Tartalom

Kopátsy Sándor EE 2017 09 01

A foglalkoztatás optimuma

A The Economist legutóbbi száma a foglalkoztatás optimális mértékével foglalkozik. Keynes a múlt század elején vetette fel az optimális foglalkoztatás problémáját. Ő ismerte fel először az alacsony foglalkoztatásból származó társadalmi károk jelentőségét, és dolgozta fel a The General Theory címmel megjelent könyvében. A klasszikus közgazdaságtan még fel sem vetette ezt a problémát, de a tőkés társadalmak gazdasági világválságai egyértelműen megjelenítették, hogy milyen károkkal jár az, ha a foglalkoztatás nagyon alacsony szintre zuhan.

Világgazdasági válság csak akkor történhet, ha már van világgazdaság. Ennek érdekében az volt szükséges, hogy a vasút és a gőzhajózás olyan mértékben csökkentette le a nagy távolságokat legyőző kommunikáció, valamint az utazás és áruszállítás költségét, hogy fokozatosan egyetlen szervezetté változhasson a világgazdaság. Ezt megelőzően a kultúrák és abban az államok önállóan éltek, azok életére alig hatottak a világgazdaságban történő jelentős változásoknak sem, mivel ami az egyik kultúrában történt, annak nem volt jelentős hatása a másik kultúrákra, és azokban a nemzeti államok gazdasági életére.

Ezért a közgazdaságtan megelégedhetett azzal, ha a nemzetállamok gazdaságainak működési törvényeit feltárja, és megelégedgetett azzal, hogy az országok közötti külkereskedelmi forgalmat figyelembe vette.

A 19. század második felében azonban egyre inkább megkerülhetetlenné vált a világgazdasági hatások figyelembe vétele. Ezért érthető, hogy az 1929-es világgazdasági válság után, 1936-ban megjelent, Keynes könyve. Ő volt az első, aki a foglalkoztatás bizonyos mértékét a társadalom elsődleges gazdasági feladatának tekintette.

A foglalkoztatás mérhetősége.

Keynes is megelégedett azzal, hogy a 15-65 év közötti lakosság foglalkozatásának százalékát mérték. Ez száz éve még viszonylag megengedhető volt, de mára használhatatlanná vált. A fejlett társadalmakban a 15-18 évesek kilencven százaléka tanul. Nemcsak őket, de akár még a 22 éves egyetemistákat sem lehet passzívaknak tekinteni. A jelenkori fejlett társadalmak alapvető érdeke, hogy a következő generáció többsége 19 éves koráig tanuljon, a képességét fejlessze. Még nagyobb társadalmi érdek fűződik ahhoz, hogy a következő generáció 24 éves koráig képezze magát. Ez a társadalmi érdek akkor is érvényesül, ha a foglalkozatási mutató a 15-25 éves tanulókat a társadalom passzív tagjainak tekinti.

A fejlett társadalmak jövője egyre inkább attól függ, hogy a 15-25 évesek még ne dolgozzanak, hanem tanuljanak. Azt ugyan senki sem vonja kétségbe, hogy a következő generáció minősége határozza meg annak értékét. Ezért elsődleges társadalmi érdek a 15-25 évesek tanulása. Ennek ellenére a statisztika ezeket a társadalom passzív, nem dolgozó tagjaiként veszi számon. A logikus megoldás az volna, ha az oktatásban résztvevőket értéktermelőknek, foglalkoztatottaknak tekinti, akkor is, ha a tudásvagyonukat nem tekinti a nemzeti vagyon részének. A fő, hogy a foglalkoztatási statisztika aktívaként vegye számba.

Nem kevésbé problematikus a 65 éves felső határ. Nevetséges passzívaknak tekinteni azokat, akik ugyan túl vannak a 65 évükön, de továbbra is dolgoznak. A távol-keleti országokban már jellemző a későbbi passzívvá válás. Még több problémát okoz az a tény, hogy a hivatalos nyugdíjkorhatár 65 év alatt van. Ez és az egyes szakmákban elfogadott korábbi nyugdíjba menetel a latin országokra jellemző. A nemzetközi statisztikában azonban egységes elvek alapján kellene mérni.

A lakosság kultúrája és foglalkoztatása nagyon eltérő.

Arra a tényre, hogy a kultúrák jelentősen eltérő módon viselkednek, Max Weber már a 20. század küszöbén felhívta a figyelmet, amikor megállapította, hogy nemcsak a kultúrák, de még inkább a nemzetállamok ugyanazokra a társadalmi elvárásokra egymástól nagyon eltérő módon reagálnak. Ezzel a közgazdaságtan arra kényszerült volna, hogy tudomásul vegye a kultúrák, abban az emberek eltérő viselkedését. Az egymást egyre jobban megismerő világban, kiderült, hogy az emberek magatartása, viselkedése jelentős mértékben függ attól, milyen a kultúrájuk. Weber tényként közölte, hogy a tudományos és technikai forradalom olyan feltételeket hozott létre, amire a lakosság viselkedési kultúrájától függően, nagyon eltérő módon válaszol. Ez igen jelentősen befolyásolja a kialakult helyzetekben történő gazdasági viselkedést.

