Az egykézés előnye Kínában

Kopátsy Sándor                   ES                 2013-10-04

Az egykézés előnye Kínában

A Nyugat liberális politikusai és közgazdászai botránkoznak a kínai családtervezésen, hogy a városokban az egynél több gyermek vállalását általában bünteti az állam.

Az egyke feletti a vita végigkíséri az életemet előbb itthon, most Kínában.

Parasztpártiként általános volt az egykéző baranyai református parasztok egykézése feletti felháborodás. Ennek az apostola volt Fölep Lajos, a zengővárkonyi református pap, akit az Adyval való barátsága és hírneve alapján nagyon tiszteltem. Amikor megismertem már nem az Adyval kocsmázó bohém esztéta, hanem szigorú pap volt. Igazi vita ezért sem alakult ki köztünk.

Mint Baranya-megyei pártitkár közvetlenül találkozhattam felháborodása színterével. A tapasztalat hamar szembe állított a felháborodásával. Naponta találkoztam az egyke értelmével, és eredményeivel. Az egykéző falvak lényegesen kevésbé voltak szegények, mint a sokgyerekes katolikusok. Akkor még etnikai tekintetben is nagyon tarka megyében látni lehetett az etnikumok közti különbségeket. Előtte földmérőként csak azt láttam, hogy mit jelentett a földek minősége. Németbolyon és környékén a termések kétszer akkorák voltak, mint a Hegyháton. Még ennél is nagyobb különbséget jelentett az etikai hovatartozás. Máig sajnálom, hogy nem készült Baranya-megyéről olyan felmérés, ami megmutatta volna a sváb, a magyar, azon belül a katolikus és református, valamint a sokác falvak közti különbséget az életmódban, a várható életkorban, az iskolázottságban. Aztán hamar eltűntek a svábok, és megjelentek a csángók, majd a felvidékiek. Számomra világosak lettek az etnikumok és a vallások közti különbségek.

Annyi adatok nélkül is megmaradt bennem a baranyai falvak megismerésének köszönhetően, hogy nemcsak a talajok minősége, hanem az etnikum és a vallás alapján is jelentősek a különbségek.

Az egykézésük okán az egykéző református falvak különösen érdekeltek. A kedvezőtlenebb természeti adottságok ellenére is jelentősen jobban éltek, mint a katolikusok.

Talán ez volt az oka annak, hogy pár évelkésőbb miért volt rám, életre szóló hatással Max Weber felismerése, hogy Európában a protestáns etikájú népek mennyivel hatékonyabbak, mint a mediterrán katolikusok, vagy a kelet-európai pravoszlávok.

Azóta ez volt az egyik iránytűm. Mindig azt keresem, hol, milyen a lakosság kultúrája, és ha ez megfelelő biztos a siker, ha nem megfelelő, nem várok sikert.

A földreformban való közvetlen részvételem tanított meg arra, hogy a falvak csak akkor léphetnének a polgárosodás útjára, ha a falu határa ötször nagyobb lenne. Vagyis a magyar falvakban ötször annyi lakosnak kellett megélni, mint amennyi képes volna megművelni a határt. A falusi szegénység oka tehát a túlnépesedés. Felismertem, hogy ennyi lakos azon a területen soha nem lehet gazdag. Ha pedig szegény marad, modern sem lehet.

Arra gondolni sem mertem, hogy a túlnépesedett falvaink lakosságának négyötöde számára a mezőgazdaságon kívül munkaalkalmat lehet teremteni. Ezt még akkor sem ismertem fel, amikor a Rákosi rendszer már megvalósította. A parasztsághoz fűződő érzelmi kapcsolatom, és közgazdasági tudásom mégsem tudta elfogadni, hogy erőszakkal kollektivizáljanak és iparosítsanak. Ezt csak akkor értettem meg, amikor már megtörtént.

A magyar társadalom többsége azonban még a rendszerváltást követően sem vette tudomásul, hogy a bolsevik rendszer ugyan erőszakkal, de kikényszeríttette azt a társadalmi változást, amit az idő már régen megkövetelt, de a társadalmunk belső ereje hiányzott hozzá, hogy önként végrehajtsa. Az időszerű urbanizációt, a falusi lakosság létszámának csökkentését csak a többséggel szembeni erőszak valósíthatta meg.

A magyar politikai elit, és a magyar történészek máig nem veszik tudomásul, hogy a bolsevik megszállás forradalmi változást hozott. Akkora társadalmi modernizáció történt, amit a magyar társadalom belső erői képtelenek lettek volna megvalósítani, amire csak a diktatúra lehetett képes.

A bolsevik rendszerrel szemben is azért láttam tisztán, mert felismertem, hogy az is lényegében egy pravoszláv vallási formája a marxizmusnak. Számomra ez az első május elsején lett világos, amikor a felvonuláson az ideológia szentjeinek képeit, és a dogma idézeteit hordták a munkásmozgalmi dalokat éneklő hívek. Láttam, hogy ez is vallás, ráadásul egy másik kultúráé.

A bolsevik rendszer Európában azért bukott meg, mert az orosz, általában a Szovjetunió népe nem puritánok. Ott a tőkés demokrácia sem működhet sikeresen. Ellenben a Nyugat puritán népeinél puritánabb Kínában a kommunista, marxista diktatúra is nagyon eredményes lehet.

Miért?

Mert a kínaiak puritánok. Ott a bolsevik diktatúrát is mandarinok, vagyis válogatott értelmiségiek vezetik.

Az első vezérkara a Szovjetuniónak is válogatott mandarinokból állt. A Lenin vezette Népbiztosok Tanácsa volt a történelem egyik szellemi képességekben legerősebb kollektívája. Lenin a polgárháború után azonnal hozzá akart fogni a gazdasági élet piacosításához. Halála után egyre inkább kiderült, hogy a kelet-európai kultúrában a vezetőket nem képesség, hanem vallásos lekötelezettség alapján szelektálták. Ennek lett a következménye, hogy 70 év alatt mélyre süllyedt a vezetők szellemi értéke, az internacionalista értelmiségek közösségéből imperialista ostobák gyülekezete lett.

Ezzel szemben Kínában rendszeresen cserélődnek a vezetésben a mandarinok, akik építik a maguk birodalmát. Ma aligha van olyan állam, amelyik vezetése olyan szelekción megy keresztül, mint a Kínai vezetés.

Fajunk történetében a Japán csoda hívta fel a figyelmet arra, hogy a konfuciánus kultúrájú népek mire képesek. A 20. század második felében Japán, és a kis tigrisek, mintegy 150 millió lakos országai, két emberöltő alatt fejlett társadalommá alakultak. Felzárkóztak a legfejlettebb hatodhoz. Megelőzték a Nyugat minden nem puritán népét. Ezzel példát mutattak arra, hogy a túlnépesedett társadalom is lehet sikeres, ha leáll a népszaporulata, akkor is, ha a népessége többszöröse annak, amennyi optimális volna.

Máig nem vált felismerté, hogy a felemelkedésük csak akkor lehetséges, a népességük csak akkor gazdagodhat gyorsan, ha nem nő a lakosságuk, és a gazdag világ tömegigényeit olcsón kielégítő exportőrök lesznek. Ezzel elindult a világkereskedelem példátlan átrendeződése. Kiderült, hogy a távol-keleti munkaerő minden más kultúra munkaerejénél jobban megfelel a tömegtermelés érdekének. Ezt a szerepvállalásukat a hidegháborúnak köszönhették. A Nyugat megnyitotta számukra a piacát. Ezek az országok gyorsan meggazdagodtak. Most már olyan gazdagok, olyan magas a bérszínvonaluk, hogy Kínával a tömegtermelésben nem versenyezhetnek. További fejlődésük számára a lakosság csökkentése maradt.

Ezt ismerte fel Japán. Talán nem is tudatosan, hanem ösztönösen. Fajunk történetében először fordul elő, hogy békeidőben, nem járványok okán, a lakosság tartósan csökken. A népesség növekedésnek köszönhető, hogy Japánban a lakosság azért is gazdagodik, mert a nemzeti vagyonukon, a természeti erőforrásaikon egyre kevesebben osztoznak.

Ebből a nyugati közgazdászok semmit nem értenek meg. Annak ellenére, hogy a Japán lakosság jóléte és vagyona vitathatatlanul növekszik, a nyugati közgazdászok a népességcsökkenést tragédiának látják. Máig nem akadt senki, aki megmutatta volna, hogy például, Japán jobban gazdagodik, mint az Egyesült Államok. A vakságunk oka, hogy nem a lakosság jólétének, vagyonának, életkorának, iskolázottságának, hanem az ország nemzeti jövedelmének növekedésével mérik a fejlődést.

Ezért nem veszik tudomásul, hogy a túlnépesedett országok akkor gazdagodnak gyorsabban, ha csökken a lakosságuk. A közgazdaságtan nem számol az optimális eltartó képességhez való igazodás előnyeivel.

Visszatérve Kínára, mivel a népessége közel tízszerese a más sikeres kelet-ázsiai országokénak, nem építhet hozzájuk hasonló mértékben a nyugati exportra. Az egy lakosra jutó nyugti exportjuk alig tizede a már gazdag távol-keleti országokénak. Kihasználhatja, hiszen negyednyi bérszinten termel. A világnak azonban nincs ekkora volumenre, illetve elegendő vásárlóereje ahhoz, hogy a több százmillió kínai munkaerő ipari termelését felvegye.

Emellett a kínai vezetés tudomásul vette, felismerte azt is, hogy az ország felemelkedésének elengedhetetlen előfeltétele a népszaporulat leállítása. Ennek okán bevezették az egykét. Ennek következtében fajunk történetében először fordult elő, hogy az emberiség túlnépesedett ötöde még szegény, és nem elég iskolázott, mégis példátlanul gyorsan gazdagodik.

Kína a gyermekvállalás korlátozása előtt még nagyon szegény ország volt, az ez lakosra jutó jövedelem és az iskolázottság, még Indiához képest is alacsony volt. Ilyen viszonyok között az életviszonyok minden javulása tovább gyorsította volna az eleve elviselhetetlenül gyors népszaporulatot. A nyugati demográfusok között is egyetértés van abban, hogy Kína lakossága a jelenleginél mintegy 500 millióval nagyobb lenne, ha nem kerül sor a gyermekvállalás korlátozására.

Azt tehát senki sem vitatja, hogy semmi sem lehetett volna a csodából, ha Kínának ma már 1.800 millió lakosa lenne. Ennyi új, hatékony munkahely a világon összesen nem jött létre harminc év alatt.

