2012. augusztus 21., kedd

Kegyetlen igazságok


Kopátsy Sándor                EH                    2012-08-17

KEGYETLEN IGAZSÁGOK

Öreg koromra megértem, hogy a saját korát senki nem láthatja reálisan. Annak ellenére, hogy a háborút követő 45 évet az élet sűrűjében éltem meg, és magamat nemcsak akkor, de utólag is tárgyilagosnak tartottam. Most látom be, hogy én sem voltam tárgyilagos. Most már sokkal megértőbben látom.
Számomra egyre javul a bolsevik évtizedek mérlege. Ezzel szemben a hivatalos vélemény egyre feketébb lesz. Ezt érezve állítom röviden össze a kor reális mérlegét.
A két háború közti magyar történelmet akkor, bentről is történelmünk leggyászosabb, a Nyugathoz legkevésbé közelinek láttam, de most, hogy egyre szebbnek festik, még elutasítóbb lett a véleményem. Ugyanakkor, a hivatalos kép egyre sötétebb lesz, én pedig egyre eredményesebbnek látom.
A tisztábban látás érthető. Egyrészt a nagyobb távolságról jobban megítélhető a fontos és lényegtelen közti különbség, másrészt, aki nem butul meg, öregen bölcsebbé válik.
Mint az elmúlt hetven év felnőtt tanúja megtanultam, hogy minden rendszer annyit ér, amennyire biztosítja a munkából való megélés lehetőségét. Ez ifjúkoromban azt jelentette, hogy mindenkinek legyen munkával szerezhető jövedelme, a városokban bérmunkája, a falvakban földje. Akkor arról nem is álmodhattunk, hogy mindenkinek havi jövedelme, nyugdíjas állása lehet. Ezért aztán számomra a gyökeres földreform volt az elsődleges politikai cél.
A két háború között Magyarország volt Európában az arisztokrácia fél-feudális nagybirtokainak az országa. Ebből vált a földreformnak köszönhetően Európa olyan országa, ahol még a modern farmok számára kívánatos méretű birtok sem maradt, és egy falusi lakosra sokkal kevesebb jutott, mint amiből boldogulni lehetett volna.
Sem akkor, sem most nem vettük tudomásul, hogy a falvak lakosságának legfeljebb ötöde számára juthatott volna annyi föld, amiből farmerek lehettek volna. Mint parasztpárti, utólag szégyellem magam, hogy nem ismertük fel a tényt, hogy a falvakban ötször annyian élnek, mint amennyi munkaalkalmat, jövedelmet nekik megálmodtunk.
Csak öreg koromban láttam be, hogy a mi politikánk kulcsa már akkor is csak olyan program lehetett volna, hogy a falusi lakosság négyötödének a mezőgazdaságon kívül teremt munkaalkalmat, jövedelmi forrást. Azt, hogy a falusi nép ügyének apostolai tévedtek, a rendszerváltás után sem ismerték fel. A Kisgazdapárttal szövetkezett Demokrata Fórum, vissza akarta állítani a kisparasztok országát, és mintegy másfélmillió vidéki lakosnak számolta fel a bérmunkából való megélés lehetőségét.
A rendszerváltásról ma is az a hivatalos vélemény, hogy sikeres volt, holott felszámolta a bolsevik rendszer legnagyobb örökségét, hogy nemcsak mindenkinek volt munkája, de még üldözte is azt, aki nem élt ezzel a lehetőséggel. A foglalkoztatás tekintetében visszakanyarodtunk a két háború közti társadalom útjára. Negyed százada katasztrofális a vidéken élő, nagyrészt képzetlen lakosság foglalkoztatása. Ezen a jelen kormány azzal akar segíteni, hogy megígérte, tíz év alatt teremt egy millió új munkahelyet. A cél elérést reálissá tevő koncepciója azonban még nincsen.
Ennek ellenére az illetékesek értetlenül nézik, hogy a vidéki lakosság többsége számára ma is vonzó a bolsevik rendszer Kádár alatti formája.
