2015. május 5., kedd

A fejlett nem túlnépesedő, protestáns élcsapat, és a fergetegesen Kína számára, amely jelenleg a létszámunk kétötöde, a lakosságának minőségi bővített újraterelése az elsődleges feladat. Ezt a tejesen új igényt még nem ismerte fel a társadalomtudomány és a politikát alakító elit, pedig az értelmiségi szülők számára régi vágy volt, hogy a gyerekük nálunk gazdagabb és ismertebb legyen. Ma ez abban jelentkezik, hogy a szülők már nem annyira nagyobb fizikai, mint szellemi vagyont akarnak a fiaiknak adni.

Sajnos, hogy kinek mekkora a szellemi vagyona, arra csak két alapon, az anyagi és az erkölcsi elismerésük nagysága alapján lehet következtetni. Ezért a szülők gyermeknevelésüket egyre inkább arra irányítják, hogy nagyobb jövedelmük, illetve ismertségük legyen. Száz éve a szülők nagy többségének az ambíciója a minél nagyobb föld volt. Ehhez a gyakorlatban két lehetőség kínálkozott.

Legyen kevesebb gyerek, akik osztozkodnak a családi vagyonon, vagy sikerüljön olyan párt találni, akinek jelentős hozománya van.

Az egy gyerekes család.

A nagyobb örökséget célozták meg a református parasztok azzal, hogy minden családban egyetlen gyermek legyen. Fiatal koromban, mint a népi írók híve, aztán, mint Baranya-megyei párttitkár közelről találkoztam az egykéző református parasztokkal, közel éltem ehhez a problémához. Sokáig csak a születések számán keresztül láttam a problémát. A református falvakban látni valóan kisebb volt a szegénység. Akkor már a földosztó tapasztalatom megérett arra, hogy a magyar parasztságnak a szegénysége elsősorban abból fakad, hogy aránytalanul sokaknak kell megélni a földből. Ha lett volna olyan mutató, hogy mekkora a falvak határának megműveléséhez szükséges létszám, bizonyítani lehetett volna, hogy a falusi jólét elsődleges feltétele a lakosság optimális számához való közeledés. A magyar falvak túlnépesedését három-négyszeresnek láttam. Akkor még elképzelni sem tudtam, hogy ez belátható időn belül megvalósítható. De, hogy sokkal kevesebb ember élhet meg az ország mezőgazdasági adottságai mellett, akkor már világosan láttam. Dániában elég volt a munkaerő tíz, az Egyesült Államokban pedig öt százaléka. Ennek elérése azonban nem az érintett parasztok, hanem a politikai vezetők feladata. A túlnépesedett falvak lakosságának egyetlen eszközük volt, a kevesebb gyermek vállalása. Az egykéző református falvakban már látható volt az eredménye. Lényegesen jobban éltek, mint a több gyermeket vállaló katolikus falvak.

Az az érvelés mindig bosszantott, hogy a több gyermek vállalása hazafias, illetve vallási felelősség.

A haza és a vallás érdekének a családé elé állítása félrevezetés. A haza és a vallás vezetőinek kell olyan érdekeket teremteni, ami nem áll ellentétben a családokéval. Ha a haza, illetve a vallás nem képes a családok, az egyének érdekéhez igazodni, benne van a hiba.

Az osztálytársadalmak érdeke a környezeténél erősebbnek lenni. Ez csak a környezete rovására tehette meg. Ehhez erőfölényre volt szüksége. Ezt elsősorban a nagyobb létszámmal érhette el. Vagyis az osztálytársadalmak fő hibája a túlnépesedésük volt. Ezzel szemben az egyedek és családok érdeke azt kívánta meg, hogy annyian legyenek, amennyi az életterük eltarthatóságának az optimuma. Mivel minden osztálytársadalom túlnépesedett, az egyedek érdeke a kisebb létszámuk volna.

Egyik legnagyobb társadalomtudósi kívánságom az élettereknek optimális eltartó képességének ismerete lenne az adott technikai feltételek birtokában. A társadalmaknak az elsődleges célja a lakosság létszámának az eltartó képességéhez való igazítása. Ennek a közvetlen eszköze a népesség számának ehhez való közelítése.

Azt megtanultam, hogy a gyors létszámváltozás akkor is kártékony, ha a jó irányban történik. Ezért az optimum közelítése mindig csak lassú, évenként 1-2 ezrelék lehet. Ezért a nagy járványok, háborús emberveszteségek akkor is kártokozók, ha a tényleges túlnépesedést csökkentik. A felnövekvő és a munkaképes lakosság elpusztítása mindig társadalmi kár. Ez csak azért nem felismert, mert a közgazdaságtan a munkaképessé váló, illetve már munkaképesek értékével nem számol.

Bármennyire nehezen érthető meg, a munkaerő felnevelés óriási vagyonképzés. Többségében a kiöregedők pótlása, ekkor amortizáció, a növekedése pedig vagyongyarapítás. Az még akkor is, ha munkaerő felesleg van.

A gyűjtögető társadalmakban a közlekedő képességtől kedve, nagyon sokáig, még a közlekedő képesség elvesztése után is tartott. Ezek a társadalmak még nem ismerték a gyermekmunka hátrányát, és a munkaképesség megszűnését. Az igaz, hogy a gyerekek nem azonnal lettek egészen munkaképesek, és az öregek sem maradtak azok, de életük nagy részében munkát végzők maradtak.

Az utolsó száz évben azonban módosítani kellett a fogalmak tartalmát.

A tudásalapú társadalomban a munkaerő értékének a termelése szinte a magzati korban kezdődik.

Statisztikailag bizonyított, hogy a magzati kihordás minősége jelentősen kihat az életteljesítményre.

Ma már az is bizonyított, hogy társadalmi érdek kétéves kortól a közösségben nevelés. A gyermekkori szókincs, a közösségbe való beilleszkedés ugyanis jelentős hatással van az iskolás képzésben töltött 8-18 éves tanulási eredményre.

A munkaerő életteljesítményét, azaz az étékét a fogamzást követő mintegy húsz év felnevelése határozza meg. Vagyis egy munkaerő termelési költsége az egy laksora jutó jövedelem mintegy kétharmadának hússzorosa.

Hetven éve olvastam először, hogy az egy lakosra jutó fizikai vagyon értéke az egy laksora jutó jövedelem mintegy 3-4-szerese. Akkor még a tudásvagyont senki sem számolta. A közgazdaságtan a létrehozását ma sem tekinti értéktermelésnek.

Amennyiben a munkaerőt is a nemzeti vagyon részének tekintjük, ez az egy laksora jutó nemzeti jövedelem mintegy 20-szorosa, vagyis a fizikai vagyon többszöröse.

Azt ugyan szavakban senki sem vonja tétségbe, hogy a jelenkori fejlett társadalmat joggal lehet tudásalapúnak tekinteni, de a jelenlegi társadalmak legnagyobb kincse, a tudással felvértezett munkaerő felnevelése és képzése nem tekintendő értéktermelésnek, a gyarapítása, felhalmozása pedig vagyongyarapításnak. Ha valami, ez meggyőzően bizonyítja, hogy a közgazdaságtan még mindig a létszámban és a tudásban felesleges osztálytársadalmakban ragadt.

Ahogyan az osztálytársadalmakban a szúk keresztmetszet vagy a termőföld, vagy a fizikai tőke volt a szűk keresztmetszet és ennek megfelelően ezek tulajdonosai uralkodtak a társadalom felett, a jelenkor fejlett társadalmiban a minőségi munkaerő lett a szűk keresztmetszet, ezért ennek olyan közgazdaságtanra van szüksége, ami a minőségi munkaerő bővített termelésére, a szellemi vagyon maximalizálására kell törekednie. Ezzel szemben még mindig olyan közgazdaságtannal akarja megérteni a társadalom mozgástörvényeit, ami a fizikai vagyon maximalizálására volt hívatott.

Annak ellenére, hogy a tudomány még képtelen megérteni a saját társadalmának törvényeit, a minőségi munkaerő termelésének maximalizálását, spontán, a célját, annak elérését szolgáló összefüggéseket nem ismeri, úgy viselkedik, mintha ismerné.

Minden osztálytársadalom úgy osztotta újra a megtermelt jövedelmet, hogy a megtermelőitől annak jelentős hányadát elvonta, és a hatalom birtokosai számára osztotta vissza. Ezzel szemben minden fejlett társadalom a megtermelt jövedelemnek a jelentős hányadát progresszíven vonja el, és a többségét a munkaerő minőségi újratermelésére osztja vissza. Elég volna megmutatni, hogy az osztálytársadalmakban elvont jövedelem mekkora hányada áramlott az uralkodó osztályhoz vissza, és ma mekkora hányada megy oktatásra, tudományos kutatásra, egészségügyre, öregekről való gondoskodásra vissza. Az osztálytársadalmakban a jövedelmeket differenciáló, ma a fejlett társadalmakban az elosztás arányai csillapító újraelosztás vált jellemzővé.

Az osztálytársadalmakban soha nem vált tudatossá, hogy a munkaerőből a társadalom igényét meghaladó mennyiség és minőség van, mégis mindegyik a munkaerő nyomorát fokozta, és a tudásvágyát üldözte. A jelenkori társadalmakban ugyan nem tudatosan, de általánosan az újraelosztás a társadalom igényét, a minél értékesebb munkaerő termelésére koncentrál.

Még nem olvastam olyan társadalomtudományi művet, ami rámutatott volna arra, milyen okok vezették az osztálytársadalmat arra, hogy fokozza az értéktermelők nyomorát, és üldözze a tudásvágyat. Ezért az sem meglepő, hogy az sincs felismerve, hogy miért fordult meg a fejlett társadalmakban a jövedelmek újraelosztása.

Az osztálytársadalmak a munkaerőt és a tudást túltermelték.

Azt ugyan sokkal nehezebb bizonyítani, hogy minden osztálytársadalom túlnépesedő és tudásfelesleges volt, de a bizonyítható, hogy minden osztálytársadalomra jellemző volt a közvetlen és a közvetett halálokozás, valamint a tudásvágy üldözése.

Azt egyértelműen mutatják a tények, hogy a jelenkori társadalmak csak akkor hatékonyak, ha leállt, vagy leállították a túlnépesedést, és támogatják a minőségi munkaerő, a tudásvagyon növekedését. Márpedig ami általános jellemzője a fejlett társadalmaknak, azt a tudománynak indokoltnak tartja, akkor is, ha az oka ismeretlen.

Az emberiség létszámnövekedése elszabadult.

