A világ népessége 2100-ban

Kopátsy Sándor ED 2011-05-23

A VILÁG NÉPESSÉGE 2100-BAN

A közelmúltban jelent meg az ENSZ demográfiai jelentése, ami először vette a bátorságot, hogy az elemzés mellé jóslatot is csatoljon. Abban ugyan nem hiszek, hogy 2100-ban lobogtatni fogják, mert, meggyőződésem szerint, a következő kilencven évre nem lehet trendet megállapítani.

Fajunk százezer éves történetében alig volt olyan száz év, amiben történt valami, tehát alig tévedet az, aki azt gondolta, hogy száz év múlva nem ott tart fajunk, ahol jelenleg van.

Ma csak azt könnyű megjósolni, hogy száz év múlva, szinte semmi sem olyan lesz, mint ma. Jelenleg tíz évre sem lehet előre látni. Az én hosszú életemben alig volt olyan évtized, ami nem hozott előre nem látható változást.

Számomra semmi sem érdekesebb, mint a népszaporulatnak a társadalomra való hatása. Most erről jelenik meg könyvem, amiben azt bizonyítom, hogy minden osztálytársadalom elsődleges feladata volt a népszaporulat féken tartása. Azt ugyan nem lehet utólag megállapítani, hogy mennyi lett volna a népszaporulat akkor, ha a társadalom nem tartja követlen és közvetett eszközökkel féken, de tény, hogy az utolsó száz évben egy nagyságrenddel gyorsabban szaporodtunk, mint fajunk életében valaha. Ebből fakadóan a jelenkor legnagyobb problémája a túlnépesedés. Ehhez képest a várható felmelegedés hatása el törpül.

Az utókor értetlenül áll majd a jelenkori környezetvédők, tudósok és széplelkek aggodalmai előtt.

Jellemző módon, a tudományos elit által alakított Római Klub a nyersanyagok kimerülésétől féltette a fajunk jövőjét, és a gazdasági növekedés visszafogását javasolta. Az okos tudósok nem vették tudomásul, hogy a népesség növekedése az igazi veszély. Csak annyit kellett volna tudni, hogy a Római Klub pánikkeltése idején, 1969-ben 3.6 milliárd embert kellett nyersanyagokkal ellátni, ma már 7 milliárdot, és az ENSZ becslés szerint, 2100-ben már 10 milliárdot. Az, hogy ma közel még egyszer annyi ember él a földön, mint fél évszázaddal korábban elképesztő költséggel, nyersanyagigénnyel, és természeti terheléssel jár.

Az emberiség mennyiségi szaporodásánál is nagyobb terheléssel jár, hogy fajunk nemcsak elviselhetetlenül gyorsan, de minőségi kontraszelekcióval szaporodik.

Az ENSZ jelentése akkor lenne történelmi jelentőségű figyelmeztetés, ha a kontraszelekciót is hangsúlyozná. Az adatok egyértelműen leleplezők, de nem értékeltek.

Elég lett volna azt közölni, hogy a 2100-ig bekövetkező 3 milliárdos létszámnövekedésnek 150 százaléka olyan országokban várható, ahol növekszik a világátlaghoz képpest az egy lakosra jutó lemaradás. Vagyis, az átlagnál szegényebbek, fejlődésre képtelenebbek szaporodnak.

Ezt bizonyítja az ismertetésben közölt kis tábla is, amelyik a tíz legnépesebb ország lakosságát mutatja 2010-ben és 2100-ban. 2010-ben még négy olyan ország, Kína, az Egyesült Államok, Oroszország és Japán, szerepel az első tízben, ahol nő, és várhatóan magas lesz a jövedelem, a várható életkor és az iskolázottság 2100-ben is. De addigra csak kettő marad a legnépesebb tíz ország között. Akkor Indiának már 60 százalékkal több lakosa lesz, mint Kínának.

A sok okos demográfusnak azon nem akad meg a szeme, hogy mit kezdhet India a 400 milliós többlet lakosával. Mibe kerülnek ezek számára az életfeltételek biztosítása.

Még megdöbbentőbb, hogy a következő kilencven év alatt Nigéria lakossága 160-ról 730 millióra nő! A közelmúltban néztem utána, honnan indult ez az ország. 1900-ban még csak 10 millió lakosa volt, ez nő meg, a tudósok becslése alapján kétszáz év alatt hetvenháromszorosára. Ez azt jelenti, mintha Magyarország jelenlegi területén 700 millió embert kellene eltartani.

2100-ban a tíz legnépesebb ország között a jelenleg már gazdagokból csak az Egyesült Államok marad, és a várhatóan gazdag Kína lesz a második akkor már gazdagnak számító.

Az csak a demográfusok csőlátását bizonyítja, hogy jóslásuk szerint Kína jelenlegi 1.341 millió lakosa 2100-re 941 millióra csökken. A demográfusok ugyanis azt tételezik fel, hogy Kína akkor is ki fogja kényszeríteni a létszám fenntartásánál kisebb gyermekvállalást, ha már nem növekszik a lakossága. Kína lakossága csak azért gazdagodhat példátlanul gyorsan, mert sikerült megállítani a még számára is elviselhetetlenül gyors létszámnövekedést. Ennek köszönhetően, ma 450 millióval kevesebb lakosa van, mint a gyermekvállalás szigorú korlátozása nélkül volna. Ezt bölcsen tette, de ha azt látja, hogy gyorsan csökken a létszám, nyilván lazítani fogja a korlátozást. Az ENSZ demográfusai tehát fél milliárd embert letagadtak 2100-re.

Nyilván a szegény és elmaradott országokban is vannak túlbecsült adatok. Elég idézni, hogy Ruandában 2100-re 41 millió lakost jósolnak, ami Japán népsűrűségének háromszorosát jelentené.

Én abban is bízom, hogy a fejlett világ, mindenek előtt a fejlett Nyugat feladja a jelenlegi ostoba politikáját, amely fegyverrel fékezi meg az elmaradt világban fellépő emberpusztítást. A sok politikus és társadalomtudós megfeledkezik arról, hogy az osztálytársadalmak ötezer éves történetében a fő halálokok egyike mindig az emberpusztítás volt. Erre továbbra is szükség van ott, ahol a spontán népszaporulat néhány ezreléknél gyorsabb.

Tekintettel arra, hogy ma tízszer, hússzor gyorsabb az emberiség kétharmadában az elviselhetőnél a népszaporulat, az embernek kell a többletet erőszakkal lecsapolni, ha nem képes a gyermekvállalást erőszakkal korlátozni. Az utóbbit csak Kína teszi, de a dicséret helyett bírálatot kap.

A közgazdaságtudomány nem jutott el odáig, hogy kidolgozza az optimális népességnövekedés mértékét.

Pedig nem volna nehéz. Hosszú távon, a néhány ezreléknél gyorsabb elviselhetetlen teherrel jár.

Ezt bizonyítják a tények, mert fajunk történetében még nem fordult elő olyan évszázad, amikor az éves növekedés meghaladta a néhány ezreléket. Márpedig a társadalomtudós számára objektív követelménynek kell tekinteni, ami minden osztálytársadalomban általános volt.

A 20. század második felében a fejlett nyugaton és néhány távol-keleti országban leállt a spontán népszaporulat. Ebből a nyugati politikusok és társadalomtudósok azt a következtetést vonták le, hogy nincs többé szükség arra, hogy a társadalom maga pusztítsa el a többletet. Ennek aztán az lett a következménye, hogy a népszaporulat a történelmi mértékének tízszeresénél is jobban megnőtt.

Deformálodott demográfia

Kopátsy Sándor PD 2011-02-19

DEFORMÁLÓDOTT DEMOGRÁFIA

Németh László azzal a felismeréssel vált mesteremmé, hogy a harmincas években a MINŐSÉG FORRADALMA címen adta közre esszégyűjteményét. Amíg a spanyol filozófus, Ortega a Tömegek lázadása címet adta a kort megérteni akaróknak magyarázatot szánó könyvének. Németh László sokoldalúsága, lényegkeresése megigézet. Aztán hetven év során jöttem rá, hogy ez a nagyon érzékeny lelkű ember mekkora igazságot mondott.

A minőséggel a maga durva meztelenségében húsz évvel később, 1951-ben, az Országos Tervhivatalban találkoztam. Akkor már a százszázalékos politikai és gazdasági hatalmat uraló rendszerben a gazdaságirányítás első embere, Gerő Ernő egy kézzel írt dühös levelet küldött Vas Zoltánnak. „Adjon magyarázatot arra, miért kell a Törökországból a magyar bútoriparnak diórönköt importálni? Mivel a mezőgazdasági főosztályon hozzám tartozott az erdészet, a fontos papír nálam kötött ki.

Az általunk ismert okot valahogyan be kellett csomagolni, a mai olvasónak pedig meg kell magyaráznom. Mi, mint Sztálin elvtárs tanítványai, szovjet mintára bevezettük az önköltségi árrendszert. Ennek alapján mindennek annyi volt a hivatalos ára, mennyibe az előállítása került. Ezt vezettük be az erdészetbe is. Tehát olcsó volt az a termék, amivel kevés volt a munka, drága, amivel sok volt. Ebből fakadóan, a nagyon értékes hámozási rönk volt a legolcsóbb, a sok fáradsággal kitermelt és felhasogatott tuskó pedig drága. Máig nem tudom, hogy ez a Szovjetunióban is így volt-e, de mi, a jó tanítványok így alkalmaztuk. Ráadásul a központilag megállapított, és számon kért bérkert nagyságát szigorúan számon kérték, az erdészetek a minél nagyobb termelési értékben voltak érdekelve. Ezért arra kényszerültek, hogy a nagyon értékes hámozási rönköt tűzifává aprítsák fel. De ezt ették a falvak lakói is, ha kiszáradt a diófájuk, felvágták tüzelőnek, hiszen a tűzifánál kevesebbet kaptak érte.

Már nem emlékszem a pontos árakra, de a diórönk mintegy harmincszor, a hámozási rönk pedig húszszor többet ért, mint a tűzifa.

Főnököm nagy aggodalommal küldte el az általam leírt anyagot a félelmetes elvtársnak. Aki a következő kézírással küldte vissza. „Az ilyen marhaságot meg kell szüntetni. Intézkedjen!” Így született meg az első világpiaci ár az erdőgazdaságban, és ugrott néhányszor tíz százalékkal az erdészet termelési értéke, és lettek élüzemek. Ma már talán nincs is tanúja az eseménynek.

Mégis el kellett mondanom a butaságnak ezt a klasszikus példáját, mert ma ugyanezt a módszert alkalmazzák a demográfusok ezerszer fontosabb, jövőnket generációkra károsító területen, a következő generációval való gazdálkodásban. A gyerekeket darabra mérik, pedig várható értékükben százszor nagyobb a különbség, mint a tuskó és rönk között.

Azt az ostobaságot nem is a Szovjetuniótól vettük át, hanem a keresztény erkölcs diktálja. Minden állampolgár a fogamzással kezdi meg állampolgári pályafutását, függetlenül attól, hol születik. Ebből következően az indokoltnál is nagyobb a pánik a lakosságunk számának csökkenése okán. Ugyanis nem illik figyelembe venni, hogy ki, hol születik, pedig elsősorban ettől függ nemcsak a várható értékük nagysága, de még az előjele is.

Az, hogy a következő nemzedék milyen értékes lesz, ugyan függ az iskolarendszertől is, de a tények tanúsága szerint sokkal inkább attól milyen családi környezetben nő fel. Azt, hogy a gyerekek felnőttkori értéke hogyan függ a szülői környezettől, még felmérni sem szabad. Tekintettel arra, hogy a közvélemény e tekintetben tisztán lát, csak az illetékesek nem hajlandók erre, bátran írom le a véleményem. A jövedelmi és iskolázottsági felső tizedbe tartozó családokban született gyerekek átlagos, felnőttkori, munkaerő piaci értéke az átlag sokszorosa, ezzel szemben az alsó jövedelmi, gyakorlatilag tartósan munkanélküli rétegben születettek várható átlagos társadalmi értéke negatív lesz. A várhatóan évente több milliót érő, és a várhatóan évente millióba kerülő összeadható!

Az is köztudott, hogy évtizedek óta a nagyon kedvező családi környezetben nagyon kevés gyermek születik, a leszakadt rétegekben pedig sok.

Ebből következően a születési struktúra nagyon kedvezőtlen. Ez azt fogja jelenteni 30-40 év múlva, hogy a magyar társadalom teljesítménye talán, csak fele lesz annak, ami akkor lenne, ha minden családi környezetben azonos volna a gyermekvállalás aránya, és harmada annak, ha fordítottja volna a gyermekvállalás családi struktúrája a jelenleginek, ha a kedvező családi körben születne annyi, mint jelenleg a kedvezőtlenben, és fordítva. Ebből kiderül, hogy milyen elképesztően nagy az állam felelőssége annak érdekében, hogy a születések mögötti családi struktúra minél kedvezőbb legyen.

Azt, hogyan fognak élni unokáink, mindennél jobban, azon múlik, milyen gyerekeket nevelünk fel. Ez pedig elsősorban azon dől el, hogy mennyit tesz az állam a születések mögötti családi háttér javítása érdekében.

Sajnos, a politikusok azzal vannak elfoglalva, mi történik ma, esetleg néhány éven belül. Az ilyen rövid időre való optimalizálás azonban nagyon kis mértékben hat a távoli jövőre, már a következő generáció eredményességére is. Ez azon dől el, milyen családok nevelik fel a következő generációt. Ezt pedig nemhogy javítanánk, családtámogatási rendszerünk rontja.

Sajnos, a történészek sem azért foglalkoznak a múlttal, hogy ennek tapasztalatai hogyan javíthatják a jövőt, hanem e helyett úgy deformálják a múltat, hogy a jelent jobban igazolja. Fel sem merül náluk, hogy a múlt eseményeinek mi a mai hatása.

Azt, hol leszünk ötven év múlva, elsősorban két esemény határozza meg.

1. A két háború között és közvetlen utána elvesztetünk félmillió zsidót és háromszázezer svábot, valamint 1956-bsn kivándorolt százezer dinamikus fiatal. Ezzel pótolhatatlan érvágás történt a magyar társadalom élcsapatában.

2. Az elmúlt ötven évben, csak a társadalmi munkamegosztásban gyenge szerepet vállaló, a rendszerváltás után abból kizárt cigányság aránya nőtt, és nő tovább.

E kettőhöz képest minden, Trianon utáni esemény történelmi hatása eltörpül. A magyar politikusok és történészek a két eseménnyel mégsem foglalkoznak.

Ezzel eljutottam annak indoklásához, hogy miért kezdtem a minőséget mellőző ostobaság illusztrációját, mert bizonyítani szerettem volna, hogy mennyire nem vesszük tudomásul, hogy korunk a minőség forradalma. Ebben már minden eredmény, vagy kudarc azon múlik, mennyire a minőség javítása érdekében avatkozunk az események spontán sodrába. Minden, de a mindenen belül az ember minősége.