Alulról szerveződő közösségek

Kopátsy Sándor EH 2011-09-06

ALURÓL SZERVEZŐDŐ KÖZÖSSÉGEK

Kiegészítés a Fukuyama könyvhöz

Tucatnyi alkalommal fejtegettem a kiscsalád szerepét a Nyugat ezer éves sikertörténetében. Azt is hamar felismertem, hogy a nyugat-európai kiscsaládos földművelő társadalomban kezdettől jelen volt a faluközösségi állattartás és a térségi védelem a külső erőszak ellen. Tehát jelen volt mindhárom szerveződési forma, a kiscsaládos, a faluközösségi, és a földesúri. Ezek lényegében függetlenül működtek az állam politikai szerveződését vizsgáló állami szervezettől.

Egyre inkább erősödött bennem a meggyőződés, hogy a társadalom alulról törtnő, spontán szerveződése a fontosabb, az életvitelre nagyobb hatást gyakorló.

A feudális társadalmakra jellemző nagycsaládos rendszernek csak a hátrányait láttam, pedig a világ minden másik magas-kultúráját a nagycsaládos rendszer jellemezte. Márpedig, ami általános, annak reális oka van. A reális okot azonban sokáig nem találtam.

A népi írókon nevelkedvén, a dán parasztok példáját láttam az ajánlatos útnak. Ebben csak megerősített, hogy a 20. század agrártechnikai forradalmához a tudományos és technikai feltételek ugyan a városok tudományos világában és a nagyüzemekben születtek, de a megvalósításuk nem a nagyüzemben, hanem a családi gazdaságokba történik. Azt láttam, hogy a kor legfejlettebb mezőgazdasága, döntő többségében a családi vállalkozásokban, a farmokban történik. Ezért hittem abban, hogy a paraszti kisüzem képes lesz modern farmergazdasággá átalakulni. Nem is éreztem álmaim megvalósítása útján nagyobb sérelmet, mint a kollektivizálást.

Annak minden hátrányát, sérelmét átéreztem, de a várható eredményeimről csak évtizedek múlva győződtem meg.

Ma már tudom, hogy a parasztnak előbb polgárrá kell emelkednie, csak aztán válik alkalmassá, elég rugalmassá arra, hogy farmer lehessen belőle. A feudális világból itt maradt paraszt nem alkalmas arra, hogy polgár lehessen. Ehhez sokkal több időre volna szükség, mint amennyit a kor gyorsan változó világa megenged.

Ma már tudom, hogy a dán jobbágy már több száz évvel korábban inkább polgár volt, mint a magyar paraszt a 20. században. A polgárrá vált paraszt ugyan alkalmas az agrártechnikai forradalom eredményeinek alkalmazására, de a második jobbágyság közel ötszáz évét átélt paraszt akkor sem polgár, ha már nem jobbágy.

Arra Max Weber hívta fel a figyelmemet, hogy a paraszti életformán csak azok változtatnak gyorsan, akik hirtelen polgári környezetbe kerülnek. Ezt hívta ő Amerika-hatásnak. Azt látta, hogy a lengyel paraszt otthon, a falujában nem változtat az életmódján, de ha kimenekült Amerikába, a farmerek közé, azonnal modern farmerként viselkedik.

Azt is tudtam, hogy a Szovjetunióban nem azért kollektivizáltak, hogy a parasztság polgárosodjon, hanem éppen ellenkezően, hogy annak még a csiráit is kiirthassák. Ők Marx hisztérikus parasztellenességét dogmaként kezelték. Még azzal sem elégedtek meg, hogy a parasztokat kisajátították, a termelőszövetkezet feletti uralmat a munkásokra bízott gépállomásokra bízták.

Marx indoktalan mértékben félt a parasztság polgárosodásától, nem vette tudomásul, hogy Európa keleti felében a parasztot éppen a polgárosodásra való alkalmatlansága jellemzi.

A parasztság nemcsak a marxi szocializmusra, de a polgárosodásra sem alkalmas, mindkettőhöz túlságosan konzervatív, nehezen változtató.

Ma már látom, hogy a közép- és kelet-európai parasztság életformáját össze kell törni, hogy akár a szocialista, akár a tőkés modernizációra alkalmas legyen. Ezt azonban csak a század végén ismertem fel.

Mind a lengyelországi, mind a nyugat-európai parasztság életét látva, döbbenem rá, hogy a magyar falusi társadalom modernizációja csak az erőszakos kollektivizálásnak köszönhető.

Azt gyorsan észrevettem, hogy a parasztok termelőszövetkezetei alkalmasabbak a bolsevik merevség oldására, mint a keményebben a központi hatalom által irányított állami vállaltok.

Sajnos, máig nem akadt agrártörténész, aki feldolgozta volna a magyar parasztság kollektivizálás utáni történetét. Pedig ez a történet nagyon tanulságos.

A kollektivizálást a tagok többsége és minőségi java traumaként élte át. Kezdetben a gépállomások irányítása alatt még nyoma sem volt a termelőszövetkezet önállóságának. Ahogyan azonban a saját urai lettek, egyre jobban megválasztották a saját vezetőjüket, elkezdtek gondolkodni.

1./ Magukra vállalták a falu lakosságának foglalkoztatását.

Az csak a rendszerváltás után vált nyilvánvalóvá, hogy minden szinten az elsődleges társadalmi feladat a munkából való megélés lehetőségének biztosítása.

Máig nem mondtuk ki, hogy a termelőszövetkezetek húsz-harminc év alatt a Nyugaton először és utoljára, megvalósították a lakosság teljes foglalkoztatását. Ez olyan eredmény volt, amit ma tanítani kellene.

- Olyan melléküzemágakt alakítottak ki, amelyekben előnyt jelentett a termelőszövetkezeti munkavállalás nagyobb rugalmassága. Nem a szakszervezetek által is elismert kollektív szerződés, hanem a termelőszövetkezet lehetősége alapján dolgoztattak.

- Hasznosították azt az időt, amit a hivatalos munkaidő után, a tagok a nagyobb jövedelem érdekében, szívesen, önként munkával töltöttek volna el. Máig nem akadt olyan munkaügyi szakértő, aki tudatosította volna, hogy a 70-es évektől kezdve, a rendszerváltásig, a falvakban több órát dolgoztak az emberek, mint az állami szektorokban. Nemcsak a termelőszövetkezetben, hanem az ott letöltött munkaidő után a saját céljaikra. A világon először, és utoljára a falusi lakosság jobban élt, mint a városi. Azért mert többet is dolgozott. De nemcsak jobban, de boldogabban, több sikerélménnyel éltek a falusiak.

Jelentős jövedelmük, és örömük származott a háztáji gazdálkodásban. A bolsevik bérrendszer olyan mértékben nivellálta a munkajövedelmeket, hogy a munkaerő javának az elérhető bérért nem kellett erőlködni. A szabadidőben végzett munka minősége, intenzitása azonban jól megtérült.

Nem véletlen, hogy a munkások java megirigyelte a termelőszövetkezetekben biztosított túlmunkákat, és az állami iparba is biztosítani kellett a munkaidő utáni jövedelemszerzés lehetőségét.

3./ A termelőszövetkezetben gyorsan átértékelődött a lakosok értékelési módja. Korábban könnyen megállapítható volt, ki mennyit ér a faluban. Ezt jól mérte a család földtulajdonának a nagysága, illetve az értéke. Ezek felett pedig ott álltak a fix fizetéses, nyugdíj jogosultak. Az elitet pedig a pap, a tanító és a jegyző, azaz a nadrágosok jelentették.

A kollektivizált faluban az elit a menedzsment lett. Utánuk a kereset volt az elsődleges rangsorolási tényező. Ebben pedig a maszek jövedelem volt a fő mérce. A humán értelmiség azonban elvesztette korábbi rangját, ha nem volt elegendő jövedelme.

4./ Mániákusan fontosnak tartom a családon belüli, és a nemek közti egyenjogúságot. Még a népi írók sem hangsúlyozták a falusi társadalmakban a nők másodrangúságát. Életem nagy élménye volt látni a traktoron „emberként” dolgozó parasztlányokat. A városi értelmiség csak azt látta, hogyan rázza őket a pufogó traktor, de arról fogalmuk sem volt, hogy milyen érzés volt a család féri tagjaival azonos bért kapni.

A hosszú életem során szerzett tapasztalatok és ismeretek birtokában olvastam Fukuyama THE ORIGINS OF POLITICAL ORDER című könyvét. A könyv alapos végigolvasása ugyan hasznos volt, de mégis arról győzött meg, hogy fordított logikára épült. Nem is azzal van baj, ahova eljutott, hanem amilyen úton. Az én logikám éppen a fordítottja. Számomra, a politikai rendszer felépítmény, aminek a természetét csak alulról épülve lehet megérteni.

Az emberi társadalom két alappillérre épül. Az emberre, mint a legfejlettebb fajra, és annak életkörülményére, a természeti környezetére épül.

Ami magát az embert illeti.

Egyedi sajátsága a rendkívül fejlett agya, és a viszonylag gyenge fizikai képessége.

A rendkívül fejlett agyból követezett, hogy az első olyan faj, amelyik nem csupán a darwini szelekcióval alkalmazkodik a természeti környezethez, hanem elsősorban az eszével. Ebből következően, fajunk igen rövid idő alatt óriásit változtathatott az életmódján.

Darwin maga nem foglalkozott azzal, hogy a szelekciónak köszönhetően, milyen gyorsan alkalmazkodnak a fajok a környezetükhöz, és mitől függ az alkalmazkodás sebessége.

Egyrészt a fejlett fajok esetében a környezethez való alkalmazkodás nagyon időigényes. Ehhez évmilliókra van szükség.

Másrészt ezt nem az idővel, hanem a szükséges generációk számával kell mérni. A fajfejődés korai szakaszában nagyon rövid a generációk élete, tehát viszonylag rövid idő alatt megtörténik az adaptáció.

Harmadrészt a szelekció annál gyorsabb, minél nagyobb a potenciális szaporodás, vagyis a következő generációból minél kisebb hányad maradhat meg. Ezért a sok utódra képes fajok esetében akár egy a százezerhez is lehet a szelekció. Vagyis a lassú szaporodási potenciálú, fejlett fajok esetében nagyon lassú az adaptáció.

Mindehhez Darwin sem tette hozzá, hogy ahol nincs környezetváltozás, ott nem működik sem a szelekció, sem a mutáció, vagyis áll a fajfejlődés órája.

Az emberi faj mintegy százezer éves története olyan rövid, és ez alatt már annyi természeti környezethez való adaptációt megélt, hogy értelmetlen a fejlődést a szelekcióval magyarázni. Az emberi faj döntő mértékben a fejlett agyának köszönhetően ért el szinte mindent. Ezért az eredmények döntő többsége annak köszönhető, ahogyan az emberi értelem a környezet kihívásaira reagált. Ahol nem volt jelentős változás a környezetben, vagyis nem volt kihívás, ott ez ember ma is úgy élne, ahogyan százezer éve megjelent. Ezt jól bizonyítja, hogy ma is ott a legelmaradottabb az emberi élet, ahol a legkevesebbet változott a természeti környezet. Mivel a legkevesebb változás az egyenlítő közelében volt, ma is ott találjuk a legelmaradottabb viszonyokat. Az nem bizonyított, de joggal feltételezhető, hogy az egyenlítő közelében élő emberek szerszámai, módszerei is kívülről jöttek be, ahogyan a közelmúltban minden változás ezekbe a térségekbe kívülről jött.