Száz éve a világ másik, létszámában nagyobb felén pedig az 1-2 ezrelékes ingadozás határain belüli szintre kell leállítni az elviselhetőnél nagyságrenddel gyorsabb túlnépesedést. Bármennyire meglepő ezt sem a politika, sem a társadalomtudomány, sem a közvélemény, sem hajlandó tudomásul venni.

Fajunk mintegy 150 ezer éves történelmének 95 százalékában sikeresen megbirkózott azzal a szaporaságával. A már elfoglalt életterén a létszámát ugyan nem volt képes növelni, de a fejlett agyának köszönhetően, szinte minden természeti környezethez képes volt rendkívül gyorsan igazodni. A gyűjtögető életmódját szinte minden természeti környezetben nagyon eltérő módon alakította ki anélkül, hogy fajként változott volna.

Minőségi változást az utóbbi mintegy hatezer év hozott, amikor a jégkorszak végét okozó felmelegedés a korábbi élettereinek jelentős hányadában az ott élő ritka népességet arra kényszerítette, hogy termeléssel biztosítsa életfeltételeit. Ezzel néhány számára kedvező élettérben sokszorosára növelhette a népességeltartó képességet. A jobb életfeltételek megnövelték a várható életkort, ezzel a szaporaságot. Beállt a kezelhetetlen túlnépesedés.

Ahogyan javultak az életviszonyok, nőtt a várható életkor és ennek következtében hatványozottan nőtt a spontán népszaporulat. Ez sokkal gyorsabb spontán túlnépesedést eredményezett, amivel nem tarthatott lépést a lakosságeltartó képesség növekedés. A spontán népszaporulat meghaladta volna a százalékokat, ezzel szemben az eltartó képesség legfeljebb 1-2 ezrelékkel növekedhetett.

Anélkül, hogy a túlnépesedés veszélye tudatossá vált, minden társadalom ösztönösen szinte azonos módszerekkel olyan szintre növelte a halálozást, hogy hogy a fajunk létszámnövekedése egyetlen évezredben sem haladta meg az egyetlen ezreléket. Vagyis minden osztálytársadalom a százalékos spontán népszaporulatát a halálozás követlen és közvetett fokozásával az elviselhető 1-2 ezrelékes szintre csökkentette.

Ennél gyorsabb népszaporulat csak az ipari forradalom után történt, de akkor is csak az európai népek számára. Ezt két okból következett be.

Egyrészt az ipari forradalom Nyugat-európai népek számára olyan komparatív fölényt adott az iparban, a közlekedésben és a hadviselésben, ami lehetővé tette az emberiség többségének kizsákmányolását.

Másrészt Amerika és Ausztrália, 50 millió négyzetkilométer alig lakott, de viszonylag kedvező adottságú területének benépesíthetősége tízszeresre növelte Európa nyugati felének életterét.

E két okból lényegesen csökkent a nyugati-európai társadalmakra nehezedő túlnépesedési nyomás.

Az ipari forradalom technikai vívmányai először biztosítottak egy magas kultúra számára akkora komparatív előnyt ahhoz, hogy a minden másik kultúrát kizsákmányolhassa. Az ipari forradalom megteremtette az iparban, a szállításban és a hadviselésben azt a technikai fölényt, ami szinte az egész világot kizsákmányolhassa.

Akkor még minden másik magas-kultúra az önözéses gabonatermelésre épült. Ez a termelési mód azonban eleve alkalmatlan a spontán betelepülésre. Csak a nyugat-európai mezőgazdaság volt alkalmas arra, hogy szinte a családok is alkalmasak voltak a betelepülésre. Elég volt, ha egy család szekerével elindult a szántásra alkalmas szűz térségbe, és elkezdett ott gazdálkodni. Az öntözéses gabonatermelés azonban előzetesen óriási infrastruktúra kiépítését igényelte ahhoz, hogy termelhessen.

Az európai történészek sem hangsúlyozzák, hogy Amerika és Ausztrália benépesítésére csak a nyugat-európai mezőgazdaság volt alkalmas. Azt ugyan felvetik a történészek, hogy Kína számára is adott volt az újvilág felfedezhetősége, de nem volt olyan viszonylag lakatlan térség, ahol létrehozhatta volna az öntözéses rizstermelés feltételeit. Ahhoz, hogy Amerika folyamvölgyeit öntözhetővé tegyék az emberek milliót kellett volna áttelepíteni, és az öntözőhálózatot előre kiépíteni. Ráadásul Amerika nyugati partvidékén nem is voltak ilyen önözésre alkalmas térségek.

Kínának, de még a Közel-Keletnek is előbb volt óceánjáró flottája, de nem volt betelepítési lehetősége. Csak azt tudatosítjuk, hogy a kínai császárok betiltották a másik kontinensekre való hajózást, de azt senki sem tette hozzá, hogy Kína számukra az alulnépesedett térségek gyarmatosításnak a feltételei hiányoztak. Az öntözéses mezőgazdaságnak óriási infrastruktúrára van előzetesen szüksége ahhoz, hogy ott berendezkedhessen. Egyedül a természetes csapadékra épülő nyugat-európai mezőgazdaság alkalmas arra, hogy infrastruktúra kiépülése előtt is életképes legyen. Kína nem azért állt le az életterét bővítő felfedezésekkel, mert a császár ezt megtiltotta, hanem azért, mert erre nem volt adottsága.

Elég magunk elé képzelni az első telepesek megjelenését. Egypár lóval, szerszámokkal megrakott szekérrel kereshettek, mert találhattak a családok maguknak megélhetési lehetőséget.

Az európai történészek sem ismerték fel annak jelentőségét, hogy az első évezred végén Nyugat-Európában létrejöttek az infrastruktúrát nem igénylő gabonatermelés technikai feltételei. Ezt megelőzően évezredeken keresztül csak olyan gabonatermelés volt, ami mögött elengedhetetlen volt az állam, vagy legalábbis a közigazgatás gazdasági szerepe az önözéses rendszer kiépítésében, üzemeltetésében. Az első olyan gabonatermelés, amihez nem volt szükség a közösség irányítására a középkorban, Nyugat-Európában történt. Ez volt az első abban, hogy spontán, az infrastruktúra kiépítése előtt gyökeret verhetett. Aztán, Amerika felfedezése után, ez volt az egyetlen, ami ott képes volt berendezkedni.

Ez a közgazdaságtan nyelvén azt jelenti, hogy az önözéses gabonatermelés működtetéséhez óriási infrastruktúrára van szükség, a nyugat-európai mezőgazdaság nem igényelt centralizált infrastruktúrát, vagyont, amire szüksége volt, egypár igavonóval a szekerén magával vihette.

Fajunk történetében először fordult elő, hogy a létszámának alig tizedét kitevő nyugat-európai társadalmak élettere tízszeresére nőtt.

A gyarmatok kizsákmányolása és az élettér megtízszereződése Nyugat-Európa túlnépesedési nyomását jelentősen csökkentette, az életviszonyait pedig javította.

A tudományos és technikai forradalom.

A 20. században kibontakozó tudományos és technikai forradalom a puritán Nyugat számára teljesen új alépítményt teremtett. A fogamzásgátlás megoldhatósága, a jólét, az iskolázottság növekedése, a gyorsan emelkedő várható életkor ellenére a puritán Nyugaton lecsökkent a túlnépesedési nyomás. Ezzel a puritán Nyugaton megszűnt az osztálytársadalom elsődleges feladata a halálokozás.

Ezt a tényt Max Weber már a 20. század küszöbén felismerte azzal, hogy a tőkés osztálytársadalmak hatékonysága nagyobb a protestáns, azaz puritán viselkedésű népek társadalmaiban. A jövőt, két okból, akkor még nem láthatta senki, hogy egyrészt a puritanizmus hatékonysága a tudásalapú társadalmakban még nagyobb lesz, másrészt, hogy a távol-keleti konfuciánus népek még a nyugati protestánsoknál is puritánabbak.

Száz évvel Weber után már egyértelmű ténnyé vált, hogy csak a puritán népek képesek a társadalmi fejlődés élvonalába kerülni, a tudományos és technikai forradalom alépítményére hatékonyan működő felépítményt kialakítani.

Az elmúlt ötven évben csak az a társadalom tudott élre kerülni, illetve oda közeledni, amelyik két követelménynek eleget tett. Egyrészt a belső népszaporulat 1-2 ezrelékkel változik, másrészt a lakosság viselkedése puritán.

Ez a két feltétel spontán létrejött a puritán Nyugaton.

A már gazdag távol-keleti országokban, Japán és a Kis Tigrisek felismerték, és spontán csökkentet a gyerekvállalás.

Az emberiség ötödét kitevő, és nagyon alacsony szintről induló Kína pedig erőszakkal csökkentette a gyermekvállalást.

Ezzel az emberiség kétötödén létrejött a többieknél hatékonyabb társadalom mindkét feltétele, megszűnt a lakosság túlszaporodása, és a lakosság viselkedése puritán.

Néhány százmillió ember és olyan társadalmakban ahol nincs túlnépesedés, a lakosság viselkedése azonban nem puritán. Ezek az európai katolikus és az ortodox keresztény társadalmak, amelyek kultúrájuk okén nem lehetnek versenyképesek.

A túlnépesedő világ.

Az emberiség nagyobb fele száz éve olyan társadalmakban él, amelyekben mindkét feltétel hiányzik. A lakosság egy nagyságrenddel jobban szaporodik, mint amennyit a versenyképesség megenged, a viselkedése pedig távol áll a puritanizmustól. Azaz egyik követelménynek sem felel meg.

Weber felismerése, a 20. század kezdete óta az emberiség ötszörösére nőtt. Az ötmilliárdos népszaporulat 90 százaléka az emberiség lemaradó hányadában történt. Annak ellenére, hogy ilyen népesség növekedést senki sem képzelt el akkor, mert annyira lehetetlennek tartották, most mégis szinte természetes jelenségnek tartják. Abban is egyértelmű a szakma véleménye, hogy a század közepére további másfél milliárddal többen leszünk, és ezen belül hárommilliárddal nő az elmaradó világban az urbanizáció. Ennek ellenére nincs pánik. Még akkora sem, mint a meginduló felmelegedéssel. Pedig ennek hatása század akkora nehézséggel sem jár, mint ami következik abból, hogy a világ népessége meghaladja a 9 milliárdot, miközben a fejlett, puritán társadalmak lakossága alig változik, a növekmény a lemaradókban, azon belül is a nagyvárosok lakosságában történik.

Mivel a fejlett társadalmakban korábban elképzelhetetlen gyorsasággal folytatódik a fejlődés, a többség viszonylag egyre szegényebb lesz, és társadalmilag még instabilabbá válik.

Kontraszelekció.

Az emberiség a tudományos és technikai forradalom hatására kettészakadt, és a szakadék gyorsan tágul.

Az emberiség kisebbik fele az átlaghoz viszonyítva más sebességtartományban fejlődik, olyan társadalmakban él, amelyekben a lakosság viselkedése puritán, és a népszaporulata megfelelő. Ezekben az egy laksora jutó eredmény példátlan gyorsasággal nő, annak ellenére, hogy a gyermekvállalás családi háttere kontraszelekciós maradt, mert a gyermekvállalás a családi háttérrel fordítva arányos.

Kínában erőszakoltan homogén, minden családban egy.

Az emberiség nagyobb fele azonban vészesen túlnépesedik, ezzel eleve egyre nő a versenyképtelensége.

Ezzel eljutottam mondanivalóm lényegéig.

A nem túlszaporodó puritán népeket nem kell félteni, mert egyelőre nincs vetélytársuk. A fölényük a generációk váltásának kontraszelekciója ellenére egyre nő a fölényük. Mégsem lehet elkerülni, hogy ne mutassunk rá arra, hogy mi lehetne akkor, ha a gyermekvállalás a társadalom igényéhez igazodna.

A példátlan mértékben szaporodó társadalmak számára védekezési eszközül egyelőre csak a társadalom halálokozása marad. De ez nem új feladat, hatezer éve ez működött.

A jelenkor puritán társadalmaiban a társadalmi fejlődés példátlanul gyors. Ezért látszólag, nem is kell még ennél is nagyobb eredményre törekedni. Valóban, a jelen módon is egyre nő a fölényük. Ez is abból fakad, ami általános társadalmi törvény, hogy minél fejlettebb valami, annál nagyobb a kihasználatlan kapacitása. Ez egyértelműen jelenik meg a számítógépeknél, amik már elérték azt a fejletségi kapacitást, ahol az átlagos használója a kapacitás tört részét használja ki. A velük dolgozók nagy többsége csak kis hányadát használja annak, amire a gép képes.

Ez társadalmaknál is így van. A gyűjtögető társadalmak szinte teljes kapacitással működtek. Ma pedig potenciálisan sokkal többre képesek, mint amennyit teljesítenek.

Ez az összefüggés még fontosabb fordítva. Minél fejlettebb az eszköz, annak a teljesítménye annál inkább a működetője teljesítményétől függ. A fejlett társadalmak működésének hatékonysága egyre inkább azon múlik, milyen minőségű a lakossága. Ezért a fejlett társadalmak elsődleges feladata a lakosságban rejlő képességek mielőbbi felismerése, és a felismert képesség fejlesztésére koncentrált képzés.

Minél fejlettebb a társadalom, a lakosság egyedeinek teljesítménye annál inkább differenciálódik. Ez a folyamat oda vezet, hogy a fejlett társadalmakban minden munkaerőt úgy kell kezelni, mint a művészeket és a hívatásos sportolókat kezelték már az osztálytársadalmak is. A művészetekben és a versenysportokban a képzés eredménye a társadalom fejlettségétől független. Számos művészetben és sportban a viszonylag elmaradt országok is versenyképesek, sőt élenjárók. Oroszország gazdasági teljesítménye viszonylag alacsony, de a zenében és a jéghokiban világhatalom. Brazília a labdarúgásban jár az élen, a gazdasági teljesítménye pedig vigasztalan.

Magyarország is sokkal jobban áll a zene és sport területén, mint a gazdaságban. A közelmúltban rendeztek a magyar televízióban egy komolyzenei tehetségkutatót. Ennek a közvetítése során éreztem először, hogy valamiben a világ élvonalához tartozunk. De nemcsak most, hanem száz éve a zenészeink és a sportolóink messze jobban teljesítenek, mint amit az ország a társadalma és gazdasága a gyakorlatban elér.

Nem kellene mást tenni, mint az oktatás egészét arra az útra terelni, amin száz éve a művészek és sportolók képzésében járunk.

A képzést minél korábban a felismert képességhez kell igazítani, és ennek érdekében a képzést a képesség tekintetében minél homogénebb tanulócsoportokban folytatni. Erre az oktatáspolitikára tértek rá a távol-keleti országok. Elég megnézni az ENSZ-nek az oktatás minőségét mérő jelentéseit. Ebben is elseprő a távol-keleti országok fölénye.

Ami a képesség felismerést illeti.

Ez csak a szakértőkre bízott feladat lehet. Az államra kell bízni a képességeket felismerő intézmény létrehozását és működetését. A képesség felismerés működik a művészetek és a spotok területén. Ezt kell kiterjeszteni szinte minden képesség felismerésére. A társadalom számára a műszaki és a humán szakmák tehetségei a művészeténél és a sorténál is sokkal fontosabbak. Ezzel mégsem törődnek. Pedig a társadalom számára a matematika vagy a humán tárgyak tehetségei a fontosabbak. Ahogy akinek nincs hallása azt kár a zenére képezni. Ez ugyanúgy igaz minden más képesség esetében is.

Mitől függ a gyermeknevelés hatékonysága?

Elsősorban a szülői, családi háttértől.

A jelenkor fejlett társadalmai ugyan már nem klasszikus értelemben vett, zárt osztályokra tagolódnak, mégis erősen osztályként viselkednek, mert a jövedelemosztás ugyan egyre inkább képességtől függő teljesítmény arányos, de mivel a képességek kifejlesztése elsősorban a családi körülményektől függ, a szülők társadalmi helyzete a gyakorlatban nagy valószínűséggel a gyermekeik számára is öröklődik. Ameddig ez jellemző, a társadalom érdeke megkívánja, hogy a születések minél nagyobb hányadát a jómódú, iskolázott szülők neveljék fel. A társadalom érdeke, hogy a születések minél nagyobb aránya a jobb családi körülmények között történjen. Ezt az állítást és gyakorlatot nemcsak a keresztény erkölcs, de a közvélemény is nehezen fogja el. A fejlett társadalmakban is tudomásul kell venni, hogy az erkölcs nem kerülhet szembe a társadalom érdekével. Csak az lehet erkölcsös, ami a közösség érdekét szolgálja.

Tekintettel arra, hogy a jelenkori fejlett társadalmak elsődleges érdeke a minél jobb minőségű munkaerő felnevelése, ezért a társadalom érdekének szolgálata nem lehet erkölcstelen.

A magyar viszonyok között különösen sérül ez a társadalmi érdek. A rendszerváltás óta sokat romlott a születések mögötti családi háttér. A bolsevik rendszerben magas volt a foglalkoztatás, ezért alacsony a társadalmi tekintetben leszakadt családok és a nagyon gazdagok aránya. Minél homogénebb a társadalom, annál kisebb a családi háttér hatása az ott születettek felnevelésére.

A rendszerváltás során azonban nagyon széles lett a tartósan leszakadt réteg, és megsokszorozódott a jómódú, magasan iskolázott réteg. Ennek hatására nagyon felerősödött a születéssel determinált gyermekek sorsa közti különbség.

Több évtizedes vágyam az olyan felmérés, ami illusztrálja a családi környezet és a felnevelési eredmény közti összefüggést. Ennek szerepét egy állításommal illusztrálom. Ha a családok felső harmadában akkora volna a gyermekvállalás, mint jelenleg az alsó harmadban, és fordítva, az alsó harmadban csak annyi volna, mint jelenleg a felsőben, ötven év múlva háromszor olyan gazdag volna a társadalom, mint amennyit a politikai eszközökkel el lehet érni. Vagyis semmitől nem függ úgy a társadalom jövője, mint a gyermekvállalás mögötti családi struktúrától. Ezért a társadalom elsődleges kötelessége, hogy olyan módon befolyásolja a gyermekvállalást, hogy a születések aránya minél közelebb legyen a felnevelés várható optimumához.

Ez annál is indokoltabb, mivel minden fejlett társadalomban a gyermekvállalás mögötti családi háttér kontraszelekciós. Ha nem is mindenütt olyan durva a társadalmi érdek sérelme, mint nálunk. Nem ismerek olyan társadalmat, amelyikben nem a felnevelés szempontjából kedvezőtlen arányban oszlik meg a gyermekvállalás a családok között. Sajnos, mi ebben a tekintetben is a sereghajtók közé tartozunk.

A társadalmi érdekkel ellentétes gyermekvállalási számos tényezőtől függ.

Az alacsony foglakoztatás.

Ebben a mutatóban, az EU tagországok között az utolsók vagyunk. Még remény sincs arra, hogy ezen belátható időn belül javítani tudunk. A tartós munkanélküliség nemcsak drága, de nagyon kártékony is. A legnagyobb társadalmi kárunkat a viszonylag sok, eredménytelenül felnevelt gyermekével okozza. A munkanélküliek eltartása ugyan nagy társadalmi kötelesség, de az nem, hogy az ilyen gyermekvállalásukat anyagilag támogassa az állam. Márpedig a gyermeknevelési támogatásuk a segélyükhöz viszonyítva azoknak a családoknak a legnagyobb, amelyek nagyon gyenge eredménnyel nevelnek.

A tartós munkanélkülieknek ugyan társadalmi kötelesség munkaalkalmat biztosítani, de amíg ez nem valósul meg, tiltani kellene a gyermekvállalást. Ha a politikai vezetés venné a bátorságot, és megmutatná, milyen kétségbeejtő a tartós munkanélküliek gyermeknevelési eredménye, nem volna tartható a gyermekvállalásuk támogatása. Ez ugyan nagyon felháborító javaslat, de még felháborítóbb az a magatartás, amelyik tudja, hogy az ilyen körülmények között felnövő gyerekek nagy valószínűséggel társadalmi károkozók lesznek, de nem hajlandó ezt bevallani. Ahhoz, hogy javaslatomat elfogadhatatlannak tartsák, bizonyítani kellene, hogy a tartósan munkanélküliek gyerekei többségükben a táradalom hasznos polgáraivá vállnak.

Kulturálisan heterogén társadalom.

Diákkoromban felismertem, hogy a magyar társadalomban nem egyforma értéket jelentenek az etnikumok. A zsidóság magasan kiemelkedett. A svábok is lényegesen megelőzték a magyarokat. Akkor még a vallások közti különbségek is mérve voltak, tehát a keresztény felekezetek közt is mérhető volt a különbség. A lutheránusok vezettek, a reformátusok alig előzték meg a magyarokat és az ortodox keresztények voltak az utolsók. A cigányság szerepével pedig nem is találkoztam.

A soknemzetiségű Baranyában megtanultam, hogy a sokácok és a rácok, mint parasztok ugyan nem maradtak le, de nem voltak jelen az úri középosztályban, politikai súlyuk ezért csekély volt. A református falvak pedig meggyőztek arról, hogy a túlnépesedett magyar falvakban megtalálták a megoldást, az egykét, amit ma kínai megoldásnak nevezhetnék. A cigányság elmaradottsága, idegen kultúrája pedig nem zavart, mert azok is munkából éltek.

A magyar zsidóság és a puritán svábok kipusztítását, illetve kitelepítését valamint a munkátlanságra ítélt cigányság számarányának növelését történelmünk legnagyobb tragédiájának tekintettem, és tekintem ma is.

Kabaréba való téma, ahogyan változott az etnikumokhoz való hozzáállásunk.

Az antiszemitizmus jellemezte a 20. század első felét. A politikai életünket az antiszemitizmus harsogása, végül pedig a magyar zsidóság öthatodának az elpusztítása, kiüldözése jellemezte. A lakosság 6 százalékát kitevő magyar zsidósággal az volt a bajunk, hogy százalékarányuknál többször nagyobb volt a részarányuk a polgárságban, a gazdaságban, a tudományokban és művészetekben. Vagyis abban, hogy ezer éves történelmükben a 20. század fordulóján először volt jelentős súlyú magyar polgárságunk, soha nem növekedett jobban a gazdaságunk, a tudományunk és a művészetünk. Ennek a nagy részét a magyar zsidóságnak köszönhettük. Ennek ellenére politikai öngyilkosságnak számított a zsidóság érdemeinek bemutatása. Az általunk megváltozhatatlan szovjeturalmon belüli realitásra, ezt jó ideig csak a hatodára lecsökkent zsidóság tettre meg.

A svábok többségének kitelepítése. A század közepén, amikor a legnagyobb szükség lett volna a puritanizmusunkra, az adott helyzethez való tárgyilagos alkalmazkodásra. Ekkor a svábok jelentették a megmaradt puritán etnikumot, a nyugat-európai mentalitást. Ezért aztán azok lettek a nem kívánatosak. Vagyonuktól megfosztva kitelepítettük a többségüket.

A két nálunk értékesebb etnikumunk barbár felszámolását ma már némi önkritikával emlegetjük, de még nem írta le senki, hogy hogy a két háború közti magyar társadalomból csak az a két etnikum emelkedett fel a Nyugat élvonalába, akiket üldöztünk. A magyar zsidóság megmaradt, de kimenekült tagjainak többsége Izraelben és az Egyesült Államokban sikerrel lett nyugati polgár, és az itt maradottaknál lényegesen magasabb szintre emelkedett. A batyuval kitelepített svábok pedig beépültek a nálunk sokkal fejlettebb anyaországukba. Nagyon itt szeretek volna maradni, mégis csak úgy zárkózhattak fel a protestáns germánok közé, hogy mi bosszút akartunk állni rajtuk, és kitelepítettük őket. Tanulságos volna néhány zsidó és sváb családot bemutatni, hogy mire vitték a magyar zsidók Izraelben és az Egyesült Államokban, illetve hogyan élnek a kitelepített svábok Németországban.

A rendszerváltás óta a cigányság maradt a legjelentősebb etnikumunk.

A cigányság nemzeti tragédiává azzal vált, hogy kirekesztettük őket a munkaerőpiacról. Az integrálódásuk csak a munkára fogásukkal lesz elképzelhető. A túlzott gyermekvállalásuk pedig egyre elviselhetetlenebb teherré válik. Azzal, hogy politikai bűnnek minősítjük a cigánykérdést, csak növeljük a problémát.

Őket a Horthy rendszer még nem létező problémaként kezelte. A rendészeti problémájukat megoldotta a csendőrség.

A bolsevik évtizedek alatt sem okoztak gondot. Az erőltetett iparosítás és a teljes foglalkoztatás mellett mindenkinek lehetett, de akinek nem volt munkája, hatsági eszközök is üldözték. Az átlagbér ellenőrzés pedig keresett munkaerővé tette őket. Az átlagnál lényegesen nagyobb bért igénylő, magas teljesítményre képes munkaerőt csak úgy lehetett az átlagbér sérelme nélkül alkalmazni, ha felvettek két alacsony bérű cigányt is.

Akkor a cigányság foglalkoztatásának inkább a hátrányait láttuk, az előnyeit nem. A közvélemény legfeljebb az alacsonyabb teljesítményük, és az apró üzemi tolvajlásaik miatt morgott. Nem volt a társadalomra veszélyes a cigányellenesség.

A rendszerváltás óta azonban az egyik legnagyobb társadalmi problémánk lett. Huszonöt év nem volt elég arra, hogy publikáljuk a rendszerváltás a magyar cigányságban mekkora arányú munkanélküliséget okozott. Nemcsak nálunk, de minden volt csatlós országban, ahol jelentős számban élnek. A mi problémánkat nekünk kellene megoldani. A cigánykérdést elhallgatni, vagy megoldhatatlannak minősíteni azonban megbocsáthatatlan bűn. Tartós munkanélküliség ugyan a nemcsak a cigány lakosságon belül van, de brutális mértéke csak a cigányságon belül jellemző.

A cigányságon belül azonban további problémák is vannak. Kulturálisan másként értékelik a magántulajdont. Ez a bolsevik rendszerben elsősorban a munkahelyeket érintette, a rendszerváltás óta a kisemberek személyes tulajdonát érinti.

A liberális közgazdászok nemcsak a rendszerváltás idején, de ma is vallják azt az ostobaságot, hogy a veszteséges vállat működése társadalmi károkozás. Ez csak akkor igaz, ha az ilyen vállatokban dolgozókat nyereséges, vagy kisebb veszteségű vállalkozásban foglalkoztatni tudjuk. Mi azonban a veszteséges vállatok leállításával másfélmillió munkást tettünk mindmáig munkátlanná. Negyedszázad után egyértelművé vált, hogy a normatív foglalkoztatási feltételek mellett a munkaképes lakosság mintegy ötöde egyre kevésbé lesz foglalkoztatható.

A tartós munkanélküliség azonban olyan nyomorral jár, amiben a családi pótlék is jelentős jövedelmi forrásnak számít. Ez is növeli a cigányság gyermekvállalását. Erről sincs adat, de egyetértek a közvéleménnyel, hogy a leszakadt cigányok az átlagosnál több gyermeket vállalnak. Ezen a közvélemény, de még a pedagógusok is háborognak, de a demográfusok nem hajlandók az erre vonatkozó adatokat közölni, pedig azok valószínűleg kisebbek, mint a tények ismerete hiányában feltételezettek.

Alacsony a cigányságnak a gyermeki iskoláztatásával szembeni igénye is. Én is ebben látom a gyenge oktatási eredmény fő okát. Megszállott híve vagyok a homogén képességű tanulócsoportokban történő képzésnek. A tanulócsoportok homogenitást nemcsak a képességek, de kulturálisan is fontosnak tartom. Tekintettel, hogy a cigányság kulturálisan leértékeli az oktatásban elért eredményeket, sem a szülők, sem a diákok nem törekednek olyan intenzitással a minél jobb oktatási eredményre, lényegesen másként, és sokkal jobban kell ebben érdekeltté tenni őket.

Ezért javaslom a cigány szülők megkülönbözetett jutalmazását a gyerekeik jobb iskoláztatása esetén.

Az oktatáspolitikai illetékesei nem veszik figyelembe, hogy az etnikai különbségek bizonyos szakmák, és azoknak bizonyos szintje felett eltűnnek. A valamiben kiválók között eltűnnek a kulturális különbségek. A művészek és a sportolók, valamint a kiemelkedő képességek tekintetében a képzésében a kulturális megkülönbözetés elveszíti a jelentőségét. Életem során a legnagyobb társadalmi szemléletváltozás éppen ebben a tekintetben történt. A zseniális operaénekes, zongoraművész, festő vagy a világszínvonalú sportoló esetében eltűnt a két háború közt még jellemző faji előítélet.

Az állampolgárok társadalmi értéke differenciálódik

A napokban írtam Piketty francia akadémikus vagyonelosztásról szóló könyvéről. Ő a fizikai vagyon elosztását tarja elsődlegesnek. Ezzel az a bajom, hogy a fejlett társadalmakban, amiket ő is a fontosabbnak tart, a fizikai vagyonnál fontosabb lett a szellemi vagyon. Ez ugyan jó száz éve Max Weber felismerte, de nagyon kevesen léptek tovább az általa kijelölt úton.

Jó negyven éve, hogy megpróbáltam definiálni. Weber ugyanis megállt ott, hogy a társadalom működésének hatékonysága elsősorban a lakosság viselkedésén múlik. Azt is megállapította, hogy a protestáns etika felel meg a legjobban a társadalom hatékonysága szempontjából. Ez bámulatos következetességgel igazolódtak. A Nyugat kulturális körén belül csak a protestánsok maradtak az élvonalban.

Az egyértelmű volt a számomra, hogy Weber protestáns alatt nem vallást, hanem életviteli erkölcsöt értett. Helyesebb lett volna a protestáns helyett puritánt mondani.

Az elmúlt ötven év nagy történelmi eseménye, hogy a távol-keleti konfuciánus népek még a nyugati puritánoknál is puritánabbak, ezért sikeresebbek.

Az állampolgárok értéke.

Az állampolgárok értékét az erkölcsük határozza meg. Ezt a három tényező szorzatával fejezem ki. Az egyedek érétkét az erkölcsük, a képességük és a tudásuk szorzata fejezi ki. Az érték három eleme ugyanis egymást gyengíti, vagy erősíti. Webernek abban igaza volt, hogy a magatartás, az erkölcs megfelelősége nélkül nincs versenyképes társadalom. Az elmúlt száz évben a társadalmak közti versenyt mindig a puritán erkölcsűek fölénye jellemezte. Ezt jól illusztrálja a tény, hogy a háromtagú szorzat előjele az erkölcstől függ. A három közül ugyanis csak az erkölcs lehet negatív, a másik kettő természeténél fogva pozitív. Az egyének értékének előjelét az erkölcs megfelelése jelenti.

Mind a képesség, mind a képzettség egymás nélkül értéktelen, de rossz erkölcs esetén negatív, és annál kártékonyabb, minél rosszabb. A történelem ezt korábban is bizonyította, nagy károkozáshoz is nagy képességre van szükség.

Az tény, hogy korunkban csak a puritán népek lehetnek sikeresek, de azok is csak akkor, ha nem népesedik túl, és olyan mértékben, amilyen korán felismerik a képességeket és gondosan kiképezik azt.

A társadalomra jellemző kívánatos erkölcs kialakulását befolyásoló módszerekről keveset tudunk. az biztos, hogy nagyon bonyolult és hosszú folyamat

Mivel csak az európai történelmet ismerem, erre építkezek. Tizenéves koromban felismertem, hogy kontinensünkön azt látjuk, hogy északnyugattól délkeletre egyre csökken a lakosság puritanizmusa. A skandinávok járnak az élen, de az angolszászok és germánok is keményen puritánok. Tőlük délre és keletre haladva egyre csökken a puritanizmus. Ez azt sugallja, hogy az éghajlattól és a gazdaságföldrajzi adottságoktól függ. Sem a szinte örökös nyár, sem a nagyon hosszú és kemény tél nem kedvez a puritán magatartás kialakulásának.

A világgazdaság egészét nézve azt látom, hogy a négy évszakos térségekben fejlettebbek a társadalmak. Ezt azért tatrom indokoltnak, mert a biológiai fejlődésben is elsődleges a változó környezethez történő igazodás. A négy évszak, főleg a mezőgazdaságban, évente négy jelentősen eltérő éghajlati körülményekhez való igazodást követelt.

Az emberi fej történetében a legnagyobb változást a jégkorszakot megszüntető felmelegedésnek köszönhetjük. Ennek hatására az emberiség nagyobb részének megváltozott a természeti környezete. Ennek ellenére a tudós társadalom ötven éve a várhatóan ennél sokkal kisebb éghajlati változással rémisztgeti a világot.

Az is köztudott, hogy a városokba áttelepült parasztok gyorsan a városi polgárokon is túltevő puritánok lettek. Ezt is Weber ismerte fel, amikor megállapította, hogy az Amerikába kivándorló, egyébként a társadalmi változásokra nehezen reagáló falusi parasztok gyorsan modern amerikai polgárok, a mezőgazdasági forradalmat meghozó farmerek lettek. Ezt ő Amerika-hatásnak nevezte.

Nagyon kerülik a társadalomtudományok azt a nagyon fontos témát, hogy a különböző kultúrákból új fejlettebb környezetbe kerülők hogyan reagálnak.

Ennek a legjobb történelmi példája a szétszóródott zsidóság. Ezek, ha a nyugati kultúrába kerültek, példátlanul sikeresek lettek, ha a saját, közel-keleti kultúrájukban maradtak, annak szintjén megrekedtek.

Azt is fény, hogy a világ lét leiskolázottabb, legjobban a kor követelményeihez igazodó etnikum a nyugati zsidó és a távol-keleti kínai diaszpóra. Mindkettőt üldözték a befogadó államalkotó népek, ennek ellenére azokhoz képest is sikeresek lettek.

A Nyugaton a legnagyobb viselkedési változást azonban az ipari forradalom hozta. A konzervatív jobbágyokból változásokra érzékeny proletárok lettek. Bebizonyosodott, hogy a nagyobb közösségben végzett rendszeres munka puritán emberekké alakította át azokat a jobbágyokat, akik a maguk és családjuk gazdái voltak, akiknek a munkarendjét generációkon keresztül az álltaluk nem irányítható természeti körülményekhez kellett illeszteni. Így vált a vallás misztikumától irányított parasztból realista puritán.

A puritanizmust kialakító körülmények feltárása a társadalomtudomány feladata. Az biztos, hogy a puritanizmus csak a folyamatos munkamegosztásban való részvétel alakítja.

A veleszületett képességének kibontakoztatása.

Az embert, a legfejlettebb fajt az is jellemzi, hogy az egyedei között a legnagyobbak a különbségek. Ez százszor nagyobb a szellemi, mint a fizikai képességek tekintetében. A vele született képességek kifejlesztve még nagyobb lesznek.

A múltban erre nem volt nagy szükség, hiszen az osztálytársadalmak csak nagyon alacsony szinten tudták a veleszületett képességeket hasznosítani. A tudományos és technikai forradalom előtt a munkaerő nagy többségének a fizikai képességei közül szinte csak az erejükre volt szükség. Arra is csak olyan mértékben, amire a munkaképes korosztályok többsége megfelelt. Szellemi képességekkel szemben pedig alacsony volt az igény, azt inkább féken kellett tartani.

A tudományos és technikai forradalom széles körben először a 20. században, vagyis eddigi életünk végén jutott el odáig, hogy a fejlett társadalmakban szinte általános lett a képesség és a képzettség hiánya, illetve azok kibontakoztatásának minél magasabb szintje.

Azt hamar felismerem, hogy az osztálytársadalmak mennyiségi, azaz létszámigénye mindig kisebb volt, mint amennyire szaporodtunk. A túlnépesedésünk nyomásának egészen az utóbbi mintegy hatezer évig egyetlen szelepe volt, az új életterek benépesítése. A gyűjtögetésből élés ugyanis olyan életforma volt, amiben nem volt lehetőség az életfeltételek javítására, mindenekelőtt a táplálékunk mennyiségének növelésére. Abból éltünk, amit a természet adott. A túlnépesedést az éhhalál tartotta féken.

A jégkorszak végét okozó felmelegedés azonban az élettereink jelentős hányadában olyan mértékben csökkentette a gyűjtögethető táplálékot, amire válaszolni csak a létszám drasztikus csökkenésével lehetett válaszolni.

Ma már tudjuk, hogy számos gyűjtögető társadalomban kiegészítő táplálékforrásként megjelentek a későbbi kultúrnövények és háziállatok. Ezekre a kapás háztáji növényekre és állatokra épültek az első szántóföldi, öntözéses növénytermelő és a legelőkön pásztorkodó kultúrák. Ennek következtében az eddig, mintegy 150 ezer éven keresztül a természet ajándékaiból élő fajunk nagy többsége átalakult termelésből élővé.

A termelésből élés minőségi ugrást jelentett a gyűjtögető életmódhoz képest. Nemcsak képesé váltunk arra, hogy a táplálékunk mennyiségét több munkával növelni tudtuk, de elsősorban a jobb és rendszeresebb táplálkozásunknak köszönhetően a várható életkorunk is meghosszabbodott.

Az önözéses növénytermelés közel százszorosára növelte a terület eltartó képességét, a sokszorosára növekedett lakosság népszaporulata. A pásztorkodás eltartó képessége tizede sem volt az önözéses gabonatermelésének. Annak oka, hogy az önözéses növénytermelés magasabb társadalmi szintet jelentett a pásztorkodóknál, elsősorban a magasabb népsűrűséggel, és az állandó telephellyel magyarázható. A szorosabb társadalmi kapcsolat, a közös lakótelepülés előfeltétele a társadalmi munkamegosztásnak.

A nem önözéssel termelt gabonára épült osztálytársadalom csak az időszámításunk után első évezred végén jelent meg Európa nyugati felén. Erre épült fajunk további, egyre gyorsuló további társadalmi fejlődése.

Túlnépesedő faj voltunk.

A növénytermelő és a pásztorkodó társadalmak jelentősen javítani tudták a várható életkort. Amíg a gyűjtögető társadalmakban valahol a húszas évek első felében volt a várható életkor, fajunk spontán szaporodása nagyon lassú volt. Ebben még a születettek nagyobb hányadának nem lettek útódai. A megtermelt gabonára és a pásztorkodásra épülő társadalmakban a táplálkozás növelte a várható életkort, ami a népszaporulat hatványozott növekedését jelentette. Még nem láttam olyan demográfiai munkát, ami az emberi faj szaporodási rátáját a várható életkor függvényében mutatta meg. Becslésem szerint, a változatlan népesség valahol a húszas évek első felében lehet. a várható életkornak egyetlen évvel való meghosszabbodása, a népszaporulatban jelentős gyorsulást eredményez.

A várható életkor és a népszaporulat közti összefüggés sokat segítene abban, hogy felmérhessük, mikor, mekkora volt a túlnépesedési nyomás, mekkora halálozást kellett magának a társadalomnak okozni, hogy a népesség tartós változásának átlaga 1-2 ezreléknél ne legyen gyorsabb. A tények tanúsága szerint, az osztálytársadalmak mindegyike közvetlenül és közvetve annyi halálozást okozott, amivel a növekvő várható életkor ellenére sem növekedett 1-2 ezreléknél gyorsabban a népesség. Ez azt jelenti, hogy az osztálytársadalmak a halálozást olyan mértékre növelték, hogy a várható életkor alig haladta meg a létszám újratermelését eredményező szintet. Ez hihetetlennek hangzik. Jó volna tudományos felméréssel bizonyítani, hogy mikor mennyi volt a várható életkor. A társadalmak lakosságának növekedése viszonylag megállapítható. Ezt tartom és valahol az 1-2 ezrelékesnek. Ebből azonban az fakad, hogy a várható életkor is nagyon alacsony maradt. Sokkal alacsonyabb, mint ma elképzeljük.

Elgondolkodtató azonban, hogy korunkban, néhány országban a lakosság várható életkora az európai mértékkel mérve még mindig nagyon rövid, mégis 3-4 százalékos a népesség növekedése. Ezekben az elmaradt társadalmakban a népesség növekedése 10-20-szor gyorsabb, mint ami évezredek óta az emberiség egészére jellemző volt.

Születéskorlátozás

Világtörténelmi ismereteim alapján csak egyetlen születéskorlátozási módszerről tudok, arról, ami a középkorban Európa nyugati felén a középkorban működött, a kiscsaládos jobbágyrendszer. Ennek sikerült egyrészt stabilizálni a gyermekvállaló családok számát, másrészt jó tíz évvel a nemi érettség utánra kitolni az első szülést. Elsősorban ebben látom a középkori Nyugat-Európa sikerének okát. Ennek ellenére, szinte nyoma sincs az európai történelmet ismertető művekben.

Magát a tényt, hogy a középkori jobbágyságban a házasság példátlanul későre tolódott, csak a két háború között a francia történészek mutatták ki a francia történészek. De a világtörténelmi jelentőségre ők sem mutattak rá.

Ez a születésszabályozó mechanizmus azonban a jobbágyság felszabadításával megszűnt. Ezzel megszűnt a születésszabályozás korlátozása is. A népszaporulat felgyorsulásának a hatása felmérhetetlen emberpusztítást indított volna el.

Európa szerencséjére, ezt követően történt a viszonylag lakatlan Amerika és Ausztrália felfedezése, ezzel Európa nyugati felének élettere megtízszereződött. Mivel az az óriási élettér ötszáz év után is viszonylag alulnépesedett maradt, annak ellenére, hogy ma már több európai származású ember él Amerikában, mint Nyugat-Európában. Ott a népsűrűség alig tizede a nyugat-európainak.

A második évezred második felében nem csak megtízszereződött Európa nyugati felének az élettere, hanem az ipari forradalom találmányainak köszönhetően megnőtt a komparatív fölénye, kizsákmányolhatta az egész hozzá képest elmaradottabb világot.

Az sem kap megfelelő hangsúlyt, hogy az ipari forradalmat követő kétszáz évben az indoeurópai népek szaporodtak a leggyorsabban. A gyéren lakott Amerikát és Ausztráliát elsősorban a latinok és a puritánok népesítették be. Ott most sokkal több spanyol, portugál, angol él, mint az anyaországában.

Annak a feltárása is érdekes volna, hogy a franciák és németek miért vándoroltak ki kisebb arányban, és miért nem lettek államalkotók Amerikában.

Még tanulságosabb volna annak kifejtése, hogy miért csak az angolszászok alapítottak olyan gyarmatokat, amelyek ma már gazdagabbak, mint az anyaországuk.

A nemzeti történelmek kora lejárt.

Ilyenkor eszembe jut, hogy mi magyarok miért foglalkozunk annyira sokat a saját történelmünkkel, főleg annak feltupírozásával, és miért nem vizsgájuk a világtörténelem fontos tanulságainak kikerülhetetlenségét. Mi még ahhoz is kevesen voltunk, hogy a Kárpát Medencét belakjuk, nemhogy a világtörténelemben jelentős szerepünk lehetett volna.

A magyar történészek is a fő faladata is annak bizonyítása lenne, hogy minden népnek első kötelessége, hogy beépüljön nem csak a közvetlen környezetébe, de még az emberiség egészébe is.

Mi úgy tálaljuk népünk történelmét, mint balsorsot azért, hogy nem a mi igényünkhöz alkalmazkodott a környezet, mi voltunk kénytelenek elszenvedni a környezetünkhöz való alkalmazkodást. Éppen a mai újságban olvasom, hogy egy nemzetközi felmérés szerint mi a legpesszimistább népek közé tartozunk. Sokszor mondom, hogy nekünk van a legpesszimistább himnuszunk. Az valódi temetési zsoltár.

A család társadalmi szerepe.

Fajunk történelme során az egyének társadalmi szerepe azon dőlt el, ki hova született. Nagyon alkalmas volna a társadalmak fejlettségét azzal mérni azzal, hogy melyikben hogyan, milyen arányban volt az egyének születése eleve determinált. Nem ismerek tudományos felmérést arról, hogy mikor, mekkora voltak a társadalomban játszható szerepek determináltsága annak alapján, ki, hova született. Az újszülöttek sorsa elsősorban azon múlt, hol voltak a társadalomban a családja. Még az is kivételnek számított, hogy valaki a szülőfalujától egy napi járóföldnél távolabb talált párt magának, vagy a szomszéd faluba költözött. Ebben a tekintetben az utóbbi száz évben többet változott a világ, mint előtte egész történelme alatt.

Mivel a jelenleg a puritánok társadalmak már nem túlnépesedők, ezek elsődleges célja csak a minél értékesebb lakosság felnevelése lett. Ennek eredménye elsősorban a gyermekvállaló családokon múlik. Ezért nem elég, hogy a társadalom vállalja a gyerekek oktatását, mert ez csak akkor lehet eredményes, ha a szülők is ebben érdekeltek.

A jelenkor fejlett társadalmaiban szinte általános, hogy a gyermekvállalást a társadalom támogatja. Ez a támogatás azonban szinte minden társadalomban nem a társadalmi érdek, hanem a szociális erkölcs és a gyermekek száma alapján történik. Ez azonban a társadalom érdekével ellentétes gyermekvállalási struktúrát teremt. A társadalmak azért támogatják a családi pótléknak nevezett gyermekvállalást, hogy minél több gyermek szülessen. Ezek iskoláztatását a társadalom vagy ingyen, vagy igen jelentős állami támogatással biztosítja. Nyoma is alig található annak, hogy az államok tisztáznák, mi volna a társadalom érdeke. Ezért aztán a támogatás gyermekvállalásban kontraszelekciót, és a társadalom érdekével ellentétes gyermekvállalást hoz létre.

A társadalom érdeke nem a minél több születés, hanem a születéseknek és a felnevelésnek a társadalmi érdek szolgálatba állítása volna. Ezzel szemben minden társadalomban a születések szülői háttere kontraszelekciós. Ez alól jelenleg egy kivétel van, a kínai egyetlen gyermeket engedélyező korlátozás, az sem jó, mert ugyan nem kontraszelekciós, de nem a társadalmi érdekre szelektáló. A társadalom érdekét az olyan gyermekvállalási rendszer szolgálja, amelyik nem a gyermekek számát, hanem azok felnevelési eredményét jutalmazza. Nagyon leegyszerűsítve, már az is óriási eredményt hoz, ha a gyermeknevelés támogatása jövedelemarányos lenne. A legjobb megoldás azonban a felnevelés eredményének utólagos jutalmazás.

Azt kellene tudatosítani, hogy az olyan gyermeknevelés, ami a munkaerő alsó minőségi ötödébe kerülő gyermeket nevel, az társadalmi kárt okoz. Még ezt sem merte leírni senki, pedig talán a legnagyobb kár abból származik, ha a munkaerőpiacon munkahelyet nem találó állampolgárok száma gyarapodik. 0 tartósan munkanélküli szülők meg egyetlen gyermeket is ritkán nevelnek a társadalom számára keresett munkaerővé.

Egyértelmű tapasztalt, hogy a szülők jövedelme és iskolázottsága valamint a gyermekeik felnevelésének eredménye között nagyon szoros a korreláció. De a farizeus politikai elit és az osztálytársadalmak érdekéhez ragaszkodó vallás ezt tudatosan rejtve tartja. A társadalom szellemi és anyagi elitjéhez tartozó családok hat gyermeket is nagyobb valószínűséggel értékes munkaerővé nevelnek, mint a képzetlen és munkanélküli szülők egyetlent.

Ezért tartom a társadalom távlati érdekének legjobban ártó gyermektámogatási politikának azt, ami felnevelés eredménye alapján kontraszelekciót hoz létre.

Az egyetlen jó megoldás csak az lehet, amelyik a gyermekvállalást az eredménye alapján, az öregkori ellátásban téríti meg. De ez a módszer csak akkor működik eredményesen, ha a szülők már a gyermekvállalás idején ismerik annak jutalmazási rendszerét.

A halálbüntetés feletti botránkozás

Kopátsy Sándor PH 2015 05 03

A halálbüntetés feletti botránkozás

A hazai közvélemény többsége szinte minden borzalmas bűntett után felveti a halálbüntetés indokoltságát. Ezt a liberális politikai erők, élükön a brüsszeli bürokráciával, felháborodással fogadja. Nekem ugyan ebben a kérdésben nincs határozott álláspontom, de azon háborgok, amikor ezt a társadalom érdekével össze nem egyeztetőnek deklarálják. Tudom, hogy a fejlett társadalmakban már nem feltétlenül indokolt a kivégzés. Fajunk korábbi életében azonban ez annyira elfogadott volt, hogy azt nem tekintem indoktalannak. A társadalomtudományban is el kell fogadni azt az elvet, hogy ami általánosan jellemző, annak objektív oka van.

Arra pedig büszke vagyok, hogy felismertem minden osztálytársadalom közös jellemzőjének, a közvetett és a közvetlen halálokozásnak az objektív szükségességét, a túlnépesedés elleni védekezés nélkülözhetetlen eszközét. Minden osztálytársadalom az elviselhetőnél sokkal gyorsabban szaporodó volt. Ez ellen egyetlen hatékony védekezést a halálokozás jelentett. Ennek a szükségességét és a módszereit már sokszor leírtan.

A történelemtudomány azonban még addig sem jutott, hogy reálisan bemutassa az osztálytársadalmak halálokozó eszközeit, és azok főszerepét a tényleges halálokozások között. Pedig elég volna csak arra a kérdésre válaszolni, hogyan alakult volna a népszaporulat, ha a társadalom nem halálokozó. Még így is minden társadalomban az optimálisnál nagyobb volt a lakosság száma.

A kereszténység ugyan a legnagyobb bűnnek tartja Krisztus kivégzését, de minden vallást megelőzött abban, hogy nemcsak a dogmáit bírálókat, de még azokat is, akiről ezt tartják, kegyetlenül ki kell végezni. Ezen ugyan már túljutott.

Arra azonban nincs mentség, hogy a liberális politikusok a halálbüntetést elvileg is megengedhetetlennek tartják, hogy a lakosság többségének sincs joga a halálbüntetésre. Az abortuszt ők is elfogadják, de a felháborító bűnös kivégzését indoktalannak tartják.

A halálbüntetés elrettenő hatását én sem tartom a fejlett társadalmakban olyan jelentősnek, amit éles vitában kell eldönteni, de a társadalmi fejlődés alacsonyabb szintjén az indokoltságát nem vonnám kétségbe.

A brüsszeli bürokrácia felháborodásán azonban felháborodom. Ez is példája annak, hogy minél lényegtelenebb egy probléma, annál keményebben védik a maguk véleményét.

Elég volna, ha elővennének egy papírt és ceruzát, felírnák, hogy az emberiség évente 70 millióval szaporodik, ennek szinte az egésze a túlnépesedés okán lemaradó országokban. Száz éve nincs az emberiségnek nagyobb feladata, mint a túlnépesedésének leállítása. Még a fejlettek közé sorolható EU-ban is a lakosság mintegy tizedének nem tudják a munkából való megélését biztosítani, akkor cirkuszt csinálnak abból, hogy néhány tucat bűnözőt kivégeznek.

Franciaország sem fér be a protestánsokkal közös valutába

Kopátsy Sándor PG 2015 05 02

Franciaország sem fér be a protestánsokkal közös valutába

Azt kezdettől fogva tudtam, hogy a négy mediterrán ország számára öngyilkosság a puritán északiakkal közös valuta. Franciaország részvételét annyira természetesnek tartottam, hogy elfogadtam. Később ugyan zavart a részvételük, mert szívesen használtam volna, hogy a protestánsoknak és a római katolikusoknak még közös kereszténységük sem lehetett ötszáz évvel korábban, nemhogy közös valutájuk. Ráadásul húsz éve Németország még küzdött az egyesüléssel járó gondokkal, és az EU-t sok tekintetben még a rajnai katolikus Adenauer művének tekintettem.

Ezt a hozzáállásomat bizonyítja a tény, hogy 2003-ban a francia és a német foglalkoztatást alig 65 százalék volt, amíg a protestánsoké 75 százalék közelében volt. A következő 12 év azonban alapvető változást hozott. Németországban a foglalkoztatás elérte a 75 százalékot, Franciaországban azonban 64 százalékon maradt. Ez ugyan még mindig lényegesen magasabb, mint a négy mediterrán országban, mert azokban a magyar színvonal közelében mozog. Elég volna, ha a brüsszeli bürokraták nem egységesíteni akarnák a bürokráciát és a valutát, hanem tudomásul vennék, hogy a 75 százalékos foglalkoztatású protestáns országokéval nem lehet azonos módszereket kényszeríteni azokra az országokra, amelyekben a foglalkoztatás 55 százalékos, és még a heti és az éves ledolgozott óraszám is alacsonyabb.

Van egy másik jellemző mutató is. A német egyesülés idején a heti óraszám Németországban még két órával kisebb volt, mint Franciaországban, most három órával nagyobb. Vagyis a francia dolgozók a németekkel szemben heti 5 órával többet pihenhetnek. A bérjárulék nagyságában is a római katolikusok vezetnek, még ezek közti a legmagasabb az eleve magas bérű Franciaországban.

Ezek után érthető, hogy Franciaországban, a magánszektorban dolgozóknak csak 8 százalékuk szakszervezeti tag. A szakszervezeteknek is érdemes volna elgondolkodni azon, hogy minél erősebbek a munkaadókkal szemben, annál gyengébbek a magánszektorban, és annál magasabb a tartósan munkanélküliek aránya.

Európa jelenkora úgy fog bevonulni a történelemben, mint a minél kevesebb munkával utolérni akaró kudarca. Ezt a legjobban a foglalkoztatási ráta, és az évente ledolgozott órák szorzata mutatja. Európa alacsonyabb mindkét mutatójával, ezért a szorzatban már óriási a különbség. Messze vezet a Távol-Kelet, de jelentős a két észak-amerikai állam fölénye is. Ez azonban nem zavarja a brüsszeli bürokratákat abban, hogy a lényegtelen területeken egységes Európai Uniót irányíthassanak.

A gyermeknevelést is piacosítani kell

Kopátsy Sándor EE 2015 05 02

Társadalomszemléletem

A gyermeknevelést is piacosítani kell

Hatvan éve ismertem fel, hogy a gazdaság alakításában a piac szerepe nélkülözhetetlen. Ma reggel ébredtem arra, hogy ez fokozottan vonatkozik a lakosság újratermelési folyamatára is.

A bolsevik évtizedek alatt annak köszönhettük viszonylag sikeres szereplésünket, hogy teret engedtünk a piaci mechanizmusnak. Ezt ugyan a kelet-európai marxisták nem értették meg, bele is buktak. Nem annyira azért, mert marxisták voltak, hanem sokkal inkább azért, mert a gazdaságot is alárendelték imperialista céljaiknak.

1990-ben aztán Kínában következetesen bebizonyították, hogy a politikai diktatúra is lehet versenyképes, ha a gazdaság működését a piacra bízzák. De nekik volt még egy ennél sokkal nehezebb problémájuk is, a lakosság gyors növekedését is meg kellett állítani. Ezért a piacosítással párhuzamosan bevezették a születéskorlátozást is. A két reform a világtörténelem legnagyobb sikerét hozta, annak ellenére, hogy az egy család egy gyermek politika csak a népszaporulatot állította le, de a következő nemzedéknek a társadalom érdekéhez történő igazítást nem oldotta meg.

Ez a hiányosság azonban nem fékezte úgy le az eredményt annyira, hogy a növekedésük nem lett négyszer, ötször gyorsabb, mint a másoknál sikeresebb puritán társadalmaké. Ennek két oka volt.

Egyrészt a távol-keleti, konfuciánus népek tudatában évezredes rangja van a lakosság tudatában az oktatásban elért sikernek. A mandarin rendszer ugyanis a császár akaratának megvalósítását az oktatási rendszerben szelektálódott mandarinokra bízta. Az uralkodó osztály tehát nem vérségi vagy vagyoni alapú, manem érdemi alapon szelektált volt.

Másrészt minden jelenkori társadalomra jellemző a születések családi hátterének a társadalmi érdekkel ellentétes megoszlása. A felnevelés szempontjából jó gyermeknevelési adottságú családokban viszonylag kevés, és a kedvezőtlen adottságúakban viszonylag sok gyermek születik. Ezzel szemben Kínában ugyan nincs jó irányú szelekciója a születéseknek, de rossz sincsen. Ráadásul a kedvezőtlen családban is több gondot fordíthatnak, de fordítanak is az egyetlen gyerekre, mint a sokra.

Ez Magyarországon is bebizonyosodott. Az egykéző református parasztok nagyobb arányban tanítatták a gyermeküket, mint a sok gyerekes katolikus parasztok. Ezt az egyetlen gyerekkel nemcsak jobban megtehették, de meg is tették.

Sajnos, még nem találkoztam olyan szociológiai felméréssel, ami megmutatta volna a gyermekszám és az iskoláztatás közti összefüggést. A sokgyerekes család előnyeit hangsúlyozzák, de a hátrányát, az egy családtagra jutó kisebb jövedelmet és kevesebb szülői figyelmet meg sem említik.

Nemcsak Széchenyi, de a bolsevik rendszer is hangoztatta, hogy a legfőbb érték az ember. Széchenyi zseniálisan felismerte, hogy a kiképzett ember a fő társadalmi értek, annak ellenére, hogy a kor társadalma ezt nem bizonyította. A bolsevik marxisták ugyan nem értették meg, és nem is célozták meg, mégis megvalósították a munkások felértékelődését. Az erőltetett iparosítás létre hozta a túlfoglalkoztatást, az pedig a dolgozók hiányából fakadó társadalmi hatalmát.

A jelenkori kormányok ugyan biztosítják a dolgozók jogállását, de a nagyon alacsony foglalkoztatás mégis kiszolgáltatja őket.

A két háború közti időben a munkaalkalom hiánya, a bolsevik rendszerben a munkaerőhiány, a rendszerváltás óta ismét a munkaalkalom hiánya hozza létre a munkaerő kiszolgáltatottságát. Megtanulhattuk, hogy nem a jogálláson, hanem a munkaerő feleslegből fakad a munkaerő kizsákmányolása. Ezt sem Marx, sem a liberálisok nem értették meg. Ahol alacsony a foglalkoztatás, ott hiba vannak a jogok, mert a munkaerőnek, végső soron a lakosságnak nem lehet hatalma. Ahol munkaerőhiány van, ott a diktatúrákban is a lakosság az úr. Vagyis a társadalmi hatalom is a kereslet és a kínálat viszonyától függ.

Ebből fakad, hogy a túlnépesedő társadalmakban a nép kifosztott, a munkaerőhiányosban pedig úr. A jelenkor minden fejlett társadalmában a minőségi munkaerőben van hiány, ezért azokban a munkaerő minőségével arányos a hatalom és a jövedelem elosztása. Az ilyen társadalmakban az elsődleges feladat a minőségi munkaerő termelése. Ez azonban csak akkor érhető el, ha ez a társadalom elsődleges célja.

Ez már jó száz éve markánsan jelentkezett. Ezt mutatta a Nyugaton a zsidó, a Távol-Keleten a kínai diaszpóra sikere. Mindkettő a társadalmi fejlődés élcsapata lett, annak ellenére, hogy a befogadó nép üldözte őket. A vasút és a gőzhajózás azonban olyan technikai forradalmat okozott a szállításban, amit a társadalomtudományok ugyan nem értettek meg, annál jobban reagált az új helyzete Nyugaton a zsidó, a Távol-Keleten a kínai diaszpóra. Mindkettőt üldözték az államalkotó etnikumok, mégis anyagi és iskolázottsági szinten az élcsapatot jelentették.

A gőzgépek forradalma mégsem okozott a világgazdaságban megfelelő változást. Ezt hozta meg a közúti közlekedés és a kommunikáció forradalma, valamint az iskoláztatás magas szintje. A 20. század derekára szétestek az imperialista gyarmati birodalmak. Nemcsak azok, amelyek demokrata felépítménnyel működtek, hanem azok is, amik politikai diktatúrák voltak.

A 20. század végére a fejlett tőkés osztálytársadalmakban megszűnt a túlnépesedési nyomás, felszámolta a jólét, az iskolázottság és a fogamzásgátlás. A puritánok mind a Nyugaton, mind a Távol-Keleten a fajunk történetében példátlan fejődést értek el. Hozzájuk képest még a fejlett, de nem puritán lakosú társadalmak is viszonylag lemaradnak.

A század végére egyetlen szegény, de puritán nép maradt, a kínai, de ennek létszáma elérte a már gazdag puritán népekét. A kínai kommunisták felismerték, hogy a felzárkózásuknak két akadálya van, a gazdaságot nem a piac irányítja, és elviselhetetlenül gyors a népszaporulatuk. Mindkét akadályt lebontották. A gazdaságot piacosították, a gyermekvállalást pedig drasztikus módszerekkel csökkentették. Ezzel a korábban elképzelhetetlen gyorsaságú fejlődés előtt szabadították fel az utat.

Kína sikerével lényegében be is zárult a fejlettekkel felzárkózhatók köre. Ma minden puritán nép, az emberiség kétötöde sokkal gyorsabban növekszik, mint a nem puritán kultúrákhoz tartozó, többségében túlszaporodó háromötöd. A jelenkor kétötöde a túlnépesedés leállásával és a gazdaság piacosításával soha nem tapasztalt tempóban fejlődik.

Valamint azonban egyetlen társadalom sem vett tudomásul, hogy elmaradt a minőségi munkaerő újratermelését is piacosítani kell. A lakosság értékének bővített újratermelése ugyanis kontraszelekcióval folyik. Ezt a társadalomtudományok ugyanúgy nem veszik tudomásul, mint a túlnépesedési katasztrófát.

A lakosság minőségének javulása ugyanis soha el nem képzelt tempóban folyik. A tudományos és technikai forradalom ugyanis olyan mértékben megnövelte a munkaerő minőségével szemben támasztott igényt, hogy a társadalom spontán reagált a megváltozott igényre, sokszorosára építette ki az oktatás, az egészségvédelmet, megfordította a nemzeti jövedelem újraelosztását. Amíg minden osztálytársadalom elsősorban a szegényeket adóztatta, és a gazdagoknak osztotta vissza, ma minden társadalom progresszíven von el, és nivellálóan oszt vissza.

Kínán kívül nem ismerünk olyan társadalmat, ahol a társadalmon belül nem kontraszelekcióval történik a gyermekvállalás. Ott ugyan nem kontraszelekciós, de ez sem a társadalmi érdekre szelektálja a gyermekvállalást. Ennek az oka, hogy a gyermekvállalásban ott sem a piac működik, hanem a társadalmi érdekel ellentétes állami támogatás.

A gyermekvállalás piacosítása

Az ötvenes években a piacosítás alatt még csak az értettem, hogy a világpiaci árakhoz kell igazodnia termékek árarányát. Ez a világpiachoz való igazodás az áruk világában egyet jelenthet azzal, hogy az árak aránya a világpiaci árarányokkal egyezzen meg. Az fel sem merült, hogy ez a szolgáltatásokban már nem ilyen egyszerű. Azt pedig csak most értettem meg, hogyan, és miért kell a gyermekvállalásban és felnevelésben piacosítani. Piacosítás alatt azt kell érteni, hogy a gyermekvállalás hatékonyságát sem a költsége, sem a világpiaci ára, hanem a piac értékítélete alapján kell mérlegre tenni.

A piacosítás a gyermeknevelés esetében azt jelenti, hogy a gyermeknevelés értékét a munkaerőpiacon a kereslet-kínálat aránya határozza meg. A szülők a gyermeknevelését azok munkaerőértéke alapján kell jutalmazni. Nem előre, nem a ráfordítás, hanem a felnevelés eredménye arányában utólag kell megtéríteni.

Tekintettel arra, hogy a felnevelés, mindenekelőtt a képzésük költségeihez, az egészségük védelméhez az állam is hozzájárul, annak eredményéből az állammal kell osztozni.

A szülőknek a felnevelésért járó jutalmat az öregkori ellátás formájában kell megadni. A folyósításig a nyugdíjalap követelésként lehet számon tartani. Ez lehetőséget ad arra, hogy a munkaerő vándorlást az országok között elszámolhatóvá váljon. Ez a nyugdíjak jelenlegi rendszerében már megindult.

A közgazdaságtan nem számol azzal, hogy a munkaerő vándorlás értéke ugyan egyre inkább meghaladja a fizikai tőke nagyágát, és szinte csak a szegényebb, a felnevelésüket vállaló országot sújtja, ezt azonban figyelembe sem vesszük. Még nem találkoztam olyan felméréssel, ami megmutatta volna, hogy mekkora munkaerőérték megy át a kevésbé fejlett országokból a fejlettebbekbe, a gazdagabbakba. Ezen a vesztes országok ugyan sírnak, de a megoldhatóság még fel sem merült.

A gyermeknevelés piacosítását kezdettől fogva csak úgy tudtam elképzeli, ha az érte járó jutalmat a szülők öregkori ellátáson keresztül fizeti meg a társadalom.

A gyermekvállalás nemcsak a szülők számára teher.

Fajunk eddigi életében, a 20. századig a gyermekvállalás csak a szülők számára jelentett gondot, munkát és költséget. Ennek ellenére a családok két okból vállaltak gyermekeket.

Egyrészt azokban öregkorára eltartásuk biztosítást látott. A nagy gyermekhalandóság miatt erre csak több gyermek esetében volt kellő biztosíték. Erre a vallások is rásegítettek.

Másrészt nem volt egyszerűen megoldható a nem kívánt fogamzás elleni védekezés. Ezt a történészek álszent módon elhallgatják. Bizonyítéka csak a fogamzásgátlás megoldása óta van. Minden társadalomban, még a gazdagokban is, az állami támogatás ellenére, mindenütt jelentősen csökkent a gyermekvállalás, ahol biztosított a fogamzásgátlóval való állami ellátás.

A gyermekvállalással járó költségekhez az államok mindenütt hozzájárulnak a gyermekszámhoz kötődő családi pótlékkal, bölcsődei, óvodai és iskolai támogatásokkal, gyermekeknek nyújtott kedvezményekkel. Ezeknek a támogatásoknak közös hatása a gyermekvállalási kontraszelekció. Ezek a fent már kifejtett okokból nem annyira a gyermeknevelés hatékonyságát, hanem sokkal inkább a számát ösztönzik.

Minden fejlett társadalomban a növekedés legnagyobb fékje a következő nemzedék kontraszelekciós újratermelése. A következő nemzedék értéke ugyan a kontraszelekció ellenére is nő, de megközelítőleg sem annyira, mint akkor, ha a szülőket az állam nem a vállalat gyermekek számban, hanem a felnevelésük minőségében tenné érdekeltté. Az államok ugyan nagyon sokat tesznek a jobb felnevelés, képzés érdekében, de a szülőket nem a felnevelés minőségében, hanem a felneveltek számában teszi érdekeltté. Ez az érdekeltség ellentétes a társadalom érdekével. Az ugyanis nagyságrenddel jobban érdekelt a felnevelés minőségében, mint a felneveltek számában. Ez a társadalmi érdekkel ellentétes érdekeltség alig hat a jómódú iskolázott családokra, de annál inkább a szegény és iskolázatlanokra. Ennek következménye, hogy az állami támogatások többsége a szegény és iskolázatlan családokban jelent gyermekvállalási ösztönzést, több, de kevésbé eredményesen neveltet

Ezért hangsúlyozom újra és újra, ha a családok felső harmadában születne annyi gyermek, mint az alsóban, és az alsó harmadban csak annyi, mint a felsőben, ötven év múlva háromszor gazdagabb lenne az ország, mint a jelenlegi struktúrája mellett.

A gyermeknevelés piacosítása.

A gyermeknevelés piacosítása azt jelentené, hogy az állami nyugdíjalap köt szerződést a szülőkkel a gyermeknevelés eredményessége érdekében. Ennek a szerződének a teljesítését a szülők nyugdíjba menetelekor mérik fel.

Az alábbi mérési mód csak az én egyéni, előzetes koncepcióm.

A felnevelt gyerekek, a szülők nyugdíjazásakor már kereső felnőttek, akiket az adózott jövedelmük alapján öt csoportban legyenek beosztva. Ez azt jelenti, hogy a felnevelés minőségét kifejező szorzószámok felfelé növekedjenek.

Az alsó ötöd szorzója 0.5, a másodiké 1, a harmadiké 1.5, a negyediké 2, az ötödiké 3. Vagyis egyetlen magas jövedelmű gyermek felnevelése 6 az alsó ötödbe tartozó felnevelésével azonos öregkori ellátást biztosítana.

Az alsóbb rétegekből történő felemelkedés jutalmazását biztosítaná, ha a szülők szintjénél magasabb eredményt elérő gyerekek fenti szorzóját minden szintemelkedés után 10 százalékkal jutalmaznánk. Ez megközelítőleg azt jelentené, hogy az alsó ötödbe tartozó család egyetlen felső ötödbe került gyermeke után 4 feletti szorzót érne el, vagyis nagyobb nyugdíjat kapna, mint az a szegény család, amelyik 8 gyermeket nevelt fel, de iskolázatlanul, esetleg csak a segélyekből élőt.

A gyermeket nem vállaló családok öregkori ellátásukról a nyugdíjalapba fizetéssel gondoskodjanak. Számukra azonban a legjobb megoldás, ha gyermeket fogadnak, és eredményesen felnevelnek. Ez különösen azoknak a családoknak vonzó megoldás, akik jómódúak és iskolázottak. A tények ugyanis azt bizonyítják, hogy az ilyen családok nagy valószínűséggel a felső ötödbe kerülő gyerekeket nevelnek.

Ahogyan a tőkés osztálytársadalom a nyugdíjalapokba fektette a megtakarítását, a jelenkori fejlett társadalomban a legjobb befektetés az eredményes gyermeknevelés legyen.

A fejlett társadalmak számára a meggazdagodás elsődleges feltétele a következő generáció minőségének javítása. A jelenkori társadalmakban olyan gyermeknevelési támogatásra van szükség, amiben a családok öregkori jövedelme a hatékony gyermekneveléstől függ.

Az ugyan köztudott, hogy az országok számára a leghatékonyabb import a felnevelt kiváló munkaerő befogadása, de az nem, hogy az országok számára azok a családok a legértékesebbek, akik a leghatékonyabb gyermeknevelőknek bizonyultak. Aki ezt belátja, annak a gyermeknevelés piacosítása az első feladat. Ahogyan a csak a piacosított gazdaság lehet hatékony, a gyermeknevelésre ez még sokkal inkább igaz.

A gyermekevés piacosításának első feltétele annak felmérése, hogy milyen családokban milyen a felnevelés várható eredménye. Ezért az első feladat olyan felmérések elvégzése, amikből reálisan felmérhető, hogy milyen családtól, milyen felnevelési eredmény várható.

A kevés erre vonatkozó adat, de a pedagógusok és a szülők véleménye egyértelműen azt bizonyítja, hogy a felnevelés eredménye elsősorban a család társadalmi helyzetétől függ. Annak ellenére, hogy a veleszületett képességek szóródása ugyan a társadalmi helyzettől független. Nemcsak a fizikai, de a szellem képességek is elsősorban genetikai mutációkon alapulnak. Ez a művészetek és a hivatásos sportok esetében egyértelműen igazolható. De már ott is jelentkeznek a társadalmi, családi előnyei.

A finn példa alapján ma már vitathatatlan, hogy a magzati kihordás eredménye az egészéletre kihat. Mivel a magzati kihordás minősége is függ a család anyagi és iskolázottsági szintjétől, már itt is egyértelmű a társadalmi hatás.

A közelmúltban publikált adatok alapján egyértelmű, hogy az első négy évben elsajátított szókincsben 1:4 szóródás van a szülők iskolázottságától függően. Pedig ennek a mutatónak is életre szóló hatása van.

Két területen, a művészetekben és a hivatásos spotokban sok évszázados tapasztalat bizonyítja, hogy a kora gyermekkori képesség felismerés nagyon fontos. Ezen a két területen az oktatási rendszer a minél korábbi képesség felismerésre, és a képesség tekintetében minél homogénebb tanulócsoportokban történő képzésre koncentrált.

Sajnos, az oktatáspolitika képtelen megérteni, hogy a jelenkor nem általános műveltséget, hanem szakmai kiválóságokat igényel. Ennek a társadalmi igénynek kellene alárendelni az oktatáspolitikát. Ez sokkal egyszerűbb volna, mint gondolják. Magyarországon a művészek és a sportolók képzése világszínvonalon van. Elég volna az ott alkalmazott módszereket az oktatás egészére átültetni.

Kopátsy Sándor gondolatai

Oldalak