PURTIÁN – KONFUCIÁNUS ÉLETVITEL
A NÉPESSÉGNÖVEKEDÉS MEGÁLLÍLTÁSA
Kopátsy Sándor EH 2011-08-30
KÍNA ÉS INDIA
Fukuyama legutóbbi könyve is arra hívta fel a figyelmemet, hogy a világtörténelmet nem lehet Kína és India nélkül megérteni.
Ez a két, kontinensnyi ország jól illusztrálja a jelenlegi világpolitikai helyzetet is. Két és félmilliárd ember él e két országban, még egyszer annyi, mint a már gazdag világban.
Kína a siker, India a kudarc útján jár. Kettejük példáján bizonyítom, hogy mik a siker feltételei.
PURTIÁN – KONFUCIÁNUS ÉLETVITEL
Az elmúlt ötven évben csak olyan ország volt sikeres az utolérési folyamatban, ahol a lakosság viselkedését Nyugaton a puritanizmus, a Távol-Keleten a konfuciánus életvitel jellemezte. Aki ezt a követelményt kétségbe vonja, annak mindenek előtt ezt kell cáfolni. Mivel a tényeket nem lehet cáfolni, el kell fogadni. Aki pedig továbbra is kételkedik, annak az legyen az első dolga, hogy megmondja, mint kellene tenni az olyan társadalmakban, ahol nem ez a viselkedés jellemzi a lakosságot.
Jelenleg az egy laksora jutó nemzeti jövedelem, a várható életkor, és az iskolázottság hármas mutatója alapján az ENSZ tagállami között az első tíz mindegyikében a lakosság viselkedést a puritanizmus jellemzi. Ezek sorrendje jelenleg: Norvégia, Dánia, Finnország, Ausztrália, Új-Zéland, Svédország, Kanada, Svájc, Hollandia és az Egyesült Államok. Tehát mind a tízen nyugati puritán államok.
Az első meglepő adat, hogy az első tízben, csak Hollandia volt gyarmattartó. Ezzel szemben négyen angol gyarmatként kezdték. Tehát a gyarmattartásból származó előnyről nem beszélhetünk. Még arról sem, hogy a tőkés osztálytársadalmaik kétszáz éve alatt a Nyugat politikai nagyhatalmai bekerülhettek volna az első tízbe.
Az európai hat között négy nagyon keményen puritán, a másik kettő is az átlagosnál jobban az.
Az elmúlt negyven év azonban azt mutatja, hogy a Nyugat nem sokáig monopolizálhatja az élcsapat szerepét, mivel ez idő alatt a feni tíz egyike sem tartott lépést Japánnal, Dél-Koreával, Tajvannal, és a két városállammal, Szingapúrral és Hong-Konggal. Nem kétséges, hogy húsz év múlva az első tízben ezek is közte lesznek.
Max Weber ugyan jó száz éve már megállapította, hogy a tőkés osztálytársadalmak közti versenyben a puritánság fölényt eredményez.
Akkor még nem tudhatta, hogy a tudományos és technikai forradalom után még nagyobb lesz a puritán magatartásból származó fölény. Ezt semmi sem bizonyíthatja jobban, mint Finnország sikere. Ez az ország a közé-kelet európai fél-perifériából került az élre. Ezt bizonyítja az is, hogy a hidegháború megszűnése után, Észtország a Szovjetunió utódállami közül a legsikeresebb, annak ellenére, hogy a jelentős orosz etnikuma visszahúzza.
Weber sem vehette tudomásul, hogy a tudományos és technikai forradalom fel fogja értékelni az Alpokban élő, a tengerektől elzárt népeket. Ő még puritánság alatt református etikát értett, nem mérte fel, hogy az Alpokban élő népek nagy többsége ugyan katolikus maradt, de puritán módon élt. Ezt a térséget máig nem kezeli a társadalomtudomány kulturálisan homogén egységnek, mert hat államban, négy nyelven beszélnek. Azonban nagyon hasonló módon élnek.
Az európai népek között az elmúlt ötven évben az észak-nyugatiak és az alpiak szerepeltek a legjobban. A Tallinn és Rotterdam vonaltól északnyugatra vannak a legfejlettebb társadalmak. Ettől eltekintve a legsikeresebbek Németországban a bajorok, Ausztriában és Olaszországban a tiroliak, Jugoszláviában a szlovének voltak.
Külön elemzést kíván a négy volt angol gyarmat. Ezek etnikai kohóként váltak puritán társadalmakká. Ezek voltak a legsikeresebb befogók. Ehhez járult, hogy szinte korlátlan élettérrel, természeti erőforrásokkal rendelkeztek. A három másiknál sokkal nagyobb Egyesült Államok azért lett utolsó, mert erőforrásaiból sokat áldoz a szuperhatalmi szerepére. Nemzeti jövedelméből négyszer annyit költ fegyverkezésre, és tízszer annyit háborúzásra, mint másik három. Ez fékezi a fejlődését.
A puritán életvitelt csak a maga foglalkoztatás képes erősíteni. Ezért minden nem puritán népnek első feladata a magas foglalkoztatás. Ez pedig erőszak nélkül nem megy.
