. A fennmarad fajokra azonban naiv tévedés, azok fennmaradásáról maguk gondoskodtak.

A vízözön legenda tehát csak a mai háziállatokra igaz. A háziállatok nagy többsége az embernek köszönhette, hogy túlélték a megváltozott életfeltételeket. Közülük csak a disznó, a rénszarvas, a macska és tengeri malac élhette volna túl a klímaváltozást, de ezeknek is csak egy sokkal kisebb létszámuk élhetne vadul.

Ha nincsen klímaváltozás, nem lennének háziállataink. Márpedig háziállatok nélkül nem lehettünk volna képesek ellátni azokat a termeléssel járó feladatokat, amik nélkül nem jöhettek volna létre azok a magas-kultúrák, amik a fejlődés élcsapatát jelentették.

Háziállatok nélkül század annyi állati fehérjét, húst, tejet tojást fogyaszthatnánk. Azaz század annyian élhetnénk.

Az ember ugyan élhetett volna továbbra is a gyűjtögetéssel számos életterében, de csak századnyi létszámban, a létfeltételek határán, harmadnyi várható élethosszban. Azt, hogy százszor többen, háromszor hosszabb élettel százszor jobban élhetünk, annak köszönhetjük, hogy igen jelentős éghajlatváltozáshoz való igazodásra kényszerített bennünket egy tőlünk független klímaváltozás.

Ha ez nem történik meg, még mindig gyűjtögetnénk, nem lényegesen több sikerrel, mint ahol tartottunk a felmelegedés előtt.

A klímaváltozásnak az emberi fajra gyakorolt legnagyobb hatása azonban az lett, hogy elviselhetetlenné vált a szaporasága. A szükségleteit termeléssel kielégítő ember ugyanis túlszaporodó fajjá vált. Mivel ezt a társadalomtudományok nem ismerték fel, nem adhattak magyarázatot arra, hogy hatezer éven miért úgy működtek a társadalmak, amit nem tudtak indokolni. Hatezer éven keresztül minden társadalom az általa létrehozott módon, elsősorban a többség nyomorának fokozásával és erőszakos öldökléssel növelte a halálozást, és üldözte az ember tudásvágyát. Minden osztálytársadalom erre épült. Márpedig, ami minden osztálytársadalomra jellemző volt, az objektív okból fakadó szükségszerűség. Az objektív ok a túlnépesedés volt.

Ha ezt felismerte volna a társadalomtudomány, levonja a következtetést, amíg a lakosság gyorsabban szaporodik, mint az életterek eltartó képessége, szükségszerű a halálozás fokozása és a tudásvágy üldözése. Öreg koromban találtam meg a magyarázatot a biblia paradicsomi jelentére. Ezt az ember teremtését követő helyzetnek ábrázolják, holott az a teremtést mintegy 150 ezer évvel történő változást, a termelésből való megélésre történő átlépés következményét magyarázza. A magát a termelőmunkával eltartó ember arra kényszerül, hogy növelje a halálozást, üldözze az ember természetes tudásvágyát, és várja a megváltót, aki ezt a szükségszerűséget megszünteti.

A tudományos és technikai forradalom azonban megváltó nélkül is elhozta a megváltást. Az emberiség puritán része a 20. század végére elhozta a megváltást azzal, hogy a tudomány és technika olyan jólétet teremtett és annyi tudást igényelt, mi spontán leállította a túlnépesedést. Az olyan társadalmakban, amelyekben a lakosság egy főre jutó jövedelme meghaladta a 20 ezer dollárt, a várható életkor a 70 évet, az iskolázottság átlaga a 12 osztályt, és biztosítva van a fogamzásgálás általános elérhetősége, megszűnik a túlnépesedés.

Márpedig, ha nincs túlnépesedés, a haladóságot nem növelni, hanem csökkenteni kell, a társadalom kielégíthetetlen tudásigényét, nem üldözni, hanem támogatni kell.

A felmelegedés az emberi faj élettereinek jelentős hányadában olyan jelentős éghajlati változásokat okozott, amihez csak a fajunk alkalmazkodhatott azzal, hogy jelentősen megváltoztatta az életmódját, a természet ajándékaiból élését átalakíthatta a munkából való megélésre. Az emberek egyre nagyobb többsége átérhetett a munkájával termelt javakból és munkájával teremtett feltételek közti élésre. Ez azzal járt, hogy a természeti adottságokat a termelés igényéhez alakította.

Ezt fajunk emlékezete úgy élte meg, hogy a vízözön minden fajt, az embert is elpusztította volna, ha az isten nem segíti az embert, Noét abban, hogy bárkát építsen, és abban mentse meg a fajokat a kipusztulástól. Az ember ezt a klímaváltozást, aminek fejélődésének legnagyobb lépését köszönhette, szörnyű pusztításként őrizze meg az emlékezetében. Szinte az ismétlődik meg a jelenkori felmelegedés következményeiből pánikot keltő tudósokkal. Katasztrófaként tálalják a felmelegedés várható negatív következményeit, és említést sem tesznek arról, milyen előrelépések, előnyök fognak abból származni.

Pedig a tudományos és technikai forradalom világában örülni kellene a felmelegedésnek, ami újabb elképesztő lehetőségeket tár fel a jövőnk előtt.

Most olyan klímaváltozást élünk, amit mi okozunk.

Annak ellenére, hogy fajunk életében a legnagyobb minőségi változást egy rajtunk kívüli okokból bekövetkezett klímaváltozásnak köszönhetjük, most, hogy mi okozzuk a felmelegedést, a tudósok és a politikusok az ebből fakadó negatív hatásokkal rémisztgetik a közvéleményt.

A jégkorszak megszűnését okozó felmelegedésnek köszönhetően a korok emberiségének súlypontja a mérsékelt égövek, elsőssorban észak felé tolódott át. A gyűjtögető társadalmak lakosság eltartó képességét az határozta meg, hogy hol nagyobb az eltartó képesség. Ezért volna sokat mondó az olyan statisztika, ami megmutatná, hogy hol mekkora átlaghőmérséklet és mekkora csapadék mellett egységnyi terülten mennyi növény terem. Azaz mennyi táplálék. Ez határozza meg a növényi anyagok, ezen keresztül a növényevők eltartó képességét. A növényevő állatok szaporasága határozza meg, mennyi ragadozó élhet. Ezek mennyiségi növekedése határozza meg az embereket eltartó képességet. Ebből egyértelművé válna, hogy a gyűjtögetésből mekkora lakosság élhetett meg.

Annak az okát még senki sem kereste, hogy a természeti környezetek között miért került fölénybe a mérsékelt éghajlat a gyűjtögetéssel szemben. Az elmúlt hatezer évben az ember számára egyre hasznosíthatóbbak lettek a mérséklet, négy évszakos éghajlatú területek. Miért változott át a gyűjtögetés trópusi fölénye a négy évszakos mérsékelt éghajlat fölényévé. Az indoklás viszonylag egyszerű. Az ember eszének és ügyes kezének köszönhetően a négy évszakos klímát jobban tudta a szolgálatába állítani. Addig azonban csak öreg koromban jutottam le, hogy a négy élvszakhoz történő alkalmazkodás lényegében négy klímához való alkalmazkodást kívánt. Minden évszakban másként kellett élni. Ez a kényszer fejlesztette ki az embernek a klímához való alkalmazkodási képességét.

A másik okot abban látom, hogy az ember a trópusi éghajlat hátrányaihoz nem tudott eléggé alkalmazkodni. A meleg és párás éghajlatban a fertőzős betegségek vírusai, bacilusai gyorsan terjednek, az élelmek gyorsan megromlanak. Ezek ellen csak a jelen orvostudománya képes felvenni a harcot. Fajunk a hideg ellen képes volt védekezni lakással, a fűtéssel, ruházkodással, a vírusok és bacilusok ellen azonban védetlen maradt. A hideg ellen kezdettől fogva védekezni képes volt, a meleget azonban képtelen volt csökkenteni. Ez csak az utóbbi száz évben vált mindenki számára elérhetővé a romlandó élelem hűtése és a lakás és munkahelyek légkondicionálásnak köszönhetően. A napelemek lehetővé tették, hogy a meleget éppen a meleggel lehet legyőzni.

A felmelegedéssel riogató tudósoknak még eszükbe sem jutott, hogy a meleggel lehet hűteni, a hideggel nem lehet fűteni.

Ezért jósolom meg, hogy a harmadik felmelegedést a tudomány és a technika fogja tudatosan előidézni és a céljaira felhasználni.

Kopátsy Sándor                  EE                  2017 02 14

Az osztálytársadalmak három sikere és utána a feladat

Az osztálytársadalmak történetének három legnagyobb sikeréből kettő a gyermekvállalás korlátozásának, a harmadik pedig a Nyugat életterének megtízszereződésének köszönhető. A negyedik a jövőre vár, az alapja a következő generáció minőségi szelekciója. Ez azt bizonyítja, hogy a társadalom elsődleges feladat mindig az életterünk eltartó képességéhez történő igazodás mennyisége és minősége.

I.

A nyugat-európai kiscsaládos jobbágytársadalom.

Az időszámításunk első ezer évének végén Nyugat-Európában a természetes csapadékra épülő szántóföldi földművelés kiscsaládos jobbágyrendszere lett. Előtte ötezer évig főleg öntözéses gabonát termeltek a télmentes éghajlaton Kelet-Ázsiában, Dél-Ázsiában és a Közel-Keleten, a nagy folyamok síkságain.

Az európai történészek sem hangsúlyozzák, hogy a görög és a római kultúra kenyerét Egyiptomban és Mezopotámiában, azaz a Közel-Keleten, öntözötten termelték. A Mediterrán Európában ritkaságnak számított a kis folyók öntözhető völgyeiben termelt gabona. Már az időszámításunk előtt ezeket a görög gabonatermelő gyarmatokat is elnéptelenítette a szúnyogok által terjesztett a malária, ami ellen az indoeurópai lakosságnak nem volt immunitása. Ezért a görög és a római kultúra teljesen kenyér és urbanizáció nélkül maradt. Csak a Római Birodalom bukása és a sörtét középkor után, a Frank Birodalomban kezdődik el a télállóvá szelektálódott búza és árpa természetes csapadékra épülő termelése. Ezzel válik Európa területének az Alpoktól északra fekvő nagyobb része a magas-kultúra számára nélkülözhetetlen urbanizációt is eltartani képes feudális agrártársadalommá. A nyugat-európai feudális társadalom lett az első olyan gabonatermelő feudális társadalom, amelyik már nem önözéses, hanem a természetes csapadékon megtermő, a fagyos teleket elviselő gabonát termelő társadalom. Az ugyan vitathatatlan, hogy az melegebb éghajlaton önözéssel nagyobb termésátlagok vannak, ami nagyobb lakosságot tart el, de a nyugat-európai gabonatermelés volt az első, amelyik a négy évszakos klímában is kiépülhetett. Márpedig az ilyen terület mintegy tízszer nagyobbak, mint telet nem ismerő, önözhető síkságok.

Korábban, mintegy ötezer éven keresztül csak az enyhe telű, melegebb éghajlatú öntözéses szántóföldi gabonatermelés tartott el magas-kultúrát. Ez is csak ott, ahol volt olyan igásállat, amelyik az ember fizikai erejét többszörösen meghaladta, és elvégezte a talajművelést, és a szárazfölön szükséges szállítási feladatokat. Meg kell azonban jegyezni, hogy minden igazi magas-kultúrában a szállítási feladatok nagy többsége a lassú folyamokon és az állóvizű csatornákon történt.

Az öntözéses rizstermelésnek volt egy másik formája is, főleg már az egyenlítő közelében. Itt hegyoldalak kiépített teraszain a visszatartott bőséges csapadékkal öntözték a termést. Valójában ez is öntözéses rizstermelés, aminek a legyőzhetetlen hátránya a vízi utak hiánya volt. A meredek emelkedőkön és lejtőkön csak málhás állatokkal lehetett szállítani. Ezek tartási költsége a termés jelentős hányadának elfogyasztását, a munkaerőnek jelentős hányadát vonta el a termeléstől. A lassú folyamok hiányában nagyobb és tartós politikai egységek, birodalmak sem jöhettek létre.

Amíg csak az öntözött szántóföldi gabonatermelés tarthatott el magas-kultúrát, vagyis egészen az időszámításunk első évezredének végéig, az emberiség öthatoda Kelet-Ázsiában, Dél-Ázsiában és a Közel-Keleten, a szárazföld alig huszadán élt.

Amerikában ugyan kialakult két kapáskultúra, de igavonó állat hiányában nem léphettek át szántóföldi magas-kultúrává.

Az időszámításunk előtti utolsó évezred közepén a Földközi Tenger északi partjain is megjelent a közel-keleti magas-kultúra görög és római, tehát európai változata. Ezek azonban a közel-keleti magas-kultúra szerves részeiként működtek. Az élelmezésük az egyiptomi és a mezopotámiai gabona importjára épült. Az időszámításunk utáni első századokban azonban a megnövekedett gabonaimport olyan fertőzési kitettséget jelentett, amit elpusztította a mediterrán városok lakosságát, ezzel ennek a magas-kultúrának az alapját. Összeomlott a Nyugatrómai Birodalom. Becslésem szerint, az első évezred közepén Európában szinte megszűnt az urbanizáció. Az Alpoktól délre kipusztult, északra pedig még nem is volt.

A kenyérbe belekóstolt Európa kenyér utáni vágya azonban megmaradt. A mintegy ezer éves próbálkozások eredményeképpen a búza és az árpa fagyállóvá szelektálódott, és kialakultak az Alpoktól északra elterülő szántóföldi gazdálkodást biztosító technikai eszközök is. Bekövetkezett a nyugat-európai agrártechnikai forradalom.

A búza és az árpa elviselte a téli fagyot, mellettük kiszelektálódott a még télállóbb rozs is.

Kifejlesztették a talajforgató ekét. Erre a párásabb viszonyok közti talajforgatás okán volt szükség.

Patkót kaptak a lovak, amelyek patája a vízben, hóban, sárban felpuhul, igavonásra alkalmatlanná válik az igavonásra a sárban, hóban, jégen, a nedves főben, a lejtőkön és az emelkedőkön. A lovak azonban a marháknál gyorsabban járnak, ezzel felgyorsítják a talajmunkát, a szállítást, a közlekedést. A patkolt lovak az igazi forradalmat azonban a hadviselésben jelentettek. Ha nincs patkó, nincs lovagkor, Európa katonai ereje gyenge marad. Ez az alapja annak, hogy az európai kultúrában a patkó a szerencse szimbóluma lett.

II.

A kiscsaládos jobbágytársadalom.

Az európai gabonatermelő feudális társadalom az igazi társadalmi forradalmat azzal hozott, hogy ez lett az emberiség történetében az első kiscsaládra épülő kultúra. A történészek annyira természetesnek vették, hogy az ember eddigi életében mindig nagycsaládokban élt, hogy fel sem ismerték a kiscsalád megjelenésének forradalmi szerepét. Pedig Nyugat-Európa azért emelkedhetett a következő ezer évben a többi magas-kultúra fölé, mert kiscsaládos volt.

Ez először az első egyházszakadáskor vált világossá. A nagycsaládos kelet-európai és balkáni népeknek konzervatívabb kereszténységre volt szükségük, mint a kiscsaládos nyugat-európaiaknak. Ez már középiskolás koromban feltűnt, hogy a kiscsalád az újra érzékenyebb társadalmi sejt, mint a nagycsalád. Ezért nem maradhatott tartós a közös kereszténységük.

Az egyházszakadást követően a reneszánsz, a reformáció, a felvilágosodás, az ipari forradalom, a liberalizmus, a tudományos és technikai forradalom csak a kiscsaládos Nyugat-Európában verhetett gyökeret.

A vallás tudatformáló, illetve a tudathoz alkalmazkodó szerepét először a múlt század elején Max Weber fogalmazta meg. „A tudományos és technikai forradalom olyan társadalmi alépítményt hozott létre, aminek a felépítményét csak a protestáns népek képesek hatékonyan működtetni.”

Amennyire egyértelmű, hogy a földesurak számára előnyös megoldás volt a földjük kiscsaládos jobbágyok közti felosztása, annyira nyoma sem található annak, kik és mikor kezdeményezték ezt a megoldást, és még inkább rejtett maradt, hogy a római katolikus vallás mikor, és miért kötötte a házasság szentségének kiszolgálását ahhoz, hogy a házasulóknak jobbágytelkük legyen. A történészek pedig máig nem ismerték fel, hogy ez a megkötés tulajdonképpen a gyermekvállalás korlátozását jelentette.

Azzal, hogy a jobbágyok gyermekei csak akkor köthettek házasságot, ha a földesuruk számukra már telket biztosított, vagyis a nagyon lassan növő jobbágytelkek számához kötötték a gyermekvállalást, ezzel azt közel a felére korlátozták. Az emberiség történetében először a nyugat-európai kiscsaládos jobbágyrendszer állított korlátot a gyermekvállalás elé. Nem a gyermekvállalást korlátozta, hanem a gyermeket vállalható családok számát. Ennek következtében a jobbágyok gyermekei egyre később házasodtak. Ez a házasságok nyilvántartásából derült ki. Amíg a nagycsaládos társadalmakban a házasságokat a nemi érettség idején, gyakran előtte kötötték, ezzel a gyermekvállalás a nemi érettséggel elkezdődhetett. A nyugat-európai jobbágyok gyermekei azonban csak akkor házasodtak, amikor telket kaptak. A gyermeket vállalható családok számát korlátozták. Ahogyan nőtt a jobbágyság, de alig változott a jobbágytelkek száma, egyre jobban kitolódott a házasulhatók kora. A 13. században a nők nagy többsége csak 25 éves kora után lehetett gyermeket vállalható asszony. A vőlegények kora pedig közel a 30-hoz volt. Ezzel a nyugat-európai feudális társadalomban a gyermekvállalhatás jó tíz évvel a nemi érettség utánra tolódott, aminek következtében az első 2-4 szülés kimaradt.

A gyermekvállalásnak a kitolódását a történészek meg sem említik. Pedig ez volt az oka annak, hogy a nyugat-európai feudális társadalmakban lényegesen kisebb lett a népszaporulat, ezért kisebb az adózással növelt nyomor, az életet és vagyont pusztító háborúzás és enyhébb a tudásvágy üldözése.

A keresztes háborúk nyílt célja a jobbágytelekre hiába váró férfiak elpusztítása volt. A keresztes háborúkat szervező egyház máig lapít arról, hogy a keresztes háborúkba a jobbágyok első fiai nem mehettek, a telekre hiába vágyó később született fiukat azonban elvitték olyan háborúba, a miből a visszatérés reménye nagyon kicsi volt.

A szerzetesek és apácák kivonása a gyermekvállalásból.

Még nem írta le senki, hogy miért volt olyan sok jelentkező szerzetesnek és apácának. A családalapításra reménytelenek mentek papnak, szerzetesnek, apácának.

III.

Nyugat-Európa óriási életteret kapott.

A jobbágyrendszerrel együtt megszűnt a házasság korlátozása.

Ez a falvak túlnépesedésére vezetett. Mint földosztó 1945-ben azt kellett látnom, hogy a magyar falvakban többször annyian akartak, kényszerültek a mezőgazdaságból megélni, mint amennyi elégséges lenne a határ földjeinek megműveléséhez.

A városok közüzemesítésének és az egészségügyi forradalomnak köszönhetően a történelemben először történt meg, hogy a jobb egészségügyi ellátásnak köszönhetően a városik lakosság várható életkora meghaladta a vidéken élőkét. Az urbanizált magas-kultúrákban is felgyorsult a túlnépesedés.

A jobbágyrendszerrel megszűnt a vidéken élők a házasságának a késleltetése. Miért nem okozott ez az az ipari forradalom után azonnal túlnépesedési nyomást?

A vasút századának végéig az urbanizáció növelte a halandóságot.

Ahogyan a jobbágyokból ipari munkás, proletár lett, megszűntek a viszonylag késleltetett házasságok, a proletárok korán házasodtak, gyermeket vállaltak. Ezzel szemben a városokban sokkal magasabb volt a halálozás. A 19. század végéig a városok sokkal egészségtelenebb életteret jelentettek, mint a falvak és puszták. Erről az angol testmagassági adatok győztek meg. A jobbágyok magasabbak voltak, mint a proletárok. Ez csak a 20. században fordult meg a sorrend.

Az európai államoknak, különösen a gyarmatosítóknak, javultak a lakosságuk az életviszonyai, ennek köszönhetően nőtt a várható életkor és a népszaporulat. A nyugat-európai népeknek szűk lett az életterük. Ebbe az állapotba robbant be Amerika és Óceánia felfedezése. Ezzel Nyugat-Európa 50 millió négyzetkilométernyi viszonylag lakatlan, többségében az európai négy évszakos agrártermelésre alkalmas élettérhez jutott. Az 5 millió négyzetkilométeres Nyugat-Európa élettere megtízszereződött.

Ezzel szemben a többi magas-kultúra élettere nem változott. A Nyugat lett az egyetlen magas-kultúra, aminek a lakossága szabadon gyarapodhatott. Ötszáz év után már több indoeurópai ember él az új kontinenseken, mint Európában.

Ehhez járult, hogy Nyugat-Európa az ipari forradalomnak köszönhetően óriási komparatív előnyt élvezett az emberiség kilenctizedével szemben. Az iparosodott, tőkés osztálytársadalommá vált államok az egyre jobban lemaradókat gyarmatosíthatták, vagy befolyási övezetükké tehették, tehát kizsákmányolhatták. Ekkor történt először, hogy az iparosodott gyarmattartó államokban az egy lakosra jutó jövedelem, vagyon, a katonai erő, a várható életkor és iskolázottság jelentősen az ősi magas-kultúrák szintje fölé emelkedett.

IV.

A puritán kultúrákban leállt a túlnépesedés

A 20. század derekára a tudományos és technikai forradalom leállította a már gazdag, puritán kultúrájú társadalmakban a spontán túlnépesedést. Fajunk előző mintegy ötezer évében minden termelő társadalomra jellemző volt az elviselhetetlen túlnépesedési nyomás. Ez most, az emberiség már gazdag és puritán ötödében leállt. Ha ezt a társadalomtudományok felismerték volna, megértik, hogy miért volt minden termelő társadalom osztálytársadalom. Azért mert elvislhetetlenné vált a túlnépesedésük, amit csak a halálokozással lehetett még elviselhető szintre leszorítani. Ezt szolgálta volt a többség nyomorának fokozása, az egymás közti háborúzás, és a tudásvágy üldözése. Marx logikájával, minden termelő társadalom alépítménye túlnépesedést okoz, ami ellen csak a halálozást fokozó felépítményre képes elviselhető szintre leszorítani. Az osztálytársadalom lecserélése érdekében egyetlen előfeltétel a túlnépesedés lassítása volt. Ezt kellett volna Marxnak is először javasolni.

A születések korlátozhatóságának az elő feltételei.

A fogamzásgátlás megoldása. E nélkül nincs megoldás. De ez ma már szinte minden társadalomban elérhető. Erőszakkal csak a puritánokat lehet erre kényszeríteni.

Legyen gazdag és iskolázott a társadalom. Erre is egyelőre csak a puritán népek képesek.

Ma már a gazdag és iskolázott társadalmakban leállt a túlnépesedés, sőt állami forrásokból kell támogatni a létszámot tartó gyermekvállalást.

Egyetlen puritán nép, a kínai, ezek azonban maguk jelentik a puritán népek felét, mivel még szegény és iskolázatlan volt, erőszakkal korlátozta a gyermekvállalást. Ennek köszönhetően példátlanul gyorsan zárkózik fel.

A fejlett, gazdag és iskolázott társadalmakban annyira csökkent a gyermekvállalás, hogy a társadalmaknak kell támogatni a gyermekvállalást. Ennek köszönhetően ma már gazdag puritán népek társadalmai spontán, erőszak nélkül minőségileg átalakultak. Ez akkor válik érthetővé, ha tudomásul vesszük, hogy az osztálytársadalmak azért voltak nyomort teremtők, hadakozók, a tudásvágyat üldözők, mert a túlnépesedést kellett megfékezni. Egyetlen forradalmár, még a materialista Marx sem ismerte fel, hogy azért volt hatezer éven keresztül minden osztálytársadalom azért volt kénytelen a túlnépesedés ellen védekezni, mert túlnépesedett volna. Ez volt az a társadalmi alépítmény, amire csak olyan felépítmény épülhet, amelyik a halálozást nyomorral és fegyverrel fokozza, valamint üldözi az ember természetes tudáságyát. Az osztálytársadalom addig szükségszerű felépítmény, amíg a népesség évente nem a még elviselhető néhány ezrelékkel, hanem néhány százalékkal növekedne. Az osztálytársadalmon csak ott lehet túllépni, ahol a népesség spontán növekedése 1-2 ezrelék fölé nem emelkedne. Az osztálytársadalom lecseréléséhez tehát nem politikai erőszakra van szükség, hanem a népesség lassú növekedésére. De nemcsak arra.

Mikor áll le a népesség spontán növekedése?

Ha megoldott a fogamzásgátlás. Az ember olyan faj, amelyik szexuális vágyának kielégítése annyi fogamzással jár, amennyire a 25 év várható életkor mellett van szükség. Ha az ember ennél tovább él, egyre gyorsabban szaporodik. Az emberi faj sem képes elviselni 1-2 ezreléknél gyorsabb népszaporulatot. Amikor a spontán népszaporulat 1-2 ezreléknél gyorsabb, a fajnak magának kell olyan önpusztítóvá válni, amivel elviselhető szintre csökken a szaporulata. Ez az állatvilágban is megjelenik a csúcsragadozóknál. Az oroszlán, a tigris, a jegesmedve, néhány bagoly öli a szaporulatát.

Az ember olyan faj, amelyik 25 évnél hosszabb várható életkor mellett túlnépesedik, ekkor önpusztítóvá válik. A magát a munkájával, a termeléssel eltartó ember olyan életfeltételeket teremt, ami ennél hosszabb várható életkort biztosít, ezért önpusztítóvá kellett válnia. Az emberi faj ösztöne csak ott nem jelent túlnépesedést, ahol vagy 25 év körüli a várható életkor, vagy biztosítható a szexuális vágyának fogamzásmentes kielégítése.

Az egy lakosra jutó jövedelem meghaladja a 20 ezer dollárt.

Ez csak utólag bizonyosodott be. Egyelőre nem ismerünk olyan társadalmat, amiben ennél alacsonyabb jövedelem mellett leállt a túlnépesedése. Tehát csak a viszonylag jó módú társadalomban állhat le a túlnépesedés. Ez kényszerítette a kínai vezetést arra, hogy erőszakkal kényszerítse ki az egyetlen gyermek vállalását.

Ezt nem értik meg azok, a vallások, és liberális politikusok, akik Kínát a gyermekvállalás korlátozása miatt elítélik. Kína az egyetlen gyermekvállalás kikényszerítésével elérte, hogy az egy lakosra vetített eredményei elérhetetlenek lettek volna a korábban jellemző éves 2-3 százalékos népességnövekedés mellett.

Az iskolázottság átlaga haladja meg a 12 évet.

Ezt is csak azért tudjuk, mert a tapasztalat bizonyítja. A túlnépesedést csak ott sikerült lefékezni, ahol az iskolázottság elérte ezt a szintet. Az is kiderült, hogy a diplomás nők termékenysége mindenütt 1.5 alatt van. Vagyis magas iskolázottság mellett a létszám sem tartható. Ezért a fejlett társadalmakban minőségi kontraszelekció történik. A magasan képzett anyák kevés gyermekvállalását anyagilag megkülönböztetett támogatásban kell részesíteni.

V.

A kontraszelekció legyőzése.

Egy fajt a kontraszelekciójánál nagyobb csapás nem érheti. Márpedig jelenleg a világ minden társadalma kontraszelekcióval szaporodik, mert minél jobbak a felnevelés feltételei, annál kevesebb, és minél kedvezőtlenebbek annál több gyermeket vállalnak. Pedig a gyermeknevelés elsősorban a szülők, mindenekelőtt az anyák iskolázottságától függ. Ezzel szemben nem találtam olyan országot, ahol a diplomás nők gyermekvállalása elérné az 1.5 termékenységi szintet. Ezzel szemben olyan ország sincs, ahol a legkevésbé iskolázott anyák gyermekvállalása nem haladja meg a 3-at. A diplomás anyák arányuknál sokkal kevesebb, az alacsonyan iskolázottak pedig sokkal több gyermeket vállalnak.