Kína példátlan sikere ugyan nem azt jelenti, hogy a világ többi elmaradott országa utánozhatja, és az ennyire sikeres lesz. Az azonban igaz, hogy az emberiség még szegény háromötöde tízszer gyorsabban szaporodik, mint amennyit képes elviselni. Minden népességcsökkentő kísérlet, bármennyire nem is elegendő, csökkenti a közelgő katasztrófa méretét. A kínai példa azért nem hozhat hasonló eredményt, mert ennek a népszaporulat leállításán kívül volt egy másik feltétele is, a lakosság puritanizmusa. Ilyen lakosság azonban már csak a nem szaporodó Kelet-Ázsiában van, ott is kevés.

Az elmúlt évtizedek egyik nagy tanulsága, hogy csak a puritán népekkel lehet gazdasági csodát elérni. Erre még a latin és ortodox népek sem képesek.

A gazdaság csodák kora Kínával befejeződött.

Most térek rá az írásom céljára a kínai egyke nem várt előnyére.

A konfuciánus kultúra egyik nagy előnye alig kap hangot, pedig nyilvánvaló, hogy a távol-keleti kultúra nemcsak a munkában, a takarékosságban, hanem a tanulásban is a legjobb. Ezt egyértelműen mutatják az ENSZ oktatási eredményeit mérő statisztikák. A világ tíz legjobb oktatási eredményű ország között ott van Japán, Dél-Korea, Tajvan, Szingapúr és Hong Kong. Tizenöt éve az első helyen Dél-Korea és Finnország cseréli egymást, de a két kelet-ázsiai városállam még őket is megelőzi.

Az is egyértelmű tapasztalat, hogy a világ legjobb, nemzetközi rangú egyetemein a kelet-ázsiai etnikumok szerepelnek a legjobban.

Annak még kevés visszhangja van, hogy ezekben az országokban költ az állam a legtöbbet az oktatási rendszerre, de nemcsak az állam, hanem a szülők is. Szinte általános, hogy a diákok az iskola mellett részt vesznek a drága kisegítő oktatásban is, és a legtöbbet tanulnak otthon.

Mániákusan hiszek abban, hogy az iskolarendszer hatékonyságát nagymértékben növeli a szülők hozzáállása. Ezért hirdetem a szülők anyagi jutalmazásának fontosságát a gyermekeik iskolai eredménye után.

Sajnos, még nem láttam olyan felmérést, amelyik a diákok iskolai eredményét a szülői háttérrel összehasonlítanák. Ebből derülne ki, hogy az oktatás eredménye elsősorban a családi háttértől függ. Aki ezt nem tartja szem előtt, képtelen megérteni, hogy a jövő szempontjából semmi sem fontosabb, mint az olyan generáció felnevelése, amiben a jó szülői háttér jó arányban érvényesül.

Ezért vagyok kétségbe esve a jelenlegi magyar demográfiai helyzeten, amiben a gyermekvállalás a társadalmi érdekkel fordítottan aránylik. Ott születnek kevesen, ahol a felnevelés jó eredménye szinte garantált, és ott sokan, ahol kétségbeejtő.

Magyarország a 20. század közepére elvesztette a két legértékesebb etnikumát, a germánt és a zsidót.

Az 56-os forradalom után a főiskolások jelentős hányadát.

A rendszerváltás után a legjobbak jelentős része távozik az országból.

Azok szaporodnak, akik inkább visszahúznak. A cigányság az egyedül gyarapodó etnikumunk. Pedig azok felemelése, integrálása is attól lesz egyre nehezebb, hogy nem találnak munkát, de gyorsan szaporodnak.

Visszatérve a kínai egykézésre.

Fel sem tudjuk mérni, mit jelent az, hogy az évente születő 20 millió kínai négyötöde egyetlen gyerek, a szülők szemefénye, felnevelésével, iskoláztatásával még az eddiginél is gondosabban foglalkoznak.

A következő magyar nemzedékek növekvő aránya pedig egyre rosszabb szülői háttérből kerül ki.

Éppen ma olvastam, hogy Kínában még a korábbi iskoláztatási buzgalom is tovább erősödött, amióta bevezették az egykét.

Életem végére tejesen megfordult nálam az egykézés megítélése. Soha nem láttam tragédiának, de most a legnagyszerűbb módszernek tartom.

A munkaerő értéke, vagyis szellemi vagyona

Kopátsy Sándor                 EF                  2013-10-03

A munkaerő értéke, vagyis szellemi vagyona.

A közgazdaságtudomány a munkaerő megváltozott szellemi értékét az iskolázottsággal méri, nem veszi tudomásul, hogy ugyanaz a tudás egészen más szintűvé válik milyen képességgel, és milyen erkölccsel párosul. Márpedig a lakosság erkölcse csak lassan, generációk során keresztül változtatható. Egyelőre csak két kultúra puritán népe versenyképesek. A Nyugaton a puritánok, és a Távol-Keleten a konfuciánusok

Jó harminc éve határoztam meg a munkaerő, szélesebb értelemben az egyedek szellemi vagyonát, mint annak három tényezőjének, a tudásnak, a tehetségnek és az erkölcsnek a szorzatát. Szemben a közgazdaságtannal, ami csak az iskolázottsággal, vagyis a tudásvagyonnal számol.

Az ugyan közhely, hogy a tudás, az ismeretek értéke nagyságrendekkel függ attól, milyen tehetséggel párosul. Az pedig szinte mellőzött, hogy a szellemi vagyon értékét, sőt esetleg az előjelét is az erkölcs határozza meg. Számtalan esetben idéztem Max Weber zseniális felismerését azzal, hogy a tőkés osztálytársadalmak hatékonysága lényegesen nagyobb, ha protestáns etikával párosul. Vagyis Weber is lényegében azt állította, hogy a tudás és tehetség szorzatát még meg kell szorozni az erkölccsel is. Ez azért rendkívül fontos, mert az erkölcs a hármas szorzat egyetlen tagja, aminek negatív előjele is lehet. A társadalom szellemi vagyonának az értéke nemcsak erkölcsfüggő, hanem az egyedek esetében lehet akár negatív is. A társadalomnak a legtöbb kárt a nagyon tehetséges és képzett, de erkölcstelen emberek okozhatják.

Kiderült, hogy felépítmény is visszahat az alépítményre.

A materialista, azaz dialektikus történelem felfogásból az következhet, hogy a felépítmény szerepe jelentéktelen. Ezt azonban a tények cáfolják. Egyrészt ha nem is tartósan, de létrejöttek a társadalom érdekével ellenkező felépítmények, másrészt ezeknek jelentős visszahatásuk volt. Ezt a régmúltban sokkal nehezebb bizonyítani, mint a közelmúltban, vagyis a jelenben.

Megkísérlem álláspontomat bizonyítani.

A két legjobb jelenkori példa a két Németország és a két Korea.

Mind Németországot, mind Koreát, a háborút követő világpolitikai erőviszonyok vágták ketté. Mindkét esetben azonos kultúrájú lakosság került alapvetően más felépítményű rendszerbe.

Németországot a hidegháború osztotta ketté. A nagyobbik nyugati része a demokratikus, a kisebbik keleti része a bolsevik tábor részévé vált. Elég gyorsan kiderült, hogy a nyugati országrész egészségesebben és gyorsabban fejlődik. Ez elsősorban annak volt köszönhető, hogy a nyugati rész olyan táborba került, amilyenhez kulturálisan tartozik. A keleti rész azonban a kelet-európai kultúra diktatúrájához volt igazítva. Ezzel a nyugat-németek a saját kultúrájuknak megfelelő rendszerben működhettek, a keletnémetek pedig protestáns puritanizmusuk ellenére egy pravoszláv kultúrájú diktatúrába kényszerültek. A kelet-németek jelentős lemaradása abból is származott, hogy a rájuk erőltetett felépítményük számukra kultúrájukhoz képest idegen volt. Ennek ellenére a bolsevik táboron belül nálunk volt a gazdaság legfejlettebb.

A hidegháború bolseviktáborában a népek közötti fejlettségi különbség nem változott lényegesen. A népek életszínvonalának és iskolázottságának sorrendjében nem történt lényeges változás. A Szovjetunión belül az észtek maradtak a legfejlettebbek, a gazdagabbak és iskolázottabbak annak ellenére, hogy az oroszok igyekeztek elnyomni őket. A csatlós országok közt sem változott meg a háború előtti sorrend. Ezen belül azonban általánosnak mondható, hogy a korábbi különbségek csökkentek. A legszegényebbek és a leggazdagabbak az átlaghoz közeledtek. A tábor mohamedán etnikumairól és a pravoszlávokról elmondható, hogy felzárkóztak, a csehek és a kelet-németek viszont veszettek. Ennek tükrében elmondható, hogy az európai bolsevik rendszerek az elmaradottabbaknak több jót, mint rosszat, az oroszoknál fejlettebbeknek, kevesebb jót, mint rosszat hoztak. Szinte semmi jó és sok csak a kelet-németek és a csehek sorsa volt.

A kultúra és a felépítmény közti ellentmondás a kis Jugoszláviban is tetten érető volt. A tagországok közül csak a szlovének tartoztak a haladás szempontjából kedvező kultúrájú alpi népé. Messze a szlovének élnek a legjobban a volt jugoszláviai népek közül. Ők lettek az első EU tagok. Utánuk következnek a nyugti keresztény horvátok, akik most lettek tagok. Középütt állnak az ortodox keresztény szerbek. Az utolsók lettek a mohamedán bosnyákok. Vagyis a közös államiságuk nem változtatott a sorrenden.

A klasszikus példa Olaszország, ahol 150 éves közös nyelvük és államiságuk nem hozta közelebb a dél-olaszokat az észak-olaszokhoz.

Spanyolországban az ötszáz éves közös állami lét ellenére a katalánok előnye nem csökkent.

Ezek a tények azt bizonyítják, hogy csak a közös kultúrájú népek élhetnek közös országban, közös felépítmény alatt.

A 20. századi Európa másik nagy tanulsága, hogy az államalkotó, tehát a politikai hatalmat gyakorló népek a náluk fejlettebb, számukra nagyon hasznos etnikumokat kitaszítják, a náluk elmaradottabbat pedig megtűrik annak ellenére, hogy számukra káros hatásúak. Ez történt a múlt század első felében a germán és zsidó etnikumok felszámolása során. Ez történt a század második felében, amikor a gazdag népek a mediterrán, arab, török bevándorlóit fogadták be, mint olcsó munkaerőt. Pár évtized után kiderült, hogy ezek nehezen asszimilálódnak, és visszahúzó erőt jelentenek.

Ezzel szemben az angol gyarmatokba települt minden kultúra viszonylag gyorsan puritán, a portugál és spanyol gyarmatokra települt minden nép, még a puritánok portugál és spanyol életvitelű lett. Ma nagyobb különbség van az amerikai kontinensen élők életvitelében, gazdasági fejlettségében, mint Európában. Az angolszász gyarmatokon ma fejlettebb társadalmú államok vannak, mint Anglia. Ezzel szemben volt francia, portugál, spanyol, gyarmatokon nagyobb a társadalmi elmaradottság, mint az őshazákban. Ezzel a ténnyel a társadalomtudományok sem foglalkoznak, pedig azt bizonyítják, amit Weber száz éve felismert, hogy a protestáns erkölcsű népek a kor tudományos és technikai eredményeit hatékonyabban működtetik, mint a latin, vagy az ortodox szlávok.

Ennek tükrében érthető volna, hogy miért van vállságban az EU, és miért kevésbé Amerika. Azért, mert nem akarják az angolszász gyarmatok utódai a latin népekkel a közösséget erőltetni. Az a tényt, hogy Európa már ezer évvel ezelőtt sem volt kulturális egység, jól mutatja, hogy a kereszténysége sem maradhatott közös. Az óceánok meghódítása után pedig az vált nyilvánvalóvá, hogy a puritán népek is más úton járnak, más kereszténységre van szükségük. A puritán kultúra fölénye azonban csak a tudományos és technikai forradalom során vált igazán nyilvánvalóvá. De Németország és Franciaország éppen ekkor fogott össze, hogy számukra közös Európát szervezzenek. Most pedig csodálkoznak, hogy az Európa Unió nem működik.

Tudomásul kellene venni, hogy a nemzeti államok nem lehetnek egységet alkotók, csak akkor, ha közös a kultúrájuk, és hasonló a gazdaságuk fejlettsége.

Nagyon leegyszerűsítve: Európa három kultúráját három nagyobb egységbe lehet integrálni.

1. A puritán népek közössége. Ezt is kétszintűen kell elindítani. A fejlettekre és a felzárkózni akarókra.

- Fejlettek a germán, az angolszász, és a skandináv országok. Ahol az egy lakosra jutó jövedelem meghaladja a 20 ezer eurót. Ezeknek lehet közös valutájuk. Ezek elsősorban a négy volt angolszász gyarmat államaival alkossanak minél szorosabb kapcsolatot.

- Felzárkózók a csehek, a szlovének, a lengyelek a magyarok, a szlovákok a horvátok és a három balti ország. Ezeknek csak az áru és a turistaforgalmuk közös. A tőke és a munkaerő áramlás esetén csak szerződésekben korlátozott forgalmuk lehet. Például, a diplomások befogadása esetén meg kell téríteni a képzési költséget. A tőkeforgalomban is lehet bizonyos ágazatok számára védelmet biztosítani. Közös valutájuk azonban nem lehet.

2. A latin népek közössége, amiben Franciaország legyen a vezető szerep, de lényegében az áruforgalomra és a turisztikára legyen korlátozva a piacszabadság. Ezeknek elsősorban a latin-amerikai országokkal kell építeni a kapcsolatukat.

3. A pravoszlávok közössége egyelőre csak kéttagú, de ezek körét bátran lehet bővíteni. A közösség az előzőn él is alacsonyabb színvonalú. Körükből a munkaerő áramlást a fejlettek felé erősen korlátozni kell.

A három szintnek külön költségvetése legyen. Fel kell adni azt a hiú ábrándot, hogy a lemaradást alamizsnákkal kell csökkenteni.

A közgazdaságtudomány a munkaerő megváltozott szellemi értékét az iskolázottsággal méri, nem veszi tudomásul, hogy ugyanaz a tudás egészen más szintűvé válik milyen képességgel, és milyen erkölccsel párosul. Márpedig a lakosság erkölcse csak lassan, generációk során keresztül változtatható. Egyelőre csak két kultúra puritán népe versenyképesek. A Nyugaton a puritánok, és a Távol-Keleten a konfuciánusok

Jó harminc éve határoztam meg a munkaerő, szélesebb értelemben az egyedek szellemi vagyonát, mint annak három tényezőjének, a tudásnak, a tehetségnek és az erkölcsnek a szorzatát. Szemben a közgazdaságtannal, ami csak az iskolázottsággal, vagyis a tudásvagyonnal számol.

Az ugyan közhely, hogy a tudás, az ismeretek értéke nagyságrendekkel függ attól, milyen tehetséggel párosul. Az pedig szinte mellőzött, hogy a szellemi vagyon értékét, sőt esetleg az előjelét is az erkölcs határozza meg. Számtalan esetben idéztem Max Weber zseniális felismerését azzal, hogy a tőkés osztálytársadalmak hatékonysága lényegesen nagyobb, ha protestáns etikával párosul. Vagyis Weber is lényegében azt állította, hogy a tudás és tehetség szorzatát még meg kell szorozni az erkölccsel is. Ez azért rendkívül fontos, mert az erkölcs a hármas szorzat egyetlen tagja, aminek negatív előjele is lehet. A társadalom szellemi vagyonának az értéke nemcsak erkölcsfüggő, hanem az egyedek esetében lehet akár negatív is. A társadalomnak a legtöbb kárt a nagyon tehetséges és képzett, de erkölcstelen emberek okozhatják.

Kiderült, hogy felépítmény is visszahat az alépítményre.

A materialista, azaz dialektikus történelem felfogásból az következhet, hogy a felépítmény szerepe jelentéktelen. Ezt azonban a tények cáfolják. Egyrészt ha nem is tartósan, de létrejöttek a társadalom érdekével ellenkező felépítmények, másrészt ezeknek jelentős visszahatásuk volt. Ezt a régmúltban sokkal nehezebb bizonyítani, mint a közelmúltban, vagyis a jelenben.

Megkísérlem álláspontomat bizonyítani.

A két legjobb jelenkori példa a két Németország és a két Korea.

Mind Németországot, mind Koreát, a háborút követő világpolitikai erőviszonyok vágták ketté. Mindkét esetben azonos kultúrájú lakosság került alapvetően más felépítményű rendszerbe.

Németországot a hidegháború osztotta ketté. A nagyobbik nyugati része a demokratikus, a kisebbik keleti része a bolsevik tábor részévé vált. Elég gyorsan kiderült, hogy a nyugati országrész egészségesebben és gyorsabban fejlődik. Ez elsősorban annak volt köszönhető, hogy a nyugati rész olyan táborba került, amilyenhez kulturálisan tartozik. A keleti rész azonban a kelet-európai kultúra diktatúrájához volt igazítva. Ezzel a nyugat-németek a saját kultúrájuknak megfelelő rendszerben működhettek, a keletnémetek pedig protestáns puritanizmusuk ellenére egy pravoszláv kultúrájú diktatúrába kényszerültek. A kelet-németek jelentős lemaradása abból is származott, hogy a rájuk erőltetett felépítményük számukra kultúrájukhoz képest idegen volt. Ennek ellenére a bolsevik táboron belül nálunk volt a gazdaság legfejlettebb.

A hidegháború bolseviktáborában a népek közötti fejlettségi különbség nem változott lényegesen. A népek életszínvonalának és iskolázottságának sorrendjében nem történt lényeges változás. A Szovjetunión belül az észtek maradtak a legfejlettebbek, a gazdagabbak és iskolázottabbak annak ellenére, hogy az oroszok igyekeztek elnyomni őket. A csatlós országok közt sem változott meg a háború előtti sorrend. Ezen belül azonban általánosnak mondható, hogy a korábbi különbségek csökkentek. A legszegényebbek és a leggazdagabbak az átlaghoz közeledtek. A tábor mohamedán etnikumairól és a pravoszlávokról elmondható, hogy felzárkóztak, a csehek és a kelet-németek viszont veszettek. Ennek tükrében elmondható, hogy az európai bolsevik rendszerek az elmaradottabbaknak több jót, mint rosszat, az oroszoknál fejlettebbeknek, kevesebb jót, mint rosszat hoztak. Szinte semmi jó és sok csak a kelet-németek és a csehek sorsa volt.

A kultúra és a felépítmény közti ellentmondás a kis Jugoszláviban is tetten érető volt. A tagországok közül csak a szlovének tartoztak a haladás szempontjából kedvező kultúrájú alpi népé. Messze a szlovének élnek a legjobban a volt jugoszláviai népek közül. Ők lettek az első EU tagok. Utánuk következnek a nyugti keresztény horvátok, akik most lettek tagok. Középütt állnak az ortodox keresztény szerbek. Az utolsók lettek a mohamedán bosnyákok. Vagyis a közös államiságuk nem változtatott a sorrenden.

A klasszikus példa Olaszország, ahol 150 éves közös nyelvük és államiságuk nem hozta közelebb a dél-olaszokat az észak-olaszokhoz.

Spanyolországban az ötszáz éves közös állami lét ellenére a katalánok előnye nem csökkent.

Ezek a tények azt bizonyítják, hogy csak a közös kultúrájú népek élhetnek közös országban, közös felépítmény alatt.

A 20. századi Európa másik nagy tanulsága, hogy az államalkotó, tehát a politikai hatalmat gyakorló népek a náluk fejlettebb, számukra nagyon hasznos etnikumokat kitaszítják, a náluk elmaradottabbat pedig megtűrik annak ellenére, hogy számukra káros hatásúak. Ez történt a múlt század első felében a germán és zsidó etnikumok felszámolása során. Ez történt a század második felében, amikor a gazdag népek a mediterrán, arab, török bevándorlóit fogadták be, mint olcsó munkaerőt. Pár évtized után kiderült, hogy ezek nehezen asszimilálódnak, és visszahúzó erőt jelentenek.

Ezzel szemben az angol gyarmatokba települt minden kultúra viszonylag gyorsan puritán, a portugál és spanyol gyarmatokra települt minden nép, még a puritánok portugál és spanyol életvitelű lett. Ma nagyobb különbség van az amerikai kontinensen élők életvitelében, gazdasági fejlettségében, mint Európában. Az angolszász gyarmatokon ma fejlettebb társadalmú államok vannak, mint Anglia. Ezzel szemben volt francia, portugál, spanyol, gyarmatokon nagyobb a társadalmi elmaradottság, mint az őshazákban. Ezzel a ténnyel a társadalomtudományok sem foglalkoznak, pedig azt bizonyítják, amit Weber száz éve felismert, hogy a protestáns erkölcsű népek a kor tudományos és technikai eredményeit hatékonyabban működtetik, mint a latin, vagy az ortodox szlávok.

Ennek tükrében érthető volna, hogy miért van vállságban az EU, és miért kevésbé Amerika. Azért, mert nem akarják az angolszász gyarmatok utódai a latin népekkel a közösséget erőltetni. Az a tényt, hogy Európa már ezer évvel ezelőtt sem volt kulturális egység, jól mutatja, hogy a kereszténysége sem maradhatott közös. Az óceánok meghódítása után pedig az vált nyilvánvalóvá, hogy a puritán népek is más úton járnak, más kereszténységre van szükségük. A puritán kultúra fölénye azonban csak a tudományos és technikai forradalom során vált igazán nyilvánvalóvá. De Németország és Franciaország éppen ekkor fogott össze, hogy számukra közös Európát szervezzenek. Most pedig csodálkoznak, hogy az Európa Unió nem működik.

Tudomásul kellene venni, hogy a nemzeti államok nem lehetnek egységet alkotók, csak akkor, ha közös a kultúrájuk, és hasonló a gazdaságuk fejlettsége.

Nagyon leegyszerűsítve: Európa három kultúráját három nagyobb egységbe lehet integrálni.

1. A puritán népek közössége. Ezt is kétszintűen kell elindítani. A fejlettekre és a felzárkózni akarókra.

- Fejlettek a germán, az angolszász, és a skandináv országok. Ahol az egy lakosra jutó jövedelem meghaladja a 20 ezer eurót. Ezeknek lehet közös valutájuk. Ezek elsősorban a négy volt angolszász gyarmat államaival alkossanak minél szorosabb kapcsolatot.

- Felzárkózók a csehek, a szlovének, a lengyelek a magyarok, a szlovákok a horvátok és a három balti ország. Ezeknek csak az áru és a turistaforgalmuk közös. A tőke és a munkaerő áramlás esetén csak szerződésekben korlátozott forgalmuk lehet. Például, a diplomások befogadása esetén meg kell téríteni a képzési költséget. A tőkeforgalomban is lehet bizonyos ágazatok számára védelmet biztosítani. Közös valutájuk azonban nem lehet.

2. A latin népek közössége, amiben Franciaország legyen a vezető szerep, de lényegében az áruforgalomra és a turisztikára legyen korlátozva a piacszabadság. Ezeknek elsősorban a latin-amerikai országokkal kell építeni a kapcsolatukat.

3. A pravoszlávok közössége egyelőre csak kéttagú, de ezek körét bátran lehet bővíteni. A közösség az előzőn él is alacsonyabb színvonalú. Körükből a munkaerő áramlást a fejlettek felé erősen korlátozni kell.

A három szintnek külön költségvetése legyen. Fel kell adni azt a hiú ábrándot, hogy a lemaradást alamizsnákkal kell csökkenteni.

Gondolatok a szakszervezetek szerepéről

Kopátsy Sándor                PS                   2013-09-26

Gondolatok a szakszervezetek szerepéről

A szakszervezetek társadalmi feladatával foglalkozó elméleti munkával alig lehet találkozni. Ezt pedig nagyon indokolná a tény, hogy rohamosan csökken a szakszervezeti tagság annak ellenére, hogy a társadalmi munkamegosztásban résztvevők aránya növekszik. Ennél is általánosabb jelenség, hogy a szakszervezetek ereje lényegében a hivatalokban, szolgáltatásokban dolgozók, az úgy nevezett fehérgallérosok körében csökken a legkevésbé. A legerősebb szakszervezetek egyike a pedagógusoké. Száz éve még a fizikai szakmunkások szakszervezetei voltak a legerősebbek, a bányászok, kohászok, vasipari munkások, vagyis az iparban fizikai munkát végzők kötődtek a legszorosabban a szakszervezetekhez. Ma a közalkalmazottak, a pedagógusok szakszervezetei a legerősebbek, vagyis azok, akik íróasztal mellett végzik a munkájukat, azok a legjobban szervezett dolgozók.

Az OECD országokban a bérből élők hetede szakszervezeti tag. Ha levonnák közülük a skandináv országokat, tizedük sem volna. Harminc évvel korábban még kétszer ekkora volt az arányuk.

Mi az oka a szakszervezetek ilyen visszaszorulásának?

A szakszervezetek nem vették tudomásul, hogy a jelenkori, egyre inkább már osztálynélküli társadalmakban megváltozott a szerepük.

A tőkés osztálytársadalmakban a társadalom a tőkehatékonyság érekére épült. Ezt képviselte az állam is. A munkásoknak nemcsak a munkaadókkal, hanem az állammal szemben is védeni kellett az érdeküket. A szakszervezet azonban nem a munkásosztály, hanem csak a dolgozó munkások érdekét védte.

Azon lehet vitatkozni, hogy vállalhatta volna a munkásosztály érdek védelmét is, de ez reménytelen feladat lett volna. A tőkés osztálytársadalmat, mint minden osztálytársadalmat is, a munkaerő túlkínálata jellemezte. Márpedig, amiből túlkínálat van, azt szükségszerűen csak az értéke alatt lehet eladni. Ráadásul, a munkásokkal szemben állt nemcsak a tőkés munkaadó, de az állam is. száz éve a legtöbb tőkésállamban a munkások többségének még választói joga sem volt.

Amit nemcsak a munkásmozgalom, de még Marx sem vett tudomásul, hogy az árut, a munkaerőárut is, csak akkor lehet jobban eladni, ha nő a kereslete. A munkaerő árát, foglalkoztatási feltételeit csak akkor lehet javítani, ha nagyobb lesz a munkaerőpiacon a kereslet.

Ahogy Marx nem marxista, hanem idealista volt abban, hogy a munkásosztály hatalmát erőszakkal meg lehet szerezni, és szervezet erőszakkal meg lehet tartani, a szakszervezeti mozgalom is tévedett abban, hogy a dolgozók számára szervezetten több jogot lehet szerezni. Ez ugyan nem azt jelenti, hogy nem volt hasznos a munkáspártok és a szakszervezetek szervezése, harca, csak azt, hogy ettől nem szabad megoldást, tartós eredményt várni.

Mind a teoretikus Marxnak, mind a szakszervezeteknek az lett volna az elsődleges feladata, hogy a munkaerővel szembeni kereslet növekedésének eszközeit kutassák.

Az elmúlt száz év során mind a marxizmus, mind a szakszervezeti megbukott, a céljuk azonban spontán, tőlük függetlenül megvalósult, helyesebben a megvalósulás útjára került. Létrejött a munkaerő iránti nagyobb kereslet és lecsökkent a munkaerő túlkínálata.

- A tudományos és technikai forradalom kielégíthetetlen keresletet támaszt a minőségi munkaerővel szemben.

- A népszaporulat leállt, tehát a munkaerő mennyiségi túlkínálata megszűnt.

Ma az olyan munkaerő, amelyik képességének és szorgalmának köszönhetően bekerül a munkaerő felső minőségi kétharmadára, nincs társadalmi támogatásra szüksége ahhoz, hogy a munkaadójával szemben ne legyen kiszolgáltatva. Minél magasabban a minőségi értéke, annál nagyobb a hatalma. Ma a munkaerő felső 1 százaléka olyan hatalmas jövedelemmel rendelkezik, ami már a többség számára felháborító.

Azon ugyan lehet vitatkozni, hogy a legmagasabb jövedelmű 1 százalékban még mindig nagy az örökölt vagyon jelentősége, de azon már nem, hogy a vagyoni jövedelem is egyre inkább függ a működtető képességétől. Sajnos olyan statisztikát nem ismerek, amelyik csak azt a felső egy százalékot mutatná, ami nem vagyoni eredetű. Az átlagkereset sokszorosát élvezők között ott vannak a menedzserek, bankárok, művészek, élsportolók, kereskedők, akiknek a jövedelmében nem játszik szerepet a szülőktől öröklött vagyon.

Elég volna csak azt megnézni, hogy kik az átlagkeresett tízszeresénél is nagyobb jövedelműek. Száz éve ezek óriási többsége öröklött vagyonú, tőkés volt. Most sokkal többen vannak, és a többségük a saját munkájának, képességnek köszönheti.

Visszatérve a szakszervezetek feladatára.

A munkavállalók elsődleges érdeke a minél nagyobb munkaerő iránti kereslet. Ha ez magas, a dolgozók érdekét nem fenyegeti veszély. A bevezetőben említettem, hogy a skandináv országoknak magas, az átlagnál kétszer magasabb a szakszervezeti tagok aránya. De nem tettem hozzá, hogy ezekben az országokban a legmagasabb a foglalkoztatás, a tartós munkanélküliséget szinte nem ismerik.

Abban a bolsevik marxistáknak igazuk volt, hogy a dolgozók elsődleges érdeke a magas foglalkoztatás. Ezt ugyan nem tudatos felismerésnek, hanem dogmának tekintették, de ennek volt köszönhető, hogy a munkásnak ragja volt a munkaadójával, de még a párttitkárral szemben is. Az államnak kellett a béremeléseket adminisztratív eszközökkel féken tartani, mert mesterségesen teremtett munkaerőhiány volt.

Azt pedig csak most látjuk, hogy az adminisztratív átlagbér ellenőrzés megoldotta azt, amire egyetlen demokrácia sem képes, hogy a képzetlen munkaerő számára is keresletet teremett. Az olcsó munkaerőt azért keresték, hogy velük jussanak béralaphoz a jobban megfizethetősége érdekében.

Nem azt mondom, hogy be kell vezetni az átlagbér szabályozását, csak azt, hogy valahogy meg kell oldani a gyenge minőségű munkaerő foglalkoztatását is. Ennek pedig csak egy módja lehet, ha az állam a fiatalok, és a tartós munkanélküliek foglalkoztatását megkülönböztetetten támogatja vagy azzal, hogy a bérjárulékot részben vagy egészében elengedi, vagy ezek bérének meghatározott részét le lehet írni az adóból.

Ez azt is jelenti, hogy a szakszervetek vagy lemondanak arról, hogy csak a foglalkoztatottak érdekét védik, vagy a dolgozók fognak lemondani a szakszervezetekről. Tudomásul kell venni, hogy a dolgozók érdeke a foglalkoztatás, ha az magas, nincs szükség rájuk, ha alacsony, nem védhető érdeket védenek. A dolgozók érdeke azonos a társadaloméval, a viszonylag magas foglalkoztatás. 

Miért marad le az EU

Kopátsy Sándor                EG                  2013-09-28

Miért marad le az EU

A Magyar Nemzet e hétvégi száma Pósa Tibor írását közli Rükverc címmel. Fontos tényre hívja fel a figyelmet, általában a fejlett Nyugat, különösen az EU tagországai, azon belül is elsősorban a latinok, elviselhetetlen mértékben vesztették el a korábbi ipari munkahelyeket. A ténnyel nem lehet vitatkozni. Még azzal sem, hogy ebben a fő ludas, az EU Brüsszeli vezetésének liberális foglalkoztatási politikája. Az írásnak csak örülni lehet. Végre valaki kimondta, hogy hol kell keresni az EU vállságának az okát.

Mivel mi, magyarok a rendszerváltás során egy sebesség fokozattal feljebbi szinten követtük el ugyanazt a hibát, amit a szerző joggal ostoroz. A rendszerváltás előtt nálunk lényegesebben magasabb volt a foglalkoztatás, mint a vasfüggöny másik oldalán, és a szuverenitásunk visszanyerése után pedig az EU legutolsója lettünk a foglalkoztatásban.

Pósa Tibor nem veti fel, pedig az általa idézett adatokból egyértelmű, hogy az általa is feltárt hibát elsősorban a nem, puritán, Weber szavaival nem protestáns erkölcsű népek országai követték el. Vagyis viszonylag azok a népek kerülték el a válságot, amelyek csődjét jósolták évtizedek óta a liberálisok.

Az is a különös, hogy az EU legerősebb tagja, Németország maradt a legsértetlenebb. Ennek kettős a magyarázata. Németország egyrészt puritán, másrészt az ipara minőségi igényeket kielégítő közép vállaltokra épült, amit a távol-keleti tömegtermelés nem fenyeget.

Elég megnézni a tagországok foglalkozatási rátáit, kiderül a protestáns lakosságúak ebben is, lényegesen megelőzik a katolikusokat és az ortodox keresztényeket. A puritán erkölcsűek szégyellik a munkanélküliséget, képzettebbek, fegyelmezettebbek. A gazdasági statisztika csak a munkaerő árát nézi, nem veszi tudomásul a minőségét. Pedig minél fejlettebb a gazdaság, annál kevésbé fontos a bérszínvonal, és annál fontosabb a minőség.

Pósa Tibor is csak azt nézi, hogy a poszt-indusztriális társadalomban már nincs szükség kézzel végzett munkára, de ha mégis kell, legyen minél olcsóbb. Nem veszi tudomásul, hogy a távol-keleti munkaerő drágán is olcsó, mert jó. A Kínába települt gyárakban a futószalagok mellett is lelkes, lelkiismeretes munkások dolgoznak. Ha, kell, 14 órát.

Ezzel szemben a már gazdag Nyugaton a gyárak futószalagjai mellé nem megy el a munkások jobbik négyötödéből senki. Ott kénytelenek török, olasz, arab, balkáni, dél-olasz munkásokkal dolgoztatni.

Bármennyire látszólag egyszerű, a bárki által képzettség nélkül elvégezhető a futószalag mellett végzett munka, azon a nem lelkiismeretes munkaerő olcsón is drága. Egyetlen ember egyszerű mozdulatának hibája nemcsak a szalag mellett dolgozó száz munkáját teszi értéktelenné, de értékét veszti a márka is, amiben minden századik termékben egyetlen mozdulat hibás volt. Ezt jól példázza az, hogy még minőségi gépkocsit is csak ott lehet gyártani, ahol nemcsak a bedolgozók, beszállítók, de az összeszerelők is lelkiismeretesek.

Kelet-Ázsiával a puritán Nyugat azért nem versenyképes, mert ott a tömegtermékeket is lelkes és fegyelmezett munkaerővel állítják elő. A nemzetközi tőke nem oda megy, ahol olcsóbb a munkaerő, hanem oda, ahol az árához képest hatékonyabb. Az egy laksora vetített ipari tőkeáramlás ott nagyobb, ahol jobb a munkaerő, és nem oda, ahol olcsóbb.

Ugyanakkor egy sor drága terméket, luxusautót, repülőgépet, egyedi szerszámgépet csak ott lehet hatékonyan gyártani ahol nagyon drága a munkaerő. A repülőgépeket, a luxusautókat ott gyártják, ahol az órabér 40 dollár felett van.

A cikkben nagyon jó adatok igazolják, hogy hol mennyire csökkent az iparban dolgozók aránya. A szerző csak ott téved, hogy ennek a politikai hozzáállás volt az oka. A közölt adatok is azt bizonyítják, hogy a latin, főleg a mediterrán népeknél volt nemcsak a legnagyobb nemcsak az ipar visszaesése, de az eladósodás is.

Az elsőleges ok a latin népek hozzáállása. Azok kevesebben és kevesebbet dolgoznak, könnyebben elviselik a tartós munkanélküliséget, és könnyen vállalják az eladósodást. A jelenkor tudományos és technikai feltételei csak a nyugati puritánok, és a távol-keleti még puritánabb, konfuciánus népek számára előnyösek.

A másodlagos ok az EU vezetés által is megkövetelt munkajog. Örömmel olvastam, hogy az EU kétségtelen előnyei mellett súlyos hibák sorozatát követi el. A liberális közgazdászok, és az európai szakszervezetek olyan munkajogot alkalmaznak, ami mellett a munkaerő jelentős alsó hányada nem foglalkoztatható.

A liberális közgazdászok azt vallják, hogy ami vállalati szinten veszteséges, társadalmilag sem lehet hasznos. Vagyis csak azt a munkaerőt kell foglalkoztatni, amelyik a munkaadónak profitot termel. Az utókor ezt fogja a Nyugat legnagyobb hibájának minősíteni. A Nyugat gazdasági lemaradása abból fakad, hogy a gyenge minőségű munkaerőt tétlenségre kárhoztatták azon az elven, hogy csak az dolgozzon, akinek az alkalmazása vállalkozói nyereséget termel. Vagyis a makro-gazdaság éreke helyett a munkaadói érdek érvényesült.

A szakszervezetek hibája pedig, hogy nem a társadalom, de még nem is a munkások, hanem csak a foglalkoztatott munkások érekét képviseli. A szakszervezetek követelései is abban az irányban hatnak, hogy csak az dolgozzon, akinek az alkalmazása nyereséges. Minél jobban sikerül emelni a béreket, a munkásoknak annál szélesebb rétegét zárják ki ezzel a munkavállalásból. Ennek jellemző példája a minél magasabb minimálbér. Ennek az a következménye, hogy magasabb az a korlét, mai alatt már nincs remény a munkaerőpiac keresletére. A minimálbér alatt ugyanis nem köthető munkaviszony. Minél magasabb a minimál bér, a munkaerőnek annál szélesebb hányada kerül ki a munkaerő keresletéből, vagyis annál magasabb a pályakezdők, és a képzetlenek munkanélkülisége. A szakszervezetek is azonos alapon állnak, mint a liberális közgazdászok. Azonos munkáért azonos bér jár, aki ezt a szintet nem éri el, ne is dolgozhasson. Csak olyan új munkaviszony jöhessen létre, ami a munkaadónak jövedelmet biztosít.

Ezzel szemben áll a társadalom nyilvánvaló érdeke, hogy lehetőleg minél több munkaképes dolgozzon. A társadalom éreke csak akkor valósítható meg, ha az állam a pályakezdők, és a képzetlenek foglalkoztatását ugyanúgy támogatja, mint a csökkentett munkaképességűeket, a rokkantakat, a vakokat, a süketeket. Ennek azonban a legnagyobb akadályozója a brüsszeli bürokrácia.

Brüsszel ugyanis ragaszkodik ahhoz, hogy az állam nem dotálhassa a munkaerőpiacon helyt állni nem tudó munkavállalókat, nem engedi meg a normatívtól eltérő bérezést, vagyis egyrészt a bérnek magasabbnak kell lenni, mint a minimálbér, másrészt azonos bér után azonos súlyú járulékot kell fizetni.

Pósa Tibor ezzel eljutott a lényeghez. A gyenge minőségű munkaerőt ugyanis úgy kellene jogi értelemben kezelni, mint csökkentett munkaképességűeket. Hiszen azok, csak nem valamilyen fizikai képességük, hanem a munkaerejük hatékonysága tekintetében. Elég volna a pályakezdőket és a tartósan munkanélkülieket csökkentett képességűnek tekinteni, és ennek alapján valamilyen formájú és mértékű bér- illetve járuléktámogatásban részesíteni a munkaadójukat.

A csökkent munkaképesség alatt tehát nemcsak valamilyen fizikai, de a munkavégzési képességben való hiányt is támogatni kellene.

A csökkent munkaképesség azt jelenti, hogy munkaadónak nem ér annyit, amennyiben a normatív feltételek melletti foglalkoztatásuk kerül. Mivel a társadalomnak alapvető érdeke, hogy azok is dolgozzanak, akinek a teljesítménye nem haladja meg a foglalkoztatásuk költségét, az államnak kell akkora kedvezményt biztosítani, ami mellett a foglalkoztatásuk a munkaadónak is megéri.

A minimálbér megkövetelése, a normatív bérjárulék kötelezettsége azt jelenti, hogy csak az a munkaerő foglalkoztatható, aki a minimálbért és annak járulékait megkeresi a munkaadójának. Márpedig a gyenge minőségi munkaerő nem ér ennyit a munkaadónak. A társadalom érdeke pedig az volna, ha mindenki dolgozna, aki olcsóbb, és főleg hasznosabb, mintha tartósan nem dolgozik.

A tények azt mutatják, hogy a mediterrán államokban a fiatalok, és a képzetlenek munkanélküliségi rátája 30-50 százalék körül mozog. Ezek foglalkoztatása olyan alapvető társadalmi érek, ami mellett eltörpül a foglalkoztatását biztosító társadalmi támogatás.

Európai Unió jelenlegi vállsága fel sem merült volna, ha a közgazdászok kiszámítják, hogy mibe kerül hosszú távon a társadalomnak, ha a pályakezdők, és a képzetlen munkaerő nem talál munkát. Márpedig jelenleg nyoma sem látszik annak, hogy ezt tudomásul vegyék.

A jelenlegi kormány azzal igyekszik kijátszani a brüsszeli követelményeket, hogy a tartósan munkanélkülieket igyekszik közmunkára fogni. A semminél ez is jobb, de nem jó megoldás. A csökkentett képességű munkaerő foglalkoztatását a munkaadókra kell bízni. Számukra kell olyan kedvezményeket biztosítani, ami mellett munkát találhatnak.

Mekkora legyen a munkaadóknak adott kedvezmény?

Akkora, ami mellett a pályakezdők és a tartósan munkanélküliek foglalkoztatása megfelelő szintet ér el.

Javaslatommal szemben szinte hallom a liberálisok riadalmát. Az állam szerepét kívánom növelni, holott szerintük, annak a minimalizálása a fontos. Azzal ugyan egyetértek, hogy számos állami beavatkozás kártékony, de az is tény, hogy Európa nem azért maradt le a Távol-Kelettel szemben, mert sok volt az állami beavatkozás. Az ugyanis ott több. Van olyan helyzet, amikor még a gyermekvállalás is az államnak kell szabályozni. Szerencsére, Európában erre nincs szükség, de annál indokoltabb volna az állam számára szerepet adni arra, hogy biztosítsa a jelenleginél lényegesen magasabb foglalkoztatást.

Valami biztos, az európai államokban a foglalkoztatás, és az évente ledolgozott munkaórák száma botrányosan alacsony. A válságból csak azzal lehet kimenekülni, hogy többen és többet dolgozzanak.

Az ehhez szükséges módszereket kell sürgősen kidolgozni, és bevezetni.

A társadalom fejlődés feladata

Kopátsy Sándor                 EE                   2013-09-27

A társadalom fejlődés feladata

A közgazdaságtan máig nem válaszolt arra a mindent megelőző kérdésre, hogy mi volt az oka annak, hogy minden teremésre épülő társadalom osztálytársadalom volt. A materialista történelemszemléletből ugyanis az fakad, hogy minden társadalmi szervezet felépítmény. Ebből fakadóan minden termelésre épülő társadalomnak olyan alépítménye volt, amire csak osztálytársadalom épülhetett.

Ezt a közös okot jó húsz éve ismertem fel. A magát a termelőmunkával eltartó társadalmak olyan mértékben növelték meg a szaporaságunkat, ami ellen védekező felépítmény volt az elsődleges társadalmi érdek. Másként fogalmazva, a spontán túlszaporodó lakosságnak olyan társadalomra volt szüksége, ami biztosította a lassú, néhány ezreléknél nem gyorsabb népszaporulatot. Azt csak a társadalom által létrehozott, a spontánnál lényegesen nagyobb halandósággal lehetett megoldani. Ebből fakadóan minden az anyagi javak termelésére épült társadalom csak olyan osztálytársadalom lehetett, ami maga idézte elő a megkívánt halandóságot.

Azt a társadalomtudomány, benne a történelmi materializmus atyja, Marx sem vette létre, hogy a felépítmény, azaz a társadalom determinált, azon politikai módszerekkel, sem békésekkel, sem erőszakosakkal, nem lehet változtatni. Ezért a társadalomtudománynak nem jónak vélt felépítményekkel kell foglalkozni, hiszen azok akartunktól függők, hanem azt kellene keresni, mik az alépítménynek azok az elemei, amelyek determinálják az osztálytársadalmak létét.

Az osztálytársadalmakat létrehozó alépítményi elsődleges eleme a túlnépesedés. A túlnépesedő társadalom felépítménye csak osztálytársadalom lehet. Ezért azoknak, akik az osztálytársadalomnál jobb, emberségesebb társadalomra vágytak, olyan alépítmény létrehozásán kell munkálkodni, amiben a túlnépesedés megáll. Amíg a lakosság néhány ezreléknél gyorsabban szaporodik, csak olyan társadalmi felépítmény jöhet létre, ami lefékezi a túlnépesedést. Amíg a spontán népszaporulat meghaladja a néhány ezreléket, az osztálytársadalom akaratunktól, módszerünktől független szükségszerűség.

Egyetlen történésznek, közgazdásznak vagy forradalmárnak nem jutott eszébe, hol tartott volna az emberiség, ha a fő halálokozók nem maguk a társadalmak. Az osztálytársadalmakban élő emberiség létszáma, az elmúlt hatezer év során, egy ezreléknél lassabban szaporodott. Ennek sokszorosa lett volna a spontán népszaporulat, ha az osztálytársadalmak mindegyike nem emberpusztító, halálozást fokozó. Ismereteim szerint minden osztálytársadalomban a természetes népszaporulatot töredékére fékező módszerek ellenére jellemző volt a túlnépesedés. Ennek ellenére nyomát sem találtam annak, hogy valaki számára tudatosult volna, hogy a társadalmában magasabb lenne az átlagos jövedelem, ha a lakosság csökkenne. Pedig nem ismerek olyan termelő társadalmat, amelyikre már nagyon rövid idő után nem vált jellemzővé a túlnépesedettség. Ez alatt értve, hogy az egy laksora jutó jövedelem nem lett volna magasabb, ha csökken a létszám. Ilyen társadalmak csak azok voltak, ahol előtte a magas-kultúrákénál lényegesen alacsonyabb szintű termelés, illetve gyűjtögetés folyt.

Ennek rejtettsége máig jellemző, még mindig a népesség csökkenését katasztrófának látják.

Ennek két oka volt, és maradt.

1. A gazdasági teljesítményt nem egy laksora, hanem országra vetítve mérik. Az ugyan ritka mértékű túlnépesedettség, amikor az optimálisnál több lakosság nem jelent több jövedelmet. A népesség optimuma azonban ott van, ahol a többlet lakos az átlag feletti jövedelmet hoz. Az optimális népesség ugyanis az, ahol az egy alaksora jutó jövedelem maximális. De még ez a mérce is megtévesztő, ha egy úttal az egy lakosra jutó fizikai és szellemi vagyon alakulását nem vizsgájuk. Hosszabb tágon ugyanis nem tartható az olyan jövedelem, amivel párhuzamosan nem nő az egy laksora jutó vagyon, sőt természeti erőforrás is.

Ha ezt az egyszerű elvet alkalmaznánk, azonnal kiderülne, szinte minden társadalom túlnépesedett. Gazdagabb lenne, ha kevesebben osztoznának az erőforrások felett.

2. Az emberre jellemző erkölcsi tulajdonág, hogy a halált negatív jelenségnek tekinti. Ebből fakad, hogy az életet nem közgazdasági, hanem erkölcsi értékként kezeli. Nem képes felfogadni, hogy, akárcsak minden fajnak, van optimális populációja, és a faj érdeke azt annak közelében tartani. Köztudott, hogy minden csúcsragadozó a faja érdekében a saját szaporulatát is pusztítja. Mivel az ember lett a legtökéletesebb csúcsragadozó, neki is vállalnia kellett a saját fajtája létszámának szabályozását.

Ebből fakadt, hogy a termelésre áttért társadalmakban a halálokozás általános jelenség volt. Fajunk éppen a közelmúltban bizonyítja, hogy a lakosság a hosszú távon megengedhetőnél nagyságrenddel gyorsabban szaporodik, ha lecsökken az osztálytársadalmakra eddig jellemző közvetlen és közvetett halálokozás.

Azt, hogy az emberi faji tulajdonsága a halál elleni harc a vallások, mindenekelőtt a kereszténység fényesen bizonyítja. A legnagyobb keresztény egyház még a családtervezést, a fogamzásgátlással élést is bűnnek tekinti. Ennél is sokkal nehezebben érthető a Nyugat kormányainak és emberbaráti szervezeteinek viselkedése.

- A fejlett nyugati államok haderejének jelentős feladata a túlnépesedő, rákosan szaporodó világban kirobbanó háborúk megfékezése. Az emberölés minden formáját üldözendőnek tartják.

- A gazdag Nyugat emberbaráti segítsége elsősorban a halál elleni küzdelem céljait szolgálja. Pedig ezerszer többet érnének el, ha a fogamzásgátlást, a nem kívánt születések csökkentését támogatnák. Az embertelenség elsődleges oka ugyanis a túlnépesedés. Ennek legjobb, leghatékonyabb módja a kevesebb szülés. Ezt kellene támogatni azoknak, akiknek a társadalma már megszabadult a túlnépesedéstől.

Az elmúlt hatezer év történelme megérhető, sőt determinálttá vált volna, ha tudomásul vesszük, hogy fajuk sokkal gyorsabban szaporodott, mint amennyit a fajuk érdeke megkövetelt, helyesebben fogalmazva, megengedett.

A tudományos és technikai forradalom azonban néhány fejlett puritán és konfuciánus társadalomban új alépítményt hozott létre. Megállt a túlnépesedés és kielégíthetetlen kereslet támadt a jó minőségű munkaerővel szemben. Ezen az alépítményen már spontán létrejöttek olyan társadalmak, amelyekben nincsen túlnépesedési nyomás, a gyermekvállalást inkább ösztönözni, mint fékezni kell, és megszűnik a jó minőségű munkaerő kizsákmányolása, sőt úgy megfizetik, hogy képes a minőségét gyorsan bővítetten újratermelni.

Ennek a társadalmi átalakulásnak két alépítményi előfeltétel van.

- A lakosság viselkedése puritán, azaz protestáns, illetve konfuciánus.

- Nem növekszik a népességük.

Azzal, hogy a konfuciánus Kína felismerte a túlnépesedés megállításának feltételét, és adminisztratív erőszakkal korlátozta a gyermekvállalást, és ezzel a történelemben ismeretlen mértékű és mérető fejlődét produkál.

A világ népességének háromötödében azonban nincs olyan alépítmény, amire más, mint osztálytársadalom épülhet.

Egyrészt egyiknek sem alkalmas a kultúrája, azaz nem puritán a lakosság viselkedése.

Másrészt a kilenctizedükben nagyságrenddel gyorsabban nő a lakosság, mint elviselhető.

Az elmúlt közel száz év az emberi faj történetének legnagyobb tragédiáját készítette elő azzal, hogy száz év alatt négyszeresére nőtt létszáma, holott a földünk jelenlegi optimális eltartó képessége aligha éri el a 2 milliárdot, és aligha lesz megállítható ennek ötszöröse elő.

Japán példája azt mutatja, hogy a csökkenő népesség mellett az egy főre jutó jövedelem és vagyon szempontjából és optimális az évenkénti néhány ezrelékes lakosságcsökkenés. Elmondani is bátorság kell ahhoz, hogy száz év múlva a japánok akkor élnének a legjobban, ha fele annyian maradnának. Az természetes, hogy a néhány ezreléknél gyorsabb lakosságcsökkenés sem optimális megoldás.

A második világháborút követő japán csoda akkor következett be, amikor az ország elvesztette a legjobb férfi korosztályainak ötödét, és vagyonának talán még ennél is nagyobb hányadát.

Jelenleg is Japánban nő a leggyorsabban az egy laksora jutó vagyon. Elsősorban a lakosság számának csökkenése következtében.

A közgazdaságtan az elsősorban hibás abban, hogy a népszaporodásból fakadó társadalmi hátrányok nem váltak köztudottá. Ennek oka, hogy a közgazdaságtan a teljesítményt nem egy lakosra, hanem az országra méri. Ebből fakadóan az átalagot csökkentő teljesítmény is pozitívként jelenik meg.

A társadalom célja nem az emberiség, vagy a makro egységeinek maximális teljesítménye, hanem az egyedire jutó, vagyis az átlag maximalizálása. 

A MUNKAERŐ NEM ÁRU

Kopátsy Sándor                 EG                   2013-09-29

A MUNKAERŐ NEM ÁRU

Jó hatvan éve kezdő közgazdászként azt bizonygattam, hogy a munkaerő is áru. Most a 92.-ben jöttem rá, hogy nagy baj származik abból, ha a munkaerő árú. Rájöttem, hogy a fejlett világnak éppen az a baja, hogy a munkaerőt áruként kezeli. Pedig az akkor sem volt áru, amikor áruként kezelték.

A munkaerő termelési tényező, akárcsak a természet, a levegő, a termőföld, a víz, a bányák kincse. Ha ezekből sok van, nem számolnak vele, ha kevés nagyon értékes árúvá válik. Ráadásul a munkaerő gyorsan fogy, mindig pótolni kell. Tehát hasznosítani kell, mert akkor is fogy, amortizálódik, ha nem használják. Sőt akkor veszti az értékét gyorsabban, ha használják, akkor nemesedik, értékesebbé válik.

Marx is abban tévedett, hogy a tőkét és a munkaerőt is áruként kezelte, mert a tőkés osztálytársadalomban valóban az volt. Ráadásul a tőkéből kevés, a munkaerőből sok volt. Ezért a tőke profitot termelt, a munkaerőt pedig értéke alatt lehetett vásárolni. Ez azonban csak a tőkés osztálytársadalomban volt így, amiben tőkehiány és munkaerő felesleg volt jellemző.

Nemcsak Marx, de máig a közgazdaságtudomány sem vette tudomásul, hogy a tőkés társadalomra a fizikai tőkében a krónikus hiány, a munkaerőben pedig a krónikus minőségi és mennyiségi felesleg volt a jellemző. Ebből fakadt, hogy a fizikai tőke értéke felett hasznosult, a munkaerő pedig érték alatti áru volt. Mindez azonban csak a tőkés osztálytársadalomra volt jellemző. Előtte csak olyan osztálytársadalmak voltak, amiben a természeti erőforrásokban hiány, munkaerőben pedig felesleg volt.

Az osztálytársadalmakban állandó volt a túlszaporodás, ezért mindig több és jobb volt a munkaerőből annál, amennyit a társadalom hatékonyan hasznosítani tudott. Ezért a társadalmaknak az volt az általános feladata, hogy fékezze a túlnépesedést. A társadalom tudománynak ezért abból kellett volna keresni, mi volt a felépítményt determináló alépítmény. A míg a túlszaporodó népesség, és a munkaerővel szembeni alacsony igény fennáll, addig csak a nagy többséget elnyomó, a halálozást fokozó társadalom biztosíthatja a stabilitást.

A tudományos és technikai forradalom azonban minőségileg más alépítményt hozott.

 1. A fejlett társadalmakban leállt a túlnépesedési nyomás.

- Az életszínvonal és az iskolázottság emelkedése elért bizonyos szintet.

- Megoldódott a szülők gyermekvállalását biztosító fogamzásgátlás.

Ennek hatására megszűnt az osztálytársadalmak korábbi elsődleges feladata, a hallozás fokozása.

2. A tudomány és technika pedig kielégíthetetlen szintet támasztott a munkaerő minőségével szemben. A társadalmi fejlődés szűkkeresztmetszete a tudásvagyon és a puritán erkölcsi magtartás lett.

Ennek hatására a jelenkori fejlett társadalomnak egyetlen feladta, a minőségi munkaerő bővített újratermelése lett.

Azonban gyorsan kiderült, hogy a minőségi munkaerő bővített újratermelése csak a puritán társadalmakban versenyképes. Csak a puritán népek képesek a minőségi munkaerő versenyképes bővítésére. Jelenleg a fejlettség és a gyors fejlődés élvonalába csak a Nyugat puritán, és a Távol-Kelet konfuciánus, azaz ugyancsak puritán erkölcsű népei juthattak.

A közgazdaságtudomány a munkaerő értékét az iskolázottsággal méri, nem veszi tudomásul, hogy ugyanaz a tudás egészen más szinten hasznosul, ha puritán erkölccsel párosul. Márpedig a lakosság erkölcse csak lassan, generációk során keresztül változtatható.

Jó harminc éve határoztam meg a munkaerő, szélesebb értelemben a lakosság szellemi vagyonát, mint három tényező, a tudás, a tehetség és az erkölcs szorzatában. Szemben a közgazdaságtannal, ami a tudásvagyonnal számol,amit az iskolázottság szintjével mér.

Az ugyan közhely, hogy azonos tudásértéke nagyságrendekkel függ attól, milyen tehetséggel párosul. Az pedig szinte mellőzött, hogy a szellemi vagyon értékét, sőt esetleg az előjelét is az erkölcs határozza meg. Számtalan esetben idéztem Max Weber zseniális felismerését azzal, hogy a tőkés osztálytársadalmak hatékonysága lényegesen nagyobb, ha protestáns etikával párosul. Vagyis Weber is lényegében azt állította, hogy a tudás és tehetség szorzatát még meg kell szorozni az erkölccsel is.

Ez azért rendkívül fontos, mert az erkölcs a hármas szorzat egyetlen tagja, aminek negatív előjele is lehet. A társadalom szellemi vagyonának az értéke nemcsak erkölcsfüggő, hanem lehet akár negatív is.

Miért volt hibás a Római Klub koncepciója?

Kopátsy Sándor                   PG                 2013-09-26

Miért volt hibás a Római Klub koncepciója?

A világ jelentős tudósai jó harminc éve meghirdették, hogy a nyersanyagok elfogynak. Akkor ez volt a sláger. Még nem voltak elég hangosak a felmelegedéssel riasztgatók. A Római Klub jóslatával szemben elve bizalmatlan voltam, mert már akkor sem hittem, hogy a jövőnket előre lehet látni. Abból pedig nem szabad kiindulni, hogy a világ fejlődése lineáris struktúrában fog történni. Az én életemben még a tudományok egyetlen előrejelzése sem igazolódott.

Talán semmiben sem volt nagyobbak a várthoz képesti események, mind a nyersanyagok keresletében és kínálatában.

Az olajárrobbanás idején azt lehetett hinni, hogy elfogy majd az olaj. Az olaj megdrágulása sem a hiánya okozta. Előzőleg a használati értékéhez viszonyított ára abnormálisan alacsony volt. A sokszorta magasabb ár mellett is versenyképes marad. A megújuló energiák egyelőre csak magas ártámogatás mellett nyertek vele szemben némi teret, de a jelentős kiváltása aligha várható.

Kína elképesztően gyors fejlődése nemcsak az olaj, de számos bányászati kincs, főleg a vasérc és a réz árát felverte. Ez a hatás olyan mértékű volt, amiből a vészjóslók arra következtettek, mi lesz, ha a világ másik háromötöde is majd követi Kína példáját.

Most arról akarok írni, hogy sajnos ez a veszély egyáltalán nem fenyeget.

Egyrészt forradalmi technikai fejlemények jelentek meg a Római Klub tanulmánya óta, másrészt semmi valószínűsége nem látszik annak, hogy jelentős új felhasználók belépnek a piacon.

Ami a technikai változásokat illeti.

- A klasszikus olaj és földház kincs kitermelésben a horizontális fúrás megjelenése lehetővé tette, hogy egy fúrással többszörös terület legyen kitermelhető. Ennek a tengerek alatti olajmező kitermelésében van nagy előnye.

- A közelmúltban megoldott a palákban rejlő olaj és gáz versenyképes költséggel való kitermelhetősége. Ez önmagában nemcsak megkétszerezi a kitermelhető mennyiséget, de a területei elosztása is sokkal egyenletesebb.

- A fémek kinyerésében megjelentek a biológiai módszerek és bővült az elektrolízissel történő hasznosítási köre. Ezzel a meddőhányók, és a kisebb érctartalmak hasznosítása megindult.

Ami a nyersanyagok keresletét illeti.

A belátható jövőben nincs esélye annak, hogy Kínáéhoz hasonló népesség jelentősen gazdagodjon, vagyis jelentős többlet keresletet jelentsen. Egyelőre semmi reális esélye nincs annak, hogy a Nyugat puritán, és a Távol-Kelet konfuciánus népein kívül más kultúrák is felzárkózzanak, vagyis olyan gazdagok legyenek, hogy jelentősen növelhessék a nyersanyag igényt. Az emberiség jelenlegi kétötödében a lakosság olyan gyorsan nő, hogy nem vagy csak alig gazdagodik, ezért elsősorban többet akar enni.

Korábban elsősorban a világ rákosan növekvő népességének élelmezését tartottam a jövő legnagyobb problémájának. Pár éve azonban elindult a tengerek megművelése, amiben a szárazföld megművelésénél is nagyobb lehetőséget látok.

Ma már azt jósolom, hogy az ember azért fogja megölni a népességének jelentős hányadát, mert ösztönösen érzi a túlnépesedését. A fajok története azt mutatja, hogy minden túlnépesedett faj, maga oldotta meg a népességének az érekével valló összehangolását. A természet nem ismert túlnépesedett fajt.

Újabb bizonyíték az euró övezet ellen

Kopátsy Sándor                  PG                  2013-09-2

Újabb bizonyíték az euró övezet ellen

Kezdettől fogva könnyelmű kalandnak minősítettem az euró övezet létesítését. Meggyőződésem szerint közös valutájuk csak a rokon kultúrájú és gazdasági szintű országoknak lehet. Az Európai Unió esetében közös valutájuk csak a germánoknak és a skandinávoknak lehetett volna. Még Franciaország sem fért volna bele, nem beszélve a mediterránokról. Vagyis, minden kultúrának más pénzre van szüksége. Még az azonos kultúrkörben sem lehet az egy főre jutó nemzeti jövedelemben és bérszínvonalban plusz-mínusz 20 százaléknál nagyobb különbség.

Most látom a The Economist statisztikáját arról, hogy romlott néhány ország valutája a dollárral szemben egy év alatt. Az indonéziai rupia, a török líra 10, az argentin peso 12, az indiai rupia 14, a brazil reál 16, a dél-afrikai rand 18 százalékkal romlott. Ezzel szemben a kínai yuan 3 százalékkal javult.

A tisztánlátás érekében az országok gazdasági növekedését nem az ország, hanem az egy laksora jutóval kellene mérni. Ráadásul, nemcsak a jövedelemmel, de a vagyonnal is. Az utóbbi módszer esetén a romló valutájú felsorolt államokban gyorsan nőtt a lakosság, ami arra sem volt elég, hogy mind az egy lakosra jutó jövedelmet, mind a vagyont szinten tudja tartani. Ideje volna belátni, hogy a néhány ezreléknél gyorsabban növekvő lakosság esetén már nem lehet versenyezni azokkal, ahol ez nincsen. Ennek példája Kína, ahol 15 éve a világon a leggyorsabban nő mind az egy lakosra jutó jövedelem, mind a vagyon.

A lakosságnövekedés feni különbségek az euró övezetben kicsik, de a fejlettségi szintek között egy a négyhez különbségek vannak.

A fajfejlődés motorja a fajpusztulás

Kopátsy Sándor              EB                      2013-09-20

A fajfejlődés motorja a fajpusztulás

Közel harminc éve az ausztrál őstermészetben döbbentem rá, hogy fajfejlődés csak ott van, ahol pusztulnak a fajok. Mivel senki sem hisz nekem, örömmel kapaszkodom minden bizonyítékba. Nem azért, mert kétségeim vannak, hanem mert reménykedem, hogy elhiszik.

Ausztráliában, az őstermészetben megdöbbenve tapasztaltam, hogy ott mintegy 70 millió éve áll a biológiai fejlődés órája. Ott ennyi idő óta nem fejlődött az erszényesből emlős, vagyis a magzatot tovább kihordó.

Ahol nem történik jelentős környezetváltozás, ott áll a biológiai óra. Márpedig 110 millió éve az egyenlítő övezetében nem változott jelentősen az éghajlat.

A Föld életében jelentős fajpusztulás három okból következhetett be.

- Valami jelentős méretű idegen test csapódott be.

- A Föld belsejéből tört elő óriási lávatömeg.

- A föld tengelye változott meg.

A tudomány jelenlegi állása szerint a földi élet megjelenése óta öt nagy változás történt. Ennek megfelelően négy nagy fajpusztulás. Ezek közül a legjelentősebb a fajok 96 százalékát pusztította el. A leginkább közismert, ami a dinoszauruszok pusztulásával járt. Minden ilyen nagy változás után fejlettebb életformák, fajok jelentek meg, és váltak uralkodóvá.

Arról most kezdenek fogalmaink lenni, hogy mennyi nem olyan katasztrófa okozta, hanem az éghajlatváltozás volt. Minden esetre sokkal több, mint amennyit elképzeltünk. Ezek hatásáról sokkal nehezebb megfelelő képet alkotni. Az utolsó jégkorszak végét okozó felmelegedés hatásából lehet a fajpusztulások méretére következtetni. Ennek során ugyan óriási fajpusztulás volt, de egyetlen fejlett új, különösen pedig a korábbinál fejlettebb faj megjelenéséről nem tudunk. Pedig számos, több millió négyzetkilométernyi területen a természeti környezet nagyon megváltozott.

Fajunk életében azonban egyértelmű tény, hogy az életmódunk jelentősen megváltozott, sokkal fejlettebb lett azzal, hogy a gyűjtögetésről a nagy többségünk áttért a termelésből való megélésre. Fajunk viszonylag nagyon rövid életében a legnagyobb változást a környezetváltozás okozta. Ha nincs nagyon jelentős éghajlatváltozás, talán még mindig a gyűjtögetés fokán tartanánk. Ezt azért illene tudni, mert most hisztérikus félelemkeltés folyik annak tudtában, hogy ennél sokkal kisebb felmelegedés van folyamatban, és ellene ezerszer nagyobb erőnk van a védekezésre.

A klímaváltozástól függő fajfejlődés teóriám ellen az szól, hogy fajunk éppen a trópusokon jelent meg.

Ez ellen két védekezés lehetséges.

1.       A fajunkról kiderülhet, hogy nem is Afrikában jelent meg, hanem ott találkoztunk a maradványaival.

2.       Az ember, mint faj nem velünk, hanem biológiai elődeink sorozatával jelent meg. 10 millió éve megjelentek az emberszabású majmoknál fejlettebb fajok. Ezek mindegyike kihalt, mert a fajfejődés még nem jelentett olyan fejlett agyat, ami a fennmaradását biztosította volna.

Az utóbbi logikám abból fakad, hogy az elemberek és az ember is a fejfejlődés olyan lépcsőjét jelentette, amin tartóssá csak a nagyon fejlett agy tehette. A biológiai elődeink szellemi képességeiről ugyan nagyon keveset tudhatunk, de azt tudjuk, hogy fajunk is kihalt volna, ha az agya nem teszi lehetővé, hogy nagyon gyenge fizikai adottságait az eszével megsokszorozza. Elég arra gondolni, hogy fajunk nagyon gyorsan csúcsragadozó lett annak ellenére, hogy ehhez egyetlen fizikai adottsága sem folt megfelelő.

A biológusok sem figyeltek fel arra a tényre, hogy fajunk nagyon rövid idő alatt szinte minden természeti környezetbe az eszének köszönhetően hatékonyan berendezkedett. Ennek a biológiai elődeinknél nyomát sem találjuk. Fajunk ellenben minden környezethez képes volt azonnal alkalmazkodni, ahhoz igazítani táplálkozását, lakóhelyét, öltözködését, szerszámait. Ebben az alkalmazkodásban nyoma sincs a szelekciónak és a mutációnak, tehát a darwini fajfejlődésnek.

Az ember előtti új fajok csak ott jelenhettek meg, ahol az életterületükön jelentős környezeti változás történt, aminek hatására a fajok jelentős hányada kipusztult, ezzel életteret teremtve új, esetleg fejlettebb fajok számára.

Ezek a fajok nem változtattak a természeti környezetükhöz, hanem a szelekciójuk és mutációjuk segítségével tökéletesen alkalmazkodtak hozzá. Az ember az első, és egyetlen környezetét változtató faj.

Ez a képessége életének első kilenc tizedében, amíg gyűjtögetett, nem volt jelentős. Jelentőssé azonban csak akkor kezdett válni, amikor földművelővé, egyre inkább termelővé vált. Jelenleg a szárazföld kétötöde már ember alkotta táj, ahol nyoma sincs az őstermészetnek, ahol szinte mindent az ember alkotott. A természetnek az ember szolgálatába állított részét egyre hatékonyabban hasznosította. Ennek volt köszönhető, hogy ma már négyszer annyi ember élhet meg a földön, mint száz évvel korábban.

Azzal is viszonylag keveset foglalkozunk, hogy a termelésre áttérésünk óta mennyit változtattunk a világon azzal, hogy a magunk igényéhez igazítottuk. Sokat foglalkozunk azzal, hogy mennyit pusztítottunk, de szinte meg sem említjük, hogy mennyi újat létrehoztunk.

Nincsenek adataim, de joggal feltételezem, hogy ma ugyan számos állatfaj nagyon megritkult, mert az ember pusztította, az életterét felfoglalta, de említést sem teszünk arról, hogy mennyi haszonállat él a gondozásunk alatt. Valószínű, hogy nagyságrenddel több háziállat él a földön, mint amennyi tőlünk pusztult el. Játszva a gondolattal, hatezer éve az ország mai területén talán század annyi emlősállat sem élt, mint amennyit ma az állattenyésztés eltart.

Hasonló a növényvilág esetében is. Az ország területén lévő növényállomány ma sokszorosa annak, ami akkor termet, amikor még nem folyt itt növénytermelés. A jelenkori fejlett mezőgazdaság egységnyi területen tízszeresénél is sokkal több növényt termel, mint amennyit az őstermészet adhatott.

A műtrágyák, a növénynemesítők, a vegyszeres védekezők megsokszorozták azt a szerves anyagtermelést, amit az őstermészet biztosíthatott. Az ember léte tehát nemcsak rontotta a légkör összetételtét, hanem javította is.

Mint vadász tudom, hogy egy hektáron a természet század annyi húst termel, mint az intenzív mezőgazdaság. De a fák természetes növekménye is eltörpül a területegységre vetített intenzív földműveléshez képest.

Most csak, hogy megindult a tengerek művelése is, egyre szaporodnak a tengervízre épült halfarmok, kiderül, hogy azok a természetes halszaporulatnak az ezerszeresét adják.

A természetvédők csak az ember által okozott természeti károkat látják, az ember okozta eredményeket nem.

Fajunk abban jelenti elődeihez képest a legnagyobb változást, hogy egyrészt az eszével idomult a környezetéhez, másrészt azt igényéhez igazította.

Mi a társadalmi osztály

Kopátsy Sándor               EG                    2013-09-23

Mi a társadalmi osztály

Korábban az uralkodó osztály volt a kiemelt szereplő. Ennek volt is logikai alapja, hiszen a felépítményt az uralta, annak az érdekét szolgálta.

Annak is megvolt a maga logikája, hogy Marx és követői a munkásosztály vezető szerepére építették elképzeléseiket. Benne látták az általuk elképzelt következő társadalom uralkodó osztályát. Azt már ők sem gondolták végig, hogy milyen alépítményi alapja lehet a munkásosztály hatalmának. Kitalálták, hogy az erőszak, amivel a marxista párt, mind a marxista ideológia őre, a hatalmát a klérusán, az ideológiához hű párt klérusán keresztül gyakorolhatja. Az már fel sem tűnt nekik, hogy a párt nem osztály, hanem szelektált klérus.

A marxista vallás bukása után a győztesek kitalálták a középosztályt, annak feladatát a fejlődés útján való haladás biztosítását. Ez nem sokkal különb, mint a két háború közti magyar társadalom, amiben a hatalmat az úri középosztály gyakorolta. Az még osztály volt, mert lényegében a tagsága vérségi alapra épült. Alig lehetett abba kívülről bekerülni, illetve kevesen kerültek ki belőle.

A 21. században azonban a politikai demokrácia és a piaci gazdaság viszonyai között, ami lényegében csak a már viszonylag gazdag, puritán erkölcsű társadalmak luxusa lehet, nincs osztály. A társadalmi osztály viszonylag zárt alakulat, amibe kevesen kerülhetnek be, és amiből kevesen kerülhetnek ki.

Ilyen zárt osztály azonban a jelenkor fejlett társadalmaiban már nem lehet. Természetesen az osztálynélküli társadalomnak is van közepe, csúcsa, és alja. Az is igaz, hogy elég nagy tehetetlenségi nyomatéka van az osztálynélküli társadalomban is a beleszületett társadalmi szinten maradásnak. A gazdagok gyerekei sokkal könnyebben gazdagok, a diplomásoké sokkal könnyebben diplomások lesznek. Aki a felső tizedbe születik, nagy valószínűséggel a felső ötödben marad akkor is, ha a képessége és az akarta ehhez nem lenne elég, a nem oda születetteknek. Természetesen, lentről felemelkedni még nehezebb, de az sem lehetetlen.

Minél fejlettebb a társadalom, annál nagyobb igénye van a képességre, és ezért még nagyobb az igénye, hogy a társadalmi ranglétrán való hely minél inkább a képességtől és a teljesítménytől függjön. Vagyis a társadalomban elfoglalt rangsor minél inkább a teljesítménytől függjön. Csak az a társadalom lehet versenyképes, amelyikben az egyének társadalmi pozíciója független a szülők pozíciójától.

Ezért alapvető hiba, amikor egy párt magának akarja megerősíteni a középosztályt. A társadalom érdeke ugyanis a beleszületett társadalmi pozícióért való versenyegyenlőség. Az azonban csak úgy érhető el, ha a hátrányos helyzetből indulók társadalmi segítséget kapnak.

Ebből fakad, hogy minél fejlettebb a társadalom, annál progresszívebb elvonása, adózásra, és a hátrányból indulók annál nagyobb támogatására van szükség.