A NÉPESSÉGNÖVEKEDÉS MEGÁLLÍLTÁSA
A gyors fejlődés másik előfeltétele a népességnövekedés leállítása. Ez alól legfeljebb a négy, nagyon ritkán lakott, volt angol gyarmat a kivétel. De még ezek esetében is a nagyon lassú belső növekedés a kívánatos, amit legfeljebb évi 1 százalékos minőségi munkaerő bevándorlásával kell kiegészíteni.
A néhány ezreléknél nagyobb népességcsökkenés ugyan nem indokolt, de ez is a kisebb baj, ha jó minőségű munkaerőt lehet importálni.
A fontos annak tudomásulvétele, hogy az éves néhány ezrelékesnél nagyobb belső növekedés már káros. Ettől azonban a fejlett társadalmaknak nem kell félniük. Még a legalacsonyabban benépesült gazdagoknak sem.
Ideje volna tudomásul venni a közgazdaságtannak, hogy a néhány ezreléknél gyorsabb belső népszaporulat elviselhetetlen. Márpedig a 20. században már minden társadalomban, ahol az egy laksora jutó nemzeti jövedelem a 10 ezer dollárnál, az iskolázottság pedig a 12 évnél alacsonyabb, a spontán népszaporulat a megengedhetőnél tízszer gyorsabb volt. Ennek következében a fajunk létszáma ötven év alatt megkétszereződött, és ma mintegy 3 milliárddal többen vagyunk, mint amennyit a fajunk érdeke megengedne. Még az is megállíthatatlannak látszik, hogy a következő negyven évben a létszámunk további 2 milliárddal növekedjen. Vagyis a század közepére ötmilliárdos túlnépesedéssel kell számolni. Ennek a kezelése nagyságrendileg nagyobb erőfeszítést igényel, mint a várható klímaváltozás, ami mögött is nagyrészt a túlnépesedésből fakadó igények állnak.
Megjegyzendő, hogy ma félmilliárddal többen lennénk, ha Kína nem fékezi meg a gyermekvállalását, és egy milliárddal többen, 10 milliárdnyian 2050-ben.
Az emberi faj legnagyobb problémája abból fakad, hogy százezer éves történelmünk utolsó százötven évében többel nőtt a számunk, mint előtte összesen. Érthetetlen, hogy ezt nem is tudatosítjuk.
A túlnépesedés azonban nemcsak az emberiség egészét sújtja, hanem a fejlett társadalmakat is. Minden fejlett társadalmakban is ott születik az átlagosnál több gyermek, ahol azok sikeres felnevelésének kisebb az esélye. Ma minden fejlett társadalomnak az volna az érdeke, hogy a következő generáció minőségét jó munkaerő importjával javítsa. Tehát a felső néhány százalékos belső népességfogyás volna az ideális, amit szelektált munkaerő importjával pótolnának. Ezzel szemben a társadalomtudományok, élükön a közgazdaságtannal, és a politikával, a belső népességfogyással riogatnak.
A jelenkor leghatékonyabb importja a tehetséges munkaerő. Nincs ennél jobb üzlet.
A mondanivalónk szempontjából azonban a legfontosabb, a népességnövekedés megállítása.
A KÉT ELŐFELTÉTEL BIZTOSÍTÁSA
Az élvonalba kerülés két előfeltétele hogyan biztosítható?
A puritán és a konfuciánus életvitel évszázadok alatt alakult ki. Jellemző módon, csak a négy évszakos éghajlatú térségekben vált jellemzővé. Ez azt bizonyítja, hogy a munkaszeretet, a beosztás, a tervezés, a takarékosság, a szolidaritás csak a négy évszakos természeti környezetben alakult ki. Ott sem mindenütt.
A négy évszak hatását azzal magyarázom, hogy minden éven belül négy különböző módon kellett élni, ezen belül az elsőben, és az utolsóban a természet nagyon kevés életlehetőséget biztosított. Fel kellett készülni a téli hónapokra. Az évenkénti négy éghalat nagyon eltérő életmódot követelt, a hosszú tél pedig elő takarékosságot, készletezést. Európa északnyugati része volt erre a négy évszakos életmódra a legalkalmasabb környezet, és az itt élők ugyancsak a négy évszakos, alig lakott angol gyarmatra kerültek.
Tehát Nyugat-Európa jelentette az utolsó ezer évben a legjobb természeti környezetet.
Az óceánok meghódításáig, a korábban alig lakott kontinensek felfedezéséig a fajunk színpadán Kína volt a főszereplő. Nyugat-Európa csak ezer éve, az agrártechnikai forradalmával vált magas-kultúrává. De csak további ötszáz évvel később, az óceánok meghódításával vált főszereplővé. Addig Kína jelentette a legmegfelelőbb gazdaságföldrajzi adottságot.
A történészek máig nem ismerték fel a Nyugat-Európa bámulatos karrierjének lényegét. Ez volt az első magas-kultúra, amelyik megtízszerezte életterét. A kontinens területileg kisebb nyugati fele, jó 50 millió négyzetkilométeres, gyakorlatilag lakatlan, számára kedvező adottságú, élettérhez jutott.
