Hol, mennyi államra van szükség

Kopátsy Sándor               EF                     2012-08-04

HOL, MENNYI ÁLLAMRA VAN SZÜKSÉG

A TÁRSADALOM IGÉNYÉNEK MEGFELELŐ FOGLALKOZTATÁS

Ebben az írásban a foglalkoztatás oldaláról kívánom bizonyítani, hogy minden fejlettségi szinten, minden kultúrában más politikai felépítményre van szükség. Tehát tudománytalan, sőt káros az általános minden társadalomban, minden fejlettségi szinten az össznépi demokráciát, az általános emberi jogokat hirdetni, sőt erőltetni.

Mint történész a történelmi tapasztalatok ismeretében ostobaságnak tartom, hogy mindig és mindenütt ugyanaz a társadalmi felépítmény volna az ideális megoldás. Fajunk története ennek az ellenkezőjét bizonyítja. A történészi érdeklődésemnek az oka, hogy hiszek abban, hogy a társadalmi törvények megismerésében a tapasztalatokra kell támaszkodni. Mindig, és mindenben a jelenségekből kell kiindulni. Csak azt lehet elfogadni, amit a tények igazoltak.

Mint társadalomtudós abban az értelemben marxista vagyok, hogy minden alépítmény más felépítményt determinál. Tehát a sokféle, és óriási változásokon keresztülment alépítmény ellenére minden kultúrában, minden természeti környezetben, minden tudományos és technikai szinten azonos felépítményt javasolni, sőt erőltetni ostobaság.

Mivel az emberisség szinte egésze számára az elviselhetőnél lényegesen gyorsabb népszaporulat megfékezése volt, és kétötöde számára ma is az lenne az elsődleges társadalmi feladat. Arra azonban össznépi demokrácia soha nem épült, ideje volna tudomásul venni, hogy számukra továbbra is csak az osztálytársadalom, azaz a lakosság kis hányadát jelentő osztály korlátlan uralma lehet a társadalmi felépítmény.

Az emberiség mintegy hatoda, a puritán Nyugat, és a Távol-Kelet konfuciánus társadalmaiban leállt a túlnépesedés, ezzel megszűnt az osztálytársadalmat létrehozó két ok egyike.

Az osztálytársadalmak másik alépítményi feltétele az ember fizikai képességeit megsokszorozó technikai bázis is megváltozott. Az ipari forradalom legáltalánosabb jellemzőjére sem figyelt fel a társadalomtudomány. Az ipari forradalom az ember gyenge fizikai képességeit sokszorozta meg. A munkaerőigényének a minőségi szintje csökkent. Nem jobb, hanem olcsóbb munkaerőt kívánt. A viszonylag gyenge fizikai, de rendkívül fejlett aggyal rendelkező fajunk fizikai tekintetben minden más fajnál fejlettebbé vált. Ugyanakkor a fejlett szellemi kapacitású agyát még a korábbinál is kevésbé igényelte. (Ez a megállapítás a munkaerő óriási többségére igaz.)

A 20. században azonban beköszöntött a tudományok forradalma. Amelyik már nemcsak a fizikai, hanem elsősorban a szellemi kapacitásunk növelését követeli. Nem minél több, hanem minél jobb minőségű munkaerőt igényel.

Az eddigitől minőségében eltérő új alépítmény jött létre. Nem kell a túlnépesedés ellen erőszakkal védekezni, ugyanakkor minél jobb minőségi munkaerőre van szükség. Ezért vált szükségszerűvé az új társadalmi felépítmény. A jelenkor igényeinek az olyan felépítmény felel meg, amelyik a munkaerő minőségének javítását szolgálja. Nem szaporodik túl. Ez a világ fejlett ötödében spontán megtörtént. Egy másik ötödében, Kínában pedig erőszakkal megvalósították. Az első ötödben ezzel létrejött az osztálytársadalmon való túllépés alapfeltétele. A második ötödben pedig erőszakkal létrehozták a példátlanul gyors gazdasági fejlődés előfeltételét. Ezzel emberöltőnyi távolságra kerültek a politikai demokrácia megvalósíthatóságához.

Ezzel szemben az emberiség háromötöde még mindig a megengedhetőnél nagyságrenddel gyorsabban szaporodik. Ez a többség tehát nem közeledik, hanem távolodik a politikai demokráciát lehetővé tevő alépítményi feltételhez.

Minden osztálytársadalom közös jellemzője volt, és maradt, hogy egyrészt mindig több volt a munkaerő mennyisége, és jobb a minősége, mint amennyit a társadalom igényelt.

Az osztálytársadalmak fő alépítményi feltételének a túlnépesedési nyomást tartom. Marx, mivel sokat foglalkozott a közgazdaságtannal, és tudatában volt annak, hogy annak az ára szükségszerűen az értéke alatt van, amiből a kínálat meghaladja a keresletet, és értéke van mindannak, amiben a kínálat nem elégítheti ki a keresletet. Ez azonban nem vette tudomásul az általa is árunak tekintett bérmunka esetében. Pedig elég lett volna tudomásul venni, hogy a munkaerő árunak szükségszerűen, a tulajdonformától függetlenül, értéke alatt van az ára, ha nagyobb a kínálata, mint a kereslete. Vagyis a munkaerő kizsákmányolása nem a tőkéstulajdonból, hanem a munkaerő feleslegből, a túlkínálatából fakad. Ez azonban minden politikai tanácsát romba döntötte volna. A proletárok ugyanis hiába egyesülnek, amíg gyorsan szaporodnak, a bérük csak akkor nem jelenti az érték alatti szintet, ha kevesebben lesznek. Tehát az osztálytársadalom, a tőkés is, objektív szükségszerűség, amíg a munkaerő kínálata meghaladja a keresletét. Be kellett volna látni, hogy a munkás akkor lehet a társadalom egyenrangú tagja, ha annyi és olyan van, mennyire a társadalomnak szüksége van.

Marx halála után egy évszázaddal már minden vágya megvalósult, leállt a túlnépesedési nyomás, ezzel megszűnt a munkaerő mennyiségi túlkínálata. A tudományos és technikai forradalomnak köszönhetően pedig a minőségi munkaerő kereslete kielégíthetetlenül nagy lett, a gyenge minőségűt pedig még értéke alatt sem akarják foglalkoztatni. Vagyis a világ fejlett ötödében a jó munkaerőt értéke felett megfizetik, a gyengét pedig értéke alatt sem keresik.

Ismét egy ma kiátkozásra ítélt marxista zsenire, Leninre hivatkozok. Az ő jelszava volt: Tanulni, tanulni, tanulni. Csak arról feledkezett meg, hogy kiknek mondja. Ez jó jelszó lett volna Finnországban, vagy a Távol-Keleten, de süket fülekre talált Kelet-Európában. Kinek jut eszébe, hogy minden nép már gazdag, vagy fergetegesen gazdagodik, amelyiknek jó mind a képzési rendszere, mind a lakosságnak a tanuláshoz való hozzáállása.

Jelenleg az emberiség kétötöde már olyan társadalmakban él, ahol nincs túlnépesedés, túl lehet lépni az osztálytársalom szintjén. Az emberiség háromötöde, mivel sokszorosan gyorsabban szaporodik, mint a történelemben bárhol és bármikor, nagyobb objektív szükségszerűség az osztálytársadalom, mint valaha.

Ahol leállt a túlnépesedés, ott példátlanul gyorsan nő az egy laksora jutó jövedelem és vagyon, a várható életkor, valamint az iskolázottság. Ezzel szemben, a fenti mutatók alapján, minden gyorsan gyarapodó népességű társadalom az előbbi kétötödhöz képest egyre jobban lemarad. Mivel egyre jobban differenciálódik az alépítmény, egyre differenciáltabbak lettek a felépítmények. Ezért nincs semmi reális alapja a Nyugatnak arra, hogy a lemaradóktól is az övével azonos felépítményt kényszerítsen ki.

FOGLALKOZTATÁS

Minden osztálytársadalomra jellemző volt a munkaerő mennyiségi és minőségi túlkínálata.

A mennyiségi túlkínálat megszűnt azzal, hogy leállt a túlnépesedés.

A minőségi túlkínálatot megszüntette a tudományos és technikai forradalom kielégíthetetlen minőségi keresletigénye. Ugyanakkor azonban a gyenge minőségű munkaerő iránt szinte megszűnt a kereslete.

A fenti két okból minden jelenkori fejlett társdalomban a minőségi munkaerő hiánya lett az elsődleges szűk keresztmetszet. Ez a tény tehát nemcsak a fejlett, már nem túlnépesedő társadalmakban, hanem a túlnépesedőkben is lényeges alépítményi változást hozott. A felgyorsult népszaporulat következtében még a korábbinál is nagyobb lett a gyenge minőségű munkaerő kínálata.

Ahhoz, hogy a társadalom szellemi vagyona gyorsan növekedjen, nemcsak jó oktatási, képzési rendszerre van szükség, hanem minél nagyobb merítésre is. Minél magasabb a minőségi igény, annál fontosabb a tehetség, a vele született képesség. Ahol leállt a népszaporulat, és nőtt a munkaképes kort meghaladó élet hossza, ott csökkent a születések száma, tehát a képességek merítési alapja.

A gyorsan szaporodó társadalmakban azonban hiába van széles merítési alap, ha nem jól működik a képességeket felismerő rendszer. A vele született képesség kibontakoztatásának csak az egyik feltétele a jó képzés, a másik azonban a minél korábbi felismerés. Ez megfelelő szerepet szinte csak a hívatásos művészek, és sportolók képzésben kap, és elhanyagolt minden más szakterületen. Az oktatási rendszer, még a fejlett nyugati országokban is, ott tart, hogy előbb legyen mindenki 18 éves korában mindenben járatos, legyen általános műveltsége, aztán válasszon szakmát. A pedagógia sem ismerte fel, hogy ez az oktatási rendszer csak az osztálytársadalmak képességében jelentkező túlkínálatában felelt meg. Azokban a társadalom értelmiségigényét a jól képzett átlagtehetségek is kielégítették. A múltban a diplomások, a mesteremberek életük végéig megélhetek abból a tudásból, amit a képzésük során elsajátítottak. Ma már nincs olyan szakma, ami folyamatos továbbképzés nélkül eredményes lehet.

A modern társadalom mégsem engedheti meg magának, hogy a piacon nem keresett, gyenge minőségű munkaerőt magára hagyja, mert ezek gyerekei között éppen olyan valószínűséggel születik az értékes tehetség, mint a keresett képességű, foglalkoztatott családokban. Ha a munkát nem találó réteget nem tarja el a társadalom, akkor széles lesz az olyan családban születettek aránya, ahol a vele született képességek feltárásának kedvezőtlenek, szinte reménytelenek a feltételei.

Ma már a társadalomtudományok nem vonhatják kétségbe, hogy a társadalom legértékesebb vagyona a kiművelt emberfő. Ennek ellenére nem számolnak azzal, hogy mekkora érték veszik el az olyan társadalomban, ahol a következő generáció jelentős hányada kedvezőtlen családi környezetben kallódik el.

Még nem számolta ki senki, hogy mekkora érték veszett el a rendszerváltás után azzal, hogy kétmillióval megnőtt a tartósan munkátlanságra ítélt szülők száma. Kiderülne, hogy ezer éves történelmünkben az okozta a legnagyobb veszteséget.

Minél jobb a munkaerő annál keresettebb lesz a fejlett világban. A közgazdászok még nem számolták ki, hogy mekkora szellemi érték hagyja el a kevésbé fejlett társadalmakat, és gazdagítja a már gazdagokat.

Arra csak az utóbbi időben kezdenek felfigyelni, hogy a jelenkorban a kevésbé fejlett társadalmakban a legnagyobb társadalmi a munkaerőnek a gazdagabb országok felé történő elvándorlása. Ez ugyan már ma is nagyon jelentős, de a jövőben még sokkal inkább az lesz.

A klasszikus közgazdaságtan még nem foglalkozott azzal, hogy a legnagyobb komparatív veszteség a társadalom számára a tehetség elvándorlása, és a legnagyobb nyerség az ilyenek befogadása. Márpedig ez ellen nem lehet védekezni. Minél tehetségesebb valaki, a fejlettek hatványozottan jobban megfizetik. Ráadásul, minél tehetségesebb a munkaerő, annál mobilabb. A kivételes képességek jövedelme akár ezerszeres is lehet, ja fejlettebb társadalomba költözik. De még a jobb szakmunkás esetében is többszörös lesz ilyen esetben nemcsak az anyagi elismerés, de a sikerélmény is.

A szellemi tőke, vagyis a munkaerő elitjének a kiáramlását nem lehet megakadályozni. Ahogyan terjed a világnyelvek, mindenek előtt az angol ismerete, egyre erősebbé válik. Magyar példával élve. A magyar szakmunkás kétszer ennyit ér, ha tud németül, vagy angolul. A magyar orvos hasonló esetben négyszer, a kiváló mérnök esetleg százszor annyit. A zseniális elméleti matematikus pedig csak az angol nyelvével Nobel-díjas.

A foglalkoztatás másik problémája, hogy nemcsak a munkaerő elvándorlásával kell számolni, hanem a hazai gyenge minőségű munkaerő hazai keresletének módosulásával is.

Az elmúlt ötven év egyik legnagyobb világgazdasági változását okozta, és még inkább okozni fogja, hogy a nemzetközi munkamegosztásban főszereplő lett a Távol-Kelet. Az ottani munkaerő nemcsak sokkal olcsóbb, de a tömegtermelés igényének megfelelőbb is. Ennek következtében, a fejlett Nyugaton, még annak a fél-perifériáin is, szinte megszűnt a kereslet az alacsonyan képzett munkaerővel szemben. Minden nyugati országban jellemzővé vált, hogy a munkaerő alsó negyedében az átlag sokszorosa a munkanélküliség még.

Megfelelő állami beavatkozás nélkül szélesedig a tartósan munkanélküliek széles rétege. A legfejlettebb nyugati társadalmakban azért nem okoz jelentős társadalmi problémát, mert ezek képesek a foglalkoztatásukat megoldani azzal, hogy magas minőségi követelményű termékek exportjára szakosodnak. Ennek példája néhány puritán nyugati ország, amelyik értékes árukért megveszi az olcsó távol-keleti tömegárukat.

Ez sem elég azonban ahhoz, hogy a távol-keleti országokéval közel azonos növekedési sebességet tartani tudja. A Nyugat, különösen annak nem puritán társadalmai, nemcsak a Távol-Kelet, de a négy tengerentúli puritán országokhoz képest is egyre jobban lemaradnak. A lemaradás oka, hogy Európában, még a puritán országokban is, kevesen és keveset dolgoznak. Ezt azonban nemcsak a gyorsan lemaradó mediterrán és kelet-európai társadalmak, de még a többségében puritán népekből álló EU sem képes tudomásul venni.

Az utolérés feltétele, hogy minél nagyobb az ország lemaradása, annál többen, és többet dolgozzanak. Európában ennek éppen az ellenkezője történik. Általános, hogy minél alacsonyabb az országban az egy laksora jutó jövedelem, annál alacsonyabb mind a foglalkoztatási ráta, mind az egy dolgozóra jutó ledolgozott órák száma. Annál több a fizetett ünnep, a hiányzás, és annál előbb mennek a keresetükhöz képest annál magasabb nyugdíjba.

Nemcsak a polgári demokráciákra, de még a bolsevik rendszerekre is jellemző volt, hogy a kevésbé fejlettek is ragaszodnak azokhoz a kedvezményekhez, foglalkoztatási feltételekhez, amit a fejlettek már elértek. A bolsevik rendszer összeomlása után, a túlzott foglalkoztatást a másik végletbe való zuhanás következett be. Az elmúlt húsz évben a volt csatlósok a tőkés országoknál is alacsonyabb foglalkoztatásra tértek át. A rendszerváltás azt követelte volna meg, hogy a tőkéseknél magasabb foglalkoztatási szinten maradjanak. Ebben mi, magyarok a volt csatlós társainkat is túlteljesítettük. Nálunk a legalacsonyabb a foglalkoztatás. Ez a fő oka annak, hogy a csatlós országok között, a bolsevik megszálltak között a legjobban teljesítőkből, a szuverenitásunk birtokában, a leggyengébben teljesítők lettünk. A foglalkoztatási rátánk a legalacsonyabb.

Még rosszabb a foglalkoztatásunk, ha a képzettségi szintekre bontva nézzük. Az országokon belül is az volna a helyes, ha aki kevesebbet tanult, dolgozzon többet. Még senki sem merte kimondani, hogy az egyenlő munkafeltételek az alacsonyabban képzettek iránti keresletet csökkentik, tehát végső soron azoknak ártanak.

Ez az írás azon indult el, hogy megnézem a képzettségi szintekre vonatozó foglalkoztatási adatokat.

A képzetlen munkaerőnek csak a 26 százaléka van foglalkoztatva. Ez az országos átlag fele. A középfokú, de nem érettségizettek 65, az érettségizettek 61, a diplomások 79 százaléka dolgozik. Ezek a számok azért tragikusak, mert a munkanélküliség erkölcsromboló hatása a végzettséggel fordítottan arányos.

Arról szót sem ejtenek, pedig a közvélemény világosan látja, hogy a képzetlen munkaerő munkátlansága a legnagyobb kárt azzal okozza, hogy nagyon rossz hatékonysággal sok gyermeket nevel. A tartós munkátlansággal okozott kár nagy hányada tehát a következő generáció minőségében rontásában jelentkezik.

Ezért a társadalom érdeke, hogy a képzetleneknek nemcsak a száma legyen minél alacsonyabb, hanem a foglalkoztatásuk legyen minél magasabb. Ezt azonban sem a piac, sem a munkásmozgalom nem képes megoldani. Sőt, minden munkaügyi szabályozás a társadalom érekének megfelelő foglalkoztatási struktúra ellen hat. A szakszervezetek pedig csak a már foglalkoztatottakat védik. Képtelenek megérteni, hogy semmi sem árt jobban a munkásoknak, mint a nagy munkanélküliség. Ahol nagy a munkanélküliség, ott a munkások ki vannak zsákmányolva. Csak ott lehet tényleges hatalmuk, ahol hiány van munkaerőben.

A foglalkoztatási adatok is világosan azt mutatják, hogy a társadalom minél hátrább van az élvonalhoz képest, annál nagyobb a tartós munkanélküliség. Mivel a képzetlen munkaerő foglalkoztatását csak azzal lehet serkenteni, ha az állam a bérjárulékukkal csökkenti az árukat. Tehát az utolérőnek erősebb állami beavatkozásra van szükség, annak érdekében, hogy a képzetlen munkaerőt nagyobb mértékben, és hosszabb időn keresztül dolgoztassa. Ezzel szemben a lemaradó mediterrán és kelet-európai országok olyan munkajogi rendszert működtetnek, mintha már fejlettek volnának.

Összefoglaló.

Régi mániám, hogy a rendszerváltást követő történelmünk azért alakult tragikusan, mivel az állam kevesebb szerepet vállalt a gazdaságban, mint amennyi indokolt volna. A bolsevik rendszerben az állam nem elégedett meg a politikai diktatúrával, a gazdaságban is mindent szabályozott. Akkor az volt a feladat, hogy az elkerülhetetlen politikai diktatúra mellett, amit Jaltában ránk is kiosztottak, a kívánatosnál is nagyobb politikai hatalom mellett, hogy legalább a gazdaságban kapjon a piac is szerepet. Ennél nagyobb lehetőség nem lévén, ezt minden másik csatlósnál jobban megoldottunk.

A rendszerváltás után azonban a másik végletbe estünk. A volt csatlósok között nálunk lett a legerősebb a liberálisok politikai, ezen belül is a gazdaságpolitikai szerepe. Annyi liberalizmust vezettünk be, aminek húsz év után nemcsak a liberálisok csúfos bukása, de a közép-jobb kétharmados győzelme lett az eredménye.

Ezért mondtam, hogy a rendszerváltás előtt a kívánatosnál több volt az államunk gazdasági szerepe, utána azonban a kívánatosnál is kevesebb. A ló egyik oldaláról átestünk a másikra.

Talán semmi sem bizonyítja ezt jobban, mint a tény, hogy a túlfoglalkoztatásból átestünk az alulfoglalkoztatásba. Ez minden gazdasági bajunk elsődleges oka.