A századosok

Kopátsy Sándor                  PP                  2014-05-16

A századosok

Századosoknak nevezem azokat, akik százszor annyira vitték, mint ahonnan elindultak, annak ellenére, hogy lényegében azok maradtak, akik voltak. Nem politikai karriert értek el, csak a maguk kategóriájában lettek százszor akkorák. A százszoros gazdagságuk úgy jött létre, hogy azok maradtak, akiknek elindultak. Nem is tűnnek fel senkinek, hogy százszor nagyobbak, mint a társaik.

Ez volt az élményem tegnapelőtt, amikor egy iparkamarai taggal kirándultam, megnézni a műhelyét. Asztalosnak indult és asztalos maradt, csak abban lett nagyobb. Mint minden az asztalos szakma is átment és átmegy a maga tudományos és technikai forradalmán, csak ebben ő százszorosra nőtt.

A város ipari zónájában egy hektár szántóföldön, két nagy csarnokban két tucatmunkással készít világszínvonalon nyílászárókat. A gyártócsarnok új modern csarnok, irodákkal, bemutató teremmel és abban komputerekkel vezényelt modern gépekkel. A másik épület nagy istálló volt, amibe bekötözött a jelen század technikája.

Minden nagyon tiszta és tágas. A szükséges fűrészárut beszállító vállalattól veszi, méretre, csomómentesen. Ez a nyersanyag maga a csoda, csomómentes darabokból van összeragasztva, de úgy, hogy ezt el sem lehet képzelni annak, aki ilyent még nem látott. Én még csak olyan fűrészárut ismertem, amit a természetben nőtt rönkökből daraboltak. E azonban olyan, amit a komputerek számoltak ki, hogy a csomók maradjanak ki, aztán az ilyen tiszta darabokat rakja, illeszti úgy össze, hogy minél több megrendelt anyag kikerüljön belőle.

A tőkéjét százmilliókra becsülöm. Százszor annyi, mint az öröksége lehetett.

Ennél is nagyobb a felhalmozása szellemi vagyonban. Két diplomás fia van, az egyik mérnök, a másik közgazdász. A menye is közgazdász, és már unokájuk is van. Sajnos, a társadalomtudományok sem értékelik a szellemi vagyonban felhalmozókat. Pedig ennek már ma is, de évtizedek múlva különösen még nagyobb jelentősége lesz. Ez az asztalos üzemet létrehozó, diplomásokat nevelő iparos századosként megbecsülni.

Ötven éve gyűjtöm az ilyen típusú századosokat, mind számukban, mind eredményükben gyarapodnak. Ezzel szemben azonban sokkal többen vannak olyanok, akik elvesztett lehetőségek, lehettek volna értékek, de károkozók lettek. A magyar társadalom úgy gyarapodik, hogy egyre differenciáltabb lesz, nő a kiemelkedők száma, de sokkal gyorsabban nő az arányuk azoknak, akiknek az értéke az életük során vagy eleve sem volt, vagy ami kevés volt, az is elporladt, kártékonnyá vált.

Még nem merte leírni senki, hogy Magyarország Trianon után, száz év alatt, etnikailag lerontotta magát. Elveszítette a két átlagnál értékesebb etnikumát, a zsidók és a germánok nagy többségét, ugyanakkor tízszeresére nőtt az etnikailag értékrontó cigányság.

Ezért kellene a nemzet fizikai és szellemi vagyonának rájuk eső részét százszorosra növelőket jobban megbecsülni.

A rizs forradalma

Kopátsy Sándor                  PA                  2014-05-14

A rizs forradalma

Az emberiség legnagyobb tudományos és technikai forradalmának, a fogamzásgátlás megoldását tartom. Semmi sem hatott olyan mértékben az elmúlt száz év történelmére, mint ez. Becslésem szerint, nélküle, jelenleg körülbelül kétmilliárddal többen élnénk a földön, és nem jöhettek volna létre a már nem szaporodó népességű, nagyon gazdag társadalmak. Azt csak becsülni lehet, mekkora volna a felmelegedés és a természetszennyeződés, hogyan alakult volna az elmúlt száz év történelme. A változást felmérhetnék azon, hogy végig gondolnánk, hogyan alakult volna egyéni és családi sorsunk, ha nincs megoldva a fogamzásgátlás.

A kétmilliárddal nagyobb emberiség ennél is több lehetett volna. Ennek ellenére még nem találkoztam olyan történésszel, aki megpróbálta volna felmérni, hogyan alakul fajunk sorsa, ha a létszámunk közel lenne a tízmilliárdhoz.

Arról és érdemes volna elgondolkodni, mennyi örömet veszettünk volna, illetve mekkora tragédiákat úsztunk meg a fogamzásgátlásnak köszönhetően. Hasznos volna néha végiggondolni, hogyan alakul az életünk, ha nem vagyunk részesei a tudományos és technikai forradalomnak.

Ez jutott az eszembe, amikor a The Economist legutóbbi számában olvasom a rizstermelésben berobbant forradalmat.

Közben eltelt mintegy ötven esztendő, ami a gabonatermelésben hozott forradalmat a szellemi, és tőkeigényes farmergazdaságokban, és nagyüzemekben, valamint a síkvidéki öntözéses rizstermelésben. Nehéz elképzelni, hogyan alakul az elmúlt ötven év történelme, ha nem történik genetikai forradalom a gabonatermelésben.

Ilyenkor mindig azon bosszankodom, hogy ezeket a forradalmakat nemcsak a kommunikációs csatornák, hanem a politikusok és a történészek sem veszik figyelembe. Pedig az elmúlt ötven évben ez volt a legfontosabb politikai esemény. Ez a genetikai forradalom elsősorban a gabonafogyasztó Nyugat helyzetét javította. Az emberiség nagyobbik felét, Ázsiát és Afrikát alig érintette. Ha valaki kiszámolná, hogy hol tartana a Nyugat, ha nincs ez a forradalom, sokkal nagyobb eredményt kapna, mint amibe az éghajlatváltozás kivédése kerül.

Ennek ellenére ennek a forradalomnak a nagy hőse, Norman Borlaug nevére nagyon kevesen emlékeznek. Krisztus csodálatos kenyérszaporítását minden keresztén ismeri, pedig az legfeljebb néhány tucat ember ünnepét szépítette meg. Borluag egymilliárd embernek adott másfélszer annyi kenyeret.

Történészként során sokszor leírtam, hogy az első ezredforduló előtti századokban Európa északi felén létrehozzák az első természetes csapadékra épülő gabonatermelő magas-kultúrát. Ami a világ élvonalba emelkedő Nyugat élelmezésének alapja lesz. Ezt megelőzően ugyanis csak az önözéses gabonatermelésre épült magas-kultúra. Jó ezer évvel később ez a Nyugt szüli meg a második agrártechnikai forradalmat, ami először teszi viszonylag olcsóvá az élelmezést. A fejlett nyugati országokban a lakosság élelmezéséhez szükséges nyersanyagokat a munkaerő három százaléka megtermeli.

Amit most olvasok, az azt jelenti, hogy a rizstermelés forradalma is küszöbön van. Ez megkésett, holott a nagy élelmezési vállság az önözéses növénytermelő Ázsiában nyomaszt. Az emberiség fele ugyanis öntözött rizsen él, amit parányi parcellákon ma is szinte úgy termelnek, mint évezredek óta. Ázsiában az átlagos gazdaság területe század sincs az észak-amerikai farmer gazdaságoknak. A tőkéjük talán mg ennél is kevesebb. A legnagyobb különbség azonban a tulajdonosok személetében van. Elég felidézni az észak-amerikai farmer és az indiai földműves közti különbséget. Márpedig minden technikai forradalom kibontakozási sebessége elsősorban az emberek minőségén múlik.

Ennek ellenére lázba hozott a hír, hogy a rizstermelésben is elindult a biológiai forradalom. A berobbanása véletlennek köszönhető. Egy indiai rizsnemesítő intézetben egyik kis kísérletei rizstáblát elborított a megáradt folyó akkor, amikor a rizsek azt már nem viselik el. Ilyenkor általában újra ültetik. Ez azonban maradt, és kiderült, hogy a termés az átlagosnál háromszor nagyobb lett. Mivel ez a rizs olyan génkezelt volt, amit a szárazságtűrés érdekében módosítottak, kiderült, hogy ugyanaz a gén, ami a kisebb vízellátást elviselhetővé teszi, ugyanaz a nagyobbra is jól reagál.

Márpedig a rizsföldek jelentős hányadát a természetes csapadékon termelik úgy, hogy a természetes csapadékot felfogják a teraszokon. Vagyis annyi vízzel öntöznek, amennyi a csapadék. Az pedig ingadozó, néha kevés, néha sok. Ennek megfelelően az ilyen rizsföldek termése is nagyon ingadozó, és átlagosan fele termést hoz, mint a folyamok vízével önözött síkságokon, ahol a vízellátás szabályozott. Ilyen rizstermelés a hegyvidékeken folyik. Itt a legnagyobb a szegénység.

A rizsen élő népesség ötöde ilyen, akik napi egy euró alatti jövedelemből élnek. Ezek számára jelentene lényegesen több és sokkal biztosabb termést ez a csapadék ingadozását tűrő fajta. Ezek többsége, 400 millió lakos Dél-Ázsiában él. Mondjon nekem valaki olyan politikust, aki ennyi ember életét javította meg lényegesen.

Az írás beszámol arról is, hogy milyen feladatok megoldását keresik a tudósok. Kiderül, hogy a rizs beporzási ideje nagyon rövid, és ha akkor nem kedvező az időjárás, sokat veszít a termés. Ezt is genetikai úron akarják megoldani.

Számomra azért volt ez a cikk izgalmas, mert az emberiséget a túlszaporodásától féltem. Azt, hogy mire lesz képes a tudomány, nem láthatom. A gabonatermelés, főleg a búza és a kukorica forradalma volt a legnagyobb általam ismert eredmény. Néhány éve a haltermelésben folyó forradalom nyűgöz le. A vizek, mindenek előtt a tenger termelésre fogásában látom a legnagyobb lehetőséget. A halak, és a tenger gyümölcseinek termelése lenyűgöz. A baromfitartás és a kukoricatermelés forradalmát Burgert Róbert mellett megélhettem.

Annál jobban elszomorít, hogy a jelenlegi kormány agrárpolitikai vezetése hisztérikusan fél a génkezeléstől. Az emberiségnek azonban éppen ez hozhatja a legtöbbet.

Örülök, amikor a tudomány eredményei engem is megszégyenítnek, mert bebizonyítják, hogy a tudomány ezerszer annyit megoldhat, mint az agyon rágott politika.

Új közgazdaságtanra van szükség

Az életminőség és a szaporaság 1

A fogamzásgátlás megoldhatósága. 3

A közgazdaságtan a tőkésosztály tudománya maradt 3

A tőkés társadalom is osztálytársadalom 3

A legfontosabb termelési tényező az ember. 3

A túlnépesedés megállításának feltétele 3

Kopátsy Sándor                  EE                 2014-05-13

Új közgazdaságtanra van szükség

Ez alatt a cím alatt közel két tucat témát szedtem sorba, és ezeket szedem sorba. Naponként egyet-egyet.

(Az első öt témát már korábban közöltem.)

VI.

Az életminőség és a szaporaság

Nem ismerek utalást arra, hogy a jobb életkörülmények esetében, milyen szinten mekkora, és mikor áll meg a túlnépesedést okozó gyermekvállalásnak. Pedig az elmúlt hatezer év történelmének megértéséhez ez a kulcs. Az elmúlt hatezer évben azért voltak osztálytársadalmak, mert féken kellett tartani a túlnépesedést.

Nem adott a tudomány erre választ. A tények azonban azt mutatják, hogy a spontán népszaporulat csak ott állt meg, ahol ennek az előfeltételei létre jöttek.

Ezek az alábbiak.

1. Az egy laksora jutó jövedelem túllépte a 10 ezer dollárt.

De az is csak ott történt meg, ahol még két másik feltétel is létrejött.

2. Az iskolázottság túllépte a 12 évet

3. Megoldott a fogamzásgátlás. Erre a következő részben térek vissza

Ezek nem is külön előfeltételek, mert az előző pontban említett előfeltételnek ezek is az elemei. Ennek ellenére szem előtt kell tartani, hogy még nem találkoztunk olyannal, hogy az iskolázatlan rétegben leáll a túlzott gyermekvállalás akkor is, ha a társadalom jobb módú és iskolázott rétegeiben már nincs népességnövekedés.

Ebből fakad, hogy minden jelenlegi fejlett társadalomban ugyan már nincs spontán túlnépesedési nyomás, de az ilyen társadalmakon belül általános, hogy a gyermekvállalás a szülők jövedelmével és iskolázottságával fordítottan arányos. A nem szaporodó lakosságú társadalmak a kontraszelekció ellenére az átlagosnál gyorsabban fejlődnek. Azon mégis érdemes elgondolkodni, hogy hova vezet a társadalmi érdekkel ellentétes szelekció.

Ahol lelassult az elviselhetetlen népesség növekedés, az iskolázatlan réteg továbbra is szaporodik, a kontraszelekció továbbra erős marad.

Jelenleg néhány közép-európai országban, nálunk is, a lemaradó rétegben, etnikumban nagy a gyermekvállalás, a társadalom felső harmadában pedig a létszám tartásához is kevés. Erre más alkalommal már többször felhívtam a figyelmet.

A már nem szaporodó népességű társadalmakban a felzárkózást elsősorban a következő generáció családi hátterének a társadalmi érdekkel ellentétes struktúrája fékezi.

VII.

A fogamzásgátlás megoldhatósága.

Mániákusan hirdetem, hogy fajunk legnagyobb hatású találmánya a fogamzásgátlás megoldása. Ennek tudomásulvételéről sem lehet olvasni a társadalomtudományban, pedig ez minden forradalmárnál és minden ideológiánál százszor többet segített az osztálytársadalmakon való túllépés érdekében. A fogamzásgátlás megoldása nélkül ma nem lennék a fejlett társadalmak olyanok, mint amilyenek.

Elképzelhetetlen lett volna, hogy a szülők akkor is csak annyi gyermeket adnak a társadalomnak, amennyit akarnak, ha ezzel a normális szexuális életről való lemondás jár. A sok farizeusnak ideje volna tükörbe nézni, és végiggondolni, hogyan alakult volna az élete, ha nincs megoldva a fogamzásgátlás.

Minden bizonnyal sokkal több gyermek születik, és nagyságrenddel gyorsabb lett volna a népszaporulat. Márpedig, a ténylegesnél gyorsabb népszaporulat eleve lehetetlenné teszi az elért jóléti szintet.

Itt nem megyek bele annak bizonyításába, hogy az 1-2 ezreléknél gyorsabb népszaporulat eleve lehetetlenné teszi a gyors társadalmi fejlődést. Ezt már sokszor bizonyítottam. Most csak annyit, hogy nem ismerünk olyan társadalmi sikert, amelyik olyan országban valósult volna meg, ahol a belső népszaporulat meghaladta az 1-2 ezrelékeket. Márpedig, amire nincs példa, azt nem állíthatja a tudomány, hogy lehetséges.

Ennek ellenre azért állíthatják, mert a társadalomtudományok, mindenekelőtt a közgazdaságtan, megrekedt a tőkés osztálytársadalom igényét szolgáló szinten.

VIII.

A közgazdaságtan a tőkésosztály tudománya maradt

A klasszikusnak nevezett közgazdaságtan osztálytudomány, az ipari forradalom által létrehozott nyugat-európai tőkés osztálytársadalom alépítményre épült. Ezt leginkább az emberi vagyon, ezen belül a munkaerő újratermelésének módjának figyelmen kívül hagyásával érthetjük meg.

Az ipari forradalom ugyan nem változtatott olyan mértékben a társadalom alépítményén, hogy arra egy minőségében más társadalom épüljön fel. A tőkés társadalom is osztálytársadalom maradt.

Még a demográfusok sem hangsúlyozzák, hogy az ipari forradalommal többé-kevésbé időben párhuzamosan zajló jobbágyfelszabadítás következtében nagyon felgyorsult a népszaporulat. Márpedig minél gyorsabb a népesség növekedése, annál szükségszerűbb az osztálytársadalmi felépítmény.

Az ipari forradalom abban a Nyugat-Európában történt, ahol a történelemben egyedüli módon korlátozták a gyermekvállalást. Ennek mechanizmusát már sokszor leírtam, itt csak annyit, hogy a kiscsaládos jobbágyrendszerben a nők első szülése közel tíz évvel későbbre tolódott, mint bármelyik más kultúrában. Ennek következtében kiesett az első 2-4 szülés.

A jobbágyfelszabadítás után a házasságok közel tíz évvel korábbra kerültek vissza.

Magam is csak öreg fejjel ismertem fel a jobbágyfelszabadításnak a gyermekvállalásra gyakorolt hatását. Korábban csak azt tartottam a magyar társadalom megbocsájthatatlan bűnének, hogy 1793-ban elszabotálta a jobbágyok felszabadítását. Ma már azt teszem hozzá, hogy már akkor felgyorsult volna a magyar társadalom túlnépesedése. A református falvakban már hetven évvel korábban megjelent volna az egykézés. Ideje volna feldolgozni a jobbágyrendszer hatását az ország népessége alakulására.

Történészeknek nagyobb figyelmet kellene fordítani a demográfiára, mint a társadalmi felépítményt meghatározó alépítményi elemre. Az osztálytársadalmakban a társadalmi fejlődés legfontosabb alépítményi eleme ugyanis a népszaporulat alakulása volt, és maradt. A népesség mennyiségi növekedése ugyanis mindig sokkal több volt, mint amennyit a társadalom képes volt hasznosítani.

Amíg a gyűjtögető társadalmak nagyon ismeretigényesek voltak, az osztálytársadalmakban elég volt a néhány százalékos minőségi elit. Az pedig mindig ennél sokkal több volt, mint amennyit az osztálytársadalmak hasznosítottak.

Itt is leszögezem, hogy a történészeknek is hangsúlyozni kellene az uralkodó osztály szelekciójának a jelentőségét. A hatalmi pozíciókra történő szelekció ugyanis lényegesen hatékonyabb társadalmi működtetést eredményezett. A kínai kultúra sikere elsősorban a mandarin rendszerrel magyarázható. Ott a hatalom működtetését a mandarin rendszeren keresztül szelektált tisztviselők működtették.

Az európai történészek nem figyeltek fel arra, hogy a vérségi és vagyoni örökségen alapuló hatalomnál mennyivel jobb volt az oktatási rendszeren történt szelekció.

A történészeknek azt kellene megmagyarázni, hogyan, milyen mértében hasznosította az emberiség a rendkívül fejlett agyát.

Tapasztalatból tudom, hogy a gyűjtögetés azért volt mindig csoportos, mert csak a legjobbak tudták, hogy hol, és mit lehet találni. Ennek megtanulása csak a legjobbaknak sikerült, azoknak is évtizedek tapasztalati kellettek hozzá. Még ma is megcsodáljuk azokat, akik a filmeknek megmutatják, hogyan lehet a lakatlan természetben egy késsel megélni. Erre csak a legjobbak lehetnek képesek.

A termelés és az azzal járó munkamegosztás azonban egyre kisebbre csökkentette a munkaerő többségével szemben támasztott tudásigényt. Véleményem szerint, a munkaerő 95 százalékával szemben egyre csökkent a minőségi igény. Ez a legalacsonyabb a 20. század elei iparosodott államokban volt.

Nem hívjuk fel a figyelmet arra, hogy történelmünk során ugyan egyre több tudás, ismeret, egyre fejtettebb eszköz került a társadalom birtokába, de ezekkel való élés a többségtől egyre kevesebb ismeretet igényelt. A társadalom tudásvagyona egyre gyorsuló ütemen nőtt, a lakosság, különösen a munkaerő egyre nagyobb hányada viszont egyre kevesebb fizikai erő, és szellemi képességgel is életképes maradt.

Ebben a tekintetben a fordulatig az emberiség csak a 20. században jutott el. A fordulatot tudományos és technikai forradalom hozta. A tudomány által nyújtott technikai eszközök készítése, használta egyre több tudást igényel. Szinte minden termelési mozzanat hatékonysága attól függ, milyen képességű munkaerő végzi. Ugyanakkor a termékek használata, és a szoláltatások igénybevétele egyre egyszerűbbé válik.

A jelenkori technikai eszközöket ugyan szinte mindenki használni képes, de a nagy többségük kapacitásának egyre kisebb hányadára hasznosul. Ennek karakteres példája a modern számítógép, amivel a tulajdonosa elvégzi, amire neki szüksége van, de lehet, hogy ezzel a kapacitásának egyetlen százalékát sem használja ki.

IX.

A tőkés társadalom is osztálytársadalom

Az ipari forradalom olyan új alépítményt hozott létre, amiben a fizikai tőke lett a szűk keresztmetszet, ezért a társadalom felépítménye a tőkések érdekéhez igazodott. Ezt Marx sem vette tudomásul, és olyan társadalmat akart, akár erőszakkal is létrehozni, amiben a munkások alkotják az uralkodó osztályt.

Megfeledkezett arról, hogy az uralkodó osztályt csak azok alkothatják, akik a szűk keresztmetszet felett rendelkeznek. Ahol a tőke a szűk keresztmetszet, ott a tőkéseké a hatalom, és amiben több van a társadalom igényénél, azt kizsákmányolják, jogfosztottá teszik. Marx jellemző hibája volt, hogy a kereslet és kínálat hatását nem vette tudomásul. Ha ezt nem tette volna, sok vádja alaptalanná válik.

Márpedig Marx korában a munkaerőből több és jobb volt, a fizikai tőkéből pedig kevesebb, mint amennyit a társadalom igényelt. Ha ezt tudomásul veszi, rádöbben, hogy forradalmi, azaz minőségi társadalmi változás csak akkor történhet, ha a társadalom a munkaerőben akár minőségi, akár mennyiségi hiányt szenved. Ezzel szemben mindkettőből felesleg volt.

A klasszikus közgazdaságtan nem tisztázta, mi a társadalom emberi, illetve a munkaerő vagyona. Azt ugyan nem tagadta, hogy a tőke mellett a másik termelési tényező a munkaerő, de ennek értékével, újratermelésével, bővítésével nem foglalkozott. Annyira a tőkés termelő szektorra koncentrált, hogy a fizikai vagyonból is csak annak a részének a mozgástörvényeit vizsgálta, ami tőkeként működött. Alig találjuk nyomát annak, hogy a nemzeti vagyonnak mekkora hányada az, ami nem tőkeként működött. A személyi és közösségi tulajdonban lévő vagyon szerepével alig foglalkozott.

A kisárutermelés esetében nem tudta megkerülni annak a nemzeti jövedelem termelésében játszott szerepét. Ezt a szektort legalább értéktermelőnek tartotta, a társadalmi szerepével azonban csak olyan társadalmak esetében foglalkozott, ahol ennek a gazdasági szerepe kikerülhetetlen volt.

Ami az emberi vagyont illeti.

Annak ellenére, hogy minden társadalomban az emberi vagyon volt a társadalom vagyonának nagyobb hányada, a klasszikus közgazdaságtan lényegében figyelmen kívül hagyta. Ez mindaddig megengedhető volt, amíg a társadalom ezt a vagyonát nagyobb mértékben termelte újra, mint amennyit a társadalom igényelt. Ezt megtehette, mert nem jelentett sem minőségi, sem mennyiségi hiányt.

Azt, hogy a társadalomtudományok nem vették tudomásul, hogy azért voltak osztálytársadalmak, mert a lakosságot, azon belül annak minőségét a társadalom érdekénél nagyobb mennyiségben és jobb minőségben termeték újra.

Az emberi vagyon újratermelésének figyelmen kívül hagyása azonban akkor lepleződött le, amikor a tudományos és technikai forradalom hatására, a munkaerő létszámának egyszerű, és a minőégének bővített újratermelése lett az elsődleges társadalmi feladat.

Kiderült, hogy a lakosság létszámának bővített újratermelése olyan társadalmi terhet jelent, ami eleve lehetetlenné teszi a versenyképességet, tehát a létszámot nem szabad 1-2 ezreléknél gyorsabban változtatni, de nemcsak a munkaerő, de a lakosság minőségét is maximálisan javítani kell. Az olyan közgazdaságtan, ami a lakosság, és azon belül a munkaerő mennyiségi és minőségi változásait figyelmen kívül hagyja, nem alkalmas arra, hogy megfejtse a modern társadalom mozgástörvényeit.

A jelenkorban csak olyan társadalom versenyképes, amelyikben 1.2 ezreléknél nem nagyobbak a népesség számának változásai, és a lakosság viselkedését a puritanizmus jellemzi. Annak ellenére, hogy a társadalomtudomány nem ismerte fel, hogy a tudományos és technikai forradalom viszonyai között csak olyan társadalom lehet versenyképes, amelyikben leáll a túlnépesedési nyomás, és a munkaerő minősége gyorsan javul, a fejlett társadalmakban ezt spontán, a tudománytól, és a politikától függetlenül megvalósította. A puritán kultúrájú és gazdag népek társadalmaiban megszűnt a belső túlnépesedési nyomás, és viharos gyorsasággal javul a munkaerő minősége. Ezt a családok, és az egyének spontán törekvése valósította meg. A már jómódú, és iskolázott szülők egyre kevesebb gyermeket vállalnak, ugyanakkor azok minél jobb iskoláztatása érdekében egyre többet áldoznak.

A jelenkor viszonyai között a minőségi munkaerő a társadalom szűk keresztmetszete, aminek bővítése az elsőrendű feladat.

A klasszikus közgazdaságtan a társadalom vagyonát két termelési tényezőre, fizikai vagyonra és munkaerőre osztja. Ez durva leegyszerűsítés volt mind az emberi, mind a tárgyi vagyon esetében.

Ami a tárgyi vagyont illeti.

A tőkés osztálytársadalomban megbocsátható tévedés volt a tárgyi vagyon helyett csak a tőkeként működő vagyon alakulását figyelni annak ellenére, hogy a vagyon jelentős hányada még abban a társadalomban sem működött tőkeként. A legnagyobb torzítást a földvagyon figyelmen kívül hagyása jelentette. Ezt a közgazdaságtan klasszikusai azzal kerülték meg, hogy külön kezelték a földvagyont, ami után a tulajdonos nem profitot, hanem járadékot élvez. Még homályosabb az, hogy miért vezették be, a különbözeti járadék fogalmát.

Azt máig nem tisztázta a közgazdaságtan, hogy miért kellett a földvagyont más közgazdasági fogalomkörbe rakni, mint a tárgyi vagyon tőkeként működtetett részét. A tőkevagyon esetében sem tisztázták, hogy mi az extraprofit, ahogyan azt sem, hogy mi a különbözeti földjáradék. Mindkét esetben nem a föld, illetve nem a tőke értéke volt adott, hanem a járadékuk tőkésítése határozta meg az értéküket. Mindkét vagyon értékét az utána élvezett jövedelem tőkésítése határozta meg. A föld értékét a földjáradéka, a tőkéét a profitja határozta tőkésítése alapján állapították meg.

Marx alaposan tévedett, amikor nem vette tudomásul, hogy az árakt nem az értékük, hanem a keresletük és kínálatuk aránya határozza meg. A földjáradék a föld hiányából, a profit a tőke hiányából fakad. A munkaerő kizsákmányolását pedig a munkaerő túlkínálata. Nem ismerte fel, hogy az érték az áruk esetében sem definiálható. Azt lehet legfeljebb elmondani róla, hogy az árak ingásának súlypontja, de ehhez is hozzá kell tenni, hogy ebben az értelemben sem valami fix, szilárd, mert állandóan térben és időben változó.

A piac azokat jutalmazza, akik olyant termelnek, amiből a kínálat kisebb, mint a társadalom igénye, és olyant vásárolnak, amiből túlkínálat van. Vagyis a kereslet és kínálat által alakított ár a társadalom igényéhez való alkalmazkodásra ösztönöz.

X.

A legfontosabb termelési tényező az ember.

A klasszikus közgazdaságtan már abban is tévedett, hogy termelési tényezőnek nem az embert, hanem abból csak a munkaerőt tekintette. Elsiklott a felett, hogy a munkaerő jelentős része úgy vesz részt az újratermelésben, hogy a klasszikus közgazdaságtan fogalma szerint nem értéktermelő. Nemcsak a gyermeknevelést, vagyis a munkaerő újratermelését nem tekintette értéktermelésnek, hanem a háztartási munkát is csak akkor, ha tőkés vállalkozásként működött. A kenyeret sütő pék értéktermelő proletár volt, ha azt a háziasszony végezte, figyelmen kívül maradt.

A klasszikus közgazdaságtan a legfontosabb termelési tényezővel, az emberrel, a munkavégzővel csak akkor számolt, ha felhasználása bérmunka formájában történt. A családon belül, a nő kizsákmányolását hangoztatta, de jogfosztott nők kizsákmányolását nem tekintette olyan kizsákmányolásnak, mint ami a tőkés részéről a munkavállalóval szemben történik.

A közgazdaságtan megelégedett azzal, hogy a tőkés a megvásárolt munkaerőt kizsákmányolja, de azt már nem érintette, hogy ennek az oka a munkaerő túlkínálata volt. Sőt a munkaerő értéke alatti árát sem a piaccal, azaz a kereslete és kínálat arányával, hanem a tőkéstulajdonnal magyarázta.

Ez azért felelt meg a tőkés osztálytársadalomban, mert azt is, mint minden más osztálytársadalmat, a munkaerő minőségi és mennyiségi túlkínálata jellemezte.

A tudományos és technikai forradalom hatására azonban egészen más alépítmény jött létre az emberiség fejlett egy ötödében. A Nyugat protestáns és a Távol-Kelet konfuciánus, már fejlett társadalmaiban létrejött az osztálytársadalmak megszűnésének három alépítményei előfeltétele.

- Megállt a túlnépesedési nyomás.

- A minőségi munkaerő lett a szűk keresztmetszet.

- Az emberi vagyon, vagyis a lakosság minél megfelelőbb viselkedése jelenti a legnagyobb versenyelőnyt.

A fenti három változás azt jelentette, hogy megszűnt az osztálytársadalmi felépítmény ott ahol a gazdasági fejlettság meghaladta a mintegy 10 ezer dollár/főt, és a lakosság spontán szaporodása leállt. Ez ma már az emberiség egyötödében megtörtént.

Egy másik ötödében, a még szegény Kínában azonban csak politikai diktatúra kényszeríttette a gyermekvállalás korlátozását. Ezzel egy politikai diktatúra is túllépett az osztálytársadalmon azzal, hogy erőszakkal kényszeríttette ki a népszaporulat leállását. Ezzel Kína példát mutatott arra, hogy a társadalmi fejlődés felgyorsítható, ha a fékezés fő okát, túlnépesedést sikerül megállítani.

Annak ellenére, hogy Kínában is marxista alapon indult el a társadalmi forradalom, a tőkéseket és a földbirtokosokat kisajátították, a piac szerepét kiszorították. Ez azonban nem járt gyors fejlődéssel. A kínai politikai elit felismerte, hogy a gyorsan szaporodó népesség eleve lehetetlenné teszi az egy lakosra jutó fejlődést, nemcsak a jövedelmet, de a foglalkoztatást sem lehet kellő mértében javítani. A kitűzött társadalmi cél csak akkor valósítható meg, ha a lakosság növekedése leáll. Ezt a felismerést ugyan nem fogalmazták meg, de végrehajtották. Ennek hatására ma az ország lakossága mintegy 500 millióval kisebb, mint amennyi lenne a gyermekvállalás korlátozása nélkül. Ha a mai 1.3 milliárd lakosú Kínának 1.8 milliárd lakosa lenne, szó sem lehetne az elképesztően gyors fejlődésről. Még az sem biztos, hogy egységes birodalom maradhatott volna.

Hatvan éve nem véletlenül mondta Mao elnök, hogy Kínának nem kell félni az atomháborútól, hiszen annak néhány százmilliós emberveszteségét a túlnépesedett kínai társadalom elviselte volna. A gyermekvállalás korlátozásával Kína 500 millió lakost veszített, de ettől nem gyengébb, de sokkal erősebb lett. Ez igazolja azt, hogy az emberiség sokkal jobban élne, ha néhány milliárddal kevesebben lennénk. Ez a kisebb létszám elsősorban Afrikát és Dél-Ázsiát érné.

XI.

A túlnépesedés megállításának feltétele

Az élenjáró puritánok már nem népesednek túl. Egyelőre csak a Távol-Keleten van két jelentős puritán ország, amiben a gazdaági fejlettség fél-perifériás szinten van. Ezek Kína és Vietnám. Kína mintegy 25 éve megoldotta azzal, hogy kierőszakolta a társadalmi érdeknek megfelelő gyermekvállalást. Vietnám nehezen mozdul, mert ott a hosszú háború példátlan emberveszteségei okán szinte hiányzik néhány munkaképes korú generáció. Észak-Korea viszont annyira visszaesett, hogy a reformja esetén is generációkra lesz szűksége, a felzárkózáshoz.

Ezért sikeres országra nem a belátható jövőben számíthatunk. Nincs más puritán lakosságú ország. Márpedig csak a puritánok számíthatnak gazdaági csodára, az élvonalba kerülést jelentő gyorsa fejlődésre.

A gyors társadalmi fejlődésnek két feltétele van: A puritán kultúra és a népszaporulat leállítása. Van ugyan néhány ország, elsősorban pravoszlávok, melyekben nem nő a lakosság, de ezek lakossága nagyon messze van a puritanizmustól. A gyermekvállalás korlátozását csak a puritán népek diktatúrái képesek megvalósítani. Ezt a diktatúrák is csak ott képesek valóra váltani, ahol a lakosság keményen puritán, azaz nagyon fegyelmezett.

Azzal, hogy Kínában létrejött egy új, eddig ismeretlen osztálynélküli társadalom, ahol a politikai felépítmény diktatúra. Ez olyan társadalom volt az osztálytársadalmak között, amiben a diktatúrát a mandarinok működtetették. Ahol a társadalmat a nagyhatalmú, de lényegében a császár rabszolga apparátusa gyakorolta. Ez nem vérségi, illetve nem vagyoni alapon szerveződött, hanem az iskolákban a minőségi szelekció alapján jött létre. A társadalomtudomány máig nem hangsúlyozza, hogy ez nem osztály volt, hanem értelmiség. Lényegében ilyen elitcsapat volt az egyiptomi, majd az oszmán társadalomban a hatalom gyakorlója, és ilyen a nyugati feudális társadalomban az egyház klérusa. Az utóbbiban azonban a vallás klérusa csak része volt az osztályhatalomnak, az uralkodó osztályt a vérségi alapú földbirtokosok alkották.

Arról még kevesebb szó esik, hogy a bolsevik rendszerben sem volt osztály a párt. A tényleges hatalmat bolsevik marxista vallás klérusa a párt gyakorolta. Lényegében azok is nagyhatalmú rabszolgák voltak, a párt rabszolgái. A Szovjetunió és Kína a marxista vallás klérusának diktatúrája volt. Azzal a különbséggel, hogy a Szovjetunióban a marxizmus ortodox, Kínában a konfuciánus kultúrához igazodó formája működött.

Ahogy a kelet-európai kultúrkörben a tőkés osztálytársadalom nem volt versenyképes a protestáns Nyugattal, a kelet-európai marxizmus sem lehetett az. Ahogy a távol-keleti tőkés osztálytársadalmak a 20. század végére még a nyugati puritánoknál is sikeresebbek voltak, a kínai marxizmus példátlan. Sikert aratott, amikor a kelet-európai marxizmus összeomlott.

A két marxizmus polárisan eltérő hatékonyságát bizonyítja a jelenkori történelem. A társadalmi felépítmények működésének hatékonysága elsősorban attól függ, milyen kultúrájú lakosság működteti azt. Max Weber felismerése az elmúlt száz év során beigazolódott. Ő még csak azt ismerte fel, hogy a Nyugaton a tőkés osztálytársadalmak a protestáns kultúrájú országokban működnek hatékonyabban. Vagyis a másik két európai kultúra, a mediterrán és kelet-európai nem alkalmas a protestáns Nyugttal közös sebességre.

A következő száz év két ténnyel esősítette meg Weber állítását.

- A tengerentúli Nyugaton, a kelet-európai ortodoxia gyökeret sem vert, a mediterrán kultúrájú latin-amerikaiak pedig még jobban lemaradtak a protestánsoktól, mint Európában.

- A távol-keleti népekről pedig kiderült, hogy még a protestánsoknál is puritánabbak, a tudományos és technikai forradalom bázisán még azoknál is hatékonyabbak.

A puritanizmus fölénye nemcsak a politikai demokráciák esetében, hanem a marxista útkeresésben még markánsabban megjelent.

Az elmúlt évtizedekben a világ három nagy agglomerációja fejlődése között, három sebességi fokozat alakult ki. A Távol-Kelet fejlődése a leggyorsabb. A négy tengerentúli volt angol gyarmat sebessége ennél lényegesen lassabb, de gyorsabb, mint a puritán Európáé, ahol az EU a három kultúrát versenyképtelen közösségbe szervezte.

Minden másik kultúra pedig egyre jobban lemarad. Kulturálisan eleve alkalmatlanok, és nagyságrenddel gyorsabban szaporodnak, mint amennyit a társadalom érdeke megengedhet.

Az új uralkodó réteget alig vizsgája a történelemtudomány, pedig a jelenkor fejlett társadalmait is lényegében ilyen szelektált réteg vezeti azzal a különbséggel, hogy ezeket alapvetően a választások szelektálják. De még a pártok megmaradó szelekciója sem osztályalapú.

Ugyanakkor az emberiség háromötöde olyan gyorsan szaporodik, hogy számukra az osztálytársadalom ma nagyobb szükségszerűség, mint a múltban valaha volt. Meglepő módon, az emberiség rákosan szaporodó háromötödében nem látják el az osztálytársadalmak elsődleges feladatát a népszaporulat halandósággal való fékezését.

Mi a magyarázata annak, hogy a múltban minden osztálytársadalom lakosságpusztító lett annak ellenére, hogy a spontán népszaporulatuk lényegesen a jelenleginél lassabb volt, most a sokkal gyorsabb népszorulat mellett sem okoznak elég nagy halandóságot?

Mert a felgyorsult spontán népszaporulat nem a társadalmi fejlődésük szerves következménye, hanem a fejlett világ hatása. Elsősorban az, hogy az elmaradt társadalmakban is megjelentek a fejlett világ egészségügyi vívmányai. Ennek hatására megnőtt a várható életkor, ami önmagában is gyors lakosságnövekedést jelent. Ehhez még azt is hozzá kell számolni, hogy a születet lányok közül egyre több éri meg a szülésre való érettséget, és egyre több olyan évet él meg, amiben termékeny.

A kevésbé fejlett országok rákosan gyors népszaporulatának jelentős hányada azonban annak a következménye, hogy a fejlett világ hisztérikusan harcol a túlszaporodó társadalmakban kirobbanó háborúzás ellen. A fejlett Nyugat hadseregét főleg azzal foglalkoztatja, hogy megakadályozza a túlszaporodó társadalmakban az emberölést.

Ezért ezekben a lakosság egy nagyságrenddel gyorsabban szaporodik, mint amit az elmúlt hatezer évben. Az osztálytársadalmak hatezer évéből ötezerben a népszaporulat nem érte el az egy ezreléket. Az elmúlt században azonban ennek hússzorosa, kétszázalékos lett.

Új közgazdaságtanra van szükség

Kopátsy Sándor                  EE                  2014-05-14

Új közgazdaságtanra van szükség

Ez alatt a cím alatt közel két tucat témát szedtem sorba, és ezeket szedem sorba. Naponként egyet-egyet.

(Az első tizenegy témát már korábban közöltem.)

XII.

A jelenkori fejlett társadalmak emberi vagyona.

A klasszikus közgazdaságtan modelljeiben csak a fizikai vagyon tőkeként működő hányada szerepelt. A nem tőkeként működő vagyont ugyan a nemzeti vagyon részének tekintették, de annak a lakosság viselkedésére történő hatásával már nem is foglalkoztak. Az egy lakosra jutó fizikai vagyon újratermelésének a szükségességét fel sem vetették.

Azt, hogy mibe kerül a lakosság újratermelése, és mennyi felnevelési költséggel és vagyonigénnyel jár a megnövekedő lakosság felnevelése, a közgazdaságtan figyelmen kívül hagyta.

Ez, a változatlan létszám és minőség esetben még megengedhető volt. Annak figyelmen kívül hagyása, hogy a lakosság, azon belül a munkaerő növekménye mekkora ráfordítással jár, azonban már súlyos zavart okozott. A lakosság és a munkaerő újratermelésének mellőzése még megengedhető volt, annak a növekedésével, illetve csökkenésével járó hatások mérésnek elmulasztása azonban súlyos torzítást okoz.

Jellemző módon, a forradalmárok, élükön a legnagyobbal, Marxszal, közös hibájuk volt, hogy nem számoltak a lakosság növekedéséből fakadó következményekkel. Egyikük sem gondolt arra, hogyan alakulna a lakosság létszámnövekedése, ha elképzeléseik megvalósulnak.

Amikor Marx a forradalmi tanait kialakította, a jobbágyság felszabadítása következtében évszázadok óta, a népesség gyorsabban szaporodott. Hiányoztak a családtervezés tudományos, technikai, a gazdasági és a kulturális feltételei. Ezt nemcsak ő, hanem a tanítványai, sőt az ellenfelei ma sem látták. A kelet-európai marxizmus, a bolsevik rendszer bírálói a bolsevik rendszer legnagyobb hibájának tartják, hogy sok emberéletet követelt. Senkinek nem jutott eszébe, hogy a bolsevik rendszer alatt csökkent a szegénység, nőtt az egészségvédelem, és ennek hatására a jelentősen megnőtt a várható életkor. Ennek hatására, a cári rendszerhez képest, csökkent a halálozás. A rendszer ugyan sok erőszakos hálál okozó volt, de egyenlegében ennél sokkal több emberéletet mentett meg.

Ha történészek tárgyilagosak lennének, kiderülne, hogy Szovjetunió területén élő népek történetében a legsikeresebb időszak volt. Nemcsak a lakosság létszáma nőtt gyorsabban, hanem a várható életkor, az iskolázottság is. Az én kedvenc mércém, az átlagos testmagasság is gyorsabban növekedett.

Nyomát sem találtam annak, hogy valaki kiszámolta volna, hol, mennyibe kerül egy többlet lakos felnevelése, amíg munkaképessé válik, hogy a többlet lakos vagyonigény növekedéssel ját. Egyetlen százalékos népesség növekedés felnevelése a munkaképes korig, évente az egy lakosra jutó fogyasztás kétharmadába kerül.

A közgazdaságtan azonban azt sem vette tudomásul, hogy a fejlett országokban a munkaképes kor kezdete, a magasabb képzési igény miatt, nem 15, hanem 20 év körül van. Vagyis egyetlen új munkaerő felnevelése, és a vele járó vagyonigény a társadalomnak az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem mintegy 15-szörösébe kerül. Ebből következik, hogy az évi 1 százalékos lakosságnövekedés sem viselhető el. Ezt a költségigényt azonban még senki sem vetette fel. Ez is oka annak a szakmai vakságnak, ahogyan az emberiség kezeli a jelenlegi demográfiai robbanást.

A bonyolult összefüggések elkerülése érekében elégedjünk meg azzal, hogy a tudományos és technikai forradalom előtt az egy laksora jutó fizikai vagyonigény az egy főre jutó nemzetei jövedelem 3-4 szerese volt. Az egy lakos felnevelése pedig annak a kétszeres. Egyetlen százalékos népesség növekedés mellett az egy laksora jutó vagyon és munkahely szinten tarása megtermelt nemzeti jövedelem 10 százalékos felhalmozást igényelt. A fejlett társadalmakban a továbbtanulás, és a hosszabb öregkori ellátás okán még ennél is többe.

A közgazdaságtan nem biztosítja annak lehetőségét, hogy a társadalom pontosan kísérhesse, mibe kerül az egy százalékos népességnövekedés esetén, az egy lakosra jutó színvonal tartása.

Azért volt objektív szükségszerűség a halálozást fokozó társadalmi felépítmény, mert az emberi faj sem viselhette el a spontán szaporaságát. Minden faj esetében a halálozásnak a születésekkel olyan összhangba kell kerülni, hogy a létszám ne változzon lényegesen. Minden demográfusnak ez volna az első feladata. Ez azonban máig sem tudatosult, pedig az elmúlt hatezer év során azt minden társadalom ösztönös halálokozással megoldotta. Mára a tudomány elképesztő tudományos és technikai feladatokat is megold, a társadalomtudomány azonban még azt sem értette meg, amit a fajunk ösztönösen megoldott. A jelen bambán nézi az emberiség.

  

XII.

A kettészakadt emberiség

Jelenleg az emberiség két nagyon eltérő társadalmi felépítményben él. Az egyik felében túllépett az osztálytársadalmon, a másik felében pedig arra nagyobb szükség van, mint valaha.

Előbb a sikerpályára került kisebbik felével foglalkozunk, a nem szaporodó puritánokkal. Utána a rákosan szaporodó és egyre jobban lemaradóval.

Ez első eset a fejtörténelemben, hogy a fajon belül nemcsak óriási színvonalkülönbségű, de egészen más felépítményű társadalomban élő két csoport alakult ki.

Az egyik azzal, hogy megszabadult a túlnépesedési nyomástól káprázatosan fejlődik, a másik soha nem tapasztalt túlnépesedési nyomás alá került, viszonylag egyre jobban lemarad, és idővel olyan önpusztításra kényszerül, ami ugyancsak példátlan a fajok történetében.

Egyelőre elképzelhetetlen, hogyan fog a két külön társadalomban élő fajunk egymás mellett élni és egymással kooperálni. A legkevésbé előre látható, hogyan viseli el az emberiség egyre nagyobb fele, hogy a fajtája egy jelentős hányada szinte mindent elér, amire a fantáziája sarkalja, ő pedig ehhez képest egyre jobban lemarad. Ebből előre csak annyi látható, hogy a fejlett társadalmak a lemaradó társadalmak szellemi elitjét, maximum néhány ezrelékét, befogadják. Ennek következtében még tovább szélesedik a szakadék a két társadalmi típus között.

A fejlett világ számára csak abban van remény, hogy képes megvédeni magát, mert az anyagi és szellemi gazdagságnál is nagyobb lesz a katonai fölénye, ezért a sok szegény lázadó nem lesz katonai ellenfele. A modern fegyverzetet sem megvenni, sem használni nem lesz képes a számszerű szegény többség. A hadviselésben is érvényesül a működtető ember minősége. Minél fejlettebb a haditechnika, egyre drágább, és a működetése annál minőségigényesebb lesz. Ezt fényesen igazolta az izraeli hadsereg, amelyik hasonló technikai felszerelés mellett egy a tíz arányban lőtte le a repülőgépeket, lőtte ki a tankokat.

Nem lehet előrelátni, hogyan vezetődik le az emberiség nagyobb felében a túlnépesedés megállítása. Ezt az is megnehezíti, hogy a létszámcsökkenés is csak akkor nem okoz katasztrófát, ha lassú.

XIII.

A minőségi embert termelő társadalom

Az utóbbi száz év során nagyon felgyorsult az a folyamat, ami a stagnáló lakosság minőségi javítását tekinti az elsődleges társadalmi feladatnak.

Ezt először jelezte az, hogy korábban a lakosság jövedelme elsősorban a társadalmi rangtól függött, ezután egyre jobban a munkavégző képességétől függ. Nemcsak a szakszervezetek, de még a munkaügyek szakértői sem hangsúlyozzák, hogyan alakulnak át a jövedelmek arányai.

Az osztálytársadalmakban a jövedelem a társadalmi rangjától függött. A fejlett társadalmakban egyre inkább a munkavégzés minőségétől függ. A szakmák legjobbjai minden képzettségi szinten a szakmai átlag sokszorosát keresik, ezzel szemben a szakmák alján állókat még olcsón sem alkalmazzák. A legjobb fodrász, asztalos, kofa, pálinkafőző többször annyit keres, és sokkal függetlenebb, mint az átlagos kétdiplomás, vagy a szürke miniszter.

A munkaadók versenyeznek a szakmák legjobbjaiért, és mint a kincsre, vigyáznak rájuk. Ugyanakkor a munkaerő alsó minőségi rétegét a normatív foglalkoztatási költség minimumáért sem foglalkoztatják.

Lassan minden szakmában olyanok lesznek a jövedelemarányok, mint a versenysportban és a művészetekben. A legjobbak a legnagyobb jövedelmet élvezők közé kerülnek, a leggyengébb néhány százalék pedig nem talál munkaalkalmat magának. Ez vezetett arra, hogy a munkaerő képzésében is át kell venni azt az oktatási rendszert, ami a művészek és a hivatásos sortolók képzésében már elfogadott. Mindenkit elsősorban arra képeznek, amiben jók az adottságai. A képzésükre fordított energia pedig a tanulók képességével hatványozottan arányos. A tanulócsoportok pedig, képesség tekintetében, minél homogénebbek legyenek.

A távol-keleti képzés fölénye azon alapul, hogy a közoktatási módszerük olyan, mint a művészeké és sportolóké.

Az ma már nem vitatható, hogy a társadalom sikerének két alépítményi feltétele van. Ne nőjön a lakosság létszáma, de maximálisan javuljon azok minősége. Vagyis, nemcsak a munkaerőnek, hanem az egész lakosságnak a minősége lett fontos.

Amennyire a tőkés osztálytársadalomban elég volt, ha a munkaerő nagy többsége olcsó, a jelenkori fejlett társadalomban az a fontos, hogy a lakosság egészének az erkölcse, viselkedése legyen megfelelő, és mindenkit a képességének megfelelően kiképezzenek.

Ezt a társadalmi igényt pedig csak az olyan társadalmakban lehet hatékonyan kielégíteni, ahol a lakosság egészének viselkedése, képzettsége megfelel a társadalom igényének.

Az osztálytársadalom és az osztálynélküli között az a legfontosabb különbség, hogy az előbbiben elég volt, ha az uralkodó osztály jól képviseli a társadalom igényét, a jelenkori fejlett társadalomban azonban minden állampolgárral szemben ez az igény.

A társadalomtudomány sem hangsúlyozza, hogy a jelenkori fejlett társadalmak abban is különböznek az osztálytársadalmaktól, hogy az utóbbiakban nem volt komoly gond a társadalomban nem hasznosítható lakosság, annak eltartása nem volt társadalmi költség, legfeljebb rendészeti probléma, de ezt könnyen elintézték. A fejlett társadalom számára azonban a társadalmi igénynek nem megfelelő lakosság nemcsak gazdasági, de erkölcsi teher is. Minél fejlettebb, gazdagabb a társadalom, annál nagyobb kárt okoz a leszakadt réteg. Ezt már az osztálytársadalmak is felismerték, szinte spontán megtagadták a jövedelemmel nem rendelkezők sorsát, éljenek meg ahogyan tudnak.

A jelenkori fejlett társadalomban azonban a társdalom alamizsnán tatja el azokat, akikre a munkaerőpiacon nincs szükség. Erről azonban egyre inkább kiderül, hogy az alamizsnából élés tovább rontja a gyenge erkölcsűek erkölcsét, és óriási kárt okoz a következő generáció felnevelésében.

A munkával nem kiérdemelt jövedelem erkölcsromboló. Ez ugyan nagyon markánsan jelentkezik, az elkerülése érekében mégsem történik szinte semmi. A fejlett társadalmakban a legnagyobb társadalmi kárt az alamizsnából élés okozza. Ezért a munkaképes lakosságot akkor is foglalkoztatni kell, ha erről a normatív foglalkoztatási feltételek mellett nincs piaci kereslet. Ezért olyan foglalkoztatási szabályokra van szükség, amelyek mellett a munkaadók hajlandók minden munkaképest foglalkoztatni.

Az a jó foglalkoztatási szabályozás, ami mellett minden térségben, minden szakmában, minden korcsoportban közel azonos mértékű a foglalkoztatási ráta.

Ezt nem lehet egyetlen lépésben megoldani. Ezért lépésről, lépésre kell haladni. A tapasztalatok szerint általános, hogy a foglalkoztatási ráta két csoportban sokkal alacsonyabb az átlagnál: az alacsonyan képzettek és a pályakezdők között. Ezért ezeknek a foglalkoztatási feltételeit kell könnyíteni.

E feladat megoldása érdekében olyan foglalkoztatási rátára van szükség, amelyikben a munkaképes tanulók foglalkoztatottak között szerepelnek. Ez abból az okból is indokolt, mert ezek valójában tudásvagyont termelnek, vagyis az egyik legfontosabb értéktermelők.

Általában a pályakezdők és a tartósan munkaképtelenek esetében olyan alacsony a foglalkoztatás, hogy azzal lehet kezdeni, hogy utánuk meghatározott ideig, például három évig, nem kell fizetni bérjárulékot. A költségvetés fizeti utánuk az egészségügyi és a nyugdíjalapba. Vagyis ez a foglalkoztatás nem rontja a költségvetést, mert kevesebb terhet, mint amekkora kiadás csökkenést jelent. Ezzel a két legnagyobb foglalkoztatási hiba valószínűleg megszűntethető.

Ez a támogatás vagy soknak, vagy kevésnek bizonyul.

Amennyiben ezek után nem marad nagy és káros hatású munkanélküliség, nincs is szükség további finomításra.

Lehet nagy különbség a foglalkoztatás területi megosztásában is. Ez esetben is meg kell keresni a megfelelő állami támogatást, de ez már nem akkora társadalmi hiba, amit feltételen korrigálni kell. A területi különbségek ugyanis jó hatásúak annak érdekében, hogy a munkaerő térbeni áramlását fokozzák.

A lényeg a foglalkoztatás olyan szabályozása, ami olyan foglalkoztatási támogatást, vagy terhelést ad, ami a társadalom érdekének megfelel.

Az állam feladata olyan foglalkoztatási feltételeket alkalmazni, amelyek mellett a foglalkoztatás átlagos szintje megfelelő, és térben, szakmák között közel azonos szintű.

A nemzetközi tapasztalatok szerint, a foglalkoztatás reális szintje kultúrától függő. Ezt bizonyítja, hogy a puritán lakosságú államokban magasabb, mint más kultúrákban. A jelenlegi módszer alapján mért kívánatos foglalkoztatási ráta valahol a 80 százalék közelében van. Ehhez viszonyítva a jelenlegi magyar 55 százalék körüli foglalkoztatási ráta botrányosan alacsony. Magyarországon jelenleg nincs fontosabb feladat, mint ennek a jelentős emelése.

Ehhez képest megdöbbentő, hogy a kormány tíz éves távlatban tervezi az egymillió új munkahelye teremtését, és még ennek a hosszú időre kitolt teljesítés megvalósításáról sincs elképzelés.

XIV.

Mennyi legyen az egy dolgozótól elvárható munkaigény?

Az is illogikus követelmény, hogy a munkaidő fejlettségtől és kultúrától függetlenül, legyen egyforma. Az optimális munkaidő ugyanis elsősorban a társadalom fejlettségétől, de lényegesen a kultúrától is függ.

A szakszervezetek csak azzal foglalkoznak, hogy minél kevesebb legyen a munkaviszonyból fakadó ledolgozott órák száma, minél magasabb a bér, és minél nehezebb a munkaviszony megszűntetése. Ezek a tőkés osztálytársadalomban elfogadható társadalmi célok voltak, mert a hosszabb munkaidő csökkentette volna az eleve alacsony munkaerő keresletet, a munkaerő túlkínálata következtében a munkás eleve kiszolgáltatott volt. Amíg a társadalom munkaerő kapacitásának optimális kihasználtsága valahol a 80 százalék körül van, a tőkés osztálytársadalmakban, békeidőben, mindig jelentősen ez alatt volt, és ritkán, elsősorban a háborúk során érte el a kívánt szintet.

A második világháborúig, békeidőben, Magyarországon, a munkaerő kapacitás fele sem volt kihasználva. A két háború között, az ország lakosságának nagyobb fele még falvakban élt, ahol becslésem szerint, a lakosság munkaerejének harmada sem volt kihasználva. Ahhoz, hogy a falvakban ne legyen a munkaalkalom hiánya okán szegénység, a falú határában lévő földeknek a háromszorosára, illetve harmad akkora lakosságra lett volna szükség.

Ezt a földosztás alkalmával tapasztaltam, amikor megbecsültem, menni földet kellene ahhoz kiosztani, hogy mindenkinek annyi jusson, ami az elvárható felszereltség mellett, a család munkaerejét igényelné. Még jobban megdöbbentem, amikor azt számoltam, hogy a dániai felszereltség mellett tízszer nagyobb terület is kevés, illetve tized annyi lakos elég lett volna. Felmértem, hogy a falvak munkaerő kapacitásának az adott felszereltség, és szakértelem hiány mellet is, a harmada sem lesz kihasználva. De a lehetséges megoldások között mégis az volt a legkevésbé rossz, hogy mindenki kapott valamennyi földet.

Ezért fogadtam a Rákosi-rendszer túlhajtott iparosítását is lelkesedéssel. Az ugyanis viharos gyorsasággal, alig tíz év alatt, a falusi lakosságnak kétmillió új munkahelyet teremtett a mezőgazdaságon kívül. Ez a túlhajtott iparosítás is, valódi boldogságot jelentett számomra, annak ellenére, hogy az erőltetett iparosítás irreális szakmai oldalát a Tervhivatalban már világosan láttam.

De ez volt a kisebbik hiba, mert a falusi lakosság pályamódosításra még képes korosztályai, férfiak és nők számára munkaalkalmat jelentettek. Annak ellenére, hogy a magyar mezőgazdaság nemzetközi összehasonlításban is, nagyon olcsón sok felszerelést kapott, a falusi lakosság foglalkoztatásának minden gondját a mezőgazdaságon kívüli szektorokban nem oldották. A termelőszövetkezetekre hárult a megmaradt munkaerő felesleg foglalkoztatásának kötelezettsége. Ezt azzal oldották meg, hogy a melléküzemágakat szerveztek. A rendszerváltás úgy köszöntött ránk, hogy az optimálisnál is magasabb volt a foglalkoztatás. Ami ugyan hiba, de kisebb, mint a kívánatos szint alatti.

Ezzel szemben a rendszerváltást úgy oldottuk meg, hogy nettó kétmillió megszüntetett munkaalkalom nagy többsége a falvak lakóit érintette.

XV.

A munkaviszonyon kívüli foglalkoztatás

A Kádár-rendszer történelmi érdeme, hogy a szabadidőben történő jövedelemtermelést minden másik szocialista országnál sokkal hatékonyabban oldotta meg. Ma a hivatalos vélemény szerint, Kádárról csak rosszat szabad mondani, pedig történelmi érdemei vannak. Ez ugyan sok tekintetben számunkra nem elég hatékony rendszer volt, amit nem lehetett kikerülni, és azt mindenki másnál jobban működtetettük.

A Kádár rendszernek két történelmi érdeme volt.

1. A piac korlátozott, de jelentős szerepe.

Az új mechanizmus megengedte a piaci elemek működését a politikai diktatúra viszonyai között. Ezzel a Szovjetunió felügyelete alatti táborban először valósulhatott meg az, amit Kína huszonöt évvel később bevezetett. Ennél többre pedig nem volt reális lehetőség. Bebizonyítottuk, hogy a politikai diktatúra is bizonyíthat a gazdasági demokrácia számára bizonyos teret. Ez a politikai diktatúrában is lehetséges piacosítás jelentette aztán Kínában azt, a világgazdaságban történő legnagyobb gazdasági siker megvalósulhasson.

2. Biztosította a lakosság széles rétege számára, hogy a munkaidőn kívül kiegészíthesse a szűkre korlátozott jövedelmét.

Ennek köszönhetően a lakosság jövedelme mintegy ötödével növekedhetett. A háztáji, a saját erőből történő lakásépítés, a mellékállások, a fusizások nemcsak ötödével növelték a munkaviszonyban keresett jövedelmet, de egyúttal a vállalkozásokra való felkészülést segítették elő. Ezeket kezdettől fogva a vállalkozások óvodájának tekintettem. A munkaerőnek az a kihasználási módja a rendszerváltás után azonban gyorsan megszűnt. Ennek következményét csak felfokozza a tény, hogy a munkanélküliség döntően a falvak lakosságát érinti.

Megnyerhették volna?

Kopátsy Sándor                PP                  2014-05-06

Megnyerhették volna?

Odze György a feni cím alatt, fejtette ki a véleményét.

Annak ellenére, hogy a cím hibás, mert a választásokat nem lehetett volna megnyerni, a katasztrofális vereséget azonban el lehetett volna kerülni. Én a legnagyobb hibát abban látom, hogy a választási cél, az Orbán megbuktatása leve irreális volt. Irreális céllal nemcsak a cél elérhetetlen, de még az elérhetőt sem lehet elérni

Az elemzés ennek ellenére nagyon jó, az első, amit olvashattam.

Már az is nagy szegénységi bizonyítvány a szocialista és liberális politikai elitről, hogy egy, a politika színpadán ismeretlen diplomata az egyetlen, aki világosan látta a reálisnál is sokkal rosszabb választási eredmény okait.

1, A VÁLASZTÁSI SZÖVETSÉGES.

Amikor hírét vettem, hogy az Egyesült Államokban az Orbán kihívóját Bajnaiban látják, felmértem, hogy katasztrofális tévedés volt. Orbán reális esélyű kihívója, az adott viszonyok között, nem volt senki. Azt minden politikusnak látni kellett volna, hogy a közép-jobb magyar társadalomban csak akkor nem nyer többséget a közép-jobb párt, ha a vezetője nagyon alkalmatlan. Ez Orbán esetében elő sem fordulhat, mert az ő fő előnye a kiváló politikai ösztön. Neki valóban kiváló szövetségese van, az erőtlen, szerény, de sok konzervatív Választót hozó KDNP. Ilyenre a szoclib táborban nem lehet számítani. Ott a kisebbik szövetséges kádereiben erős, de választói támogatásban többet taszít, mint hoz.

2. A REZSICSÖKKENTÉS

Ez valóban jó választás előtti feladat volt. Az ellenzéknek is lett volna.

Elsősorban a foglalkoztatás. Ennek érdekében csak a közfoglalkoztatás jelentett valamit, de ezt is a Belügyre kellett bízni. Munkaerő piaci téren azonban semmi sem történt.

Még jobb téma lett volna az egységes adókulcs. Ez azonban nem volt a jól kereső liberálisok számára elfogadható, hiszen ők a legnagyobb haszonélvezői. Ez az MSZP feladata lett volna.

3. A KÉNYSZERSZÖVETSÉG

Ez az elemzés legjobb része. Végre valaki kimondta a legfontosabbat: „Sem Bajnai, sem Gyurcsány nem tudott tartalmat adni…” „Bajnai intelligens értelmiségi…” „Gyurcsány pedig még mindig Öszöd rabja…” Azt, hogy mennyit értek, két hét múlva az EU választáson világossá válik. „Mesterházy könnyűsúlyú vezetőkkel vette körül magát…” Ez igaz, de a fő stratégiai hibája, hogy nem a saját pártja választóira támaszkodott, hanem a minél több szövetségesben bízott. Az MSZP számára olyan vezető kell, és csapat kell, akik nem kifelé, hanem a saját pártjukban találnak támogatást. Aki belehajózta az MSZP-t a szoclib választási szövetségbe, annak le kell mondani, mert az volt a végzetes hiba.

Odze másik három pontjával nem foglalkozom. Viszont kiemelem az utolsó mondatát. „De minden perc késlekedés tragikus.” Ez igaz, de még években sem vagyok optimista.

Ki hozta fel a Jobbikat

Kopátsy Sándor               PP                     2014-05-07

Ki hozta fel a Jobbikat

A választás legnagyobb társadalmi következménye, a Jobbik 20 százalékos választási eredménye. Most azon botránkozik a szoclib sajtó, hogy ennek a választási eredménynek következményei is vannak az országgyűlés tisztségviselőinek a kijelölése során. Most a győztes Fidesztől várják, hogy ne adja meg a Jobbiknak az alkotmány szerint járó tisztségeket. Végig vittek egy választási kampányt, aminek során a magyar társadalom fő ellenségének a Fideszt tekintették, hogy akadályozza meg a nekik nem tetsző törvényhozók tisztséghez jutását.

A demokráciának alapja, hogy a politikai posztokat a választási eredmény alapján osszák el. Most azon az elven vannak, hogy a választás eredményét azzal korrigálhassa a szoclib párt apparátusa, hogy a megválasztottak közül csak az juthasson tisztséghez, akit ők elfogadnak. Vagyis a választás csak azt dönthesse el, kik lesznek a törvényhozók, de azt, hogy a megválasztottak milyen tisztséghez jutnak, a bukott ellenzék dönthesse el.

A szoclib tábor addig sem jutott el, hogy megnézze, kik jutatták a sok szavazathoz a Jobbikat. Kiderülne, hogy elsősorban az MSZP. Ez talán sehol nem olyan egyértelmű, mint Észak-kelet Magyarországon, és itt körülöttem, Borsodban. Elég volna megnézni, hogy az első öt választáson, hol volt erős az MSZP Ott, ahol 2014-ben a Jobbik.

Azzal, hogy Horn Gyula 1994-ben a fölényes MSZP győzelem után azzal lepte meg a baloldali választókat, hogy az SZDSZ-nek felajánlotta a koalícióban való részvételt. Ha valamivel csökkenteni lehetett az utódpárt szavazói táborát, akkor az a liberálisokkal való szövetség volt. Ráadásul a Horn kormány a tized annyi körzetben nyertes, és ötöd annyi törvényhozói helyhez jutó SZDSZ-re bízta a gazdaságpolitikát és az oktatást. A liberális farok csóválta a nagyon erős baloldali kutyát. Meg is lett a következménye, a ciklus végén megbukott a szoclib koalíció, és győzött a tapasztalatlan Fidesz és a parasztromantikus Kisgazdapárt.

Az MSZP azonban nem tanult a hibákból, és továbbra is a liberálisokkal való koalícióra épített. Az saját és az MSZP liberálisainak erejét túlbecsülők még a kevésbé szoclib Medgyessyt sem tűrték, és az MSZP elnökségével szembefordulva a liberális Gyurcsányt ültették a kormány és a pártjuk élére. Ezzel aztán elfogyott a magyar választók türelme, és 2010-ben, a történelemben példátlan vereséget mértek a liberálisokkal való szövetkezésre.

Annak ellenére, hogy az MSZP hosszú időre elvesztette a lehetőségét annak, hogy kormányra kerüljön, a 2014-es választásra ismét a liberálisokkal való szövetségbe sodródott. Ez már bőben elég lett arra, hogy a korábbi választóinak nagyobbik fele otthagyja, és a Jobbikra szavazzon.

Ideje volna felmérni, hogy a magyar választók óriási többsége elutasítja a liberálisok 24 éves aránytalan befolyását a kormányzásba. 2010 óta a liberálisokkal való szövetség sokkal több szavazót elriaszt, sőt a szélsőjobbhoz terel, mint amennyit hoz.

Ideje volna felismerni, hogy a magyar társadalom nem alkalmas arra, hogy a liberálisokkal szövetkezzen a baloldal. Ha ehhez továbbra is ragaszkodik az MSZP csak a Jobbikat erősíti.