Kopátsy Sándor EH 2011-05-21
A MAGYAR NÉP TÖRTÉNETE
64 éve azzal az álommal kerültem a Nemzeti Parasztpárt központjába a kulturális osztály vezetőjének, hogy kezdeményezni fogom a magyar nép történelmének megírását. Diákkorom óta ugyanis azon háborogtam, hogy mi nem a magyar nép, nem is a magyar társadalom, hanem a magyar állam politikatörténetét tekintjük magyar történelemnek.
Hamar ráébredtem, hogy naiv nyuszi vagyok, nemcsak e tervemnek, de még a pártom jövőjének sincs realitása. Ráadásul jöttek az anyagi gondok, és a politika, azon belül még a baloldali politika bilincsbe verése.
Ennek ellenére egy elveimnek megfelelő történelemfelfogás a hobbym lett. 88 évesen már az is megengedhettem magamnak, hogy rendeztessem írásaimat, köztük a történelmi tárgyúakat is. Már abban is bízhatok, hogy a történelmi tárgyúakat ki is adathatom.
Ez a reményteljes állapot késztet arra, hogy a magyar történelemről szóló írásaim, felfogásom röviden illusztráljam.
A MAGYAR NÉP SZÁMÁRA FONTOS TÖRTÉNELMI ESEMÉNYEK.
I.
A NOMÁD PÁSZTORODÁSRÓL ÁTTÉRÉS A NYUGATEURÓPAI FEUDÁLIS FÖLDMŰVELÉSRE.
A magyar történészek ezt a minőségi változást alig hangsúlyozzák a feudális állam kialakítása, és a nyugati kereszténység felvétele mellett. Nem veszik tudomásul, hogy a mindennél fontosabb társadalmi változást jelentett az, hogy a nagycsaládos, nomád pásztorkodásról a nép áttért a kiscsaládos, állandó falvakban való életet jelentő földművelésre.
Ez az alapvető életforma változás szinte az egész magyar népet érintette. Néhány évszázadra kivételt csak a határőrvidéken erőszakkal, az alföldi, földművelésre alkalmatlan tájakon spontán megtartott pásztorkodás jelentett.
A magyar történészek még azzal is adósak, hogy magyarázatot adjanak arra, hogy ez miért sikerülhetett, amikor nem sikerült a hunoknak és az avaroknak. Azért, mert ők korán érkeztek, akkor még a pásztornak eszébe sem jutott, hogy áttérjen a nyomort jelentő fölművelésre. Mi azonban akkor érkeztünk, amikor a földművelő élete már vonzóbb volt a pásztorénál. Ők a sötét középkorban érkeztek, mi a virágzóban.
A mintegy ezer éves középkor ugyanis két nagyon eltérő részre oszlott. A sötét és a virágzó középkorra.
A fordulatot a nyugat-európai agrárforradalom hozta. Előtte az Alpoktól északra gyakran kifagyott a búza és az árpa, még nem terjedt el a zab és a rozs, tehát a paraszt koldusnak számított a pásztoroz képest. A hármas vetésforgó, a fagyálló gabonák, a talajforgató eke, a patkolt ló, az elfordítható első tengely, a szélmalom birtokában cserélődött a rangsor a földműves és a pásztor között.
A hunok még lenézték a földművelőt, az avarok is így kezdték, de mire a politikai hatalmuk megbukott, már ők is a földművelő szlávok példáját követték. A magyarok érkezésekor a fölművelésre alkalmas terülten e lakosság földművelésből élt, falvakban lakott.
Géza fejedelem idejére a honfoglaló magyarok többsége már házakban lakó földműves volt, barátkozott a földművesek vallásával, a kereszténységgel. Ez a rendszerváltás természetesen, az uraknak és a táltosoknak nem tetszett, hiszen politikai szereplésük végét jelentette.
Géza, és még inkább fia, István bölcs volt ahhoz, hogy nem az urakkal és a táltosokkal, hanem a néppel szövetkezett, azok érdekének képviselője lett. Nem ők buzdítottak a földművelésre, nem ők térítettek, de ezek ellen fordulókat keményen megfegyelmezték. A nyugatról jövő lovagokat és térítőket szívesen fogadták.
Nem a világi és egyházi hatalom kezdeményezte, irányította a társadalmi és gazdasági átalakulást, de az élére álltak, erős államot akartak.
Számomra is rejtély maradt, hogyan alakult át a nagycsaládos pásztortársadalom kiscsaládos jobbágyrendszerré. Amennyire a vallás cserjéjét hangsúlyozzák, szót sem olvastam arról, hogyan történt a családforma átalakítása. Pedig ez volt az igazi nyugatosítás. A kor két kereszténysége közti választás azért volt döntő jelentőségű, mert ez a két családforma közti választást jelentette. A 11. században véglegessé vált egyházszakadás nem teológia szempontból volt történelmi jelentőségű, hanem azért, mert a két családforma nem viselte el a közös vallást. A nagycsaládos kereszténység eleve konzervatív, ortodox, a kiscsaládos pedig haladóbb.
Számomra a kiscsaládos feudális rendszer százszor fontosabb társadalmi eredmény volt, mint az, hogy kitől kértük a királyi koronát. Annak ellenére, hogy arról is az a véleményem, hogy bölcsebb lett volna a koronát a csehekhez hasonlóan a német-római császártól kérni.
A jelenleg divatos klerikális állásponttal szemben, Európa nyugati fele nem azért volt modern, haladó, mert nyugati keresztény volt, hanem fordítva. A Nyugat társadalmi és gazdasági rugalmassága, modernsége nem a nyugati kereszténységből, hanem a kiscsaládos rendszerből fakadt.
A Bolsevik megszállás alatt szerzett élmények után érteni kellene a két családmodell közti minőségi különbséget. A nagycsaládos rendszerben a családon belüli hatalom a már munkaképtelen öregek kezében volt. Más dolgozott, termelte a jövedelmet, és más rendelkezett felette. A kiscsaládban a jövedelemtermelő, és a jövedelem felett rendelkező azonos. Mai hasonlattal élve, a nagycsalád olyan, mint a bolsevik kolhoz, a kiscsalád pedig olyan, mint az amerikai farmer.
Már számos alkalommal kifejtettem, hogy a Nyugat ezer éves diadalútjának alapját a kiscsaládban látom. Csak botránkozok azon, hogy minden Európa történész ezt nem veszi tudomásul.
Számomra, a magyar nép történetében a kiscsaládos jobbágyrendszer kialakulása volt az első nagy minőégi változást hozó forradalom. A történelemírásunkban azonban, ennek nyomát sem találtam.
A magyarok többsége számára először jött létre olyan család, ami egyúttal gazdasági egység is. Az apa a férj nemcsak ritka vendég, az anya, a nők, nemcsak családtagok, hanem a gazdasági életben résztvevő alvállalkozók is lettek, akik nemcsak a háztartásban, de a termelés néhány fontos fázisában nélkülözhetetlen segítséget jelentettek. Az asszony nem csak élettárs, feleség, de gazdasági feleség is lett.
SOK NEMES, ÉS KEVÉS POLGÁR TÁRSADALMA
Számomra a kiegyezés előtti magyar történelem kulcsa annak szem előtt tartása, hogy a kelleténél tízszer több nemesünk, és csak ezrednyi polgárunk volt. Minden magyar történelemoktatást azzal kezdenénk, hogy a két tényt soha nem veszítsünk szem előtt tartani.
Egyrészt nem volt nyugat felé vízi utunk.
Másrészt a kelleténél sokkal több nemes urunk, és sokkal kevesebb polgárunk volt. Amíg a nyugat-európai feudális társadalmakban a lakosság egyetlen százaléka volt nemes, politikai értelemben is állampolgár, addig a magyar etnikumnak tizede. Vagyis tízszer több adózásra nem kötelezett úr. A magyarhoz hasonló túl-nemesi társadalom, a nyugti keresztény államalkotó népek között, csak a porosz és a lengyel volt.
Ezzel szemben nyugaton a lakosságnak mintegy hat százaléka volt városi polgár, akik állampolgárai voltak a többé-kevésbé autonóm városoknak. A saját ügyeikben maguk döntöttek, számos helyen a törvényhozásban is volt képviseletük, de adót fizetni kellett. A magyar társadalomban az ilyen városi polgárok száma alig egyetlen százalék volt, tizede a Nyugaton jellemzőnek. Ez a tizednyi polgár között is csak elvétve volt magyar etnikumú.
Ez a néhány adat is bőven elég bizonyítéka annak, hogy a porosz, a lengyel és a magyar középkori társadalom, merőben különbözött a nyugat-európaiaktól.
Ezt a magyar történészek ugyan nem vonják kétségbe, de mégsem tartják közlésre érdemesnek. Pedig ezek nélkül szinte semmi sem érthető, ezek szem előtt tartásával, azonban szinte minden érthetővé válik.
Ráadásul, ezt a társadalmi torzulást a jobbágyfelszabadításig, sőt a második világháborúig, sok elemében tovább vittük. Bizonyos elemiben máig hordjuk.