Ezen a kolosszális zsákmányon a puritán észak-nyugat és a mediterrán térség állami közel azonos arányban osztozkodtak. A puritán nyugati népek megkapták a négy évszakos Észak-Amerikát, Ausztráliát és Új-Zélandot. A mediterránok pedig betelepülhettek Latin-Amerikába.
Már itt kiderült, amit csak a 20. század küszöbén ismert fel Weber, hogy ahova a puritánok mentek, ott mára nagyon fejlett társadalmak alakultak ki. Ahol a mediterrán népek települtek le, ott legfeljebb fél-periféria. Ez ma már egyértelmű tény.
Az utóbbi ötszáz év történetét csak akkor érthetjük meg, ha azt tartjuk szem előtt, hogy a puritán nyugat-európai népek alig néhány millió négyzetkilométer térségű négy évszakos élettere mintegy 30 millió négyzetkilométerrel bővült. Ez lett a magas kultúrák legnagyobb, és legjobb élettere.
Nem kisebbet nőtt a mediterrán népek élettere sem, de azok egyrészt kevésbé voltak alkalmasak a kor követelményeihez, másrészt térségük szinte egészét a meleg éghajlat jellemzi, ahol még egyetlen kultúra sem vitte sokra. Latin-Amerika országait egyrészt a kevésbé alkalmas viselkedésű európaiak rendezték be maguknak, másrészt a természeti adottságok sem voltak kedvezők.
Ideje volna a történészeknek és közgazdászoknak feldolgozni, hogy miért ért el még a puritán Nyugatnál is magasabb jólétet a négy évszakos térségben a négy volt angol gyarmat, és miért nem voltak ilyen eredményre képesek a mediterrán telepesek.
A válasz egyszerű.
Egyrészt nem voltak puritánok, másrészt gyorsan szaporodtak.
A TÁVOL-KELETI CSODA
A távol-keleti csodának két alapja volt.
2. Sikerült megállítani a népszaporulatukat.
A csoda első szereplője Japán volt.
A Japán csodának politikai előfeltételét a hidegháború jelentette. Ha Japánt a Szovjetunió szállja meg, talán csak a hidegháború után kerül sor a csodára. De az amerikai megszállás sem lett volna elég, ha a hidegháborús időkben nem fűződik a Nyugatnak, mindenek előtt az Egyesült Államoknak érdeke Japán gazdasági sikeréhez. Nemcsak Japán, de Dél-Korea és Tajvan szédületes gazdasági fejlődése a nyugati exportra épült. Ez nem lehetett volna ilyen mértékű, ha nem érzik a bolsevik Szovjetunió és Kína katonai fenyegetetését.
A történészek máig csak a hidegháború negatív hatását látják, azt nem, hogy annak volt köszönhető a Nyugat egysége, az Európai Unió, és a távol-keleti térség országainak segítsége.
A hidegháború végén aztán Kína is felébredt. Felismerte, hogy a sikernek két alapfeltétele van.
Erre azonban a bolsevik Kína azért volt képes, mert a lakossága viselkedése konfuciánus, és a politikai diktatúra vezetése mandarinok kezében volt, és maradt. Mindkét feltételre szükség volt.
Ezt jól bizonyította a Szovjetunió szétesése, és a bolsevik rendszert követő eredménytelenség. A Szovjetunióban a siker mindkét feltétele hiányzott, Kínában mindkettő potenciálisan megvolt.
Nem ártana megnézni, miért bukott meg a Szovjetunió.
Kezdem azzal, hogy a Szovjetunió csak azért jöhetett létre, mert arra sem volt alkalmas, hogy hatékony tőkés osztálytársadalom legyen, nemhogy arra, hogy ezt osztálynélküli társdalomként elérhesse. Oroszország lakossága az európai népek kulturális tarkaságán belül már a nyugati kereszténységére sem volt alkalmas, nemhogy a tőkés polgárok társadalmára, kapitalizmusból is gyengén vizsgázott. Max Weber jó tíz évvel az októberi forradalom előtt, már eljutott odáig, hogy a tőkés polgárok osztálytársadalmát csak a protestáns etikájú népek képesek hatékonyan működtetni. Ha Lenin Svájcban olvassa, és tanul ebből, hozzáteszi, hogy a tőkés társadalom hatékony működetésére a kelet-európai keresztény népek még a mediterrán katolikusoknál is kevésbé alkalmasak. Ő maga is felismerte, hogy a 1917-es forradalom azért sikerült, mert az ellenfele, a cári rendszer volt a leggyengébb. Addig azonban nem jutott el, hogy ebből az következik, hogy Oroszország népei az osztálytársadalom való túllépése még kevésbé lesznek alkalmasak.
1917-ben ez ugyan még nem volt ennyire nyilvánvaló, de ma már egyértelmű. Weber felismerését bizonyította, hogy a világ fejlett társadalmait csak a puritán népek építették sikerrel. Ma a világ tíz legfejlettebb társadalmú országa puritán. Az pedig akkor még nem volt látható, hogy a távol-keleti népek még puritánabbak, és háromszor annyian vannak, mint a Nyugaton.
Ideje volna belátni, hogy a Szovjetunió nem azért omlott össze, mert bolsevik volt, mert szocialista akart lenni, hanem azért, mert az alkalmazott módszerektől függetlenül alkalmatlan volt a győzelemre.
Az eleve alkalmatlanságát csak fokozta, hogy homogén sem volt. Közép-ázsiai népektől a skandináv kultúrájú finnekig és az észtekig oroszosítani kellett volna a birodalmat. A tények birodalom szétesését követő tények azonban egyértelműen bizonyítják, hogy a cári Oroszországon belül csak két kis nép, a finn és az észt lett volna alkalmas arra, hogy versenyképes társadalmat építhessen. Rajtuk kívül csak a szétszórt zsidó etnikum volt alkalmas alanya a társadalmi fejlődésnek. A lakosság többi kilencven százaléka egymással sem tudott közös államban élni, nemhogy hatékony egyen.
A második világháború után, a Jaltai Szerződésben ugyan megkapta a közép-európai államokat, de azok közül csak a kelet-németek és a csehek mutattak előzetesen példát arra, hogyan kell a tőkés osztálytársadalmat működtetni. A többi volt csatlós ország vagy balkáni, ugyan csak pravoszláv, vagy Ady szavaival, komp-ország volt, amelyik még nem tudott sem nyugati tőkés demokrácia, sem pravoszláv diktatúra lenni.
Még jobb bizonyíték a két amerikai kontinens, ahol a puritánok mindegyike a legfejlettebb tíz között van, a mediterrán, azaz latin-amerikaiak mindegyike pedig legfeljebb fél-periféria lett. Ezek esetében nemcsak a lakosság viselkedési kultúrája alkalmatlan, de hiányzik a másik feltétel is, nem képesek megfékezni a népszaporulatukat.
Ideje volna jó száz év után megérteni Weber felismerését, hogy versenyképesek csak a puritánok lehetnek.
A tudomány és technika jelenlegi, és a várható szintjén csak a puritán és nem szaporodó népek képesek a sikerre. Ezt bármennyire egyértelműen bizonyítják a tények, a társadalomtudományok nem hajlandók tudomásul venni. Pedig ezzel sok minden azonnal érthetővé válna.
A KÍNAI CSODA
Weber esetében még érthető, hogy puritán alatt protestánst, a protestáns alatt nyugati kultúrához tartozót értett. Akkor még senki sem sejtette, hogy a kelet-ázsiai népek még a nyugatiaknál is puritánabbak, tehát ők is képesek a társadalmi csodára. Ez ugyan akkor már jelentkezett abban, hogy Japán tőkés ipari társadalommá épült. Ennek első bizonyítéka volt a cári flotta feletti fényes győzelem már az első világháború előtt.
A hidegháború alatt már nyilvánvalóvá vált, hogy a demokráciák frontjára került minden távol-keleti ország csodát mutatott. Ez azonban a puritán térség egészének csak az ötödét jelentette. Kína ugyanis a hidegháború másik táborához tartozott. A hidegháború után azonban változott a helyzet.
A kínai kommunista vezetés gyorsan felismerte, hogy kinyílt a lehetőség a számára is.
Két feladatot kellett megoldani.
1. Megállítani a népszaporulatot.
2. Piacosítani a gazdaságot.
Ugyanakkor a szigorú politikai diktatúrát két okból fenn kellett tartani.
2. Kína egységét csak a diktatúra volt képes megőrizni.
Ami a népesség növekedését illeti.
Egyelőre a kínai, sőt még annál lényegesen magasabb szinten sem sikerült a népszaporulatot a még elviselhető szintre, maximum néhány ezrelékre. leszorítani. Márpedig a gyermekvállalás korlátozása előtt, Kínában a népesség évente két százalékkal nőtt. Ezt kellett a fejlődésre leginkább alkalmas térségekben, ahol a lakosság öthatoda él, néhány ezrelékre leszorítani. Arról, hogy ez erőszak nélkül is elérhető, egyelőre kár vitatkozni, hiszen erre még nem akadt példa.
A kierőszakolt gyermekvállalás korlátozása azt eredményezte, hogy mintegy 500 millióval kevesebb Kína lakossága, mint lenne, ha nem történik meg az erőszakos korlátozás. Azt pedig könnyű volna megérteni, hogy Kína fele ekkora egy laksora jutó eredményt nem érhetett volna el, ha ennyivel több lakosról kellene gondoskodni. Aki ezt megérti, azzal nem kell, aki pedig nem érti, azzal nem érdemes vitatkozni.
Ezt mindennél jobban bizonyítja India, amivel a következő fejezetben foglakozunk.
Ami pedig Kína egységét illeti.
A kínai reformok megvalósításának legnehezebb feladata az állam egységének megmaradása volt. A kínai gazdaság piacosítását úgy kellett megoldani, hogy a politikai diktatúra uralma ne sérüljön. Márpedig a kínai vezetés jól tudta, hogy a gazdaság piacosítása minden szocialista országban felvetette a politika demokratizálását is. Ez történt 1956-ban Magyarországon, 1968-ben Csehszlovákiában. Ez történt volna Kínában is, ha éppen Teng, a reformok atyja, nem tankokkal vet véget, a politikai demokráciát követelő tűntetéseknek.
Nem kellene sok politikai bölcsesség annak belátásához, hogy Kína a több pártrendszer esetén szétesik. Ami nemcsak politikai, de gazdasági anarchiához vezetett volna.
Azt is illene látni, hogy Kína lakosságának kilenctizede nyelvi és életviteli tekintetben homogén. Nem véletlen, hogy ötezer éve, lényegében egyetlen birodalomként működött. Ha szétesett, anarchiában süllyedt.
A kínai csoda annak bizonyítéka, hogy az össznépi politikai demokrácia csak akkor nem vezet anarchiához, ha a túlnépesedés veszélye népesség megszűnt, és a lakosság viselkedése puritán, illetve konfuciánus. Márpedig e két feltétel a világ népességének öthatodában nem áll fent. Belátható ideig nem is remélhető, hogy Vietnámon kívül lehet olyan ország, ahol a népesség növekedését a még elviselhető néhány ezrelékes szintre lehet csökkenteni. Márpedig az 1 százalék feletti növekedés eleve kizárja a versenyképességet.
Ma már nem kell nagy jóstehetség hozzá, hogy idő kérdése, amikor a Távol-Kelet képviseli az emberiség élcsapatát. A távol-kelet ember mind a munkára, mind a tanulásra még a nyugati puritánoknál is alkalmasabb. Kevesebbért, többet és jobban dolgozik.
INDIA
Indiai csodát tudatosan nem írok, mert India belátható jövőjét sötéten látom. India helyett is írhattam volna Dél-Ázsiát, mivel a térség egészének problémája közel azonos. A társadalom elitje, értve alatta a munkaerő elitjét, csodára volna képes, de a társadalom eleve képtelen.
A fogalmak tisztázása érekében szögezzük le, hogy a társadalmi teljesítményt három mutató alapján mérem. Ezeki az egy laksora jutó nemzeti jövedelem, a várható életkor és az átlagos iskolázottság.
Ezt azért kell hangsúlyozni, mert India, számos másik dél-ázsiai ország nemzeti jövedelme majdnem kínai mértékben nő, de a fenti három mutató tekinttében a kelet-ázsiai országokénak a harmadát sem éri el.
Dél-Ázsia azért sem mellőzhető, mert kétmilliárdnál többen élnek a térségben, és húsz éven belül India Kínánál is népesebb ország lesz. E térség eszeveszetten túlnépesül. Pedig eleve túlnépesedett. Ugyanakkor a lakosság viselkedése nem puritán, tehát a kínaiaknál sokkal kevésbé felel meg a kor munkaerőigényének.
Elég volna megnézni a fenti három egy laksora jutó adatot ahhoz, hogy tudomásul vegyük, a két országban a gazdasági növekedés közel azonos, az egy laksora jutó adatok azonban alig a harmadot érik el. Az indiai diplomás munkaerő ugyan világviszonylatban is versenyképes, de az csupán a lakosság néhány százaléka. Természetesen így is sok tízmillió. Ezek teljesítménye valóban csodálatos, de a nagy többség messze nem olyan jó munkaerő, mint a kínai.
Még sokkal nagyobb probléma, hogy India gazdaságföldrajzi, és kulturális tekintetben nem homogén birodalom.
A nyugati történészek nem veszik figyelembe, hogy Indiában nem a mandarin értelmiség irányított, hanem a születési arisztokrácia. Ráadásul a társadalom egymástól elzárt kasztokra oszlott. Nagyon érdekes volna, ha meg lehetne mérni a kínai és az indiai vezető politikai réteg tehetségét, képzettségét és anyagi helyzetét. Kiderülne, hogy milyen óriási a különbség.
Rövidtávon a legelső probléma a népszaporulat leállítása lenne. Erre azonban a politikai felépítmény eleve alkalmatlan. Nem rég láttam az ENSZ demográfiai előrejelzését, ami szerit 2040-re 500 millióval nő a lakosság. Ez messze elég ahhoz, hogy az egységes állam szétessen. Az pedig azzal fog járni, hogy egymás rovására akarnak terjeszkedni, egymást fogják pusztítani.
Indiában nincs társadalmi kohézió. Ez azonban áll az egész Dél-Ázsiára is.
Ahogy Kelet-Ázsia, azon belül a hatalmas Kína, a társadalmi felemelkedés csodája lesz. Dél-Ázsia, és azon belül India rohan az ötezer éves múltjának összeomlása felé. Nála is reménytelenebb helyzetben csak Afrika van.
ÖSSZEFOGLALÁS
Azzal kezdtem, hogy az emberiség elmúlt ötezer éves történelmének megértés a kelet-ázsiai és a dél-ázsiai két magas-kultúra nélkül értehetetlen.
A jelen és a belátható jövő is rajtuk dől el.
Mindennek megértéséhez elég volna tudomásul venni, hogy az élcsapatba csak a már nem szaporodó puritánok és konfuciánusok kerülhetnek, mert csak azok képesek megállítani a túlnépesedésüket.
Az elmúlt száz évben a nyugati puritánok egy laksora jutó nemzeti jövedelme a többiek átlagához képest megtízszereződött. Negyven éven belül ezt mondhatják el a távol-kelti népek is. Ez azt jelenti, hogy az emberiség háromötöd része egyrészt gyorsan szaporodik, másrészt egyre jobban lemarad.
A RAND KUTATÓI MÁSKÉNT LÁTJÁK
(Itt tartottam az írással, amikor egyik barátom megküldte ugyanerről a témáról az amerikai RAND kutatóintézet e témában írt könyvnyi anyagát. Az első bepillantás elég volt annak megállapítására, hogy a RAND ezerszer annyi kapacitásával velem éppen ellenkező véleményre jutott. Arról ugyan nincs kétségem, hogy ők tévedtek el, és nekem van igazam. Most nekifogok, és az ő adatiak birtokában bizonyítom az igazamat.)
Számomra a két ország lakosságának alakulását illusztráló két görbe elég bizonyíték volt, hogy alaposan eltévedtek. Ők előnyt látnak abban, ami a legnagyobb hátrány.
India, akárcsak Kína eleve túlnépesedett birodalmak. Mindkettőjük esetében a népesség lassú csökkenése az optimális feltétele annak, hogy javuljanak a társadalom fejlettségét jelentő mutatók, növekedjen az egy laksora jutó, jövedelem, a várható életkor, és az iskolázottság.
A közgazdaságtan talán legnagyobb gyengesége abból fakad, hogy nem számol a népesség növekedésének következményeivel, mindenek előtt az egy lakosra jutó vagyonnak a nemzeti jövedelemmel arányos szinten tartásával.
Itt csak utalok arra, hogy az egy laksora jutó vagyonnak az egy laksora jutó jövedelemmel arányosan kell növekednie. Ha ez nem történik meg, akkor csökken a hatékonyság. Ráadásul az optimálisnál nagyobb népsűrűség után a vagyonnak még nemzeti jövedelemnél is gyorsabban kell növekednie. Márpedig mind Kína, mind India eleve túlnépesedett.
Ebből már az fakad, hogy tartósan néhány ezreléknél gyorsabb népességnövekedés eleve elviselhetetlen.
A jelenkori fejlett társadalmakban már megengedhetetlen, hogy a tudásvagyont nem tekintjük a termelés feltételét szolgáló vagyonnak. Ha ezt megtesszük, akkor mondhatjuk azt, hogy a nemzeti vagyont a nemzeti jövedelem mintegy négyszeres szintjén kell tartani. Ebből azonban az fakad, hogy a lakosság minden egy százalékos növekedése négy százalékos felhalmozást követen ahhoz is, hogy a nemzeti vagyon szintje tartható legyen. Ebből kiszámítható, hogy miért nem viselhető el akárcsak az 1 százalékos népességnövekedés sem.
A 2.1 ábra a két ország lakosságának alakulását mutatja, az U.S. Census Bureau 2010. adataira hivatkozva.
2000-ben Indiának 1000 millió lakosa volt, Kínának pedig 1270 millió. 2025-ben viszont már mindkét birodalomnak 1400 millió. Ebből az következik, hogy a harmadik évezred első 25 évében 270 millióval több lakos számára kell a szükséges nemzeti vagyonról gondoskodni. Vagyis Indiának a Kínával folyó versenyben évente 11 millióval több lakosról kell gondoskodni. Hogy ezek csak az adott színvonalon el legyenek látva vagyonnal. Ez a Kínával való versenyben azt követeli meg, hogy a megtermelt jövedelem mintegy 4 százalékát kell az egy laksora jutó vagyon szinten tartásához biztosítani. Vagyis csak a nagyobb népszaporulatból fakadóan Indiában az ország nemzeti jövedelmét 4 százalékkal kell gyorsabban növelni, mint Kínában, ahhoz, hogy az egymáshoz viszonyított fejlettségi színvonal tartható legyen. Ezzel szemben Kína nemzeti jövedelme Indiáénál is gyorsabban nő.
2000-es szinten, Indiában évente 11 ezermilliárd dollárt kell vagyonképzésre fordítani csupán ahhoz, hogy az egy főre jutó nemzeti vagyon szintet tartani tudja.
Ha a RAND kutatói csak ezzel a népesség gyorsabb növekedéséből származó vagyonigénnyel számoltak volna, abba hagyhatták volna a további munkát, hiszen nem lehet vitás, hogy India nem képes Kínával a versenyt tartani.
Ezzel szemben azt állapítják meg, hogy India a demográfiai előnyét és politikai rendszerének nyitottságát kihasználva a következő évtizedben jelentősen növelheti Kínával szembeni versenyképességét. Ilyen ostobaságot csak a világ legjobb szakértőivel dolgozó, minden anyaival rendelkező kutatóintézet mondhat. Saját bevallása szerint, 50 országban 1700 kutató dolgozik a RAND szolgálatában!
Az igazságot valahogy így kellett volna fogalmazni:
India demográfiai hátrányát és politikai gyöngeségét látva a következő évtizedekben Indiával szemben szükségszerűen versenyképtelen lesz. De nem csak India, hanem a távol-keleti országok kivételével egyetlen másik ország sem versenyezhet Kínával.
Idézek.
