A MUNKAERŐT MUNKÁRA KELL FOGNI
A tartósan munkanélküliekkel szembeni indulat.
A tartós munkanélküliség társadalmi bűn
Mibe kerül a jelenlegi gyermekvállalás
A következő generációban rejlő kapacitás hasznosítása.
Kopátsy Sándor EE 2011-09-16
A NYUGAT BAJBAN VAN
Az osztálytársadalmak első közel ötezer éves történetében Kelet-Ázsia volt a társadalmi és gazdasági fejlődés élcsapata. Ebből a pozícióból ötszáz éve a kis Európa nyugati fele kiszorította. Ötszáz éve ez a kis térség lett a világ tudományos, gazdasági és politikai motorja. Bármi fontos történt fajunk történetében, annak a gyökerét máig itt kell keresni.
Ez alatt az ötszáz év alatt az alig 3 millió négyzetkilométeres Nyugat-Európa az életterét mintegy 50 millióra növelte. Ezt megelőzően egyetlen magas-kultúra sem területével, sem lakosságával nem versenyezhetett a Távol-Kelettel. Az egyiptomi és a mezopotámiai kultúra öntözött területe és lakossága a távol-keletinek tizedét sem érte el. A görög-római kultúra nagy területen csak a Római Birodalom fénykorában, néhány századon keresztül volt Kínához és Indiához hasonlítható.
A későbbi Nyugat jelentős szereplőként csak az első évezred végén lépett a magas-kultúrák közé. Területe és lakossága tizedét sem érte el a Távol-Keletének, az egy laksora jutó teljesítménye pedig lényegesen alacsonyabbról indult. Ebből lett ötszáz év múlva a világ motorja. A 20. század elejére a területe, és az egy lakosra jutó gazdasági teljesítménye ötszöröse, a lakossága pedig közel akkora lett, mint a távol-keleti és a dél-ázsiai magas-kultúráénak.
Az ipari forradalom után a Nyugat, a társadalmi és gazdasági teljesítménye tekintetében, egyre markánsabban két részre, puritánra és mediterránra szakadt. Ez különösen markánsan jelentkezett a meghódított, és benépesített térségekben, a volt gyarmatokon. A négy, volt angol gyarmat, az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland a legfejlettebbek szűk csoportjába emelkedett, a mediterrán népek által gyarmatosított térségek, azaz a latin-amerikai országok pedig még a volt anyaországuk szintjét sem érik el. A 20. század elejére a két Amerikában sokkal egyértelművé vált, amit Weber észlelt Európában, hogy a tőkés osztálytársadalom lényegesen hatékonyabban működik ott, ahol a protestáns etika jellemzi a lakosság magatartását.
A 15. században, Európa nyugati felében a lakosság életszínvonala legfeljebb megközelítette a távol-keleti országokét, a 20. század közepére azonban Japánénak háromszorosát, Kínáénak mintegy tízszeresét érte el. Fajunk történetében korábban még arra sem ismerünk példát, hogy az átlagos életszínvonal az egyik kultúrában kétszer olyan magas lehetett volna, mint a másikban. Száz éve azonban Európai nyugti felén, és a négy volt angol gyarmaton tízszer magasabb lett az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem, mint Kelet-Ázsiában.
A tudományos és technikai forradalom azonban a 20. században nemcsak mennyiségi, minőségi változást is hozott. Kiderült, hogy a távol-keleti népek még a nyugati puritánoknál is alkalmasabbak a kor kihívásaival szemben. Ezt már a század elején jól jellemezték a tények.
A 20. század elején Max Weber, a német politológus, felismeri, hogy a kör kihívásainak jól csak az európai puritán népek felelnek meg. Ő még nem vette tudomásul, hogy a kelet-ázsiai népek még az északnyugat európaiaknál is puritánabbak. Ennek a zseniális felismerésnek a jelentőségét azonban máig nem veszi tudomásul sem a politika, sem a közgazdaságtan. Nekik az sem elég, hogy jelenleg a világ tíz legfejlettebb társadalmú országa között hat európai puritán, és a négy volt angol gyarmat van.
A század első évtizedében Japán katasztrofális tengeri vereséget mér Oroszországra. Japán volt az első távol-keletei állam, amelyik bebizonyította, hogy a tőkés társadalmat a nyugati puritán népekhez hasonló hatékonysággal képes működtetni. Ezt aztán már a második világháborúban, majd a hidegháborúban mutatott gazdasági teljesítménye is igazolta. A második világháború után Japán mutatott példát a gazdasági csodára. A négy kis tigris aztán követte a japán csodát, amiből látni kellett volna, hogy mire lehet képes Kína, ha a gazdaságát piacosítja, és a népességének gyors növekedését megállítja. Ma már a vakok is látják, hogy a távol-keleti népekkel még a puritán Nyugat sem képes versenyezni. A gazdasági reformoktól elzárkózó bolsevik Észak-Korea kivételével, az utóbbi húsz évben minden kelet-ázsiai ország teljesítménye gyorsabban nőtt minden nyugati országénál. Ha a teljesítményt egy lakosra jutó nemzeti jövedelemre, a várható élettartamra és az iskolázottságra vetítjük, akkor ez a húsz éve viszonylag stagnáló Japánra is igaz.
Az elmúlt kétszáz évben az Atlanti Óceán északi medencéje volt a világgazdaság centruma, ma már világos, hogy a jelen század közepére a csendes Óceán északi medencéje lesz az.
Ezt is két ténnyel illusztrálom.
Ma már egyértelmű, hogy Nyugat-Európa, gyakorlatilag annak még a nyugti fele is, mind Kelet-Ázsiához, mind Észak-Amerikához képest lemarad. Kelet-Ázsiához képest Észak-Amerika is lemarad.
MIÉRT MARAD LE A NYUGAT?
Azért, mert a kelet-ászai emberek mentalitása még a nyugati puritánokénál is jobban megfelel a jelenkor, és a belátható jövő kihívásainak. Ahogy Max Webernek, száz éve igaza volt abban, hogy Európában a protestáns etikájú népek fölényben vannak a katolikus, még inkább az ortodox keresztényekkel szemben. Mára kiderült, hogy a konfuciánus népek minden más népnél, még a protestáns etikájúaknál is alkalmasabbak. Szorgalmasabbak a tanulásban, a munkában, de még inkább abban, hogy a jövedelmükből többet takarítanak meg.
Ez az állítás annyira igaz, hogy nem lehet vitatni.
Miért értékelődött fel a tanulás, a munka és a takarékosság szerepe?
Azért, mert a tudományos és technikai forradalom ezeket a korábban is fontos tulajdonságokat, még a korábbihoz képest is, sokszorosára felértékelte.
Ezt akkor értjük meg, ha arra gondolunk, hogy az osztálytársadalmak legjelentősebb technikai vívmányai az ember fizikai erejét sokszorozták meg. Az elmúlt ötven év találmányai azonban az ember szellemi erejének fokozott hasznosítását szolgálják. Ahhoz, hogy az elmúlt ötven év történelmét megértsük, azt kell szem előtt tartani.
Leegyszerűsítve.
Az elmúlt ötezer év technikai találmányait ez jellemezte, hogy az emberek szellemi elitje a rendkívül nagy kapacitású agyát elsősorban arra használta, hogyan lehet az ember viszonylag gyenge fizikai képességeit a technika vívmányaival megsokszorozni. Ennek során az állatok, a víz, a szél, a gőz, a szén, az olaj erejét állította a szolgálatába.
Az elmúlt száz év tudományos és technikai eredményei azonban elsősorban az ember szellemi képességének a jobb kihasználását szolgálják. Fajunk életében a múlt század során azzal kezdődött el minőségi változás, hogy az ember fizikai erejének megsokszorozásáról áttért a szellemi képességét megsokszorozó társadalomra. Az osztálytársadalmak alépítménye, helyesebben alapja a fizikai erő hasznosítása volt, a jelentől kezdve, a társadalom alapja az ember szellemi erejének megsokszorozását jelentő tudás.
A társadalomtudományok még nem jutottak el odáig, hogy tudatosult volna, hogy mi következik ebből.
Amíg az emberek szellemi képességétől alig függött a fizikai erőt megsokszorozó technikai eszközök hasznosítási foka, addig a szellemi képességet növekvő technika hatékonysága elsősorban a működtetők szellemi képességétől függ. Tekintettel arra, hogy a szellemi képességek közti különbség nagyságrenddel nagyobb, mint a fizikai erejük között, a munka hatékonysága elsősorban attól függ, kik működtetik. Ebből az fakad, hogy működtetők minőségétől függő hatékonyság szóródása megsokszorozódik, a munkaerő munkájának hatékonysága a működtető minőségétől függően, a korábbihoz képest megsokszorozódik. A fizikai erőt megsokszorozó technika mellett a dolgozók kilenctizedének a hatékonysága, ezért a jövedelme egy a kettőhöz aránynál is kevésbé szóródott. Ezzel szemben a szellemi képességet hasznosító technika esetében a hatékonyság egy az ezerhez is szóródhat.
Minél fejlettebb a technika, a munkaadó számára annál nagyobb értékkülönbsége van a munkaerőnek. Ezzel szemben a társadalom csak akkor képes hatékonyan újratermelni a következő generációt, ha a jövedelmek sokkal kevésbé differenciálódnak, mint amit a munkaadónak megérnek. A jelen kapacitások kihasználása nagyon differenciált béreket kíván, a következő generáció hatékonyságának javítása pedig ennél sokkal nivelláltabbat.
Ezt már minden fejlett társadalom ösztönösen lereagálta, annak ellenére, hogy az okát nem értette meg. Az elmúlt száz évben a bérek differenciálódása megsokszorozódott, ugyanakkor minden társadalom progresszíven adóztatott, és nivelláló céllal visszaosztott. E folyamat alakulásában sem a politikának, sem a tudománynak nem volt tudatos szerepe. A munkaadók a piac, a politikusok a választók nyomására cselekedtek. A munkaadók viselkedése természetes, hiszen ez az érdekük, hogy a munkaerőt az általa történő értéktermelés arányában fizesse meg. A politikusoké érdeke pedig, mivel többen vannak a választók között azok, akik jól járnak a jövedelmek nivellálása következtében, hogy azok kedvében járjon.
Ugyanakkor a liberális közgazdászok az állami újraelosztás miatt háborogtak, mert ezzel nő az állam újraelosztó szerepe. Ennek ellenére nő az állam újraelosztó, jövedelem nivelláló szerepe, mivel minél fejlettebb a társadalom alépítménye, technikai alapja, annál nagyobb szüksége van a társadalmi újraelosztásra.
Az, hogy az állam akkor is viszonylag logikusan cselekszik, ha nem ismeri a logikai okot. Ez a múltban is így volt. Az osztálytársadalmak működésének egyik feltétele volt a többség kizsákmányolása, a többség szervezett elszegényítése. Ezt a szükségességét nemcsak az uralkodó osztály tagjai, de a társadalom igazságtalanságai ellen küzdők sem ismerték fel. Máig nem tudatosult, hogy csak a többség nyomorának fokozásával lehetett lefékezni a túlnépesedést.
A fajuknak is létfeltétele, hogy ne szaporodjon gyorsan. Ezt egy bizonyos széles jövedelmi sávban, csak erőszakosan lehet biztosítani. Mivel az elmúlt ötezer évben minden termelésre épült társadalom ebben a jövedelmi sávban élt, túlszaporodott volna. Ezért kénytelen volt a halálozást magas szinte tartani. Ennek elsődleges eszköze a többség nyomorának fokozása volt. Az osztálytársadalmak ötezer éve alatt minden társadalom népesedési növekedése, hosszú távon, nem haladta meg a néhány ezreléket. Nem nehéz elképzelni, hogy mekkora lett volna a népesedés, ha maga a társadalom nem a legfőbb közvetett és közvetlen halálokozó.
Ezt mindennél jobban bizonyítja a jelenkor története. Ma, a tudományos és technikai forradalom korában, amikor a termelékenyég sokkal gyorsabban nő, sem ismerünk olyan társadalmat, amelyik néhány ezreléknél gyorsabb népszaporulat esetén is versenyképes maradhat. Ezzel szemben minden olyan társadalom viszonylag egyre jobban lemarad, amelyikben a népesség néhány ezreléknél gyorsabban nő.
A közelmúlt egyértelműen azt bizonyítja, hogy a fajunk a létminimum és a jólét közötti nagyon széles sávban, százalékokkal képes növekedni. Ez a sáv olyan alacsonyan kezdődik, amire korunkban már nem is találunk példát, és ennek sokszorosáig, mintegy 10 ezer dollár/fő szintig tart. Ma e két határ között minden társadalom gyorsan szaporodik.
Fajunknak ez a szaporodási törvénye a fejlett, gazdag társadalmaiban és működik. A már viszonylag gazdag társadalomban ahol az átlagos népesség növekedés nulla közelében mozog, vagyis a népszaporulat megállt, minél szegényebb az adott réteg annál több gyermeket nevel. Ebből fakad, hogy a fejlett társadalmak között is az a versenyképes, amelyik megkülönböztetett módon támogatja a jobb szülői környezetben történő gyermekvállalást, és jutalmazza a csak egy gyereket nevelő leszakadt családokat. Csak ezzel lehet elérni, hogy a születések mögött ne kontraszelekció legyen.
A nehéz helyzetű családokban társadalmi érdek a minél kevesebb gyermekvállalás, de az egynek minél iskolázottabb felnevelése. A gyermekvállalás mögött minél jobb családi hátteret kellene anyagilag ösztönözni. Ennek jótékony hatását azonban még fel sem tárta a tudomány, és nem tűri a jelenlegi erkölcs.
A MUNKAERŐT MUNKÁRA KELL FOGNI
Annak, hogy a Nyugat a Távol-Kelettel szemben jelenleg nem versenyképes, két fő oka van.
- Egyrészt keveset dolgoznak.
- Másrészt nem takarékoskodnak.
Vagyis a lakosság viselkedése nem elég puritán.
Azt régtől dugjuk, hogy a puritán ember sokat dolgozik, de az nem, hogy csak a sokat dolgozó ember lehet puritán. Pedig az utóbbi összefüggés is áll. Puritánná ott lesznek az emberek, ahol csak szorgalommal, előrelátással, beosztással lehet boldogulni. Nem véletlen, hogy a puritánság csak ott alakult erőssé, ahol viszonylag hosszú a tél, amire tartalékokkal kell felkészülni, és négy évszak van, tehát egy évben négy éghajlathoz kell igazodni.
A társadalomtudomány még mindig nem veszi tudomásul, hogy a tudatfejlődésre minden, még elviselhető környezetváltozás serkentően hat. Erre is ráérzett Max Weber, aki bőven kifejtette, hogy a faluról a városba, a fél-perifériából az Amerikába való kivándorlás jelentős és gyors tudatfejlődéssel jár.
Arról is keveset írnak a történészek, hogy a gyűjtögető ember csak akkor, és csak ott tért át a termelésre, ahol a jégkorszak megszűnését hozó éghajlatváltozás erre kényszeríttette.
Darwin viszont nem vette tudomásul, hogy mind a mutáció, mind a szelekció is csak változó környezetben hoz fajfejlődést, vagyis csak változó környezetben jöhetnek létre a korábbinál fejlettebb fajok.
Ha nincs környezetváltozás, akkor csak a munkára kényszerülés hat a puritánabb életvitel felé. Ezért is lett korunkban társadalmi érdek a munkából való megélésre kényszerítés alapvető társadalmi feladat.
Igaz ennek az ellenkezője is. Semmi sem pusztítja olyan gyorsan a puritán életvitelt, mint a munkátlan megélés lehetősége. Erre pedig nagyon jellemző példa a rendszerváltást követő húsz év.
A MAGAS FOGLALKOZTATÁSI SZINT
A fejlett társadalomban két oka van annak, hogy csak a társadalmi erőfeszítéssel lehet elérni a magas foglalkoztatást.
1. Minél fejlettebb a társadalom, a munkaerő piacán annál kisebb a gyenge minőségű munkaerővel szembeni kereslet. Ahol a munkaerő árát a piac alakítja, a jó munkaerővel szembeni kereslet kielégíthetetlen, a gyengét pedig igénybe sem veszik. Ezzel szemben a társadalom érdeke az, hogy mindenki dolgozzon, az is, aki nem termel annyit, mint a foglalkoztatásával járó költség lenne.
Minden fejlett társadalomban a jó munkaerő teljes foglalkoztatása megoldott, ezzel szemben a gyenge minőségűnek a foglalkoztatása megoldhatatlan. A jó munkaerő foglalkoztatása olyan hatékony, hogy a társadalom képes elviselni a munkanélküli tömegek eltartásával járó költséget. Ezért aztán a liberális közgazdászok, akiket csak az motivál, hogyan lehet a társadalom kapacitását minél hatékonyabban működtetni, nem is foglalkoznak a gyenge minőségű munkaerő foglalkoztatásával.
Ezzel szemben a társadalom jövője egyre inkább azon múlik, hogy a következő generáció milyen minőségű munkaerőt fog jelenteni. A következő generáció azonban csak akkor lehet jó, ha a következő generáció munkából élő családokban nevelődik fel. Ennek belátáshoz elegendő volna megnézni, hogy milyen munkaerő lesz azokból a gyerekekből, akiknek a szülei nem munkából, hanem segélyből, alamizsnából éltek. Kiderülne, hogy nem az a drága, hogy a munkanélkülieket el kell tartani, hanem az, hogy milyen a körükből kikerülő következő nemzedék. Ez olyan drága, hogy az elkerülése, bármibe kerül, alapvető társadalmi érdek.
A Nyugatnak a Távol-Kelettel szembeni lemaradásának az elsődleges oka a munkaerő sokkal alacsonyabb foglalkoztatása. Ha ezt nem oldják meg, két generáción belül, a Távol-Kelet lesz a társadalmi és gazdasági élcsapat.
Az egetlen megoldás, ha a nyugati állomok is közel olyan magas foglalkoztatottságot hoznak létre, amilyen a távol-keleti országokban jellemző. Mivel erre még a Nyugat puritánjai sem képesek, ezt a társadalomnak kell kikényszeríteni.
Hogyan lehet biztosítani a magas foglalkoztatást?
Olyan foglalkoztatási törvényeket kell szabályozni, ami a munkaadók számára drágítja a jó, és olcsóbbítja a gyenge minőségű munkaerő árát. Ezt csak azzal lehet elérni, ha a bérjárulék súlyát, a munkaerő árához viszonyítva, progresszívvé tesszük. Ezt a progressziót úgy kell szabályozni, hogy a munkaerő foglalkoztatási rátája a munkaerő minden minőségi szintjén közel azonos legyen.
Az ilyen bérterhelés ugyan rontja a munkaerő elitjének a foglalkoztatási szintjét, de ennél nagyobb pozitív hatása lesz annak, hogy többen dolgoznak, hogy kevesebb lesz a munkanélküli segély, és sokkal kevesebb lesz a tartós munkanélküliség társadalomromboló erkölcsi hatása. A legfontosabb, sokkal jobb lesz a következő generáció minősége.
Ezzel el is jutottam oda, ahol a modern társadalom érdeke, és a közgazdaságtan közötti szakadék tátong.
