Fejlődő országok?

Kopátsy Sándor                 EG                   2012-07-30

FEJLŐDŐ ORSZÁGOK?

A Goldmann Sachs bankház 1950-ben találta ki a Fejlődő Országok fogalmát. Akkor ebbe a körbe négy országot, Kínát, Indiát, Oroszországot és Brazíliát, sorolta be. A négy ország nevének első betűjéből lett a nevük: BRIKS. Az óta a közgazdaságtudomány, mindenek előtt a pénzügyi szektor alkalmatlanságát ezzel a fogalommal illusztrálom.

Ha a világ legrangosabb bankja négy ilyen országot közös kategóriába sorol, akkor ne csodálkozzunk azon, ha az EU közös valutát akar a puritán észak-nyugati és a mediterrán országok számára. Az ostobaság tehát semmit nem javult, 1950 és 2000 között. Ugyanannak a butaságnak az uralmát jelzi.

Az alábbiakban a fejlődő országok példáján bizonyítom, hogy a Fejlődő országok, Kínától eltekintve, lemaradók, de még a lemaradók esetében is heterogén, közös csoportba nem sorolhatók vannak. Csupán abban közösek, hogy lemaradnak az élenjárókhoz képes, de a világ nagy többsége még hozzájuk képes is lemarad. Ezen az sem változat, hogy az óta egyesek a négyeket kiegészítették Törökországgal, és az Afrikai Köztársasággal. Ez csak még látványosabbá tette a csoport heterogenitását.

Az, hogy a fejlődő országok mennyire fejlődők, már a legegyszerűbb összehasonlítás is egyértelművé teszi.

Az egy főre jutó nemzeti jövedelem kimutatása i azt igazolja, hogy ez a mutató csak Kínában nőtt gyorsabban, mint a fejlettekben. Tehát e mutató szerint is lemaradnak a fejlődők. Legalábbis a fejlettekhez képest.

Többet mondana a rangsor, ha a bányajáradék nélküli nemzeti jövedelmeket vennék figyelembe. Ez esetben Oroszország és Brazília lemaradása nyilvánvalóbb volna.

Markánsabb volna a lemaradásuk, ha nemcsak az egy főre jutó jövedelmet, hanem a vagyont is figyelembe vennénk. Ez esetben az eleve India évezredek óta túlnépesedett, de állami szinte gyorsan növekedő India reménytelen helyzete válik nyilvánvalóvá.

A száz éve rákosan szaporodó világnépesség azt indokolná, hogy rámutassunk a tényre, az 5 ezreléknél gyorsabb népességnövekedés csak néhány alulnépesedett országban eleve nem zárja ki az egy laksora jutó jövedelem és vagyon átlagosnál gyorsabb növekedését. Ennek az előfeltételnek a négy országból csak Kína és Oroszország felel meg. Sajnos a politika és a társadalomtudomány nem meri bevallani, hogy a néhány ezreléknél gyorsabb növekedés eleve kizárja a felzárkózás növekedését. Ezért aztán India és Brazília ezen az alapon sem lehet felzárkózó ország. Ezen az alapon eleve csak a Nyugat és a Távol-Kelet lehet sikeres.

Az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon növekedésének előfeltétele a lakosság viselkedési kultúrája. Egyelőre csak az olyan ország lehet sikeres, ahol a lakosság viselkedését vagy a nyugati puritán, vagy a távol-keleti konfuciánus erkölcs jellemzi. Ezt bármennyire egyértelműen bizonyítják a tények, Nyugaton sem a politika, sem a kereszténység, sem a közgazdaságtan nem hajlandó tudomásul venni.

A világgazdaságban kialakuló erőviszonyok egyértelműen azt bizonyítják, hogy a munkából való meggazdagodásnak két előfeltétele van:

1. A puritán, vagy a konfuciánus magatartás.

2. A néhány ezreléknél lassabb lakosságnövekedés.

A munkából faló meggazdagodást azért hangsúlyozom, mert gazdagodni a bányajáradékból is lehet, de az nem hoz, legfeljebb segíti a társadalmi és gazdasági fejlődést.

Hogyan is állnak a sikeresnek kikiáltott fejlődők.

AMI A KULTÚRÁT ILLETI.

Kína az egyetlen, amelyikben a kultúra eleve lehetővé teszi a sikert.

India kulturálisan heterogénebb, mint az európai és a tengerentúli országok összessége. Joggal tekinthetjük nem is országnak, hanem egy sokkultúrájú kontinensnek, amiben a puritanizmus nehezen felfedezhető. Ahogyan a kontinenseket sem lehet fejlődőknek, illetve fejlődésre alkalmatlannak minősíteni, Indiát sem. Mivel nem puritán, illetve nem konfuciánus, a lakosságát nem lehet a viselkedése alapján alkalmasnak minősíteni. Még az is reménytelennek tartom, hogy India tartósan egyetlen ország maradhat. Egyetlen olyan nem a perifériának minősülő ország, ahol több tucat kultúra, nyelv és gazdaságföldrajzi tagoltság mozaikjának tekinthető.

Oroszország lakosságának kultúrája egyértelműen kelet-európai, más fogalmak szerint pravoszláv kultúrájú. Elég volna arra gondolni, hogy nem ismerünk olyan pravoszláv népet, amelyik nemcsak a puritán, de a mediterrán latin népekkel szemen is, versenyképesnek bizonyult volna.

Ideje volna tudomásul venni, hogy az orosz nép már a feudális, majd a tőkés, végül az össznépi Nyugattal állta volna a versenyt. Ugyanezt jelezte, hogy amint a Nyugat a középkori agrárforradalmának köszönhetően magas-kultúrává emelkedett, már a kereszténységét sem viselte el. Az ipari forradalom által létrehozott tőkés osztálytársadalmat sem tudta átmásolni. Még inkább tudatosulnia kellene annak, hogy a bolsevik rendszer sem azért bukott meg, mert eleve alkalmatlan volt, hanem azért, mert a kelet-európai kultúrára épült. Az orosz néppel nem lehet a társadalmi fejlődés élcsapatába kerülni akkor sem, ha a bolsevik rendszert a tőkés osztálytársadalom demokrácia modelljére építik. Ma már nem lehet kétségbe vonni, hogy Oroszország, majd legutóbb a Szovjetunió lemaradása nem a rendszer alkalmatlanságából, hanem az orosz nép alkalmatlanságából fakadt.

Nem volna nehéz megérteni, hogy a Szovjetunióénál csak azért jobbak az életviszonyok, mert megszűntek a szuperhatalmi szerep katonai és világforradalmi kiadásai, és a megmaradt Oroszország élvezheti a nyersanyagvagyonából származó járadékokat. A katonai kiadások ötödére csökkenetek, a bányajáradék súlya pedig háromsorosára nőtt. E két tényező együtt a nemzeti jövedelmük mintegy felét jelenti. Vagyis a szétesése előtti Szovjetunióban mintegy kétszerese lehetett volna a lakosság életszínvonala, hogy a katonai kiadások súlya nem haladta volna meg, a bányajáradékból származó bevétel pedig elérte volna meg a jelenlegit. Jóslatom szerint a jelenlegi utódállamok mindegyike, talán Észtország kivételével gazdagabb lehetett volna a nem eszetlen mértékben fegyverkező, és nem világforradalmat erőltető, bolsevik Szovjetunióban, mint amilyen a jelenlegi rendszerében.

Brazília lakossága lényegében mediterrán kultúrájú, azzal a lényeges különbséggel, hogy jelentős afrikai etnikummal rendelkezi, és nem számíthat sem a gazdag európai turisták pénzére, és az EU támogatására.

A mediterrán országok jelenlegi vállsága egyértelműen bizonyítja, hogy a mediterrán kultúra ugyan valamivel jobban illeszkedik a gazdag puritán népekéhez, mint a kelet-európai, de nincs az a segítség, ami lehetővé tenné azt, amit a Goldmann Sachs 1950-ben jósolt, illetve amit még ma is sokan hisznek. Brazília ma is sokkal hátrább állna, ha nem volnának a mezőgazdasági és bányászati adottságai.

Az utóbbi években a Fejlődő Országok négyesét kiegészítik Törökországgal és az Afrikai Köztársasággal.

Törökország lakossága lényegében közel-keleti, amelyek között ugyan a legjobb, de az is nagyon kevés. A németosztási török kisebbség viselkedése ugyan jobb, mint a franciaországi araboké, de messze nem elég jó ahhoz, hogy a puritán németséghez asszimilálódni tudjon.

Az Afrikai Köztársaság ma még csak azért nem tűnik reménytelennek, mert a gyarmattartók etnikuma vezeti. Elég volna azonban megnézni, hogy hol tartana az ország, ha nem volnának ott a fehérek és a bányajáradékuk. Az afrikai őslakosság azonban elviselhetetlenül gyorsan szaporodik, ötven éven belül a fehérek elfogynak. Egyrészt sokkal lassabban szaporodnak, másrészt el fognak menekülni. Őket mindenütt szívesen fogadják. Az Afrikai Köztársaság nem felzárkózó, hanem lemaradó afrikai ország lesz.

AMI A NÉPSZAPORULATOT ILLETI.

A mögöttünk álló ötven, és a jelen század sikerének alapfeltétele a népszaporulat leállítása. Ezt ugyan egyértelműen mutatja az elmúlt hatvan év története, de a Nyugat, és mindenek előtt annak politikája, vallása és társadalomtudománya ezt az egyértelmű tényt nem hajlandó tudomásul venni.

A négy fejlődőnek ítélt ország közül kettőben, rendben van a népesség alakulása.

Oroszországban spontán lecsökkent a gyermekvállalás és magas a halálozás. Ez ugyan nem volna akadály, de ahogyan említettem, a lakosság viselkedése nem puritán. Az óriási bányajáradék pedig igen jelentős munkanélküli jövedelmet hoz.

Kínában ugyan a nyolcvanas évekig elviselhetetlenül gyors volt a népszaporulat, de erőszakkal leszorították a gyermekvállalást. Az utókor ezt a politikai erőszakkal megvalósított családtervezést fajunk fejlődésében az egyik legnagyobb jelentőségű tettnek fogja minősíteni. Ötezer éven keresztül a túlnépesedés volt szinte minden „embertelenség” elsődleges oka. A túlnépesedést ugyan tudatosan egyetlen állam sem fékezte. A spártai állam volt az egyetlen, amelyik a csecsemőket születésük után selejtezte. Ennek tudatosságát ugyan nehéz volna kétségbe vonni, de a megfogalmazásának nyomát sem találjuk.

A keresztes hadjáratok nyilvánvaló célja a túlnépesedés lecsapolása volt, de ennek sem találjuk a megfogalmazását. Máig azt tanítja a történelem, hogy Krisztus sírjának elfoglalása volt a cél.

Fajunk történetében a kiscsaládos jobbágyrendszer volt az egyetlen általánosan alkalmazott családtervezés. A nyugat ezer éves fölényét lényegében ez a családterezés alapozta meg. Ennek ellenére nyomát sem lehet találni annak, hogy ezt tudatosan alkalmazták volna, mint ahogyan a közelmúltban ezt Kínában tették.

Európa történelmének megértéséhez a kulcsot a kiscsaládos jobbágyrendszer gyermekvállalást korlátozó szerepe nélkül nem lehet megérteni, mégsem tudatosult. Nemcsak azok számra, akik bevezették, de még a jelenkori történészek számára sem. Az pedig komikus, hogy most a Nyugat azon botránkozik, amit Kínában alkalmaznak. Nem veszik tudomásul, hogy a jobbágyrendszer lényegében a jobbágyság megszűnéséig a nőket arra kényszeríttette, hogy életük legtermelékenyebb tíz évben nem vállalhatnak gyermeket.

Miért van mindmáig rejtve, hogy a Nyugat a magas-kultúrákon belül élvezett fölényt annak köszönhette, hogy megakadályozta a nőknek, hogy termelékenységük csúcsén, mintegy tíz évig ne szülhessenek?

A nyugati politika még mindig államokban gondolkodik. A politika célja nem a fejlettebb, gazdagabb, iskolázottabb lakosság, hanem a népesebb, fizikai értelemben nagyobb állam.

A nyugati kereszténység, különösen annak a római katolikus és pravoszláv egyháza képtelen tudomásul venni, hogy nem a hívek számát, hanem azoknak a krisztusi ideálhoz való közelsége lenne a célja.

A nyugati társadalomtudomány nagyobb, a másikaknál erősebb államot akar, nem veszi tudomásul, hogy az állampolgárok jóléte, iskolázottsága a cél. Sajnos, ez fokozottan áll a közgazdaságtanra, ami még mindig a társadalmak gazdasági céljának a nagyobb, erősebb államot tartja. Ennek elérésétől várja, hogy az állampolgárok gazdagabbak, szabadabbak, iskolázottabbak lesznek.

A TÁRSADALOM CÉLJA

A tőkés osztálytársadalmak között a gyarmatokért, befolyási övezetekért folyt a harc. Az államok egymás rovására gazdagodtak. A gyengébbek kizsákmányolásából a népnek is jutott. Nemcsak a tőkések, de a társadalom egészének gazdagsága is attól függött, mekkora a gyarmatbirodalma és befolyási övezete. Ezért aztán a nép is elhitte, hogy elsődleges célja a nagyobb, erősebb állam. Az azonban, hogy az erősebb állam a lakosság egészének is jó, még a tőkés világgazdaságon felül sem volt általános. Már a közékor derekén kiderült, hogy a leggazdagabbak nem a legerősebbek, hanem a városállamok, a gazdasági autonómiával rendelkező városok lakósai voltak. Ez kiderült volna, ha az államok, önkormányzatok fejlettségét az egy lakosra jutó jövedelemmel és vagyonnal mérnék. Ez azonban még egyetlen történésznek sem jutott eszébe, a történelem szinte csak az államok politikai és katonai erejével méri a nagyságot. Át kellene írni a történelem, ha a történészek az egy lakosra jutó jövedelmet, vagyont tekintenék célnak.

Ez ugyan mindig az igazi mérce lett volna, de a jelenkorban fokozottan igaz. Szinte csak a jelenkorban jutottunk odáig, hogy a társadalmak fejlettségét az egy lakosra jutó jövedelemmel, a várható életkorral, és az iskolázottsággal mérik. Nem általában, de az ENSZ már ezen az alapon rangsorolja a társadalmakat. Ennek alapján Európa hat leggazdagabb állama között a hatodik Hollandia lakossága a legnagyobb. Tehát az öt első kisebb. Pedig a még ezeknél is gazdagabb városállamokat nem is veszik figyelembe. Ez esetben ugyanis magasan Luxemburg volna az első.

A Távol-Keleten, ötezer éven keresztül a kontinensnyi Kína volt az első. A 20. században már a tized akkora Japán. Mára pedig Japánt is megelőzte nemcsak a két kínai városállam, Szingapúr és Hong-Kong, de Tajvan is.

Nehezen érthető, hogy az eredeti célja szolgálatában béna ENSZ a demográfiában, és a gazdasági statisztikában élenjár. Ennek talán az a magyarázata, hogy a politikai tehetetlensége mellett van ideje gondolkodni.

Ma az ENSZ az egyetlen, aki a társadalmak fejlettségét nem az állam nagyságával méri.

- Aki kíváncsi az országok fejlettségi pozíciójára csak az ENSZ adataira támaszkodhat.

- Aki látni akarja a túlnépesedés tragédiáját, az ENSZ adataihoz kénytelen fordulni.

A világ legtekintélyesebb közgazdasági hetilapja a The Economist múlt heti számában ír Emerging markets címmel ír ebben a témában.

Táblázaton mutatja meg hogyan lassult az elmúlt másfél éven a fent tárgyalt négy országban a nemzeti jövedelem. Mind a négy országban csökkent. Ha az egy laksora jutó jövedelmet ábrázolta volna, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy India és Brazília esetében a csökkenés sokkal gyorsabb. Gyorsabb, mert e két országban gyorsan nő a lakosság száma.

Ha a bányajáradék nélküli jövedelmet venné figyelembe, Oroszország és Brazília csökkenése volna sokkal nagyobb, mert esetükben a nemzeti jövedelmük jelentős hányada a növekvő nyersanyagárakból származik.

Az pedig szomorú, hogy egy ilyen tekintélyes újság megjegyzi, hogy az ez évi 8 százalékos növekedés az első félévben csak 7.6 százalék lett. Nem teszi hozzá, hogy ennél sokkal jobban csökkent a fejlett nyugati államok növekedése is.

De nem is ezt akartam bizonyítani, hanem azt hogy az ország nemzeti jövedelmének és egy laksora egy laksora jutó jövedelemnek az alakulása egészen más képet mutat.

Kínában az ország 8 százalékos növekedése mellett az egy lakosra jutó jövedelem 7 százalékkal nő. Ezzel szemben Indiában az országos 6 százalékos növekedésből szinte semmi sem jut egy lakosra, ha a vagyont is szinte akarják tartani.

Oroszországban, tekintettel arra, hogy stagnál a lakosság az egy lakosra jutó jövedelem úgy nő, mint az országé, vagyis 4 százalékkal. Ezzel szemben Brazília 3 százalékos nemzeti jövedelem növekedése még az egy lakosra jutó jövedelem szinten tartását sem biztosítja, ha a vagyont is szinten akarják tartani. Ehhez azt tegyük hozzá, hogy az országos szintű 3 százalékos növekedés többsége a nyersanyagárak emelkedésének, vagyis járadéknak köszönhető.

Az a tény, hogy a világ egyik vezető bankja ezt a négy, illetve hat országot azonos csoportba rakta elég bizonytéka annak, hogy nemcsak a politikusokra, de a bankokra sem szabad bízni a világgazdaságot. Egyiküknek sincs fogalma arról, hogy milyen adottságok mellett várható nemcsak az átlagosnál, de az élen lévőknél gyorsabb társadalmi növekedés.

Pedig nagyon egyszerű. Csak ott várható felzárkózás az élvonalhoz, ahol puritán, illetve konfuciánus a lakosság viselkedése, és a lakosság belső szaporulata nem haladja meg a néhány ezreléket. Arra még nem volt példa, hogy ott is történt volna felzárkózás, ahol a két feltétel nem állt fent.