2017. január 11., szerda

Foglalkoztatás

Tartalom

Kopátsy Sándor                EF                    2017 01 10

Foglalkoztatás

1954 óta prédikálom, hogy a társadalom érdeke a viszonylag magas foglalkoztatás, ezért a munkaerőt olyan árunak kell tekinteni, aminek olyan legyen az ára, amin viszonylag magas foglalkoztatás valósul meg. Azt mégsem fogalmazta meg egyetlen társadalomtudós sem, hogy minden osztálytársadalomban azért volt alacsony a foglalkoztatás, mert a munkaerő kínálata meghaladta a keresletét. A munkaerő kínálata pedig azért volt a keresleténél sokkal nagyobb, mert gyorsabb volt a spontán népszaporulat, mint amennyivel a munkaerő kereslete nőhetett. Csak az értheti meg az osztálytársadalmak közgazdaságtanát, aki a túlnépesedéssel, a társadalom foglalkoztatási igényénél több és jobb munkaerő kínálatával nem számol. Ezzel azonban egyetlen társadalomtudós nem számolt. Marx sem.
A Marx által elképzelt kommunista társadalom sokkal több és jobb munkaerőt termelt volna, mint ami a tőkésosztály igényéhez mérten is jobb és több lett. Fel sem vetette, hogyan lehet majd ezt a jobb és több munkaerőt foglalkoztatni. Ez a logikai hiba fényesen bebizonyosodott 1990 előtt Kínában. Pedig ott is megtörtént az erőltetett iparosítás, ami minden bolsevik szocialista társadalomra jellemző volt. Azonban kiderült, hogy a gyorsan növekvő lakosság felnevelését, munkahely teremetését és vagyonigényét képtelenség biztosítani.
Ahogyan a kínai pártvezetés felismerte, hogy az évente 25-30 millióval növekvő lakosság felnevelése felszívja a felhalmozási források jelentős hányadát. Ehhez járult, hogy évente ennél is többel nőtt volna a spontán urbanizáció, a munkahely teremtési igény. Kínában is bebizonyosodott, hogy az 1-2 ezreléknél gyorsabb lakosságnövekedés esetén nem lehet növelni az egy laksora jutó jövedelmet, vagyont és iskolázottságot. Ezért nyúlt az erőszakos gyermekvállalás korlátozásához a kínai reform. Az amerikai demográfusok számításai szerint, a reform első 25 éve alatt 500 millióval csökkent a gyermekvállalás. Azt azonban nem számolta ki senki, hogyan alakult volna Kínában az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon, az iskolázottság átlaga és színvonala, ha nem történik meg az egyetlen gyermekvállalás drasztikus kikényszerítése.
Miért maradt a nyilvánvaló túlnépesedés rejtett.
Minden társadalmi sejt, a családtól az államig természetes adottságnak, problémamentesnek fogadta el a népszaporulatát. Csak azt látták, hogy a közvetlen versenytársaikkal szemben előnyt jelent a nagyobb létszám. A népesebb állam, a népesebb település és a népesebb család látszólag előnyt jelentett a versenytársakkal szemben. De csak látszólag, az erőszak alkalmazása esetén.
Bármennyire egyértelmű volt az általános jelenég, hogy a kisebb államokban magasabb volt az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon, mint a nagyokban. Ami óta, ha nem is mérni, de felbecsülni tudjuk az egy lakosra jutó jövedelmeket, a városállamokban mindig magasabb volt ez a mutató, mint a nagy államokban. Az európai középkorban a városállamok voltak a leggazdagabbak, az államokon belül pedig az önkormányzatú városok. Jelenleg Európa hat leggazdagabb, legfejlettebb állama, Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország, Svájc és Hollandia, viszonylag kis lakosságú. A másik négy a tíz között, Kanada, Új-Zéland, Ausztrália és az Egyesült Államok között csak az utóbbinak van 50 milliónál nagyobb lakossága. Az EU négy legnagyobb lakosságú országa közül csak kettő van az első húsz között, kettő pedig csak az első harmincban.
A katonai erő és a jólét mércéje szinte ellentétes volt. A történészek mégis az államok nagyságát a lakosságukkal mérték és mérik ma is.
A családok esetében még inkább egyértelmű, hogy a kisebb családok a gazdagabbak. Ennek ellenére még nem találkoztam olyan szociológiai felméréssel, ami kimutatta volna, hogy a családok egy tagjára jutó jövedelem döntően a keresők és az eltartók arányától függ. Ez a jelenkori társadalmakban még markánsabban jelentkezik, hiszen egyre jobban kitolódik a keresővé válás.
Ennél is fontosabb mérce a jelenkori fejlett társadalmakban a felnevelés költsége. A jelenkori nemzedéknek már közel vele diplomázik, és 80 százaléka középfokú végzettségű lesz, azért a keresővé válás 19-24 éves korra nyúlik. Az pedig az egyik utolsó felmérésem eredménye, hogy az iskolázottság szintje és minősége szorosan függ a gyermekszámtól. Az egyetlen gyermek felnevelése a legjobb, és ez a vállalt gyermekszámmal egyre csökken. Ez olyan markánsan jelentkezik az oktatási rendszerben, hogy az államok igyekeznek titokban tartani.

Több gyermek született, mint amennyit a szülők akartak.

A római katolikus vallás hisztérikusan ragaszkodott a dogmához, hogy a fogamzás isteni akarat, amibe a szülőknek nincs beleszólása. Ez a fogamzásgátlás megoldása esetében elviselhetetlen népszaporulatot jelentett volna. Vagyis e vallás hívei lényegesen több gyermeket neveltek, mint amennyit akartak. Illetve a katolikus vallás hívei, ha nem elviselhetetlenül gyors a népszaporulatuk, rendszeresen használják a fogamzásgátlókat.
A történészek azt sem vetik fel, hogy a nagyarányú gyermekvállalás fontos oka volt a megszületett gyermekek magas halandósága. A középkorban a gyerekek harmada egy éves kora előtt meghalt. Több évszázadon keresztül csak egyéves korban keresztelt az egyház, mert a szülők szerették volna a keresztnevüket a gyermekükkel örököltetni.
Még meggyőzőbb a tapasztalat, hogy még a leginkább elmaradt társadalmakban is csökkent a gyermekvállalás, ráadásul a szülők jövedelmével és iskolázottságával fordítottan arányosan.
A mindkét nem számára elérhető fogamzásgátlók előtt nem volt eszköze ahhoz, hogy a fogamzást szabályozzák. Az emberi faj természetes szexuális vágya, ahogy 25 év fölé emelkedett a várható életkor egyre több szülést eredményezett, mint amennyi utód eltartásának a képessége növekedhetett.
Először a gabonatermelő és a pásztorkodó társadalmak biztosítottak a 25 évnél magasabb várható életkort, ami viszonylag gyorsan, spontán egész százalékos népszaporulatot eredményezett. Ezzel szemben az életterek eltartó képessége legfeljebb 1-2 ezrelékkel nőtt. Ezért az osztálytársadalmak spontán népszaporulata nagyságrenddel nagyobb lett, mint a lakosságeltartó képesség növekedése.
Minden társadalmi egység a családtól az államig a versenytársaival folyó versenyben arra törekedett, hogy népesebb legyen. A családtól az államig az egymással szembeni erő látszólag a létszámtól függött. Ezért aztán tudomásul sem vették, hogy az elért eredmény, vagyis az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon optimuma csak a nagyon kismértékben változó lakosságszám mellett volt biztosítható. Ennek ellenére csak két kivételes példát ismerek az optimális lakosságszám elérését szolgáló megoldásra.

Az európai agrártechnikai forradalom feudális társadalma.

A földesurak felismerték, hogy a birtokuk jövedelme akkor lesz maximális, ha a földjüket viszonylag nagy jobbágytelkekre osztják fel a kiscsaládos jobbágyaik között. Ez a nyugat-európai társadalomfejlődés egyik legjelentősebb forradalmi változása volt. Ennek ellenére a történészek szinte említést sem tesznek arról, hogy Nyugat-Európa elsősorban annak köszönhetően vált a sokkal ősibb magas-kultúráknál hatékonyabbá, mert a kiscsalád sokkal hatékonyabb társadalmi sejt, mint a nagycsalád.
Ezt már középiskolás koromban felismertem. A Nyugat nagy társadalmi forradalmai, a reneszánsz, a reformáció, az ipari forradalom, a felvilágosodás, a tudományos és technikai forradalom csak a kiscsaládos Nyugaton terjedhetett el. Azt már csak most teszem hozzá, hogy a Távol-Kelet is csak akkor vált a Nyugat versenytársává, amikor ott is a kiscsalád vált a jellemző családformává.
A jelenkorban pedig egyre inkább a kiscsalád válik jellemzővé még a túlnépesedő és lemaradó társadalmakban is.
Annak ellenére a családformával alig foglalkoznak a társadalomtudományok, pedig ez volna a jelenleg folyó események megértésének egyik kulcsa.

A magyar református falvak egykézése.

Ezzel a problémával már nagyon fiatalon találkoztam. Fülep Lajos könyve, a Magyarság pusztulása hívta fel rá a figyelmemet. Nemcsak az enyémet, hanem a népiekét általában. Aztán, mint a Nemzeti Parasztpárt Baranya-megyei titkára munkaterültem részévé vált az egykével való foglalkozás is. Többször találkoztam vele Zengővárkonyban a református parókián. Mivel apámnál is idősebb, mogorva református papot ismertem meg, nem pedig Ady Endre ivó cimboráját, vitába nem keveredtünk annak ellenére, hogy én az egykésben inkább a pozitívumot láttam. Erre Baranya-megyében bőven volt alkalmam, hogy az egykézés előnyét is lássam. Előtte ugyanis három Somogy-megyei faluban földosztó voltam, és az kellett látom, hogy a falvakban háromszor annyian kényetlenek megélni, mint amennyi elegendő volna a föld megművelésére. Elsősorban azért maradnak szegények a falvak, mert többen voltak kényetlenek megélni a falu határának megműveléséből, mint amennyi elegendő volna a megműveléshez. Baranyában aztán az is láttam, hogy az egykéző reformtus falvak lényegesen gazdagabbak, mint a sok gyermeket vállaló katolikusok.
A másik érven pedig az volt, hogy nálunk nem kevesen születnek, hanem hamar meghalnak. Akkor Ausztriában és Csehországban annyi volt a nők termékenysége, mint nálunk, de 8, illetve 6 évvel hosszabb volt a várható életkor. Ezért fel sem merült a népesség pusztulása. Tehát nem a születés volt kevés, hanem a halálozás sok.
Már akkor is feltűnt, hogy az egyetlen gyermeket jobban felnevelték, iskoláztatták. A Parasztpárt községi titkárai között a sikeresek szinte mind református egyetlen gyermek voltak. De akkor még nem volt tényleges értelmiséghiány, mint ma. Most az írogatom, hogy az egyetlen diplomás nagyobb érték a társadalom számára, mint hat képzetlen. De a 40-es években még én sem ott tartottam. Most azt hirdetem, hogy Kínában ugyan túlságosan csökkent a gyermekvállalás, de az átlagos értékük sokkal nagyobb lett. A jelenkor társadalmának nem több lakosra, hanem több kiművelt emberfőre van szüksége. Ennek ellenére a liberális Nyugat ma is darabra méri a következő generációt, pedig az értékével kellene mérni. Ekkor kiderülne, hogy Kínában ugyan csökken a generáció létszáma, de az éréke sokkal gyorsabban nő, mint bárhol a világban.
Megint csak idézem a tanácsomat.
„Ha Magyarországon a családok felső harmadában annyi gyermek születne, mint az alsóban, az alsóbban pedig csak annyi, mint jelenleg a felsőben, ötven év múlva háromszor gazdagabb társadalom lennénk, mint a jelenlegi gyermekvállalási struktúra mellett.”
Még egyszerűbben megfogalmazva, a jelenkori társadalom jövője elsősorban a gyermekvállalás családi struktúráján múlik.

A Nyugat élettere tízszeresére nőtt.

Az emberi faj története Amerika felfedezéséig lényegében az egymással alig érintkező kultúrák életterében játszódott. Azon belül kellett egymástól szinte függetlenül, eredményt mutatni. Amerika és Óceánia felfedezése azonban a Nyugat számára teljesen új, megkülönböztető lehetőséget biztosított. A nyugati keresztény Európa mintegy 5 millió négyzetkilométer életteréhez 50 milliónál nagyobb új, viszonylag alig lakott, és a társadalmi fejlődésben elmaradott élettérhez jutott. Ennek a jelentőségét még nem vetette fel senki.
Európa nyugati fele soha nem volt olyan túlnépesedett, mint a nála évezredek óta sokkal fejlettebb eurázsiai magas-kultúrák. Az emberiség három magas-kultúrája, a távol-keleti, vagyis a kínai, a dél-ázsiai, vagyis az indiai, valamint a közel-keleti, vagyis a mezopotámiai és az egyiptomi viszonylag gyorsan túlnépesedettek lettek, és terjeszkedésükre nem kínálkozott további élettér.
Ezzel szemben a Nyugat kezdettől fogva viszonylag alulnépesedett volt, mivel a természetes csapadékra épült gabonatermelése tized akkora népességet tudott eltartani, mint az önözött gabonatermelés. Ehhez járult, hogy a Nyugat feudális társadalma egy nőre 2-3 születéssel alacsonyabb gyermekvállalású volt. Tehát sokkal alacsonyabb túlnépesedési nyomás alatt működő táradalom volt.
A felfedezett kontinensek viszont eleve nagyon kis lakosságúak voltak.
Amerikában ugyan volt két magas-kultúra, de azok mindegyike megrekedt a kapás növénytermelés szintjén, és a kultúrát eltartó képességű térségeknek tizedét sem talpülte be.
A maya kultúra Észak-Amerikában csak a mai Mexikó területén volt, amelyik ugyan tudásban, kultúrában, mindenekelőtt az építészetben és a csillagászatban, valamint a kapás növénytermelésben a három klasszikus magas-kultúra szintjére emelkedett, de képtelen volt a nagy lakosságot eltartó szántóföldi növénytermelésre. Tegyük hozzá, hogy Amerikának a pásztorkodásra alkalmas óriási térsége viszonylag lakatlan maradt.
Dél-Amerikában pedig csak az Andokban volt hasonló szinten az inkák kultúrája. A szántóföldi öntözött gabonatermelésre alkalmas térségei ennek is kihasználatlanok maradtak.
Az eleve alacsony számú őslakosság nagy többségét az európai telepesekkel behozott betegségek is elpusztították.
Óceániában, azaz Ausztráliában és Új-Zélandon, pedig nagyon gyér őslakosságot találtak, akik többtízezer évvel elmaradottabb szinten éltek.
Így lett a viszonylag kis életterű Nyugatból a legnagyobb életterű, de viszonylag alulnépesedett magas-kultúra. Ez a klímaváltozás hatására még karakterisztikusabb lesz, hiszen az északi térségek eltartó képessége nő meg.
A klímaváltozással foglalkozó tudósok ezrei között szinte senki sem akad, aki a változás pozitív hatásaival is foglalkozna. Én ugyan azok közé a kevesek közé tartozom, aki a klímaváltozás egyenlegét pozitívnek tartom, de ezen belül is a legnagyobb nyertes Eurázsia és Észak-Amerika északi térsége lesz.
Érdekes módon nemcsak az érintett emberiség, de a tudósok is a jégkorszak megszűnésének egyenlegét negatívnak látják, holott fajunk történetében óriási pozitív eredménye volt. Még nem írta le senki, hogy a jégkorszak viszonyai között Eurázsia és Észak-Amerika északi harmada szinte lakatlan, nagyon hideg és többségében jéggel takart volt. A jelenleg már folyamatban lévő felmelegedés fő haszonélvezője Oroszország és Kanada lesz.

Foglalkoztatás.

1954 óta prédikálom, hogy a társadalom elsődleges érdeke a viszonylag magas foglalkoztatás, ezért a munkaerőt olyan árunak kell tekinteni, aminek olyan legyen az ára, ami viszonylag magas foglalkoztatást valósít meg. Azt mégsem fogalmazta meg egyetlen társadalomtudós sem, hogy minden osztálytársadalomban azért volt alacsony a foglalkoztatás, mert a munkaerő kínálata meghaladta a keresletét. A munkaerő kínálata pedig azért volt a keresleténél sokkal nagyobb, mert gyorsabb volt a spontán népszaporulat, mint amennyivel a munkaerő kereslete nőhetett. Csak az értheti meg az osztálytársadalmak közgazdaságtanát, aki a túlnépesedés állandó problémájával nem számol. Ezzel azonban egyetlen osztálytársadalom nem számolt.
Minden társadalmi sejt természetes adottságnak fogadta el a népszaporulatát. De nem is volt eszköze ahhoz, hogy ezt szabályozza. Az emberi faj természetes szexuális vágya több szülést eredményezett, mint amennyi utód eltartásának a képessége növekedhetett. A gabonatermelő és a pásztorkodó társadalmak olyan várható életkort biztosítottak, ami mellett egész százalékos lett a spontán népszaporulat. Ezzel szemben az életterek eltartó képessége legfeljebb 1-2 ezrelékkel nőtt. Ezért az osztálytársadalmak spontán népszaporulata nagyságrenddel nagyobb volt, mint a lakosságeltartó képesség növekedése.
Minden társadalmi egység a családtól az államig a versenytársaival folyó versenyben arra kényszerült, hogy népesebb legyen. A családtól az államig az egymással szembeni erő elsősorban a létszámtól függött. Mind a népesebb család, mind az állam versenytársához viszonyított ereje a létszámától függött. Ezért aztán tudomásul sem vették, hogy az elért eredmény, vagyis az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon optimuma az optimális lakosságszám mellett volt biztosítható. Ennek ellenére csak két kivételes példát ismerek az optimális lakosságszám elérését szolgáló megoldásra.

Az európai agrártechnikai forradalom feudális társadalma.

A földesurak felismerték, hogy a birtokuk jövedelme akkor lesz maximális, ha a földjüket viszonylag nagy jobbágytelkekre osztják fel a kiscsaládos jobbágyaik között. Ez a társadalomfejlődés egyik legjelentősebb forradalmi változása volt. Ennek ellenére a történészek szinte említést sem tesznek arról, hogy Nyugat-Európa elsősorban annak köszönhetően vált a sokkal magas-kultúráknál hatékonyabbá, mert a kiscsalád sokkal hatékonyabb társadalmi sejt, mint a nagycsalád.
Ezt már középiskolás koromban felismertem. A Nyugat nagy társadalmi forradalmai, a reneszánsz, a reformáció, az ipari forradalom, a felvilágosodás, a tudományos és technikai forradalom csak a kiscsaládos Nyugaton terjedhetett el. Azt már csak most teszem hozzá, hogy a Távol-Kelet is csak akkor vált a Nyugat versenytársává, amikor ott is a kiscsalád vált a jellemző családformává.
A jelenkorban pedig egyre inkább a kiscsalád válik jellemzővé még a lemaradó társadalmakban is.

Ennek ellenére a családformával alig foglalkoznak a társadalomtudományok, pedig ez volna a jelenleg folyó események megértésének a kulcsa.

A társadalmi érdeknek megfelelő lakosság

Kopátsy Sándor                  EF                  2017 01 07

A társadalmi érdeknek megfelelő lakosság

A klasszikus közgazdaságtan nem is foglalkozott azzal, hogy a társadalom érdeke mekkora és milyen lakosságot és mekkora és milyen munkaerőt kíván, illetve enged meg. Tette ezt annak ellenére, hogy minden faj számára elsődleges feladat, hogy a létszámra az élettere eltartó képességéhez igazodjon, a szelekciója pedig az élettere igényéhez igazodjon. Ennek ellenére a társadalomtudományok sem a létszámuk alakulásával sem a szelekcióval nem foglalkoztak.
Az emberiség létszáma sokáig csak az életterek bővítésével növekedett, mivel a betelepült életterek eltartó képességét az éghajlati adottságok determinálták. Fajunk ugyan egyedülálló módon, nem a mutációval és a szelekcióval lassan, hanem az eszének és kezeinek köszönhetően nagyon gyorsan alkalmazkodott a környezetéhez. Ez ugyan példátlanul gyorsan megtörtént, de aztán a mintegy 150 ezer év alatt alig változott. Szinte egyetlen olyan eszköz nem vált olyan mértékben hatékonyabbá, ami növelte volna az életterük eltartó képességét. Ami kevés a felmelegedés előtt történt, azzal sem foglalkoznak a kor történészei.
Csak a jelenkori biológiai forradalomnak köszönhetjük, hogy kiderült néhány technikai előrelépés.

A rénszarvasokkal együtt élő ember.

Az első, amire felfigyeltem, hogy a kutya és a rénszarvas domesztikációja mintegy húszezer éve történt. A rénszarvas csordákkal együtt élő, kutyát tartó ember, pásztorkodásra tért. Ez ugyan még nem volt a klasszikus értelemben vett pásztortársadalom, mert nem a pásztor terelte a nyáját, hanem a pásztorok együtt éltek, vándoroltak a rénszarvas csordákkal. A rénszarvas ösztönösen magához fogadta az embert és a kutyákat, mert ezek védelmet nyújtottak a ragadozók ellen. Nem az ember terelte a nyáját, hanem a nyáj ösztönösen kereste meg a táplálékát, az ember pedig együtt vonult a nyájjal, ami számára élelmet, és a kutyákkal és a tűzzel védelmüket biztosította a ragadozók ellen.
Ez az életforma még lényegében gyűjtögetés maradt, mert nem az ember gondoskodott csordáról, nem terelte a jobb legelőkre, csak az ember és a kutyái kooperáltak, együtt éltek az ösztönösen önfenntartó rénszarvasokkal.
Még jelentősebb az a tény, hogy ez az életforma alig érinthette a kor emberiségének egyetlen ezrelékét, és fennmaradt a jelenkorig. A rénszarvas máig nem lett háziállat, a kutya is csak a pásztor- és vadásztársadalmakban terjed el, mint háziállat. Ez csak a nagyon alacsony eltartó képességű tundrán volt megoldás.

A kapás kultúrnövények megjelenése.

Az is a biológiai forradalomnak köszönhető, hogy kiderítették a későbbi kultúrnövények kiszelektálódása és kapás termelése sok ezer évvel megelőzte a szántóföldi termelésük megvalósulását. Amerikában a burgonyát és a kukoricát, Eurázsiában pedig a kölest, a rizst, a búzát és az árpát több ezer évvel a felmelegedés előtt kapásan termelték. Ezek a növények a gyűjtögetés mellé kiegészítő táplálékot adtak. A nők a lakhelyük közelében kis parcellákon teremték.
Az évezredek ót termelt kapásnövények jelentőssé csak Eurázsiában váltak annak köszönhetően, hogy csak ott volt olyan domesztikált állat, a szarvasmarha és a bivaly, amiknek a fizikai ereje elegendő volt a szántóföldi növénytermelés talajműveléséhez és fuvarigényéhez, és a hasított körmük pedig elviselte a vízben való járást. A két amerikai magas-kultúra, mivel nem volt igásállat, az európai telepesek megjelenéséig nem térhetett át a szántóföldi növénytermelésre.
Máig nem tudatosult, hogy miért rekedt meg Amerikában a maya és az inka kultúra. Pedig egyszerű a válasz. Nem volt ehhez elengedhetetlen igavonó állat. Az amerikai folyamok völgyei páratlan önözési lehetőséget kínáltak, de nem volt a nélkülözhetetlen igavonó állat. Ott voltak a bölények milliói, de nem voltak domesztikálhatók, megéltek vadként.
Annak ellenére, hogy az ember tudatosan máig nem domesztikált egyetlen életképes vadállatot, nem gondolt senki arra, hogy csak az olyan állat domesztikálható, amelyiket vadon a kipusztulás fenyeget. Mivel Amerikában egyetlen igavonásra alkalmas állat a bölény lehetett volna, de nem lehetett domesztikálni, mert vadon is megélt.
Ez Ausztráliában még inkább bebizonyosodott, mert ott eleve nem volt olyan állat, ami igavonásra alkalmassá tehető.

A gyűjtögető társadalmak.

Fajunk eddigi életének 95 százalékában gyűjtögetésből élt. Ez az életforma viszonylag magas foglalkoztatást biztosított, hiszen ebben a társadalom szinte minden tagja hasznosítható volt. Maga a gyűjtögetés olyan megélhetési forma, amiben szinte minden 6-8 év feletti lakos foglalkoztatott volt. Nemcsak a gyűjtögetésben vehetett részt minden korosztály, de a begyűjtött élelem feldolgozása, a lakhely, abban a kisgyerekek és a tűz őrzése is nélkülözhetetlen feladat volt.
A nagyon alacsony várható életkor, a húszas évek közepe ellenére is jellemző volt a lassú túlnépesedés. Ezt bizonyítja, hogy fajunk nagyon gyorsan, néhány tízezer év alatt szinte minden természeti környezetben megjelent. Ez csak azzal magyarázható, hogy a gyűjtögethető termékek mennyisége az évente jelentősen ingadozott. A gyenge termés esetén jellemző volt az éhezés, az éhhalál. Ez kikényszerítette a nagyon kockázatos kirajzásokat. A föld szinte minden térségében nemcsak megjelent az ember, hanem tartósan be is rendezkedett.
Fajunk viszonylag nagyon gyorsan, alig 150 ezer év alatt szinte minden természeti környezetben képes volt megtelepedni, az annak megfelelő életvitelt kialakítani. Az ember volt az első biológiai faj, amelyik a nagyon eltérő természeti környezetekhez képes volt gyorsan alkalmazkodni. Mindegyikben ugyan nagyon eltérő módon élt, azonban, mint faj, genetikailag változatlan maradt.
Nagyon alacsony volt a népsűrűség. Csak a nagyon kedvező körülmények esetén érhette el a négyzetkilométerre jutó egy lakost. Ennek ellenére a jégkorszak végén már a létszámunk elérte a tízmilliókat, de ezek több százmillió négyzetkilométernyi területen szétszóródva, nagyon ritka népességben éltek.

Felmelegedés.

Semmi komoly jele nem volt annak, hogy az adott éghajlati viszonyok között a gyűjtögető életforma elveszti jelentőségét. Ha nem történik felmelegedés, ha nem olvad el a jégtakaró jelentős része, még ma is gyűjtögetnénk. Ez bármennyire egyértelmű, a tudósok és a politikusok a jelenlegi felmelegedést katasztrófaként emlegetik. Nem hajlandók tudomásul venni, hogy a létszámunk ma is legfeljebb néhány tízmillió, az egy laksora jutó jövedelmünk és vagyonunk százada, a várható életkorunk harmada, az iskolázottságuk ezrede sem lenne a jelenleginek, ha egy tőlünk független felmelegedés nem történik meg.
Vagyis azt, hogy ma így élhetünk, egy a naprendszerünkben történő, tőlünk teljesen független klímaváltozásnak köszönhetjük.
Ha nincs felmelegedés, nem emelkedik mintegy 70 méterrel a tengerszint, nem alakulhattak volna ki az eurázsiai magas-kultúrák, nem lenne ma sem gabonatermelés, nem lennének fontos háziállataink.
A tengerszint emelkedése nélkül nem lettek volna eláraszthatók Kelet-Ázsia, Dél-Ázsia és a Közel-Kelet folyamvölgyei. Egyetlen szakember nem gondolta végig, hogy a 70 méterrel alacsonyabb tengerszint esetén egyetlen önözéses folyamvölgy nem lett volna öntözhető, a folyamok nem lettek volna a vízfolyás ellen is hajózhatók.
A fontos háziállatok egyike sem lett volna domesztikálható. Még az állattenyésztők sem tudatosítják, hogy a szarvasmarha, a bivaly, a ló, a birka és a kecske nem lett volna háziállat, ha az éghajlatváltozás nem teszi lehetetlenné a vadon való fennmaradásukat. Csak a kutya, a macska és a tengeri malac olyan háziállat, ami vadon sem pusztult volna ki, legfeljebb sokkal kisebb létszámban, de fennmarad, ha nem társul az emberhez. Ezek az állatok azért választották az emberrel közös életmódot, mert a lakóházak voltak a számukra a kedvezőbb életér. A disznó háziállattá válása még nem egyértelmű, mert ez az állat vadon is életképes maradt.
Az emberiség jelenlegi létszáma azonban minden vadállat életterét nagyon beszűkítette. Ma már a klasszikus vadállatok sokkal kisebb létszáma is csak akkor fenntartható, ha az ember hozzásegít a takarmányozásához.

A termelésből élő ember túlszaporodó lett.

Ezelőtt mintegy 7-8 ezer éve a termelőmunkából élő ember túlszaporodó fajjá vált. Ez bármennyire egyértelmű, a politika, a vallás és a társadalomtudomány képtelen tudomásul venni. Pedig vitathatatlan tény, hogy csak azért maradtunk életképesek, mert olyan társadalmi felépítményt hoztunk létre, ami jelentősen növelte a halandóságot.
Minden növénytermelő és állattartó társadalom olyan osztálytársadalmakat hozott létre, ami növelte a többség nyomorát, ölte az embert és üldözte a tudásvágyat, de ennek ellenére is túlnépesedett. Nem akadt egyetlen politikus, forradalmár, vagy pap, aki feltette volna a kérdést, hogyan alakult volna a létszámunk, ha a társadalom nem növeli a többség nyomorát, nem öli az embert és nem üldözi a tudásvágyat. Erre csak egy válasz lehetett volna. Működésképtelenné váltak volna a társadalmak.
A legnagyobb halálokozó a többség nyomra volt. A nyomor kis csökkenése is azonnal népesség növekedést okozott. Ezt köztudottá tette a tény, hogy az átlagnál kedvezőbb időjárás esetében csökkent a többség nyomra, megugrott a népszaporulat.
A hadviselés nemcsak az erőszakos halálokozást jelentette, hanem a járványok terjedését, értékek pusztulását is. Ez a közvéleményben azzal jelet meg, hogy a háborúmentes éveket boldog békeidőknek nevezték. A történészek csak a háborúvesztés negatív hatását hangsúlyozták. A megnyert háborúkat dicsőségnek minősítették. A hadsereg fenntartásának költségei fel sem merültek, a megnyert háborúkkal járó áldozatokat pedig elhallgatták.
A katonai szolgálatnak csak az előnyét emlegették. A több éves, ingyenek katonai szolgálatot nem tekintették kizsákmányolásnak. A hadseregben történő ingyenes szolgálatot nemzeti kötelességnek minősítették.
A tudományos és technikai forradalom végre olyan felszerelést biztosít, amit képzelten állománnyal nem lehet hatékonyan működtetni. Ezért nem elég csak a tiszti állományt megfizetni, a legénységet is jól képzett, jól megfizetett munkaerőre lehet bízni. Ennek ellenére a hadikiadások súlya a tört részére csökkent.

A tudásvágy üldözése.

Minden osztálytársadalomra jellemző volt a tudásvágy üldözése. Ez a zsidó és keresztény vallásban jelent meg a leginkább karakterisztikusan. Az a tény, hogy a zsidó vallás a tudásvágyat eredendő bűnnek tekintette, még elfogadható volt. Ezt a tudományos és technikai forradalom korában azonban anakronizmus lett. Szinte érthetetlen, hogy a biblia megfogalmazói milyen meggondolásból tekintették a tudásvágyat eredendő bűnnek.
Öreg koromra tanultam meg, hogy az időszámításunk előtt a babiloni fogságban nagyon ráéreztek a szövegezők a lényegre. Minden ókori kultúra egyformán jellemző volt a tudásvágy üldözése. A görög drámákban a fő bűn a tradíció megsértése volt a megbocsátatlan vétek. A nyugati kereszténységben az eretnekséget a dogmákban való kételkedés jelentette. A szerzetesrendekben fel sem merülhetett a dogmák feletti kételkedés.
Ma már tudom, hogy az osztálytársadalom olyan felépítmény volt, a miben természetes elvárás volt a fennálló viszonyok szükségességében való hit. A túlnépesedő társadalmakban szükségszerű volt a nyomor fokozása, az osztálytársadalom szükségszerűségének elfogadása, hogy nem volt megengedhető a nyomor és az erőszak szükségszerűségében való kételkedés. A társadalmi stabilitásához szükséges volt az uralkodó és a vallási vezető isteni hatalmában való kételkedés. A politikai, a vallási és a katonai hatalom döntései felett bőn volt a kételkedés, megkérdőjelezhetetlen volt a hatalom hatásköre feletti kételkedés.

A reformáció lényege.

Az osztálytársadalmak szilárdságát a vallásban a reformáció, a politikában a demokrácia törte meg először.
A reformáció megtörte a vallás egyházi nyelvűségét, a hívek számára elérhetővé tette a bibliát, és az egyházi szertartások nyelvét, nagyobb önállóságot biztosított a gyülekezeteknek. Ez is elég volt arra, hogy lényegesen csökkenjen a lakosság puritanizmusa, és a vallás számos pogány és misztikus jellege, eredményesebb társadalmak lehettek a protestáns keresztények, mint az ortodoxok és a mediterránok. Becskésem szerint a Nyugat protestáns népei lényegesen gazdagabbak, iskolázottabbak lettek. Ez a különbség még inkább egyértelművé vált a tudományos és technikai forradalom korában. Ezt mindennél jobban jellemzi Max Webernek a 20. század elején tett megállapítása. „A jelenlegi kor társadalmait csak a protestáns erkölcsű népek képesek másoknál hatékonyabban működtetni.” Az utána következő száz esztendő ezt bebizonyította azzal, hogy minden puritán társadalom gyorsabban fejlődött, mint a más erkölcsűek. De az is kiderült, hogy a távol-keleti konfuciánus népek még a Nyugat protestánsainál is puritánabbak, ezért gyorsabban fejlődnek.

Összefoglalás.

Az emberi faj szaporasága alapján három fázisra osztható. A gyűjtögetőre, termelőre, és tudásalapúra. Ez három eltérő szaporaságát jelentette.
A gyűjtögetők eleve nagyon alacsony eltartó képességűek és nagyon lassan szaporodók voltak. A társadalmi felépítményüknek nem kellett a népesség növekedését szabályozni. Egyensúly volt a nagyon alacsony életkor, és az emberi faj ösztönös szaporasága között. Az életterek nagyon alacsony eltartó képessége szinte változatlan volt, ugyanakkor a föld szinte minden természeti környezetében megtelepedett az ember. Az életterek betelepülésének köszönhetően a fajuk létszáma néhány tízmilliós szintre emelkedett.
A termelésre történő áttérés ezelőtt mintegy 8 ezer éve indult el, és néhány ezer év alatt megvalósult. Az emberi faj többsége áttért az önözéses gabonatermelésre és a pásztorkodásra, aminek következtében meghosszabbodott a várható életkor, és ennek következtében elviselhetetlen mértékben felgyorsult a spontán népszaporulat. Ez azt jelentette, hogy az életterek eltartó képessége 1-2 ezrelékkel, a népesség pedig százalékokkal nőtt volna. Ezért csak olyan társadalmi felépítmény biztosíthatta a stabilitást, ami olyan mértékben fokozta a halálozást, hogy a lakosság növekedése a 1-2 ezrelékes szint közelében maradjon. Ez csak olyan osztálytársadalmakban történhetett meg, ahol az uralkodó osztály a lakosság óriási többségét a létszínvonal közelébe nyomorítsa, jelentős legyen az erőszakos halálozás és üldözzék az ember természetes tudásvágyát. A társadalmi halálokozás és tudásüldözés azért vált a felépítmények elengedhetetlen feladatává, mert csak ezzel lehetett a túlnépesedést elviselhető szintre leszorítani.
Ezt ugyan minden osztálytársadalom szervezetten és következetesen megvalósította, de a társadalomtudományok máig nem ismerték fel, ennek az elkerülhetetlen szükségességét. Pedig a tudományoknak szükségszerűnek kell elismerni azt, ami mindig és mindenütt jellemző. Mivel nem volt olyan osztálytársadalom, ami nem fokozta a többség nyomorát, nem ölt közvetlenül és közvetve, és elviselte a gondolkodás szabadságát, el kellett volna fogadni, hogy ez szükségszerű. Sőt ennek ellenére, az emberiség egésze olyan táradalomban élt, amiben jellemző volt túlnépesedés, ahol kevesebben jobban élhettek volna.
A tudásalapú társadalmak.
A 20. század derekára a puritán erkölcsű népek társadalmaiban, az emberiség egyötödében leállt a túlnépesedési nyomás. Ezekben általánossá vált a fogamzásátlók használata, megszűnt a szegénység növelésének szükségessége, magas lett az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon valamint az iskolázottság, a tudás üldözését felváltotta a tudásnövelésének társadalmi támogatottsága.
A puritán népek többsége azonban Kínában és Vietnámban élt, ahol a lakosság szegénység és iskolázatlansága még olyan alacsony szinten volt, ami nem tette lehetővé a túlnépesedés spontán leállását. Ezt Kína erőszakkal oldotta meg a gyermekvállalás kikényszerített csökkentését. 1990 óta Kínában drasztikusan csökkent a népszaporulat. Vietnámban pedig a belső háború csökkentette a népességet. Ezzel és a gazdaságuk piacosításával soha nem tapasztalt egy lakosra vetített növekedést értek el.
Jelenleg minden puritán erkölcsű társadalom a fajunk történetében példátlan gyorsasággal nő.

Az emberiség háromötöde vészesen lemarad.

Az emberiség háromötödében azonban a lemaradás egyre gyorsul. ennek két oka van.
A nagy többség számára fennmaradt a túlnépesedési nyomás. Százalékosan ugyan csökken a népszaporulat, de összegében szinte változatlan. 13-15 évenként 1 milliárddal nő az élvonaltól egyre jobban lemaradó emberiség.
Van néhány olyan ország, amelyben nem nő gyorsan a lakosság száma, de a viselkedési erkölcsük eleve alkalmatlan a versenyképességre.
A belátható jövőben az emberiség nagyobb fele gyorsan szaporodik és gyorsan lemarad.

Bűnösen keveset dolgozunk

Kopátsy Sándor                  EF                  2017 01 06

Bűnösen keveset dolgozunk

Negyed század óta élvezhetjük az országunk szuverenitását, de még senki sem készített mérleget arról, hogyan változott meg a munkaerőnk foglalkoztatása. Pedig ebben a tekintetben történt a katasztrofális változás. Amennyire hangsúlyozzuk, hogy a bolsevik megszállás alatt mi voltunk a legvidámabb barakk, azt meg sem említjük, hogy mi volt ennek az alapja. Mi használtuk ki a legjobban a munkaerőnket. Nem a munkaviszonyon belül, hanem azon túl, az úgynevezett szabad időben.
A bolsevik rendszerek joggal voltak büszkék arra, hogy nem volt munkanélküliség. Ez is ok volt a büszkeségre, mert a két háború közt a tőkés osztálytársadalmakban botrányosan nagy volt a munkanélküliség. Ennek köszönhetően volt viszonylag népszerű mind a szélső bal, a bolsevik rendszer, mind a fasizmus, amelyikek felszámoltak a munkanélküliséget. Ezt annak ellenére érdemnek tekinteték, hogy a magas foglalkoztatás egyrészt nem volt elég versenyképes, másrészt magasak voltak a fegyverkezési kiadások.
Azt akkor a társadalomtudományok nem tették világossá, hogy a magas foglalkoztatásnak akkor is vannak pozitív hatásai, ha a foglalkoztatás imperialista célokat szolgál. Ezt csak most, és leginkább nálunk kellene tudni. A tartós munkátlanságnak csak az anyagi oldalát látták, az okozott erkölcsi kárt nem mérte senki. Alig találni a nyomát annak, hogy a tartós munkanélküliség nemcsak haszontalan, de károkozó is.
Ezt a köztudat jobban tudomásul vette, mint a társadalomtudomány. Már tizenéves koromban botránkoztam azon, hogy az ingyenes katonai szolgálatot a közvélemény hasznosnak ítélte. „Meglátszik rajta, hogy még katona sem volt.” Csak lassan tudatosult bennem, hogy a katonaság fegyelmet, tisztálkodást jelentett a kor falusi viszonyihoz képest.
Azt is faluban tanultam meg, hogy a lányoknak sem árt meg, ha elmennek néhány évre egy úri családban szolgálólánynak. Ezt később Max Webertől olvastam, amikor kifejtette, hogy a lengyel parasztlányok a városi polgároknál tanulták meg a rendszeres mosakodást, a rendszeresen váltott fehérneműt. Ezt jobban megtartották, mint a leánytestvérei. A falujukban maradtak életvitele azonban alig változott.
A nagy tanulságot azonban a sajátrezsis házépítés nyújtotta. Az új, közművesített, fürdőszobás ház új embereket formált. Az angol közmondás nálam átalakult. „Az én házam, az én váram.” Helyette azt hirdetem, hogy mindenki olyan lesz, mint a háza.
A mi bolsevik rendszerünk előnye a szabadidő jobb kihasználása volt. Azt magam is felismertem, hogy a teljes foglalkoztatás rontja a munkafegyelmet. Azt azonban csak a rendszerváltás után tanultam meg, hogy a tartós munkanélküliség százszor több kár okozója.
A rendszerváltás előtti és utáni helyzetet az jellemzi, hogy akkor a munkahelyen ugyan nem volt elegendő a fegyelem, a végzett munka minősége, de a szabad időben kiválóan teljesítettünk. Még nem írta le senki, hogy a világon aligha volt olyan ország, ahol a lakossági jövedelem akkora százaléka származott volna a szabadidőben történő munkából, mint Magyarországon. Volt is erről egy találó vicc. Brezsnyev és Kádár elvtárs beszélget arról, hogy miből élnek náluk a munkások.
Brezsnyev: Nálunk egy munkás havi 1.500 rubelt keres. Ha elég szorgalmasak a sorban állásra, akkor 1.000 rubelért találnak árut a boltokban. Marad 500 rubelük, amin vodkát vesznek, vagy beteszik a bankba.
Kádár: Nálunk egy munkás havi bére 2.000 forint. 3.000-ből meg tudnak élni. Azt, hogyan szerzik meg a hiányzó ezret, nem kutatjuk. Szerencsére, a többség meg tudja oldani.
Ezzel szemben a rendszerváltás után másfélmillió ember elvesztette a munkáját, az EU 28 tagja között nálunk a legalacsonyabb a foglalkoztatási ráta. A rendszerváltással a sokat dolgozók országából a keveset dolgozók országa lettünk.
Kevesen, és keveset dolgoznak.
Az EU tagországokban a munkaviszonyban lévők átlagosan 200 órával kevesebbet dolgoznak, mint az Egyesült Államokban és 700 órával kevesebbet, mint a Távol-Keleten. Ezen belül az EU tagországok, minél szegényebbek annál kevesebb órát dolgoznak a munkahelyükön. Nemcsak kevesebbet dolgoznak, de előbb mennek nyugdíjba, és annál több évig élezik azt.
Ez olyan abszurdum, amit állandóan hangsúlyozni kellene. Ehelyett említést sem teszünk róla.
Még megdöbbentőbb a hivatalos nyugdíjkorhatár, és a tényleges nyugdíjba vonulás közti különbség. Dél-Koreában 61 év a hivatalos nyugdíjkorhatár, de az átlag 73 éves korban, 12 évvel öregebben megy nyugdíjba. Japánban ez a különbség „csak” 5 év. A két legnagyobb EU országban pedig két évvel a korhatár előtt mennyek nyugdíjba. Leírni is sok: A franciák 13 évvel előbb mennek nyugdíjba, mint a dél-koreaiak, pedig az utóbbiak 25 éve évente 1.000, most 500 órával többet dolgoznak.
A mediterrán országok pedig még a franciáknál is kényelmesebben akarnak utolérni, kevesebbet dolgozni, előbb nyugdíjba vonulni, és ennek köszönhetően viszonylag tovább élvezni a munka nélkül megélést.
De elmondom az én példámat.
Hatvan évesen ugyan nyugdíjba mentem, mert eléggé leértékelték a politikai múltamat. Nyugdíjasként 31 évig mindig volt állásom. Tehát 91 évesen sem én kezdeményeztem, de nyugdíjaztak. Szerencsém volt, mert a technika könnyűvé tette a munkavégzésemet. Évente majdnem egy könyvet írtam, számos írásom megjelent. Évente 1.500-2.000 oldal írásom jelenik meg a Kopátsy Sándor gondolatai weblapomon.
Joggal adhatom a tanácsom, hogy a hosszú élet titka a munka, amihez egyre kevesebb fizikai erőre van szükség.

,  

2017. január 10., kedd

Az emberi faj elődleges érdeke a létszámának optimalizálása

Kopátsy Sándor                  EE                  2017 01 02

Az emberi faj elődleges érdeke a létszámának optimalizálása

Darwin figyelmen kívül hagyta, hogy a fajok fejlődését nemcsak a mutáció és a szelekció biztosítja, hanem a létszámának a szabályozása is. Azt ugyan a biológusok is tudják, hogy néhány csúcsragadozó érezve a túlnépesedését megöli, elpusztítja a felesleges utódait. Ez a nagy macskák és a jegesmedvék, valamint néhány ragadozó madár esetében köztudott. Ezen a hozzá nem értők ugyan botránkoznak, de a hozzáértők az állatok esetében természetesnek tartják.
Az emberi faj is minden osztálytársadalomban buzgón gyakorolta az ember pusztítását nemcsak nyomorral és fegyverrel, de a tudásvágy üldözésével is. Ezen azonban a farizeusok botránkoznak, és ezt embertelennek tartják.
Engem nyolcvan éve foglalkoztat az eredendő bűnnek minősített tudásvágy. Ezt sokáig csak a vallások érdekével magyaráztam. Ugyanis minden vallás közös érdeke a dogmák feletti kételkedés szigorú tilalma. Azt azonban, hogy a tudásvágy üldözése nemcsak a vallás, de minden túlnépesedő társadalom érdeke, csak öreg koromban ismertem fel. Ebben az volt a segítségemre, hogy felismertem, hogy a világvallások mindegyike csak akkor született, amikor a felmelegedés megnyitotta az utat a gyűjtögetésről a termelésre való áttérésre.
Minden vallás és mítosz az ember teremtését ugyanis nem az emberi faj megjelenésének, hanem a termelésre való áttérésének idejére tette. Ez akkor vált számomra felismertté, amikor a zsidó, a keresztény és a mohamedán vallás az ember teremtés helyét nem a homo sapiens megjelenése idejében és helyén Dél-Afrikában, hanem valahol a Közel-Keleten kereste. Ugyancsak az időszámítások kezdete sem a homo sapiens, hanem a termelésre áttérő társadalmak idejére keltezte. A két jelenség között azonban óriási a különbség. A homo sapiens mintegy 150 ezer éve jelent meg, az időszámítások pedig maximum az öntözéses gabonatermelés idejéig mennek vissza. Szinte érthetetlen, hogy az a különbség egyetlen történésznek és teológusnak sem tűnt fel.
A tudásvágynak eredendő bűnként kezelése csak akkor jelent meg, amikor az ember túlnépesedő fajjá vált. Vagyis nem a fajunk, hanem csak a túlnépesedő fajjá változásunk után vált bűnné.
Ez a felismerésem azzal is igazolódott, hogy a jelenkorban megjelenő, a már nem túlnépesedő társadalmakban a tudásvágy bűne azonnal erénnyé vált. A jelenkor már nem túlnépesedő társadalmaiban a tudásvágy, a dogmákban való kételkedés azonnal az ilyen társadalmakban erénnyé vált.
Az, hogy Széchenyi István és Németh László eleve példaképem volt, és utólag egyre inkább igazolódott,
Széchenyi István volt talán a világon az első, aki a társadalom fő feladatává tette a kiművelt emberfők gyarapítását. Az óta sem találtam a tudománytörténelemben olyant, aki ugyan harcos híve volt a bátor gondolkodásnak, és megcáfolta a szentnek tartott dogmákat, de még nem hirdette, hogy a jelenkori fejlett társadalom elsődleges feladata a tudásvágy kibontakoztatása.
Németh László esszégyűjteménye, a Minőség forradalma, csak száz évvel később jelent meg, de ez már nemcsak több kiművelt emberfőt, hanem kiművelt társadalmat követelt. Ismereteim szerint, ő is első volt.
Az emberiség ötöde mára olyan társadalmak tagja, amiben a lakosság óriási többsége száz éve elképzelhetetlen jólétben él, a gyermekeit jobban iskoláztathatja, mint száz éve az uralkodó osztály. Ezt vitathatatlanul bizonyítja a tény, hogy ma a fejlett társadalmakban a munkások és a farmerek átlagos testmagassága nagyobb, a várható életkora és a gyermekei iskolázottsága magasabb, mint száz éve a tőkéseké, ötszáz éve a földesuraké, és kétezer éve a rabszolgatartóké volt.

A társadalmi újraelosztás.

Az osztálytársadalmak mindegyikében az elvonás szinte csak a dolgozó többséget sújtotta, és azt szinte csak a néhány százalékos uralkodó osztály élvezhette. Ma az emberiség fejlett társadalmú ötödében a jövedelem elvonás progresszívan a gazdagokat érinti, és viszonylag a szegények kapnak többet vissza abból. Száz éve még a proletárok álma volt a követelés: fizessenek a gazdagok.
Sajnos, nincs olyan testmagasság statisztikám, de meggyőződésem, hogy az osztálytársadalmakban sokkal nagyobb volt a gazdagok és a szegények testmagasága, várható életkora és iskolázottsága közti különbség, mint a jelenkor fejlett társadalmakban. Azt már középiskolás koromban megállapítottam, hogy a legmagasabbak az arisztokraták, a legalacsonyabbak pedig a kubikusok voltak. A faluban pedig azt láttam, hogy a birtoknagyság és a testsúly aránya hasonló volt.
A történészek azonban irtóznak az olyan társadalmi mércék használatától, ami nem a politikai eseményekre, hanem azok eredményére koncentrálnak.
Abban is szerencsém volt, hogy a gimnáziumomban az egészségügyet egy olyan zsidó orvos, Dr. Véli György tanította, akit a szakma a testmagassággal az életszínvonal mérés úttörőjének tart. Ő volt az első, aki a Kaposvári 44-es gyalogezred sorozási adatai alapján a testmagassággal az életviszonyok javulását mérte a kiegyezés és a második világháború között. Mára már a testmagasság alakulásának vizsgálata a történelemtudomány egyik fontos ága lett. Azt ugyan nem tudom, hogy milyen átlagos testmagasság lesz a maximum, de egyelőre még nem érték el még ott sem, ahol a jelenleg született férfiak várható testmagassága meghalja a 185 centimétert.
Márpedig a testmagasság alakulása sokkal pozitívebb képe ad az átkosról, mint amit a politikusok és a történészek hirdetnek. Nagyrészt ennek köszönhetem, hogy a bolsevik megszállást tárgyilagosan értékelhetem.
Bármennyire megbízható ez a mutató, a politikusok, és a történészek nem használják, mert nagyon mást bizonyítanak, mint amit ők állítanak.

A jövedelem és a vagyon aránya.

Közgazdászként óriási hatással volt rám Rácz Jenő – Bródy András könyve az 50-es évek elején. Hazánkba ők hozták be az egy lakós évi jövedelme és vagyona közti arány mérését. Ezt a mutatót, a nemzeti jövedelem és fizikai nemzeti vagyon arányát tartották az adott természeti viszonyok közt állandónak, vagyis a gazdasági fejlettségtől függetlennek. A szerzők akkor még csak azt állították, hogy az a mutató az átlag hőmérséklettel fordítottan arányos. Ez érthető volt, hiszen a hideg éghajlaton drágább lakás, több fűtés és ruházat kell, a hosszú telek átéléséhez pedig több táplálék tartalék szükséges. Ez ma sem vitatható. Mára azonban kiderül, hogy ez a kultúrától is függ. A melegből hidegebbre kötözők viselkedése ugyanis lassan változik. Néhány éve ismertem meg az Egyesült Államokban élő etnikumok eltérő vagyonigényét.
Ott a távol-keleti etnikumok, a konfuciánusok vagyona 4.5- szer nagyobb, mint az éves jövedelmük. A protestánsoké 2.5-szeres, a latinoké 2.6-szoros, az afrikai feketéké pedig 0.8-szoros. Ha az iskolázottságukat, vagyis a tudásvagyonukat is figyelembe vennék, még nagyobb volna a különbség.
Azt már a háború utáni Baranya-megyében felismertem, hogy a svábok vagyona nagyobb volt, mint a magyaroké, azon belül a reformátusoké nagyobb, mint a katolikusoké.
Most azon döbbentem meg, hogy náluk a nem cigányoké 3-4-szeres, a cigányoké pedig még alacsonyabb, mint az Egyesült Államokban a feketéké. Nem véletlen, hogy mi az ilyen mutatókat sem mérjük.
A jövedelemhez viszonyított minél nagyobb vagyont társadalmi célnak tartottam. Ezért lett az életem talán legnagyobb eredménye, amikor beindulhatott a falusi lakosság kalákás összefogásból történő lakásépítkezése. Ennek köszönhetően a 60-es évek után, a Kádár rendszerben, a falvakban tízszer annyi lakás épült, mint jelenleg. A csökkent lakosság számához viszonyítva több mint bárhol a világon.
Most próbálom felmérni, hogy ezer falusi lakosra vetítve hány lakás, azok hány négyzetmétere, mekkora közművesítéssel épült a két háború között, és mennyi a Kádár rendszerben. Becslésem szerint tízszeresnél is több. Ezek a számok mindennél jobban bizonyítanák, hogy miért járna minden faluban szobor Kádár Jánosnak.

Mi lenne, ha évente néhány százalékkal nőtt volna a lakosság.

Sokszor idézem a Nigériával való összevetésünket.
Nigériának száz éve annyi volt a lakossága, mint a trianoni Magyarországnak, azaz 9 millió. Lagosnak, a fővárosnak pedig annyi, mint akkor Kaposvárnak, azaz 30 ezer. Ezzel szemben ma Nigéria lakossága 250 millió, vagyis 27-szer több mint akkor. Lagosnak pedig 12 millió, vagyis 300-szor annyi, mint Kaposvárnak. El sem tudjuk képzelni, mi lenne Magyarországon, ha az ország lakossága 250 millió, ha nem is Kaposváré, de Budapestté pedig 12 millió lenne.
Ezt mindenki megérti, de botránkoznak azon, ami 1990 óta Kínában történik. Ott a 70-es évek óta évente 30 millióval nőtt a lakosság, azaz közel 3 százalékkal. Ennek ugyan kisebb hányada a javuló életviszonyokból, a növekvő várható életkorból fakadt, de a nagy többsége, a 90 százaléka a gyermekvállalás magasságából származott.
Ismereteim szerint a világon először, és máig egyedül a kínai vezetés számolta ki, hogy ilyen gyors népszaporulat mellett lehetetlen lesz az egy lakosra jutó vagyon szinten tartása, és elviselhetetlen lesz a városokba özönlés, és ott az életfeltételek és a munkahelyek biztosítása. Ezt belátva döntöttek úgy, hogy minden családban kikényszerítik az egyetlen gyermek vállalhatóságát. Ennek következtében, az elmúlt negyedszázad során mintegy 500 millióval kisebb lett a népesség növekedése. Ez a korlátozás az optimumnál szigorúbb volt, de aligha lehetett volna más megoldással próbálkozni. Az ilyen népszerűtlen korlátozás nem lehetett volna rugalmasan megoldani. Elméletileg az lett volna a társadalmi érdeknek leginkább megfelelő, ha az egy családra jutó gyermekvállalás országos átlaga 1.5. Ezen belül a legszegényebb, és a legiskolázatlanabb házaspároknál nulla, a leggazdagabb tizedben pedig nem korlátozott. Ez eredményezhette volna a következő nemzedék optimumát, de aligha lehetett volna kikényszeríteni.
Az eredmények azonban a kínai vezetés döntését bizonyítják.
Az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon az elmúlt negyed század során háromszor gyorsabban nőtt, mint a világ fejlett, puritán, és tízszer gyorsabban, mint a nem puritán, de túlszaporodó országokban.
Ezt már sokszor bizonyítottam Kína és India összevetésével. E két óriási lakosságú országban a nemzeti jövedelem növekedése hasonló, közel van a 10 százalékhoz. De, ha az egy lakosra vetített eredményeket nézzük, még az előjelek sem mindig azonosak. Kínában az egy lakosra jutó nemzeti vagyon növekedése 25 éve megközelíti a 10 százalékot, Indiában azonban az egy laksora jutó vagyon csökken. Kínában nemcsak az urbanizáció, de a foglalkoztatási ráta is nő. Indiában is nő a városok lakossága, a foglalkoztatási ráta azonban csökken.
Az ENSZ társadalom fejlettségi rangsorában Kína példátlan gyorsasággal lép egyre előbbre, India viszont egyre hátrább szorul az élvonalhoz viszonyítva.
Nem ismerek olyan országot, az olajban nagyon gazdagoktól eltekintve, amelyikben 1 százaléknál gyorsabban nő a lakosság, és versenyképes marad. Két éve az olajárak harmadára csökkenése óta már az olajban nagyon gazdagok sem jelentenek kivételt. Előre láthatólag, nem lesznek még egyszer ilyen magasak a nyersanyagárak, közte az olaj ára, mint az előző negyedszázadban voltak. Nem várható a belátható jövőben olyan iparosítás, ami Kínában a negyedszázadban volt. Az olajfogyasztás ugyan nőni fog, de egyrészt kisebb sebességgel, másrészt a palaolaj és a palagáz feltárhatósága óta nem kell az 50 dollár/hordó árnál magasabb árral számolni.
Kína példátlan sikerének köszönhetően, a század derekára az emberiség két ötödében leáll a túlnépesedési nyomás, a mádik háromötödében azonban, ha lassul is, az elviselhető többszöröse lesz.

A jelenlegi világgazdaság tanulsága.

Az elmúlt száz évben, a tudományos és technikai forradalomnak köszönhetően, a gazdag és iskolázott puritán világban leállt, és Kínában leállították a túlnépesedési nyomást, és kielégíthetetlen hiány keletkezett a jó minőségű munkaerőben. Ennek köszönhetően ezekben a társadalmakban, a fajunk történetében először, megszűnt a halálozás fokozásának szükségszerűsége, kialakultak azok a jóléti társadalmak, amiben a minőségi munkaerő hiánycikk, ezért jól megfizetetté vált. Ezekben a társadalmakban a munkaerő kétharmada olyan jövedelemhez jutott, amiről a marxista forradalmárok sem álmodhattak.
Ugyanakkor a jóléti társadalmakban a gyenge minőségű munkaerő is olyan társadalmi ellátásban, gyermeknevelési segélyben részesül, amiről csak álmodhat az emberiség háromötödében a lakosság 30-50 százaléka, vagyis mintegy 3 milliárd ember. Ezek ezrede sem számíthat befogadásra.
Mi a teendő?
A viszonylag is egyre gazdagabb társadalmak csak azzal tudják a fajunk többségét a végzetes lemaradástól megmenteni, ha a túlszaporodó társadalmak anyagi támogatása elsősorban a kevesebb gyermekvállalásra ösztönöz.
Ennek érdekében elsősorban olyan családtámogatási rendszert kell bevezetni, ami a kevesebb gyermeket vállalásában, de annak minél jobban iskolázatása legyen anyagi érdek. Ugyanakkor a fogamzásgálások alkalmazását ingyenessé kell tenni. Jelenleg azonban sokkal inkább az ezzel ellentétes érdekeltség működik szerte a világon. Nem kevesebb, de jobban iskolázott gyermeket akarnak nevelni, hanem minél többet, és ezért kevésbé iskolázottakat.
Itt kitérek arra, hogy a kínai egyetlen gyermeket engedélyező rendszernek köszönhetően az iskolarendszerük feljavult a többi már gazdag konfuciánus társadalom mellé. Bebizonyosodott, hogy a szülők az egyetlen gyermek nevelésére és iskoláztatására lényegesen több időt, és költséget fordítanak. Az egy gyermeket engedő korlátozás negatív hatásáról ugyan hemzseg a sajtó, de még utalást sem találtam arra, hogyan hatott ez az oktatás eredményére.
De ilyen felmérést egyetlen nyugati országban sem találtam. Az államok ugyan egyre több pénzt költenek az iskolarendszerek bővítésére és hatékonyságuk javítására, de sehol sem mérik, hogy a család által vállalt gyermekszámtól hogyan függ az iskoláztatás színvonala. Azt ugyan még a pedagógusok sem vonják kétségbe, hogy a gyermekek iskolai teljesítménye hogyan függ a családi háttértől és azoknál a gyermekek számáról. Pedig ezt egyetlen adat is meggyőzően bizonyítja. A diplomás nők termékenysége szinte minden fejlett országban nagyon alacsony, 1.5 a gyermekvállalásuk átlaga, de ezek a gyerekek magas iskolázottságot kapnak. Vagyis a diplomás anyák ugyan későn és kevés gyermeket vállalnak, de azokat eredményesen nevelik. Ezzel ők nagyobb értékű munkaerőt adnak a következő generációban, mint azok a képzetlen anyák, akik sok, de alacsonyan iskolázott gyermeket nevelnek.
Jó húsz éve javasolgatom, hogy olyan öregkori ellátásra, nyugdíjrendszerre volna szükség, amelyik nagysága a felnevelt gyermekek értékétől függ. Egy diplomás sokkal többet ér, mint hét képzetlen gyermek. Ezért az öregkori ellátást a szülők gyermeknevelési eredményéhez kellene kötni. Jelenleg azok jutnak nagyobb nyugdíjhoz, akik az életükben a kerestük maximalizálására, és nem a minél értékesebb gyermekek nevelésére koncentrálnak.
A jelenkor jelszava: Kevesebb gyermeket, de azok sikeresebb felnevelését! Ez még akkor is igaz, ha az adott társadalomban fogy a lakosság. A mennyiségi fogyást nem több születéssel, hanem sikeresebb felneveléssel lehet jobban pótolni.

Jelmondatom: Ha a családok felső harmadában annyi gyermek születne, mint jelenleg az alsó harmadban, és fordítva az alsó harmadban csak annyi, mint a felsőben, ugyan nem változna másként a lakosság száma, de a következő generáció társadalmi értéke még egyszer akkora lenne.

1956 Egy olyan közgazdásztól, aki átfogóan látta és átélte A forradalmat.

Kopátsy Sándor                  EH                  2017 01 05

Életemben ritka öröm ért. A HAJLÉKTALNOK IDŐSZAKOS LAPJA lehozta egy évvel az 56-os forradalom ünnepe előtti írásomat. Jobb helyet kitalálni sem tudtam volna.

1956
Egy olyan közgazdásztól, aki átfogóan látta és átélte
A forradalmat.

Ez valóban forradalom volt, és ez lett a végzete. 1956-ban a hidegháború közepén, semmilyen forradalmi változásnak nem volt lehetőssége. Meg kellett volna azzal elégedni, hogy reformot csinálhatunk. Ráadásul, erre is csak nekünk lett volna lehetőségünk. Ennek megértésében nem előbbre, hanem hátrábbra vagyunk. Ma is úgy kezeljük ezeket a gyönyörű napokat, mintha rajtunk múlt volna a forradalmi változtatás módja. A forradalom után kialakult helyzetben szerepünket úgy kezeljük, mintha raktunk is múlt, hogy nem leszünk demokrácia. Pedig nem mentek együtt a teljesen reménytelen forradalommal, ellenforradalmárok voltak.
Ismereteim szerint, egyedül voltam, aki nagyon akarta a gazdaság piacosítását, de egy percig sem hittem, hogy ennél tovább is lehet menni. Ezt csak ma tudom úgy megfogalmazni, hogy csak nekünk volt alkalmunk 1956-ban meglépni azt, amit Kína 1990-ben meglépett. Piacosítani a gazdaságot, és fenntartani az egyetlen párt korlátlan uralmát. A magyarság óriási többségének azonban ez kevés volt, képtelen volt felmérni, mekkora volt a maximális mozgásszabadságunk. Sajnos, ezt az óta sem mérték fel, és úgy értékelik az 1956-ot, mint elárult forradalmat. Akik pedig tudomásul vették a lehetősségekkel való élés kötelességét, ellenforradalmárok lettek.
Kádár Jánosról azt tartják, ő hívta be a szovjet csapatokat. Azt senki sem méri fel, hogy a szovjet csapatok, nem azért jöttek, mert hívták. Azok akkor is jöttek volna, ha senki sem hívja őket. Legfeljebb jól jött nekik, hogy arra hivatkozhattak, hogy hívásra jöttek. Mi meg örülhettünk annak, hogy úgy viselkedtek, mintha hívták volna őket. Az igazi hazaárulás az lett volna, ha fegyverrel állnak szembe velük. Az ugyanis nem hazafias cselekedet, ha valaki olyan ügyben fog fegyvert, amiben a győzelem esélytelen, azzal csak rontunk azon, ami elkerülhetetlen. Ez volt akkor is a véleményem, de azt is felmértem, hogy erre képtelen lettem volna. Szerencse, hogy voltak bölcsebbek, akik vállalták a behívás szerepét. Nekik köszönhetjük, hogy Nagy Imre minden forradalom előtti vágya megvalósulhatott. Ma már talán az egyetlen élő tanúja vagyok annak, hogy Nagy Imrétől soha nem hallottam olyan jövőre szóló megjegyzést, hogy több párti demokráciát, vagy a Szovjet uniótól való elszakadást akart volna. Csak addig ment el, hogy hajlandó volt olyanokkal is együttműködni, akiket Rákosi és társai osztályellenségnek tartottak. Ezek között nem volt senki, aki a Kádár rendszerben nem működött aktívan a gazdasági mechanizmus kiépítésében. Megtanultam azt is, hogy érdemes volna azokat is bevonni a bolsevik rendszer piacosításába, akiket Rákosi és társai osztályellenségként internáltak.
Nem ártana, ha Kádár kritikusai megneveznék azt, aki nála jobb megoldást jelentett volna, kivéve azt a Nagy Imrét, aki nem akart kilépni a hidegháború bolsevik táborából. Ilyent én nem ismertem.
Ha Kádár nem vállalja a forradalom előtti viszonyok visszaállítását, akkor Rákosi és társai jönnek vissza, és fel sem merülhet, hogy mi leszünk a vidám barakk. Aki ezt nem érti meg, annak Kádár átállt az ellenforradalomhoz, aki pedig megérti, annak a magyar történelem egyik legnagyobb alakja. Nekem is az.
Biszku Béla ellen most is pert folytatnak, mint a forradalom bukását követő megtorlást levezénylő belügyminisztert vonják felelősségre. Ő engem ugyan nem csukott be, de még húsz év múlva is megbízhatatlannak tartott és félre állított, de utólag sem tudnák nála jobbat javasolni, akiben a megszállók bíztak. A kor ismerőinek illene tudni, ha nem Kádár, akkor Rákosi, és annak belügyminisztere megmutatta volna, hogyan szokták a bolsevik történelemben a forradalmárokat megbüntetni. Nem azt mondom, hogy nem voltak jogtalan és az indokoltnál szigorúbb büntetések, csak azt, hogy a kelet-európai marxizmusban ennél gorombábban szoktak büntetni. tudomásul kellene venni, hogy a marxizmus kelet-európai formájának egészen más a stílusa, mint az angolszász marxizmusé. Sokkal kevésbé humánus.
Számomra a Pécsett tartott első május elseje világossá tette, hogy Kelet-Európában nemcsak a kereszténység más, de a marxizmus is. Ehhez a különbséghez alkalmazkodni kellett, amíg a világpolitikai erők minket Kelet-Európához csatolnak. Aki ezt nem vette tudomásul annak kemény sorsa volt.
Nyers Rezső érdeme volt, hogy a magyar gazdasági élet a szocialista táboron belül a leginkább szociáldemokrata, vagyis viszonylag nyugat-európai barakk lehetett. Ennek ellenére, pár éve az újságból értesültünk, hogy a másokénál nagyobb nyugdíját soknak tartják. Ez is azt mutatja, hogy a jelenlegi véleményalakítók mennyire nincsenek tisztában azzal, hogy kiknek, mint köszönhetünk azért, hogy a rendszerváltás előtt a Szovjetunió érdekkörébe rendeltek között nemcsak a mi rendszerünk volt nemcsak a legvidámabb, de a leghatékonyabb barakk.
Ideje volna, ha a politikusok és a történészek a bolsevik évtizedek szereplőit annak alapján értékelnék, hogy kinek, mennyi érdeme volt abban, hogy a legvidámabb barakk lehettünk. Ebből az is következik, hogy nem azok voltak a rendszerváltás előtt a nemzet ügyének hatékony szolgálói, akik attól a rendszertől távol tartották magukat, hanem azok, akik tették, ami még tehető volt.
Ezen az alapon tartom Kádárt nagy magyar politikusnak, Biszkut nem bűnös belügyminiszternek, Nyerset pedig a kiemelt nyugdíjra érdemesnek.
A személyek értékelésénél százszor fontosabb volna az 56-os forradalom reális megítélése.
Sokszo9r leírtam, elmondtam, hogy életem ajándékának tartom, hogy a földreformot és az 56-os forradalmat átélhettem, mert mindkettő a nagyon ritka történelmi esemény közé tartozik, amikor kiszabadult a nép vágya. Ezért voltak gyönyörük.
Ugyanakkor az első órák után láttam, hogy a forradalom irreális, nincs realitása. Megállíthatatlan, pedig minél messzebb megy, annál kevesebb valósulhat meg a reális célokból.
Nagy Imre reális reformjából nemcsak a mezőgazdaság, hanem az egész gazdasági élet piacosításából, demokratizálásából annál kevesebb valósíthat meg, minél messzebb megy a politikai forradalom. Amíg a gazdasági élet piacosítás nemcsak reális, de megkerülhetetlen, a politikai demokrácia irányában a világpolitika nem engedhetett meg.
Ez csak az 1990-es kínai reform után számíthat megértésre. A világpolitika és a világgazdaság legnagyobb sikerét az hozta, hogy Kínában nem forradalom történt, hanem csak a gazdaság piacosítása, a politikai forradalmat sikerült tankokkal leverni. Azon lehet vitatkozni, hogy mi történt volna, ha a gazdasági reformokat Kínában politikai forradalom követi. Meggyőződésem szerint, a politikai felépítmény, vagyis a politikai demokrácia bevezetése esetén Kína elemeire esett volna szét, és megvalósíthatatlanná vált volna a reform nélkülözhetetlen eleme, az egy gyermek vállalás kikényszerítése.
Kína csak azért lehetett a világ csodája, mert csak a gazdaság piacosítása és a népszaporulat fékezése történt meg, a politikai forradalmat tankokkal eltiporták.

                                    Kopátsy Sándor