Két filozófus beszélget

Kopátsy Sándor                   EE                 2014-08-18

Két filozófus beszélget

A Népszabadság hétvégi számában Tamás Gáspár Miklós elemzi Révész Sándor két előző írását a demokrácia és a liberalizmus párhuzamáról. Egymást megértően vitatkoznak azon, hogyan fér meg a liberalizmus és demokrácia egymással. Teszik ezt, marxista elméleti alapot keresve az igazuknak. Azt azonban nem tisztázzák, hogy melyik Marxot tartják mesterüknek, a történelmi materialistát, vagy az idealista forradalmárt. Elsiklanak a tény felett, hogy Marx, mint tudós történelmi materialista volt, forradalmárként azonban a legnagyobb idealista.

Akik a demokrácia és a liberalizmus szerepéről vitatkoznak, először azt kellene tisztázni, hogy a társadalom tagjainak mennyire fontos a demokrácia és a liberalizmus minél magasabb szintű megvalósulása. Ha megtennék, kiderülne, hogy az emberek többségének nem is nagyon fontos. Ennek ellenére a lelkes világmegváltóknak lehet az a hitük, hogy az emberek többsége téved, nem ismeri fel, hogy mi a fontos. De ekkor be kellene bizonyítani, hogy a demokrácia és a liberalizmus minél tejesebb megvalósulása valóban fontos. Ezt lehet bizonyítani azzal, hogy azok a társadalmak mennek többre, amelyekben teljesebb a demokrácia, és jobban érvényesülnek a liberális eszmék. Ez azonban nem bizonyítható. Legfeljebb az, derül ki, hogy minél fejlettebb a társdalom, annál demokratikusabb és liberálisabb. De annak nyoma sincs, hogy azért lettek fejlettebbek, mert versenytársaiknál demokratábbak és liberálisabbak voltak. Sokkal több tény ennek az ellenkezőjét bizonyítja.

Az idealista forradalmár Marx szerint mind a demokrácia, mind a liberalizmus felépítményi elemek, amiket a történelmi materializmus szerint, az alépítmény determinálja. Ebből fakadóan azt kellene először feltárni, hogy a demokrácia és a liberalizmus milyen alépítményre épülhet.

A társadalmi fejlődés jelen állapotában egyértelmű, hogy a politikai demokrácia és a liberális eszmék alkalmazása csak a fejlett társadalmak között valósult meg.

Mi jellemzi a jelenkori fejlett társadalmakat?

1. A lassú népességváltozás. Nem ismerünk olyan liberális demokráciát, amelyikben előzőleg nem szűnt meg a népesség gyors szaporodása. Ez alatt azt kell érteni, hogy a lakosság létszáma a saját forrásból csak nagyon kis mértékben változik, 1-2 ezrelékkel nő vagy csökken. Ennél nagyobb létszámnövekedés csak az átlagosnál jobb minőségű bevándorlásból származhat.

2. A lassú népszaporodás csak ott történhet meg, ahol a fogamzásgátlás általánosan alkalmazható. A társadalomtudományok szemérmesen kerülik annak a bevallását, hogy a túlnépesedés megállításának elengedhetetlen feltétele a fogamzásgátlás megoldhatósága. Ezért tartom a fogamzásgátlás megoldását az emberiség legnagyobb találmányának. Aki nem ismerte fel, hogy az emberi faj sem szaporodhat 1-2 ezreléknél gyorsabban, az nem értheti meg, hogy az elmúlt száz év történelmére nem hatott semmi jobban, mint a fogamzásgátlás megoldása. E nélkül egészen más pályán alakult volna a történelmünk.

3. Az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem meghaladja a 10 ezer dollárt. Nem ismerünk példát arra, hogy ennél szegényebb társadalomban megvalósulhatott volna az össznépi demokrácia és a liberalizmus. De ez esetben is látni kell, hogy ilyen szintre csak az olyan társadalom emelkedhet, amelyikben megszűnt a túlnépesedési nyomás.

4. Az átlagos iskolázottság meghaladja a 12 évet. Ugyan nem ismerünk ez alól kivételt, mégsem fogalmazzuk meg, hogy a demokráciának és a liberalizmusnak elengedhetetlen alépítményi feltétele az iskolázottság bizonyos szintje. Ehhez azt teszem hozzá, hogy minden túlnépesedő társadalomban üldözni kell az ember tudásvágyát. A túlnépesedő társadalmakban eredendő bűn a tudásvágy. Ezekben tehát eleve lehetetlen lett volna a tudományos és technikai forradalom, ezzel az a gazdagság és iskolázottság sem, ami nélkül lehetelten a demokrácia és a liberalizmus is.

5. A fenti négy előfeltétel csak ott valósulhat meg, ahol a lakosság viselkedését a puritanizmus jellemzi. Vagyis demokrácia és liberalizmus csak ott válhat jellemzővé, ahol a lakosság puritán. Erre nehéz bizonyítást találni azon kívül, hogy ezt igazolja a gyakorlat. Az ENSZ tagállamainak rangsorban, ami három mutató, az egy lakosra jutó jövedelem, a várható életkor és az iskolázottság, eredője alapján készül, az első húsz helyezett mindegyike vagy protestáns, vagy konfuciánus.

Visszatérve Marx megítélésére.

Máig nem tisztázott, hogy a történelmi materialista tudós nem lehet forradalmár, és a forradalmár nem lehet tudós. Ezért nehéz Marx alapján vitatkozni a nélkül, hogy leszögeznénk, melyik Marx alapján állunk.

Aki elfogadja Marx tudományos felismerését, nem lehet forradalmár, aki pedig a forradalmár Marx következetes követője nem lehet tudós. Ezt mindennél jobban Marx élete és munkássága igazolta. Amikor Marx a forradalmár szerepe mellett döntött, megszűnt a tudós szerepe. A fiatal zseniális tudósból, öreg vallásalapító forradalmár lett.

Mivel én a materialista történész Marx tanítványa vagyok, számomra csak az ő tudományos eredményei lehetnek érvek. A forradalmár tanítása tévesek sora.

A tudós Marx alapján a vitatkozni a demokrácia és liberalizmus szerepéről, csak azon az alapon lehet vitatkozni, hogy ezek tipikus felépítményi elemek, amelyekről csak az alépítményük ismeretében lehet. Erről maga Marx is megfeledkezett, és nem is keresve az alépítményi okokat, osztogatta politikai tanácsait. Ezért érthető, hogy Tamás Gáspár és Révész nem keresik a demokrácia és a liberalizmus alépítményi feltételét. Mivel mindketten liberálisak és demokraták, szeretnék a két társadalmi elemet összhangba hozni. Az aligha vonható kétségbe, hogy létezhet olyan társadalmi alépítmény, amelyre mind a demokrácia, mind liberalizmus nemcsak ráépülhet, de eredményesen működhet. De aki ezt bizonyítani karja, annak elsősorban azt kell megmondani, hogy milyen alépítményre épülhet rá ez a két felépítményi elem. Erről a vitában azonban nincs szó, úgy vitatkoznak, mintha ez nem is volna előfeltétel. Márpedig ez a feltételezés a tudós Marx elméletével nem egyeztethető össze.

A történelmi materialista Marxon először a politológus Max Weber lépett túl, amikor felismerte, hogy a tőkés osztálytársadalmat hatékonyan csak a protestáns etikájú népek képesek hatékonyan működtetni. Nem Marxon akart túllépni, csak felismerte a tényt, hogy a protestáns erkölcsű népek eredményesebbek, mint a latin katolikusok és a kelet-európai ortodox keresztények. Weber tudósként kereste a tapasztalt jelenség mögötti okot. Marx fogalmai szerint, a felépítmény viselkedésének az alapját. Azaz materialista politológusként kereste az igazságot. Még azt sem fogalmazta meg, hogy a protestáns kultúra ezzel alépítménynek minősül.

Weber mégis rátalált az egyik fontos alépítményi elemre. Azt, hogy a valóságos alapot találta meg, az idő egyre keményebben igazolja. Ő abban tévedett, hogy a puritán magatartást a puritán kereszténység, a protestantizmus alakította ki, tehát ez az alépítmény csak a Nyugaton létezik, hiszen a reformáció hozta létre. Ez már logikai hiba volt, mert a vallást, egy felépítményi elemet tekintette alépítményt létrehozónak. Vagyis a feje tetejére állította a marxi logikát.

De nem a protestáns kereszténység alakította ki a puritán viselkedési kultúrát, hanem az előbb megvolt, és a reformáció csak a puritán népek erkölcsi magatartásához igazította a kereszténységét.

Itt és most ne menjünk bele annak boncolásába, hogy Európa észak-nyugati térségében miért, hogyan alakult ki a puritán magatartás jóval a reformáció előtt. Nyilván az okát a természeti környezetben kellene keresni. Elég most tudomásul venni, hogy az angolszászok, a germánok, a skandinávok, valamint a velük közös társadalomban élő népek puritán erkölcsűek.

Weber megelégedett azzal, hogy magyarázatot talált arra, milyen okból voltak sikeresebbek a kor protestáns népek. Az fel sem merült nála, hogy más kultúrákban is lehet a lakosság viselkedése puritán. Pedig akkor már érzékelhető volt, hogy a japánok puritán viselkedése mennyivel hatékonyabb felépítmény, mint az oroszoké.

Száz évvel később azonban már nyilvánvaló, hogy a tengerentúli négy angolszász, protestáns ország még Németországnál és Nagy Britanniánál sikeresebb lett.

A 20. században az is kiderült, hogy a Távol-Keleten sokkal több és sokkal puritánabb népek élnek, mint a Nyugaton. Ezért ott még gyorsabb a társadalmi fejlődés.

Ma már Weber alapján mondhatjuk, hogy a konfuciánus népek még a protestánsoknál is puritánabbak.

A materialista történelemtudomány ugyan nagy lépéseket tett abban az irányban, hogy egyre inkább figyelembe veszi az emberek mindennapi életét alakító tényezőket. A családforma, a táplálkozás, a technikai fejlődés, a közlekedés, a szállítás, a kommunikáció egyre nagyobb figyelmet kapott a történelemben. Egyre inkább ezekben látják a legfontosabb történelemformáló erőket.

Demográfia.

Azonban az általam legfontosabb alépítményi tényező, a népesedés továbbra is feltáratlan maradt. Ez azért súlyos hiányosság, mivel az elmúlt hatezer év minden társadalmi felépítményének elsődleges feladta a túlnépesedés elleni védekezés volt. Mára a túlnépesedés a legfejlettebb társadalmakban megoldódott, illetve erőszakkal megoldották. Az emberiség nagyobb fele azonban korábban elképesztő módon szaporodik.

Ezt meggyőzően bizonyítja a tény, hogy jelenleg a világ puritán kétötöde korábban elképzelhetetlen gyorsággal fejlődik. Ugyanakkor, hozzájuk képest, egyre jobban elszakad a háromhatod.

A hatékony társadalmaknak két közös jellemzője van: egyrészt puritánok, másrészt nem túlnépesedők. Ez a tény azt bizonyítja, hogy a társadalmi sikernek nemcsak a puritán magatartás, hanem a túlnépesedési nyomás megszűnése is alépítményi előfeltétele.

Minden puritán, és gyorsan nem szaporodó lakosságú társadalom sikeres. A siker alépítményi követelménye a lakosság puritán viselkedése és a népesség számának lassú változása. Viszont nyoma sem látszik annak, hogy a demokrácia és a liberalizmus mértéke hatna a társadalmi fejlődés sebességére.

Messze a leggyorsabban fejlődő ország Kína, ahol nyoma sincs a politikai demokráciának és a liberalizmusnak. Ennek ellenére a lakossága által legtámogatottabb kormánya van. Épen az elkötelezett demokraták értik meg a legkevésbé, hogy a demokrácia mértéke a lakosság támogatása. A liberálisok számára az a demokrácia, amiben a legtöbb nézet hallathatja a hangját. Ezzel szemben, a demokrácia a többség uralma, és nem a sokak között megosztott hatalom, tele ellensúllyal. Az ilyen demokráciák sehol nem bizonyultak hatékonynak. Elég annak biztosítása, hogy legyen a választóknak alkalma arra, hogy ciklusokként egyszer dönthessek abban, kire bízzák a hatalmat. Ez a döntés azonban az egész ciklusra adjon a kormányzásra felhatalmazást.

Sokat idézett siker-ország Szingapúr. A sikere jórészt azzal magyarázható, hogy kiváló adottságú városállam, de sem demokráciának, sem liberálisnak nem nevezhető. A sikerének azonban semmi köze a demokráciához és a liberalizmushoz.

Mindig, mindenütt a könnyebben átlátható kisebb államok előnyben voltak a hatalmas birodalmakkal szemben. Kivételt az imperialista századok jelentettek, amikor a katonai erőszaknak fontos szerepe volt.

A demokráciát azonban csak ott lehet a legjobb rendszernek minősíteni, ahol ez a felépítmény a leghatékonyabb. Teljesen hibás politikai igény ott is demokráciát követelni, ahol a diktatúra eredményesebbnek bizonyul. A két filozófus azonban úgy kezeli a demokráciát és a liberalizmust, mint minden helyzeten, minden alépítményen a legjobb megoldás volna. Ők olyan liberális demokraták, amilyen kommunista Marx volt. Tudósként még azt vallotta, ha ott győz a proletár forradalom, ahol még nem értek meg a feltételei, „vissza fog állni a régi szemét,” A tanítványai, még a legjobbak sem tudtak azonban ellenállni a forradalommal megszerzett hatalom csábításának, és az elmarat Oroszországban is, felépíthetőnek minősítették az elképzelt társadalmat. Márpedig nincs nagyobb tagadása az elméleti marxizmusnak, mint amikor alépítmény nélkül is felépíthetőnek minősítik az ideális társadalmat.

Ezt teszik azok is, akik a demokráciát és a liberalizmust alépítmény hiányában is erőltetik. Ebben az sem zavarja őket, hogy Magyarországon, a rendszerváltás óta, a reálisnál több demokrácia és liberalizmus erőltetése nemcsak a szoclib koalíciót emésztette fel, hanem az ország teljesítménye is katasztrofális volt. Egyik vereséget szenvedik a másik után, mégis minél több demokráciát és liberálisabb politikát akarnak.

A demokrácia eddig csak ott bizonyult a leghatékonyabbnak, ahol erőszak alkalmazása nélkül sincs túlnépesedési nyomás, és a lakosság viselkedését a puritanizmus jellemzi. Magyarországon ugyan eleve sem volt túlnépesedés, de a lakosság tudata, erkölcse messze van a puritánságtól. Ráadásul nincsen demokratikus hagyománya, és ösztönösen liberális ellenes. Ezért lettek tragikus következményei annak, hogy a rendszerváltás után aránytalan bizalmat kaptak a liberálisok. Az első szabad választáson Európában nekünk lett a legerősebb liberális képviseletünk a törvényhozásban. Ráadásul a szoclib erőknek sikerült a közép-jobb Demokrata Forum közép-jobb erejét szétverni azzal, hogy a konzervatív úri középosztályt képviselő Antall Józsefet ültették az élére.

Ennek köszönhetően a közvetkező választáson kétharmados többséget szereztek a szoclib erők. A közép-jobb magyar társadalom közép-jobb párt nélkül maradt. Ezt ismerte fel Orbán Viktor, és a liberális kis Fideszt átállította közép-jobb párttá. Ennek a hatalomra kerülését a szoclib erők katasztrófának minősítették, és egyetlen céljuknak a megsemmisítését tekintették. Ezzel aztán csak növelték a Fidesz szavazói támogatottságát.

Kínában fordított volt a helyzet. A lakosság puritán viselkedése megfelelő, de a túlnépesedés elviselhetetlenül gyors volt. Ezt erőszakkal megfékezték. Ha nem alkalmaznak erőszakot, és szó sem lehetne sikeres gazdaságról. Ezt ugyan mindennél jobban bizonyítja a tény, hogy a nyugati demográfusok szerint is, jelenleg mintegy 500 millióval nagyobb volna az ország népessége, és évente mintegy 20-30 millióval nőne a lakosság száma. Annyi embernek képtelenség lett volna, és lenne munkahelyet teremteni, az egy lakosra jutó fogyasztást és vagyont növelni.

Mivel fel sem vetődhet, hogy politikai demokráciában is megvalósítható lett volna a gyermekvállalás ilyen mértékű leállítása, társadalmi érdeket szolgált az erőszak alkalmazása.  Azon sem lehet vitatkozni, hogy a lakosság nem fogadta örömmel a gyermekvállalás korlátozását, és ilyen programmal nem lehetett volna választást nyerni. Tehát a társadalom érdekében a politikai erőszak mellett, a demokrácia ellen kellett dönteni. A gyorsan emelkedő életszínvonal, a magas foglalkoztatás és a politikai demokrácia között kellett választani. Ilyen feladatot nem lehet demokratikus módszerekkel a társadalom érdekének megfelelően megoldani.

Arra a szintre, amin a politikai demokrácia már nem akadálya a társadalmi érdek érvényesülésének, csak akkor jut el a társadalom, amikor már az egy laksora jutó jövedelem meghaladja a 10 ezer dollárt, az iskolázottság a 12 évet, a spontán népszaporulat pedig nem haladja meg az 1-2 ezreléket.

Ezek az alépítményi előfeltételei annak, hogy az országban demokratikus társadalom működhessen. Annak, hogy a működése versenyképes is legyen, még további feltétel, hogy a lakosság magatartását a puritanizmus jellemezze.

Marxisták csak azon az alapon követelhetik a politikai demokráciát, ha bebizonyítják, hogy annak a hatékonyságát biztosító feltételek létrejöttek.

Tamás Gáspár és Révész vitájában fel sem merül, hogy a demokráciának, különösen pedig a liberális demokráciának biztosítani kell az alépítményi feltételeit. Márpedig a történelem még nem ismer példát arra, hogy a felsorolt feltételek akárcsak egyikének hiánya esetén hatékonyan működött volna a demokrácia.

Ezzel szemben bőven láttunk már példát arra, hogy a közvélemény elutasította a politikai demokráciát. A 20. század első felében még a fél-perifériák szintjén tartó, puritán társadalmak is a diktatúrákra szavaztak, és azokat példátlan mértékben támogatták. Elég a német és a japán diktatúrákra gondolni. Máig nem valljuk be, hogy a lakosság többségének lelkes támogatásával győzött a fasiszta diktatúra nemcsak a puritán erkölcsű Németországban és Japánban, de az európai mediterrán és számos balkáni országokban is.

Az sem tagadható, hogy ezek a diktatúrák a kor liberális demokráciáinál jobban teljesítettek mindaddig, amíg agresszív imperialista háborúkba nem kezdtek. De még a háborúikban is lelkes támogatást kaptak.

Az sem tagadható, hogy a bolsevik Szovjetunió is mindaddig jól teljesített, amíg nem vált imperialistává, és nem akart az Egyesült Államokkal versengő szuperhatalom lenni.

A két világháború között, békeidőben, a liberális tőkés osztálytársadalmaknál jobban teljesítettek a diktatúrák.

Ez a helyet csak akkor fordult meg, amikor a tőkés osztálytársadalmakat a háborús erőfeszítések nem kényszeríttették átfogó társadalmi reformokra.

Azt már nem lehet vitatni, hogy a második világháború jután a tőkés demokráciák nem lettek versenyképesebbek, mint a jobb- és a bal-oldali diktatúrák. Ez azonban csak akkor válik érthetővé, ha megmutatjuk, milyen változtatásokon kellett átmenni a tőkés demokráciáknak ahhoz, hogy versenyképessé váljanak. A két háború közti, és a háború utáni demokráciák közti különbséget azonban elhallgatjuk. Pedig elég volna néhány adat a két háború közti, és a háború utáni demokráciák között.

- A választókorú lakosság hány százalékának volt titkos választói joga?

- Milyen volt az állami elvonások és visszaosztások aránya a különböző rétegek között?

- Mennyit fordított az állam oktatásra, egészségügyre, családi pótlékra és nyugdíjra?

- Mennyit fordított az állam közvetlenül és közvetve katonai kiadásokra?

Ha tudatosítanánk a fenti adatokat, nem lehetne azt a hitet kelteni, hogy a két háború közti és a háború után társadalmak között folytonosság van. Nem lehetne a két társadalmat azonosnak minősíteni. A 20. század során ugyanis nagyobb mértékű társadalmi változás történt, mint amekkorát az egyik osztálytársadalomról a másikra való áttérés jelentett. A változás nemcsak a társadalom struktúrájának az átalakulását jelentette, hanem a színvonalát is.

- A lakosságnak az uralkodó osztályhoz nem tartozó mintegy 90 százalékának az életszínvonala többel emelkedett, mint az előző ezer évsorán összesen.

- Ugyanez mondható el az iskolázottságra és a várható életkorra is.

- A felnőtt lakosság átlagos testmagassága többet nőt, mint ezer év alatt.

- Előtte az alultápláltság volt a jellemző, a század végére pedig a túlsúlyosság.

- A század első felében két világháború volt, a másodikban nem volt az európai országok között háború.

Ezek a változások a lakosság többsége számára sokkal fontosabbak, mint a politikai demokrácia, vagy a sajtószabadság.

Foglalkoztatás.

Közgazdász létemre a foglalkoztatást tartom a legfontosabb mutatónak. Az a társadalom, amelyeik a lakosság jelentőshányadát nem képes foglalkoztatni, a munkaképeseknek nem tudja a munkából való megélést biztosítani. Azt csak a valóságtól elszakadt értelmiségek tudják feltételezni, hogy a lakosság számára nem az a legfontosabb, hogy munkájából megélhessen. Ehhez képest nagyon mellékes a szám ára, hogy melyik párt nyeri meg a választást. Ezt mindennél jobban jellemzi a tény, hogy a lakosság közel fel el sem megy választani.
Márpedig ezen a téren a rendszerváltás után szégyenteljesen szerepeltünk. Talán az optimálisnál is magasabb foglalkoztatásból az EU 28 tagországa között az utolsó helyre zuhantunk, és még reményünk sem lehet arra, hogy e tekintetben a középmezőnybe kerülhessünk.

Demográfia.

Társadalomtudósként megtanultam, hogy fajunk utóbbi hatezer évében a legtöbb társadalmi szenvedés, kudarc elsődleges oka az volt, hogy fajunk képtelen volt arra, hogy túlszaporodását féken tartsa. Egyetlen társadalomtudós nem ismertre fel, hogy múltunk minden társadalmi szenvedés végső oka a túlszaporodás elleni védekezés megoldhatatlansága volt.

Mára oda jutottunk, hogy csak azokban a társadalmakban élhetnek jól az emberek, ahol a belső népszaporulat minimális, vagy minimálisan negatív.

A magyar társadalom ugyan elérte, hogy a népessége csökken, de ennél százszor nagyobb baja, hogy a születések mögötti családi háttér ellentétes a társadalmi érdekkel. A jó kilátással nevelő családokban aránytalanul kevés gyermek születik, a kedvezőtlen családokban pedig sok. Az ebből fakadó társadalmi kár sokkal nagyobb annál, amit a rossz politikai felépítmény okozhat. Nincs ugyanis fontosabb társadalmi érdek, mint a következő nemzedék minél hatékonyabb felnevelése. Ezt a szülők sokkal jobban megértik, mint a filozófusok és apolitikusok.