Ez a kontraszelekció csak azért nem okoz feltűnést, mert az állam és a munkaerőpiac gyorsan emeli az oktatási színvonalat. Az átlagos iskolázottsági szint a kontraszelekció ellenére emelkedik. Arra pedig nem elég figyelmet fordítanak a kormányok, hogy az oktatás minősége miért romlik. Pedig ennek az elsődleges oka, hogy a gyerekek mögött csökken a családi háttér. Számos országban, Elsősorban az Egyesült Államokban folyamatosan nyilvántartják az iskolai eredményeknek nem csak a szülők anyagi és iskolázottsági szintjétől függését. Ez különösen fontos információ volna a cigány és a nem cigány etnikum összevetésében. Ezt azonban a magyar kormányzat is szigorúan titokban tartja, a pedagógusok pedig nem merik hangsúlyozni. A szülők talán a valóságnál is tragikusabbnak tartják. Pedig a PISA felmérések alapján romló helyünknek az az elsődleges oka.

Az Egyesült Államokban folyamatosan közlik a rájuk jellemző négy etnikum, a távol-keletiek, a protestánsok, a latin amerikaiak és az afrikai feketék, gyermekvállalási és oktatási eredményeit. Óriásiak a különbségek. A legjobban tanulók a kelet-ázsiai, konfuciánusok, őket követik a protestánsok, az átlag alatt vannak a latin-amerikaiak és nálunk is sokkal gyengébben szerepelnek a feketék. Ezek az adatok meggyőzően bizonyítják a tényt, hogy miért van az Egyesült Államok az ENSZ rangsorában csak a tízedik helyen, hat kis protestáns európai és a másik három volt angolszász ország, Kanada, Új-Zéland és Ausztrália mögött, annak ellenére, hogy a másik kilenc összegénél nagyobb a népessége, a gazdasága, a tudományos és katonai ereje. Azért, mert a két lemaradó etnikuma sokkal nagyobb visszahúzó súlyt képvisel. A távol-keletiek és a protestánsok ugyan az Egyesült Államokban gazdagabbak és iskolázottabbak, mint az előtte álló kilenc országban, de visszahúzza őket a két fejlődésre kevésbé alkalmas etnikumuk nagyobb súlya.

A liberális erők ugyan hisztérikusan hangoztatják, hogy az etnikai és kulturális tarkaság előny, pedig elviselhetetlen hátrány, ha az idegen etnikum az államalkotó többség mögött van, és jelentős a súlya. A liberálisok politikai erejét mutatja az is, hogy a felfogásukat cáfoló adatokat titokban tartják. A PISA rangsor szinte azonos az államok homogenitásával. Az európai országok között Finnország az első, ahol lényegében a finnek mellett az egyetlen jelentős etnikum a svéd, akik ott az átlagnál jobban teljesítenek. A múltjukban olyan szerepet játszottak, mint Magyarországon a kiegyezés és az első világháború között a zsidók. Azzal a különbséggel, hogy Finnországban szeretik a sédeket, Magyarországon üldözték és irtották a zsidókat.

A Távol-Keleten az országok lakossága Európában elképzelhetetlenül homogén, ott a mandarin rendszernek, vagyis az oktatásban szelektáltak társadalmi rangjának évezredes múltja van, ott a szülők a gyermekeik iskolázását szülői foglalkoztatással és anyagiakkal támogatják. Az Egyesült Államokban élő dél-koreai szülők küldik a legnagyobb arányban a gyermekeiket kiváló külföldi egyetemekre, a képzésüket segítő tanfolyamokra, maguk is segítik a házi feladatok elkészítését. E téren jelentősen megelőzik még a protestánsokat is, nemhogy a latinokat és a feketéket.

A kontraszelekciót a nyugati államok erősítik fel.

Húsz éve hirdetem, hogy a kontraszelekció elsődleges oka a nyugdíjrendszer. Sajnos, megértésre nem találok. A nyugdíjrendszerek még a tőkés osztálytársadalom maradványai. Az öregkori ellátás nagysága ugyanis az életkeresettől függ. Ez megfelelt a tőkésosztály érdekének. A nyugdíjak fedezetét ugyanis munkások béréből vonták le, és a megtakarítást a tőkepiacra vitték, azzal felverték az értékpapírok keresletét és árát. A liberális közgazdások azt igyekezték elhallgatni. De nem is ez volt a kártékony, hanem az, hogy a nagyobb nyugdíjra törekevés ellene volt a gyermekvállalásnak.

A gyermekvállalás ugyanis sérti a minél nagyobb kereset elérhetőségét, vagyis minél többet áldoznak a szülők a gyermeknevelésre, annál nagyobb kereset lesz a nyugdíj alapja. Ez különösen sérti a kereső feleségeket. A gyermekvállalás ugyanis alig sérti a férjek által elérhető keresetet, de nagyon sérti a magasan iskolázott nőkét. Ezért aztán a diplomás nők egyre később és egyre kevesebb gyermeket vállalnak. Ez azért okoz a következő generáció értékében nagy veszteséget, mert a legsikeresebb felnevelés éppen a diplomás anyákon múlik.

Ezt felismerve húsz éve hangsúlyozom, hogy a társadalom távlati érdeke, a minél jobb minőségű generáció felnevelése érdekében az öregkori ellátást nem az életkeresettől, hanem a gyermeknevelés eredményétől kell függővé tenni. A jelenleg dolgozók ellátásának nem a bérből történő megtakarítás, hanem a következő generáció által termelt jövedelem lesz a fedezete. A jelenleg dolgozók öregkori álltása nem a jelenlegi tőkebefektetéstől, hanem a következő generáció értéktől függ.

Ezért nem a minél több születést kell a társadalomnak jutalmazni, hanem a minél eredményesebb felnevelést. Ideje volna tudomásul venni, hogy egy diplomás életteljesítménye, állami forrásképzése nagyobb lesz, mint hat képzetlen munkaerőé. Ezért egy diplomás gyermek után nagyobb öregkori ellátás járjon, mint hat képzetlen után.

A gyermeknevelési támogatás.

Felméréseket kellene készíteni arról, hogy milyen jövedelem és képzettség után mennyi gyermek nevelése volna a társadalom érdeke. Vagyis minden családra meg kellene állapítani a kívánatos gyermekvállalást.

A családok mintegy húszada még nem vált képessé a hatékony gyermekvállalásra. Ezek gyermek nélkül is kapjanak egy gyermek utáni pótlékot, tehát érdekük, hogy várjanak az első gyermekkel.

A családok következő alsó tizede csak egy gyermek után kapjon családi pótlékot. Ha kettőt vállal, akkor is csak egy után kapjon.

A családok további alsó fele két gyermek után kapjon családi pótlékot.

A családok harmadik negyede már három gyermek vállalásában legyen érdekelt.

A családok felső negyedében már akárhány gyermeket vállalnak, támogassa őket a társadalom.

Egy ilyen gyermektámogatás mellett a következő generáció értéke még egyszer annyi lenne.

Mitől függ a következő generáció értéke.

Azt már a finnek nyolcvan éve felismerték, hogy a magzati kihordás minősége kihat az életteljesítményre. Az óta mérik és nyomon követik az életteljesítményüket. Kiderült, hogy a magzatok életteljesítménye jelentősen függ, a kihordás minőségétől. Három adat, a testsúly, a testhossz és a koponya körmérete alapján a felső tized az átlagnál négy évvel tovább jár iskolába, és ötven éves korában háromszor több adót fizet. Ezért a jól kihordott magzat után jutalmazni kellene. Azt ugyan belátom, hogy a koraszülötteket is meg kell menteni, de az társadalmi ostobaság, ezek megmentésére százszor annyit fordítani, mint a példásan kihordott magzat után jutalmazni.

Tizenöt éve az Egyesült Államokban mérik a négy éves gyerekek szókincsét. Már vannak eredmények. A négyéves szókincs lényegében az agy kapacitásának a mércéje. Ezért törvényben kötelezik a két éves kor utáni minimális óvodai részvételt. Ezt a jelenlegi kormány is tudomásul vette, és gyorsan növeli a bölcsődei és óvoda helyek számát.

Az adtok alapján az agykutatók megállapították, hogy az újszülöttek agya a fogamzás után mintegy öt évig fejlődik. Tehát az agy kapacitása, vagyis későbbi tanulásképessége ekkora alakul ki. Vagyis az emberi agy egy olyan számítógép, aminek a kapacitása már az iskolakezdés előtt kialakult, az oktatáson már elsősorban az múlik, hogyan dolgozza fel az agy a megszerzett ismereteket. Sajnos ezt a pedagógia nem hajlandó tudomásul venni, az agy kapacitását csak akkor kezdi el ismeretekkel feltölteni, amikor már a kapacitása kialakult.

A két példamutató oktatási ág.

Történészkésem során azt kellett megállapítani, hogy két szakmát már az osztálytársadalmak is modernül oktattak. Ez a két szakma a sport és a művészet. Ebben mi, magyarok a világszínvonal élvonalába tartozunk. Ennek a módszereit kellene minden szakmában alkalmazni.

Minél korábban legyen a képesség felismerése.

Ennek klasszikus példája az úszás. Ma már a néhány hónapos gyerekek úszásoktatása tered a világon. Kiderült, hogy a magzatvízben élés ösztöne még a születés után hónapokig fennmarad. Tehát, aki néhány hónaposan meg tanulja az úszást, egy éltre otthon van a vízben.

Az is közismert, hogy a labdaérzék, az egyensúly érzék, a tapintás, a térérzék órák alatt gyermekkorban megtanulható.

Ez a két oktatási tárgyat az is jellemzi, hogy mindenkit képesség azonos tanulócsoportokban képzik. Tehát nem képesség vegyes tanulócsoportokkal kínlódnak, hanem mindenkit arra tanítanak, amire képessége van.

Ugyan nem számíthatunk arra, hogy ezt a módszert Magyarországon vezetik be, de az viszont biztos, hogy száz éven belül a minőségre koncentrált gyermekvállalás általános lesz. Kínában ugyanis ezt vezetik be, fokozatosan. A második gyermeket már a családok felső fele megkapja. Ezen az úton eljutnak odáig, hogy a felső ötödnél nem is lesz korlátozás. Kína másoknál lényegesen gyorsabb fejlődését pedig a világpolitika nem nézheti tétlenül. Követni fogják a sikeres példáját.

Az öregkori ellátás átalakítását a keresetarányosról a gyermeknevelés eredményével arányossá pedig a verseny fogja kikényszeríteni. Aki nem áll át reménytelenül lemarad.

A legnagyobb ellenállás azonban a népszerűségét fokozatosan vesztő katolikus egyháztól várható. Mivel a vallás is csak felépítmény, fennmaradása érdekében kénytelen lesz az alépítményhez igazodni.

Olvasottság

Oldalmegjelenítések száma ma

12

Oldalmegjelenítések száma tegnap

18

Oldalmegjelenítések száma az elmúlt hónapban

512

Oldalmegjelenítési előzmények (összes)

73 796

Az Egyesült Államok és a két szomszédja

Kopátsy Sándor                 EF                   2017 02 17

Az Egyesült Államok és a két szomszédja

Észak-Amerika kétszer nagyobb, mint Európa, ötször nagyobb, mint Nyugat-Európa mégis csupán három állam van a területén. A társadalom fejlettsége közti különbségek mégis közel azonosak. A latin-amerikai Mexikó elmaradottabb, mint Görögország, de megelőzi Ukrajnát. A két puritán, angolszász ország társadalmi és gazdasági fejlettsége pedig csak a skandinávokhoz hasonlítható. Most, hogy elém került a három észak-amerikai ország munkaügyi statisztikája, ami egyértelművé teszi, hogy a különbözőket nem lehet egységesíteni. Ez felveti az Európai Unió tragédiáját, a százszor tarkább Európa nyugati felét képtelenség egyesíteni. Európát nem lehet, nem szabad valamiféle homogén közösségnek tekinteni. Európa vallási tekinteten sem lehetett egység. Semmi alapja nincs annak, hogy Európa kereszténységét egységesnek tekintik annak alapján, hogy mindegyik kereszténység Krisztust tartja vallása alapítójának.

Az európai kereszténység kialakulása idején már politikailag sem lehetett a Római Birodalmat Európának tekinteni. Az Európára szabott kereszténység lényegében Szent Pál műve, amit ő nem Európára, hanem annak csak római, mediterrán tizedére és főleg a közel-keleti részére tette alkalmassá. A kereszténységet államvallássá azonban fél évezreddel később a Konstantinápolyban székelő császár tette.

Róma csak akkor lett az európai keresztényég egyik fővárosa, amikor az ezred végén minőség különbség jött létre a családforma tekintetében. Európa keleti fele nagycsaládos, a nyugati pedig kiscsaládossá alakult át. Az ebből fakadó egyházszakadást máig a teológiai tételek és a nyelvhasználatuk különbségével magyarázzák, pedig a jelentősen eltérő vallásigényük az eltérő családformájukból fakadt. Nem valljuk be, hogy a két családforma jelentősen eltérő vallásigényt támaszt.

Európa nyugati fele csak az első ezredforduló körül lett a középkori agrártechnikai forradalom hatására lett kiscsaládos kultúrájú. Ez is csak egy fél ezredig tartott, amikor Nyugat-Európa északi fele nagykorúvá vált. A római katolikus vallást Európa puritán népei puritánná reformálták. A reformációval a nyugat-európai kereszténység kettévált. A pogány korukban is puritán angolszászok, germánok és skandinávok a saját puritán kultúrájukhoz igazították a latin népekre szabott kereszténységet. Ezzel az európai kereszténység három részre szakadt.

A nagycsaládos Kelet-Európa és a Balkán ortodox népei ortodox keresztények maradtak.

A kiscsaládos, latinok megőrizték a rájuk szabott kereszténységüket.

A kiscsaládos puritánok pedig kialakították a puritánabb kereszténységet.

Az eleve háromkultúrájú Európa kereszténysége három eltérő kereszténységgé szakadt. Tehát Európát nem a kereszténység teszi egységessé, hanem a kereszténység is hozzá igazodott a három kultúrához. Európa egységgé építése a történelme során soha nem sikerült, mert a három kultúrája között áthidalhatatlanok a különbségek. A latin és a puritán népek a gyarmatosításban együtt munkálkodtak, de az iparosításban nyilvánvalóvá váltak a különbségek. A latin népek a kereskedésben még egyenrangúak voltak, az iparosításban azonban egyre nagyobb lett a különbség a puritánok rovására.

A 20. század két világháborúja ugyan a nyugat-európai gyarmattartók közti újraelosztásért folyt, de az eredményei egyértelműen azt bizonyították, hogy a gyarmattartók együtt sem szuperhatalmak. A második világháború után megszűntek a gyarmatok és az Egyesült Államok lett az egyértelmű szuperhatalom, a volt gyarmattartók, imperialisták csak annak a védelmére szorultak lettek. Ez annak volt köszönhető, hogy ikerült az Egyesült Államoknak az imperialistává vált Szovjetuniót belehajszolni egy számára meg nem nyerhető fegyverkezési versenybe, ami számára eleve nem lehetett megnyerni, de végül a szétesését okozta. Ezzel megszűnt a Szovjetunió hadseregétől való félelem.

Ebben a helyzetben találta ki a Német Szövetségi Köztáraság kancellárja, Adenauer és Franciaország köztársasági elnöke, De Gaulle, hogy maguk alá gyűrik az egyesült Európát, és ezzel a demokráciák egyik szuperhatalmává válhatnak. Mindketten alapvetően tévedtek.

Európa egységesen gyengébb, mint szuverén államokra osztva.

Azt már említettem, hogy Európa kereszténysége sem közös, hanem a három keresztény kultúra egymást öldöklő volt.

Az új amerikai elnök a mexikói határon még a magas kerítést is magasítani, őrzését szigorítani akarja. Ugyanakkor a hasonló fejlettségű Kanadával szó sincs kerítésről. A két puritán és fejlett ország közös vezetés nélkül is együttműködik, a gazdag és puritán valamint a szegény és latin között pedig a már megépített kerítés sem elég magas. Vagyis Észak-Amerikában spontán megvalósul az, aminek az ellenkezőjét akarja a német-francia vezetés az Európai Unióban kierőltetni.

A munkaerő ára 1996-ban Mexikóban 4 dollár volt, ami máig 7 dollárra, 3 dollárral emelkedett. Ezzel szemben az Egyesült Államokban az emelkedés 22-ről 38-ra, vagyis 16 dollárral növekedett. Ez önmagában indokolja a kerítés korábbinál magasabbra emelését. Kanadában ez idő alatt a különbség 4 dollár körül ingadozott. Ennél sokkal nagyobb különbségek vannak az Egyesült Államok 50 állama között, mégsem kell sehol kerítést építeni. Ennek ellenére azt tudomásul kellene venni, hogy az Egyesült Államok sokkal fejlettebb társadalom lenne, ha nem volna olyan jelentős súlya a feketéknek és az első három generációs a latin-amerikai etnikuma. Tekintettel arra, hogy az Egyesült Államok készíti a demokráciák között a legszélesebb etnikumokra bontott adatokat. Ezekből pedig nyilvánvalóan leszűrhető, hogy e két etnikum nélkül a legfejlettebb társadalom volna. Az mégsem vitatható, hogy a négy befogadó, alulnépesedett óceánokon túli angolszász ország között csak a negyedik. A vegyes etnikumú országok azért maradnak le, mert minden etnikumnak más felépítményre volna szüksége. Ezt két adat bizonyítja.

A vegyes etnikumú országok az egy főre jutó jövedelemben, vagyonban sokkal jobban állnak, mint a foglalkoztatásban és az oktatásban. Ez azt bizonyítja, hogy minden kultúrának és minden fejletségi szinten más foglalkoztatási és oktatási feltételekre lenne szüksége.

Ezért hangsúlyoztam az EU kritikáim során, hogy a négy óceánokon túli angolszász ország alkalmasabb lenne a közössége, még a közös valutája is, mert mind a négy puritán, az állam nyelve angol és a fejletségi szintjük is azonos. Ezzel szemben az EU 27 tagországának közös felépítménye, és ezen belül tucatnyinak közös valutája közgazdasági abszurdum.

Ahogy abszurdum volna Amerikában a fejlett angolszászok és a lemaradó latinok közössége.

Ez különösen érzékenyen jelentkezik a közép-európai országok cigányságának kezelésében. A cigányság nem felzárkózik, hanem lemarad, mert a liberális politika úgy kezeli őket, mint az államalkotóval azonos etnikumot.

A magyarországi cigányság kezelésén tudom az állításomat bizonyítani.

A Horthy rendszer úgy kezelte a cigányságot, mintha még állampolgárok sem volnának. Nem volt állampolgári joguk. Nem jártak iskolába, nem voltak bevonva a munkamegosztásba.

A bolsevik rendszerben egyenrangú állampolgárok voltak. Ez mégsem okozott problémát, mert a mesterségesen felnövelt növekedés, a kívánatosnál is nagyobb keretet teremtett a munkaerőpiacon. A kielégíthetetlen kereslet azonban a bérek fedezhetetlen növekedését okozta volna. Ez ellen működött az átlagbér szabályozása. Ez pedig az átlag alatti munkaerőnek teremtett megkülönböztetett keresletet. A jó munkaerőt csak akkor lehetett megfizetni, ha 2-3 olcsó munkást is alkalmaznak, ezzel a cigányok számára mesterséges keresletet teremtettek. Ezt fokozta a munkanélküliek társadalmi üldözése. A rendőrségnek eleve gyanús volt, akinek nem volt munkája. Leértékelő fogalommá vált a TMK vagyis társadalmi munkakerülő. A végeredmény a cigányság átlagos szintű foglalkoztatása volt.

A rendszerváltás után azonban a liberális politika vészesen lecsökkentette a foglalkoztatási szintet, és olyan foglalkoztatási feltételeket teremtett, amibe a cigányság szinte teljesen kiszorult a munkaerő piacáról. A foglakozatás szintje ugyan javul, de még mindig viszonylag alacsony, ezen belül a cigányságé katasztrofális, afrikai szintű, kivételnek számít a munkaviszonyban dolgozó cigány. A csökkenő munkanélküliség azt jelenti, hogy a munkaerő felső kétharmadában munkaerőhiány van, de a cigányság foglalkoztatása változatlanul katasztrofális szinten ragadt. Ezért javasoltam a cigányok számára olyan foglalkoztatási feltételeket, amik mellett a cigányság foglalkoztatási szintje megközelíti a nem cigányokét. Például ne legyen a bérük után járulék, nem havonta, hetente kapják a fizetést, ne lehessen megtámadni a felmondásukat.

Gyerekkoromban a tisztviselők havi, a munkások heti, a cigányok alkalmi munkát lerendező fizetést kaptak. Mert a munkaadók természetesnek vették, hogy a tisztviselők a munkaadójukhoz és faladatukhoz elkötelezettek voltak, a rendszeres munkára nem számíthatók pedig csak a feladat elvégzésére vállalkoznak. A bolsevik rendszer hamar bevezette a fél-, utána a havi fizetést minden munkavállaló esetében. Szinte a munkaadó örült, hogy minél jobban magához köti a munkavállalót. Ez spontán történt, nem kellett elmélkedni felette. A liberális rendszerváltás alulfoglalkoztatást teremtett, méghozzá olyant, hogy azok foglalkoztatása csökkent tragikus mértéken, akik a legkevésbé hosszabb távra beosztók. Még a munkanélküli segélyt is havonta osztják. Ennek aztán az lett következménye, hogy az áruházak csúcsforgalma akkor van, amikor a munkanélküli segélyt és a családi pótlékot kapják. Az illetékesek csak azt látják, hogyan egyszerűbb a kifizetés bonyolítása, azt nem, amit a közvélemény és a tapasztalat.

Közgazdász pályám elején felfigyeltem egy ritkán hangsúlyozott, de soha figyelembe nem vett tényre, hogy a különböző etnikumoknak, a különböző képzettségűeknek mekkora a beosztási idejük hossza. A járandóságot ehhez kellene igazítani.

Hatvanöt éve olvastam Rácz Jenő és Bródy András könyvét, ami bemutatta, hogy a kultúrák jövedelme és vagyona közti arány állandó. Tehát minden kultúrára jellemző a megtakarítási hajlandósága. Jelenleg az Egyesült Államokban a távol-keleti, azaz a konfuciánus kultúrájú emberek vagyona az éves jövedelmük négyszerese, a protestánsoké háromszoros, a latinoké kétszeres, a feketéké egyszeres alatt van. Ezek a mutatók csak a fizikai vagyont veszik figyelembe, ha a szellemi vagyont is hozzá adnák, még nagyobbak lennének a különbségek. Sajnos az iskolázottság etnikumok közti megoszlásáról nincsenek adataim, mert ez szinte titok. Jellemző módon, azt a Horthy rendszerben mérték, ha nem is etnikai, de vallási megosztásban. Máig emlékszem, hogy az iskolázottságban magasan az izraeliták vezettek, a lutheránusok is jelentősen megelőzték az országos átlagot. A reformátusok és a katolikusok kicsivel az átlag alatt. A keresztények között a görög keletiek voltak alul, és a cigányok között ritkaság volt az írástudó. A mai helyzetet csak sejteni tudom. Az izraeliták fölénye ugyan megmaradt, de a fölényük mértéke csökkent. A lutheránusok fölénye a kitelepítések után csökkent. A cigányság iskolázottsága ugyan javult, de érdemben afrikai szinten maradt. Az a szomorú, hogy ez a téma ma még sokkal indokoltabb volna, mert a közvéleményt jobban érdekelné, de titokban tartjuk.

Ez a betegség azonban nemcsak magyar, hanem az ez Európai Unió egészében így van. Európa egységéről beszélünk, pedig Európa a legkisebb, de a legszínesebb kontinens, amit erőnek erejével homogénné akarunk deformálni.

Az alig párszáz éves amerikai államok tudják.

Ennek az írásnak az volt a célja, hogy rámutassak, az amerikai államok nem akarnak közös unióba szerveződni. 

Kopátsy Sándor                  PD                  2017 01 28

Az oktatás jelentősége.

A tudományos és technikai forradalom nemcsak megállította a túlnépesedést, de a jó munkaerő igénye kielégíthetetlen, a gyenge pedig használhatatlan lett. Ebben az új helyzetben a klasszikus közgazdaságtan elavult tudomány lett. Az új alépítménynek teljesen más, új felépítményre lett szüksége.

A klasszikus közgazdaságtan a tőkés osztálytársadalom alépítményére épült, amit a munkaerő mennyiségi és minőségi bősége jellemzett. A 20. század végére a tudományos és technikai forradalom olyan alépítményt hozott létre, amiben a lakosság és a munkaerő mennyiségének növekedése a fejlett társadalmakban leállt, és minősége pedig nem elégíti ki a társadalom igényét. Ez pedig egy egészen más felépítményt kíván.

A jelenkori fejlett, puritán társadalmakban csökken a lakosság, és nincs túlnépesedés, ugyanakkor a minőségi munkaerőben kielégíthetetlen hiány van. Ezekben a társadalmakban nincs többé szükség a halálozás fokozására és a tudásvágy elfojtására. Ezekben a társadalmakban az elsődleges feladat az élet hosszabbítása és a képességek kibontakoztatása. Ezt jól jelzi a tény, hogy a jelenkori fejlett társadalmakban sokszorosára ugrott az egészségvédelem és az oktatás állami vállalására fordított összeg.

Elég volna megnézni, a jelenkori társadalmakban mekkora volt száz éve és most az egészségügy és az oktatás támogatása, és ugyanakkor hogyan változott a hadikiadások aránya.

Az oktatást az állam semmivel nem támogatta. Aki tanulni akart, ha papnak vagy katonának szegődött, a vallás és haderő támogatta, ha nem saját költségére tehette.

Az egészségvédelem a család magánügye volt. A kórházak pedig csak a betegek külső fertőzését korlátozták, de belül inkább a halálozást fokozták. A kórházba kerülés gyakorlatilag inkább az elhalálozást, mint a gyógyulást jelentette. Ugyanez jellemezte a menhelyeket is. Ma a fejlett társadalmak legnagyobb kiadása az öregekről történő gondoskodás.

A jelenkori fejlett államok többször annyit fordítanak egészségvédelemre, mint halálozást fokozó hadseregre. Ez minden osztálytársadalomban fordított volt.

Ezek az alapvető társadalmi változások abból fakadnak, hogy az elsődleges társadalmi érdek lett a minél jobb munkaerő újratermelése.

A legnagyobb társadalmi előnyt a kiváló munkaerő képzése, a legnagyobb veszteséget pedig a jó munkaerő korai halála jelenti. Évtizedek óta a jelmondatom: Ha a következő nemzedék akkora hányada a családok felső harmadából kerülne ki, mint jelenleg az alsó harmadból, és fordítva, az alsóból csak annyi, mint a felsőből, a következő nemzedék sokkal értékesebb, hatékonyabb lenne, mint amire a jó politika képes. Ez pedig azt jelenti, hogy a társadalom jövője jobban függ a gyermekvállalás társadalmi befolyásolásától, mint a politikától. Ennek ellenére a politika még annak a feltárását is tiltja, hogy a következő generáció értéke mennyire függ a családi háttértől.

Ennek bizonyítását jól szolgálja a közelmúltban az OECD országok oktatási rendszernek PISA minősítése. Ez is csak megerősítette a jó száz éves Max Weber felismerését. A jelenkor társadalmait csak a protestáns népek képesek hatékonyan működtetni. Ő még csak a Nyugat protestáns népeit tekintette puritánnak, de az elmúlt ötven év megmutatta, hogy a Távol-Kelet konfuciánus népe még a protestánsoknál is puritánabbak. Ez a jelentés ugyan csak az OECD 40 államát rangsorolja, de ez is fényesen igazolja Weber felismerését. Ez különösen akkor egyértelmű, ha protestáns helyett puritánt mondunk, mert az Alpokban élő népek, vagy a katolikus germánok, és a katolikus írek is puritánok.

Az említett PISA jelentés csak az OECD 40 tagországát rangsorolja, és ezekből csak 3 nem a keresztény nyugati. A két távol-keleti, Japán és Dél-Korea, valamint a mohamedán Törökország a kivétel. Ebből egyértelművé válik, hogy az Alpoktól északra élő és nem latin keresztények is puritánok. Az alpi népek között bőven vannak katolikusok, de az életvitelük azonos a protestánsokéval.

Néhány ország oktatási minősítése magyarázatra szorul.

Észtországnak az élvonal kerülése nagyon feltűnő. Az, hogy Finnország az első Európában közel száz éve tudott. Pedig a cári Oroszország egyik szegény nagyhercegsége volt. De ez már az első világháború után kimaradt a Szovjetunióból. Észtország azonban csak a Szovjetunió szétesése után szabadult, és ma az oktatási rendszere megelőzi a skandináv országokét. Még nyugdíjazásom előtt került a kezembe egy statisztikai kiadvány a Szovjetunió állami gazdaságairól. Ebben meglepetéssel olvastam, hogy az észtországi állami gazdaságok bére 30 százalékkal magasabb volt, mint az oroszországiaké. Aztán barátaimtól hallottam, hogy a Szovjetunióban ritka karriernek számít, ha valaki észttel házasodik. Az orosz kisebbség máig sem hagyja el Észtországot. Vagyis a kultúra ellenáll a politikai elnyomásnak is.

Lengyelország is kiemelkedően vizsgázik. A volt csatlós országok között az egyetlen, ami a jobbak közé tartozik. Ez nekünk jelzi, hogy szégyellhetjük magunkat, mert kulturálisan mi vagyunk a lengyelekhez a legközelebb. De még abban is, hogy mi ketten vesztettünk aránylag a legnagyobb zsidó etnikumot is.

Írország ugyan keményen katolikus ország, de az oktatási rendszere az angolokéval azonos. Ennek magyarázatát abban látom, hogy elvesztették a nyelvűket, angolul beszélnek. Ennek köszönhetően a lakosságuk kilencven százaléka a négy óceánokon túli angolszász országban ír maradt, és angolszász módon viselkedik. Ennek alapján tételezem fel, hogy II. József korában mi magyarok, ha átvesszük a német nyelvet, ahogyan azt az írek tették az angollal, az osztrákok és a csehek szintjére kerülünk és maradunk. Mi büszkén hirdetjük, hogy ragaszkodtunk a nyelvünkhöz, nem úgy, mint a csehek. Ehhez mániákusan teszem hozzá, hogy nekünk az államalapításkor a Német Római Császársághoz kellett volna csatlakoznunk, akárcsak a cseheknek. Ráadásul, a csehek a nyelvüket sem vesztették el, de kulturálisan germánok maradtak. Azt sem merjük leírni, hogy a vasút századának elején Csehországban százszor annyi cseh polgár volt, mint Magyarországon magyar polgár.

Izrael nagyon gyenge, Magyarországénál is rosszabb, oktatási teljesítménye, némi magyarázatra szorul. Izraelt Európa élvonalába sorolnánk, annak ellenére, hogy a Közel-Keleten, a mohamedán világ közepében van. Ezért természetesnek vesszük, hogy az OECD tagországa. A teljesítménye mégis alig jobb, mint Törökországé. Ha Izraelben külön mérnénk az európai, modern és a közel-keleti, ortodox zsidók oktatási eredményét, kiderülne, hogy az európai kultúra élvonalába tartoznak, a közel-keleti, ortodox zsidóság pedig azok színvonalán sem volna.

Az Egyesült Államok oktatási rendszere az európai országok mögött van. Ennek az oka nyilvánvalóvá válik, ha a diákok tanulási eredményeit négy etnikumra sorolnánk. A viszonylag kevés kelet-ázsiai gyerekek eredménye a japánokéval és a dél-koreaiakkal együtt a világ élvonalában van. A protestáns, azaz puritán eredetű gyerekek az európai és kanadai hittestvéreikkel azonos. A latin-amerikai bevándorlók útódainak a gyerekei alig jobbak a latin-amerikaiaknál. Az afrikai lakosság gyermekei pedig jelentősen az átlag alatt szerepelnek. Mivel a latinok és az afrikaiak teszik ki a lakosság harmadát, alacsony az átlag. Ez a magyarázata annak, hogy a másik három óceánokon túli angolszász ország oktatása eredményesebb, mint az Egyesült Államoké.

Csille és Mexikó az OECD tagja a latin-amerikai országok közül, de ezek Törökországgal az utolsó három helyen osztozkodnak.

Az OECD tagsága túlságosan a nyugati kultúrkörre koncentrálódik. A távol-keleti két tagországa alig tizede a konfuciánus kultúrához tartozó embereknek. Már ma is, de e század közepére, anakronizmus lesz, hogy Kína ki van rekesztve a fejlett országok családjából. 

Kopátsy Sándor                  EE                  2017 01 02

A rendszerváltás reális megítélése

A bolsevik megszállás 45 éve után az ország visszanyerte szuverenitását. Ezt a váltást abban a hitben hajtotta az Antall kormány, majd az utódai végre, hogy ami a megszállás alatt történt, minden rossz volt, attól minél gyorsabban meg kell szabadulni. Ezt Antall József és kormánya úgy képelte el, hogy az úri középosztálynak az első világháború előtti hatalmát vissza kell állítani. Ebben a viszonylag erős politikai hálózattal rendelkező liberális erők is lelkesen támogatták. Ez alól bizonyos kivételt jelentett az első Orbán kormány, de az is kénytelen volt a politikai tapasztalatokkal még nem rendelkező Fidesz a romantikus parasztpolitikát folytató Kisgazdapárttal koalícióban kormányozni. Ezért aztán nem is maradhatott egy ciklusnál tovább hatalmon. Visszaállt a liberálisok hatalma.

A húsz éves liberális politika a liberális politikát eleve elutasító magyar társadalomban olyan elutasítást szült, amire nem ismer példát a demokráciák története. A Fidesz 2010-ben megnyerte a választási körzetek 99 százalékát. Még sokkal nagyobb volna a Fidesz többsége a törvényhozásban, ha nem volnának listás szavazatok. A listás szavazatszerzés ugyan a második világháború óta nagyon elterjedt Európában. Kivéve az angolszász választási rendszert.

Annak ellenére, hogy a nemcsak a Távol-Kelettől, de a négy óceánon túli angolszász országhoz képest lemarad az a Nyugat-Európa, senki sem keresi, hogy vajon milyen szerepe lehet a lemaradásnak abban, hogy az Európai Unió vészesen lemarad. A lemaradás elsődleges oka az alacsony munkára fogás, de kétségtelenül szerepet játszik a kormányok gyengesége. Ezt azonnal felismertem, amikor az SZDSZ rávette Antall Józsefet a példátlanul magas listás szavazatra. Ebből eleve az következett, hogy a kétharmados többség szinte elérhetetlen. Akkor csak én számoltam ki, hogy a körzetek 99 százalékát kell megnyerni ahhoz, hogy a legerősebb pártnak kétharmados többsége lehessen. Márpedig a fontos törvények az alkotmányunk értelmében mind kétharmadosak. Ezért jósoltam meg akkor azonnal, hogy e választási törvény alapján, évszázadokon keresztül sem alakulhat olyan kormány, amelyik egyedül kétharmados törvényt módosíthat. Ez a következő választáson ugyan egyértelművé vált, mert a körzetek 80 százalékát megnyerő MSZP arra kényszerült, hogy e szavazati törvényt kitaláló SZDSZ-szel koalíciót kössön. Ráadásul a körzetek 80 százalékát elnyerő MSZP-ben döntő volt a liberális szárny fölénye. A farka csóválta a kutyát.

Ezt a helyzetet ismerte fel Orbán Viktor a Fidesz elnöke, és gyorsan közép-jobb párttá szervezete át a Fideszt. Ezzel a közép-jobb magyar társadalomnak először volt közép-jobb kormánya, de ennek sem lehetett abszolút többsége. A Kisgazda Párttal kellett koalíciót kötni. Ez esetben sem lehetett fontos törvényeket módosítani.

A következő két ciklusban a szocialista-liberális koalíció kormányai voltak. Világossá vált, hogy a választók többsége közép-jobb kormányt akar, de mégis a liberálisok uralkodnak. 2010-re azonban megérett a helyzet arra, hogy elseprő választói többség leseperje a listára épült pártok hatalmát. A Fidesz megnyerte a körzetek 99 százalékát.

Ezzel lehetővé vált a kétharmados törvények módosíthatósága. Ekkor kellett volna a listás szavazatokat felszámolni. Ennek ellenére Orbán megelégedett azzal, hogy a listás szavazatok súlyát felére csökkentette. Ettől kedve a kétharmados parlamenti többséghez elég lett a körzetek 90 százalékának megnyerése. Demokráciákban a 90 százalék is elképzelhetetlen. 2014-ben azonban a Fidesz megnyerte a körzetek 90 százalékát, ami éppen a kétharmad küszöbét jelenti. Ez is elképzelhetetlen sikernek számít. Nem ismerek olyan demokratikus választást, ahol a legerősebb párt elérte volna a 90 százalékot. Tehát a jelen választási törvény is nagyon megemelte a törvényhozók kétharmadának elnyerhetőségi küszöbét. Ezért annak is nagyon kicsi a valószínűsége, hogy a Fidesz megtarthatja a kétharmados arányát.

Miért lett jellemző a listás törvényhozók jelenléte?

Azért, mert a pártok apparátusai érdekeltek a listás rendszerekben, mert ebben nem a választók akarata, hanem a pártok apparátusa dönt arról, kik lehet törvényhozó.

A közelmúltban azonban az euró övezetbe eladósodott mediterrán országokban felismertté vált, hogy a kispártok politikai erejét megsokszorozó listás törvényhozók akadályozzák a stabil kormányzatok kialakítását. Ezért az ellenkező irányba mutató választási törvényt terveznek. E szerint csak a legerősebb, illetve a két legerősebb párt kap a választás során többlet törvényhozói helyet. Ez Görögországban már működik, Olaszországban azonban megbukott, mert a törvényhozásban a kisebb pártoknak sikerült megakadályozni. Az olasz javaslat lényege, hogy csak az a párt kap listás mandátumokat, amelyik a körzetek 40 százalékát megnyeri. Ha két ilyen párt van, akkor ketten kapnak. Tehát több párt választási szerepe ellenére is, mindig lesz olyan, amelyik abszolút többséget nyer. Ebben a rendszerben szinte nem is fordulhat elő, hogy koalíciót kell kötni. Ez azt is jelenti, hogy a választások ciklusra szóló kormányzatot eredményeznek. Az ilyen rendszer lényegében azt jelenti, hogy kis pártnak nem is érdemes indulni. Vagyis az angolszász gyakorlat alakul ki, hogy a harmadik párt választási indulása is ritkaság, a választásban győztes pedig a választási ciklusra kormányon marad.

A jó választási rendszer az, ami biztosítja, hogy a választáson akár egyetlen szavazattal nyerő párt is egy ciklusra kormányon marad. A bizonytalan kormány nem lehet hatékony, mert nincs ereje ahhoz, hogy a programjához ragaszkodhat. Ez csak akkor valósulhat meg, ha csak olyan pártnak érdemes indulni a választáson, amelyiknek nyerési esélye van. A nyertes pedig egy cikluson keresztül kormányon marad. Ilyen az Egyesült Államok alkotmánya.

Az is figyelemre méltó, hogy a politikai diktatúrák békeidőben sikeresebbek voltak, magasabb foglalkoztatást, gyorsabb gazdaági fejlődést biztosítottak, mint a liberális demokráciák. A második világháború után a három legnagyobb gazdasági csoda a városállamok között a szingapúri egypártrendszer, a kisebb államok között a dél-koreai katonai diktatúra, a világbirodalmak között pedig az 1990-ben bevezetett kommunista bizonyítja.

Jelenleg a Távol-Kelet minden országa sokszor gyorsabban fejlődik, mint az EU, pedig azokban nincs sok párt.

A négy óceánokon túli angolszász ország is, ahol gyakorlatilag csak választási ciklusra történik választás.

Az EU tagországok közt is gyorsabban fejlődnek azok az országok, amelyekben ritkábbak a kormányok megbukása. A puritánok az átlagnál gyorsabban, a mediterránok és az ortodox keresztények lemaradnak.

Magyarországon a rendszerváltás óta nem volt egy párti kormány, és egyetlen kormány nem élt túl egy választási ciklust, kivéve a Fideszt, ami megnyerte a második ciklust is. Nem kis részben az is annak köszönhető, hogy a Fidesznek az ellenzéke egyharmadra nőtt, de ez megoszlik tőle balra és jobbra közel azonos erőt jelent, tehát lehetetlen a kormány elleni összefogásuk.

Még nem vetette fel senki, hogy alapvetően más lett volna a rendszerváltást követő húsz év politikája, ha nincs listás törvényhozásba kerülés. Az első öt választáson csak egy esetben nem volt olyan párt, amelyik egyedül is kormányt alakíthatott volna, ha nincsenek listás helyek a törvényhozásban. Ez egy esetben, a második választáson ugyan az MSZP-nek így is volt abszolút többsége, de mivel a fontos törvényekhez kétharmados többségre volt szükség, az MSZP koalíciót kötött az SZDSZ-el. A Fidesznek ugyan a 2014-es választáson 90 százalékos többsége volt, de ez is éppen csak elég a kétharmados többséghez.

A jó választási törvény az, amiben két párt küzd a szavazók bizalmáért, és a győztesnek a ciklusra biztos kormánya van. Ha nem ilyen a választási rendszer, minél több párt van, annál kisebb az esélye a legerősebbnek, hogy kormányt alakíthat, és a ciklus alatt óvatosnak kell lenni, hogy meg ne bukjon.

A liberálisok hisztérikusan tiltakoznak az egy párt uralma ellen. Ez azonban csak akkor indokolt, ha a ciklusok végén is biztonság van. A gyakorlatban az ideális, azaz hatékony kormány csak ott lehet, ahol a választás egy ciklusra egyértelműen eldönti, kié a kormányzás hatalma. Jól nem kormányozhat az, akinek a cikluson belül sincs biztonsága arra, hogy hatalmon marad. Az is igaz, hogy az sem jó rendszer, amiben a következő választáson nincs esély arra, hogy leváltható.

Ez a követelmény is csak olyan országokra igaz, amelyek az élvonalon, vagy annak közelében vannak. Finnországon kívül nem volt olyan ország, amelyik több párt közti hatalommegosztás esetében is sikeresen felzárkózhatott.

A rendszerváltás eredendő hibája az volt, hogy a liberálisoknak nagyobb befolyásuk volt annál, amit a lakosság kultúrája és az elért életszínvonalának magassága megkívánt volna. A politikai és a gazdasági liberalizmus csak az élvonalba lévő társadalmak számára lehet optimális megoldás. Mi, magyarok a rendszerváltást követő liberális politikához képest viszonylag szegények és liberális ellenesek vagyunk. Ezt mindennél jobban megmutatták a rendszerváltást követő választások. Amíg 2010-ben nem a közép-jobb párttá átszerveződött Fidesz került kormányra, a kevés, de befolyások liberális uralta a politikát. Húsz év után a közép-jobb Fidesz olyan választói támogatást élvez, ami első az EU 28 tagországa között. Ez a kivételes választói támogatás megmaradt annak ellenére, hogy a Fidesz sem javított a rendszerváltás után kialakított gazdaságpolitikán.

A rendszerváltás legnagyobb hibája az alacsony foglalkoztatás.

A rendszerváltás előtti bolsevik rendszer legnagyobb előnye a magas foglalkoztatás volt. Ez azonban úgy valósult meg, hogy a munkaerő jelentős hányada veszteséges vállaltokban dolgozott. A veszteséges vállatok felszámolása azonban a bolsevik ideológia számára elfogadhatatlan volt. Azt meg nemcsak akkor, de most sem vette tudomásul senki, hogy a társadalom érdeke nem csak a nyereségesek működtetése, de még az olyan veszteségesek is hasznosak, amelyek leállítása a veszteségüknél is nagyobb kárt okoz.

Mivel a gazdasági rendszerváltást az SZDSZ és az MZSP liberális szárnya vezényelte le, a nyereséges vállatokat, ha volt rá vevő, eladtuk, a veszteségeseket pedig felszámoltuk.

Mit kellett volna eladni?

Csak az olyan vállalatokat, amelyek magyar kézben várhatóan sem lettek volna olyan hatékonyak, mint a nyugati tőkések vezetése alatt. Ez esetben sem lett volna szabad a hatékonyságot a vállalati nyerséggel mérni. Azt kellett volna figyelembe venni, hogy mekkora az a vállalati nyereség, ami az országban marad. A kivitt nyereség ugyanis nem a magyar állam és társadalom jövedelme.

Még súlyosabb hiba volt az olyan vállatok kiárusítása, melyek külföldi kézben sem lehetnek hatékonyabbak. Ráadásul még a nyereségük rátáját is garantáltuk. Ennek klasszikus példái voltak a közszolgáltatásokat elosztó vállalatok. Az pedig a szakmai ostobaság teteje, hogy a kiárusítók nem tudták, hogy a nemzetközi vállatok nyeresége az országok között könnyen átcsoportosíthatók.

A legnagyobb társadalmi és pénzügyi veszteséget azonban a veszteséges vállaltok leállítása okozta.

Máig nem találtam olyan veszteséges vállaltot, aminek nagyobb lett volna a vesztesége, mint amennyi költségvetési kárt okozott a leállítása. De a legtöbb esetben ennél is nagyobb volt az erkölcsi kár, amit a tartós munkanélküliség okozott és okoz. Senki sem mérte fel, hogy mennyi szaktudás semmisült meg, mennyivel nőtt a bűnözés, mennyivel romlott a tulajdonvédelem, mennyivel csökkent a munkanélküliek gyermekeinek a felnevelési eredménye.

Arról is csak most folynak felmérések, hogy mekkora vagyon vált éréktelenné a működtetésének leállítása következtében.

A rendszerváltás mérlege.

A Szovjetunió alá rendelve nagyon kicsi volt az államunk politikai szuverenitása, ugyanakkor számos olyan társadalmi reformot valósíthattunk meg, amire nem lett volna elég saját erőnk. Az ebben a helyzetbe hozott csatlós országok között mi lettünk a legvidámabb barakk.

A Szovjetunió szétesése után visszanyertük az állami szuverenitásukat, de ennek jelentős hányadáról lemondunk azzal, hogy beléptünk az Európai Unióba, ahol eleve korlátozódott a szuverenitásunk. Kénytelenek lettünk a Németország fejlettségére és kultúrájára szabott feltételeket elfogadni. Az euró övezetbe, szerencsénkre, nem léptünk be, de lényegében tagja lettünk azzal, hogy a forint keménységét az euróhoz keményen megtartottuk, sőt svájci frankban adósodtunk el. Ezért aztán gyorsan eladósodtunk.

Azt azonban máig nem tudatosítjuk, hogy az eladósodásunk, a fejlettektől történő lemaradásunk és a tehetségeknek a fejlettebb országokba való kivándorlásának az elsődleges oka az EU tagságunk.

Ez a folyamat csak akkor lassult le, amikor negyedével leértékeltük a forintot.

Addig azonban máig sem jutottunk el, hogy a Brüsszelből jövő követelményeknek továbbra is igyekszünk megfelelni. A vámunió az egyetlen minden EU tagállam számára kedvező adottság, de csak addig, amíg ennek alapján nem kell német módra viselkedni. Az eltérő kultúrájú és fejlettségű szintű országok számára a vámunió is csak addig pozitív hatású, amíg ennél további lépés csak azok számára pozitív hatású, amíg a tagok legalább annyira puritánok és fejlettek, mint Németország lakossága.

Az EU jelenlegi formájában csak a puritán és már gazdag lakosságú országok számára előnyös. A nem puritán és még kevésbé fejlett országok számára azonban többet árt, mint használ.