Pedig a 20. század egyik nagy történelmi tanulsága, hogy a társadalom többsége számára a legvadabb diktatúra is elfogadottabb, mint a tartós munkanélküliséget teremtő tartós munkanélküliség. Ezt Hitler és Sztálin tudta, a liberális polgárság azonban nem hajlandó tudomásul venni. Számukra a több párt veszekedése, a sajtó, a jegybank szabadsága fontosabb, mint a foglalkoztatás magas szintje. Aztán csodálkoznak, amikor cserbenhagyták a szavazók.
Egyre több módszert, amit ostobaságnak tartottam annak idején, a jelenleginél kevésbé rossznak tartok.
Túlzott iparosítás. Negyven éven keresztül mindig azok pártján voltam, akik a tervezettnél lassabb növekedést tartottak jónak. Ma már látom, hogy az a politika, amelyik nem a reálisnál nagyobb célokra mozgósít, nem érheti el a társadalom érdekének megfelelő foglalkoztatási szintet. Akkor csak azt láttam, hogy forrás-, és munkaerőhiányt teremt, rontja a munkafegyelmet, csökkenti a munkaerő javának érdekeltségét, a gyenge munkaerőt nem kényszeríti kellő teljesítményre, inflációt kelet.
Ez ugyan mind igaz, de nem mértem fel, hogy az alacsony foglalkoztatás sokkal többet ront a társadalom teljesítményén, mint a munkaerő mesterséges hiánya. Az alacsony foglakoztatás sokkal kártékonyabb, mint a túlfoglalkoztatás. Nemcsak a társadalom erkölcse, de a gazdasági teljesítménye szempontjából is.
A fasiszta és bolsevik diktatúrák azért voltak népszerűek, mert mindenki dolgozhatott. A tőkés osztálytársadalmak is csak akkor lettek népszerűek, amikor mindenki munkát kapott, amikor munkaerőhiányossá vált.
Nemcsak a marxizmus, de a munkásmozgalom minden hibájának az volt a forrása, hogy nem ismerte fel, csak ott lehet kizsákmányolás, ahol munkaerő felesleg van. A fasiszta és bolsevik diktatúrák ugyan nem azért hoztak létre munkaerőhiányt, hogy a munkások legyenek az urak, hanem mert erejükön felül akartak növekedni, erősödni, és ebből a munkaerő hatalma fakadt.
Átlagbér szabályozás.
Annak idején ennek csak a bürokratikus, a gyenge munkaerőt felértékelő, a jó munkaerőt leértékelő hatását láttam. Ma már tudom, hogy nem jó módszer, de még mindig jobb, mint az olyan bérezés, ami mellett a munkaerő alsó ötöde nem talál munkát. Más módszerrel, de jelenleg is olyan bérrendszerre volna szükség, ami olcsóbbá teszi a képzetlen, és drágábbá a képzett munkást.
Ha csak azt lett volna az átlagbér szabályozás eredménye, hogy a cigányságot munkára fogta, sokkal több volt a haszna, mint a kára annak, hogy munkátlanságra vannak ítélve.
Pénzfelesleg.
Minden bolsevik rendszerre az erőszakosan elnyomott inflációs nyomás volt jellemző. Több a pénz volt, mint annak az árufedezete. Ezt a tényt írta le Kornai János nagyon színvonalas könyvben, a Hiányban. Ő azt hitte, hogy áruhiány volt, pedig pénzfelesleg volt a jellemző.
Ennek sem láttam a pozitív oldalát. Márpedig ennek volt köszönhető a másodgazdaságok példátlan virágzása. Szinte bármit termelt a másodgazdaság, a háztáji, a szabad idejében fusizó, volt rá kereslet. A háztáji gazdaságoknak, hobbikerteknek, a fusizásnak azért volt példátlan sikerük, mert áruhiány volt.
A bolsevik rendszer hazai virágzásának a munkaerő, és az áruk hiánya volt az alapja. Kornai könyvét a liberálisok a bolsevik rendszer kritikájának tekintik, pedig a pénzfeleslegnek volt köszönhető, hogy áruhiány volt, mindent el lehetett adni, tehát érdemes volt maszekolni. A lakosság többségének ez a kevésbé rossz megoldás, mint a jelenlegi, amikor tele vannak áruval a boltok, de sokaknak nincs miből vásárolni.
Amit tehát Kornai hiánynak nevez, fedezet nélküli pénz, illetve jövedelemtöbblet.
