Kopátsy Sándor PG 2012-12-06
MIBE KERÜLT NEKÜNK AZ EU TAGSÁG
A fél-perifériákat nem érheti nagyobb
csapás, mint a fejlettekre indokolt módszerek rájuk erőltetése. Tény ez
annak ellenére, hogy a fél-perifériáknak az elsődleges feladata a centrumához
való alkalmazkodás. A Nyugat 10. századi felemelkedése óta minden közép-európai
népnek az a feladata, hogy a Nyugat szerves részévé váljon. Ez azonban nem
valósítható meg azzal, hogy másoljuk a Nyugaton már bevált módszert, mert az a
kizsákmányolásunkat jelenti. Nekünk a viszonylagos elmaradottságunk okán,
fél-perifériaként kell viselkednünk, azaz nem nagykorúként, amíg nem vagyunk
nagykorúak. Ez bizony nehéz megérteni. Nemcsak nekünk, de az előttünk járó
Nyugatnak is.
Ott is azt hiszik,
hogy ami nekik már jó, azt kell tenni azoknak is, akik még bizony nagyon le
vannak maradva. Sajnos, továbbra is divat maradt.
A közép-európai
liberális erők azt hirdetik, hogy másoljuk azt, ami az előttünk járóknak
bevált. A fejlettek is azt igénylik, hogy azt tegyük, ami nálunk beválik
Ez volt és
maradt az IMF ideológiája kezdet óta, és ez jellemzi az EU gyakorlatát is. Az
igyekeztükben támaszkodhatnak a fél-perifériák liberális politikusaira és
közgazdászaira. Ennek egyik jellemző példája a jegybankok függetlenségének
szentsége. Ezzel kötik meg az államok kormányainak, és törvényhozásának a kezét
a pénzpiaci műveletekben. A jegybankok elsődleges faladatának tartják, hogy
minimalizálják az inflációt, korlátozzák az államok pénzteremtési hatáskörét.
A fejlettek érdeke, hogy a kevésbé fejlett
országokban se legyen nagyobb az övükénél az infláció. Az ugyan általában
igaz a fejlettek esetében. Az ő érdekük, hogy az infláció ne legyen sehol
nagyobb, mint az övéké. De ez még az ő esetükben sem mindig igaz. Számukra is
van az inflációnak, a pénzrontásnak optimuma. A gazdasági vállságoknak ugyanis
a kereslethiány az oka. Az abból való kilábaláshoz vásárlóerő növelésére van
szükség. Ennek pedig elengedhetetlen eszköze a fedezet nélküli pénzteremtés.
Az ugyan igaz,
hogy az infláció eszközével a kormányok többször visszaélnek. Ennek ellenére, a
második világháborút követő közel hetven év példátlan gazdasági és társadalmi
sikere jelentős részben az inflációnak, vagyis a fedezetlen pénzteremtésnek
köszönhető.
Az infláció
ugyan üdvös módja a vásárlóerő teremtésnek, de nem minden országnak, és minden
körülmények között egyformán.
A puritán és már gazdag népeknek kisebb, a
nem puritán és felzárkózóknak nagyobb, a számukra optimális infláció. Ha a
puritán és gazdag népeknek sikerül a nem puritán és kevésbé fejlett népeket
rászedni az övékkel azonos mértékű inflációra, számukra a kizsákmányolás
biztosítva van. Lényegében ezt valósította meg az EU, és különösen azon belül
az euró övezet. Ebben a főszerep az Európai Unión belül Németországé volt. Azzal, hogy a hozzájuk viszonyítva fél-perifériának
számító mediterrán, közép-európai, baltikumi, és balkáni népek országaival gazdasági
uniót hoztak létre, majd többségükkel közös valutát is teremtettek, ezeket
megfosztották az erősebbekkel szembeni védekezés eszközeitől.
Mivel a közös
gazdasági liberalizmus az erőseket szolgálja, az EU erősebb tagjai egyre erősödtek, a gyengék pedig gyengébbek
lettek. Ez csak azért nem vált gyorsan egyértelművé, mert a gyengék
eladósodtak, a gazdagok forrásaiból éltek. A
lemaradásuk azonnal nyilvánvaló lett volna, ha az egy lakosra jutó vagyonvesztést,
és az adósságterhet is mérik.
A
közgazdaságtannak egyik súlyos hibája, hogy az egy laksora jutó nemzeti vagyon
nagyságát, annak változását nem méri. Hatvan éves mániám, hogy a gazdaság növekedését csak az egy laksora
jutó fogyasztás és vagyon nagyságának alakulásával lehet reálisan mérni.
A nemzeti
jövedelmez viszonyított államadóságot, mint mutatót ugyan publikálják, de nem
értelmezik. Mert nincs is értelme.
Elsősorban az
adóssággal szemben lehet, sőt általában van is, az államnak más államokkal
szembeni követelése. Tehát eleve ennek csak az egyenlege fontos.
Az olyan
államadósság, aminek kisebb a kamata, mint a befektetése utáni hozama, nem
teher, hanem nyereség.
Az olyan
államadóság, amit a saját lakosok vásároltak meg, az államok belügye, csak
belső jövedelem újraelosztásának az egyik módja.
Az
államadósságnak nem a nagysága, hanem a terhe a fontos. Márpedig annak kamatai
között többszörös lehet a különbség. Az EU országok közül, a fél-perifériához
tartozók államadósságának kockázatát jól mutatja a tény, hogy azokat csak
többször magasabb kamattal lehet eladni. Ráadásul a fejlett országok a
fél-perifériákon vásárolt, irreális kamatozású államkötvényeinek kamatját, mint
realizálható nyereséget könyvelhették el a hitelezők.
Az államadósságoknak a mérlegekben való
kezelése a középiskolás szint alatt történt.
Torzítás az is,
hogy az országok nemzeti jövedelmének
tekintik a külföldi hitelekből történő belső fogyasztást. Ennek klasszikus
példája volt, amikor nálunk az előző kormányok svájci frankban adtak
fogyasztási és beruházási hitelt a lakosságnak, vállalatoknak és a
közigazgatásnak. A statisztikai adatok tükrében nőtt a lakosság fogyasztása,
vagyona nőtt, a Svájccal szemben növekvő adósságból.
A nemzeti valuták kívánatos értéke.
Az EU tagországok gyengébb fele a
legnagyobb, ugyan ki nem számítható veszteséget az indokoltnál „erősebb”
valutájának okán szenvedte el. Az a tény, hogy az a tagország, ahol az egy
laksora jutó nemzeti jövedelem fele, vagy még annál is kevesebb, vásárlőerő
paritáson tarja a pénze árfolyamát, szükségszerűen eladósodik és lemarad.
Márpedig a gyengébb tagországok jegybankjai
vigyáztak arra, hogy „erős” maradjon a nemzeti valutájuk.
Ha egy ország egy laksora jutó nemzeti
jövedelme fele azokénak, akikhez fel akar zárkózni, a valutáját 30-40
százalékkal értékelje le. Ha ezt nem teszi, menthetetlen eladósodik. Ideje
volna számításokat végezni arra, hogyan alakult volna a magyar külkereskedelmi
mérleg, ha 300 forint felett lett volna az euró árfolyama. Ezt tartottam eleve
minimálisnak. Ez esetben harmadával magasabb lett volna az export, és ennyivel magasabb
az import ára. Minősíthetetlen a magyar pénzügyminiszterek és jegybankelnökök
munkája, ha nem tiltakoztak az euró forintárfolyamának alacsonysága ellen.
Az illetékesek még ma is azzal butítják a
közvéleményt, hogy romlik a forint, ha nő forintban az euró, vagy a dollár ára.
A forint annál jobban tejesíti a külkereskedelemben rá háruló feladatát, minél
jobban jutalmazza az exportálókat, és terheli az importálókat.
Elég volna
tanulni a távol-keleti országok, mindenek előtt Kína példájából. A yuan közel
40 százalékkal van leértékelve a dollárral szemben. Ez a jelenlegi kínai
külkereskedelmi aktívum pénzügyi előfeltétele. Az Egyesült Államok, évtizedek
óta, nem ok nélkül, tiltakozik a kínai valuta leértékeltsége miatt. Ezzel
szemben az EU vezetésnek sikerült a kevésbé fejlett tagországok valutáit a
vásárlóerő paritáson tartatni.
A liberális
magyar közgazdászok évtizedek óta azon háborogna, hogy a bérjárulék megdrágítja
a munkaerőt, ezért nem versenyképes az exportunk. Azt egyikük sem vetette fel,
hogy a forint leértékeltsége lett volna a jobb megoldás, mert az export
bevételeket, és az import költségeket növeli.
Az agrárpolitika.
Az EU legnagyobb
ostobasága az agrárpolitikája volt, és maradt. Az erős tagok számára a
mezőgazdaság már régen egy kis ágazat. A nemzeti jövedelem 3-5 százalékát, és a
munkaerő 6-8 százalékát jelenti. Ráadásul drága földeken, abnormálisan kis
üzemnagyságokkal, nagyon drága munkaerővel termel. A földbőségű, négy volt angol
gyarmatokhoz képest operett szerepre sem számíthat. Ennek az eleve versenyképtelen mezőgazdaságnak adták a közös
költségvetés négyötödét, de még ma is a kétötödét. Ennél reménytelenebb,
elhibázottabb célra még a történelem folyamán nem fordítottak ekkora összeget.
Ezt az
ostobaságot négy körülmény magyarázza.
- Egyrészt a
hidegháborúban még mindig stratégiai célnak tartották a sokéves háború alatt átélt
élelmezési vállságot. Nem volt annyi esze senkinek, hogy a jelenkori háborúk,
az atomhatalmak között, néhány nap alatt eldőlnek, amit a túlélőknek étlen
szomjason is ki lehet bírni.
- A Közösség
megálmodói konzervatív közép-jobb politikusok voltak, aki még mindig úgy
érezték, hogy a bűnös város a baloldalé, de a nemzet életerejét a falvak népe
adja.
- Németországnak
az agártámogatás ígérete jelentette az a csalétket, amivel előbb az elsődleges
szövetségesüket, Franciaországot, majd a mediterrán lustákat meg leehet
vásárolni.
- A vezető elit
még mindig abban a hitben élt, hogy az elmaradtak feletti politikai uralomnak
gazdasági előnyei is vannak. Nem vették tudomásul, hogy a gyengébbekkel való közösség őket fogja visszahúzni. Elhitték,
hogy ami nagyobb, eleve jobb is.
A tagbővítés második
fázisban az eleve rossz agrárpolitikájukra még ráraktak egy lapáttal, amikor az
új tagok néhány évig csak a normatív támogatás bizonyos hányadát kapják. Az új
tagok mégis megörültek az alamizsnának. Nem tudták felmérni, hogy a semmi
támogatásnál is kisebb hiba a megkülönböztetett. Jelenleg olyan agrártámogatás működik, ami az erőseknek többet, a
gyengébbeknek kevesebbet ad, ugyanakkor felszámolja a vámokkal való védekezés
lehetőségét.
A bolsevik
rendszerben erősen támogatott magyar mezőgazdaságot ugyan nem az EU tagság
tette tönkre, hanem a rendszerváltást követő belpolitika. A csökkentett EU
támogatás már csak utolsó rúgás volt a döglött falupolitikába.
Teendő.
A fentiekkel azt
szerettem volna útjára indítani, hogy készítsünk mérleget arról, mennyi kárt
okoztak általában, különösen a kevésbé fejletteknek, ezen belül Magyarországnak
az EU tagsággal járó kötelezettségek.
Ez nem azt
jelenti, hogy hiba volt belépni az EU-ba. A közép-európai népeknek, köztük
nekünk is, ezer év óta az elsődleges érdekünk minél jobban nyugat-európaivá
válni. De ezért még nem baj, ha az átverésünkkel tisztában vagyunk.
Sajnos, erre a
realitásra most különösen rá lennék szorulva, amikor a brüsszeli bürokrácia
rajtunk köszörüli a nyelvét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése