A történelem ismétel

Kopátsy Sándor PH 2011-10-18

A TÖRTÉNELEM ISMÉTEL

Tele vannak a kommunikációs csatornák a nyugati világ fővárosaiban a bankok, a pénzügyi világ túl-hatalma elleni zajos, indulatos tűntetőkkel. Nekem visszatérnek az első világháborút követő évek indulatai. Kísértetiesen ismétlődik a történelem. Akkor is a tömeges munkanélküliség, a tőzsdék tobzódása irritálta fel a tömegek indulatát a pénzvilág túl-hatalma ellen.
Történész szemmel egyértelmű a párhuzam. Akkor a termelő tőke uralmát vette át a pénzvilág, a tőzsdei spekuláció. Most is valami hasonló történt.
Mind az első, mind a második világháborúban, és az utána következő újjáépítésben jelentkező munkaerőhiány megnövelte a dolgozók politikai befolyását, hatalmát a tőkésekkel szemben. A tőkések szerényebbek lettek. A tények leplezték le Marx alapvető tévedését, aki a dolgozók kizsákmányolását a tőkés tulajdonviszonyból vezette le. Azt hitte, hogy a tőkéstulajdonból következik a munkások kizsákmányolása. Nem ismerte fel, hogy a munkaerő kizsákmányolása a munkaerő túlkínálatából fakad. Ha a munkaerőben hiány van, akkor a munkaerő az úr, ha felesleg, akkor a munkaadó. Az mellékes, hogy a munkaadó a tőkés, az állami vagy akár a munkások szövetkezete.
Erről nemcsak Marx feledkezett meg, de a közgazdaságtudomány is. Pedig a piac törvénye azt diktálja, rendszertől, tulajdonformától függetlenül, hogy túlkínálat esetén az ár az érték alatt, túl-kereslet esetén az érték felett van. Ez a törvény a munkaerőre is vonatkozik, ha az árúként jelenik meg a piacon. Márpedig az ipari forradalom a munkaerőnek olyan mértékű átrendeződést követelte meg, amit csak a munkaerő árúvá válása tett lehetővé.
Tekintettel arra, hogy az ipari forradalommal egy időben, jórészt annak hatására, megugrott a természetes népszaporult. Nem több gyermek született, hanem a megszületettek tovább éltek. Ugyanakkor megszűnt a kiscsaládos jobbágyság házasságkorlátozó szerepe is. Az ipari forradalom gyáripari technikája igénytelen volt a munkaerő nagy többségével szemben. Igénytelenebb, mint a feudális rendszer. Ennek következtében a gyáripar által igényeltnél nagyobb, és jobb volt a munkaerő kínálata, ebből következően érték alatti az ára. Ezért a tőkésosztály érdeke volt a munkaerő piaci szabadsága.
Az ipari forradalmat megelőző minden osztálytársadalomban a munkaerő valamilyen formában az uralkodó osztály tulajdona volt. Vagy rabszolgája, vagy jobbágya. A tőkésosztály volt az első, és egetlen, amelyik politikai szabadságot adott a munkaerőnek, hiszen a piacon nekik volt kiszolgáltatva.
Az első világháború után a fejlett nyugati társadalmakban a tőkés osztálytársadalom liberális formájában restaurálódott. A háborús károk helyreállítása után nem szocializálódott a társadalom, a pénztőke uralma virágzott. Úgy látszott, hogy a tőzsde irányíthatja nemcsak a gazdaságot, de a társadalmi berendezkedést is. Ez a helyet különösen a Nyugat fél-perifériáit sújtotta. A Nyugat legelmaradottabb társadalmában, Oroszországban összeomlott a félfeudális tőkés társadalom. Ez a minta ugyan nem felet meg a többi fél-perifériának, viszont azok szívesen fogadták a fasizmusokat. Alig egy égtizeddel a gazdasági világválság után, a fél-perifériák közvéleményének többsége fasiszta berendezkedést választott.
A történelemtudomány máig nem akarja tudomásul venni, hogy Európa minden fél-perifériája belső erők nyomására fasiszta útra tért. A Rajnától keletre, és az Alpoktól délre a lakosság többségének támogatásával fasiszta útra tért. Ez azt jelentette, hogy elutasították a liberális politikai demokráciát, de a gazdaságban, erős állami befolyás alatt tartott piaci rendszert fenntartották. A gazdaságpolitikát pedig inkább a centralizált politikai hatalom irányította.
Lényegében fasiszta rendszer alakult ki Argentínában, a legfejlettebb latin-amerikai országban, és Japánban, a legfejlettebb távol-keleti országban is.
Amelyik fél-perifériához tartozó országban erős volt a zsidó etnikum gazdasági és kulturális befolyása, minden fasizmus hisztérikus antiszemita lett. De csak azok. Ennek ellenére hibás történelmi megítélésre vezet, ha a fasizmus, és a zsidóüldözés között egyenlőségi jelet tesznek.
Sokkal inkább indokolt a fasizmusok közös jellemzőjének tekinteni a nacionalizmust, az imperializmust és a politikai demokrácia hiányát tekinteni.
Ugyanakkor a fasizmusok népszerűségét is meg kell magyarázni. Felszámolták a munkanélküliséget, a feudális előjogokat, a kisemberek számára biztonságérzetet teremtettek. Ebben a tekintetben a bolsevik rendszerrel voltak rokonok. A munkanélküliség felszámolása azt eredményezte, hogy a gazdaság a fasizmusokban lényegesen gyorsabban fejlődött, mint a liberális úton járó fejlettebb tőkés polgári demokráciák. Ez a gazdasági siker is hozzájárult, hogy túlbecsülték az erejüket, és imperialista háborúkat provokáltak. A háborút ugyan elvesztették, de mind Németország, mind Japán gazdasági csodát pordukált, és a háború után húsz évvel már erősebbek voltak, mint a nyertesek. A nyertesek közül csak az Egyesült Államok volt sikeres, vált a Nyugat egyetlen szuperhatalmává.
A nyertesek, a gyarmattartók arra kényszerültek, hogy lemondjanak a gyarmatokról, és az évszázadokon keresztül egymással háborúzók szövetkezzenek.
A háború után a tőkésosztály társadalmak össznépi demokráciákká alakultak át. Az átalakulást megkönnyítette, hogy mindegyikük munkaerőhiánnyal küzdött. Mára már el is felejtették, hogy mennyire más volt a háború utáni tőkés társadalom, mint amilyenné változott a jelenlegi pénzügyi válságot megelőző harminc évben. Magam is meglepődöm a háborút követő jövedelemadók progresszióján, az államok lakásépítési programjain, általában a szociális hozzáálláson.
A 70-es évektől azonban a pénzvilág, a bankok, a tőzsdék visszahódították két háború közti hatalmukat, a gazdasági érdekek elékerült a pénzzel való machináció. A profit egyre nagyobb hányada a pénzügyi szektorban jelent meg. Ezt a visszakanyarodást azonban senki sem vette tudomásul. Nemcsak akkor, de most sem, hogy nyilvánvalóvá vált a pénzpiacok korlátlan hatalmának csődje.
A jelenlegi tüntetések azonban azt mutatják, hogy felébredt a közvélemény. Minden ideológiai indoklás nélkül spontán folynak a pénzügyi szektor hatalma elleni tüntetések. A liberális politika bukása garantált, hiszen az első világháború után nem volt példakép, csak a nagy munkanélküliség, amit szinte semmi társadalmi segítség nem tompított. Most ellenben ott van a Távol-Kelet példátlan gazdasági és társadalmi sikerével.
Az elmúlt harminc évben a távol-keleti országok kétszer, válság esetén háromszor gyorsabban növekednek, és nincs a nyugati társadalmakhoz hasonlítható tartós munkanélküliség, leszakadó réteg. Elég volna megnézni, hogy az elmúlt harminc évben hogyan növekedett a nyugati és a távol-keleti országokban a három legfontosabb mutató, az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem, a várható életkor, és az átlagos iskolázottság. Fajunk történelmében még nem fordult elő ekkora sebességkülönbség. Elég egy fél évszázad, és megfordul a világ.
Nehéz elképzelni, hogy a Nyugat közvéleménye eltűrjön olyan társadalmi berendezkedést, ami ilyen példátlan lemaradást mutat. Nemcsak a leszakadó rétegek fognak rendszerváltást követelni, de a társadalom középső és felső rétegei is. A liberális pénzügyi világ magára fog maradni. A piac, mindenek előtt a pénzpiac által irányított társadalmi és gazdasági mozgást fel fogja váltani a politikai hatalom által irányított társadalom és gazdaság.
Az ilyen társadalmat azonban csak a keményen puritán nyugati, és a keményen konfuciánus távol-keleti népek tudnak eredményesen működtetni. Ilyen népek egymilliárdnyian vannak a Nyugaton és kétmilliárdnyian Távol-Keleten. A távol-keletiek nemcsak még egyszer annyian vannak, de a kor követelményeinek is jobban megfelelnek. 2050-ben 9 milliárdnyi emberből 3 milliárdnyi lesz az átlagnál sokszorta gazdagabb, és 6 milliárdnyi lesz az átlagnál még a jelenleginél is jobban lemaradt.
A Nyugat országiban a pénzvilág ellen tüntető tömeg azt jelzi, hogy világtörténelmi fordulat előtt állunk. Ebből azonban a liberálisok nem értenek meg semmit.