Ez sokkal kisebb hiba, mint a pénzhiány. Az infláció ugyan olyan állapot, aminek a túlzott formája ártalmas, de nem igaz, hogy a minél kisebb, annál jobb. A pénzhiány keresletcsökkenést okoz, ami munkanélküliséget. Az pedig súlyosabb társadalmi, és gazdasági károkat okoz, mint a mértékkel kibocsátott fedezetnélküli pénz, azaz vásárlóerő. Az inflációnak az optimális mértéke az, ami mellett optimális a foglalkoztatottság. Ez pedig függ a kultúráról és a viszonylagos fejlettségtől.
A puritán népek munkaszeretők, ezek a kisebb infláció mellett is elérik a foglalkoztatás optimális mértékét. Ezt jól mutatják a tények. Ami óta van állami pénzkibocsátás, az Alpoktól északra kisebb, délre nagyobb az infláció.
A viszonylag fejlettebb gazdaságban kisebb, a kevésbé fejlettben nagyobb a kívánatos pénzromlás.
Az euró jelenlegi vállsága is abból fakad, hogy nem lehet a két európai kultúrának és az 1:5 arányú fejlettségű országoknak közös pénzük.
Keynes sem vette tudomásul, hogy az infláció mesterséges munkaerő keresletet teremt, ami eleve csökkenti a kizsákmányolást. Természetesen ez csak azt jelenti, hogy a magas munkanélküliség esetén, inflációra van szükség. Ennek optimális mértéke az, ami mellett beáll a kívánatos foglalkoztatás.
Az, hogy az EU, még inkább a fejlett puritán országok minden tagállam számára azonos pénzügyi hiányt követlenek, dogmatikus ostobaság. A fedezet nélküli pénzteremtés kívánatos, a társadalmi érdeknek megfelelő mértéke kultúrától és viszonylagos fejlettségtől függ.
Azt, hogy hol volt az infláció, vagyis a fedezet nélküli pénzteremtés megfelelő mértékű, leolvasható arról, hogyan közeledett a foglalkoztatás a társadalom érdekének megfelelő foglalkoztatáshoz.
A jegybank függetlensége
Ez a liberális dogma eleve bénaságra ítéli a törvényhozást, és ezzel a kormányt is. Ha a gazdaságban a vásárlóerő hiánya okozza az alacsony foglalkoztatást, akkor csak fedezet nélküli pénzteremtéssel lehet keresletet, ezzel munkaalkalmat teremteni. Az EU azzal, hogy a pénzügyi egyensúlyt minden államra, annak viszonylagos fejlettségtől független szentségként kezeli, lehetetlenné teszi a társadalom érdekének megfelelő foglalkoztatást. Ezt a hisztériáját az IMF csak erősíti. A társadalmi akarattól független jegybank elsődleges feladatának tekinti a pénz vásárlóerejének megőrzését. Sem az EU, sem az IMF nem képes megérteni, hogy az olyan társadalomban, amiben a kereslet hiánya okozza a munkanélküliséget, foglalkoztatást csak fedezet nélküli keresletnöveléssel, azaz inflációval lehet biztosítani. Ez azonban csak akkor valósítható meg, ha élnek az infláció eszközével.
Az érthető, hogy mind az EU, mind az IMF jogosult legyen arra, hogy az infláció mértéke ne legyen indoktalan. De a minden kultúrában, minden fejlettségi fokon, és minden foglakoztatási helyzetben a minél kisebb infláció legyen a követelmény, kártékony ostobaság.
Ennek az ostobaságnak a teteje, a jegybanknak a törvényhozástól való függetlensége. Azzal egyet kell érteni, hogy a jegybankot csak bizonyos törvényhozási többség kötelezhesse arra, hogy a véleményétől eltérő inflációt teremtsen.
A jelen magyar helyzetben az lenne az indokolt, hogy a magyar törvényhozás terjessze az EU elé a foglakoztatási tervét, az ahhoz szükséges pénzteremtési javaslatát. Azon lehet vitatkozni, hogy ki, mit tart jónak, de azon nem, hogy szabad-e vitatkozni.
Ezt mindennél jobban mutatja az EU, és mindenek előtt az euró övezet jelenlegi vállsága. Ez talán elég erős ahhoz, hogy a liberális pénzvilág hatalma végre meginogjon. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése