Mi történik KÍnában

Kopátsy Sándor                EH                   2018 05 24

Mi történik Kínában

Harari könyvhöz

A tudományos és technikai forradalom elképzelhetetlenül gyors. Ráadásul, ezt az emberiség nagy többsége is érezheti. Harari könyvének köszönhetem, hogy ez még világosabbá vált számomra. Azt ugyan jó ötven éve mondom, hogy közel négyszer olyan hosszú életem alatt többet változott az emberiség sorsa, mint bármelyik évezred alatt.

A 20. század második felében a Nyugat puritán lakosú államai, az angolszászok, a germánok és a skandinávok Európában és a négy óceánokon túli angolszász országban, valamint a Távol-Keleten Japánban és a kis tigrisekben, leállt a túlnépesedés, sőt fogyni kezdett a lakosság. Ezek 1990-ben az emberiség létszámának mintegy ötödét, a világgazdaság kétharmadát jelentették. Ezekben példátlanul felgyorsult az egy lakosra jutó jövedelem, a várható életkor, és az iskolázottság.

A jelenkori történészek számára máig sem tudatosult, hogy ezek a mutatók fajunk történetében tartósan 1-2 ezreléknél lassabban javultak, a 20. század közepe óta pedig ennek tízszeresénél is gyorsabban növekedtek. Ezt a lehetőséget elsősorban a fogamzásgátlás általánossá válásának köszönhetjük. Kiderült, hogy az ember csak annyi utódot akar felnevelni, amennyi a létszámának újratermelését sem biztosítja. Erre azonban fajunk történetében először akkor nyílt lehetőség, amikor megoldódott a szexuális ösztönünk fogamzásmentes szexuális ösztönünk kiélése.

Fajunk várható életkora egészen a termelésből élés megjelenéséig 25 év körül ingadozott, ami a szaporaságunkkal egyensúlyban volt. A társadalomtudományok máig nem ismerték fel, hogy közel tízezer éven keresztül minden növénytermelő és pásztortársadalom azért kényszerült a halálozás fokozására, mert a túlnépesedése elpusztította volna. Ezt három eszközzel érték el.

Egyrészt fokozták a lakosság nagy többségének a nyomorát. A halálozás fő okozója a lakosság nyomora volt. Még Marxnak sem jutott az eszébe, hogyan alakult volna az osztálytársadalmakban a népszaporulat, ha jobban élhetett volna a lakosság. Arra sem gondolt senki, hogy a népszaporulat azért ingadozott az időjárás kedvező és kedvezőtlen alakulásával párhuzamosan.

Másrészt a háborúzásra nemcsak sokat fordított a társadalom, de a háborúk is jelentős vagyonpusztulással, járványokkal jártak. Adatokat ugyan nem találtam, de vitathatatlan, hogy az osztálytársadalmakban a hadsereg fenntartása, a hadviselések átlaga jelentősen felemésztette és elpusztította a nemzeti jövedelem tizedét, növelte a halandóságot. Jelenleg a hadsereg fenntartása, néhány kivételes fejlett országtól eltekintve, 1-2 százalékot emészt fel. A második világháború óta a fejlett világban nem volt jelentős emberveszteség. Ehhez még azt tegyük hozzá, hogy a fejlett társadalmakban a hadsereg tagjai fizetést kapnak.

Harmadrészt minden osztálytársadalom üldözte a tudásvágyat. A fennálló társadalmi viszonyok bírálata üldözendő cselekedet volt. Az oktatási rendszer elsődleges feladata a közigazgatás és a vallás klérusának képzése volt. A népoktatást ugyan Nyugton már a reformáció bevezette, de az elsődleges célja a biblia olvasása volt. A 20. század elejére ugyan általános lett az írás és olvasás elsajátítása, de az iskola elvégzése után a lakosság nagy többsége elfelejtette ezt a tudását. A dolgozók és a háztartásbeliek óriási többségének nem volt szüksége erre az ismeretre. Ezért vált jellemzővé, hogy ma csak a tízévesek bánnak otthonosan a mobiltelefonnal, a televíziók irányítóival.

Az elmúlt száz év legfontosabb történelmi eseménye az 1990-ben még nagyon szegény Kína gyermekvállalásának korlátozása volt. A kínai reform két feladatot oldott meg. Piacosította a gazdaságot és korlátozta a gyermekvállalást. Az előbbit a társadalomtudományok és a politikusok ugyan örömmel fogadták, de a gyermekvállalás erőszakos korlátozását politikai bűnnek minősítették. Azzal eleve eget értettem, hogy a kínai gazdaság piacosítása csak akkor lehet sikeres, ha a lakosság éves közel 3 százalékos növekedését 1-2 ezredre le tudják csökkenteni. Azt, hogy ezt azzal oldották meg, hogy a városi családok csak egyetlen gyermeket vállalhatnak, ugyan eleve nem tartottam optimális megoldásnak, mert ez tartósan lakosságcsökkenést eredményez. Optimális megoldás az éves 1-2 ezredes növekedés lenne, de az is csak úgy, hogy a gyermekvállalást a családok jövedelmével fordított arányban csökkentik úgy, hogy a legszegényebb és legfiatalabbak első vállalását is késleltetik, a felső harmad gyermekvállalását pedig csak három gyermek után korlátozzák. Ezért a kemény korlátozást csak kiinduláskor tartottam megengedhetőnek. De mivel az ilyen korlátozás még nem volt, a megvalósítás realitását nem ítélhettem meg, a lelassítást pedig megkerülhetetlen feladatnak tartottam, tudomásul vettem, hogy viszonylag hamar megtörténik a fellazítása. Erre azonban máig kellett várni.

Az első negyedszázad csodálatos eredményei azonban elhallgatattak. Arra pedig én sem gondoltam, hogy az egyetlen gyermek nevelése csodálatos minőségi eredménnyel fog járni. Húsz éve ugyan azt tartom súlyos hibának, hogy nem a gyermeknevelés minőségre koncentrálnak a fejlett országok, de arról fogalmam sem volt, amit a kínai gyakorlat bizonyított. Minél szegényebb a család, annál eredményesebb az egyetlen gyermek nevelése a többhöz képest. Szégyellem is magam, hogy erre nem gondoltam. Minél szegényebb a család, a gyermekek számának növelése annál jobban csökkenti mind az egy családtagra jutó jövedelmet, mint a nevelési időt. Az egy gyermekes Kínában negyed század alatt a gyermekek orvosi ellátása megelőzte az Egyesült Államokat, ami megelőz minden más országot.

Csak ostoba emberek mondhatják, hogy Kína akkor is sikeres lehetett volna, ha továbbra is 30-40 millióval növekszik a lakossága. Vitathatatlan, hogy 600 millióval nagyobb lakosságú Kína ma is Indiával azonos szinten állna, vagyis az egy lakosra jutó jövedelme, oktatása, várható életszínvonala negyed ekkora volna. Az elért eredmény csak annak köszönhető, hogy megállította a lakosságának a gyors növekedését. Csak ostoba ember lehet az, aki nem veszi figyelembe, hol tartana Kína, ha nem korlátozza a gyermekvállalását. Ezért csak azon lehet vitatkozni, milyen módszerrel lehetett volna reális az elért eredmény.

Azt kell tehát megnézni, hogy mi maradt volna el akkor, ha Kína nem korlátozza a gyermekvállalást.

Kevesen tudják, hogy 1990-ben Kínában az egy lakosra jutó jövedelem kisebb volt, mint Indiában, ma pedig háromszor akkora. Még nagyobb a különbség, ha a városokat vetjük össze. Jelenleg az emberiség fele olyan társadalmakban él, ahol ugyan gyors az urbanizáció, de katasztrofális a nagyvárosokban a közművek kiépítése, a közlekedés és a lakáshelyzet. Ezzel szemben Kína az egyetlen még mindig szegény állam, ahol nem csökkent, hanem nőtt az egy lakosra jutó vagyon, közművesített lakás, közlekedés. Kínában hússzor annyi metró épült 1990 óta, mint az emberiség szegény felében.

Az elmúlt 25 évben 1.5 milliárd ember élt az ENSZ statisztika szerinti mély szegénységben, azaz 1.9 dollár/nap jövedelem alatt. Ennek közel fele Kínában élt. Többen, mint Indiában. Mára ez ott megszűnt. Ez nekem is feltűnt, de rájöttem, hogy a négy évszakos klímában drágább az élet, mivel télre drágább ruházat, fűtött lakás, élelemtartalék is kell. A tél hossza nagyobb vagyont, tartalékot igényel.

Azzal én sem számoltam, hogy az egyetlen gyermekek nevelése mennyivel hatékonyabb. Pedig ebben történt a legnagyobb változás. Márpedig a jövő szempontjából semmi sem fontosabb, mint a következő generáció minősége. Az ugyan köztudott, hogy a távol-keleti kultúrában a legmagasabb a szülők költségvállalása, és a gyermekeikkel való foglalkozás, de tudtommal, senki sem számolt azzal, hogy a még szegény Kínában mekkora minőségi emelkedést okoz, az egyetlen gyermek felnevelése a több gyermekhez viszonyítva. A kalkulációim engem is megdöbbentettek. Elképzelhető, hogy az elmúlt 27 évben fele annyi gyermek sem születet, de ezek munkaerőértéke nagyobb lesz.

Az ENSZ PISA felmérései, a diplomások aránya a korosztályon belül azt sugallja, hogy a fele létszámú generáció többet ér, mint az előző. Kínában az 1990 utáni generációk létszáma a felére zuhant, de ebből háromszor többen lesznek diplomások, ezen belül hússzor többen, akik angol egyetemeken szerzik meg azt.

Ez a példa is bizonyítja, hogy milyen fontos volna a lakosság érékének alakulását nyomon követni. Nekem közel hetven éve a mániám Max Weber felismerésére épült társadalmi érték. Ő a múlt század küszöbén azt állapította meg, hogy a kor követelményeinek megfelelő, másokénál hatékonyabb társadalmi felépítményt csak a Nyugat protestáns népei Weber képesek építeni. Ez máig azzal a korrekcióval fényesen beigazolódott, hogy a protestáns helyett puritánt kell mondani, és tudomásul venni, hogy a Nyugat puritánjainál is több puritán él Kelet-Ázsiában. Tekintettel arra, hogy Kína és Vietnám még szegény, de viharosan gazdagodó, Weber felismerése csak a 21. század derekára lesz általánosan megvalósult.

Néhány adat a jelenlegi Kínáról.

A The Economist 2018. május 18.-25. néhány sokat mondó adatot közöl Kínáról.

Jelenleg 15 millió kínai állampolgár él külföldön. Ezek 95 százaléka a puritán fejlett világban. Ezek fele Észak-Amerikában és Ausztráliában, a másik fele a Távol-Keleten Hong-Kongban, Dél-Koreában és Japánban.

Jelenleg a kínai turisták 250 milliárdot költenek külföldön.

2005 óta ötvenszeresre nőtt.

A külföldi egyetemeken tanuló kínai diákok száma.

1990 óta a szinte néhányból 600 ezerre, és ez tovább így nőhet. Négyötödük angolszász országban tanul. Gyakorlatilag minden kínai diák hazatér.