A közgazdaságtan még mindig ott tart, mintha a jelenkori fejlett társadalom tőkés osztálytársadalom volna, amiben mindent a tőke növekedésére kellett orientálni. A jelenkori fejlett társadalomban a szellemi vagyon, a munkaerő minősége az elsődleges, mindent ennek érdeke alá kellene rendelni. Ezzel szemben a közgazdaságtan a gyermeknevelést, a tanítást és tanulást fogyasztásként, és nem értéktermelésként veszi számba. A vállalkozások pedig csak azt a munkaerőt foglalkozatják, melyik profitot termel a számukra. Mindezt jól jellemzi, hogy a gyermekeket eredményesen nevelő szülő, a tudást átadó pedagógus nem értéktermelő, a mások pénzét forgató bankok viszont a leghatékonyabb értéktermelők.
Talán még ennél is nagyobb a Nyugat politikai hibája, hogy a politikai demokráciát fontosabbnak tartja, mint a munkahelyteremtést. A Nyugat számára általános elvárás minden kultúrában, minden gazdasági szinten, a nyugati polgárság igényének megfelelő politikai demokrácia. Márpedig, ha ez igaz volna, akkor még itt sem tartanánk. A demokrácia csak a Nyugat fejlett, több évszázados polgári hagyományokkal rendelkező társadalmaiban a leghatékonyabb út. De még azokban is csak azért, mert a társadalom egész szintjén leállt a népszaporulat.
Nagyon kevés történelmi ismeret is elég annak belátásához, hogy a múlt osztálytársadalmakban, még az erős polgárság esetében is, csak az uralkodó osztály szűk körében lehetett demokráciát működtetni. Márpedig az osztálytársadalom, vagyis egy szűk rétegének korlátlan hatalma, csak addig szükségszerű, amíg az elviselhetőnél gyorsabban szaporodik a népesség.
A Nyugat fejlett állami ettől a korláttól ugyan már magszabadultak, de attól még nem, hogy a távol-keleti népekhez hasonló puritán módon viselkedjenek.
Ez mindenek előtt a foglalkoztatásra vonatkozik. Még a puritán Nyugat, értve ez alatt a skandináv, a germán és az angolszász népei is, kevesebbet tanulnak, és dolgoznak, mint a távol-keleti országok lakossága. Ezzel szemben a Nyugat nem puritán népei még messzebb vannak mögöttük a munkára fogottságban. Az Európában élő latinok mediterrán része, minél mediterránabb, annál inkább, még a Nyugat egészére jellemzőnél is sokkal kevesebbet dolgozik. A latin-amerikai népek pedig a még megengedhetőnél gyorsabban szaporodnak.
A nyugati közgazdászok még addig sem jutottak el, hogy felismerték volna, a néhány ezreléknél gyorsabban szaporodó nép eleve képtelen a lépéstartásra még akkor is, ha puritán. Ezt pedig ideje volna tudomásul venni. Pedig nem is kellene elméleti vitákba menni, elég volna megnézni a tényeket.
Az utóbbi hatvan éve nem volt olyan sikeres ország, amelyeikben, évi 1 százalékos népességnövekedés mellett, közeledett volna az élvonalhoz. A közeledés alatt azt értve, hogy mind az egy főre jutó nemzeti jövedelem, mind a várható életkor, mint az iskolázottság mutató együttes javulása közeledett volna az élcsapatéhoz. Nem láthat tisztán a jövőbe az, aki a magas foglalkoztatás és a népszaporulat leállítása nélkül lehetőséget lát a gyors fejlődése.
A NÉPSZAPORULAT
Egyelőre csak olyan ország számíthat a versenyképességre, amelyikben a népesség belső növekedése nem haladja meg a néhány ezreléket. Ma már ilyen Európa szinte egésze, tehát a keleti szláv, és a dél-mediterrán népek is. Ez azonban csak a siker egyik feltétele. Ha az emberek viselkedése nem puritán, ahogyan a keleti szlávoké, és a dél-mediterránoké, nem elégséges a népszaporulat elállása.
Jó példája ennek a bolsevik rendszer. Ez nem azért bukott meg Európában, mert a sikerre eleve alkalmatlan volt, hanem azért, mert a keleti szlávok viselkedése nagyon távol áll a puritánságtól. A nem puritán népek akkor is sikertelenek, ha nem szaporodnak, ha nem imperialisták, és ha piacosítják a gazdaságot. A nem puritán népek körében a piac anarchikussá válik, nem lehet biztosítani a nélkülözhetetlen magas foglalkoztatást. Ráadásul, a Szovjetunió akkor lett imperialista, amikor már az angolok sem lehettek az, valamint a maga és megszállási övezete számára nem engedte meg a gazdaság fokozatos piacosítását. A szovjettábor szétesése utáni tapasztalat bizonyítja, hogy a nem puritán nép számára nem lehet hatékony a gazdaság piacosítása, mert társadalmi anarchiát teremt. Oroszország a bolsevik rendszert lerázva, még úgy sem fejlődik, még annyira egészséges társadalom, mint a bolsevik rendszeren volt. A gazdasága abnormálisan a bányajáradékra, olaj és gáz exportjára épül, nélküle összeomlana. Jellemző módon a lényegében bolsevik rendszerben továbbélő Fehér Oroszország a bányajáradék nélküli egy főre jutó jövedelemben, az oktatásban, a várható életkorban megelőzi Oroszországot. Talán még jellemzőbb, hogy Ukrajna ma viszonylag szegényebb, társadalmi téren instabilabb ország, mint a bolsevik rendszerben volt.
Ez nem azt jeleneti, hogy a bolsevik rendszer versenyképes lehetett volna, mert a keleti szláv népek viselkedése eleve kizárja a siker lehetőségét. Akárcsak a közép-ázsiai mohamedán országok siketét is ez tette lehetetlenné. Ezek az országok a bolsevik rendszerben kevésbé rosszul szerepeltek, mint azok, amelyek a demokráciával és a piacgazdasággal kísérleteztek.
Ez azt sem jelenti, hogy a közép-európai, és a balti népek számára nem ígéretesebb a politikai demokrácia, mint a bolsevik rendszer volt. Azt már sokszor leírtam, hogy a Jaltában a Szovjetuniónak ajándékozott térség csatlóssá váló országai között nagy különbség volt abban a tekintetben, hogy mekkora kárral járt a csatlósként átélt negyven év.
Röviden.
- A kelet-németek, a csehek, a szlovének és az észtek a nyugati megszállás esetében természetszerűen integrálódtak volna a nyugat-európai országok közösségébe.
- A lengyelek, szlovákok és a magyarok ugyan sokat vesztetek, de talán annál is többet nyertek azzal, hogy az önerőből nehezen összetörhető fél-feudális viszonyokat a Szovjetunió durván összetörte.
- A pravoszláv országok a megszállással többet nyertek, mint veszettek.
Ugyanakkor, amikor a kelet-európai bolsevik rendszer összeomlott, a bolsevik, de puritán Kínában leállították a népszaporulatot, és piacosították a gazdaságot anélkül, hogy a politikai diktatúrát is felszámolták volna. A politikai rendszerük bolsevik maradt, mégis példátlanul gyors fejlődést értek el.
A kínai csoda azt bizonyítja, hogy a sikernek két nélkülözhetetlen feltétele van, a lakosság puritán viselkedése, és a gazdaság piacosítása, de nem feltétele a politikai demokrácia. Ezt a két háború között már meggyőzően bizonyította a német és a japán fasizmus, ami gazdasági, katonai téren, sikeres és népszerű lehetett.
Mi alakítja a puritán magatartást?
A mai népek puritanizmusát több tucat generáció alakította ki, de jelenkorban viszonylag gyorsan kialakíthatja az a társadalom, amelyik a munkából való megélésre, a jövedelem beosztásra, és minőségi gyermeknevelésre ösztönöz.
Ismét Max Webertől indulok. Száz éve hangsúlyozta, hogy a fél-perifériák parasztjai, ha puritán környezete kerülnek, munkalehetőséget kapnak, nagyon gyorsan puritánokként viselkednek, azokká válnak.
Ezt az állítását két példával illusztrálta.
Szülei Boroszlóban, a
Látta, hogy az amerikás lengyel parasztok, vagyis azok, akik otthon munkáét nem találtak, kimentek Amerikába, és gyorsan alkalmazkodtak az ottani életformához. A többségük végleg ottmaradt, és az angol, a német és a holland bevándorlókkal egyenrangú polgárként viselkedett. Akik néhányan hazajöttek, kitűntek a konzervatív paraszti világból, a falu népe amerikásoknak nevezte őket. Azt is látta, hogy a legtöbb lengyel bevándorló paraszt Amerikában farmer, és munkás lett. A következő generáció már modernebbül élt, mint a már akkor gazdag nyugat-európai parasztok, és munkások. Vagyis puritánabbak lettek.
Ezt nevezte Weber Amerika-hatásnak.
Budapesten élve, megfelelő munkaköröm mellett, Webertől tanulva, meggyőződhettem arról, hogy mennyire igaza van. A kezem alá, illetve a hivatali munkatársakká váló népi kollégisták modernebbek, az új iránt sokkal fogékonyabbak voltak, mint az úri közép-osztály városi gyermekei. Belőlük lettek a csodálatos 56-os fiatalok.
A forradalom után olyan munkakörben dolgoztam, ahol módom volt néhány felmérést készíteni arról, hogy melyik réteg, hogyan iskoláztatja a gyermekeit. Ebben ugyan az úri középosztállyal és a zsidó polgársággal nem lehetett versenyezni. Ezek egyetemre jutását rendszer ugyan durva eszközökkel igyekezett megakadályozni, de türelemmel és erőfeszítéssel a többségük mégis diplomás lett. A meglepetés Csepelen ért. Kiderült, hogy a Szabolcsból felkerült segédmunkás nagyobb arányban küldte felsőoktatásba a gyermekét, mint a csepeli szakmunkás.
A magyar történészek utólag sem ismerték fel, hogy a nehezen elviselhető Rákosi-rendszer azzal, hogy felforgatta a magyar társadalmat, másfélmillió munkátlanból, nincstelen falusiból városi munkás lett. Ezzel a korábbinál rugalmasabbá tette a magyar társadalmat. Ezer év alatt nem változtatott annyi ember lakhelyet, és szakmát, társadalmi osztályt, került más családba, mint 1945 és 1965 között. Orosz módszerekkel, de amerikai társadalmi mobilitást teremtettek.
Megtanulhatnánk, hogy a legrosszabban is van tanulni való.
Családomben is találtam példát. Kis zselici faluban, dél-Dunántúlon, kisnemes családban született nagyapám, mint második gyerek Bécsbe menet, kertészeti iskolába. A kis, színmagyar faluból a német világvárosba, ismeretlen nyelven kertésznek tanult. Az iskola után két évet a német Halléban konyhakertészetet, két évet a holland Harlemben virágkertészetet, holland nyelvet, és két évet Milánóban kertépítést, és az olasz nyelvet tanult. Három nyelvvel, és kultúrával, sok kertészeti ismerettel, és kapcsolattal tért vissza Somogyba, hogy a kiegyezés után gazdagodó arisztokratáknak parkot, arborétumot, kertet tervezzen, importálja a ritka fákat, bokrokat, virágokat. Tíz év alatt nagyon gazdag lett. Aztán az ellenpélda: a példátlan apai mobilitás után a jómódban felnövőként gyerekei visszaszegényedtek.
Az elmúlt hatvan év, közel három generáció minden társadalmi vihara sem volt elég ahhoz, hogy a magyar nép a kor követelményen megfelelő mértékben mobil legyen. Az ország északnyugati részén munkaerőhiány, az észak-keletin nagy munkanélküliség van, mégsem modul a lakosság a munkaalkalom irányba.
Most éppen azon van országos riadalom, hogy sok orvos Nyugatra megy. Ez ugyan gond, de ennek ellenére a volt csatlós országok között nálunk a legkisebb, mint az országon belül, mint a nagyobb kereslet érdekében, a leglassabb a lakóhelycsere.
Sokszor hivatkozom arra, hogy jelenleg a világ két leggazdagabb, legiskolázottabb etnikuma a zsidó és a kínai diaszpóra. Vagyis azok vitték a legtöbbre, akik az érdekükben még országot is könnyen választottak, de ennek ellenre minden befogadó országban sok-sok generáción keresztül is zsidók, kínaiak maradtak. Többet segítettek, és segítenek mind a választott, mind az etnikai hazájukon, mint akik otthon maradtak.
Tamási Áronnál nincs is kedvesebb, a szívemhez közelebb álló író, de a jelmondatával: Azért születtünk a világra, hogy valahol otthon legyünk benne, módosítanák. Azért születtünk a világra, hogy bárhova kerülünk, mindig otthon legyünk. Mindig ott legyünk otthon, ahova kerülünk. Ehhez azonban igyekezni kell.
Számomra a két legnagyobb magyar Széchenyi és Ady. Mindkettő nyugtalanul mozgott a világban, de mindenütt a legnagyobb magyar maradt.
A jelenkori fejlett társadalom elsődleges feladta, hogy mindenkit munkára fogjon, minden munkaképest arra szorítson, hogy hasznos munkát végezzen. Ennek hatására mindenki egyre puritánabb lesz, és aki puritán, az meggazdagodik, annak hozzák a munkaalkalmat. Ma a tőke nem oda meg, ahol olcsóbb a munkaerő, hanem ahol az áránál jobb. A kiváló munkaerő nem lehet olyan drága, hogy a teljesítményéhez viszonyítva, nem olcsó, és a gyenge munkaerő minden országban drága.
Butának tartok minden olyan közgazdászt, aki drágállja a magyar munkaerőt. A magyar munkaerő felső minőségi harmada, a teljesítményéhez viszonyítva olcsó, az alsó harmad, pedig drága. Az igazság az, hogy a magyar munkaerő ára nincs összhangban a minőségével. A jó olcsó, a gyenge minőségű pedig drága. Drága, mert az árán nem kell.
A magyar munkaügyi politika olyan jogi feltételeket teremtett, amiben a jó minőségű munkaerő olcsó, a gyenge pedig olyan drága, hogy nem alkalmazzák.
Azt még Marx sem ismerte fel, hogy amiben a kereslet nagyobb, mint a kínálat, és olcsó, amiben a kínálat nagy, de a kereslet kicsi, drága az étékéhez viszonyítva. Mivel a jó munkaerőben a világon mindenütt hiány van, annak az ára viszonylag olcsó, a bruttó bérköltsége alacsony. Mivel a gyenge minőségű munkaerőben mindenütt felesleg van, körükben jellemző a tartós munkanélküliség, mert a munkaadók számára drágák. Ez a jelenség többé-kevésbé minden nyugati társadalomra jellemző. Ezért az állam minden áron munkaalkalmat akar a gyenge munkaerő számára teremteni. A munkaalakom teremtéshez az állam azonban nem ért, és nem is érthet. Az állam feladata, hogy olyan módon alakítsa a foglalkoztatás feltételeit, a vele járó költséget, hogy érdemes legyen a gyenge minőségű munkaerőt is foglalkoztatni. Ennek érekében a foglalkozatásnak olyan jogi feltételeit kell törvényesíteni, ami mellett addig csökken a gyenge minőségű munkaerő foglalkoztatásával járó költség, amíg nem lesz megfelelő a foglalkoztatási rátájuk.
Az államnak tehát nem munkaalkalmat kell teremteni, hanem a gyenge minőségű munkaerő alkalmazásának költségeit kell annyira csökkenteni, hogy legyen irányukban megfelelő kereslet.
Az állam a foglalkoztatással járó költségeket két módon csökkentheti.
I. A bérjárulék nagyságával.
Jelenleg a kifizetett bérek után mintegy 40 százalék a bérjárulék. Az tehát nem befolyásolja a foglalkoztatási költség arányát. Ezt úgy kellene módosítani, hogy a munkaerő felső tizedei után egyre magasabb százalék legyen a bérjárulék, lefelé pedig egyre kisebb. Ennek a bérrel fordítva arányos százaléknak akkor megfelelő a mértéke, ha a munkaerő minden minőségi tizedében közel azonos lesz a foglalkoztatás.
Az, hogy a társadalom érdekének milyen munkanélküliségi struktúra felel meg, lehet vita tárgya, de az nem, hogy a képzetlen munkaerő mai munkátlansága társadalmi tragédia. Tehát mielőbb hozzá kell látni ahhoz, hogy a munkaadónak drágább legyen a jó, és olcsóbb a gyenge minőségű munkaerő foglalkoztatása. A progresszíven növekedő bárjárulék tehát nem lehet vita, a mértékét pedig a tapasztalatok alapján kell időről-időre korrigálni.
Egyelőre jelentős társadalmi, és pénzügyi eredmény volna a tartós munkanélküliek foglalkoztatásnak minden javulása.
A politikának és a közgazdaságnak azt kell felismerni, hogy a tartós munkanélküliség elviselhetetlen pénzügyi, és még ennél is sokkal nagyobb társadalmi kárt okoz. Nagyot kártokoz a jelenben, de sokkal nagyobbat a jövőben.
A jelenre történő költséghatást azzal kell elkerülni, hogy a bárjárulék összege országos szinten legyen fix, annak csak az elosztása változhasson a munkaerő minőségének függvényében.
Természetesen, ez a rendszer csak akkor lehet működésképes, ha megteremtjük a folyamatos mérés a statisztikai bázisát, ha láthatjuk, hogyan alakítja a foglalkoztatási struktúrát.
II. A munkajogi feltételekkel
A fejlett társadalmakban a foglalkoztatási feltételek máig olyanok maradtak, amelyek jól működtek a tőkés osztálytársadalmakban, de ártalmassá váltak a jelkorban.
A tőkés társadalomban a munkaadók nagy többsége tőkés vállalkozó volt, a munkavállalók pedig proletárok voltak. Kettejük között nemcsak gazdasági érdekellentét, de társadalmi osztályellentét is feszült. A munkaerő kínálata jelentősen nagyobb volt, mint a kereslete. Az érdekellentétben a kiszolgáltatott munkásokat védték a szakszervezetek. A jelenkori fejlett társadalmakban azonban megváltozott a helyzet.
A közgazdaságtan alig szentel figyelmet arra, hogy ezek milyen dinamikusan terjeszkednek, és milyen fontos szerepet játszanak nemcsak a gazdaságban, de már a politikában is.
Ezek között nincs is szakszervezeti tag. Sokkal erősebbek annál, hogy szervezett védelmet keressenek.
A munkaerő javának a másik terjeszkedési lehetősége a bedolgozó, és a szoláltató kisvállalkozás. Ennek a kisvállalkozói, 1-10 főt foglalkoztató szektornak van a legnagyobb munkahelyteremtő jövője. A fejlett nyugati társadalmakban ez az egyetlen vállalkozói szektor, amelyikben gyorsan nő a foglalkoztatottak száma.
Jó harminc éve vizsgáltam az Egyesült Államok munkaügyi adatit, és azokból derült ki, hogy a megelőző húsz éven, a nagyvállalati, az 500 főnél több munkást foglalkoztató szektorban dolgozók száma tízmilliókkal csökkent, az 1-10 fős kisvállalatokban pedig közel harmincmillióval nőtt. Ráadásul ebben a szektorban nőt legjobban mind az iskolázottság, mind a jövedelem.
Mint parasztromantikus azt is sérelmezem, hogy a közgazdászok még mindig a nagyvállalkozásokban gondolkodnak. Nem veszik tudomásul, hogy alapvetően tévedtek azok, akik a vállatok koncentrálódását jósolták. Ezt a tévedést palástolja, hogy a vállaltnagyságot a termelési értékkel, illetve az értékesítési eredménnyel mérik. Sokkal jobb volna a létszámmal, illetve a nettótermelési értékkel való mérés. Ebből kiderülne, hogy csökkennek a vállalatnagyságok.
Korábban a nagyvállatok szinte mindent maguk termeltek, ma már inkább bedolgoztatók, egyre több feladatot beszállítókra bíznak. Ötven-száz éve az autógyárak szinte minden maguk termelek, ma szinte csak összerakják a beszállított alkatrészeket. A piacra kerülő autóban sok száz munkaóra van, de a gyárban legfeljebb néhányszor tíz órát tesznek hozzá.
Kevés figyelmet kap a tény, hogy a tömegtermeléshez bérnél és a képzettségnél fontosabb a munkaerő fegyelme, a motivációja. Ilyen munkaerő azonban a gazdag nyugati társadalmakban nincsen. Ilyen csak a Távol-Keleten van. A nyugti társadalmak lakossága, ha motivált, kisvállalkozó lesz, ha nem hivatalnok szeretne lenni, de a tömegtermelés monoton munkáját nem vállalja, ha mégis arra kénszerül, nem lesz abban kellően motivált.
A helyzetet jól illusztrálja, hogy a szakszervezetek egyre inkább a közigazgatási és a szoláltató nagyvállalkozásokba szorulnak vissza.
Nem az a kár, amibe az eltartásuk kerül, hanem a tartós munkanélküliség tudatromboló hatása elviselhetetlenül nagy.
a. Általános tapasztalat, hogy a tartós munkanélküliség nemcsak az érintettet értékeli le, hanem rombolja a társadalom egészének viselkedését is.
- A tartósan munkanélküliség csökkenti az érintett munkaerő szakmai és erkölcsi minőségét.
- A tartósan munka nélkül élők körében nő a bűnözés, ami ellen a védekezés drága, és eredménytelen, végül rontja a társadalom közérzetét is.
- Ahol jelentős a munka nélkül eltartott munkaképesek száma, romlik a munkamorál, széleseik azok száma, akik inkább választják a munkanélküli, kényelmes szegénységet, mint a munkát.
b. A tartós munkanélküliek magas aránya torzítja a gyermekvállalás struktúráját. Minél magasabb a gyermeknevelés társadalmi támogatottsága, annál több gyermeket vállalnak a munkanélküli segélyből élők, akiknek ez jövedelem kiegészítő forrás. Márpedig minél fejlettebb a társadalom annál több kár származik abból, ha olyan családi körben születik sok gyermek, ahol kedvezőtlenek a felnevelési kilátások. Annak ellenére, hogy a tartósan munka nélkül élő családokban született gyerekek társadalmi értékről készítettek volna felmérést, meggyőződéssel állítom, nagyságrenddel több kár származik ebből, mint amibe egy diplomás gyermek felnevelése kerül. Ezt nem meri senki felmérni, de a közvélemény világosan látja. Ezt mutatja a tény is, hogy minden társadalomban, ahol széles réteg él munkanélküli segélyből, általánossá válik a velük szembeni előítélet. Ezt hiába akarják fajgyűlöletnek beállítani, e mögött alapvető társadalmi érdek húzódik meg.
A tartósan munkanélküliekkel szembeni indulat.
Amennyire mind erkölcsileg, mind a társadalmi érdek szempontjából bűn, ha a társadalmi indulat azok ellen fordul, akik az átlagosnál jobban érvényesülnek, annyira egészséges, ha a munkanélküliséget választó munkaképesek ellen fordul a társadalom.
Annak a rétegnek, de legyen az etnikum, az ellenségként, kártékonyként kezelése, amelyik jobban boldogul az átlagosnál, nemcsak erkölcsi bűn, de társadalom érdekét súlyosan sértő is. Az ilyen réteget inkább támogatni kellene, mert ezek sikeréből azok is részesülnek, akik nem tettek annak érdekében semmit.
Ezzel szemben, amelyik réteg parazita életmódra rendelkezik be, nagyon kártékony a társadalom szempontjából. Ezek számára munkaalkalom teremtse, a munkára fogása ugyan az állam kötelessége, de amíg nem dolgoznak, a közvélemény jogosan tartja őket parazitáknak. Amennyire nemcsak erkölcsi, de társadalom érekét szolgáló kötelesség, annyira az is, hogy a munkát vállalni nem akarókról szemben negatív legyen a társadalmi megítélés.
A tartós munkanélküliség társadalmi bűn
A rendszerváltást követő húsz év gazdaságpolitikájának megbocsáthatatlan bűne az olyan munkások leépítése, akinek számára, előre nem biztosítottak másik munkahelyet. Márpedig ezt a bűnt a magyar gazdaságpolitika illetékesei minden európai országnál nagyobb mértékben követték el. Tudtommal, nincs olyan volt szocialista ország, amelyikben a munkaerő akkora százalékától vette el a privatizáció a munkát, mint nálunk.
A bolsevik rendszer túlfoglalkoztatását néhány év alatt átalakítottuk, mondanám átdeformáltuk a legalacsonyabb foglalkoztatású országgá. Számomra másodrangú, hogy e drasztikus fordulat mögött jó szándék, vagy önző ostobaság állt, a lényeg az, hogy jelenleg a legsürgősebb feladat az átlagosnál magasabb foglalkoztatás létrehozása. A jelenlegi foglalkoztatási szint mellett semmi remény a kilábalásra.
Egyelőre még az sem tisztázott, milyen módszerekkel lehet ezt végrehajtani.
Jóvátenni ugyan nem lehet, de e nélkül nincs elindulási lehetőség. Az okozott kárt még ötven év múlva is érezni fogjuk, de a bűnhődés annál tovább fog tartani, minél később korrigáljuk. Ez a húsz év nemcsak eladósította, szegényítette az országot, de tönkre tette a követező generációt is.
Az okozott kárt azzal jellemezném, hogy a rendszerváltás előtt született generációval állítom szembe a jelenlegit. Az sem volt olyan jó, mint lehetett volna, de sokkal jobb, mint amilyen lett mára, és amilyent várhatunk még hosszú évekig, mindaddig, amíg legalább egymillió új munkahelyet nem teremtünk. Ezt ugyan most tíz évre ítélik, de akkor is még tíz év kárba vész. Arról nem is beszélve, hogy még ott sem tartunk, hogy a társadalom elhiggye, hogy ez megvalósulhat.
Mibe kerül a jelenlegi gyermekvállalás
A nagyarányú tartós munkanélküliség jelenleg is nagyon sokba kerül, de az eltörpül a következő generációban várható veszteség mögött. Ha valaki venné a bátorságot, és kalkulációt készítene arról, mibe fog kerülni ötven év múlva a jelenlegi gyermekvállalás mögötti családi háttér, kiderülne, hogy ekkora kárt még nem okoztunk történelmünk ezer éve alatt.
Nagynak, túlzásnak hangzik az állításom, de megmagyarázom.
Az ezer év alatt soha nem volt nagy jelentősége annak, hogy hol születik több, vagy kevesebb gyerek, hiszen a lakosság néhány százalékától eltekintve, szinte csak a lakosság száma, nem a minősége volt a döntő. Nemcsak a gazdaság, de a hadverő számára is.
Az emberek minősége tekintetében csak az elmúlt ötven évben történt lényeges fordulat. A fizikai erő jelentőségét felváltotta a munkaerő minősége, ami lényegében a tehetség, a tudás és az erkölcs szorzata.
A fizikai adottságokban nem sokat számít a családi, társadalmi háttér. A nem sok azt jelenti, hogy az emberek nagy többsége esetében az egy a kettőhöz különbség már ritka. Gondoljuk arra, hogy száz éve a lakosság nagy többsége még falun élt, és mezőgazdaságban hasznosította képességeit. A férfiak között az aratásban ritka volt a tíz százalékos különbség, de még az sem érvényesülhetett, legfeljebb akkor, ha egy kaszás aratott. Ha többen kaszáltak, tartani kellett a sort, és ki nehezebben, ki könnyebben, de tartani is tudta. Ugyanez állt a legfőbb női munkában, a háztartásban, a kapálásban, vagy a marokszedésben is.
Ezzel szemben a modern technikai eszközökkel végzett munkák hatékonyságában már az átlag sokszorosa is előfordulhat, de az sem ritka, hogy valakinek a teljesítménye messze az átlag alatt van, esetleg negatív.
Az, hogy kiből milyen munkaerő lesz, elsősorban attól függ, hogy valaki hol születik, milyen családi légkorban nő fel, milyen korán fedezik fel a képességét.
Vegyük csak sorra a munkaerő értékének a három elemét, a tehetséget, a tudást és az erkölcsöt.
Ami a tehetséget illeti.
Fajunk csak a jelenkor fejlett társadalmaiban jutott el odáig, hogy szervezetten hasznosítani képes az egyének szinte mindegyikének a fejlett agyában rejlő óriási szabad kapacitást.
A következő generációban rejlő kapacitás hasznosítása.
Az előzőket ennek a témának a bevezetőjeként írtam. A jelenkori fejlett társadalmak eljutottak odáig, hogy a teljesítménye az ember agyában rejlő óriási rejtett kapacitás minél jobb hasznosításán múlik.
Amíg az osztálytársadalmakban a vele született képesség kibontakoztatása sértette a társadalom érdekét, addig a jelenkorban a teljesítménye elsősorban azon múlik, hogyan tudja az egyedek velük született képességét a társadalom kifejleszteni, és hasznosítani.
A társadalomtudományok hiányossága, hogy nem ismerték fel, hogy minden magas-kultúra azért üldözte a tudást, mert annak kibontakoztatása sértette a társadalom érdekét.
Ez annál meglepőbb, mivel a zsidó, majd a keresztény és mohamedán vallás bibliája egyértelműen azzal indítja útjára Ádámot, hogy a tudásvágya nemcsak az ő, hanem az utódai számára is az eredendő bűn. Ennek az isteni parancsnak az okát nemcsak a teológiai, de a tudomány sem kereste. Elnéztek felette.
Ez annál inkább meglepőbb, hogy nemcsak a Nyugat, de minden magas-kultúra vallása üldözte az emberbe rejlő, ösztönös tudásigényt.
Márpedig minden tudománynak az alapja, hogy tudomásul veszi, ami általános, annak objektív oka van. Ha minden magas-kultúra vallása üldözte a tudásvágyat, a kíváncsiságot, akkor annak objektív oka volt. Az osztálytársadalmakban csak a művészetek és a hadviselés terén engedtek teret az újnak. Mindkettő érthető.
- A művészetek fejlettsége a gazdagok luxusát szolgálta, a társadalom egésze számra improduktív volt.
- A hadviselés fejlesztése pedig a hatalmi vetélkedésben volt nélkülözhetetlen.
Az ipari forradalom olyan technikát hozott, amelyik a munkaerő nagy többségével szemben még a feudális társadaloménál is kisebb tudásigényt támasztott. A társadalom a munkások nagy többségétől sokkal kevesebb tudást igényelt, mint falusi kisipar, vagy a jobbágygazdálkodás. A gyáriparnak nagyon kevés értelmiségire volt szüksége, annál több fizikai munkásra.
Ezzel szemben a modern gazdaság szinte csak az értelmes, szakmához értő, önálló döntésre képes munkaerőt tudja hatékonyan hasznosítani.
Aki megérti, hogy az emberek fizikai munkavégző képességében alig voltak nagyságrendi különbségek, a szellemi teljesítményükben pedig nagyságrenddel nagyobbak lettek. Ebből fakad, hogy a modern társadalom teljesítménye elsősorban a munkaerő minőségében rejlő különbségből fakad.
Elég arra gondolni, hogy az újszülöttek potenciális fizikai munkavégző képességében század akkora különbség sincs, mint a szellemiekben. Ebből fakad, hogy a szellemi munkára épülő társadalom teljesítményének növekedésében sokszorta nagyobb a növekedés lehetősége, mint a fizikai képességekre épülőben.
Az ipari forradalom után is maximum a legsikeresebb társadalomban évente 1 százalékkal nőtt gyorsabban az egy laksora jutó teljesítmény, ma előfordulhat ennek a tízszerese, pedig még a legsikeresebb társadalom is csak ösztönösen hasznosítja a munkaerejében lévő szellemi képességet.
Az elsőző társadalmi forma elsődleges faladata a tőke hasznosítása, a jelenkori fejlett társadalom a szellemi képességet hasznosító. Abban a tőkések nyertek, ebben a tehetségesek nyernek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése