Az ember magasságlegyőző képessége

Kopátsy Sándor                 EH                  2017 12 28

Az ember magasságlegyőző képessége

Fajunk kétlábúságát a tudomány máig nem racionálisan magyarázza. Ezt a biológiai lépésünket is fejlett agyunk magyarázza. Az agyunk olyan sok új feladatot állított elénk, ami szükségessé tette, hogy hagyjunk fel azzal, hogy a mellső végtagunkat közlekedésre is használjuk. A két lábra állásunknak köszönhetjük, hogy az első két végtagunk páratlan feladatok végzésére képessé vált. Amennyire a biológia hangsúlyozza agyunk és hangképzésünk fejlettségét, annyira figyelembe sem veszi, hogy a két első végtagunk képességei hasonló minőségi ugrást tettek az agyunkéhoz. Az emberi kéz a szellemi és közlési kapacitásunkhoz zárkózott fel.

Fajunk eddigi viszonylag rövid életében elért eredményeket ugyanúgy a rendkívül fejlett kezünknek, mint a fejlett agyunknak és hangképző képességünknek köszönheti.

A magzatburkos biológiai elődeink az erszényesek már kísérletet tettek a magasságlegyőzés felé. A hársú lábuk viszonylag egyre erősebb lett, hogy nagyobb ugrásra legyenek képesek. A magzatburkosak azonban visszatértek a viszonylag hasonló erejű négylábúságra.

Amennyire egységesen elismert a két lábra állás jelentősége, szinte figyelmen kívül hagytuk, hogy az ember nagytalpú fej lett. Egyetlen említést találtam arról, hogy az ember a súlyához képest a legnagyobb talpon járó faj. Pedig elgondolkodtató, hogy a mocsári madarak kis talpon, de hosszú újakon járnak, a vízben, mocsárban, hóban, homokban járó emlősállatok pedig hasított körműek lettek. A száraz síkságokon élő lovak, szamarak pedig egyetlen lábujjukon, patájukon jártak. A mamutok és az elefántok lettek a négylábúak, az ember pedig az egyetlen, a talpán járó emlős, aminek a járásmódja szinte változatlan maradt, mert a fejlett agyának köszönhetően járműveket készített, patás állatokon lovagolva közlekedett. Sokáig kitalált járműveit hasított körmű igásállatokkal vontatta. Ez első járműve a havon, nedves fűben csúszó szán, igásállata pedig a rénszarvas volt. Ez tízezer évvel megelőzte a kerekes járművek megjelenését.

Az első jelentős szállítási és talajművelési feladatot csak a szántóföldek önözéses gabonatermelése jelentette.

Nem találtam máig magyarázatot arra, hogy az első kapás kultúrákat miért a hegyek közt élők alakították ki. Ma az elfogadott, hogy a kapás növények jó tízezer évvel előbb megjelentek a hegyvidéken élők között, minthogy a szántóföldi művelésük megvalósult volna. Ez csak a két amerikai kapáskultúra esetében vált egyértelművé. A mayák és az inkák a felmelegedés előtt mintegy tízezer évvel termeltek burgonyát, kukoricát, babot, paradicsomot, de nyoma sincs annak, hogy ezek szántóföldi termelése jelentkezett volna az időszámításuk előtti 16. században. Erre legfeljebb az ad magyarázatot, hogy nem volt igavonásra és talajművelésre alkalmas háziállatuk.

Az eurázsiai és afrikai magas-kultúrák előzményeiről szinte semmit nem tudok, a létezésükben mégsem kételkedhetek. A genetikusak tényként állapították meg, hogy a rizs, a köles, a búza és az árpa jó tízezer éve kiszelektált kapásnövény volt, akárcsak Amerikában a rizs, a köles, a búza és az árpa. Abban ugyan elve nem kételkedhettem, hogy a kultúrnövények kiszelektálása sok évszázados feladat volt. Nem ismerek olyan kultúrnövényt, amit a modern tudománynak köszönhetünk. Ez a kíváncsiságom vitt el Irakba, ahol megnézhettem a vadbúzát, mint alig húszcentis magasságú kalászos füvet, aminek, nagy meglepetésemre az érett kalászaiból nem lehetett kiverni a magot. Ez meggyőzött arról, hogy a vadon termő kalászosokból csak sok ezer éves szelekció után lehetett csépelhető gabona. ez döbbentett rá, hogy a szántóföldi gabonatermelésnek Eurázsiában is létezni kellett a kapás előzményének.

Ennek feltárására azonban nem vagyok képes. A mayákat és az inkákat sok ezer évvel megelőző kapáskultúrát leginkább a Himalája déli lejtően és Tibetben sejthetek. Tehát a kapás kultúrák először ott jelenhettek meg, ahol a gyűjtögetés feltételei télen hiányoztak. Tárolni kellett az élelmet, a terméket nem adó téli hónapokra. Erre a kalászos füvek magjai és a földben áttelelő burgonya volt a kézenfekvő lehetőség. Ezért a vad rizst, kölest, búzát és árpát nyarak végén begyűjtötték, és tárolták.

A spontán szelekciózást Irakban azzal magyaráztam, hogy a vadbúza magját csak kalászosan lehetett hazavinni és tárolni. A könnyebben kihulló néhány magot a ház körüli mocsárban elvetették. Ez a szelekció néhány ezer év alatt odáig jutott, hogy a kalászok csépelhetővé váltak.

Arra büszke vagyok, hogy kezdettől fogva nagy jelentőséget tulajdonítottam annak, hogy az első domesztikáció jó tízezer évvel Eurázsia északi tundráján történt, ahol a gyűjtögetésre a legmostohább térségen történt meg az első háziállat, a kutya domesztikációja, és a rénszarvas csordákhoz kötődő állattartás.

Azt már korábban felismertem, hogy a sarkköri tengerpartok és élet folyóvölgyek volt az első igazi életterek, mert csak itt volt a bukóval, lándzsával elejthető állat a fóka, aminek a húsa, zsírja egész évre beosztható volt. Ezt egészítette ki az ívásra összegyűlt halak tárolható ikrája. Ezzel szemben a tengerparttól távoli tundrák voltak mind a gyűjtögetésre, mind a vadászatra a legkevésbé alkalmasak. Az volt a véleményem, hogy a tundrán volt a legalacsonyabb a népűrűség, sok négyzetkilométeren egyetlen ember, ha megélhetett.

De nemcsak az ember volt a tundrán nehéz helyzetben, hanem a kutya és a rénszarvas is.

A kutyát tartottam a legkevésbé alkalmas ragadozónak, és éppen ezért a kezdetleges fegyverekkel vadászó ember legjobb segítségének. A társég két fő ragadozója, a jegesmedve és a farkas mellett a vadkutyák fizikailag gyengéknek bizonyultak. Ráadásul néhány rossz ragadozói tulajdonságuk volt, ezért sem boldogulhattak. A kutya az egyetlen ragadozó, amelyik jóllakottan és számára elejthetetlen zsákmányra is hangosan támad, nem takarékoskodik az energiájával. Ennek következtében egyedül gyenge vadász. A vadászó embernek azonban éppen ezek a rossz vadászképességi teszik nagyon hasznos segítséggé. A kutya éberen alszik, tehát a veszély esetén riaszt. Jó szaglása biztosítja a zsákmány korai észlelését, figyelmének lekötését. Ezért a csak lándzsával, íjjal vadászó ember csak a kutyával válhat hatékonnyá. A kezdetleges kézi fegyverekkel vadászó ember eredménytelen vadász a kutya segítsége nélkül. Ugyanakkor a vadászó ember mellett a kutya tápláléka is jobban megoldott. Vagyis az ember és a kutya kooperációja a vadászatban mindkét fél számára forradalmi eredménynövekedést jelentett.

A rénszarvas is viszonylag védtelen a jegesmedvével és farkascsordával szemen. Ez a kiszolgáltatottsága kényszerítette arra, hogy óriási, több ezertagú csorda közösségébe szerveződjön. Ezek a nagy csordák pedig arra kényszerültek, hogy a legelőjüket folytonosan cseréljék, több ezer kilométert vándoroljanak. A kutyáival élő, viszonylag kisszámú emberi közösséget pedig segítségként érdekük volt befogadni. Ez az első domesztikáció tehát a rénszarvas, az ember és a kutya érdekközössége volt, nem véletlenül máig fennmaradt. Az ember és a kutya a rénszarvascsordák védelmét szolgálta. Ugyanakkor a csorda élelmezéséről is gondoskodott. Nem az ember terelte a csordát, hanem a csorda vitte magával a védelmét biztosító embereket és kutyákat magával.

A több ezer évvel később kialakult pásztorkodásban az ember, kutyáival kereste, terelte az állatoknak megfelelő legelőket és itatókat. Ilyen segítségre a rénszarvasoknak nem volt szükségük. A csorda ösztönösen tudta, hogy mikor, hol van a megfelelő élettere. Ráadásul, csak a rénszarvasok, kiváló szaglásuknak köszönhetően, találták meg a hótakaró alatti füvet, zuzmót.

A történészek azt sem hangsúlyozzák, hogy az első igásállat a rénszarvas volt, és az első jármú a síkság havain és füvében csúszó szánkó volt. Amennyire hangsúlyozott a kerekes járművek megjelenésének forradalmi szerepe, említést sem tesznek arról, hogy ezeket jóval megelőzte a szánnal történő szállítás megjelenése. A havas síkságokon a 20. századig a szánon történő szállítás volt a leghatékonyabb megoldás. Gyermekkorom falvaiban télen, csak szánokon közlekedtek, szállítottak.

Fontos volna tudatosítani, hogy domesztikáció csak akkor történt, ha az nemcsak az ember, de a kiszolgáltatott állatfajok közös érdeke volt. A sarki klímában a kutya volt az első domesztikált állat, mert a vadon életképtelennek bizonyult.

Mint említettem, az ember a gépek megjelenéséig képtelen volt a közlekedését és szállítási feladatait hegyvölgyes terepen sem a melegben, sem a havas teleken megoldani, ott önerőből nem léphetett túl a kapás növényekkel kiegészített gyűjtögetésen. Ezt láttuk az amerikai maya és inka kapás kultúrában, de az a magyarázata annak is, hogy a Himalájában is csak azért történhetett előrelépés, mert a körülvevő magas-kultúrák eredményei oda beszivároghattak.

Ausztrália elmaradottsága pedig azt bizonyítja, hogy a kapás kultúrák is csak ott alakulhattak ki, ahol a terméketlen telek élelmezésük tartalékai nélkül nem voltak túlélhetők. Mivel a melegben csak a száraz magvak és elföldelt gumók jelenthettek táplálékot, ezek megléte nélkül nem maradhattak fenn emberi közösségek.

A kapás kultúrákból csak ott lehettek gabonatermelők, ahol egyrészt megoldható volt a gabonák és gumók téli tárolása, másrészt volt olyan erős domesztikált állat, amelyik alkalmas volt a talajművelés és a szállítás elvégzésére, ugyanakkor elég csapadék, vagy a gravitációs öntözés megoldható volt. Ezt jól bizonyítaná az olyan térkép, ami megmutatná, hogy a jégkorszak megszűnését okozó felmelegedést követő ötezer évben a szántóföldi gabonatermelés csak ott volt megoldható, ahol gravitációsan, azaz elárasztással lehetett a gabonákat öntözni, vagy az éves csapadék meghaladta az ezer millimétert.

Ezt a korlátot először az időszámításunk utáni első évezred végén a Golf Áram által enyhe telű, és párás éghajlatú Nyugat-Európában oldották meg, ahol megjelenhetett az öntözést nem igénylő búza és árpa termelése. Ez azonban csak akkor kerülhetett fölénybe az önözéssel termelt gabonával szemben, amikor az állati igaerőt lecserélhették a gépek.

A természetes csapadékra épült mezőgazdaságban a kerekes járművek hatékony használta azonban az igavonó állatokénál lényegesen nagyobb erőt igényelt. Ezt jelentették a traktorok, majd a termést betakarító gépek. A színt emelkedések legyőzéséhez az állati erő kevés és drága.

Arra mégsem figyeltünk fel, hogy a sokszintű lakások, irodák liftekkel történő kiszolgálása hogyan fejlődött. Erről láttam ma statisztikát. 1930-ben a legmagasabb épület a 320 méter magas Epeire State Building volt, a liftjei 6.1 méter/másodperc sebességgel emelkedtek. 2010-ben Burj Khalifa 504 méter magas, és a liftje 10 méter/másodperc sebességű. 2015-ben Shanghai Tower 579 méter magas, és a liftje 20.5 méter/másodperc sebességű.