A nők helyzete a világban

Kopátsy Sándor                EH                   2018 05 17

A nők helyzete a világban

Harari könyvhöz

Az egyenlő bér követelése.

Ez is a marxizmusból itt maradt politikai követelmény. A munkaerő azonban áru, az árát nem a munkaadó, nem a politikai hatalom, hanem a kereslete és kínálata határozza meg. Marxnak is alapvető tévedése volt, amikor azt hirdette, hogy a munkaerő ára csak a munkaadón múlik. Azt hirdette, ha a tőkéseket kisajátítják, meg fog szűnni a munkaerő kizsákmányolása. Az osztálytársadalmakban azért volt jellemző a kizsákmányolás, mert a munkaerőből több és jobb volt, mint amennyit a társadalom igényelt.

Harari azt ugyan zseniálisan felismeri, hogy a fölművelés és a pásztorkodás kevesebb és kevésbé igényes munkaerőt kívánt, mint a gyűjtögetés, de azt figyelmen kívül hagyta, hogy sokkal kevesebb biztosítékot jelentett a jövőre, és az ember a nagyobb biztonságot többre értékelte, mint a kevesebb örömöt. A sikeres gyűjtögetés sikerélményt adott, de a jövő mindig bizonytalan maradt.

A pásztorkodásra, Harari, nem véletlenül, ki sem tér, mert az nem jelentett monoton munkát, de állandó biztonságot. A pásztornak nem kellett félni, hogy nem lesz tápláléka, hiszen ott volt a nyája, aminek húsával rendelkezhetett. Ráadásul, a kutyáinak köszönhetően, viszonylag kevés fáradságos munkája volt. Nem véletlen, hogy a földművelőhöz képest a pásztor élete viszonylag romantikus maradt.

A földművelés viszont sokkal több, kevés szakmai képességet, de sok fizikai erőt követelt. Ezért viszont a termés betakarítása után egy évre bebiztosítottnak érezhette magát. Harari ezt a nagyobb létbiztonságot nem értékelte, ezért aztán a földművelésből való megélést a legnagyobb becsapásnak minősítette. Azt nem vette tudomásul, hogy a Homo sapiens a bizonytalan eredményű gyűjtögetéssel szemben mindig és mindenütt a termelést választotta.

Sajnos, nemcsak Harari, de a történészek sem keresik az élet minőségét mérő mutatókat. Ezek között a legjobb, a várható életkor. Márpedig fajunk várható életkora a megjelenését követő mintegy 150 ezer évben szinte változatlan, mintegy 25 é maradt. A demográfusok sem hangsúlyozzák, hogyan alakult a várható életkorunk a történelmünk során.

A gyűjtögető társadalmakban az életterek eltartó képessége változatlan maradt. Fajunk létszáma csak egy módon volt növelhető, ha újabb életterekbe rendezkedhettünk be. Azokban is ugyanúgy változatlan maradt a lakosságuk.

A pásztorkodással ugyan Harari nem foglalkozik, Ez lényegében az állatállomány gyűjtögető társadalma volt, amiben az ember csak a szűk keresztmetszetek kiszélesítésével növelte az állatállomány eltarthatóságát. Kutakat ásott, ismerte az itatóhelyeket, takarmányt tartalékolt. A pásztortársadalmakat úgy kell minősíteni, hogy az ember megteremtette a növényevő állatok számára a klímaváltozás során megromlott életterekben a szűk keresztmetszeteket kijavította. Az állatok viszonylag nagy ivóvíz igényét kutak ásásával, a vizük kiemelésével, a takarmányhiányukat pedig azok tárolásával biztosították.

A történészek máig nem ismerték fel, hogy a szarvasmarha, a kecske, a birka azért szegődött az ember mellé, mert önerőből nem tudott volna fennmaradni.

A háziállatok nemcsak vizet és takarmányt kaptak, hanem védelmet is. A kutyák és az emberek éjszakai tüzei a ragadozókkal szemben védelmet jelentetek.

Az is fajunk történelmének alakítója volt, hogy a pásztorkodás viszonylag alacsony lakosságot tartottak el, márpedig a járványok terjedése a lakosság sűrűségével hatványozottan nő. A pásztorok jobb élelmezése és a hosszabb várható életkora, túlnépesedést jelentett. Ebből fakadt, hogy a pásztornépek rendszeresen elözönlötték a földművelőket.

Az áruk árát a keresletük és kínálatuk arány határozza meg.

Az egyenlő munkáért egyenlő bért, is olyan ármeghatározás, ami a kereslet és kínálat áralakító szerepének a tagadása.

Az is baj, ha a társadalomban van olyan politikai erő, ami képes olyan árakat kikényszeríteni, amit valamilyen elvi alapon indokoltnak tart. Mindennek az a jó ára, amit a kereslete és kínálata alakít ki. A tények egyre inkább azt igazolják, hogy a munkaerő árát nem a munkaadó érdeke, nem a munkavállaló neme, vagy a végzettsége, hanem a teljesítményük alapján a piac alakítja ki. A férfiak és nők azonos jövedelemnek egyetlen elfogadható alapja az, hogy azt a piac alakította ki. Az egyenlő bérnek nem lehet alapja, hogy valaki férfi, vagy nő, vagy mekkora az iskolai végzettsége. A bérarányokat a munkaerő keresletének és kínálatának egyensúlya bizonyítja.

A nők alacsonyabb bére azzal nem bírálható, hogy igazságtalan. Annál inkább jogos a nők panasza azért, ha a foglalkoztatásuk után járó bérük nem füzeti meg a társadalmi szolgálatukat.

A társadalmak vitathatatlan igazságtalansága, hogy a háztartásban, a gyermeknevelésben végzett munkájukat a társadalom nem fizeti meg. Minden felmérés, azt bizonyítja, hogy a feleségek és anyák háztartási és gyermeknevelési munkáját nem fizeti meg a társadalom, pedig ha ezt is megfizetné, valószínűleg nem volna kisebb a jövedelmük. A háztartások működtetése, a gyerekek kihordása, megszülése és felnevelése ugyan nélkülözhetetlen társadalmi érdek, amit a jövedelmek elosztásában mindig figyelmen kívül hagynak.

Nemrégen találtam egy észak-amerikai felmérést, ami azt bizonyítja, hogy a szingli nők ugyan kevesebbet keresek, mint a szingli férfiak, mégis az előbbiek háromszor nagyobb valószínűséggel vesznek házat, lakást, háromszor több megtakarított pénzük van a bankban. Egyértelmű ennek a magyarázata, a szingli nők jövedelméből több megtakarítás lehetséges, mert olcsóbban élnek, maguk takarítanak, főznek, kimossák a szennyest. Először olvastam olyan felmérést, ami azt bizonyítja, hogy a szingli nők jövedelme ugyan alacsonyabb, de mégis többet ér, mint a szingli férfiaké. Ez ugyan nem érv a kisebb fizetésre, de tudomásul kell venni.

Még inkább egyértelmű, hogy a nőket miért nem szívesen állítják vezető munkakörökbe. A nők a gyermekvállaláskor váratlanul kiesnek a munkából. Márpedig ez egy nagyvállalt esetében százszor többe kerül, mint a bérük.

Azt sem hozta még fel senki, hogy nemcsak a munkaadók, de a szülést vállaló nők szakmai karrierje jelentősen sérül. Ezt azzal kellene megoldani, hogy a nők öregkori ellátása ne csak az életkeresetüktől, hanem a gyermeknevelés eredménytől is függjön.

Az vitathatatlan, hogy még a fejlett társadalmakban is a társadalmi juttatások és elvonások férfi centrikusak. Ezen is javítani kell. Ebbe az irányba az lenne pozitív lépés, ha a munkájuk mellett a gyermekeket nevelő anyák adókedvezményt is kapnának. Ezért sem értek egyet az egységes jövedelemadó kulccsal. Az enyhén progresszívat jobbnak tartom, mint az egységeset, de a fő problémám az, hogy a nők és férfiak adója nem igazságos. Nem az a kifogásom, hogy a nők mintegy tíz százalékkal alacsonyabb bért kapnak, hanem az, hogy a társadalom ezt nem korrigálja legalább annyival, amint a nők nem a munkaviszonyban adnak a társadalomnak. Ez alatt elsősorban a háztatásban és a gyermeknevelésben végzett munkájuk honorálását értem.

Készen is van a javaslatom.

A nők jövedelmi adója megközelítőleg annyival legyen kisebb, amennyivel nem a munkaadójuknak, hanem a társadalomnak teljesítenek a férfiaknál többet.

Ez azért válik a jelenkorban egyre fontosabbá, mivel egyre inkább a gyermekneveléstől függ a következő generáció értéke.

Az elmúlt közel tízezer ében többen születtek és több volt a lépességük annál, amennyit a társadalom hasznosítani tudott. Jelenleg pedig a társadalmak teljesítménye elsősorban attól függ, hogy ne csökkenjen a lakosság száma, és minél jobb legyen a minősége. Ezért abszurdum, hogy a társadalom a legfontosabb igényét nem, a követező generáció nevelését és oktatását nem tekinti értéktermelésnek.

A lemaradó társadalmak nagyvárosinak instabilitása Harari könyvhöz

Kopátsy Sándor                EH                   2018 05 18

A lemaradó társadalmak nagyvárosinak instabilitása

Harari könyvhöz

Hetvenöt éve olvasok rendszeresen társadalmi irodalmat. Ma mégis meglepett az észak-amerikai és a latin amerikai nagyvárosok gyilkossági statisztikája 2000-2017 között. A kommunikációk adatai alapján az a nézet alakul ki, hogy az Egyesült Államokban, ahol alkotmányos jog a fegyvertartás, és a családok nagy többsége fegyverekkel is rendelkezik, magas a lakosság fegyveres emberölése.

Mindig nagy híve voltam az Egyesült Államok alkotmányának, de a korlátozás nélküli fegyvertartással nem értettem egyet. Belátom, hogy a fajunk életében sokszor volt olyan a helyzet, hogy jobb megoldás volt, ha mindenkinek van fegyvere, mint amikor csak ragadozóknak és a bűnözőknek van. Ma már el tudom képzelni, hogy a gyűjtögető és a még nem stabilan berendezkedett társadalmakban több ember életét mentette meg a fegyvere, mint amennyi embert emberek öltek meg a fegyvereikkel.

Ezt a fajuk pusztulásával fenyegetett állatok ösztönösen felismerték, és akkor jártak jobban, ha a fegyverrel rendelkező ember végelme alatt voltak nagyobb biztonságban. Ezt már az első domesztikálódás során felismertem, mikor a jegesmedvék és a farkasok elleni védelmük érdekében befogadták az embert a kutyáival. Az ember ugyan alapvetően a levágott rénszarvasokon élt, de ez az áldozat sokkal kisebb volt, mint amit a ragadozók okoztak. A rénszarvasok nemcsak megtűrték a közük élő embert, hanem szállították a gyaloglásra még, vagy már nem képes személyeket és a szükséges felszereléseket.