A következő bő száz esztendőben ugyan egyértelműen bebizonyosodott Weber zseniális felismerése, az elméleti közgazdaságtan mégsem vette tudomásul. Pedig, ami az elmúlt száz, még inkább ötven évben történt, azt csak akkor érthetjük meg, ha figyelembe vesszük, hogy ott hogyan viselkedik a lakosság.

Ha ez valahol nagyon fontos, az a foglalkoztatás, a munkavállalás az. Óriási eltérések vannak abban, hogy hol, milyen a munkavállaló és a munkaadó hozzáállása.

Elég volna meg nézni, hogy melyik kultúrában mekkora a foglalkoztatás, egy foglalkoztatott évente hány órát dolgozik, hány évesen mennek nyugdíjba, kiderülne, hogy még a közel azonos fejlettségi szinten is óriásiak a különbségek. Dél-Koreában nincs is tartós munkanélküliség, mert az még a családon belül is elviselhetetlen, nemhogy a környezetben. Ezért aztán nincs is egy évnél tartósabb munkanélküliség. Ilyen helyzetben még a diplomás is szinte bármilyen munkát elvállal. Ráadásul, ebben az országban az Északkal folytatott háború után tíz évig katonai diktatúra volt, ami kötelezővé tette a munkavállalást, és az évi 2.500 óra ledolgozást. Ebben az időben Magyarországon is teljes foglalkoztatás volt, a munkát nem vállalókat a társadalom alsóbbrendű tagjának kezelték, de az évente ledolgozott órák száma csak 1.600 volt! Jelenleg. hatvan évvel a háború, és a példátlanul gyors meggazdagodás után is 2.300 órát teljesítenek. Ez alatt a hatvan év alatt harmad olyan gyorsan növekvő Magyarországon a rendszerváltás után 60 százalék alá zuhant a foglalkoztatás, az óta lassan nő, és ma is csak 1.600 órát tejesítünk.

Ennél is nagyobb különbség van a nyugdíjba vonulás idejében. Dél-Koreában 65 év a nyugdíjkorhatár, de a tényleges nyugdíjba vonulók átlagkora 71.9 év. Magyarországon a rendszerváltás előtt a tényleges nyugdíjba menők átlagkora 55 év alatt volt. Görögországban azonban ez a szám 50 év van.

Ezeknek az óriási különbségeknek az egyetlen oka a lakosság mentalitása. Vagyis az adatok azt jelentik, amit Weber hetven éve megállapított, hogy a jelenkor fejlett társadalmait a puritán népek másoknál hatékonyabban működtetik. Ehhez a tapasztaltok alapján, azt kell hozzátenni: A népek puritanizmusában is nagy különbségek vannak.

Európában a skandináv népek még az angolszászoknál és a germánoknál is lényegesen puritánabbak, ezért azokban magasabb a foglalkoztatás, kevesebb az ünnep, a szabadság és a hiányzás. A latin népek országaiban alacsonyabb a foglalkoztatás, több az ünnep, előbb mennek nyugdíjba, de viszonylag sokáig élnek.

Az a különbségek sokkal nagyobbak Amerikában és Óceániában. A latin-amerikai országokban ötöd akkora az egy lakosra jutó jövedelem, mint a két északi angolszász országban.

Ennyi is elég annak bizonyítására, hogy Weber valami nagyon fontosat mondott. A társadalmak teljesítményét elsősorban a lakosság puritanizmusának a mértéke határozza meg.

Az infláció is elsősorban a kultúrától függ.

Keynes és utódai az infláció és a foglalkoztatás közti összefüggést keresték. Ezt az indokolta, hogy a sikeres társadalmakban lassabb volt a pénzrontás, ezért a sikert a lassú pénzromlással magyarázták. Nem vették tudomásul, hogy a nagyobb infláció oka nem a foglalkoztatáspolitikai, hanem a sokkal gyengébb pénzügyi fegyelem volt. A Nyugaton belül a viszonylag sikeres társadalmak között a latinok gyengébb adózási fegyelme és a nagyobb korrupció volt az infláció szükségességnek elsődleges oka. A latinok nagyobb inflációját az indokolta, hogy a költségvetési bevételekkel nem tudták fedezni a kiadásokat, ezért teremtettek több fedezet nélküli pénzt.

Az euró övezeti tagság azért volt vonzó a latin országoknak, mert önerőből nem tudtak megszabadulni az inflációjuktól és a magas kamatoktól. Ugyanakkor olcsón juthattak a közös valutában kibocsájtott államkölcsönökhöz. Azt nem mérték fel, hogy ugyanakkor a kemény euró egyre rosszabb külkereskedelmet, és turizmust teremtett.

Ez a felismerésem most, a reformáció 500. évfordulóján erősödött meg azzal, hogy a latin népek országaiban nemcsak azért volt nagyobb az infláció, mert lazán adóztak, adócsalók voltak, hanem azért is, mert másrészt kevesebben és kevesebbet dolgoztak. Vagyis nem a latin országok nagyobb inflációjának az elsődleges oka nem a foglalkoztatás növelésének szándéka, hanem a gyenge pénzügyi fegyelmük volt. Ha nem inflációval teremtenek pénzt, ugyanúgy eladósodnak, mint ahogyan ez az euró övezeti tagságuk idején történt.

A különböző kultúráknak különböző keménységű valuta kell.

Az euró övezet létrehozói pedig vagy lépre csalták a latin országokat, vagy nem értették meg, hogy minden kultúrának, minden viszonylagos fejlettségi szinten más keménységű valutára van szüksége. A klasszikus közgazdaságtan idején a világkereskedelem viszonylag kis súlyú, és a többsége a gyarmattartók és a gyarmataik között történt. Mára egységes szervezetté vált a világgazdaság, és minden ország számára jelentőssé vált a külkereskedelmük és a túrizmusuk mérlege. Ebből következően a lakosság kultúrájától és a viszonylagos fejlettségétől függ a valutájának a viszonylagos keménysége. Nem lehet pénzügyi egyensúlya annak a nemzetgazdaságoknak, amelyiknek nincs módja a nemzeti devizája árfolyamának szabályozása. Ezt hagyták figyelmen kívül az Európai Unió alkotmányának kidolgozói, és rúgták fel az euró övezet megalkotói.

A tudományos és technikai forradalom olyan szerves egységgé alakította ki a társadalmakat, amelyikben minden több milliós kultúrájú népnek szükségszerűen nemzeti állama van.

A nemzeti államok is csak akkor lehetnek, ha homogének.

Ezért a vasúthálózat és a gőzhajózás térhódításával párhuzamosan egyre több, kisebb és homogénebb nemzeti állam alakult ki. Európában ez a folyamat a Habsburg Monarchia megszűnésével indult el, és ma is, száz évvel később is tart. A Habsburg Birodalom jelszava jellemezte a stratégiáját: Viseljenek háborút mások, de szerencsés, te boldog Ausztria házasodj. Háborúkkal terjeszkedtek a többi birodalmak, Ausztria azonban házasságokkal tegye ezt.

A történészek túlértékelik a háborúk szerepét, pedig a 20. század elejéig az uralkodóházak inkább a házasságkötésekkel alakultak. Az államok nem a népekhez, a lakossághoz, hanem a családokhoz igazodva alakultak. A vasúthálózat kiépülése a nemzeti államokat hozott létre. Ezt a számuk megsokszorozódása bizonyítja.

A Trianoni Szerződés alapján a Kárpát Medence az ott élő etnikumok államaivá esett szét. Ezt máig nem vagyunk hajlandók tudomásul venni. Ez volt az oka annak, hogy egyre gyarapodnak a nemzeti államok. Ennek a világjelenségnek lettünk mi is az áldozatai. Ez ma is tart mindaddig, amíg minden jelentős etnikum nemzeti állammá változik.

Ezt a folyamatot akarta Németország és Franciaország megfordítani. Összefogtak annak érdekében, hogy a vezetésük alatt az etnikumaira széteső Európát egységes politikai és gazdasági egységgé szervezzék. Sem Adenauer, sem De Gaulle nem vette tudomásul, hogy az ambíciójuk szembefordul a megállíthatatlan, objektív történelmi folyamattal. Európa ma sem lehet politikai, és gazdasági egység.

Egészséges politikai állam csak az lehet, amelyik kulturálisan és gazdasági tekintetben is homogén. Európa népei azonban három nagyon eltérő kultúrához tartoznak.

Az első évezred végére két családformára szakadt, ami két eltérő kultúrává változott.

Európa nyugati felén a feudális társadalmak kiscsaládosak, a keleti felén és a Balkánon pedig nagycsaládosak maradtak. Ennek következtében a kiscsaládos nyugati fele fokozatosan a nagycsaládos kultúrák fölé emelkedtek. A nagycsaládosnak maradt Kelet-Európa pedig egyre jobban lemaradt. Ennek lett a következménye, hogy a kontinensünk keleti fele nagycsaládos ortodox keresztény, a nyugati fele pedig kiscsaládos római katolikus keresztény lett. A két családformának nem maradhatott közös kereszténysége.

A második évezred közepére az Alpoktól északra élő, eleve puritán népek nagykorúak lettek. Az angolszászok, a germánok és skandinávok többsége puritán keresztény, protestáns lett. Ezek, és csak ezek lettek képesek a társadalmak élvonalában egyre nagyobb fölénybe kerülni. Ez a fölény minden más magas-kultúrához viszonyítva is, egyre nagyobb fölénybe került. Ez történt meg azzal, hogy a nyugat-európai, kiscsaládos, puritán erkölcsű társadalmakban a mezőgazdaság elsődleges szerepét átvette az ipar. Az iparra épült nyugat-európai társadalmak korábban elképzelhetetlen kulturális, gazdasági és katonai fölénybe kerültek a nála sokkal régebbi, és több lakosú magas-kultúrákkal szemben.

A puritán európai népek nem voltak képesek a puritán európai népekkel lépést tartani. A latin népek, Franciaország és a négy mediterrán állam egyre jobban lemaradt.

Ezek katolikus keresztények maradtak, pedig az időszámításunk előtti utolsó fél évezredtől a reformációig ezek jelentették a kontinens élcsapatát.