TÖRÖK MEGSZÁLLÁS ÉS REFROMÁCIÓ
Az Oszmán Birodalom másfél évszázadát a római katolikus kereszténység védelmezésének korát állítjuk be. Ebből szinte semmi sem igaz.
Először is, a mohamedánok nem pogányok, hanem a zsidó ószövetséget valló, a katolicizmusnál sokkal következetesebb egyistenhivők. Európában ugyan kezdetben terjeszkedtek volna, Andalúziában be is rendezkedtek, amiből a Nyugat sok hasznot húzhatott, de a franciáktól elszenvedett katonai vereség után, tartózkodtak a térítéstől. Mi a török megszállást, mint a nemzeti létünket fenyegetőt, állíjuk be, pedig nem találunk még arra sem példát, hogy a nálunk sokkal hosszabb, és maradéktalanabb megszállás a nemzeti tudat, nyelv, kultúra, a keresztény vallás elveszett volna.
A mohamedán birodalom nem a kereszténység, csupán a Spanyol-osztrák Császárság, és a Vatikán ellen harcolt. A katonai nyomása nélkül, nehéz elképzelni, a kereszténység legnagyobb reformja, a reformáció győzelmét.
Még a reformáció egyházai sem tanítják, hogy csak azért verhetett gyökeret vallásuk, mert az Oszmán Birodalom védelmét élvezhették.
A Hódoltság társadalmi szerepéről azonban még nem olvastam. Nemcsak a reformáció, de a magyar etnikum polgárosodása is, csak a megszállott térségben gyökeresedhetett meg.
Az 1947-es népszámlálás adatai hívták fel a figyelmet arra, hogy parasztpolgár városok, és főleg polgári rangot érző magyarok csak a hódoltsági térségben voltak.
Erdei Ferenc tanítványaként elszomorít, hogy a parasztok polgárosodásával szint nem is foglalkozunk. Ez európai történészek sem akarják tudomásul venni, hogy Európa nyugati felén nemcsak a görög-római kultúrából örökölt városi polgárság, hanem a vidéken élő, szabad parasztok is polgárosodtak. Sőt, ma azok a sikeresebbek.
Senki sem figyelt fel a tényre, hogy jelenleg a világ tíz legfejlettebb társadalmából hat európai, és mind a hat, Norvégia, Dánia, Finnország, Svédország, Hollandia és Svájc, a paraszt-polgárok országa.
A magyar társadalmon belüli paraszt-polgárosodás ma is tabu-téma. Ennek a hallgatásnak több oka van.
- Máig nem valljuk be, hogy a Megszálltság területén nem volt jobbágyság. Ez ugyan nem jelentett nagyobb szabadságot, főleg kisebb adózást, de polgári és vallási felszabadulás volt. A világi és egyházi földesurakat a megszállók elzavarták, illetve jogiktól megfosztva elmenekültek. Tehát nem voltak földesurak. Minden föld a szultán tulajdona lett, aki nem jobbágyokkal, hanem adózókkal műveltette a földjét. Aki a súlyos adót kifizette, az olyan alattvaló volt, mint a többi lakos. Az is politikai titok, hogy a jobbágyok sehol nem tartottak az uraikkal, sőt többen menekültek oda, mint onnan.
- A magyar lakosság csak a Hódoltságban urbanizálódott. A legnépesebb városok, Debrecen, Szeged, Szabadka, Kecskemét nemcsak a legnépesebb, de a leginkább magyarlakta városok voltak. Ráadásul, az adójuk lefizetése után, a saját ügyeikben önállóak voltak. Ebben a gyors urbanizációban ugyan fontos szerepet játszott az adórendszer. A nagyobb településen több adózó között oszlott meg a teher. A nem arisztokrata, vagy nemes magyar ember, szabad, rangos, gazdag csak a Hódoltságban lehetett.
- Az is igaz, hogy a frontok közelében kipusztult a lakosság, de nemcsak az egyik oldalon. De azt hozzá kellene tenni, hogy a magyar törvényhozás tiltotta meg, hogy a magyar jobbágy letelepedhessen a felszabadult területen.
Történészeink máig nem tanítják, hogy Tököli Imre fejedelmünk, az arisztokrata nagyasszony Zrínyi Ilona férje jobbágynak született. A Hódoltságban marhakereskedőként hatalmas vagyont gyűjtött. Abból, nagy pénzen, az osztrák császártól vásárolta meg a nemességet. A szultántól nem kellett, mert arra felé elég volt, hogy kiváló marhakereskedő.
Az 1847-es népszámlálás adataiból azt becslem, hogy akkor a magyar etnikumú polgároknak kilenctizede a hódoltsági térség városaiban lakott.
Azt, hogy az Oszmán Birodalommal sokkal érdemesebb volt együttműködni, mint a Habsburg császárral, és a római pápával, fényesen illusztrálta az Erdélyi Fejedelemség. Ezt sem a magyar történészek, hanem Móricz Zsigmond mutatta meg a regényében. Erdély aranykora akkor volt, amikor az Oszmán Birodalom provinciájaként működött. Ebben a másfél évszázadban Erdély volt a Kárpát-medence leginkább nyugat-európai része. Ezer éves történelmünk során ott volt nyugat-európai szinten a vallásszabadság, a nemzetiségi egyenjogúság, a városok autonómiája.
A KAPÁSNÖVÉNYEK ÉS A TEJTERMELÉS
Az európai történészek sem ismerik fel az Amerika feltárásából fakadó legnagyobb előnyt, a kapásnövények, mindenek előtt a burgonya, a kukorica és a bab, behozatalát.
Elsősorban a burgonyának volt köszönhető, hogy az egységnyi mezőgazdasági területen eltartható népesség, a mediterrán térséghez képest, kétszeresére nőtt. Itt, most nem fejthetem ki, hogy Nyugat-Európa felemelkedésében milyen nagy szerepet játszott a népesség gyors növekedésének levezetése. Ebben a kivándorlásnál is sokkal nagyobb szerepet játszott, hogy a kapásnövényeknek, mindenek előtt a burgonyának a termelése megkétszerezte az eltartható, élelmezhető lakosság mennyiségét
A kivándorlás több tízmillió népességfelesleget vezetet le. Ezzel szemben az Alpoktól északra élő európaiak száma, a 18. és a 20. század közepe között 300 millióval növekedhetett.
Számomra nehezen érthető, hogy a történészek figyelembe sem veszik, hogyan nőtt meg Európa északi és déli fele között az eltartható lakosság száma.
A bab és a tej termelése volt a felgyorsult urbanizáció egyik alapja. A kultúrák történelmének alakulásban gyakran a döntő szerep a táplálkozás minőségén múlott. A növénytermelő kultúrákban, ilyenek voltak az európaiak is, a városi lakosság magas halandóságának két oka volt. A sűrű lakosság közművekkel történő ellátatlansága, és a táplálkozásban a fehérje hiánya.
A sűrűen betelepült városokban az állattartás fokozta a fertőzések veszélyét. A kevesebb állattartás pedig növelte a táplálkozás fehérjehiányát.
A vasúti szállítás megjelenése előtt, az egyetlen veszélytelen megoldást a bab jelentette. Egyiptomban, általában a mediterrán térségben, az egyiptomi bab, a fáva töltötte be azt a szerepet. Ennek a növénynek az ünnepét ma is megtartják. Ez azonban az Alpoktól északra nem termelhető. Ott az embernek, állatnak a kevesebb fehérjét adó zab látta el ezt a szerepet, míg meg nem jelent az Amerikából behozott bab, ami nem rokonnövénye az egyiptomi babnak. Ez lett nemcsak a városi szegény lakosság egyetlen fehérjeforrása, de a falvakban is alapvető táplálék.
A gyökeres megoldást azonban az istállós tehéntartás jelentette. Először csak vidéken, a vasút megjelenése után, a városban is.
Arról szinte forrást sem lehet találni, hogyan hatott a tejtermelés elterjedése a falusi családok éltére, és a kor népbetegségének, az angol-kórnak a visszaszorítására.
Életem egyik nagy élménye volt annak felismerése, hogy a magyar társadalomban milyen forradalommal járt a kapásnövények és a tejtermelés elterjedése.
A gabonatermelés és a külterjes állattartás viszonyai között, a mezőgazdasági termelésben szinte csak a férfiak szerepeltek. A nők szerepe csak az aratás heteiben volt nélkülözhetetlen. Az ő feladatuk a gyermeknevelés, az élelmiszerek feldolgozása, a család élelmezése, ruházása volt. Ennek nem volt rangja. Áruk értékesítése, ami kezdetben csak a gabona, és a jószágfelesleg volt, a férfiak dolga volt. Pénzhez az asszony nem jutott.
Mivel a kapálás az asszonyok feladata volt, a kapás növények elterjedése először adott sok, és rendszeres munkát a földeken a nőknek. Ezeket, a növényeket a nőkkel közösen vetették, a nők kapálták, és betakarították, néha a piacon értékesítették. A nők családi szerepben a forradalmat a tejtermelés jelentette. A tehén etetése, ápolása, fejése, a tej feldolgozása a nők feladata volt. Ez akkor vált még sokkal jelentősebbé, amikor kialakult a tej begyűjtése a tejüzemek, és a városi kereskedelem számára. A havonta fizetett tejpénz a nők pénzjövedelme volt.
Aki ismeri a második világháború előtti falusi világot, az tudja, mint jelentett számukra a havi fix pénzjövedelem. Erre a férfiaknak nem, csak a nőknek volt lehetőségük.
Ahogyan az államalapítás idején a kiscsalád jellemzővé válását társadalmi forradalomnak tartom, a tejtermelő tehéntartást is annak tekintem.
Számomra érthetetlen, hogy a történészek nem vették tudomásul ezt a forradalmat. Ez jelentette a társadalom lakóinak fele, a nők számára az első nagy lépést ez egyenjogúságuk felé.
Ki tud a megelőző hétszáz évben ennél jelentősebb társadalmi eseményt?
Nyilván senki.
Mellékesen megjegyzem, hogy ezt a forradalmat a sváb telepeseknek, és a zsidó begyűjtő kereskedőknek köszönhetjük. Egyiknek sem lettünk hálásak érte.
A FÖLDREFORM
Életem egyik nagy ajándékának tekintem, hogy aktív résztvevője lehettem ennek a nemzeti ünnepünknek. Az 1945-ös földreform ugyan egy idejét múlt ajándék volt a földnélküli paraszti nép számára, egy sok évszázados mulasztás jóvátétele.
Akkor már a farmok világát élte a modern mezőgazdaság, de az csak a falusi lakosság nagyrészt tapasztalatlan tizedének adott volna földet és jólétet. 1945-ben azonban minden falusi lakosnak kellett valami feltételt biztosítani. Ráadásul a cselédsorban élőknek belekóstolást abba, hogy a saját gazdájuk legyenek. Hozzá kell tenni, hogy minden várakozásnál jobban vizsgáztak. Hiányos szakmai ismerettel, felszerelés nélkül, a kívánatosnál tizednyi földön néhány év alatt elérték a háború előtti termelési szintet.
A jelenkori politikai elit azt hiteti el a közvéleménnyel, hogy a bolsevik rendszerben csak rossz történt. Többek között a következetes földreform is moszkvai nyomásra történt. Ahogy a rendszerváltás utáni kártalanítás kabaré volt a 90-es években, a mindeninek annyi földet, amennyi jut, nagyszerű történelmi elégtétel.
A TELJES FOGLALKOZTATÁS
Népünk ezer éves történetében, folyamatosan jelen volt a munkaalkalom hiánya. Ennél nagyobb sérelem egy népet nem érhet. Hibás történelemfelfogás az, ami a társadalom elsődleges érdekének az állam függetlenségét, a demokratikus berendezkedést, a sajtószabadságot fontosabbnak tatja, mint a munkával való ellátottságot. Az a mindenkori hatalom urai találták ki, hogy az állam függetlensége, a polgári jogok biztosítása az elsődleges, és csak arra épülhet, hogy majd, egyszer, lesz munkaalkalom is. Vallom, hogy ott, ahol mindenkinek alkalma van arra, hogy a munkájából megélhessen, létrejön az állam szuverenitása, az emberi jogok biztosítása, a demokrácia. Népbutítónak tartom, aki nem a munkaalkalom teremtéssel kezdi.
Hatékonyan viselkedő lakosság csak ott lesz, ahol mindenki, nem alaptalanul, a munkájából megélésre törekedhet. A rendszerváltást követő húsz évet azért tartom kártékonynak, bűnösnek, mert ezt a reményt verte szét.
A bolsevik évtizedek teljes foglalkoztatását csak azok tarthatják egyértelműen hibának, akik megmondják, hogyan lehetett volna másként mindenkinek munkát biztosítani. Az elmúlt húsz év legfőbb tanulsága, hogy erre a liberális gazdaságpolitika képtelen.
Ma már senki sem vitathatja, hogy százszor nagyobb hiba a vidéki, képzetlen munkaerőt munkátlanságra ítélni, mint a munkaerő jelentős hányadát gyenge érdekeltséggel foglalkoztatni. Nem ismerek olyan népet, amelyik a nálunk kialakított foglalkoztatási szinten nem marad le.
Az alacsonyan képzett munkaerőt csak munkára fogással lehet alkalmasabbá tenni. Ha eltartjuk munkátlanul, egyre kevésbé lesz hasznosítható. Ezt tettük az elmúlt húsz során.
Összegzés.
Ezer éves történelmünknek csak olyan eseményeit tartottam fontosnak, amit vagy nem is említenek a történészek, vagy kudarcnak minősítik.
Hiszem, hogy egyszer nekem lesz igazam.
