Köszönet Szörényi Leventének

Kopátsy Sándor                 PK                  2012-12-14

Köszönet Szörényi Leventének

Nekem is „ELEGEM VAN!” a jelenlegi kormány kultúrpolitikájából.

Száz éve nem volt olyan alacsony a hatalom kulturális mércéje, mint jelenleg.

Az első világháború előtt Budapest nemcsak Európa egyik fiatal milliós fővárosa volt, hanem az egyik kulturális zászlóvivő is. A magyar társadalom ugyan fél-feudális, de Budapest modern és korszerű. Ez elsősorban annak volt köszönhető, hogy még nem volt uralmon az antiszemitizmus, sőt Budapest volt a világ legnagyobb zsidó lakosságú városa. A Galilei-kör, a Nyugat Szerkesztősége, a Zeneakadémia és az Operaház műsora Párizsban is színvonalat jelentett volna.

A két háború között azonban már csökkent a színvonal. A darutollas arisztokrácia és úri középosztály operett nacionalizmusa ugyan ráült a kultúrára is, de nem tette lehetetlenné, hogy az igazi értékek is fennmaradjanak. Adyt lehetett csodálni, Móricz Zsigmond és József Attila nagyságát nem fonta kétségbe az oktatási rendszer. Bartók és Kodály rangját senki sem vonta kétségbe. A Nyugat tovább élhetett. Csak a háború vetett véget a kulturális élet rangjának. Iskolaigazgató maradhatott az, aki rajongott Adyért, az a gimnázium énekkara Bartókot és Kodályt népszerűsíthetett. Operett ország lettünk, de rangja maradhatott azoknak is, akik magasan a politikai színvonala felett álltak.

Mégis azt kellett érezni, hogy sokat zuhantunk nemcsak ahhoz képest, amit az első világháború előtt remélni lehetett, hanem még ahhoz képest is, ahol már akkor voltunk.

A bolsevik kultúrpolitikától nagyon rosszat vártunk. Az ugyan a várakozásnak megfelelő volt, ahogyan üldözték a nacionalista hőbörgést, és az antiszemitizmust. Ennek ellenére kellemesen csalódtam. Révai József ugyan rossz politikusnak bizonyult, de az esztétikai, a kulturális ítéletei színvonalat jelentettek. Ő még tanult a lenini politikából. Ők ugyanis az orosz kultúra nagyjait nem úgy kezelték, mint likvidálandó ellenséget, ahogyan azt már Sztálin tette, hanem értéknek tekintették, és a várható terror elöl, Nyugatra menekítették. Az értékek megbecsülése a Szovjetunióban csak a Tudomány Akadémia esetében maradt meg. Az akadémiai tagság volt az egyetlen véd-levél a rendszert kritika nélkül kiszolgálni nem hajlandók számára.

Tagadhatatlan, hogy nagyon kis tehetséggel is lehetett valaki Sztálin-díjas, de ezeket nem kellett komolyan venni.

A Kádár-rendszerben Aczél György lett a kultúráért felelős személy. Baranyai párttitkárként ő is riasztó volt. A forradalom után azonban büszkék lehetünk rá. Ahogyan Kádár volt a bolsevik csatlósok között a legsikeresebb, Aczél György a kultúrpolitikában emelkedett ki a kollégái közül. Tette ezt annak ellenére, hogy esztétaként nem érte el Révai színvonalát. Talán azért lehetett tárgyilagos, mert nem volt saját meggyőződése, amihez mereven ragaszkodott. Kádár pedig közömbösen kezelte a humán értelmiség politikai szerepét, a kezelésüket Aczélra bízta, aki egyrészt a szűkös gazdasági lehetőségek között is bő keretet biztosított a kultúra számára. Meglepően toleráns volt, zsidósága ellenére, a népiekkel szemben. Más csatlós országban elképzelhetetlen lett volna, hogy Illyés Gyula, vagy Németh László olyan rangot, mozgásszabadságot élvezzen, mint nálunk.

A rendszerváltás után azonban felébredt a Horthy-rendszer szelleme. Magát Horthyt is igyekeztek rehabilitálni. Vass Albert is a magyar irodalom klasszikusai közé emelkedett. Észre sem vettük, egyetlen kormánynak sem lett olyan képviselője a kultúrpolitikában, akit a kormány komolyan vett volna. Révainak, Aczélnak nem volt, és ma sincs az övékéhez hasonló politikai súlyú utóda. Nincs aki megmondja, kikről nem lehet, illetve illik utcákat, tereket elnevezni, kiknek nem szabad, és kiknek kell szobrot állítani, kiket nem szabad, és kiket kell az oktatásban méltatni. Minden a helyi kiskirályokra van bízva. Ennek aztán olyan is lett a színvonala.

A jelenlegi szomorú helyzetnek adott hangot Szörény Levente.

Végre, valahára.