Kelet-Európa és a Balkán népei nagycsaládosak és ortodox keresztények még ezekhez képest is egyre jobban maradtak. Ezért már a feudális, de már puritán kereszténységű Nyugat-Európával nem tudták tartani a lépést. A tőkés, polgári osztálytársadalmakat pedig még kevésbé voltak képesek átvenni.

Nyugat betelepülte Amerikát és Óceániát.

Az európai történészek máig sem értették meg Amerika és Óceánia 50 millió négyzetkilométerének meghódításának hatását, mint jelentett Nyugat-Európa számára a tízszer nagyobb élettér birtokba vétele.

Előtte, közel ezer évig a kis Nyugat-Európa még csak azzal játszott megkülönböztető szerepet, hogy az egyetlen kiscsaládos, a gyermekvállalást korlátozni képes társadalom volt. Az európai történészek említést sem tesznek arról, hogy az emberiség tizedét sem jelentő Nyugat-Európában volt általános a kiscsaládos rendszer.

Még azt sem vették tudomásul, hogy fajunk történetében az önözéses szántóföldi gabonatermelés után a második legnagyobb változást a természetes csapadékra és a kiscsaládra áttérő Nyugat-Európa jelentette.

Ez a változás azért maradhatott felismeretlen, mert a történészek azt sem vették tudomásul, hogy miért volt minden osztálytársadalom halálozást fokozó, és a tudásvágyat üldöző. Azért, mert a jobb életfeltételek között az emberi faj szaporasága messze meghaladta az életterek eltartó képességének növelhetőségét. A túlnépesedés féken tartása volt minden osztálytársadalom elsődleges feladata. Erre nem volt más eszköze, mint a halálozás fokozása, és a tudásvágy üldözése.

A társadalomtudományok első feladata az lett volna, hogy bemutassák, mekkora lett volna a népesség növekedése, ha az indokoltnál nem nagyobb jövedelem elvonással, vagyis a nyomor fokozásával, a költséges és emberpusztító háborúkkal, és a tudásvágy üldözésével nem fokozzák a halálozást. A túlnépesedés a földművelő és az állattartó minden társadalomra jellemző volt. Amíg a gyűjtögetés keményen szabályozta az életterek eltartó képességét, a földművelés és az állattartás lehetőséget teremtett a lényegesen jobb életfeltételekre, azzal a várható életkor meghosszabbítására, ezzel az elviselhetetlen népszaporulatra. Az emberi faj ösztöne olyan szaporaságot biztosított, amire a 25 év körüli várható életkor mellett szükség volt. A termelésből való megélés azonban olyan mértékben javított az életfeltételeken, ami azonnal a 25 évnél hosszabb várható életkort biztosított. Ennek a népesség gyors növekedése lett a következménye. Ez ellen egészen a jelenkorig, a fogamzásgátlók elterjedéséig nem volt más védekezési mód, mint a halálozás fokozása és a tudásvágy üldözése.

A társadalomtudományok máig nem mondták ki a tényt, hogy az ember túlnépesedő fajjá vált azzal, hogy a várható életkor meghaladta a 25 évet. Mivel a szántóföldi földművelés és a pásztorkodás ennél hosszabb várható életkort biztosított, ezek a társadalmak csak akkor maradhattak stabilok, mert fokozták a halálozást és üldözték a tudásvágyat. Az osztálytársadalmak halálozásfokozását a társadalomtudományok elkerülhető hibaként fogták fel, és mindenáron ezek kiküszöbölhetését javasolták.

Még a nyomát sem találtam meg annak, hogy valaki a halálozást fokozó és a tudásvágyat üldöző társadalmat szükségszerűségnek tartotta volna.

Az önözhető térségek elfogytak.

A történészek másik feladata lett volna, rámutatni arra, hogy az önözéses gabonatermelés területi adottságai ki voltak használva. Ezt meggyőzően bizonyítaná olyan térkép, ami megmutatta volna, hogy a gravitációsan önözhető területek mennyire kihasználtak voltak. Még azt sem oktattuk, hogy akkor csak a gravitációs önözés volt technikailag megoldható. De ez az adottság is csak ott volt hasznosítható, ahol volt a vízben használható igavonó állat.

Új lehetőséget csak a sötét középkor után, és okáig csak Nyugat-Európában volt lehetséges a természetes csapadékkal megelégedő, a telet elviselhető búza és árpa termelése. Ezt, mint tényt a történészek is tudomásul veszik, de a jelentőségét máig sem fogalmazzák meg. Nem ismerek olyan térséget, ahol az elegendő természetes csapadékkal megelégedő, és a viszonylag enyhe telet elviselő gabonát másutt is ki lehetett volna fejleszteni.

Ehhez az ideális adottság a Golf Áramnak köszönhető csapadék és az enyhe tél volt. Ha ma egy agrártudós azt a feladatot kapná, hogy hol voltak az éghajlati és kulturális feltételek arra a leginkább megfelelőek, az is Nyugat-Európát, azon belül Franciaországot találná annak.

Ezért volna jó, ha a történészek a bekövetkezett események szükségszerségét bizonyítaná.

A jégkorszak végét okozó felmelegedésig fajunk négyötöde a Monszun Áramlat térségében, Kelet-Ázsiában, Dél-Ázsiában és a Szaharától északra nyúló Közel-Keleten élt. Ez volt a Dél-Afrikában megjelenő gyűjtögető ember számára a legjobb élettér. Magas-kultúra itt is csak ott alakult ki, ahol mód volt a gravitációs öntözésű gabonatermelésre. Ez azonban a Monszun térségének is legfeljebb ötödét tette ki. Ezen a viszonylag kis területen termelt rizsből, kölesből, búzából és árpából élt az emberiség négyötöde, és túlszaporodva élt, kereste az új élettereket.

Ezeknek a gabonáknak a termelése nagy vízigénnyel járt, és nem bírta el a fagyos teleket.

A természetes csapadékra épülő, szántóföldi termelés.

Már az ókorban az önözéses búzát és árpát Európában, a Földközi Tenger európai folyóvölgyeiben is termelték. Ezeken a viszonylag kis térségeken termeltek a görögök és a rómaiak gabonát. Ezeken a terülteken azonban olyan indoeurópai népek éltek, akiket a Közel-keletről behozott malária kipusztított. Ha nem jelenik meg a malária ezekről az európai gabonatermelő területekről fokozatosan gyorsabban északra terjedhetett, szelektálódhatott volna a telet jobban elviselő gabona, mint ami aztán a sötét középkorban lassan mégis megjelent.

A természetes csapadékkal, egy nagyságrenddel nagyobb területen lehet gabonát termelni, mint öntözéssel. Az ugyan igaz, hogy az utóbbi fele, harmad akkora termést hoz, de így is, a természetes csapadékra épülő gabonatermelés megkétszerezte az életterek eltartó képességét.

Ezer évvel később a nagy fordulatot csak Amerika és Óceánia felfedezése hozott. Ennél is sokkal fontosabb következményei lettek annak, hogy az európai, elsősorban a nyugat-európai népek számára megnyílt a kitelepedés lehetősége. Ennek nagyságát az írek esetében lehet a legjobban felmérni. Ma tízszer annyi ír él Amerikában, mint Írországban. Az írek azért maradtak írek az újvilágban, mert előtte már elvesztették a saját nyelvüket, angolul beszéltek, nem keltett új nyelvet tanulni, az otthon maradott írekkel angolul tarthatták a kapcsolatokat. Ma már a latin-amerikai államokban is sokkal több portugál és spanyol él, mint az európai őshazájában. Nyugat-Európa sorsa sokkal embertelenebből alakul, ha nem lett volna kivándorlás, és az Amerikából származó mezgazdasági import.

A gyarmatosításban ki, hogyan vizsgázott.

Azt is hiányolom, hogy nem foglalkozunk azzal, hogy miért csak az angolszászok tudták a gyarmataikat sikeresen a maguk képére alakítani.

A négy óceánokon túli angol gyarmat, az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland ma fejlettebb, gazdagabb társadalom, mint az anyaország, Anglia.

A spanyolok és a portugálok ugyan a maguk képére alakították a latin-amerikai országokat, de máig azok egyike sem előzte meg az Európában lemarat anyaországukat.

Az olasz gyarmatokon szinte semmi nem maradt a felszabadulásuk után, pedig viszonylag eleve kulturáltak voltak.

A francia gyarmatok területe óriási volt, de a felszabadulásuk után visszaestek az eredeti lemaradó kultúrájukba.

A német gyarmatosítás kudarca nehezen magyarázható.

A kelet-európai és a balkáni népek teljesen kirekesztődtek a gyarmatosításból. Ugyanakkor bevándorlóként Észak-Amerikában meglepően gyorsan beépültek.

A japán gyarmatosítás szinte akkor kezdődött, amikor a nyugaton már megszűnőben volt. Két gyarmatuk, Dél-Korea és Tajvan fergetegesen sikeres lett, mert mindkettő lakossága puritán volt. A japánok ugyan goromba gyarmatosítók voltak, de kiépítették a fejlett infrastruktúrát és a fejlett oktatási rendszert, ennek köszönhetően, a japánoktól megszabadulva, gyorsan felzárkóztak.

Az Európai Unió bukása elkerülhetetlen.

Európa nyugati fele csak több tucat, még a jelenleginél is több szuverén államként maradhat versenyképes. Ezzel szemben a német-francia vezetésű Európai Unió erőszakoltan úgy működik, hogy a közösség 38 tagja homogén egységű legyen. A tények hiába ennek az ellenkezőjét mutatják, makacsul ragaszkodnak ehhez.

Már a maastrichti elvekre épülő EU nemcsak a Távol-Kelettől, de a négy óceánokon túli angolszász országhoz képest is nemcsak lemarad, és nem egységesebb, hanem differenciáltabb lett. Németországgal csak négy EU tagország, Dánia, Svédország, Finnország és Hollandia, és két nem tagország, Norvégia és Svájc, marad hasonló szinten. Az EU nagy országai, Németország, Franciaország, Nagy Britannia és Olaszország gazdasága lassan, a többi tagország pedig gyorsan lemarad.

Az EU tagországok gyenge szereplésének az elsődleges oka, hogy alacsony foglalkoztatáson is, évente keveset dolgoznak, és indoktalanul korán nyugdíjba mennek. Európa lemaradásának az elsőleges oka tehát a kényelmesség. Nemcsak az EU, mint közösség, de a tagországok mindegyike a nálunk gyorsabban fejlődőket kényelmesebben élve akarják utolérni.

A közgazdaságtan 20. századi nagyjai.

Az első, Keynes közgazdász és matematikus volt. Mint matematikus, a közgazdaságtant is absztrakt módon fogta fel. Nála is az ember milyensége kimarat a leginkább emberre szabott tudományból. Nem véletlen, hogy számára a közgazdaságtan legfontosabb összefüggése a pénz és a foglalkoztatás közötti összefüggés lett. Elsősorban a pénz vásárlóerejének alakítása, és az infláció hatása foglalkoztatta. Az 1929-es gazdasági világválság okát mindenki a pénzpolitikában látta. Ebben volt is igazság, hiszen a válságból való kiszabadulás fő szereplője a Roosevelt amerikai elnök New Deal politikája, a fedezet nélkül kibocsájtott pénzzel teremtett közmunkákkal foglalkoztatást.

Azt azonban Keynes is figyelmen kívül hagyta, hogy a század szélső-bal és szélső-jobb, a bolsevik marxista és a fasiszta diktatúrák is a fedezet nélküli pénzzel foglalkoztató diktatúrák is megoldották.

Ideje volna tudományos magyarázatot adni a 20. század első felének sikeres diktatúráira is.

Nem lehet letagadni, hogy Oroszországban a kelt-európai kultúrára szabott marxizmus 1990-ig válság nélkül, viszonylag sikeresen működött. A bukását sem a társadalmi és gazdasági csődje okozta, hanem elsősorban az, hogy a kelet-európai népek viselkedése olyan messze van a puritánságtól, hogy azok elsősorban azért versenyképtelenek, mert marxisták, hanem azért, mert a kelet-európai és a balkáni, nagycsaládos társadalmú népei már sem a feudális, sem a tőkés társadalmat nem voltak képesek versenyképesen működtetni.

A nyugati társadalomtudósok egyöntetűen azt hirdetik, hogy a Szovjetunió azért esett szét, a rendszere azért bukott meg, mert marxista volt. Az senkinek nem jutott eszébe, hogy a kelet-európai és a balkáni népek sem a feudális, sem a tőkés társadalmukkal nem voltak versenyképesek.

Azt már középiskolás koromban felismertem, hogy a nagy nyugat-európai szellemi forradalmak képtelenek voltak a kelet-európai nagycsaládos társadalmakban elterjedni, termékennyé válni. Sem a reneszánsz, sem a reformáció, sem az ipari forradalom, sem a felvilágosodás, sem a polgári demokrácia, sem a marxizmus nem vált a nagycsaládos Kelet-Európában és a Balkánon a Nyugat-Európával versenyképessé.

Erre pedig egyetlen magyarázat van, a kelet-európai népek eleve alkalmatlanok arra, hogy hasznosítsák a Nyugaton elért társadalmi eredményeket. Márpedig, ha ez így van, akkor a bolsevik marxizmus sem azért bukott meg, mert eleve rossz volt, hanem azért, mert az ott élő népek eleve alkalmatlanok arra, hogy hasznosítsák a Nyugaton elért eredményeket.

Kelet-Európában a marxizmus ugyan nem lehetett hatékonyabb, mint a polgári demokráciák, de ennek ellenére az a bolsevik marxizmusnak volt köszönhető, hogy Kelet-Európa a két világháború között vonzóbb volt a nyugat-európai dolgozók számára, mint a forradalom előtti cári Oroszország, illetve az összeomlás óta önállóvá vált utódállamok.

A Szovjetunió nem azért esett elemire szét 1990-ben, mert marxista diktatúra volt, hanem azért mert az Egyesült Államok hadseregével akart versenyezni. Ebben az egyenlőséget nem érhette el, mégis az egész Nyugat-Európánál sokkal erősebb katonai hatalom lett. Ezer éven keresztül Nyugat-Európának nem kellett attól félni, hogy Kelet-Európa hadserege elfoglalja. Legfeljebb az bizonyosodott be, hogy Napóleon, és Hitler ugyan uralkodhatott egész Nyugat-Európa felett, de abba belebukott, ha Oroszországot leigázza.

Ezzel szemben, a hidegháború idején Európának attól kellett félni, hogy a Szovjetunó megszállja, ha az Egyesült Államok nem garantálja a védelmét.

A Szovjetunió számára ez a katonai fölényért folyó verseny azonban elviselhetetlen terhet jelentett. Csak becsülni tudom, hogy a Szovjetunió a nemzeti jövedelmének mintegy harmadát, negyedét fordította a hadseregére. Ezzel szemben az Egyesült Államok 5-7 százalékos katonai költségvetésből nemcsak biztosította a fölényét, de a polgári gazdasága is gyorsabban növekedhetett.

Még máig nem akadt egyetlen olyan marxista társadalomtudós, aki kalkulálta volna, hol tartott volna 1990-ben a Szovjetunió, ha a hadseregére nem költ többet a nemzeti jövedelme 5 százalékánál. Becslésem szerint gazdasági erejével arányos hadikiadással ma is létezne a Szovjetunió, mivel a lakosság életszínvonala még egyszer magasabb lett volna.

A fasizmusok 20. századi szerepe.

Néhány évvel az első világháború után, a mediterrán országokban, sorra jelentkeztek a fasizmusok. Ezeket követte Argentína, a legfejlettebb latin-amerikai ország is. 1933-ban aztán Németországban is hatalomra került a náci fasizmus. Ez a fasizmus aztán nagyon gyorsan az európai demokrata nagyhatalmak fölé kerekedett. Németország volt az első puritán erkölcsű fasiszta ország, amelyik a világ élvonalában volt. A példátlan gazdasági sikerét, és a lakossága példátlan támogatottságát még ma is illik elhallgatni.

A náci Németország volt az első élvonalba tartozó ország, amelyik néhány év alatt felszámolta a munkanélküliséget, ugyanakkor növelte a dolgozók reálkeresetét. Hitler náci rendszere volt a történelemben az első olyan élvonalba tartozó ország, amelyik rendszerét a lakosság szinte egésze támogatta. De a demokráciák történelmében sem volt olyan párt, amelyiket a lakosság hasonló többsége támogatott. Hamar megszűntek az ellenzéki pártok, de nemcsak azért mert a diktatúra felszámolta ezeket, hanem mert a támogatottságuk elolvadt.

A náci rendszer támogatottságát bizonyította a második világháború. A harcoló országok között a német hadseregben adta meg magár a katonák legkisebb százaléka nemcsak a győzelmek idején, de még a háború vesztése állása során is.

Az is példátlan a történelemben, ahogyan a német kisebbségek viselkedtek. A számura nyitott SS-be, a legnagyobb áldozatú hadseregbe özönlött a germán etnikumok lakossága.

Annak sincs irodalma, hogyan vizsgáztak a fasizmusokkal a latin és a germán népek. Pedig ennél jobb bizonyíték nincs arra, hogy mitől függ a társadalmak ereje. A latin népek fasizmusai is értek el részeredményeket, de ezzel is lemaradtak.

Már a második világháború alatt egyértelművé vált számomra, hogy az országok katonáinak teljesítménye nem a hadvezetés minőségén, stratégiáján, hanem a legénységük minőségén múlik. A legjobb legénysége a német és a japán hadseregnek volt. Ha ezeket tekintettem 100-nak, ilyenek még csak a finnek és a szerbek voltak. Hozzájuk képest az angolszászok 80, a franciák 50 a latinok 30 pontot értek.

A történelmi Magyarország etnikumait és érdemes így értékelni. Ha a magyarok 100-at értek, akkor szerbek és a germánok 150-et, a románok csak 50-et értek. Azt már meg sem mertem fogalmazni, hogy a zsidó etnikum, az eszének köszönhetően 200 értékű volt. Nemcsak a magyar arisztokrácia, és az úri középosztály, de köztudat is a zsidót rossz katonának tartotta. Én nagyon jónak, de mivel kinevetek volna, nem is mondtam. Megelégedtem azzal, hogy nem azt tartom jobb katonának, aki bátran meghal, hanem aki okosan viselkedik. Ezt aztán az izraeli hadsereg teljesítménye bizonyította be. Ma már vitathatatlan, hogy az izraeli hadsereg legénysége a legjobb a világon.

A modern haditechnika megsokszorozta a katonák szellemi képességének a jelentőségét. Minél fejlettebb a haditechnika, annál kockázatosabb azt a képzetlen megbízhatatlan legénységre bízni. Ezért a fejlett társadalmakban csak hívatásos legénység van. Arra a mezőgazdasági tapasztatok tanítottak meg, hogy a drága, de hatékony gépeket csak a képzett tulajdonosokra szabad bízni.

Az optimális foglalkoztatási ráta.

Jelenleg az amerikai pénzügyesek is kételkednek abban, hogy van optimális foglalkoztatási ráta.

A tények bizonyítják, hogy optimális foglalkoztatási ráta ugyan van, de hogy ez mikor, és hol mekkora az nagyon függ a körülményektől, elsősorban a lakosság puritanizmusától és a világgazdasági körülményektől.

Az elmúlt száz év egyértelmű tanulsága, hogy a társadalmak élcsapatába kerülésnek három feltétele van:

1. A lakosság viselkedését a puritanizmus jellemezze.

2. Népesség 1-2 ezreléknél gyorsabban ne változzon.

3. A gazdasága piacos legyen.

Ezt a három feltételt elengedhetetlennek tartom, mert az utóbbi száz éven csak olyan ország volt sikeres, ahol e három feltétel mindegyike létrejött.

Jelenleg a Nyugat, és a Kína nélküli Távol-Kelet minden országa a társadalmak felső ötödébe emelkedett.

Kína lakossága ugyan puritán, de mivel nem volt a gazdasága piacos és gyorsan nőtt a lakossága, az 1990-es reformig reménytelen helyzetben volt. Ahogy azonban piacosította a gazdaságát, és leállította a túlnépesedését, a történelem legnagyobb csodáját produkálja.

Jelenleg csak egyetlen puritán népességű lakosságú ország maradt szegény, és példátlanul lassan növekvő, Észak-Korea, ez azért, mert a gazdasága nem lett piacos, és hisztérikusan fegyverkezik. Az ország erejét messze meghaló fegyverkezés a Szovjetuniót már tönkre tette, ez a kicsi és szegény Észak-Korea számára még nagyobb katasztrófát jelent.

A 20. század említett közgazdászainak egyike sem foglalkozott azzal, hogy a magas foglalkoztatásnak társadalmi feltételei vannak. Nem zavarta őket a tény, hogy lényegében csak a fejlett, puritán társadalmak tényszámainak elemzésével foglalkoztak. De ez minden nyugati közgazdásznak közös hibája. A Nyugat puritán, polgárságban gazdag, fejlett országai által sikerrel bejárt útját, a liberális demokráciát tartják az egyedüli sikerrel járható útnak. Ezért tartják a kínai egy párti diktatúrát, reménytelen megoldásnak, és jobban reménykednek a nem puritán kultúrájú, gyorsan szaporodó népességű India sikerében, mint kínai politikai diktatúrájában.

Ugyanakkor megfeledkeznek arról, hogy a háborúvesztésük után a német fasiszta, illetve a japán katonai diktatúra produkálta a gazdasági csodát. Még egyetlen történésznek sem jutott az eszébe, hogy a németek, a japánok, majd a dél-koreaiak a háborúvesztésük után érték el a legnagyobb eredményeket. Pedig ezek a csodák azzal magyarázhatók, hogy lehetnek olyan politikai helyzetek, amiből csak a kemény diktatúrák jelenthetnek kiutat.

A történelem legnagyobb csodája az 1990-es kínai reform. Ez is csak azért valósulhatott meg, mert a politikai diktatúra elnyomott minden politikai ellenzéket. Nyugaton a liberális politikusok és közgazdászok nem hajlandók megérteni, hogy a liberális demokrácia csak ott hozhat sikert, ahol a polgárság ereje biztosítja a politikai hatalom megtartását. De még a legerősebb polgárág is elbukna az olyan reformokkal, mint a gyermekvállalás korlátozása. Ezt a legerősebb polgárságú országok sem lettek volna képesek végrehajtani. Ezek a polgárságban gazdag országok csak akkor alakulhattak át a tőkés osztályuralomról az össznépi társadalommá, amikor a lakosságuk átlagjövedelme meghaladta a 30 ezer dollárt, az iskolázottságuk átlaga pedig a 12 évet. Ezen a szinten ugyanis a spontán lakosság gyermekvállalása már jelentősen lemarad a létszám újratermelése alatt. A gazdag társadalmakban a létszám tartásához arra van szükség, hogy az állam támogassa a gyermekvállalást, a családok jövedelméből pedig megoldható a fogamzásgátlás és jelentős mértékű legyen a kevésbé gazdag országokból beáramló munkaerő befogadása. Mivel Kínában még 1990-ben sem volt e két feltétel biztosítva, csak erőszakkal lehetett korlátozni a gyermekvállalást.

A fejlett társadalmaikban kontraszelekciós a gyermekvállalás.

A tény, hogy a fejlett társadalmakban a gyermekvállalás támogatása a gyermekek számával arányos, azzal jár, hogy minél kedvezőtlenebbek a felnevelési feltételek, annál több, és minél kedvezőbbek annál kevesebb gyermeket vállalnak. E kontraszelekció csak azért nem okoz katasztrófát, mert egyrészt az állam oktatási rendszere egyre nagyobb létszámot, egyre jobban képez, másrészt a családok gyermekvállalását nemcsak az anyagi érdek szabályozza. A munkajövedelmek ugyanis egyre jobban a képességhez igazodnak. Minél fejlettebb a társadalom technikai felszereltsége, a munkaerőt annál inkább a képessége alapján fizetik meg.

Száz éve a bérjövedelmek nagysága elsősorban az iskolai végzettségtől függött. Jelenleg egyre inkább a képességgel arányosak lettek.

Hasonló változás történt a tőkejövedelmek esetében is. A tőkés osztálytársadalmakban a profit nagysága elsősorban a tőke nagyágától függött. Jelenleg a fejlett társadalmakban a profit nagysága is egyre inkább a tőkés képességétől függ. Korábban csak a nagyon alkalmatlan tőkésnek nem volt jövedelme. Jelenleg a tőkejövedelem is elsősorban a működtetője képességétől függ.

Ezért tartom hibásnak azt a felfogást, hogy a tőke profitja a nagyságával arányos, sőt a nagyobb tőkének még a profitrátája is nagyobb. Már a 80-as évek elején meglepett a tény, hogy az Egyesült Államokban a kisebb vállaltok voltak a jövedelmezőbbek. A munkaerő leggyorsabban a családi vállalkozásokban nőtt, a legjobban pedig a legnagyobb létszámmal működő vállatoknál csökkent.

Ez először a mezőgazdaságban vált egyértelművé, ahol a családi farmergazdaságok szinte felszámolták a sok munkással dolgozó nagyüzemeket.

A gépkocsigyártás koncentrációja ugyan fennmaradt, de a gyártásban a kis létszámmal dolgozó beszállítók aránya a sokszorosára ugrott.

Kopátsy Sándor gondolatai

Oldalak

2017. szeptember 7., csütörtök