Hol lehet demokrácia

A GYŰJTÖGETŐ TÁRSADALMAK ALÉPÍTMÉNYE. 3

A TERMELŐ TÁRSADALOM ALÉPÍTMÉNYE 3

A TÚLNÉPESEDÉS. 3

A NÉPSZAPORULAT MEGÁLLÍTÁSA 3

A POLITIKAI DEMOKRÁCIA FELTÉTELE 3

Kopátsy Sándor                  EH                  2012-07-15

MINDEN ALÉPÍTMÉNYNEK MÁS A FELÉPÍTMÉNYE

A Nyugat az ENSZ, és az EU hivatalos álláspontja, hogy minden helyzeten a politikai és a gazdasági demokrácia a legjobb rendszer. Ebből csak azt fogadom el, hogy nekem személy szerint, ma Európa nyugti felén, Észak-Amerikában és a Távol-Kelet már gazdag országiban minden bizonnyal.

Abban a tekintetben elméleti marxista vagyok, hogy a társadalmak története is objektív törvények alapján folyik. Az pedig fajunk eddigi történelme azt mutatja, hogy a társadalom egészére kiterjedő demokrácia először csak a 20. század második felében fordult elő. Márpedig azt, ami ilyen rendkívül ritka esemény, óvatosan kell általánosítani.

A tudós elméleti álláspontja soha ne legyen szubjektív.

Marx ezt az objektív alapot alépítménynek hívta. Az építmény ugyan nem szerencsés kifejezés, mert ami építmény, azt már az ember alkotta. Ami alépítmény, az már általunk alkotott. Az alap jobb, szerencsésebb definíció lett volna, annak ellenére, hogy a társadalom alapja nem az embertől független építmény, hanem a természeti környezethez és az emberhez igazodó.

Nem mi építettük, hanem nekünk épült.

Marx társadalomtudósként állapította meg, hogy a tényleges társadalmi, kulturális és gazdasági viszonyok rendszere nem véletlen, sem tudatos emberi akartat szüleménye, hanem ez objektív, az akaratunktól független következmény. Ha kicsit tovább maradt az elmélete síkján, azt mondhatta volna, hogy amit mi történelemnek hívunk, annak mi csak a szereplői vagyunk, azokat sokkal mélyebb okok determinálják. Tehát a történelmünk nem is történhetett volna lényegesen másként. Ettől azonban megijedt, mert ha valami, akkor ez olyan logikai alap, amihez ragaszkodva nem lehet valaki forradalmár. Márpedig ő zseniális tudós lehetett volna, de elveit is feladva, forradalmár akart lenni. Ennek érdekében azt sem bánta, hogy a saját elméletének a legnagyobb ellenfelévé vált. Az elmélete azt diktálta, hogy amit meg akar változtatni, azt nem lehet, mert az nem akaratunkon, hanem azon múlik, amit alépítmények nevezett.

Elméletéből következett, hogy a társadalom nem azért tőkés osztálydiktatúra, mert a tőkések kisajátították a fizikai vagyon jelentős, és legdinamikusabb hányadát, tehát nemcsak a politikai, de a gazdasági hatalmat is. Elég a tőkéseket elzavarni, és fel lehet építeni olyan világot, amit ő erkölcsösnek, embernek valónak tartott.

Végül, mivel a demokráciától nem várhatta álma megvalósulását, ő is egy kisebbség, a proletár elit diktatúráját, tehát egy másik osztálytársadalmat javasolt. Ezzel aztán megkoronázta a saját elméletének a feje tetejére állítását. A felépítménnyel akarta az alépítményt megváltoztatni.

Abba, hogy mit tekintsünk alépítmények, már nem is bonyolódott. Ez a feladat 160 év után is, megoldásra vár.

Az alépítményre épülő felépítmény elvnél maradva. Abban nem lehet kétség, hogy a társadalom alépítménye egy időben is nagyon eltérő, és időben nagyon változatos. Ennyi is elég ahhoz, hogy az egységes felépítmény igénye eleve ostobaság. Az volt Marxnál is, és az ma is. Mivel sok, lényegesen eltérő alépítmény van, szükségszerű, akaratunktól független, hogy sokféle, lényegesen különböző felépítménynek kell lenni. Ehhez még azt tegyük hozzá, hogy történelmünk során egyre jobban differenciálódott az alépítmény, tehát szükségszerű, hogy egyre jobban eltérő felépítmények legyenek.

A GYŰJTÖGETŐ TÁRSADALMAK ALÉPÍTMÉNYE.

A fajunk életének tizenkilenc húszadában gyűjtögetésből élt. A gyűjtögető életmód alépítménye csak a természeti környezet lehetett. Mégsem csupán a természeti környezet determinálta a gyűjtögető közösségek életét, hanem a rendkívüli fejlett agyának köszönhetően az ember találta meg a természeti környezetének megfelelő életmódot.

Ez azonban a fajok életében egy egészen új, minőségében más alkalmazkodást jelentett. Az ember előtti fajok is a természethez igazodnak, de azok igazodása a fizikai adottságainak szelekciója, és mutációja, tehát a darwini elmélet alapján történt és történik.

A homo sapiens azonban nem ezen az alapon épült be a természeti környezetébe, hiszen fizikai adottságai lényegesen nem módosultak. Az ember nem genetikai úton szelektálódott, hanem az agyának segítségével adaptálódott.

A darwini környezethez igazodás nagyon időigényes. Sajnos, még nem ismerünk egyetlen olyan darwini környezethez történő lényeges alkalmazkodást, aminek az ideje mérhető volna. A háziállatok esetében ugyan tudjuk, hogy viszonylag nagyon gyorsan, évezredek alatt jelentős faji tulajdonságok szelektálódtak ki, de ez nem spontán a természetes szelekció volt, hanem az ember tudatos szelekciója alapján történt. A jelen tudománya a gyorsan szaporítható fajoknál évek alatt képes igen jelentős fizikai adottságokra szelektálni.

Az ember életében azonban ilyen tudatos szelekció nem történt, nem is történhetett. Az ember viszonylag nagyon gyorsan, néhány tízezer év alatt szinte minden természeti környezetben nemcsak megjelent, de képes volt ahhoz alkalmazkodva berendezkedni. A természeti környezethez idomuló berendezkedések ugyan lényegesen eltérők, de mindig az ember igényéhez igazodók voltak. Mások voltak az eszközök, a vallások, a nyelvek, de mind olyan marat, amihez a másik kultúrából érkező bevándorló is könnyen tudott alkalmazkodni.

Ezért mondhatjuk, hogy a gyűjtögető életmódot folytató embernek az életmódja, a társadalmi felépítménye nagyon emberi maradt. A gyűjtögető életmódokat, vagyis a felépítményt ugyan a természeti környezet alakította, de a milyenségét mindig az ember életigénye, fizikai és szellemi képessége jellemeze.

Marx tehát nem ment el elég messze, nem tette hozzá, hogy az alépítmény csak a megoldás hálóját determinálja, azt az ember adottságai és igényei töltik ki emberre szabott tartalommal. Általános tény, hogy minden gyűjtögető közösségben emberi nyelven kommunikáltak, hittek a túlvilágban, tisztelték a tapasztaltabbakat, az öregeket az ember fejlett agyának és az ember fizikai képességének megfelelő életmódot alakítottak ki.

Minden gyűjtögető társadalom ugyan a természeti környezethez igazodott, de mindig emberszabású maradt. Ezért a marxi tétel így fogalmaznám meg: A felépítmény a természeti környezethez idomuló ház, de mindig az emberi otthon lett.

A TERMELŐ TÁRSADALOM ALÉPÍTMÉNYE

Minden termelésre épült társadalom osztálytársadalom lett, aminek két pillér volt az alépítménye: A természeti környezet, és a túlnépesedés.

Ami a természeti környezetet illeti.

A természeti környezet határozta meg, hogy mi lett az alapvető termelési mód. Tekintettel arra, hogy a tudományos és technikai forradalom előtt a társadalom legnagyobb gondja az élelmezéséről történő gondoskodás volt, a felépítmény szempontjától az élelemtermelés természeti adottsága volt a legfontosabb.

Az első osztálytársadalmak elsősorban két természeti adottságra építkezhettek: vagy az önözéses növénytermelésre, vagy a legeltetésen alapuló állattartásra. Ezt nem az ember döntötte el, hiszen mindkettőnek nagyon speciális természeti adottságra volt szüksége.

Mindkét termelésre való áttérés az éghajlatváltozás okozta kényszerből, és nem az emberi akaratból fakadt. Csak ott alakult ki mind az önözéses, mind pásztorkodó életforma, ahol egyrészt megszűntek a gyűjtögetés folytatásának feltételei, másrészt kedvező adottság jött létre akár az öntözéses növénytermelésre, akár a pásztorkodó állattartásra.

Indokolt volna hangsúlyozni, hogy az önözéses növénytermelés a korábban gyűjtögetésre hasznosult természeti térségeknek csak nagyon kis hányadán alakulhatott ki. De ezen a kis területen egy nagyságrenddel több embernek jött létre az élettere. Ez a nagyobb népsűrűséget eltartó termelési mód csak a Távol-Keleten, Dél-Ázsiában és a Közel-Keleten volt lehetséges, válthatott magas-kultúrává, osztálytársadalommá.

Az újabb magas-kultúrák csak több ezer évvel később jelentek meg.

A délkelet ázsiai természetes csapadékra épülő önözéses növénytermelők a kínai és az indiai kultúra eredményeit hasznosították.

A két amerikai magas-kultúra ugyan önállóan jött létre mintegy háromezer évvel később. Igavonásra alkalmas háziállat és növénytermelésre alkalmas síkság hiányában azonban szinte csak szellemi teljesítményeket ért el, és a nyugati kultúrával találkozva megsemmisült.

A pásztorkultúrák ugyan az önözéses földművelőkkel szinte egy időben, számos térségen megjelentek, de az alacsony népességeltartó képességükkel soha nem lehettek méltó gazdasági és kulturális versenytársai az önözéses növénytermelőknek.

A nyugat-európai, a természetes csapadékra épülő növénytermelő, az állattartásra is alkalmas termelési mód a legfiatalabb, alig ezer éves. Mára a legjelentősebbé emelkedett. Nem eredeti, hanem a közel-keleti, majd a mediterrán kultúrák ismereteire, tapasztaltára épült. Szinte minden, ami ezer éve történt, ennek a termelési módnak, az erre épült társadalomnak köszönhető.

A TÚLNÉPESEDÉS.

A társadalomtudomány máig csak az osztálytársadalmaknak, kultúráknak a különbségeit hangsúlyozza, nem ismerte fel a közös alapjukat, hogy mindegyikük politikai felépítményét a természeti környezet mellett a túlnépesedési nyomás determinálta. Ez azért fontos, mert a túlnépesedés elleni védekezés kényszere nélkül nem lehet megérteni, hogy miért minden osztálytársadalom a közös jellemzője az emberpusztítás.

Mivel a túlnépesedés elleni védekezés minden osztálytársadalom közös jellemzője, tudomásul kell venni, hogy a termelésre épülő társadalmak számára a természeti környezet mellett a túlnépesedés alépítmény másik eleme.

Ahol a társadalom a kívánatosnál, a megengedhetőnél gyorsabban szaporodik, csak olyan felépítmény jöhet létre, ami levezeti a túlnépesedést.

Csak a túlnépesedési nyomással magyarázható, hogy miért van négy közös jellemzője minden osztálytársadalomnak.

1. A lakosság néhány százalékát kitevő uralkodó osztály erőszakkal elvonja az értéktermelő nagy többség jövedelmének jelentős hányadát, ezzel a létminimumra csökkenti azok jövedelmét.

2. A közvetlenül és közvetve emberpusztító fegyverkezésre fordítja a nemzeti jövedelem jelentős hányadát.

3. Az elvont jövedelem nagy többségét luxusra, kincsképzésre, improduktív célokra fordítja.

4. Üldözi a tudásvágyat, fékezi az ember fejlett agyának hasznosítását.

Minden osztálytársadalom fenti négy közös jellemzője lényegében a túlnépesedés féken tartását szolgálja.

Eddig még nem akadt társadalomtudós, aki felismerte, hogy az osztálytársadalmak „embertelensége” mindaddig társadalmi érdeket szolgál, amíg fennáll a túlnépesedés. Az osztálytársadalmak embertelensége a túlnépesedésből fakadó szükségszerűség.

Aki jobb, embernek valóbb társadalmat akar, az ne forradalmár legyen, hanem a túlnépesedés spontán megállásának a feltételein munkálkodjon.

A NÉPSZAPORULAT MEGÁLLÍTÁSA

A múlt század második felén a fejlett nyugati és távol-keleti országokban nem kellett leállítani a népszaporulatot, leállt magától. Létrejöttek annak az alépítményi feltételei. Kiderült, hogy a népesség belső növekedése leáll, ha az egy laksora jutó megdolgozott jövedelem túllépi a 10 ezer dollárt, az iskolázottság pedig a 12 évet, valamint megoldott a fogamzásgátlás. Hangsúlyozom, a megdolgozott jelzőt. A járadékból származó jövedelem ugyanis nem jár ilyen hatással.

E feltételek mellett az osztálytársadalmak spontán, erőszak és tudatosság nélkül átalakulnak össznépi társadalmakká. Ez a tény azt mutatja, hogy a gyors népszaporulat olyan alépítményt jelent, ami szükségessé, elkerülhetetlenné teszi az osztálytársadalmi felépítményt. Ahol nem szűnt meg a spontán túlnépesedési veszély, ott a szükségszerű felépítmény továbbra is az osztálytársadalom.

A fenti feltételek közül a technikailag a legkönnyebben a fogamzásgátlás általános használhatósága oldható meg. Ezzel magyarázható, hogy a világ nem elég gazdag és iskolázott öthatodában ugyan lassult a népszaporulat. Lassult, de még mindig tízszer gyorsabb az elviselhetőnél.

Az iskolázottság is szinte mindenütt nő, de még a perifériákon még messze van az elégségestől.

Az egy laksora jutó kívánatos jövedelemszint az emberiség többsége számra azonban még elérhetetlen. Elérhetetlen elsősorban azért, mert a népesség gyors növekedése lehetetlenné teszi az egy laksora jutó jövedelmek elég gyors növekedését.

A népesség gyors növekedését erőszakkal is csak Kínának sikerült megállítani. Ez azonban csak azét sikerülhetett, mert a lakosság viselkedését a konfuciánus erkölcs jellemzi, és fenntartották a politikai diktatúrát.

A jelenkor legnagyobb világtörténelmi tanulsága a kínai példa. Ez bebizonyította, hogy a még viszonylag szegény országok csak két feltétel mellett képesek megállítani a túlnépesedést.

1. A lakosság viselkedése puritán, illetve konfuciánus legyen. Ez azt jelenti, hogy a gyermekvállalás erőszakos korlátozása csak Kínában és Vietnámban lehetséges. A Nyugaton ugyanis már minden puritán lakosú ország össznépivé vált.

1. A gyermekvállalás korlátozása csak a kemény politikai diktatúra, vagyis az osztálytársadalmi politika viszonyai között valósítható meg. Ez azt jelenti, hogy a fél-perifériákon és a perifériákon a felemelkedés útjára csak a politikai diktatúra léphet. Máként fogalmazva: Az emberiség öthatoda számra nem a politikai demokrácia, hanem a politikai diktatúra a társadalmi érdeknek megfelelőbb.

A POLITIKAI DEMOKRÁCIA FELTÉTELE

A nyugati politika és társadalomtudomány általános elvárása minden kultúra minden szintjén lévő társadalommal szemben, hogy a politikai és gazdasági demokrácia útján járjon. Nagyobb ostobaságot nehéz elképzelni.

Elemi szintű történelmi ismeret is elég volna ahhoz, hogy olyan demokrácia, amilyent általánosan elvárnak, csak az utolsó ötven évben jelent meg a fejlett, puritán államokban, az emberiség hatodát jelentő országokban.

Beszélnek görög demokráciáról, ami rabszolgatartó osztálytársadalom volt. Nem teszik hozzá, hogy csak Athénben, azaz egyetlen városállamban, és alig három századon keresztül. Abban tejes jogú állampolgárok csak a rabszolgatartó családfők voltak. A rabszolgatartó családokban is, a családtagok lényegében a csalásfő rabszolgái voltak. Vagyonuk nem lehetet, házasságot nem köthettek, nem szavazhattak. Gyakorlatilag szabad polgár csak a lakosság huszada lehetett. Ez a „demokrácia” is nemcsak kicsi, de rövid életű volt.

Utólag 18. századi a rabszolgatartó amerikai társadalmat is demokráciának nevezzük.

A 20 század első felében még nem volt olyan állam, amit az ENSZ által minden államban megkövetelt emberi jogok általánosan érvényesültek volna. A legtöbb úgynevezett demokráciában korlátozott volt a szavazati jog, a nők, a vagyontalanok, bizonyos etnikumok nem szavazhattak. Az Egyesült Államokban nem mehettek be a fehérek számára fenntartott éttermekbe, szállodákba, nem utazhattak ilyen járműveken.

Olyan demokrácia, amit általános elvárásnak tekintenek, ma is az emberiség hatodát jelentő államokban működik. Csak olyan országokban, ahol az átlagos jövedelem meghaladja a 10 ezer dollárt, és a lakosság puritán kultúrájú.

A nyugati politikai elit azt hiszi, hogy az emberiség még nem demokráciákban élő kilencven százaléka számára is a demokrácia nem csak üdvözítő, de elvárható. Ennek azonban nincs realitása. Az emberiség öthatoda számára a demokrácia nemcsak irreális elvárás, de kártékony is.

Bizonyításnak elég volna a mai emberisség harmadát jelentő két ország, Kína és India összehasonlítása.

Kína.

Ez az ország, annak köszönhetően, hogy megállította a gyors népszaporulatot, a világ leggyorsabban növekvő országa lett. Történt ez annak ellenére, hogy nagyon alacsony gazdasági szintről indult. A páratlan sikert csak azért érhették el, mert a politikai diktatúrájuk ezt ki tudta kényszeríteni. Ha a piacgazdaságra való áttéréssel együtt a politikai demokráciát is bevezették volna, nem lett volna tartható a gyermekvállalás korlátozása. Demokráciában csak az a párt került volna hatalomra, amelyik lehetővé teszi a szülők akaratának megfelelő gyermekvállalását. Márpedig ezzel azonnal lehetetlenné vált volna a gazdagodás, a munkahelyteremtés, és ennek hatására széthullott volna a birodalom. Vagyis nagyon gyorsan anarchia alakult volna ki.

Aki eben kételkedik, mutasson egyetlen olyan demokráciát, amiben évi közel két százalékkal nő a lakosság, de legalább átlagosan nő a jövedelem, az életkor és az iskolázottság.

Ideje volna tudomásul venni, hogy eredményesen működő, azaz gyorsan gazdagodó ország csak az lehet, ahol leállítható a túlnépesedés. Erre viszont csak puritán ország lehet képes.

Ezt jól bizonyítja a kelet-európai tapasztalat. Az ortodox szláv népek ugyan nem szaporodnak gyorsan annak ellenére, hogy a gyermekvállalás nem korlátozott. Az egy lakosra vetített jövedelmük és vagyonuk mégsem nő megfelelő mértékben. Ezek a népek nem puritánok, márpedig a népszaporulat leállása csak a puritán népek számára hoz sikert. Ez azt bizonyítja, hogy az osztálytársadalmon való túllépés szempontjából elengedhetetlen alépítményi a puritán, illetve a konfuciánus életvitel.

Kína esetében a hatékonyan működő diktatúrának történelmi gyökere van. Az egyetlen kultúra, amelyik évezredeken keresztül sikeres diktatúra volt. Az elmúlt ötszáz évtől eltekintve, Kína az emberiség legfejlettebb részét jelentette. Ennek gazdaságföldrajzi oka volt. A nagy folyamokra épülő kultúrák csak diktatúra módján lehettek hatékonyak. Kína azzal, hogy megépítette a két nagy folyamrendszerét összekötő Nagy Csatornát, egyetlen gazdaság egységbe vonta a birodalom lakosságának kilencven százalékát.

A világtörténelemben nem hangsúlyozzák a kínai kultúra közös írásának a jelentőségét. A Kínai Birodalom tartósságában fontos szerepet játszott, hogy a soknyelvű lakosság közös írásuknak köszönhetően olvashatták egymás gondolatait a nélkül, hogy a nyelvük közös volna. A történészek alig tesznek említést arról, hogy mit is jelentett a kínai kultúra számára a közös, minden nyelvű lakosság számára olvasható írás.

India.

Ez a birodalom a fejlettségéhez képest politikai demokrácia. Állami szinten ugyan gyorsan növekedik, de ez sem lehet elég arra, hogy az egy laksora jutó jövedelem és vagyon is gyorsan növekedjen. Ezt az ország vezetése ugyan felismerte, és tudja, hogy kívánatos a népszaporulat leállása, mégsem érhető el. Nem valósítható meg, mert politikai demokrácia van. Demokratikus politikai rendszerben öngyilkosság lenne a gyermekvállalás korlátozásának meghirdetése. Ezért aztán nem is akad ilyen párt.

Amennyire bebizonyosodott, hogy a periférián, és a fél-periférián a gyors fejlődésnek csak egyik feltétele a népszaporulat leállása. Ennek feltétele azonban a gyerekvállalás korlátozására képes diktatúra. Diktatúra ugyan minden kultúrában, minden szinten lehetséges, de az is csak a puritán népek esetében lehet hatékony. India elsősorban két egymástól nagyon távoli folyamrendszerre épülő birodalom volt, ami ezért gazdasági egység soha nem lehetett. De nemcsak gazdasági tekintetben volt tagolt, hanem kulturálisan, vallásban, életmódban is. Közös nyelve is csak a felső hatalomnak volt.

A társadalomtudomány, és a világpolitika elitje sem látja, hogy India jövője reménytelen, mint minden olyan országé, ahol a lakosság viselkedését nem a puritanizmus jellemzi, és gyorsan szaporodik a népessége.

A két előfeltétel közül, látszólag a népszaporulat leállása az elsődleges, de erre csak a puritán nép országa lehet képes. Csak puritán népnek lehet olyan diktatúrája, ami képes leállítani a népszaporulatot.

A demokrácia csak ott lehet eredményes, egyrészt ahol leállt a népszaporulat, másrészt a lakosság viselkedése puritán, vagy konfuciánus. A demokrácia csak ott működhet sikeresen, ahol már elérték az egy laksora jutó 10 ezer dolláros jövedelmet, a lakosság magas iskolázottságát és a lakosság viselkedése puritán, illetve annak kelet-ázsiai változata, konfuciánus. Ezek is csak úgy juthattak el idáig, ha előtte osztálydiktatúra volt, vagyis a demokrácia csak az uralkodó osztályra korlátozódott. Előbb kellett gazdagnak és iskolázottnak lenni, hogy aztán demokrácia is lehessen.

Jó negyven éve írtam egy aforizmát.

Előbb legyen a társadalom gazdag és művelt, csak aztán lehet kommunista. De akkor meg már minek.

A kínai példa pedig arra tanít, hogy a periféria és a fél-periféria színvonaláról indulva előbb állítsd le a népszaporulatot, ami diktatúra nélkül nem megy. Aztán várd meg még gazdag, és iskolázott leszel. Csak ez után lehetsz demokrata.

Ez hosszú, és fáradságos út, de nincs más lehetőség. Egyelőre ezen is csak a puritánok és a konfuciánusok járhatnak.

Aki pedig minden népet arra biztat, hogy legyen előbb demokrata, aztán majd gazdag lesz, a bolsevikokhoz hasonló ábrándot kerget. Nekik volt az elvük, hogy előbb legyünk szocialisták, aztán kommunisták is lehetünk.

Tisza szabályozás

Kopátsy Sándor                  EA                  2012-07-04

TISZA SZABÁLYOZÁS

A történelemszemléletet jól jellemzi, ahogyan az 1848-49-es Szabadságharcot és a Tisza szabályozást súlyozzuk. Százszor annyit hallunk a Szabadságharcról, mint a Tisza szabályozásról. Pedig az utóbbi jelentősége százszor fontosabb.

A Szabadságharcnak alig volt negatív gazdasági következménye. A politikai pedig inkább negatív, hiszen táperőt adott a magyar nacionalizmus számára. Márpedig a Szabadságharcot követő, Trianont megelőző hetven évben, és az utána következőben a nacionalizmusból a minél kevesebb lett volna az annál jobb. Ezzel szemben a Tisza szabályozása

A történelemoktatásunk említést sem tesz arról, hogy a Tisza szabályozásnak köszönhetően az ország mezőgazdaságilag hasznos területe, szántója, gyümölcsöse, kertje negyedével, ötödével nagyobb lett. A korabeli sajtó ezt úgy értékelte, hogy négy megyével nagyobb lett az ország. Ha nem is területben, de termőterületben közel annyival gyarapodtunk, mint a két Bécsi Döntésnek köszönhetően. Azok csak a háború alatti időre szóltak, a Tisza árterületeinek felszabadítása azonban örökre megmaradt. Ez esettben is ezerszer többre értékeltük a néhány évre visszakapott területet, mint az ország határain belül szerzettet.

De nemcsak a termőterület növelését kellene történelmi eseménynek tartani, hanem az ország gazdasági egyesítését is. A Tisza szabályozása előtt az országot a Tiszai áradások a tavaszi három hónapban gyakorlatilag kettéosztották. Még az egységes közút és vasút hálózat sem épülhetett volna ki. Még nem hallottam, hogy valaki rámutatott volna arra a tényre, hogy a Tisza szabályozásának köszönhetjük, hogy gazdasági egység lehetett az ország.

Széchenyinek és Vásárhelyinek köszönhetjük hogy az országunk a határain belül ötödével nagyobb lehetett. Minden volt ártári területei településen nekik szobor járna.

Mint tervhivatali dolgozó mérhettem fel Vásárhelyi Pál teljesítményét. Széchenyitől kilenc napot kapott arra, hogy készítse el a Tisza szabályozási tevét. Az akkori viszonyok, adatok birtokában ez inkább kilenc éves munka lett volna. Mai fejjel azt sem értem, hogyan lehetett épkézláb tervet készíteni. Az ugyan bebizonyosodott, hogy nem voltak reálisak a Tisza medrének felére rövidítésével, és az ártereken visszatartott víz késleltetésével járó árvízi maximumok. Ebben Vásárhelyei optimistának bizonyult, de tette ennek ellenére zseniális. Mint földmérő elképzelem, hogy a Tisza bizonyos szakaszain, és a mellékfolyókon használt szintek között méteres eltérések voltak. El sem tudom képzelni, hogyan sikerült mégis mindent végül összehozni.

Nem kételkedem, hogy Széchenyi és Vásárhelyi nélkül is, néhány évtizeddel később megvalósult volna a Tisza-völgy rendezése, de ez sem csökkeneti az érdemüket. Hollandia körülbelül akkora területet hódított el a tengertől, mint ők a Tiszától. Előbb, és sokszorta nagyobb költséggel, de ez köztudott az egész világon. Nálunk erről szinte semmit nem tud a közvélemény.

A Tisza szabályozás többel növelte a gabonatermő területet, mint amennyit valaha exportáltunk.

Itt is van történelmi mondanivalóm.

A Magyarország természeti adottsága a gabonatermelésre kiváló, és viszonylag közel van a nyugat-európai piacokhoz. De a szállítási költségek tekintetében elviselhetetlenül távol. Ezt is tanítani kellene a magyar történelemben. Magyarország térképen mérve nagyon közel van a nyugat-európai piacokhoz, de a szállítási költségben nagyon távol. A vasút előtt csak a színes fémek szállítása volt elviselhető. No meg az olyan állat, amelyik elment a lábán.

Katus Lászlót idézem. „Az 1860-as évek elején Dél-Magyarországon egy mérő búza fél forinttal olcsóbb volt Odesszában. De még az orosz búza szállítása Odesszából Triesztig vagy Fiuméig egy forintba került mérőnként, addig a magyar búzát Szegedről 2.7 forintért vitték Fiuméig (onnan Londonig már csak 0.9 forint volt a szállítási költség), így érthető a magyar gabona az adriai kikötőben sem tudott versenyezni az orosz búzával.”

A magyar gabona behozhatatlan hátránya abból fakadt, hogy a versenytársakkal szemben, a magyar búzamezőnek nincs kapcsolata a tengerrel. Tegyük hozzá, hogy nemcsak Ukrajna, de Lengyelország és az óceánokon túli gabonakereskedők szállítási költsége harmada volt a magyar vasútinak. A vasút előtt pedig szó sem lehetett a gabona exportjáról.

A magyar történészek, ha egyáltalán írtak a gabonaexportról, akkor azon siránkoztak, hogy az osztrák és cseh piacra kellett eladni a magyar gabonát. Ezzel szemben a szerencsénk, hogy ott legalább versenyképesek voltunk, mert hozzájuk mi voltunk költségen is, a legközelebb. Még nem találkoztam olyan történésszel, aki örömmel közölte volna, hogy a Monarchiában legalább volt versenyképes piacunk.

Az is fontos történelmi adat nemcsak Nyugat-Európa, de különösen Magyarország történelme számára, hogy az óceánjáró gőzhajózás hatására 30 százalékkal csökkent a búza ára az atlanti kikötőkben. Ezzel Nyugat-Európa óriási összeget nyert, Magyarország pedig a nyugati piacokat végérvényesen elvesztette. A gőzhajózás a Kárpát-medence agrárértékének jelentős hányadát elvesztette. De nemcsak mi, hanem még a tengerparti Lengyelország, a balti államok és Oroszország is.

Elég volna megnézni, mennyi gabonát adtunk el, a vasút előtt és után, a Monarchián belül az osztrák és cseh piacokon a szabadságharc előtti évtizedben átlagosan 230 ezer tonna ment ki Ausztriába, az első világháború előtti években 1.416 ezer tonna. Még az is tudni kell, hogy az első szám mögött lényegében a Bécshez közeli nagybirtokról menet ki, az utóbbi nagyrészt az Alföldről, és a Dél-vidékről. Ugyanezen években a liszt forgalma 4 ezer tonnáról 719 ezer tonnára nőtt. Ausztrián kívül csak ennek a mennyiségeknek a húszada ment Nyugatra. Ezzel szemben azt tanítjuk, hogy számukra kedvezőtlen volt a Monarchiában a helyzetünk. Nem tudom elképzelni, hogy honnan szedték a történészek a Monarchián belül tartozásunk negatív megítélését. A kulturális összetartozásról nem is beszélek. Elég lett volna megnézni a magyar statisztikai adatokat. A legfejlettebb megyéink a Bécshez közeliek, és a Bécsi Hadügy alá tartozó Határőrvidéken voltak.

Másutt már többször leírtam, hogy Amerika felfedezése a burgonyával hatott a legjobban az Alpoktól északi Európa további történelmére. Most azt teszem hozzá, hogy a gőzhajóknak köszönhetően Európa nyugati fele olcsó kenyérhez jutott, és leértékelte a kontinens keleti felének mezőgazdaságát. Aki ezt a tényt említés nélkül hagyja, nem értetheti meg a kontinens keleti felének lemaradását. Nem ez volt az egyetlen ok, de egy a legfontosabbak között.

A TÁRSADALMAK IGAZI KÖZGAZDASÁGTANA

Kopátsy Sándor                     EG              2012-07-03

A TÁRSADALMAK IGAZI KÖZGAZDASÁGTANA

Az öregkor egyik nagy öröme ért tegnap a The Economist legújabb számában egy egész oldalas beszámolót közöl arról, hogy megjelent az ENSZ tanulmánya arról, hogyan alakult húsz kiemelt országban az egy laksora jutó vagyon nagysága 1990-2008 között.

A kiadványt még nem láttam, de küldik. Addig sem tudok ellenállni annak, hogy ne indokoljam örömöm okát.

62 éve egy könyvnek köszönhetem, hogy nemcsak a műszakiból közgazdász lettem, és az óta sem tévedtem el. Akkor jelent meg egy kis könyv Rácz Jenő kisgazda pénzügyminisztertől, és Bródy András baloldali közgazdásztól. Abban találtam először tudományos kapaszkodót arra, hogy a közgazdaságtannak, akárcsak mint minden tudománynak van iránytűje. Ráadásul, amit én az óta iránytűmnek tartok, azt sem a klasszikusok, sem Marx nem használta, de a modern közgazdaságtan is mellőzi. Ebben a könyvben az szerepel, hogy a nemzeti jövedelem és a nemzeti vagyon aránya az adott térségben gyakorlatilag állandó.

Végre találtam valamit, ami a közgazdaságtanban állandó. A társadalom vagyonának fogalmát hamar korrigáltam azzal, hogy nem elég ezt a fizikai vagyonra értelmezni. Az már ebből a könyvből is kiderült, hogy adataik szerint azért csökken az egy lakosra jutó vagyon, mert szűken értelmezik, nem veszik figyelembe a szellemi vagyont, ami a 20. század előtt még megengedhető volt, de ahogy az vált a legfontosabb, és a leggyorsabban növekvő vagyonelemmé, nélkülözhetetlenné válik.

Erre is viszonylag korán felhívta a figyelmem Max Weber, amikor felismerte, hogy a protestáns etika emeli a tőkés osztálytársadalmakat az élvonalba. Ez az óta fényesen bebizonyosodott, mert a 200. század második felében minden ország társadalma a világ élvonalába került, melyikben vagy a nyugati puritanizmus, vagyis a protestáns, és a távol-keleti puritanizmus, vagyis a konfuciánus életvitel, erkölcs a jellemző.

Most örömmel olvasom, hogy az ENSZ tanulmány a nemzeti vagyont végre komplex módon értelmezi.

1. A termelt fizikai vagyon. Vagyis a technikai eszközök, épületek, infrastruktúra, stb.

2. Az emberi vagyon. Ők emberi tőkét írnak, de jól értelmezik. A képzettséget és a képességet értik alatta. Ez nálam három tényező, a tudás, a tehetség és az erkölcs szorzata.

3. A természeti erőforrások. Ők ebben az esetben is tőkét használnak, holott ez csak erőforrás. Ez a föld, az erdő és a geológiai vagyon.

Mindhárom vagyonelem egyelőre nehezen definiálható, még kevésbé megbízhatóan számszerűsíthető, de sokkal fontosabb annál, hogy figyelmen kívül hagyhatók legyenek. Még nehezebb az emberi vagyon mérhetősége, de ennek ellenére a fejlett világban mindennél fontosabb. A természeti erőforrások mérése sem megoldott, mert éppen napjainkban az eddig figyelembe sem vett elemek is óriási értékűvé válhatnak. De a mérhetőség lehetőségei csak az utóbbi évtizedekben javultak meg, sőt váltak lehetségessé. Én az életszínvonalat még mindig a testmagasággal mérem.

Ebben is az ENSZ jár az élen, ők ugyan még nem a testmagassággal, hanem három mutatóval mérnek.

1. Az egy laksora jutó nemzeti jövedelem első vásárlóerő paritáson. Ez és ennek a dinamikája ezerszer többet mond, mint az államok nemzeti jövedelmének százalékos változása. Az ugyani a gyorsan növekvő lakosságú országok esetében semmit nem mutatnak.

2. A várható életkor. A közgazdaságtudomány még ott sem tart, hogy tudomásul vegye, az ember számára az élet az elsődleges cél.

2. Az iskolázottság. Nem sok érzéke van a társadalmat mozgató tényezőkhöz, aki nem veszi tudomásul, hogyan hat az iskolázottság az emberek társadalmi és gazdasági viselkedésére.

A rövid ismertetetésből a számomra legfontosabb adatot az jelenttette, hogyan nőtt 1990-2008 között a kiemelt tíz országban 19 év alatt a nemzeti vagyon. Vagyis ez a mutató mennyire stabil. Kínában a leggyorsabban, összesen 2.1 százalékkal, vagyis évi alig egy ezrelékes változást jelent. Indiában az a mutató fél ezrelék alatt van. A Nyugton a leggyorsabb, de nem éri el az évi egyetlen ezreléket, de a többi fejlett országban ennek a fele alatt van.

Számomra a kellemes meglepetést az emberi vagyon nagysága okozta. Sajnos még nem ismerem a részletes adatokat, de ennyi is sokat mond. Az Egyesült Államok vagyona az éves nemzeti jövedelmük tízszerese. Ez soknak tűnik ahhoz, amit hatvan éve tudtam, ami három-négyszeres volt. Ennél is több, közel tizenkétszeres Japánban. De az csak a fizikai vagyon. Ennek azonban 75 százaléka az emberi vagyon. Ehhez jön a természeti kincsek értéke. Vagyis a klasszikus közgazdaságtan fogalmai szerinti nemzeti vagyon legfeljebb háromszorosa a nemzeti jövedelemnek. Eddig tehát csak a legfejlettebb államok nemzeti jövedelmének negyedével, ötödével számoltak. Éppen a fejlődésben legfontosabb három-, négyötödét figyelmen kívül hagyták. Az emberi vagyon Japánban a legnagyobb, de még Angliában is a nemzeti vagyonuk háromnegyede.

Ennyi is elég annak kimondásához, hogy az egy laksor jutó nemzeti vagyon sokkal értékesebb adat a társadalmi fejlettség szempontjából, mint nemzeti jövedelem. Ennek nemcsak a nagysága, de összetétele is sokat mond.

Eddig is azt állítottam, hogy az egy-két ezreléknél gyorsabb lakosság növekedés, ha azt a társadalom nem készen kapja, hanem maga neveli fel, elve lehetetlenné teszi a stagnáló lakosságú társadalommal való versenyképességet. Ennek bizonyítására elég két fejlett államot, az Egyesült Államokat és Japánt szembe állítani. Az előbbiben 1 százalékkal nő a lakosság, az utóbbiban ennyivel csökken. Mid a két országban közel azonos, 400 ezer dollár az egy lakosra jutó vagyon. A lakosság Japánban az egyszerűség kedvéért legyen 100 millió, az Egyesült Államokban pedig 250 millió. Ebből az következik, hogy Japánban a lakosság 1 százalékos csökkenése lehetővé teszi, féltrillió dollárral csökken a szinttartás vagyonigénye. Ezzel szemben az Egyesült Államoké egytrillióval nő. Vagyis a kettejük között folyó versenyben Japán évi másféltrillió dollár előnyt élvez. Ez még az Egyesült Államokban is az éves nemzeti jövedelem 15 százaléka. Sokkal több annál, mit ez a szuperhatalom elviselhet. Ezt mutatja tény is, ami szerint az elmúlt tíz év során az egy laksora jutó nemzeti jövedelem Japánban gyorsabban nőtt, mint az Egyesült Államokban. Tegyük hozzá, hogy az utóbbi országban a lakosság felé nem kell felnevelni, azok munkaképes korban vándorolnak be, és a minőségi elitje az ország legjobb ezrelékéhez tartozó.

Ennél is nagyobb népességet, az emberiség harmadát jelentő Kína és India szembeállítása még meggyőzőbb. Ez a két leggyorsabban növekvő nemzeti jövedelmű ország. Az elmúlt tíz év átlagában Kína nemzetei jövedelme 8, Indiáé 7 százalékkal nőtt. Látszólag egymással versenyképesek. Az egyszerűség kedvéért vegyük Kínban a népesség növekedését stagnálónak, Indiában pedig másfél százalékosnak. Állítsuk csak azt szembe, hogy a két országnak mennyi felhalmozásra van szüksége, hogy szinten tudja tartani az egy alakosra jutó vagyonát szinten, tartsa. Ez Kínában nulla, Indiában viszont 6 trilliós nemzeti vagyonának 9 százaléka, vagyis 500 billió dollár. Már ez is csak a szinten tarást jelentené, és ez sem fedezhető.

Az évi 3-4 százalékkal szaporodó országokban a vagyon szinten tartásához szükséges felhalmozásnak a tizede nem fedezhető. Vagyis, akik az 1-2 ezreléknél nagyobb népszaporulatot elviselhetőnek tartják, még nem számolták ki ennek a felhalmozásigényét.

Ezer éves távon még az 1-2 ezrelékes növekedést sem ismeri a biológia, de néhány évtizedben ez még elképzelhető. A kiválasztott 20 ország közül 14 volt olyan, ahol nem csökkent az egy laksora jutó vagyon, de ezek olyanok, ahol vagy nem nőtt a népesség évi 2 ezreléknél gyorsabban, vagy ugyan nőtt, de többségében bevándorlókból, és az ország még alulnépesedett. A másik 6 országban azonban nem lehetett az egy laksora jutó vagyonnak a nemzeti jövedelemhez viszonyított arányát tartani.

Ha kezembe kerül a tanulmány bőven lesz írni valóm. Ennyi is elég volt azonban ahhoz, ha a közgazdaságtudomány tudomásul veszi, hogy alapvető követelmény minden társdalom, minden fejlettségi szintjén, hogy a nemzeti jövedelemmel azonos arányban kell növelni a nemzeti vagyont is, és hogy ebbe beleszámít az emberi vagyon is, újra kell írni, minden makrogazdasági szakkönyvet is.

Büszke vagyon, hogy számomra hatvan éve ez az iránytű. Tehát nem tévedhettem el.

AZ EURÓPAI UNIÓ VÁLSÁGBAN VAN

SZÜKSÉG VAN EURÓPA POLITIKAI ÉS GAZDASÁGI EGYSÉGÉRE? 1

A NAGYSÁG NEM ELŐNY 3

AZ EURÓPAI UNIÓ VEZETTÉSE EGYRE GYENGÉBB SZÍNVONALÚ 3

MINT VÁRHAT EURÓPA AZ UNIÓTÓL? 3

Kopátsy Sándor                PG                    2012-06-28

AZ EURÓPAI UNIÓ VÁLSÁGBAN VAN

SZÜKSÉG VAN EURÓPA POLITIKAI ÉS GAZDASÁGI EGYSÉGÉRE?

Ami a politikai egységet illeti.

Az Európai Unió kezdettől fogva nem is annyira politikai, mint gazdasági unió akart lenni. Kialakulása kezdetén, jellemzően Acél és Szén Uniónak tekintették. Az ötletgazdák azt mérték fel, hogy gazdasági tekintetben kicsik a hidegháború két szuperhatalmához viszonyítva. A politikai egységet létrehozta a hidegháború. Ebben, aki az egyik oldalon volt, természetes szövetségese volt mindazoknak, akikkel közös politikai táborba tartozott. Akik pedig a font másik oldalán voltak, szóba sem jöhettek, nemcsak politikai, de még gazdasági szövetségesként sem.

Az Európai Unió elődjét nem kellett elméletileg megalapozni, a tagságát toborozni, fakadt Európa világpolitikai helyzetéből. Minden nyugat-európai államot közös táborba kényszeríttette a Szovjetunió katonai erejével szemben kiszolgáltatottsága. Mindegyikük arra kényszerült, hogy az Egyesült Államok védelme alá meneküljön. A hidegháború létrehozta az Egyesült Államoknak való kiszolgáltatottságot, és ezzel az egymással való politikai szövetséget. Ez a kényszerhelyzet lehetővé tette a nyugati-európai tőkés osztálytársadalmak számára, hogy átalakuljanak össznépi társadalmakká. Ehhez nem volt szükség tudatosságra. Ezért aztán máig nem is tudatosult, hogy már nem tőkés osztálytársadalmak, hogy ezek a társadalmakban az egyes országok között nem az egymással folyó versenyből, hanem az egymással való együttműködésből származik előny. Amíg a tőkés társadalmak egymás ellenfelei voltak, vagyis csak egymás rovására lehetett nyerni, a második világháború után csak az egymással való együttműködés járt előnnyel.

Nemcsak a külpolitika, de a társadalomtudományok számára sem tudatosult, hogy a fejlett társadalmak számára a gazdasági együttműködés előnyös, az egymásközti háborúkban csak veszteni lehet. A fejlett világon belül hetven éve nem volt háború. A hidegháború a fejlettek és a bolsevik fél-periféria közötti politikai feszültségből fakadt, és azért vált viszonylag tartóssá, mert az Egyesült Államok céljának megfelelt.

A Szovjetunió összeomlása óta a fejlett világban nincs háborús veszély. Ez ugyan nemcsak a közös érdekből fakad, hanem abból is, hogy az Egyesült Államok katonai ereje sokkal nagyobb, mint a többi fejlett országé összesen.

Ennél a ténynél sokkal fontosabb, hogy a nemzetközi munkamegosztásban is fordulat történt. Az ipari forradalmat követő kétszáz évben a világkereskedelem nagy többsége a fejlettek és a kevésbé fejlettek között bonyolódott. Ennek is jelentős hányada a fejlett gyarmattartó, és gyarmatai, valamint befolyási övezete közötti árucsere volt. Ipari terméket cseréltek el mezőgazdasági és ipari nyersanyagokra.

A 20. század végére a világkereskedelem súlya áttevődött a fejlettek egymásközti cseréjére, az elmaradottak való forgalom, és a nyersanyagok súlya csökkent.

Amíg a második világháború előtt a világkereskedelem többsége a politikai befolyások térségein belül, a fejlettebbek és erősebbel és a szegények és elmaradottak között történt, mára a fejlettek egymásközti cseréje vált elsődlegessé.

A megváltozott helyzetet a világkereskedelem lereagálta, ha nem is eléggé, de nagymértékben liberalizálódott, és ennek köszönhetően a világgazdaságnál sokkal gyorsabban növekedett. A 21. század küszöbére a fejlett világ valóban egységgé forrt össze, az árucsere mögött egyre nagyobb szerepet kapott a nemzetközi munkamegosztás, és a választékcsere. A hidegháborúban még két világgazdaság volt, az óta csak egy van. Ez pedig minél liberalizáltabb piacot kíván. A fejlett országok szánmára tehát létrejött a gazdasági egységük.

Ez Európában is előbb megvalósult, mintsem létrejött volna a szervezete.

Ez egyértelművé válik, ha megnézzük, hogyan változott Európa külkereskedelmi forgalma Kelet-Ázsiával és Észak-Amerikával, és Európa nyugati és keleti fele között. Kiderül, hogy a fejlett világ lényegében gazdasági egységgé változott. Ebbe az összeszövődött világgazdaságban Európa puritán lakosú térsége szorosan, a mediterrán lényegesen kevésbé, és keleti térsége alig vesz részt.

Európa soha nem volt sem politikai, sem gazdasági, de főleg nem gazdasági egység. Ezt mindennél jobban tükröznék az olyan térképek, amelyek, amelyek megmutatnák, hogy az elmúlt ezer év során, a különböző századokban mekkora volt az országok közötti áruforgalom, és mi volt annak az összetétele. Ebből kiderülne, hogy a fejlett, puritán Nyugat-Európának szorosabb a gazdasági és kulturális kapcsolta nemcsak Észak-Amerikával, de még a Távol-Kelettel is, mint a Mediterrán, illetve a Pravoszláv Kelet-Európával.

Ezért arra a kérdésre, hogy elsődleges-e Európa politikai és gazdasági egysége. Egyértelmű a válaszom.

Nem. De nem is lehet. Ez ugyan nem azt jelenti, hogy nem kell Európa egységén is munkálkodni. Ez különösen fontos a kontinensünk nem puritán népei számára, mert azokban ezer éve, de soha sem jobban, mint most, és a belátható jövőben, egyre jobban közelednie kell a sikeresebb Nyugat-Európához. De nem ez az első, és természetes feladat. Nem Európa egésze, hanem a Nyugat puritán népei lesznek a Távol-Kelettel versenyképesek. Tudomásul kell venni, hogy Európának csak a puritán harmada versenyképes, és ez önmagában kevés. Az egész kontinensünk ugyan ennél háromszor nagyobb, de ebből egység még száz év múlva sem lehet. Ezt ezer éve építjük, de mindig kiderül, mint jelenleg is, hogy ehhez idő, tehát türelem kell. Idő azonban kevés ahhoz, hogy mire a Távol-Kelet egésze felfejlődik, Európa egységes lehessen. Erre legfeljebb néhány évtized van, de legalább évszázad kellene.

A Nyugat élvonalban tarására maximum ötven év áll rendelkezésre. Ez idő alatt legfeljebb a puritán népeinek az összefogása áll rendelkezésre. Ezért az első feladat a puritán Nyugat-Európa, Észak-Amerika, Ausztrália és Új-Zéland egybefonása. Rövid idő alatt csak ez a három térség kooperációja valósítható meg.

Nagyon leegyszerűsítve, egy angolszász Nyugatot kell egységgé összefogni. Ez nem azt jelenti, hogy ez az angolszászok birodalma volna, hanem a puritán Nyugaté. Ebben a politika és a gazdasági elit közös nyelve angol volna. Gyakorlatilag már ma is az. De ami ennél százszor fontosabb, a gondolkodásuk, az életvitelük stílusa volna közös.

Aki felméri a fenti Nyugat, és az Egész Európa egyesítése közti különbséget, megérti, miért tartom a puritán Nyugatnak a Távol-Kelettel való versenyképességet reálisabbnak, mint az egységes Európáét.

A puritán Nyugat népessége ugyan körülbelül akkora, mint Európáé, de az előbbi gazdasági ereje már ma is háromszor nagyobb, a potenciális képessége ennél is sokkal nagyobb. Ezt azzal illusztrálnám, hogy a Nyugaton belül a puritán népek egy lakosra jutó jövedelme Európában a mediterrán népekénél háromszor, a kelet-európaiakénál ötször nagyobb. Ezek a szorzók, minden bizonnyal ötven év múlva kétszer nagyobbak lesznek. Ennél is jobban fog növekedni a négy, óceánokon túli nyugati országban.

Tehát az általam javasolt puritán Nyugat lakosságának száma közel azonos marad az egységesnek elképzelt Európáéval, de a szellemi vagyona ma háromszor, ötven év múlva hatszor nagyobb lesz. Ez a Nyugat és a Távol-Kelet párhuzama szempontjából azt jelenti, hogy a népességük 1:3 arányú marad, de a lakosságuk szellemi vagyonának a fölénye megtartható. Ezzel szemben az egységes Európa még ezen a téren is egyre jobban lemarad.

Ami a térségének nagyságát illeti.

(Erről már másutt írtam, az jöjjön ide.)

Az életterek tekintetében a puritán Nyugat nagyságrenddel felette van a túlnépesedett, és bezárt, rokontalan Távol-Kelettel szemben.

A NAGYSÁG NEM ELŐNY

A történészek sem hangsúlyozzák, hogy a nagyobb társadalmi egység a lakosság számára soha nem volt előny, sokkal inkább hátrány.

(ide jön, amit már erről írtam.)

Nem igaz, hogy Európa minél nagyobb egység, annál gyorsabban fejlődik. Ez soha a történelem folyamán nem volt igaz, legfeljebb vannak olyan politikai feladatok, amiben előnyös az egység. Az imperializmusban, abban is alig kétszáz évig előny volt az erősebb állam polgárának lenni.

Az első világháború előtt még irigylésre máltó volt a Brit Birodalom angol állampolgárának lenni. Ez elsősorban annak volt köszönhető, hogy neki volt a legnagyobb gyarmatbirodalma. A 20. század közepén a kontinens leggazdagabb országai, vagyis ahol a legmagasabb az egy lakosra jutó jövedelem, sorrendben, Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország és Svájc csupa kis ország mögött, csak Hollandiának volt nagy gyarmatbirodalma. Rajtuk kívül még négy ország előzi meg minden európai „nagy” országot, a már többször említett négy volt angol gyarmat. Ezt úgy fogalmaznám meg, hogy az európai puritán országoknak a legközelebbi kulturális testvéri, rokonai ne a déli és keleti szomszédjai, hanem a négy, távoli volt angol gyarmaton élnek.

Már nagyon régen, azt tartottam nacionalistának, aki a népét nagyobbnak, és nem boldogabbnak, gazdagabbnak, iskolázottabbnak akarja látni.

Azt meg sem nézzük, hogy valóban előny-e az államunk nagysága.

A társadalomtudós számra az első a tények vizsgálata.

Fajunk története során mindig a sokféleség volt a jellemző, hogy minden társadalmi egység mindig nagyobb akart lenni. Az élővilágban minden állandó jelenségről kiderül, hogy a faj érdekét szolgálja. Ez az emberi faj esetében sem vonhatjuk kétségbe. Az emberi fajt is jellemezte, hogy számára a kis közössége, a kis családja, a nagy családja, a lakóhelye volt az első. Az ennél nagyobb közösség jelentőségét csak a vallási és politikai vezetés szuggerálta. Nem kevés sikerrel.

Szinte egészen a jelenkorig, az emberiség nagy többsége kis, legfeljebb néhány száz egyedből álló csoportokban élt.

Az állatvilágban is minden faj esetében szigorú törvény szabályozza az együttműködő egyedek nagyságát. Vannak fajok, amelyek óriási közösségben, vannak, amelyek csak utódokat nevelő párban, és van, amikor a hímek egyedül, a nőstények pedig az önállóságra még nem képes utódjaikkal élnek együtt. Minden esetben kiderül, hogy a közösségek nagyága a faj érdekének megfelelő.

Az emberi faj életében a legkisebb egysége a két generációs család, de ez sem általános. Életem egyik nagy felismerésének tartom, hogy ugyan minden kultúrában a több generációs nagycsalád volt a jellemző, a kiscsalád csak a középkori feudális Nyugaton volt általános. A többi kultúránál magasabbra emelkedését elsősorban ennek köszönhette.

A legáltalánosabb közösség következő szintje a lakóhely. Az ipari forradalom előtti társadalmakban az emberiség nagy többsége néhány százfős településeken élt. Ez nagysága pedig elég széles határok között mozgott. A nagyságukat biológiai, a gazdasági és politikai érdekük határozta meg.

Biológia érdek volt beltenyészet elkerülése. Ennek a minél nagyobb, annál jobb volt az érdeke, de a néhány százfős közösség már megfelelt. Ezt sem vették szigorúan, az egy napi járóföld nem számított különlegesen ritka párválasztási határnak. Francia adatokat ismerek. A közkorban a házasságok kilencven százaléka tíz kilométernél közelebbi területről történt.

Gazdasági érdek a termékek beszállíthatósága volt. A termékek csak bizonyos számú közösségben voltak a család lakása közelében biztonságban. A települések nagyságát a szállíthatóság határozta meg. A szállíthatóság a terepviszonyoktól, és a szállítási módtól függött. Ezért a csatornázott síkságokon, és a száraz, sík területen nagyobbak voltak a lakóközösségek, mint a tagolt, csapadékos terepeken. A hegyekben a völgyek jelentették a lakott térségek határait.

Az igásállatok előtt sűrűbb volt a településhálózat és kisebb létszámúak a települések. Az igásló gyorsabb mozgása nagyobb távolságról való behordást biztosított, mint az ökrös szekerekkel történő, ezért nagyobbak lettek a települések. A traktorok megjelenése tette először lehetővé, hogy a lakóhelytől tíz kilométerekre is történhetett hatékony földművelés.

Az ipari forradalom előtt a munkaerő nagy többsége a mezőgazdaságban, illetve az azt kiszolgáló és kiegészítő iparokban dolgozott.

Az ipari forradalom után a gyarmattartó országokban történt meg először, hogy a lakosság többsége már nem a mezőgazdaságban dolgozott. A végső fordulatot azonban a 20. századi agrártechnika és a közúti közlekedés gépesítése hozta.

Ennek köszönhetően, a mezőgazdasági termelésben dolgozók aránya tizedére csökkent. Ebből fakadóan a falvakban élő lakosság többsége is városlakó, még nagyobb többsége a városokban dolgozó lett.

Azt, hogy milyen a jelenkor fejlett társadalmaiban az optimális településhálózat Kanadában és Ausztráliában láthatjuk. Ebben a két országban ugyanis szinte lakatlan térségbe telepedett le a munkaerő, tehát a lakhelyének nem volt kötődése. Mindkét országban a lakosság négyötöde néhány, milliós nagyvárosban, és annak alvóövezetében él. A gépkocsi és a fejlett úthálózat lehetővé teszi a több tíz kilométerről történő munkába járást is.

Kezdetben a lakhelyének megválasztásában lakosság nagy többségét csak védelmi szempontból érdekelte. A vasút megjelenése előtt, az államok nem is voltak gazdasági egységek. Előtte a megtermelt nemzeti jövedelem kilencven százalékát nemcsak a lakóhely környékén történő munkamegosztásban termeték, hanem négyötödét ott is fogyasztották el. Szinte csak a katonáskodás, a felső képzés, valamint a közigazgatás felsőbb szintje lépett túl a lakóhely környékén.

Az egy napi járóföldnél nagyobb térség csak a vasút és a gyáripar elterjedése után szövődött össze. Az emberi fajra is igaz, hogy az emberek, áruk és szoláltatások távolságlegyőző képessége határozza meg az életterek nagyságát. Ebből fakadóan a közösségük optimális nagyságát is. Ezt azonban nem szükségszerűen követi a közigazgatási és politikai közösségek optimális nagysága.

Ma már bizonyos munkaerő, bizonyos áruk és bizonyos szolgáltatások esetében nem szempont a távolság, mivel a jelentőségükhöz képest elenyésző a távolságlegyőzés ideje és költsége. Ez ma már megvalósult az információ áramlásában. Ez a fejlett országok iskolázott lakói számára is megvalósult, az élőbeszéd, a dokumentáció szinte bármikor, bárhova és bárhonnan elérhető. A nagyon fontos személyek, a sürgős és értékes tárgyak egy nap alatt bárhova eljuttathatók. Az áruk a világ jelentős kikötői között, távolságtól szinte függetlenül, olcsón szállíthatók. Olcsóbban, mint a településen belüli kisebb tételek. Egy zongora átvitele a másik szobába, egy tonnás tárgy átszállítása a másik utcába, sokkal költségesebb, mint egy tonna nagykereskedelmi áru eljuttatása az egyik jelentős kikötőből a másikba.

Az emberiség egységes érdeke lett az emberek és áruk politikai határoktól független mozgathatósága. De már itt is felmerülnek az aggályok. Egy elmaradt ország nem fejlődhet egészségesen, ha nem képes az áruk, a munkaerő szabad mozgása ellen védekezni. Ebből nem értette meg semmit az EU vezetői.

Ennek tükrében a Közös Piacnak nagy híve voltam, és maradtam annak ellenére, hogy az EU segíti a gyengébb tagországokat, mindenek előtt a latinokat. Még az sem tuják, hogy a segélyektől nem csökken, hanem tovább nő a puritánok és a mediterránok közti szakadék. Minden bizonnyal, nemcsak minden segélyezett örül a segítségnek, de a segélyezők is azzal az örömmel adják, hogy lesz hatása.

A segélyezés hatékonyságában soha nem hittem. Nem is igazolódott sehol a világon. Ideje volna megtanulni, hogy a meg nem dolgozott jövedelem hosszú távon többet ért, mint használ.

Ezt mutatja az EU újraelosztásának tapasztalta is. A bevételeinek nagy többségét a kevésbé fejlettek felé csoportosítja át, azok mégis egyre jobban lemaradnak. Az ágazatok között messze a mezőgazdaság támogatottsága a legnagyobb, mégsem közeledik az amerikai farmergazdaságok színvonalához, sőt.

Példának elég volna felhozni a kisnépességű, olajban gazdag arab országok példáját. Bányajáradék címén többször annyit kapnak, mint amennyit az EU újra eloszt, a társadalmuk mégis középkori marad.

Még nem akadt Brüsszelben senki, aki felismerné, mennyivel előbbre tartanánk, ha a segélyek helyett a szellemi vagyonba fektettek volna. Pedig az EU minden nagyvonalúan támogatott célja eredménytelen maradt.

Visszatérve a kiinduló kérdésre.

Van értelme Európa Nyugati felének integrációjának? Lehet-e három eltérő kultúrájú, és 1:4 jövedelemszóródású országokból egységet kovácsolni?

Egyértelmű a válasz: Még akkor sem, ha nem nagyon ostobákra bízzák.

Bármennyire egyértelmű tény, hogy azonos kulturális környezetben mindig kisebbek tejesítenek jobban, a politikusok mindig a minél nagyobbra törekszenek. Számukra a közösség nagyságának a növelése a cél, a társadalomé azonban a minél nagyobb jólét, és a minél hosszabb, egészséges élet. Ebben a kisebbek sokkal kedvezőbb helyzetben vannak.

Az is igaz, hogy a kicsiség csak azoknak előny, akik az átlagnál életképesebbek. Az országokat alkotó közösségekre is igaz, hogy segíteni csak azt érdemes, aki a segítség nélkül is boldogulna. A segítség hatása a megsegítettnek az átlagtól eltérő képességével hatványozottan nő. Vagyis, minél nagyobb a segélyezett átlag feletti képessége, a segítség hatványozottan jobban hasznosul. Akinek az átlag alatti a képessége ott negatív hatás nő hatványozottan.

AZ EURÓPAI UNIÓ VEZETTÉSE EGYRE GYENGÉBB SZÍNVONALÚ

Azt, hogy az Európai Unió vezetése gittegylet, jól bizonyítja, hova jutott, és most a csődben sem a vállságba juttatókat teszik felelőssé. Nem a felelősek megbüntetésére gondoltam. Csak a felelősök lecserélésére. Az EU jelenlegi vezetése eleve alkalmatlan a sikeres működtetésre. Erre a vezetők képessége, és a hatásköre eleve alkalmatlan.

A részvénytársságok gyakorlatát kellene átvenni. Ott fel sem merül a felelősségre vonás, mert tuják, hogy az okozott kárt egyrészt úgysem lehet ezzel csökkenteni, hiszen a felelőseknek nincsen erre forrásuk. Az sem vonható kétségbe, hogy a nagy károkat nem a rosszindulat, hanem a hozzá nem értés okozza. Ha a felelősök okozóját kellene keresni, akkor kiderülne, hogy azok a felelősek, akik nem megfelelőkre bízták a feladatot. Ezért nem büntetnek, hanem a bajba jutott vállaltok vezetését cserélik le.

Az euró övezet, de az egész EU vállsága évtizedekkel ezelőtt kezdődött, amikor egyre gyengébb káderekre bízták a felső vezetést.

Először azt kellene felismerni, hogy miért süllyed ilyen mélyre a brüsszeli vezetők színvonala.

Aki ebben a tényben kételkedik, gondoljon arra, hogy a kor legjelentősebb politikusai indították útjára az európai közösséget. A legnagyobb francia és német politikusok. A történészek máig ismerik a nevüket. Ezzel szemben az EU jelenlegi vezetőit ma sem ismerik, és senki sem fog rájuk emlékezni. A jelenlegi elnök is csak azért közismert, mert az ő nevét olvassák, őt látják naponta a kommunikációs csatornákon. A többieket ma sem ismerik, nemhogy emlékezzenek rájuk. Az EU vezetése olyanokból áll, akiket otthon nem tudtak, vagy nem akartak látni, vagy a bukásukat érezve, a jó fizetésért oda menekültek.

Történészként megtanultam, hogy csak az új utak kereső csapát az értelmiségi elitből kell válogatni. Aztán, minél reménytelenebb utat választott ez az elit csapat, annál gyorsabban, és annál mélyebbre süllyed a vezetők szellemi színvonala.

Példaként az 1717-es bolsevik forradalom népbiztosainak összetételtét hasonlítottam össze a rendszer összeomlása előtti csapattal. Lenin csapatát a történelem legmagasabb intellektuális szintű kollektívájának, és Brezsnyev csapatát pedig a legalacsonyabb szintűnek tartom.

Nem sokkal kisebb különbség van a Szén és Acél Uniót létrehozók, és az EU jelen vezetői között.

Miért válik jellemzővé a kollektív vezetés csökkenő szellemi szintje?

Azért, mert a kollektíva tagjainak az érdeke, hogy olyan legyen a vezetője, aki nem nő a fejükre. Legyen minél öregebb, mert hamarabb kidől a sorból, és akkor esély van az utódlására, és legyen minél szürkébb, mert nem kell tőle félni. Ezért lett a fiatal, tehetséges népbiztosok tanácsából a nagyon öregek, és szürkék politikai bizottsága.

Ezért jellemző a vallások történelmére is, hogy zsenik alapítják, majd idővel a konzervatív szürke aggastyánok kezébe kerül. A keresztény vallási vezetők átalagkora alapján is meg lehet állapítani, hogy a vallás mennyire van lemaradva a kor követelménye mögött.

Ezt a bölcsességet egy 16. század végén élt, németalföldi lutheránus pap naplójából tanultam, akinek feltűnt, hogy Kijevig tartó útja során megfigyelte a püspökök átlagkorát, ami ezer kilométerenként, keletre haladva, tíz évvel növekedett. Magyarországon a katolikus püspökök húsz évvel öregebbek voltak, mint a lutheránusok. Ukrajnában sem nyolcvan évnél fiatalabb, sem lutheránus püspökök nem volt.

Miért állítanak egyre gyengébb kádereket az EU felső vezetésébe?

Mert a kijelölői látják, hogy ott nem történik semmi igazán, a hazai hatalmi viszonyokat alakító döntés. Arra összehívják a kormányok vezetőit. Ehhez járul, hogy végül csak olyan közös jelöltben állapodnak meg, amelyiktől nem kell félni. Az EU vezetői a kontraszelekció alapján kerülnek pozícióba.

Elég néhány példát felidézni.

Mivel az elnöki poszt a legfontosabb, annak betöltésére fordítanak a legnagyobb figyelmet. Ez esetben kell a legjobban vigyázni arra, hogy oda aztán ne kerüljön senki, akinek esetleg önálló koncepciója, vagy befolyása van.

Mivel Németország a legerősebb tag, kézenfekvő lett volna, ha tőlük állítanak oda egy erős egyéniséget. Ez ellen azonban elsősorban a franciák tiltakoztak. De tiltakozott minden tagállam. Bárki lehet, csak ne olyan, akinek saját gondolata születhet.

Az EU első emberi az elnök. Az volna a természetes, hogy német elnöke legyen. De ez a franciák számára a szoros barátságuk ellenére elfogadhatatlan. Az angolok nem szívesen vállalnák a főszerepet. Ezért kellett egy kis kudarcos ország képviselőjét jelölni erre a nagyon fontos posztra. Így lett a portugál Baroso az elnök. Akinek e magas posztján aztán megnőtt az önbizalma. Az először segélyezésre szorult ország szakembere lett a kioktatója azoknak, akik előtt az ő országa már bemutatta a pénzügyi vállságba jutás példáját.

A múlt héten már akkora volt az önbizalma, hogy nagyképűen oktatta ki a kanadai újságírót azzal, hogy a pénzügyi vállság kirobbanásáért az Egyesült Államok a felelős. Csak megjegyezem, hogy a kérdést feltevő újságíró abból az országból való, amelyiket a nyugati országok között a legkevésbé érinti a pénzügyi vállság. A megkérdezett Baroso pedig annak az országnak a fia, amelyik a négy reménytelen helyzetbe jutott mediterrán ország között még Görögországot is megelőzte a segítségre szorulásban.

Az is ismert, hogy az Egyesült Államok külügyi vezetői sírnak, mert nem találnak partnert, aki az EU-t képviseli. Kerestek tehát erre a posztra valakit, de az eszükbe se jutott, hogy először a külügyi vezető hatáskörét kellene megállapítani.

Emlékem szerint, e posztra felmerült a fiatalon forradalmár, később sikeres német külügyminiszter Joschka Fischer neve. Természetesen ettől nemcsak a német kormány, de minden tagállam megrettent. Az angolok, akiket a legkevésbé érdekel az EU külpolitikája, találtak valakit, akinek a nevét ma is csak az érintett külügyesek ismerik, őt mindenki lelkesen elfogadta.

De az elnöktől eltekintve, a többi témafelelős sem ismertebb. A nevüket még akkor sem jegyezzük meg, ha éppen ellenünk hoznak valami dörgedelmes figyelmeztetést. A figyelmeztetés ugyan fontos, fájdalmasan érintő lehet, de az aláírójuk neve ettől mellékes marad.

A javadalmazásuk azonban magas, ők a legjobban megfizetett politikusok.

Érthetetlennek tartom, hogy a 27 tagország egyike sem vetette fel a kérdést, alkalmas-e az EU vezérkara arra, hogy rábízzák Európa nyugati felének sorsát. Erre a kérdésre minden alapot megadnának a tények.

Milyen vezetés az, amelyik csak akkor látja a tagországok nagyobbik felének a reménytelen eladódását, amikor azok már fizetésképtelenek. Amikor a nemzetközi hitelminősítők jelezni kezdték a közelgő tragédiát, ellenük fordultak. Nekik olyan hitelminősítő kellene, amelyik azt jelzi, amit ők szeretnének hallani.

A hitelminősítők valóban rosszul vizsgáztak, mivel bíztak abban, hogy a hitelező gazdagabb, takarékosabb tagállamok fizetni fognak a felelőtlenül eladósodottak helyett. Vagyis azt várták, ami bekövetkezett, de azzal ne számoltak, hogy a hitelező országok közvéleménye nem fogja megengedni, hogy örökké mások hibáiért fizessenek. Ezek politikai vezetői most ugyan minden napnak örülnek, amivel késik, ami már elkerülhetetlen. Jellemző, hogyan örültek a görög választásoknak, amelyiken olyan eredmény született, ami az azonnali csőd helyett néhány hónapos kését jelent.

Valamit azonban a hitelminősítők is későn ismertek fel. A hitelező országok politikusi számára bukást jelent, ha hajlandók fizetni az adósok számláit. Ők megtennék, de a választók nem engedik.

A közvélemény számára egyszer az is érthető lesz, hogy nem volt az EU külpolitikáját képviselő személy. Hát azt is választottak, természetesen hatáskör nélkül. Alig maradna a 27 állam külügyminisztereinek a feladata, ha volna közös képviselőjük. Tehát legyen valaki, de annak ne legyen hatásköre.

Az egyre mélylő vállság ellenére a brüsszeli adminisztráció azonban tovább éli látszathatalmát. Minél nagyobb a baj, annál kisebb ügyekben fontoskodik.

Ebben az első példát mi éltük meg. Mivel a liberalizmusában legerősebb európai magyar kormány csúfosan megbukott, a nemzetközi liberális erők velünk szórakoztak.

Ugyan mi is erőnkön felül eladósodtunk, de a helyzetünk lényegesen kevésbé tragikus, mint a mediterrán országoké, vagy Romániáé, de most minket leckéztettek. Ebben aztán minden nemzetközi liberális erő lelkes támogatója lett. Éppen jól jött nekik, hogy a nagy tragédiáról a kisebb, formai hibák felé terelhetik a figyelmet. Velük foglalkoznak.

Valóban nem voltunk kellően udvariasak az IMF helyi csapatával. Azért az IMF vezetőinek illene tudni, hogy az ideküldött csapatuk is bambán nézte, amikor a magyarországi kedvenceik folytatták az ország, a közigazgatások és a lakosság felelőtlen eladósodását. Nem tudom, hogy miért vannak itt, ha nem láttak semmit. Aztán, hogy megbukott a kedvencük, a szoclib kormány, hitelen felébredtek, és hangosak lettek. Fel sem vetették, hogy kik adósították el az országot, nem látták, hogy a katasztrofális munkanélküliség ellenére a lakosság svájci frankban felvett hitelei az egekbe szálltak. Azt ugyan megértem, hogy az új Fidesz kormánynak meg kellett volna tőlük szabadulni. Ennek formáját azonban az eladósodott ügyfél kötelező szerénységével kellett volna kezelni, akkor is, ha a felelőtlen hitelezésekben, csendben, ők is vastagon benne voltak.

A nemzetközi liberális erők erejével nem számoltunk. A külső és belső adósságunk, és a gyorsan bontakozó euró vállság óvatosabb viselkedést követelt volna. A Fidesz, és a KDNP jobboldalát mérsékletre kellett volna inteni. Sok labdát dobtunk fel, amit úgy értékelhettek, mint a magyar jobboldal és az antiszemitizmus feléledését. Számolni kellett volna a hazai jobboldal törekvéseinek várható nemzetközi visszhangjával.

Az antiszemitizmus kicsiben is hiba, főleg, ha azok követik el, akiknek a lelkiismerete nem lehet tiszta. Ahogy ebben a tekintetben nálunk sokkal bűnösebb németek kényesen vigyáznak arra, hogy ne hergeljék maguk ellen a világ zsidóságának indulatát, mi is tapintatosabbak lehetnénk.

Az illetékeseknek látni kellene hogy Horthy Miklósnak, Váss Albertnek, Nyírő Józsefnek a nemzet nagyjai közé emelése mögött nem a tényleges érdemeik, hanem a magyar jobboldal buzgalma húzódik meg. Horthy Miklós nem szolgálta meg, hogy történelmi nagyjaink közé soroljuk. Vass és Nyírő nem voltak akkora zsenik, hogy bűneiket felejtve a zsenik közé emeljük őket. Főleg nem akkor, amikor az ország nemzetközi megítélését ez rontja. Egyikük sem volt olyan nagy, hogy bűneiket megbocsássuk. Még nagyobb hiba Horthyt Károlyi Mihállyal, Vass Albertet és Nyirő Józsefet József Attilával szemben nagynak feltűntetni.

Ezerszer fontosabb feladatunk volna a másfélmillió lakosunk két évtizedes munkátlanságát megszüntetni, mint a történelmünket most a másik irányban torzítani.

Az EU most a jelenlegi magyar kormány bírálatában kéjeleg, az előzővel nem volt semmi baja. Annyit Brüsszelben is illene tudni, hogy a jelenlegi baj okozója nem a jeleneti, hanem az előző kormány volt. Azt a magyar választók bűneinek megfelelő büntetésben részesítették. Az a kormány úgy bukott meg, amire a demokráciák történetében még nem volt példa. A nem listás mandátumok 99 százalékát megnyerte. Az ilyen bukott kormányt nem volna szabad felmenteni. A jelenlegi magyar kormány a választáson minden EU tagországnál nagyobb támogatást kapott. A demokráciákban az ilyen győztest tisztelet illeti. Az ilyen vesztes pedig rászolgál a kritikára. Brüsszel azonban nem annak alapján kezeli a tagországok kormányait, hogy mennyire áll a népük mögötte, hanem a szerint, neki mennyire tetszik.

A másik példám.

Az EU vezetése a jegybank önállóságát félti. Nem tartozom azok közé, akik a jegybankot a törvényhozás fölé helyezik. Vannak ugyan olyan intézmények, ilyen a jegybank is, amelyek vezetésének lecserélését nagyobb többséghez kell kötni, de egyetlen szerv sem legyen a választók nagy többségével szemben védett. Különösen akkor nem, ha súlyos hibákat követett el. Márpedig az ország eladósodásáért a jegybankunk is súlyosan felelős. Bambán nézte nemcsak az ország gazdasági erejét meghaladó eladósodását, de még fontos szerepet is játszott abban. Ennél is nagyobb a felelőssége abban, hogy az ország közigazgatásai, és lakossága példátlan mértékben eladósodott egy nem tagország valutájában, vagyis olyan pénzben, amire nemcsak nekünk, de az EU-nak sem lehet befolyása.

A jegybank felelőssége az eladósodásban, egyértelmű abban is, hogy a forintot jelentősen felértékelve tartotta. A középiskolás fokon is elvárható annak az ismerete, hogy minél gyengébb egy ország, a valutáját annál jobban leértékelve kell tartani. Csak ezzel képes olyan külkereskedelmi eredményt elérni, amire elengedhetetlen szüksége van. Márpedig az eladósodást, még kevésbé a már megtörténtet csökkenteni csak leértékelt valutával lehet.

A jelenlegi euró vállság jórészt abból fakadt, hogy a kevésbé fejlett, és a takarékosságot nem ismerő országok is tagjai lettek az euró övezetnek. Ennek következtében olyan valutájuk lett, amit nem tudtak leértékelten tartani. Ebből fakadt, hogy a túlköltekezésük által létrejöttnél is nagyobb pénzhiányuk keletkezett. Azt pedig csak irreálisan magas kamatok mellett tudták hitellel fedezni.

Mi szerencsések lehettünk volna, hiszen megmaradt a forintunk, amit mi szabályozhatunk. A mi jegybankunk azonban nem az eladósodásra játszó kormány ellen lépett fel, hanem segédkezett az adósság olcsóbb finanszírozásában, és a svájci frankban való eladósodásban. Mi azért kaptunk a jelenleginél alacsonyabb hitelt, mert a forint irreálian, mintegy 30 százalékkal fel volt értékelve.

Az már elkerülte a jegybank vezetőinek a figyelmét, hogy ez a kemény forint nem teszi lehetővé, hogy a külkereskedelem és az idegenforgalom aktívuma megfeleljen az ország érdekének. A jegybank vezetése nem vette tudomásul, hogy a kemény forintunk mellett csökken az export, és nő az import hatékonysága, hogy nekünk olcsó a külföldi nyaralás, a külföldieknek pedig drága.

Véleményem szerint, 2010-ben nemcsak a kormánynak kellett eltűnni, de a jegybanknak is új vezetésre lett volna szüksége. A törvényhozásnak meg kellett volna állapítani, hogy nemcsak a kormány, de a jegybank is felelős az eladósodásért, mindenek előtt a lakosság svájci frankban történőért, tehát annak új vezetésre van szüksége.

Ezt azonban nemcsak az akkori, de még a jelenlegi alkotmányunk sem engedi meg. Nem azért, mert mi ilyen alkotmányt akarunk, hanem azért, mert még mindig elég erős a liberális pénzvilág ahhoz, hogy kikényszerítse a jegybankok függetlenségét a törvényhozás bármekkora többségével szemben.

Azt még megértem, hogy az IMF ragaszkodik a jegybankok érinthetetlenségéhez, de azon botránkozom, hogy Brüsszelnek is ez a véleménye. A törvényhozás akár hadat is üzenhet, de a jegybankokkal szemben, bármekkora többség esetében nincs hatásköre.

Azt, hogy a jegybank sérthetetlen, egyelőre tudomásul kell venni.

Azon azonban már joggal botránkozok, hogy Brüsszel szórakozik velünk abban, hogy milyen legyen a sajtótörvény, de még abban is, hogy ki főzhet pálinkát, és mekkora legyen a tyúkok ketrece, milyen jelvényeket kell hordani, mikor, hova vonulhatnak a melegek. Az még nem zavarna, ha azt is fontosnak tartanák, ami nemcsak nekünk, de nekik is nagyon fontos.

Európa legnagyobb baja abból származik, hogy kevesen, és keveset dolgoznak. Ez éppen nálunk a legnagyobb. A munkaképes lakosság foglalkoztatásában az utolsók vagyunk. Ezért Brüsszelnek is ezt kellene leginkább számon kérni. Még abban sem vagyok biztos, hogy Baroso úrnak van erről tudomása. Ő is mediterrán ember, aki képtelen felfogni, hogy a siker érdekében dolgozni is kellene.

MINT VÁRHAT EURÓPA AZ UNIÓTÓL?

A jelenlegi formájában semmi jót. Ez az Európai Unió a következő tíz évben, a fejtett világon belül, egyre jobban le fog maradni. Annál inkább, minél később ismeri fel, hogy a jelen formájában és céljaival működésképtelen. Ez ugyan a 17bország közös pénze esetében a leginkább nyilvánvaló, de az alapvető céljai is, felülvizsgálatra szorulnak.