„A kínai társadalom öregszik. Indiában rengeteg a fiatal
A népességi folyamatokat tekintve egyértelmű India előnye. A két ország lakossága 2025-ben egyenlítődik ki, 1.4 milliárd környékén, a kínaiak száma 2032–ben tetőzik majd, míg az indiai lakosság legalább 2050-ig tovább gyarapszik. A munkaképes korú lakosság arányát illetően India 2028-ban hagyja el szomszédját, és ezt követően is tovább növeli előnyét, köszönhetően a fiatal korosztály lakosságon belüli magas arányának. Kínában ekkora súlyos gonddá válik az elöregedő társadalom, a megfelelő nyugdíjrendszer biztosítása, növekvő egészségügyi kiadások, és az egy-gyerek politika következtében egyre nemek közti aránytalanság.”
Ennyi ostobaságot ilyen rövid szövegben ritkán találtam.
a. Fel sem veti a kérdést: Hogyan és mikor fog megállni Indiában a lakosság közel száz éve 1 százaléknál gyorsabb növekedése? Szerintem, Indiának a legjobb az lett volna, ha 500 milliónál megáll a népesség növekedése, ezzel szemben negyed század múlva, a demográfusok szerint, ennek már a háromszorosa lesz. Nagyon pihent agyú a társadalomtudós az, aki azt hiszi, hogy másfél milliárd ember gyorsan gazdagodva nőhet Indiában.
b. A népesség növekedését előnynek csak a hibbant foghaja fel. Ezt azzal indokolja, hogy a fiatal korosztály magas aránya kedvező. Ha még azt mondta volna, hogy az öregek magas aránya kedvezőtlen, akkor is ostoba, hiszen a fiatal korosztály egyre később áll munkába. Ha megnézték volna, hogy a gyorsan fejlődő, és a lassan fejlődő országokban mekkora a fiatal korosztály aránya, kiderült volna, hogy az állításuk ostobaság.
c. „Kínában gonddá válik a lakosság elöregedése.” Ezt mondják a liberálisok, akik szerint a szellemi munkában az elöregedés ugyanakkora, mint a bányászatban, a jó tápláltság mellett, mint az éhezés évtizedei után. Aki sokáig él, általában sokáig munkaképes marad. Különösen áll ez a szellemi foglalkozások esetében. A közgazdaságtan nem veszi figyelembe, hogy számítógépen tovább lehet dolgozni, mint a csákánnyal való bányászatban.
d. „Nincs biztosítva a nyugdíjrendszer fedezete.” Ez sem igaz, mert a nyugdíjnak nem a dolgozók aránya, hanem a teljesítménye a fedezete. Az öregektől való gondoskodás százszor jobban függ a dolgozók teljesítményétől, mint a számától. Egy norvég dolgozó százszor akkora értéket termel, mint egy etiópiai. Az egész tanulmányon végig vonul az a hiba, hogy a munkaerőt, a lakosságot függetlenül a minőségétől, csak darabra méri.
e. „Nőnek az egészségügyi kiadások.” Nemcsak nőnek, de a jövedelmeknél is lényegesen gyorsabban nőnek. De az egy főre jutó 50 ezer dolláros szinten a 10 százalék könnyebben elviselhető, mint 500 dolláron az 1 százalék.
f. „Romlani fog a nemek közti arány.” A nők társadalmi felemelkedését semmi nem szolgálja jobban, mint a nőhiány. Egy társadalomtudósnak illene tudni, hogy a nők gyermekszülő képessége többszöröse annak, amennyi születésre a társadalomnak, a jelenlegi várható élettartam mellett, szüksége van. Fajuk történetében az egyik, talán a legnagyobb társadalmi igazságtanság abból fakadt, hogy túlkínálat volt a nőkben.
g. „Az elemzés 2020-2025 között India számára évente átlagos 5.6, Kína számára évente átlagos 5.7 százalékos gazdasági növekedést becsül.” A vak szamár bátorsága kell ahhoz, hogy valaki ilyen állítást leírjon. Sok évet töltöttem el a gazdasági tervezésben, de a tized százalékos pontosság még az adott évre is szerencse kérdése volt. Tegyük hozzá, hogy csak sejteni lehet, hogy ezek a számok az országokra, vagy azon belül egy laksora értendők. Úgy érezem, hogy az országok gazdasági növekedését gondolják. Ez esetben azonban az egy laksora jutó növekedés Indiában csak harmada lenne a Kínában elértnek. Ilyen pongyolaság egy ilyen igényes tudományos elemzésben megengedhetetlen.
A tanulmány szerzői India fölényét a rugalmasabb politikai és gazdasági rendszerre építik. Enne
k a feltételezésnek ugyan semmi alapja nincs, hiszen Kína, egy laksora vetítve sokkal gyorsabban növekedett.
Van arról is egy megjegyzés, hogy Kína és India mennyit költ katonai célokra. Arról azonban megfeledkeznek, hogy milyen a kínai és az indiai katona. Ez nem kisebb hiba, mint amikor a német és az olasz katonát darabra számolták. Aki a 3. évezred küszöbén még darabra számolja az embert, jóslataival nevetségesé válik.
„Amíg India fölényben lesz a munkaképes korú lakosság tekintetében 2028-tól…” Sokkal jobban a lényeget fejezte volna ki, ha azt írják, hogy a kínai ember sokkal jobban megfelel a jelen, és a belátható jövő követelményeinek, mind a tanulásban, mind a munkában, mind a hadseregben. Márpedig ez önmagában behozhatatlan előny.
Leírnak azonban nagy igazságot is.
„Mivel nagy és gyorsan növekvő gazdaságú mindkét ország, mindkettő sorsára oda kell figyelni.” Éppen ezért példátlanul nagy hiba, ha a két ország jövőjének alakulásáról alapvetően hibás elképzelés alakul ki.
Kína, de általában a Távol-Kelet, egy fél évszázadon belül a világgazdaság élcsoportja lesz. Ez a folyamat ma már megállíthatatlan. A fölénye két pillérre épül: egyrészt a fejlett Nyugatnál népesebb, másrészt alkalmasabb a jelen és jövő kihívásaira.
- Egyrészt megállították a népszaporulatot.
- Másrészt a lakosság viselkedése még a Nyugat puritán népeinél is jobb.
Ami a népszaporulat megállítását illeti.
Ebben a tekintetben a Nyugat versenyképes marad. A világ összes többi kultúrája azonban, beleértve Indiát is, erre képtelen lesz. Nyilván nem soha, de a belátható időn belül nem. Alacsony életszínvonalon, ami még generációkon keresztül Indiára is jellemző marad, a népszaporulatot csak a nagyon kemény belső akarat állíthatja meg. Erre pedig Vietnámon kívül egyetlen ország sem lehet képes. Vietnám pedig Kínával azonos kategóriába számítható.
A RAND tudós csapata azonban India talán legnagyobb hátrányát előnynek tekinti. India ugyanis társadalmának kulturális tarkasága miatt eleve alkalmatlan a politikai diktatúrára, ehhez járul a jelenlegi, fejletlenségének egyáltalán meg nem felelő több pártrendszeres politikai demokráciája. Vagyis India legnagyobb hátránya Kínával szemben, hogy ott nem lehet végrehajtani a politikai diktatúra és a gazdasági demokrácia, azaz piacgazdaság párhuzamosságát.
A Nyugat politikai elvárása azért zavaros, mert nem veszi tudomásul, hogy a politikai demokrácia csak a Nyugat puritán népei számára hatékony rendszer, de ott is csak azért, mert külső erőszak nélkül létrejött a népszaporulat leállása. Ez a leállás azonban csak ott jöhet létre, ahol már elérték a gazdagság és iskolázottság bizonyos szintjét, és puritán módon viselkedik a lakosság.
Ezért képtelenek például a latin-amerikai országok leállítani a túlnépesedésüket. Ehhez nem elég puritánok.
Ha a RAND tudósai felismerték volna, hogy a latin-amerikai országok ugyanabban a csapdában vannak, mint India. Nem megfelelő a lakosságuk viselkedése, nem eléggé puritánok. Számomra India és Brazília között nagy a párhuzamosság abban a tekintetben, hogy mindkettőben nagy hatékony a társadalom elitje, bárhol a világon megállná, és meg is állja a helyét, de otthon nem. Nem mert a saját társadalmi közege erre eleve alkalmatlan. Az értelmiségi elit Brazíliában is csodákat hoz létre, de a túlnépesedő társadalom meg sem mozdul, csak szaporodik.
Brazíliának mégis van egy nagy előnye Indiával szemben. Az alulnépesedett, ez túlnépesedett. Brazíliában a növekvő lakosságnak volna élettere, Indiában azonban nincsen. Erről azonban említést sem tessz a RAND tanulmánya.
Kína a felsőoktatásban is megelőzi Indiát, de „a diplomák színvonala 60 százalékkal alacsonyabb.”
Ez is magyarázatra szorulna. Kínában a sokkal több egyetemista a lakosság széles rétegéből kerül ki, Indiában ellenben nagyon a szellemi elit gyerekei tanulnak az angol nyelvű egyetemeken. Erről a műegyetemi korom jut eszembe. Akkor a korosztály néhány ezreléke tanult mérnöknek, akiknek döntő többsége diplomás és zsidó polgárok gyereke volt, tehát kiváló családi háttér állt mögöttük. Ezért lehetett a műegyetemi diploma még Nyugaton is elitértékű. India még lényegében itt tart. A közelmúltban olvastam egy nagyon érdekes felmérést arról, hogy az Egyesült Államokban melyik etnikum gyerekei milyen iskolázottsági szintre jutnak. Kiderült, hogy az indiaiak ott is a nem vallásos zsidók után a másodikak, megelőzik még a puritán nyugatiakat is. De nem teszik hozzá, hogy Indiából az elit települ Amerikába, vagyis az jellemző, ami otthon. Ha lett volna olyan statisztika, ami a távol-keleti diplomás bevándorlók gyerekeit méri, azok lettek volna az elsők. Ahogyan elsők a posztgraduális képzésben is.
A RAND kutatónak azt kellett volna megállapítani, hogy Kínában csak a Távol-Keleten általános társadalmi homogenitás jellemző, Indiában pedig a kasztrendszer nem hal ki még generációk során sem.
ÖSSZEGZÉS
A munka ismertetése végén derül ki, a félresiklás oka.
A megrendelő az Egyesült Államok Védelmi Minisztériuma. A RAND pedig felmérte, mit akar olvasni a megrendelő. Nyugodtak lehetnek, a tábornokok meg lesznek elégedve, és máskor is tőlük fognak rendelni a terveiket alátámasztó tanulmányokat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése