Hit, remény és szeretet

Kopátsy Sándor                PV                    2017 08 25

Hit, remény és szeretet

A The Economist e heti száma ezen a cím alatt fejti ki a véleményét Kelem pápa elképzeléseiről. A röv9d írás is arról győz meg, hogy lényegében a római katolikus egyház tekintélye, a gazdasága és a jótékonysága között hogyan kell az arányokat kialakítani. Ennek ellenére csak az utóbbi kettő közti arányról beszél.

Én fiatal korom óta úgy éreztem, hogy a pápák elsősorban a Pápaság, vagyis a Vatikán érdekét tartották szem előtt a vallásellenes, és a legnagyobb zsidópusztító nácizmussal, illetve a még nyíltabban vallásellenes bolsevik rendszerrel szemben. Ebben a tekintetben János Pál, és Ferenc pápával meg lehettünk elégedve. Ez azonban annak is köszönhető, hogy mindkét rémuralom elpusztult.

A reformáció és az ipari forradalom előtt a katolikus egyház klérusa volt az értelmiség, és a tudomány még akkor is, ha a papok és az apácák nagy többsége nem volt értelmiség. Ezt az országom oszmán megszállásával megismerkedve, azzal illusztráltam, hogy Mohácson csatát vesztettek a magyar analfabéták az oszmán írástudókkal szemben. A magyar közigazgatás és a hadsereg vezetésének többsége analfabéta volt. A megszálló erők között alig volt analfabéta.

A középkori kereszténységben iskolázott ember szinte csak az egyház klérusa volt. Még nem ismerek adatokat, de hasznos volna tudni, hogy az egyetemi tanárok, a jelentős tudósok között mekkora volt a reverendás klérus aránya. Az ugyan tudom, hogy az egyetemek csúcsát a teológus rektor jelentette. De ezt még a Magyar Tudományos Akadémia alapításán jelenlévő költőnk Vörösmarty Mihály is így örökítette meg: „Azt hittem, egyházi rendezvényen vagyok, alig volt a részvevők között nem reverendás.”

A 60-as években hat hónapot Olaszországban tölthettem, megdöbbentő élményem volt a Pápák és a bíborosok gazdagsága. Nagyobb jövedelmük volt, mint a királyok többségének és a leggazdagabb földesuraknak. Előtte én a magyar főpapok és szerzetesrendek jövedelmén háborogtam, de látva a bíborosok palotáit, az Alpoktól északra élő főpapok gazdagságát szerénynek minősítettem.

A katolikus főpapok reformáció előtti pompáját látva, megértettem, hogy Európa puritán népei fellázadtak a mediterrán klérusok gazdagságán. Ez a főpapi fényűzés ugyan fontos szerepet játszott a puritán népek protestálásában, de a felszámolásukat mégis az ipari forradalom végezte el. A főpapok luxusát felváltotta a tőkések mérhetetlen meggazdagodása. Amire a tudományos és technikai forradalom tette fel a koronát. A 20. század végére viszonylag szegények lettek a katolikus főpapok.

A Vatikáni Múzeum ugyan ma is őrzi a katolikus egyház kincsképző mániáját, de mára a katolikus keresztény egyházak szegények lettek a jövedelmet hozó vagonban mérve. Ferenc pápa szerénységében ugyan nem kételkedek, de nevetségesnek tartom annak a felvetését is, hogy az egyházak bármelyike a mai viszonyok között gazdag lehessen.

Ezért naivság kell ahhoz, hogy a vatikáni vezető azon gondolkodjanak, hogy alamizsnával hogyan csökkentetik a szegénységet. Ezerszer nagyobb segítséget jelentenek az elesetteken a református egyházak azzal, hogy a társadalom gazdagodásán munkálkodik. A szegényeken csak a társadalom átlagos gazdagsága segít. A latin országokban a jótékonyság elhanyagolható ahhoz képest, amint a jóléti társadalmak adnak a magasabb foglalkoztatással, a munkanélküliek támogatásával.

A Vatikán vezetőinek illene tudni, hogy százszor, talán ezerszer annyit ad a szociális állam a szegényeknek, mint amire a római keresztényég képes.

Ma viccnek hangzana, ha a római pápa, vagy a kereszténység adományokat gyűjtene a skandináv állalmokban élő szegényeknek. de nem az a baj, hogy a római kereszténység szegény, mert a protestáns egyházak nála sokkal szegényebbek, hanem az, hogy a katolikus hívek sokkal szegényebbek, sokkal támogatásra szorultabbak, mint a protestánsok. Én csak olyan istenben hiszek, aki nem annak örül, mennyien tisztelik, mennyien imádkoznak, mennyien kérik a segítségét, hanem annak örül, hogy nem tőle várják a segítséget, hanem önerőből magukon segítenek.

Ha a Nyugat katolikus és protestáns kereszténységét ezzel jellemezném. A katolikusok, ha bajban vannak, imádkoznak, isten segítségét kérik, a protestánsok segítenek magukon, és ha sikerült megoldani, istennek adnak hálát.

De vannak puritán katolikusok is. Ilyenek az alpi népek, az ott élő germánok, franciák, olaszok és szlávok ugyanúgy élnek, viselkednek, mint a kálvinisták. Olyan sikeres jövő is vár rájuk.

A katolikus és a protestáns népek között ma is nagy a különbség, de ez sokkal nagyobb lesz száz év múlva, mert a jelenkori fejlett társadalmakban egyre inkább azon múlik az egyének eredménye, ki, mennyit tesz érte.

A hit, remény és szeretet jelszava a puritán népek számára egyre nagyobb tartalmat kap.

Nem hinni kell, hanem magadban bízni.

Nem reménykedni kell, hanem cselekedni.

Nem szeretni kell, hanem segíteni.