Az a tény, hogy ma ötször annyi háziállat él, mint vadállat, azt bizonyítja, hogy a domesztikáció nemcsak az ember, de a háziállatok érdekét is szolgálta és szolgálja. Harari is csak azt látja, hogy a vadon élő állatok a domesztikációjuk során elveztették a szabadságukat, de azt nem veszi tudomásul, hogy ezt a háziállatok nem így érzik, és sokkal kevesebben lennének, ha az ember nem fogadja be segítségének.

Még ennél is nagyobb súlya van annak a ténynek, hogy nemcsak a domesztikálódott állatok sokasodtak, de az emberek is. Ma ezerszer több ember él a földön, mint az állatok domesztikációja előtt. Az a tény, hogy ma az emberek és az egy kilónál nehezebb állatok tízszer nagyobb súlyt képviselnek, mint a vadon maradtak, azt mutatja, hogy az utóbbi alig tízezerében emberszabású lett a világ.

A HOMO SAPIENS SZAPORODÁSI ÖSZTÖNE

Kopátsy Sándor                EH                   2018 05 14

A HOMO SAPIENS SZAPORODÁSI ÖSZTÖNE

Harari könyvhöz

A fajok viselkedését csak akkor érthetjük meg, ha a szaporodásuk törvényét figyelembe vesszük. A Homo sapiens az egyetlen faj, amelyik szaporodása az utóbbi tízezer évben néhányszor lényegesen változott. Nemcsak az emberé, de a szolgálatába állított, domesztikált állatoké is. Ezt illusztrálja a biomassza összetételének óriási változása is. Harari könyve azzal ragadott meg, hogy ábrázolta a földön élő ember és állatvilág jelenlegi összetételét. Jelenleg a földön élő, egy kilónál nehezebb állatok és a Homo sapiens súlyának jelenleg csak a tizedét adja fajunk és házi állataink. Tizede pedig a vadon élő állatok állománya. E grafikon mellé a tízezer éves biomassza összetételét kell állítani. Akkor 99 százalék volt a vadon élő állatok súlya, és egyetlen százaléknál kevesebb a Homo sapiens és az egyetlen háziállata a kutya.

A földünkön az élet rövid tízezer év alatt alapvetően az ember igényéhez alakult az ezerszeresére nőtt emberiség és a domesztikált, szolgálatába állított állatvilága. Ezt a változást közvetlenül és közvetve az hozta létre, hogy mind a fajunk, mind a szolgálatunkba állított állatvilág foglalta el a föld élővilágának 90 százalékát. Ezt a változást az hozta létre, hogy a gyűjtögetésről a növénytermelésre és az állattartásra áttért Homo sapiens megnövelte a maga és az állatai szaporaságát.

Fajunk mintegy 150 ezer éve jelent meg Dél-Afrikában és az első százezer évben el sem hagyta szülőföldjét, és nem növelte várható életkorát. Az utolsó jégkorszak megszűnése előtt már megjelent minden kontinensen, de a gyűjtögető életformáról a pásztorkodásra és az önözéses gabonatermelésre csak Afroázsiában nyílott számára áttérési lehetőség. Amennyire a házkörüli kapás növénytermelésről az önözéses szántföldi gabonatermelésre való áttérést a kor kutatói gondosan feltárták, a pásztorkodásra való áttérést figyelmen kívül hagyták. Ezt a hibát Harari is elköveti. Ráadásul az önözéses gabonatermelést az emberiség nagy becsapásának minősíti. Tévedése arra épül, hogy a gyűjtögetést kellemesebb életmódnak tartja, mint a termeléssel járó tudást alig igénylő munkavégzést. Abban ugyan igaza van, hogy maga a gyűjtögetés élvezetesebb megélhetési mód, mint a termelést jelentő munka, de figyelmen kívül hagyja, hogy az eredménye mennyire alacsony és bizonytalan. A termelő munkából való megélést biztosító munka a többség számára valóban robot, de az, hogy biztosítja a jövőt, mindennél nagyobb öröm.

A földművelő aratás után biztonságban érezheti magát a következő aratásig. A gyűjtögető, ha sok gombát, csigát, gyümölcsöt talál, vagy a vadásznak és halásznak gazdag zsákmánya van, ez nem jelent egy esztendőre tartó biztonságot. A gabona betakarítása azonban a következő év terméséig élelem ellátást jelent. Harari megfeledkezik arról, hogy a földműves termése egy évre, a munkás fizetése egy hónapra biztosítja a megélhetését.

Az életminőségének legjobb mércéje a várható életkor.

A Homo sapiens várható életkora a 25 év közelében ingadozott. Ennek megfelelő volt fajunk spontán szaporasága. Ez a rövid életkor azt követelte meg, hogy az ember a nemi érettsége évei alatt folytonos szexuális vágyban él. Havonta jó néhány napra termékenyek a nők, és két-három évenként szülnek. Ez a termékenység azt jelenti, hogy 25 éves várható életkor közelében a születések biztosítják a létszám fenntartását. Mivel ez a várható életkor minden gyűjtögető társadalomra jellemző volt, fajunk létszáma csak nagyon lassan nőhetett.

Az önözéses, szántóföldi gabonatermelés és a pásztorkodás azonban azonnal megemelte a várható életkort, ezzel elviselhetetlen túlnépesedést okozott.

Az önözéses szántóföldi gabonatermelés ugyan megszázszorozta a területének lakosságeltartó képességét, de az ilyen adottság nagyon korlátozott mennyiségű volt. Ennek klasszikus példája a Nílus árterülete volt. Ezt számottevő mértékben csak a múlt század technikával épült duzzasztás tudta biztosítani. De még ez is csak néhány százalékkal növelte az önözhető területet. Ez ad magyarázatot arra, hogy az élelmezését jobban megoldó ember túlnépesedett faj lett. Minden pásztor és minden gabonatermelő társadalom túlnépesedővé vált. Ez ad magyarázatot arra, hogy minden pásztor és gabonatermelő társadalom a túlnépesedése ellen csak a halálozás fokozásával tudott védekezni. Aki ezzel nem számol, a halálozást okozókat akarja felszámolni, lehetetlen feladatra vállalkozik. Csak az a társadalom szabadulhat meg a halálozás okozásától, amelyik képes megállítani a túlnépesedést.

Amíg a tudomány nem oldotta meg a fogamzásmentes szexuális élet lehetőségét nem volt mód arra, hogy a társadalom megállítsa a túlnépesedést. Olyan fogamzásgátlót kellett feltalálni, aminek használatát a szexuális partnerek döntik el. Ennek köszönhetően az elmúlt száz évben a már fejlett társadalmakban nem erőszakkal kellett korlátozni a gyermekvállalást, hanem a Nyugat puritán társadalmaiban a lakosság önakarata alapján döntött a fogamzásgátlók használatáról. Az elmúlt száz évben a Nyugat és a Távol-Kelet már gazdag puritán népei a létszám tartását biztosítónál is kevesebb gyermeket vállaltak. Ezekben a puritán lakosú országokban ezzel tízezer év után ezekben a társadalmakban nem kellett spontánnál a nagyobb halálozást kikényszeríteni. A fajunk létszámának csak ötödét jelenti, de ezek adják a világgazdaság felét.

1990-ben Kína, az emberiség másik egy ötöde erőszakkal korlátozta a gyermekvállalást, ami a gazdaság piacosításával együtt fajunk legnagyobb társadalmi és gazdasági csodáját érte el. Tegyük azonban hozzá, hogy ez az erőszakkal kikényszerített korlátozás is csak azért valósulhatott meg, mert a társadalom gondoskodhatott a fogamzásgátlókkal történő ellátásról, és a kórházakban kikényszerítet, de ingyenes magzateltávolításról. Ennek a reformnak köszönhetően a század közepére várható, hogy Kína is felzárkózik a fejlett egyötödhöz. Ez azt fogja jelenteni, hogy 2050-ben a világgazdaság négyötödét a fejlett, puritán kétötöd fogja adni.

A gyermekvállalás csökkenése megállíthatatlan.

A következő megírást az váltotta ki belőlem, miután olvasom az újságban, hogy minden bizonnyal az EU 27 tagállama közül a legvallásosabb katolikus Lengyelországban a legalacsonyabb a nők gyermekvállalása. Ennek egyetlen magyarázata van, ott a legáltalánosabb a fogamzásgátlók használata. A római katolikus egyház, amelyik a nyugat-európai kiscsaládos feudális társadalomban először állt a gyermekvállalást késleltető kiscsaládos jobbágytársadalom mögé, és ezzel páratlan segítséget nyújtott Nyugat-Európának abban, hogy ezer éven át az emberiség leghumánusabb társadalma lehessen.

Harari szenzációs könyve sem említi meg, hogy fajunk egészen a nyugat-európai agrártechnikai forradalomig nagycsaládokban élt. A fajunk életében a legnagyobb változást az okozta, hogy elindította a kiscsaládos társadalmak megállíthatatlan elterjedését. Ez először a nyugat-európai feudális társadalomban jelent meg. Az emberiség egésze csak lassan, a jelenkorban lett kiscsaládos.

Azt Harari is felismerte, hogy a nagycsaládos társadalom azért volt anyajogú, mert azokban csak az anya biztos, az apa nem. A földművelésre való áttérés azonban annyira a férfiak munkájára épült, hogy a nagycsaládos társadalmak is férfi jogúak lettek. Ismereteim szerint, a zsidó nép vallása az egyetlen, amelyik megőrizte az anyajogúságot.

Annak azonban a nyomát sem találtam, hogy kik kezdeményezték a természetes csapadékra épülő nyugat-európai feudális társadalom kiscsaládokra építését.

A kiscsaládos jobbágyrendszer nagyon racionális volt. A jobbágyrendszer családok számára bérbe adott földhasznosítás volt, ami csak akkor lehetett hatékony, ha a bérlőre bízott föld nagysága állandó volt, hogy a jobbágy vigyázott a rá bízott föld termőerejének megtartására, sőt javítására. A jobbágytelek nagyságának igazodni kellett a család munkaerejéhez. Ez csak akkor valósulhatott meg hatékonyan, ha a bérlő családok munkaereje közel állandó maradt. Erre a nagycsalád két okból eleve alkalmatlan. Egyrészt a bérbe vevő családfő gyakran már nem egészen munkaképes, másrészt a család munkaképes tagjainak száma nagyon változó. Ezért kellett a nagycsaládos jobbágyrendszerekben néhány évenként újra osztani a család munkaerejéhez igazodó nagyságú telkeket. Ez lehetetlenné tette a talajerő megőrzésére való törekvést. Mind a bérbeadó földesúrnak, mint a bérbe vevő jobbágycsaládnak érdeke volt a család munkaerejéhez igazodó nagyságú föld vállalása. Ez a közös érdek csak abban az esetben volt biztosítható, ha a bérlő a kiscsalád munkaképes tagja. Ezt a közös érdeket értette meg a római katolikus egyház, és a házasságkötés szentségének kiszolgálhatóságát ahhoz kötötte, hogy a földesúr előtte biztosítsa a házasulandók számára a jobbágytelket. Ezzel a római katolikus egyház lett az első vallás, amelyik az egyik szentség kiszolgálását a család jövőjét biztosító anyagi feltételhez kötötte. A nyugat-európai keresztény vallás lett az első, amelyik nemcsak a gyermekvállalhatóságot kötötte a már megtartott egyházi házassághoz, hanem a házasságot is csak akkor kötött, amikor a földesúr ennek anyagi alapját is biztosította. Harari ezt a tényt meg sem említette, pedig ez a gyermekvállalás korlátozását, vagyis a spontán túlnépesedés szabályozását jelentette.

Amit 1990-ben Kínában bevezettek, azt a nyugat-európai katolikus egyház az első évezred utolsó századaiban bevezette azzal, hogy a viszonylag lassan növelhető jobbágytelkek számához kötötte a gyermekvállalást. A történészek ezt a világtörténelmi fordulatot szinte tudomásul sem vették, pedig ennek volt köszönhető, hogy fajunk történetében először a nyugat-európai feudális társadalom csökkentette a felére a gyermekvállalást. Ezzel tört részére csökkent a társadalom stabilitását biztosító halálokozás. Ugyan ez sem szüntette meg, csak tört részére csökkentette a túlnépesedést, ezzel humánusabbá tette a nyugat-európai társadalmak halálokozását.

A nyugat-európai feudális társadalom is túlnépesedő maradt.

Ahogyan a gyűjtögető társadalmak gabonatermelővé történt átállása elkerülhetetlenné tette a társadalmaink következetes halálokozását, a nyugat-európai gabonatermelés is elviselhetetlen mértékűre felgyorsította fel a népszaporulatot. Ezt karakterisztikusan jellemezte, hogy a kiscsaládos társadalmak a 11. században már annyira túlnépesedők lettek, hogy a jobbágyok nem első fiúgyermekeit a visszatérés reménye nélkül elküldték a Közel-Keletre Jeruzsálem felszabadítására. A keresztes háborúk elsődleges feladata a nem első szülött jobbágyfiúk elpusztítását célozza. Ezt egyértelműen kifejezte a mozgósítás, amiből eleve kizárták a jobbágycsaládok első fiúgyermekeket. Ezt mindennél jobban világossá tette, amikor a nemi érettségük előtti gyermekek számára is szerveztek egy külön keresztes hadjáratot.

Nekem a keresztes háborúk világították meg először, hogy az osztálytársadalmak háborúzásának is az oka a túlnépesedés volt. Azt, hogy a kiscsaládos jobbágyrendszer is ezt a célt szolgálta, csak akkor vettem tudomásul, amikor először találtam adatokat a jobbágyok házasságkötési koráról. Megdöbbentett, amikor megtudtam, hogy a házasságkötő férfiak átlagos kora 30, a nőké 28 év körül volt. Máig sem értem meg a történészeket, hogy egyiküknek sem tűnt fel, hogy a középkorban a gyermekvállalás jó tíz évvel a nemi érettség utánra tolódott.

De nemcsak ezt, azt sem vették tudomásul, hogy a jobbágyfelszabadítás és az ipari forradalom után megszűnt a gyermekvállalás késleltetése. Ezt némileg ellensúlyozta két tény. E kor városi életben sokkal rövidebb lett a várható életkor, és megnyílt a viszonylag lakatlan kontinensekre történő kivándorlás lehetősége.

Nyugat-Európa történelme sokkal érhetőbbé válik, ha Amerika felfedezésé a népszaporulat tükrében nézzük.

Az ókori Nyugat-Európa lényegében nem Európa volt.

Ez csak a Földközi Tenger északi vízgyűjtő térsége, az eleve kis kontinensünk területének tizede sem volt. Ezen az önözéses gabonatermelés adottsága minimális volt, ahol a lakosság kenyerének megtermelése elve reménytelen feladat volt. Aztán az időszámításunk előtti ötödik században az eleve jelentéktelen nagyságú öntözött gabonatermelő térségeken, a görög gyarmatokon, a lakosságot kiirtotta a malária.

Nyugat-Európa területén csak az időszámításunk utáni első évezred utolsó két századában szelektálódott ki az olyan búza és árpa, ami átvészelte a fagyos telet, és megelégedett a természetes csapadékkal. Európa csak ekkor lett Afroázsiának egy viszonylag kis félszigetből egy kis, de sok újat bevezető kontinens.

Az európai történészek máig nem indokolták milyen okokból, és mikor lett önálló kontinens. Akkor, amikor bevezette a kiscsaládot, és képessé vált arra, hogy új módon termelje meg a kenyeret. Ma elsősorban ennek a kis félszigetnek köszönhetjük, hogy tízszer annyi, 7.5 milliárd embernek több kenyér jusson, mint valaha.

Nyugat-Európa megtízszerezte életterét.

Amerika felfedezése ugyan nem maradhatott volna el, de Kínának erre több esélye volt. Márpedig a Nyugat mai nemzetközi súlya nem elsősorban amerikai lenne, ha Európa nem találja meg népszaporulatának nagyobb felét eltartó Amerikát, és ott nem emelkedhetett volna szuperhatalommá az Egyesült Államok, nagyon másként alakult volna a világtörténelem. Ha Amerikát Kelet-Ázsia telepítheti be, Európa népeinek fele nem élhetne Amerikában. A legnagyobb ajándékot Európa azzal kapta, hogy Amerikát és Óceániát betelepülhette.

Az ipari forradalom legnagyobb áldása.

A kiscsaládos feudális társadalom nem volt más kultúrák számára vonzó. Az ipari forradalom annál inkább, kiscsaládossá tette az egész emberiséget.

A rabszolgarendszer nemzedékekre tette áruvá a munkaerőt.

A jobbágyrendszer családokat vásárolt egy generációra.

A tőkés társadalom a családtagokat meghatározatlan időre vásárolta.

A munkaerő egyre inkább a klasszikus értelemben vett áruvá vált. Árát a kereslete és kínálatának az aránya határozta meg.

A közgazdaságtan képtelen volt tudomásul venni, hogy az árak, közte az áruvá váló munkaerő ára sem az értéktől, hanem a keresletének és kínálatának arányától függ. A munkaerő kizsákmányolása nem attól függ, ahogyan azt Marx is hitte, ki a munkaadó, hanem csak attól, hogyan aránylik a keresletéhez a kínálata. Ezt az élet még az osztálytársadalmakban is keményen bizonyította. Háborúk, járványok esetében csökkent a munkaerő kínálata, megnőtt a munkaerő rangja.

Ezt ugyan a bolsevik marxizmus sem ismerte fel, de megvalósította azzal, hogy az erőltetett iparosítással ki nem elégíthető munkaerő keresletet teremtett. Ebben a helyzetben aztán bármilyen törvényekkel növelte a munkaadó jogát, és csökkentette a munkavállalókét, a munkavállaló maradt az úr.

Ez valósult meg a második világháború után, amikor az újjáépítés kielégíthetetlen munkaerőigényt támasztott, a tőkésosztály államainak is a munkabér emelkedését akadályozó törvényeket kellett hozni.

Az utódok születését a szexuális pár dönthette el.

Harari ugyan felismerte, hogy a fajunk sorsát a fogyasztási igényeit munkájával történő igény kielégítése biztosíthatta. Ez volt az oka annak, hogy a Homo sapiens isten teremtménye lett. Azt azonban nem vette tudomásul, hogy az isten teremtményévé vált Homo sapiens a szaporulatát szabályozni képtelen faj lett. Közel tízezer éven keresztül a Homo sapiens a túlnépesedését csak a szervezett halálokozással tudta elviselhető szintre szorítani.

Az ember az utódjáról maga dönthet.

Mintegy tízezer évig az ember a nemi ösztöne alapján túlnépesedő faj lett. Ettől csak a tudományos és technikai forradalom szabadította fel, azzal, hogy feltalálta a fogamzásgátlást. Bebizonyosodott, hogy a fogamzás nem az istentől, hanem a szülők közös akaratától függővé vált.

Ez után kiderült, hogy a szülők lényegesen kevesebb utódot akarnak, mint amennyit az ösztönükkel élésük eredményezne. A 20. század derekára a Nyugat és a Távol-Kelet már fejlett országaiban általánossá vált a fogamzásgátlók használata, és leállt a túlnépesedés annak ellenére, hogy a társadalom elkezdte a gyermekvállalás anyagi támogatását. Harari sem veszi tudomásul, hogy fajunk életében először, a fejlett társadalmakban leállt a népszaporulat, és az államok arra kényszerültek, hogy anyagi támogatást kapjanak a gyermekvállalók. A társadalomtudományok azonban tudomásul sem vették, hogy a halálozást fokozó osztálytársadalmak a halálozást fokozóból a születéseket támogatóvá váltak.

A gyermekvállalás állami támogatása olyan lett, ami minőségi kontraszelekciót támasztott. A gyermekvállalás állami támogatása ugyanis a minél több gyermek vállalás darabszámát ösztönözte. Nem vette tudomásul, hogy a gyereknevelés költsége a családok jövedelmével arányos. Ezért a felmerült nevelési költségekhez viszonyítva annál nagyobb lett az állami támogatás, minél kisebb költséget fordítottak arra. A családok alsó tizede, ahol a legkisebb a nevelés várható eredménye, a tényleges ráfordításnál is nagyobb állami támogatást, a családok felső tizede pedig a tényleges költségek tizedénél is kisebb támogatást kapott.

Ennek az lett a következménye, hogy a legsikeresebb gyermeknevelő családok számára az állami támogatás elhanyagolható, a legszegényebb tized pedig a ráfordításánál is többet kapott.

A jelenkori fejlett társadalmak mindegyikében minél kedvezőbb a gyermekvállalás eredménye, viszonylag annál kisebb, és minél kedvezőtlenebb a várható eredménye, annál nagyobb támogatást kapott. Ennél nagyobb társadalmi károkozást az sem okozott volna, ha nincs állami támogatás. Ahol nincs ott is kontraszelekció van, de ezt a gyermekszámmal arányos társadalmi támogatás tovább rontja.

A jelenkorban minél fejlettebb a társadalom, annál alacsonyabb és kontraszelekciósabb lett a gyermekvállalás. Nem találtam olyan országot, ahol a gyermekvállalás nem fordítottan arányos a társadalom gyermeknevelési érdekével. Márpedig, minél fejlettebb a társadalom a következő generáció értéke annál kevésbé a számától, és annál jobban a minőségétől függ.

Nincsenek ugyan adataim arról, hogy a társadalom munkaerejének értéke mennyire differenciált, de kétségtelen, hogy egyre jobban. Becslésem szerint, fejlett társadalmakban a munkaerő felső tizede az átlag sokszorosát éri, az alsó tizede többe kerül a társadalomnak, mint amennyi értéket termel.

Sokkal jobban megértenénk nemcsak a jelenünket, de a múltunkat is, ha nemcsak a vagyon megosztást, de a munkaerő társadalmi hasznosságát is mérnénk. 

A mezőgazdasági forradalom előzményei

Kopátsy Sándor               EH                    2018 05 02

A mezőgazdasági forradalom előzményei

Betoldás a Harari könyvhöz

Harari egyik nagy tévedése, hogy az önözéses szántóföldi gabonatermelést becsapásnak minősíti, holott az a Homo sapiens emberré válását jelentette. Azt mégis elismerte, hogy ezt megelőzően a Homo sapiens egy jelentételen tagja volt a többi homoknak. Ezzel bevallja, hogy az önözéses szántóföldi gabonatermelésre tért Homo sapiens csak attól kezdve lett isten megkülönböztetett teremtménye, hogy igényit termelő munkával elégítse ki.

Harari téved, hogy a háziállatok domesztikációját meg sem említi az emberré válás feltételi között. Nem veszi tudomásul, hogy az igásállat fizikai ereje és trágyája, és az élelmezést biztosító kultúrnövények, mindenekelőtt a gabonák nélkül nem valósulhatott volna meg a szántóföldi gabonatermelés. Ennek jó példája a két amerikai kapáskultúra, a burgonya és a kukorica kapás kultúraként kiszelektálódása ugyan megtörtént, tehát voltak ugyan már sok évszázad óta voltak kiváló kultúrnövények. Nem volt azonban az ember fizikai erejének sokszorosát jelentő igásállata, ami elvégezhette volna a talajmunkákat és trágyája a szántóföldek talajerejének biztosítását jelenthette volna, és nem ismerték a kerekes járművet, amik nélkül nem lett volna megvalósítható a szántóföldi gabonatermelés szállítási igénye, és trágyájuk nélkül nem lett volna megőrizhető a szántóföldek talajának termőereje. A két amerikai kapáskultúra megfeneklése bizonyítja, hogy az igavonó és trágyát termelő állat domesztikációja nélkül Afroázsiában sem jelenhetett volna meg a szántóföldi gabonatermelés.

Harari azt sem keresi, hogyan történhetett meg a klímaváltozás során olyan gyorsan, hogy a kultúrnövények szántóföldi termelése. Hogyan történhetett meg olyan gyorsan, hogy a rizst, a kölest, a búzát és az árpát szántóföldön termelhették. A lakosság élelmezésének alapját jelentő növények vad ősei hogyan válhattak kultúrnövényekké. Erre ugyanis csak a pálmafák esetében találunk példákat, hogy azok vadon is gyümölcsfák voltak. Az az óta sem fordult elő, hogy egy növény hosszú, sok ezer éves tudatos szelekció nélkül, kultúrnövényként lett használható. Ma már ismeri a tudomány a rizs, a köles, a búza, az árpa, a burgonya és a kukorica vad formáját, de ezek mindegyike ma is alkalmatlan haszonnövényként termelésre.

A kultúrnövények között újoncnak a cukorrépát ismerem, ez ugyanis a napóleoni háborúk idején jelent meg a nádcukor pótlásaként. Hozzá tehetjük, az agrártudomány szinte a jelenkorig rangos növényének tekintette. Gyermekkoromban a nyugat-európai mezőgazdasági nagyüzemekben fontos növény volt a cukorrépa. A mély szántást elvégző gőzgépeket és a szántóföldre fektetett iparvasúti szállítást, a cukorrépa termelés érdekében alkalmazták. Az csak a második világháború után vált nyilvánvalóvá, hogy a trópusokon termelt nádcukorral a répacukor nem lehet versenyképes. A 20. század végére a cukorrépa termelés szinte megszűnt.

Én azon akadtam meg először, hogy a klímaváltozáskor honnak került elő a búza és az árpa. Izgatott a kérdés, milyen növény volt Mezopotámiában a vadbúza és a vadárpa, és azok szinte azonnal hogyan válhattak a klímaváltozáskor a szántóföldi öntözéses gabonatermelésre alkalmassá. Ezért éltem az alkalommal, hogy Iránba menjek, és megnézhessem milyen a vadbúza. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy a vadbúza ma is egy viszonylag kisméretű mocsári fű, ami nagyon messze van ahhoz, hogy az elvetett magja tízszeres termést adjon. Érthetetlen volt a számomra, hogyan szelektálódhatott ki a vadbúza kultúrnövénnyé. Azt képzeltem el, hogy a vadbúza kiszelektálódását a vadászoknak köszönhette. Azok felismerték, hogy dárdával, nyíllal éjszakai leshelyet építettek. A vadbúza jó csalogató takarmánynak kínálkozott. A vadbúza kalászából a búzaszemek ritkán potyogtak ki. Ez a vadat nem zavarta, mivel a kalászostól megehette. A vadbúza magja a kalászából nehezen esett ki, tehát csépelhető nem volt. Ez azonban ezzel természetes szelekciót jelentett. A ritkán kipotyogó maguk nagyobb valószínűséggel kikelhettek. E szelekciónak köszönhetően évezredek alatt csépelhető kalászos növénnyé válhattak.

Jó tíz évvel később tudtam meg, hogy szinte minden későbbi kultúrnövény évezredek óta a lakóhely közeli kapás műveléssel termeltek voltak. Vagyis nemcsak a kalászos gabonák, a búza, az árpa, a rizs évezredek óta a teleülések közelében szelektálódó növények voltak. Vagyis minden gyűjtögető társadalomban a klímaváltozást évezredekkel megelőzően háztáji kapás kertművelők voltak. A valamilyen okból a gyűjtögetésben aktívan részt venni nem tudók, otthon kiegészítő növényterelők voltak. Azt felismerték, hogy a vízben bővelkedő növények jobban növekedtek, több magot termeltek. Tehát a háztáji növénytermelés vízben gazdag viszonyok közé került. Nem volt tehát véletlen, hogy a klímaváltozáskor öntözött rizst, búzát és árpát termeltek.

Azt a természetes csapadékkal megelégedő és a téli fagyokat elviselő nyugat-európai búza és árpa esetében felmérhettük, hogy az ilyen gabona kiszelektálódása a Golf Áram mérséklet és viszonylag párás éghajlata, és enyhe tele mellett is ezer év erőfeszítéseinek eredménye volt a kisebb vízigényű és a fagyos telet elviselő búza és árpa kiszelektálódása is ezer évig tartott. Ennyi időre és szelekciós erőfeszítésre volt szükség, hogy a közel-keleti búza és árpa az Alpoktól északra is termelhető legyen.

Ezért aztán már nem volt meglepő, amikor a jelenkori genetika már képes volt megállapítani, hogy minden kultúrnövény, legalább ezer évvel a felmelegedés előtt a lakóhely közelében kapásan termelt és szelektálódó volt. Ez nemcsak az afroázsiai kultúrnövények, de az amerikaiak esetében is igaz volt. Amerikában a burgonya és a kukorica közel olyan korai kultúrnövény, mint a rizs, a búza és az árpa volt.

Harari nem is említi, hogy a szántóföldi gabonatermelés elengedhetetlen feltétele volt az erős igavonó állat, annak a trágyája és az általa vontatott kerekes jármű. Ezek nélkül, sem lehetett volna túllépni a kapás kultúrákon. Márpedig, ha így van, ebből következett, hogy csak Afroázsiában jöhettek létre az eredeti szántóföldi magas-kultúrák. Vagyis a szántóföldi önözéses gabonatermelés csak ott jöhetett létre, ahol a tengerszínt emelkedésének köszönhetően óriás folyamok völgyei gravitációsan öntözhetővé váltak. Volt a vízben, sárban járóképes, hasított körmű domesztikált igásállat, a szarvasmarha és a bivaly.

Itt azonnal ismét érdekes ténnyel találkozunk. Amerikában bőven volt bölény, de nem volt domesztikálható. Domesztikálni ugyanis csak olyan állatokat lehetett, amelyek korábbi életterét a klímaváltozás nagyon beszűkítette. Ennek volt köszönhető a szarvasmarha, a bivaly, a birka, a juh, a kecske domesztikálhatósága.

A közel 10 ezer éve megindult felmelegedés csak ott hozott létre magas-kultúrákat ahol a megelőző ezer évben létrejöttek a klímaváltozás által kínált előrelépés technikai feltételei.

Az első domesztikáció.

Azt már megállapította a genetika, hogy az első háziállat a kutya volt, ez azonban mintegy 20 ezer éve történt. Ez a tény viszonylag közismert, hiszen az szinte máig fennmaradt. Aligha vitatható, hogy az első domesztikáció a sarkkör közeli tundrán történt, vagyis a gyűjtögető ember számára a legmostohább adottságú térségben, ahol a hideg éghajlat következtében a legalacsonyabb volt a növények növekedése, ezért a legritkább az állatállomány és a gyűjtögető embert eltartó képesség is.

Amíg a sarkköri tengerpartok, főleg folyótorkolatok sok tekintetében a kőkori ember ideális életterei voltak, a tundra volt a legmostohább élettér. Amíg a vadászó ember fegyvere csak a pattintott hegyű lándzsa és a bunkó volt, a legkönnyebben elejthető zsákmány a lassan mozgó és fegyvertelen foka volt. A kezdeteges hálókkal halászók számára pedig a könnyen elejthetők az ivóhelyükre visszatérő halak voltak. De nemcsak itt volt a legnagyobb esélye a vadásznak, halásznak, hanem a zsákmány egész évre beosztható is volt.

A történészek alig szentelnek figyelmet annak, hogy a vadászok zsákmánya a meleg éghajlaton nehezen volt tárolható, a hidegben pedig ennek lehetősége szinte korlátlan volt.

Ezért tartottam a kőkori ember számára az ideális élettérnek a fókában és ivó halakban gazdag térségeket, és az elejtett zsákmány elfogyasztásának beoszthatóságát. A sarkkörök közelben az elejtett zsákmány egész éven belüli beoszthatósága biztosított volt. Ha északon agyonvertek egy fókát, annak a húsa az egész évben beosztható volt. De még a halak gyorsa romló ikrája is tárolható volt.

A melegben történő tárolhatóságot az ember először csak a 20. században tudta lefagyasztással megoldani. Ennek szem előtt tartása nélkül aligha érthetjük meg, hogy fajunk fejletségének súlypontja miért vándorolt egyre északabbra. Jelenleg az emberiség leggazdagabb tíz országa négy évszakos klímájú. Azt ugyan Max Weber jó száz éve felismerte, hogy a jelenkor, a tudományos és technikai forradalom csak ott működhet hatékonyan, ahol a lakosság viselkedését a puritanizmus jellemezi. Azt ő sem ismerte fel, hogy puritanizmus csak ott van, ahol a télre a hideg ellen védelmet nyújtó lakással, ruházkodással, tartalékolt élelemmel kell felkészülni.

Ezt a tényt először Rácz Jenő és Bródy András könyvében ismerhetem fel. Ők nemcsak azt bizonyították, hogy minden népet az jellemzi, hogy az egyéves jövedelmének hányszorosa a vagyona. Ez a mutató a társadalmi fejlettségtől független. A felismerésük az óta azzal módosult, hogy ők még nem vették figyelembe a szellemi vagyont, főleg pedig a személyek tudásvagyonát. Ez ugyanis az éves jövedelemhez viszonyítva a jelkorban növekszik.

A Homo sapiens jelenkori történetének az egyik legnagyobb újdonsága, hogy a lakosság szellemi vagyonképzése egyre jobban kiterjed. Fajunk átlagos várható életkora az utóbbi tízezer évig alig haladta meg a 25 évet. Csak a 19. század végén, az egészségügyi forradalomnak és a közművek kiépítésének köszönhetően kezdett gyorsan növekedni.

Amennyire kedvező élettér lehetett egy északi tengerparti folyó torkolatvidéke, annyira reményetlen élettér a tenger partoktól távoli tundra. Itt voltak a gyűjtögetésből megélés lehetőségi a legalacsonyabbak. A ragadozók elleni védelmet és a táplálékuk megszerzését a rénszarvasok is csak úgy tudták megoldani, hogy óriási csordában folyamatosan a táplálékot keresve vándoroltak, és a csordák tömegükéhez viszonyítva, a jegesmedvék és a farkasok is csak elviselhető veszteséget okozhattak.

Nagyon kevés ember vállalta a tundrán való megélést. Mégis ezek éltek a legbiztonságosabban.

A vadkutyák sora még szomorúbb volt. A térség két ragadozójával, a jegesmedvével és a farkasokkal nem lehettek versenyképesek. Nem véletlen tehát, hogy a két legkisebb képességű faj, az ember és a vadkutya fogott össze. A vadkutya volt a leggyengébb képességű ragadozó, az ember pedig a leggyengébb képességű vadász. Egymást azonban hatékonyan kiegészítették. Az ember, a kutyájával, sokkal hatékonyabban védekezett a ragadozókkal szemben, és hatékonyabb vadász lett, mint egyedül. Az ember által elejtet vadak csontozata viszont több és biztonságosabb táplálékot jelentett, mint az általuk elejthető zsákmány. Azzal, hogy összefognak, mindketten nyernek. A kutya szaglása, hallása sokkal jobb, mint az emberé, tehát a vad megtalálásában, nyomának követésében százszor eredményesebb, mint az ember. Ezt kiegészíti a kutya rossz vadászviselkedése, hogy mindig és mindenre vadászik. A kutya az egyetlen ragadozó, ami akkor is vadászik, ha nem éhes, és arra is, amivel szemben esélytelen. Ez is nagy előny lehet a vadász számára, hiszen a nagy állat nem fél a kis kutyától, ugyanakkor annak jelenléte eltereli a vadászról a figyelmét. Tapasztalatom szerint, a jó kutyával tízszer sikeresebb vadász lesz a nyíllal rendelkező vadász. Azt, hogy a Homo sapiens egy állattal együttműködve lett sokkal eredményesebb vadász, példátlan a természetben.

Hasonló csak sokkal később, a ló esetében történt. Csak ez a két állat vált leginkább alkalmassá arra, hogy a gazdája érzelmeihez igazodjon. A vadászkutya és a versenyló kiváló teljesítményre csak a gazdája bizalma mellett képes.

Az első jármű a szán.

Az első igavonó állat a rénszarvas volt. Pedig, ha valaki felismerte a járművek szerepélt az ember életének formálásában, annak fel kellett volna figyelni arra, hogy az egyik faj a másikat először akkor szállította, amikor a rénszarvas csordákhoz csatlakozó embert, és csomagjait a járomba fogott rénszarvas havon, füvön, szánnal szállította. Ez is először a Homo sapienssel fordult elő. Már maga az is csoda, hogy a több ezertagú csorda ösztönösen megérezte, hogy előny számára az emberrel és kutyáival alkotott közösség. Ezt az érdekközösséget az sem sértette, hogy az ember élelmezését a levágott rénszarvasok jelentették. A Homo sapiens maga sem ismerte fel felsőbbrendűségét, de a rénszarvasok ebben nem kételkedtek.

A vadászó ember először a vadkutyát domesztikálta. Vagyis egy viszonylag gyenge hatékonyságú ragadozót. A fejfejlődés történelmében először fordult elő, hogy egy nehéz helyzetbe kerülő ragadozó vállalta a vadászatban ugyancsak gyengének számító Homo sapienset társának, hogy együtt vadásszanak. Ennek a társulásnak a vadkutya csal a passzív, ösztönös szereplője volt. A kutya ösztönösen megérezte, hogy érdeke az emberrel való társulás. Ez a csordaállat lett előbb a vadászó ember hűséges tára, majd egyre nagyobb arányban a családok védelmező kedvence. Ez a vadon viszonylag ritka állat ma sok százmillió család kedvence, vagyonának éber őrzője lett.

A kutya volt az első domesztikált állat. Nem is maga a kutya védelmezett, csak riasztott. A rénszarvas csordák éjszakai pihenőit megtámadó ragadozók érkezését a kutyák észlelték először. Csaholásuk felébresztette az embereket, azok nem is annyira fegyvereikkel, hanem tüzes fáklyákkal riasztották el a jegesmedvéket, vagy a farkasokat. A tüzek közeledésére még a már elejtett zsákmányt is ott hagyták. A két erős ragadozót nem a védelem ereje, hanem a tüzek riasztották el a tett színhelyéről. Tehát nem a kutyák és az emberek ereje kerekedett felül, hanem a tűztől való félelem, vagyis a Homo sapiens nagyobb okossága. Ha a vadkutyák alkalmasok lettek volna a medvék és a farkasok elzavarására, fel sem merülhetett volna, hogy a gyenge fegyverzetű emberrel működjenek együtt. A leggyengébb ragadozó társult a legokosabb emlőshöz.

Az a tény, hogy a vadkutya az ember háziállata lett, jó tízezer évvel a klímaváltozás előtt történt meg.

A többi állat domesztikációját azonban a felmelegedéssel járó igen nagy térség eltartó képességét az életterek jelentősen lecsökkent eltartó képessége kényszerítette ki. Bármennyire egyértelmű, hogy csak azok a fajok voltak domesztikálhatók, amelyek nyertek ezzel. Vagy szinte kipusztultak volna az életterükben, vagy az ember mellett jobb sorsuk volt. Harari is úgy kezeli a háziállatokat, mint amiket az ember rabszolgává tett. Egyrészt a háziállatok sokkal többen vannak, másrészt botránkozok azokon, akik az állatok sorsát emberi normák alapján értékelik. Ez Harari betegsége is. Én elismerem, hogy nem tudok a patkányok, a brojler ketrecekben élő baromfi helyzetét megítélni, mégsem minősítem a sorukat jobbnak, vagy rosszabbnak. Nem tartom az embert alkalmasnak arra, hogy a vaddisznó és a házi sertés élete közti különbséget megítélni. Azt ugyan tapasztalatból tudom, hogy a természetben magára maradt háziállatok élete szomorúbb, mint a háznál hizlalt sertésnél, amit éves korban levágnak, de addig úgy etetik, hogy minél gyorsabban gyarapodjon.

Vadászkánt pedig azt mondhatom, hogy a vadmalacok nagy többsége meg sem élheti az egy éves korát. De mégsem azon merengek, hogy a disznónak mi a jobb élete, ha hizlalják, vagy a sorsát a természetre bízzák. Az állatok sorsáért aggódóknak pedig azt mondom, minden faj a maga fajának sorsával, és ne az állatokéval foglalkozzon.

A rénszarvas csordákkal az együttélésben engem az ember sorsa érdekel. Ez az együttélés mintegy tízezer évvel megelőzte a felmelegedést, tehát attól függetlenül történt, mégis már sok újat hozott azzal, hogy az ember, a kutya és a rénszarvas közösséget alkotott. Ez ugyan még nem volt pásztortársadalom, mert az ember nem terelte a csordát, ahogyan a pásztor, hanem együtt vándorolt vele. A csorda gondoskodott arról, hol talál legelőt. Ebben az ember nem volt alkalmas arra, hogy tudja, hol van a hótakaró alatt zuzmó, vagy fű. Ezt csak a rénszarvasok is ösztönösen tudták. Ezzel szemben a pásztorok tudták hol van ívó víz, ha kellett kutakat ástak, a vizet azokból felmerték.

A rénszarvas csodához azért csatlakozott az ember, mert ezzel a saját életét biztosította. A rénszarvasok csak azzal nyertek, hogy a velük élő emberek és kutyáik, védelmet jelentettek a jegesmedvék és a farkasok ellen. Ezzel szemben a pásztorok nemcsak védték, de etették, itatták a csodát, sőt a téli táplálékukról és szállásukról is gondoskodtak.

A pásztorok olyan állatokról gondoskodtak, amelyek nélkülük elpusztultak volna. Ezzel szemben a rénszarvasok már sokkal az ott megjelent néhány ember nélkül is tovább éltek volna. Ezt jól példázzak az afrikai gnúk, amelyek ugyancsak sokezres csordában élnek, és nem kapnak az embertől védelmet.

A rénszarvasokkal együtt élő Homo sapiens szánon történő vándorlása azonban egyedülálló volt az állatvilágban. Az egyik vadfaj, járművel, szánnal biztosította a fele élő emberek és csomagjaik szállítását. A tundrák havas vagy nedves füvek síkságain a szán ideális megoldás volt. De a homokban és a hegyvölgyes terepeken a szán nem volt használható, ehhez kerekes járművekre lett szükség.

A kerék megjelenésének történetét ugyan nem ismerem, de a jelentőségét annál inkább. Szerintem párhuzamosan terjed el szinte minden kultúrában. Nem meglepő, mivel a két amerikai kultúrában nem volt rája szükség, mivel a kerekes járművek erős igavonót és viszonylag kis magasságkülönbséget igényeltek. A két amerikai kultúra hegyvidéken működött, ahol a kerék nem felelt meg.

Az életterek értékének felméréséhez a traktorok, teherautók elterjedése előtt döntő tényező volt a termékek szállíthatósága. A leghatékonyabb termékmozgatást a csatornák jelentették. Azokon egy ember egy kötéllel nagyobb szállítási teljesítményre volt képes, mint a nagyon tagolt, vagy gyorsan folyó vízzel szemben az erős igavonók állatokkal vontatott kerekes járművekkel. Ezért tartottam Egyiptomot a legkedvezőbb adottságú gabonatermelő adottságú kultúrának. A nagyon hosszú, de viszonylag keskeny árterülete a legjobb szállítású adottságú gabonatermelése jelentette. Ugyanakkor a legkedvezőtlenebb az állattartó adottsága volt. Ezért volt Egyiptom a legolcsóbb kenyeret, és a legdrágább állati fehérjét termelő kultúra.

Ugyanakkor Kína volt az egyetlen világbirodalmat eltartó térség annak köszönhetően, hogy megépült a Kínai Nagy Csatorna, ami a négy folyam vízhálózatát hajózható csatornával kötötte össze.

Az önözésessel a természetes csapadékra épülő gabonatermelés mindaddig versenyképtelen volt, amíg meg nem jelentek az önjáró mezőgazdasági gépek, traktorok, teherautók és kombájnok. Ezek aztán megfordították a helyzetet, ma a gépesített természetes csapadékkal termelt kenyérgabona, és takarmány a legolcsóbb élelmiszer. Ennek köszönhetően az utóbbi száz évben kialakult élelmezési helytét az jellemzi, hogy a családi vállalkozás ebben a fontos ágazatban legyőzte a bérmunkásokkal dolgoztató nagyüzemet.

Az elmúlt ötven évben a mezőgazdasági munkák gépesítése olyan óriási mértékben megnövelte az egy család által megművelhető területet, hogy a néhány százhektáros családi farm lett az optimális üzemnagyság. Ez a technikai forradalom azonban csak a természetes csapadékkal megelégedő, legfeljebb esőpótló önözéses mezőgazdaságban történt. A tudományos és technikai forradalom az elárasztó öntözéses gabonatermelést viszonylag érintetlenül hagyta.

A kis- és középvállatok térhódítása.

Nyugdíjba vonulásom előtt megdöbbentett egy felmérés, ami azt bizonyította, hogy a 20. század mások felében már az Egyesült Államokban is gyorsan csökkent a dolgozók számával mért átlagos vállaltnagyság. A munkaerő részaránya a 10 fő alatti létszámú vállalatokban gyorsan nőtt, az 500 főnél nagyobb létszámukban pedig gyorsan csökkent. Ez az átrendeződés a legnagyobb az amerikai mezőgazdaságban volt, ahol jelenleg a megtermelt érték 90 százaléka a családi farmokból származik.

Meglepő azonban, ami a gépkocsigyártásban történt. Ez a fontos ágazat a kis- és a közepes vállatok termékeinek az összeszerelője lett. Szinte a tudományos és technikai forradalom következménye lett, hogy minél nagyobb feladat egy drága és bonyolult termék előállítása, annál több kis- és középvállat összeszervezésére lett szükség.

Ezt a változást jellemzi a tény, hogy a jelenlegi fejlett gazdaság csak az autópályák hálózatára épülhet. A végtermékek sok száz, sok ezer nemcsak napra, de órára történő beszállító megszervezésére van szükség. Ez azonban csak az autópályák hálózatán oldható meg. Ahogyan az ipari forradalomnak a vasúthálózatra, a tudományos és technikai forradalomnak az autópályákra van szüksége. Száz éve az autógyáraknak saját acéliparra, abroncsgyártásra volt szüksége, és minden alkatrészt maga gyártson. Mára az autógyárak újabb és újabb járműveket terveznek, és ehhez megszervezik a beszállítók ezreinek a hálózatát. A gyárban csak az összeszerelés 10-20 órája marad, és az értékesítés.

Ez a teljes átrendeződés a hadiipart sem kímélte meg. Száz éve a fegyvergyártás az ipar egyik viszonylag izolált ágazata volt. Ma már a korszerű fegyvereket is csak a beszállítók ezreivel lehet elkészíteni. Ezt a változást két tény jellemzi, hogy a Szovjetunió két okból vesztette el a fegyverkezési versenyt.

Egyrészt, amikor a világ mezőgazdaságában a családi gazdaságok győztek, a Szovjetunió felszámolta a családi gazdaságokat, és azon belül a nagyokat gyűlölt ellenségeként felszámolta. Ezzel párhuzamosan az agrártechnikai forradalom elseperte a nagyüzemeket.

Másrészt az erőltetett hadiiparát úgy működtette, hogy az hermetikusan el legyen szigetelve a gazdaság polgári szektoraitól. Ezzel párhuzamosan a tudományos és technikai forradalom a hadiipar egyre szorosabban a polgári ágazatokkal legyen összefonódva.

Meddig él az ember

Kopátsy Sándor                EH                   2018 05 03

Meddig él az ember

Betoldás a Harari könyvhöz

Harari könyvében elutasítással olvastam a halál elleni sikeres védekezésről írt véleményét. A magam életét is eltúlzottnak tartom, de nem hiszek a halál legyőzhetetlenségében. Az életet megunhatónak tartom. Azt ugyan viszonylag korán felismertem, hogy a hosszú élet titka az érdeklődés fenntartása. Vagyis az élet addig hosszabbítható, amíg az érdeklődés fenntartható. A 60-as évek elején a magán nyugdíjpénztárak elleni harcban felmértem, hogy a jelenkori egészségügyi ellátás mellett megállíthatatlanul nő a nyugdíjas évek száma. Pedig akkor még csak a fejlett Nyugat társadalmaiban ismerkedtem a problémával. Tudomásul vettem, hogy a fajunk múltját a munkaképes kor elérése előtti halálozás magas szintje jellemezte. A jelenkor fejlett államaiban azonban a munkaképes kor előtti halálozás szinte eltűnt. Ugyanakkor a gyermekvállalás és a munkaképessé válás egyre kitolódott a 30-as évekbe. Fajunk eddigi életének 95 százalékában a munkára való felkészülés ugyan nagyon korán kezdődött. A járóképes gyerekek már aktív résztvevői voltak a táplálékszerzésnek. A gyermekvállalás is a nemi érettséggel elkezdődött. Jelenleg a munkaképessé válás és a gyermekvállalás többsége 30 éves kor utánra tolódott. Ugyanakkor a várható életkor az elmúlt száz évben többel nőtt, mint előtte a fajunk egész életében. Ezt látva érhető, hogy Harari ezen a téren csodát vár.

Kínában a várható életkor ötven éve 45 év volt és mára 75 évre ugrott. A Homo sapiens mintegy 150 ezer éve első 140 ezer évében a várható életkor 25 év közelében stagnált. A következő közel tízezer év alatt a várható életkor 45 évre nőtt. Ez a lassú növekedés is ez idő alatt az elviselhetetlen túlnépesedést eredményezett. Erről nemcsak Harari, de a társadalomtudományok tudomást sem vettek. Pedig az öntözéses gabonatermelés és pásztorkodás megjelenése óta csak olyan társadalmak jöhettek létre, amelyek szervezetten, a nyomos fokozására, a folyamatos háborúzásra és a tudásvágy üldözésére kényszerült. Mivel azt a kényszer a társadalmi tudat csak úgy viselhette el, ha a szükségességét eltagadta. Ezt Harari sem veszi tudomásul. Az osztálytársadalmak embertelenségét elfogadni nem képes forradalmárok elsődleges célja a nagyobb jövedelmi egyenlőség, a háborúk megszűntetése, és a tudásvágy felszabadítása volt. Senkinek nem jutott az eszébe, hogy az nagyon gyorsan túlnépesedést okozott volna, tehát még a korábbinál is több nyomort, háborút és tudásüldözést.

Még a zseniális Marxnak sem jutott az eszébe, hogy az általa elképzelt kommunista társdalomnak mekkora lett volna a népszaporulat. 

A blog látogatottsága

Oldalmegjelenítések száma ma

15

Oldalmegjelenítések száma tegnap

13

Oldalmegjelenítések száma az elmúlt hónapban

636

Oldalmegjelenítési előzmények (összes)

84 181

A mezőgazdasági forradalom előzményei

Kopátsy Sándor               EH                    2018 05 02

A mezőgazdasági forradalom előzményei

Betoldás a Harari könyvhöz

Harari egyik nagy tévedése, hogy az önözéses szántóföldi gabonatermelést becsapásnak minősíti, holott az a Homo sapiens emberré válását jelentette. Azt mégis elismerte, hogy ezt megelőzően a Homo sapiens egy jelentételen tagja volt a többi homoknak. Ezzel bevallja, hogy az önözéses szántóföldi gabonatermelésre tért Homo sapiens csak attól kezdve lett isten megkülönböztetett teremtménye, hogy igényit termelő munkával elégítse ki.

Harari téved, hogy a háziállatok domesztikációját meg sem említi az emberré válás feltételi között. Nem veszi tudomásul, hogy az igásállat fizikai ereje és trágyája, és az élelmezést biztosító kultúrnövények, mindenekelőtt a gabonák nélkül nem valósulhatott volna meg a szántóföldi gabonatermelés. Ennek jó példája a két amerikai kapáskultúra, a burgonya és a kukorica kapás kultúraként kiszelektálódása ugyan megtörtént, tehát voltak ugyan már sok évszázad óta voltak kiváló kultúrnövények. Nem volt azonban az ember fizikai erejének sokszorosát jelentő igásállata, ami elvégezhette volna a talajmunkákat és trágyája a szántóföldek talajerejének biztosítását jelenthette volna, és nem ismerték a kerekes járművet, amik nélkül nem lett volna megvalósítható a szántóföldi gabonatermelés szállítási igénye, és trágyájuk nélkül nem lett volna megőrizhető a szántóföldek talajának termőereje. A két amerikai kapáskultúra megfeneklése bizonyítja, hogy az igavonó és trágyát termelő állat domesztikációja nélkül Afroázsiában sem jelenhetett volna meg a szántóföldi gabonatermelés.

Harari azt sem keresi, hogyan történhetett meg a klímaváltozás során olyan gyorsan, hogy a kultúrnövények szántóföldi termelése. Hogyan történhetett meg olyan gyorsan, hogy a rizst, a kölest, a búzát és az árpát szántóföldön termelhették. A lakosság élelmezésének alapját jelentő növények vad ősei hogyan válhattak kultúrnövényekké. Erre ugyanis csak a pálmafák esetében találunk példákat, hogy azok vadon is gyümölcsfák voltak. Az az óta sem fordult elő, hogy egy növény hosszú, sok ezer éves tudatos szelekció nélkül, kultúrnövényként lett használható. Ma már ismeri a tudomány a rizs, a köles, a búza, az árpa, a burgonya és a kukorica vad formáját, de ezek mindegyike ma is alkalmatlan haszonnövényként termelésre.

A kultúrnövények között újoncnak a cukorrépát ismerem, ez ugyanis a napóleoni háborúk idején jelent meg a nádcukor pótlásaként. Hozzá tehetjük, az agrártudomány szinte a jelenkorig rangos növényének tekintette. Gyermekkoromban a nyugat-európai mezőgazdasági nagyüzemekben fontos növény volt a cukorrépa. A mély szántást elvégző gőzgépeket és a szántóföldre fektetett iparvasúti szállítást, a cukorrépa termelés érdekében alkalmazták. Az csak a második világháború után vált nyilvánvalóvá, hogy a trópusokon termelt nádcukorral a répacukor nem lehet versenyképes. A 20. század végére a cukorrépa termelés szinte megszűnt.

Én azon akadtam meg először, hogy a klímaváltozáskor honnak került elő a búza és az árpa. Izgatott a kérdés, milyen növény volt Mezopotámiában a vadbúza és a vadárpa, és azok szinte azonnal hogyan válhattak a klímaváltozáskor a szántóföldi öntözéses gabonatermelésre alkalmassá. Ezért éltem az alkalommal, hogy Iránba menjek, és megnézhessem milyen a vadbúza. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy a vadbúza ma is egy viszonylag kisméretű mocsári fű, ami nagyon messze van ahhoz, hogy az elvetett magja tízszeres termést adjon. Érthetetlen volt a számomra, hogyan szelektálódhatott ki a vadbúza kultúrnövénnyé. Azt képzeltem el, hogy a vadbúza kiszelektálódását a vadászoknak köszönhette. Azok felismerték, hogy dárdával, nyíllal éjszakai leshelyet építettek. A vadbúza jó csalogató takarmánynak kínálkozott. A vadbúza kalászából a búzaszemek ritkán potyogtak ki. Ez a vadat nem zavarta, mivel a kalászostól megehette. A vadbúza magja a kalászából nehezen esett ki, tehát csépelhető nem volt. Ez azonban ezzel természetes szelekciót jelentett. A ritkán kipotyogó maguk nagyobb valószínűséggel kikelhettek. E szelekciónak köszönhetően évezredek alatt csépelhető kalászos növénnyé válhattak.

Jó tíz évvel később tudtam meg, hogy szinte minden későbbi kultúrnövény évezredek óta a lakóhely közeli kapás műveléssel termeltek voltak. Vagyis nemcsak a kalászos gabonák, a búza, az árpa, a rizs évezredek óta a teleülések közelében szelektálódó növények voltak. Vagyis minden gyűjtögető társadalomban a klímaváltozást évezredekkel megelőzően háztáji kapás kertművelők voltak. A valamilyen okból a gyűjtögetésben aktívan részt venni nem tudók, otthon kiegészítő növényterelők voltak. Azt felismerték, hogy a vízben bővelkedő növények jobban növekedtek, több magot termeltek. Tehát a háztáji növénytermelés vízben gazdag viszonyok közé került. Nem volt tehát véletlen, hogy a klímaváltozáskor öntözött rizst, búzát és árpát termeltek.

Azt a természetes csapadékkal megelégedő és a téli fagyokat elviselő nyugat-európai búza és árpa esetében felmérhettük, hogy az ilyen gabona kiszelektálódása a Golf Áram mérséklet és viszonylag párás éghajlata, és enyhe tele mellett is ezer év erőfeszítéseinek eredménye volt a kisebb vízigényű és a fagyos telet elviselő búza és árpa kiszelektálódása is ezer évig tartott. Ennyi időre és szelekciós erőfeszítésre volt szükség, hogy a közel-keleti búza és árpa az Alpoktól északra is termelhető legyen.

Ezért aztán már nem volt meglepő, amikor a jelenkori genetika már képes volt megállapítani, hogy minden kultúrnövény, legalább ezer évvel a felmelegedés előtt a lakóhely közelében kapásan termelt és szelektálódó volt. Ez nemcsak az afroázsiai kultúrnövények, de az amerikaiak esetében is igaz volt. Amerikában a burgonya és a kukorica közel olyan korai kultúrnövény, mint a rizs, a búza és az árpa volt.

Harari nem is említi, hogy a szántóföldi gabonatermelés elengedhetetlen feltétele volt az erős igavonó állat, annak a trágyája és az általa vontatott kerekes jármű. Ezek nélkül, sem lehetett volna túllépni a kapás kultúrákon. Márpedig, ha így van, ebből következett, hogy csak Afroázsiában jöhettek létre az eredeti szántóföldi magas-kultúrák. Vagyis a szántóföldi önözéses gabonatermelés csak ott jöhetett létre, ahol a tengerszínt emelkedésének köszönhetően óriás folyamok völgyei gravitációsan öntözhetővé váltak. Volt a vízben, sárban járóképes, hasított körmű domesztikált igásállat, a szarvasmarha és a bivaly.

Itt azonnal ismét érdekes ténnyel találkozunk. Amerikában bőven volt bölény, de nem volt domesztikálható. Domesztikálni ugyanis csak olyan állatokat lehetett, amelyek korábbi életterét a klímaváltozás nagyon beszűkítette. Ennek volt köszönhető a szarvasmarha, a bivaly, a birka, a juh, a kecske domesztikálhatósága.

A közel 10 ezer éve megindult felmelegedés csak ott hozott létre magas-kultúrákat ahol a megelőző ezer évben létrejöttek a klímaváltozás által kínált előrelépés technikai feltételei.

Az első domesztikáció.

Azt már megállapította a genetika, hogy az első háziállat a kutya volt, ez azonban mintegy 20 ezer éve történt. Ez a tény viszonylag közismert, hiszen az szinte máig fennmaradt. Aligha vitatható, hogy az első domesztikáció a sarkkör közeli tundrán történt, vagyis a gyűjtögető ember számára a legmostohább adottságú térségben, ahol a hideg éghajlat következtében a legalacsonyabb volt a növények növekedése, ezért a legritkább az állatállomány és a gyűjtögető embert eltartó képesség is.

Amíg a sarkköri tengerpartok, főleg folyótorkolatok sok tekintetében a kőkori ember ideális életterei voltak, a tundra volt a legmostohább élettér. Amíg a vadászó ember fegyvere csak a pattintott hegyű lándzsa és a bunkó volt, a legkönnyebben elejthető zsákmány a lassan mozgó és fegyvertelen foka volt. A kezdeteges hálókkal halászók számára pedig a könnyen elejthetők az ivóhelyükre visszatérő halak voltak. De nemcsak itt volt a legnagyobb esélye a vadásznak, halásznak, hanem a zsákmány egész évre beosztható is volt.

A történészek alig szentelnek figyelmet annak, hogy a vadászok zsákmánya a meleg éghajlaton nehezen volt tárolható, a hidegben pedig ennek lehetősége szinte korlátlan volt.

Ezért tartottam a kőkori ember számára az ideális élettérnek a fókában és ivó halakban gazdag térségeket, és az elejtett zsákmány elfogyasztásának beoszthatóságát. A sarkkörök közelben az elejtett zsákmány egész éven belüli beoszthatósága biztosított volt. Ha északon agyonvertek egy fókát, annak a húsa az egész évben beosztható volt. De még a halak gyorsa romló ikrája is tárolható volt.

A melegben történő tárolhatóságot az ember először csak a 20. században tudta lefagyasztással megoldani. Ennek szem előtt tartása nélkül aligha érthetjük meg, hogy fajunk fejletségének súlypontja miért vándorolt egyre északabbra. Jelenleg az emberiség leggazdagabb tíz országa négy évszakos klímájú. Azt ugyan Max Weber jó száz éve felismerte, hogy a jelenkor, a tudományos és technikai forradalom csak ott működhet hatékonyan, ahol a lakosság viselkedését a puritanizmus jellemezi. Azt ő sem ismerte fel, hogy puritanizmus csak ott van, ahol a télre a hideg ellen védelmet nyújtó lakással, ruházkodással, tartalékolt élelemmel kell felkészülni.

Ezt a tényt először Rácz Jenő és Bródy András könyvében ismerhetem fel. Ők nemcsak azt bizonyították, hogy minden népet az jellemzi, hogy az egyéves jövedelmének hányszorosa a vagyona. Ez a mutató a társadalmi fejlettségtől független. A felismerésük az óta azzal módosult, hogy ők még nem vették figyelembe a szellemi vagyont, főleg pedig a személyek tudásvagyonát. Ez ugyanis az éves jövedelemhez viszonyítva a jelkorban növekszik.

A Homo sapiens jelenkori történetének az egyik legnagyobb újdonsága, hogy a lakosság szellemi vagyonképzése egyre jobban kiterjed. Fajunk átlagos várható életkora az utóbbi tízezer évig alig haladta meg a 25 évet. Csak a 19. század végén, az egészségügyi forradalomnak és a közművek kiépítésének köszönhetően kezdett gyorsan növekedni.

Amennyire kedvező élettér lehetett egy északi tengerparti folyó torkolatvidéke, annyira reményetlen élettér a tenger partoktól távoli tundra. Itt voltak a gyűjtögetésből megélés lehetőségi a legalacsonyabbak. A ragadozók elleni védelmet és a táplálékuk megszerzését a rénszarvasok is csak úgy tudták megoldani, hogy óriási csordában folyamatosan a táplálékot keresve vándoroltak, és a csordák tömegükéhez viszonyítva, a jegesmedvék és a farkasok is csak elviselhető veszteséget okozhattak.

Nagyon kevés ember vállalta a tundrán való megélést. Mégis ezek éltek a legbiztonságosabban.

A vadkutyák sora még szomorúbb volt. A térség két ragadozójával, a jegesmedvével és a farkasokkal nem lehettek versenyképesek. Nem véletlen tehát, hogy a két legkisebb képességű faj, az ember és a vadkutya fogott össze. A vadkutya volt a leggyengébb képességű ragadozó, az ember pedig a leggyengébb képességű vadász. Egymást azonban hatékonyan kiegészítették. Az ember, a kutyájával, sokkal hatékonyabban védekezett a ragadozókkal szemben, és hatékonyabb vadász lett, mint egyedül. Az ember által elejtet vadak csontozata viszont több és biztonságosabb táplálékot jelentett, mint az általuk elejthető zsákmány. Azzal, hogy összefognak, mindketten nyernek. A kutya szaglása, hallása sokkal jobb, mint az emberé, tehát a vad megtalálásában, nyomának követésében százszor eredményesebb, mint az ember. Ezt kiegészíti a kutya rossz vadászviselkedése, hogy mindig és mindenre vadászik. A kutya az egyetlen ragadozó, ami akkor is vadászik, ha nem éhes, és arra is, amivel szemben esélytelen. Ez is nagy előny lehet a vadász számára, hiszen a nagy állat nem fél a kis kutyától, ugyanakkor annak jelenléte eltereli a vadászról a figyelmét. Tapasztalatom szerint, a jó kutyával tízszer sikeresebb vadász lesz a nyíllal rendelkező vadász. Azt, hogy a Homo sapiens egy állattal együttműködve lett sokkal eredményesebb vadász, példátlan a természetben.

Hasonló csak sokkal később, a ló esetében történt. Csak ez a két állat vált leginkább alkalmassá arra, hogy a gazdája érzelmeihez igazodjon. A vadászkutya és a versenyló kiváló teljesítményre csak a gazdája bizalma mellett képes.

Az első jármű a szán.

Az első igavonó állat a rénszarvas volt. Pedig, ha valaki felismerte a járművek szerepélt az ember életének formálásában, annak fel kellett volna figyelni arra, hogy az egyik faj a másikat először akkor szállította, amikor a rénszarvas csordákhoz csatlakozó embert, és csomagjait a járomba fogott rénszarvas havon, füvön, szánnal szállította. Ez is először a Homo sapienssel fordult elő. Már maga az is csoda, hogy a több ezertagú csorda ösztönösen megérezte, hogy előny számára az emberrel és kutyáival alkotott közösség. Ezt az érdekközösséget az sem sértette, hogy az ember élelmezését a levágott rénszarvasok jelentették. A Homo sapiens maga sem ismerte fel felsőbbrendűségét, de a rénszarvasok ebben nem kételkedtek.

A vadászó ember először a vadkutyát domesztikálta. Vagyis egy viszonylag gyenge hatékonyságú ragadozót. A fejfejlődés történelmében először fordult elő, hogy egy nehéz helyzetbe kerülő ragadozó vállalta a vadászatban ugyancsak gyengének számító Homo sapienset társának, hogy együtt vadásszanak. Ennek a társulásnak a vadkutya csal a passzív, ösztönös szereplője volt. A kutya ösztönösen megérezte, hogy érdeke az emberrel való társulás. Ez a csordaállat lett előbb a vadászó ember hűséges tára, majd egyre nagyobb arányban a családok védelmező kedvence. Ez a vadon viszonylag ritka állat ma sok százmillió család kedvence, vagyonának éber őrzője lett.

A kutya volt az első domesztikált állat. Nem is maga a kutya védelmezett, csak riasztott. A rénszarvas csordák éjszakai pihenőit megtámadó ragadozók érkezését a kutyák észlelték először. Csaholásuk felébresztette az embereket, azok nem is annyira fegyvereikkel, hanem tüzes fáklyákkal riasztották el a jegesmedvéket, vagy a farkasokat. A tüzek közeledésére még a már elejtett zsákmányt is ott hagyták. A két erős ragadozót nem a védelem ereje, hanem a tüzek riasztották el a tett színhelyéről. Tehát nem a kutyák és az emberek ereje kerekedett felül, hanem a tűztől való félelem, vagyis a Homo sapiens nagyobb okossága. Ha a vadkutyák alkalmasok lettek volna a medvék és a farkasok elzavarására, fel sem merülhetett volna, hogy a gyenge fegyverzetű emberrel működjenek együtt. A leggyengébb ragadozó társult a legokosabb emlőshöz.

Az a tény, hogy a vadkutya az ember háziállata lett, jó tízezer évvel a klímaváltozás előtt történt meg.

A többi állat domesztikációját azonban a felmelegedéssel járó igen nagy térség eltartó képességét az életterek jelentősen lecsökkent eltartó képessége kényszerítette ki. Bármennyire egyértelmű, hogy csak azok a fajok voltak domesztikálhatók, amelyek nyertek ezzel. Vagy szinte kipusztultak volna az életterükben, vagy az ember mellett jobb sorsuk volt. Harari is úgy kezeli a háziállatokat, mint amiket az ember rabszolgává tett. Egyrészt a háziállatok sokkal többen vannak, másrészt botránkozok azokon, akik az állatok sorsát emberi normák alapján értékelik. Ez Harari betegsége is. Én elismerem, hogy nem tudok a patkányok, a brojler ketrecekben élő baromfi helyzetét megítélni, mégsem minősítem a sorukat jobbnak, vagy rosszabbnak. Nem tartom az embert alkalmasnak arra, hogy a vaddisznó és a házi sertés élete közti különbséget megítélni. Azt ugyan tapasztalatból tudom, hogy a természetben magára maradt háziállatok élete szomorúbb, mint a háznál hizlalt sertésnél, amit éves korban levágnak, de addig úgy etetik, hogy minél gyorsabban gyarapodjon.

Vadászkánt pedig azt mondhatom, hogy a vadmalacok nagy többsége meg sem élheti az egy éves korát. De mégsem azon merengek, hogy a disznónak mi a jobb élete, ha hizlalják, vagy a sorsát a természetre bízzák. Az állatok sorsáért aggódóknak pedig azt mondom, minden faj a maga fajának sorsával, és ne az állatokéval foglalkozzon.

A rénszarvas csordákkal az együttélésben engem az ember sorsa érdekel. Ez az együttélés mintegy tízezer évvel megelőzte a felmelegedést, tehát attól függetlenül történt, mégis már sok újat hozott azzal, hogy az ember, a kutya és a rénszarvas közösséget alkotott. Ez ugyan még nem volt pásztortársadalom, mert az ember nem terelte a csordát, ahogyan a pásztor, hanem együtt vándorolt vele. A csorda gondoskodott arról, hol talál legelőt. Ebben az ember nem volt alkalmas arra, hogy tudja, hol van a hótakaró alatt zuzmó, vagy fű. Ezt csak a rénszarvasok is ösztönösen tudták. Ezzel szemben a pásztorok tudták hol van ívó víz, ha kellett kutakat ástak, a vizet azokból felmerték.

A rénszarvas csodához azért csatlakozott az ember, mert ezzel a saját életét biztosította. A rénszarvasok csak azzal nyertek, hogy a velük élő emberek és kutyáik, védelmet jelentettek a jegesmedvék és a farkasok ellen. Ezzel szemben a pásztorok nemcsak védték, de etették, itatták a csodát, sőt a téli táplálékukról és szállásukról is gondoskodtak.

A pásztorok olyan állatokról gondoskodtak, amelyek nélkülük elpusztultak volna. Ezzel szemben a rénszarvasok már sokkal az ott megjelent néhány ember nélkül is tovább éltek volna. Ezt jól példázzak az afrikai gnúk, amelyek ugyancsak sokezres csordában élnek, és nem kapnak az embertől védelmet.

A rénszarvasokkal együtt élő Homo sapiens szánon történő vándorlása azonban egyedülálló volt az állatvilágban. Az egyik vadfaj, járművel, szánnal biztosította a fele élő emberek és csomagjaik szállítását. A tundrák havas vagy nedves füvek síkságain a szán ideális megoldás volt. De a homokban és a hegyvölgyes terepeken a szán nem volt használható, ehhez kerekes járművekre lett szükség.

A kerék megjelenésének történetét ugyan nem ismerem, de a jelentőségét annál inkább. Szerintem párhuzamosan terjed el szinte minden kultúrában. Nem meglepő, mivel a két amerikai kultúrában nem volt rája szükség, mivel a kerekes járművek erős igavonót és viszonylag kis magasságkülönbséget igényeltek. A két amerikai kultúra hegyvidéken működött, ahol a kerék nem felelt meg.

Az életterek értékének felméréséhez a traktorok, teherautók elterjedése előtt döntő tényező volt a termékek szállíthatósága. A leghatékonyabb termékmozgatást a csatornák jelentették. Azokon egy ember egy kötéllel nagyobb szállítási teljesítményre volt képes, mint a nagyon tagolt, vagy gyorsan folyó vízzel szemben az erős igavonók állatokkal vontatott kerekes járművekkel. Ezért tartottam Egyiptomot a legkedvezőbb adottságú gabonatermelő adottságú kultúrának. A nagyon hosszú, de viszonylag keskeny árterülete a legjobb szállítású adottságú gabonatermelése jelentette. Ugyanakkor a legkedvezőtlenebb az állattartó adottsága volt. Ezért volt Egyiptom a legolcsóbb kenyeret, és a legdrágább állati fehérjét termelő kultúra.

Ugyanakkor Kína volt az egyetlen világbirodalmat eltartó térség annak köszönhetően, hogy megépült a Kínai Nagy Csatorna, ami a négy folyam vízhálózatát hajózható csatornával kötötte össze.

Az önözésessel a természetes csapadékra épülő gabonatermelés mindaddig versenyképtelen volt, amíg meg nem jelentek az önjáró mezőgazdasági gépek, traktorok, teherautók és kombájnok. Ezek aztán megfordították a helyzetet, ma a gépesített természetes csapadékkal termelt kenyérgabona, és takarmány a legolcsóbb élelmiszer. Ennek köszönhetően az utóbbi száz évben kialakult élelmezési helytét az jellemzi, hogy a családi vállalkozás ebben a fontos ágazatban legyőzte a bérmunkásokkal dolgoztató nagyüzemet.

Az elmúlt ötven évben a mezőgazdasági munkák gépesítése olyan óriási mértékben megnövelte az egy család által megművelhető területet, hogy a néhány százhektáros családi farm lett az optimális üzemnagyság. Ez a technikai forradalom azonban csak a természetes csapadékkal megelégedő, legfeljebb esőpótló önözéses mezőgazdaságban történt. A tudományos és technikai forradalom az elárasztó öntözéses gabonatermelést viszonylag érintetlenül hagyta.

A kis- és középvállatok térhódítása.

Nyugdíjba vonulásom előtt megdöbbentett egy felmérés, ami azt bizonyította, hogy a 20. század mások felében már az Egyesült Államokban is gyorsan csökkent a dolgozók számával mért átlagos vállaltnagyság. A munkaerő részaránya a 10 fő alatti létszámú vállalatokban gyorsan nőtt, az 500 főnél nagyobb létszámukban pedig gyorsan csökkent. Ez az átrendeződés a legnagyobb az amerikai mezőgazdaságban volt, ahol jelenleg a megtermelt érték 90 százaléka a családi farmokból származik.

Meglepő azonban, ami a gépkocsigyártásban történt. Ez a fontos ágazat a kis- és a közepes vállatok termékeinek az összeszerelője lett. Szinte a tudományos és technikai forradalom következménye lett, hogy minél nagyobb feladat egy drága és bonyolult termék előállítása, annál több kis- és középvállat összeszervezésére lett szükség.

Ezt a változást jellemzi a tény, hogy a jelenlegi fejlett gazdaság csak az autópályák hálózatára épülhet. A végtermékek sok száz, sok ezer nemcsak napra, de órára történő beszállító megszervezésére van szükség. Ez azonban csak az autópályák hálózatán oldható meg. Ahogyan az ipari forradalomnak a vasúthálózatra, a tudományos és technikai forradalomnak az autópályákra van szüksége. Száz éve az autógyáraknak saját acéliparra, abroncsgyártásra volt szüksége, és minden alkatrészt maga gyártson. Mára az autógyárak újabb és újabb járműveket terveznek, és ehhez megszervezik a beszállítók ezreinek a hálózatát. A gyárban csak az összeszerelés 10-20 órája marad, és az értékesítés.

Ez a teljes átrendeződés a hadiipart sem kímélte meg. Száz éve a fegyvergyártás az ipar egyik viszonylag izolált ágazata volt. Ma már a korszerű fegyvereket is csak a beszállítók ezreivel lehet elkészíteni. Ezt a változást két tény jellemzi, hogy a Szovjetunió két okból vesztette el a fegyverkezési versenyt.

Egyrészt, amikor a világ mezőgazdaságában a családi gazdaságok győztek, a Szovjetunió felszámolta a családi gazdaságokat, és azon belül a nagyokat gyűlölt ellenségeként felszámolta. Ezzel párhuzamosan az agrártechnikai forradalom elseperte a nagyüzemeket.

Másrészt az erőltetett hadiiparát úgy működtette, hogy az hermetikusan el legyen szigetelve a gazdaság polgári szektoraitól. Ezzel párhuzamosan a tudományos és technikai forradalom a hadiipar egyre szorosabban a polgári ágazatokkal legyen összefonódva.