Az emberi faj minőségi szelekciója

Kopátsy Sándor                 EH                  2017 12 29

Az emberi faj minőségi szelekciója

Nehezen magyarázható, hogy a társadalomtudományok nem foglalkoztak, és ma sem foglalkoznak minden a faj fejlődését szolgáló szelekciójával. Ez az emberi faj életében soha nem volt olyan fontos kérdés, mint korukban. Ma ugyanis minden társadalomra, elsősorban a fejlettekre a kontraszelekció a jellemző.

Tizenéves koromban elragadott Németh Lászlónak Minőség forradalma címmel megjelent esszégyűjteménye. Öreg koromban pedig az izgat, hogy jelenleg a már nem túlnépesedő, éppen ezért gyorsan fejlődő társadalmakban kemény kontraszelekció a jellemző. A világ népességének ötödét kitevő fejlett társadalmak mindegyikében úgy csökken a népesség, hogy az új generáció mennyisége a fejlettebb felében egyre szűkítettebben, az elmaradottban pedig viszonylag bővítetten termelődik újjá. Ismereteim szerint, fajunkra ugyan soha nem volt jellemző a minőségi szelekció, mégis fajunk óriási, Eurázsiában és Afrikában élő többsége minden vadon élő fajhoz viszonyítva fejlődött gyorsabban. Ennek okát a társadalomtudományok nem keresik.

Életem talán leglényegesebb felismerésének azt tartom azt, hogy a fajunk fejlődése ott volt gyorsabb, ahol az életterében jelentős változás történt. Ebből az következett, hogy fajunk csak ott fejlődött, ahol olyan jelentős környezetváltozás történt, ami az ember számára a társadalmi fejlődés szükségességét tárta fel. Ezt bizonyítja a tény, hogy csak Eurázsia és Afrika néhány térségében történt az átlagnál gyorsabb a társadalmi fejlődés. Amíg az óceánok izolálták a kontinenseket a fejlett társadalmak eredményei nem juthattak el az egyik kontinensről a másikra. Csak az óceánok meghódítás után nyílt meg az emberiség egésze számára az ismeretek cseréjének lehetősége. Csak Amerika és Óceánia felfedezésével nyílt meg az emberiség egésze számára a közös ismeretek hasznosíthatójává válása. Ma nincs olyan emberi közösség, amit nem érint a közös társadalmi sorsunk alakításába.

Az ember az egyetlen faj, amelyik viszonylag gyorsan tágítja életlehetőségeit. Alig 150 ezer éves fajunk mai életmódja össze sem hasonlítható azzal, ahogyan megjelent. Ráadásul, mára a fejlődésünk gyorsulása olyan mértékűvé vált, ami száz évvel korábban is elképzelhetetlen volt. Életmódunknak ez az óriási változása mégsem annak eredményeként következett be, hogy fajunk minősége szelektálódott. Biológiai tekintetben sokkal fejlettebbek lettünk, de nem úgy hogy más fajjá alakultunk át, hanem genetikailag ugyanaz a faj maradtunk, csak nagyon másként élünk. Annak ellenére, hogy egyre gyorsabban változó módon élünk, de genetikailag változatlan faj maradtunk.

Ez a biológiában ismeretlen fajfejlődés szinte szelekció nélkül történt. Azt csak sejthetem, hogy mivel fajunk életének 95 százalékában, nagycsaládokban élt, amiben nem volt, nem is lehetett minőségi szelekció.

A társadalomtudomány még fel sem ismerte a családforma történelmi szerepét. Ezért nem tudunk választ adni arra, hogy miért élnek egyes fajok, elsősorban a madarak, életre szóló párban. Ugyanakkor a rovarok nem ismerik az életre szóló párválasztást. Az emlősök pedig nagycsaládban élnek, amiben csak az erősebb hímeknek vannak utódai.

Fajunk gyűjtögetőként, tehát élete 95 százalékában, nagycsaládokban élt. A kiscsalád alig ezer éve, és akkor is csak a kis Nyugat-Európában jelent meg. A tovább terjedését aztán az ipari forradalom indította útjára. A tőkés volt az első olyan munkaadó, amelyik nem családot, hanem személyeket vásárol függetlenül attól, hogy milyen a családforma. Ennek ellenére a tőkés osztálytársadalmakban a kiscsalád vált jellemzővé.

Jelenleg nagycsalád csak a több feleséges társadalomban, a mohamedán világban maradt fenn, de ott is visszaszorulóban van. Ez a családforma jogi értelemben is elfogadott csak húsz mohamedán országban, és ezeknek is a több feleséges családok számának felét, harmadában van egynél több feleség.

Ezeket az adatokat látva, meg kellett állapítanom, hogy ahol a többnejűség elismert, csak a gazdagok tarthatnak több feleséget. A férfi korosztályok harmadának viszont nem lehet felsége.

Azt ugyan vadászként felismertem, hogy a szarvasok között az erős hímek között folyik a párosulásért verseny. Legfeljebb a megszületett hímek hatodának lehet utódja. Tehát nagyon kemény a minőségi szelekció. De arra nem jöttem rá, hogy a több nejűséget elismerő társadalmakban is, a férfiak maximum harmadának nem jut feleség. Az ugyan nem egyértelmű, hogy a több felséget vásárló férfiak biztosan az átlag feletti képességgel rendelkezők, mert nemcsak a gazdagságukat örökölhették, de a társadalmi pozíciójukat is. Márpedig az elmaradt társadalmakban az anyagi jólét elsősorban hatalomfüggő.

Arra csak most döbbentem rá, hogy az emberiség negyede mohamedán, és ez a vallás megőrizte a többnejűség lehetőségét. A húsz mohamedán vallású ország mindegyikében jogi értelemben elfogadott a többnejűség. Az adatokat látva döbbentem rá, hogy a többnejűség lényegében a társadalmi és szellemi téren erős férfiakra történő szelekció volt. Mohamed életében az uralkodó osztály a lakosság tizedét sem képviselte. Az ilyen társadalmakban a többnejűség azt jelentette, hogy feleségre csak ez a szűk réteg számíthatott.

A demográfiát, ezen belül a családformát a társadalmak egyik legfontosabb jellemzőjének tartottam. Ennek ellenére, ezzel csak az európai kultúrában foglalkoztam.

A Nyugat ezer év alatt történt felemelkedésének kulcsát a kiscsaládos jobbágyrendszerben látom. Ez volt a fajunk történetében a gyermekvállalás első, és sokáig egyetlen korlátozása. Azzal, hogy a nyugat-európai kereszténység a jobbágyok gyermekeinek csak az olyan házasságát, ezzel gyermekvállalását ismerte el, ami mögött előfeltétel a házasulandók jobbágytelekkel rendelkezése állt. Ennek az lett a következménye, hogy a jobbágyok gyermekei csak akkor válhattak szülőkké, ha már ők lettek a szüleik jobbágytelkének örökösei. Mivel a jobbágytelkek száma legfeljebb évi 1-2 ezrelékkel nőtt, erre a lassú növekedésre kényszerült a gyermeket vállalható családok száma. A spontán népszaporulat ennél sokkal gyorsabb lett volna, a jobbágyok gyermekeinek házassága, gyermekvállalhatósága egyre jobban kitolódott. Négy-öt generáció után a házasságkötők átlagos életkora a nemi érettség után már tíz évvel kitolódott.

Életemben kevés társadalmi tény döbbentett meg jobban, mint a nyugat-európai feudális társadalmakban a házasságok megkésleltetett ténye. Ismereteim szerint, nincs arra példa, hogy az utódvállalás nem a nemi érettséggel kezdődött. A nyugat-európai kiscsaládos jobbágyrendszer unikum abban, hogy a túlnépesedés ellen az utódvállalást a nemi érettség utánra tolt gyermekvállalással csökkentették. Még utalást sem találtam arra, hogy Nyugat-Európában közel ezer évig működő jobbágyrendszer kizárta annak a lehetőségét, hogy a szexuális érettség első tíz évében ezzel az ösztönünkkel élni lehessen. Ekkor értettem meg a középkori társadalmakra jellemző bigott vallásosságot, és kegyetlenséget. Nem tudok elképzelni nagyobb szellemi feszültséget, mint amit a nemi érettség első tíz évében a szexuális ösztön elnyomása jelentett.

Azt sokszor leírtam, hogy a kiscsaládos jobbágyrendszerben a viszonylag sok gyermek között biztos jövője csak a legidősebb fiúnak volt, mert csak ez számíthatott arra, hogy a szülei társadalmi szintjén maradhat. Még nem írta le senki, hogy mivel a szántóterület növelhetősége nagyon lassú volt, és a földesurak érdekét sértette, a telkek csökkentése, ezer év alatt alig növekedhetett a gyermeket vállalható jobbágycsaládok száma. Ebből fakadóan a jobbágycsalád sok gyermekéből csak a legidősebb munkaképes fiú, és egyetlen lány számíthatott arra, hogy a szüleik társadalmi helyzetében maradhatnak. Az idősebb fiútestvér megkülönböztetett rangja még gyermekkorom falujában is élt. A legidősebb fiút az öccsei magázták, aki viszont tegezte az öccseit. A lányok esetében nem volt ilyen megkülönböztetés. Köztük a születési sorrend nem határozott meg rangsor.

Máig nem értem, hogy az irodalom alig méltatta figyelemre, hogy a testvérek között milyen kemény lehetőségkülönbségek voltak.

Arra azonban én sem jöttem rá, hogy a muzulmán többnejű társadalmakban milyen korlátozottság volt jellemző. A lányok várhatós sorsa attól függött, ki vásárolja meg őket. Ebbe ugyan nem volt beleszólásuk, mert az apjuk annak adta el őket, aki magasabb árat fizetett. A vásárló férj gazdagsága ugyan gazdagságot jelentett, de a feleségtársak érdekellentéte megmérgezett mindent.

A többnejűségű társadalmak azonban a férfiak szegényebb hányadának volt az igazi pokol. Ha csak a férfiak huszada tartott átlagosan három feleséget, a férfi korosztály hetede feleség nélkül maradt. Nincsenek ugyan adataim arról, hogy jelenleg a muzulmán társadalmakban a férfiak hány százalékának van egynél több felsége, és mekkora az átlagos többnejűség. A többnejűséget elismerő társadalmakban a leggazdagabb egy százalék ma is akár tíz feleséget is tarthat. Ez pedig azt jelenti, hogy csak ennek a felső egy százalék feleségeinek hatására a férfi korosztály tizede feleség nélkül marad. Erre utaló adatot azonban csak arról találtam, hogy milyen horribilis ára vannak a feleség vásárlásnak. Ahol ugyan a férfiak tizede többnejű, a férfiak szegényebb negyede számára anyailag is elképzelhetetlen a feleségvásárlás. A nagyon szegény Afganisztánban az egészséges és fiatal feleség ára 12-20 ezer dollár között van. Vagyis a fiatal férfiak harmadának elérhetetlen.

Jelenleg már csak a mohamedán országokra jellemző, hogy az erősebbek jobban szaporodnak, mint a gyengék. Ez a jelenkori tény világosított fel arról, hogy világosabban lássam a másfél százados török uralom lényegét. Móricz Zsigmondnak és Erdei Ferencnek köszönhetem, hogy az Oszmán Birodalom uralmát próbálom tárgyilagosan megítélni. Magyarország történészei ezt a megszállásunkat nemzeti tragédiaként láttatják, holott az ezer éves történelmünkben talán éppen az a megszállás hozta a leglényegesebb és legpozitívebb társadalmi változásokat.

Kezdem azzal, hogy éppen most a reformáció 500. évfordulóján illene hangsúlyozni, hogy a Nyugat kereszténységének legnagyobb eseménye csak azért hagyhatott jelentős nyomot a történelmünkben, mert ennek csak azért lehetett mély hatása a történelmünkre, mert az ország jelentős, főleg magyar etnikumú területe éppen oszmán Hódoltság alatt volt. Ezt akkor jobban megérezte a kor embere, mint ma a magyar történészek.

Már többször leírtam, hogy a hatvanas években került a kezembe Werbőczy naplójának az a része, amelyikben beszámol, hogy mit mondott neki a Regensburgi Birodalmi gyűlésen Luther Márton. Ő ugyanis az ország északi térségében fennmaradó, Habsburg uralkodás alatti része, a Királyi Magyarország követeként volt oda hivatalos. Luther ment oda hozzá, és elmagyarázta az oszmán terjeszkedés politikai hatását. „Nemcsak én nem lehetnék itt, de Németország lakosságának nagyobb fele sem lehetne protestáns, ha a hisztérikusan pápista Habsburg Spanyol Osztrák Birodalom nem volna a Szultán birodalma által fenyegetve. Ők nem akarnak terjeszkedni, téríteni Európában.” Vagyis a reformáció győzelmének politikai feltétele volt az Oszmán Birodalom ereje. Ez bármennyire nyilvánvaló, a magyar protestáns egyházak vezetői sem veszik tudomásul.

Werbőczy ugyan a Habsburg császár követe volt, de megértette Luther véleményét. Ezért a következő birodalmi gyűlésen ő ment Lutherhez véleménycserére. Ezért szerettem volna látni Werbőczy naplóját. Természetesen a tekintélyes lutheránus papoknál érdeklődtem. Nem tudtak róla. Jó húsz évvel később tudtam meg, hogy a Budapesti Lutheránus Teológiai Főiskola könyvtárában őrzik.

Számomra azonban ennél is fontosabb, hogy Erdély aranykora akkor volt, amikor a Fejedelemség a Szultán provinciája volt. Erre már Móricz Zsigmond diákkoromban megtanított.

Még fontosabb, és máig ható történelmi befolyása annak van, hogy az Oszmán Hódoltság nemcsak a vallásszabadság és a nagyobb jobbágyszabadság térsége, hanem itt történt meg az alföldi parasztok polgárosodása is.

Számomra kijózanító élmény volt az 1847-es népszámlálási adatok megismerése. Kiderült, hogy magyar városi önkormányzat csak ott volt, ahol Hódoltság volt. A többi város polgársága vagy nem magyar volt, de ha magyar, akkor egy főpap, vagy egy magyar arisztokrata felügyelete alatt volt. Azt csak öregkorban ismertem meg, hogy a független parasztok polgársága milyen jól vizsgázott. A skandináv és az alpi népek polgárságának többsége paraszt volt. Magyarországon a nagy alföldi városok önkormányzata keményen független volt.

Visszatérve a több nejű társadalmakra. Azok másik megdöbbentő adata, hogy a többnejű házasságban született gyermekek halandósága az országos átlag többszöröse volt. Az apák számára a sok gyermekük nem jelentett az egy feleséges apákéhoz hasonlítható kötöttséget, hiszen számukra az évente több gyermekük születése és felnevelése egészen más, mint ahol egyetlen gyermek születik. Ennél is nagyobb szerepe volt annak, hogy a feleségek számára a másik felség gyermeke az ő gyermeke rovására örökölt. Ezért gyakori, hogy a feleségek a felségtársaik gyermekeit megmérgezik.

A többnejűség problémájával soha nem foglalkoztam, pedig ez az emberiség negyedére jellemző. A társadalomtudományok azonban nem, vagy csak alig foglalkoznak vele. Mivel a fejlett, puritán keresztény és konfuciánus, azaz puritán társadalmakban nem probléma, közömbösen kezelik.

A történészek a hadseregek csatáit megkülönböztetett figyelemmel értékelik, de még nyomát sem találtam annak, hogy mitől függ a katonák értéke. Pedig óriási szerepe van annak, hogy a legénység tagjai családot fenntartó, felességét és gyermekeit otthonhagyók, vagy család nélküliek. Márpedig a legénység önfeláldozása, a halál kockázatának vállalása ezen múlik. Azt már a keresztes hadjáratok sorozásán észrevettem, hogy az első fiúk nem voltak besorozhatók. A nála fiatalabbaknak azonban nem lehetett jövőképe, hiszen nekik nem jutott jobbágytelek.

A többnejűséget elismerő kultúrákban a korosztályok jelentős hányadának, legalább harmadának reménye sem lehetett arra, hogy felsége, gyermeke lehessen. Ezeket a reménytelen fiatalabb gyerekeket vitték el már gyermekkorukban janicsár iskolába. Írni, olvasni tudó katonákat neveltek belőlük, akiknek reményük sem lehetett arra, hogy felségük, gyermekük lehet.

A legnagyobb demográfiai felismerésem azonban az 1990-es kínai reform után ért. Ott ugyanis az egyelten gyermek vállalhatóságával, a többnejűséggel ellentétes tapasztalatok váltak nyilvánossá. Kiderült, hogy az egyelten gyermek nevelése minőségi tekintetben sokkal eredményesebb. Azt korán felismertem, hogy a viszonylag jómódú és diplomás szülők gyermeknevelése sokkal hatékonyabb, mint a családok alsó jövedelmi és iskolázottsági ötödében. Az egységes egyetlen gyermekre történő kínai korlátozást ugyan elkerülhetetlen és talán egyetlen járható megoldásnak minősítettem, mert tudtam, hogy a családok felső tizede akár négy gyermeket is eredményesebben felnevel, mint az alsó tized egyet sem.

Mégis elszégyelltem magam, amikor a kínai tapasztalatok bebizonyították, hogy az egyetlen gyermek a szegény és iskolázatlan családokban is sokkal eredményesebb, mint a több felnevelése. Azt ugyan belátom, hogy a konfuciánus kultúrákban a gyermekek iskoláztatását a szülők még a nyugati protestánsoknál is hatékonyabban teljesítették. Ezt az évezredes mandarin rendszerrel magyarázom. Az Egyesült Államokban élő dél-koreai családok a gyermekeik nevelésére és iskolázására az országos átlag háromszorosát fordítják.