Az osztálytársadalmakon túllépés feltétele

Kopátsy Sándor EH 2011-10-21

AZ OSZTÁLYTÁRSADALMAKON TÚLLÉPÉS FELTÉTELE

Jó tíz éve jutottam el annak felismeréséhez, hogy minden osztálytársadalom elsődleges feladata volt a népesség növekedésének korlátozása. Minden ennek volt alárendelve.

Ezen az úton ugyan korán elindultam, de az általánosításhoz csak ötven év múlva jutottam el.

Az első figyelmezetés egy Amerikába kikerült magyar demográfustól, John Hajnaltól kaptam. Ő ismerte fel először, hogy a nyugat-európai közpépkor ezer évig tartó fölényének a kulcsa a kiscsaládos jobbágyrendszerben rejlett. Ez volt az első olyan gyermekvállalást csökkentő mechanizmus, ami mintegy megfelezte a gyermekvállalást, ezzel a spontán népszaporulatot, ezzel felezte a felesleges népesség elpusztítását. Hajnal ugyan nem jutott el ilyen kemény és egyértelmű következtetésre, de ez következett belőle azzal, hogy a kiscsaládokban a nők átlagos szülése felére csökkent a nagycsaládos társadalmakkal szemben.

A kiscsalád azt jelenti, hogy a család csak két generációs lehet, nem megengedett abban a harmadik generáció megjelenése. Ezt tekintem az osztálytársadalmak történetében a legnagyobb forradalomnak.

Nyugaton a sötét középkor évszázadai után, a nyugat-európai agrártechnikai forradalommal párhuzamosan, kialakult kiscsaládos jobbágyrendszer kialakulását rejtély övezi. A tudatosság nyomtalanul eltűnt, pedig a politikai és a vallási szervezet ennek megfelelően alakult át.

A történészek ugyan világosan látják, hogy a rabszolgákkal működtetett mezőgazdasági nagyüzem azért alakult át kiscsaládos jobbágytelkekre osztott földbirtokká, mert az utóbbi jobb érdekeltséget teremtett a munkavégzők, és kevesebb irányítási és felügyeleti gondot, a tulajdonos számára. A történészek indoklása világos, de a racionális cél nem magyarázza a történelmi fordulatot, hiszen az a gyermekvállalás korlátozása volt. Az is elképzelhető, hogy akik a kiscsaládos jobbágyrendszert kialakították, csak a gazdasági racionalizmust látták. A történelemben előfordul, hogy más volt a cél, és más lett a történelmi hatás. Azt is belátom, hogy a kiscsaládos jobbágyrendszer csak a természete csapadékra épülő, állati igazerőt alkalmazó mezőgazdaságban volt a legjobb megoldás. Sem a pásztorkodó, sem az öntözéses növénytermelő kultúrában nem fért bele a kiscsaládos üzemforma. Ezért fogadom el, hogy a Nyugat ezer éve történt felemelkedésének és diadalútjának kulcsa Európa nyugati felének gazdaságföldrajzi adottsága. Csak a viszonylag enyhe telű, mintegy ezermilliméteres, a természetes csapadékú, nagyon tarka adottságú térségben verhetett gyökeret az a mezőgazdaság, amire középkori Nyugat épült. Ezért mondhatjuk, hogy a Nyugat felemelkedését a Golf-áramlatnak köszönhette.

Ennek ellenére bámulatos a kiscsaládos jobbágyrendszert kialakító világi és egyházi alkalmazkodás.

A jobbágytelek mérete a két munkaképes szülő által működtethető üzem volt, amelyik a gyerekek eltartására is elegendő volt, akkor is, ha a gabonatermés és a munkaidő mintegy ötödét elvonta a földbirtokos és az egyház. Mindkettő, mivel földbirtokos, igyekezett a jobbágytelkek nagyságát megőrizni, és kényesen vigyázott arra, hogy ne jöhessen létre több házasság, mint amennyi jobbágytelke volt. Erre az egyház vigyázott a legjobban. Nyomát sem találtam a történészek munkáiban annak a rendkívül fontos ténynek, hogy a nyugati keresztény egyház hogyan alakította át a kiscsaládos rendszer igényéhez a házassági szentséget. Korábban, és a jelenkorig minden más kultúrában a házasságot a nagycsalád fejei kötik. A kiscsaládos rendszerben a jobbágyok közti házasságot a földesúr engedélyéhez, a jobbágytelek biztosításához kötötték. Az egyház csak az ilyen házasságot ismerte. Az ilyen engedélyezett házasságon kívül születettek még keresztények, sőt legális állampolgárok sem lehettek. Ezeket meg sem keresztelték, nem lehetett a temetőkben eltemetni.

A kiscsaládos jobbágyságban tehát csak annyi család jöhetett létre, amennyi jobbágytelek volt. Ha szaporodott a lakosság, kitoldódott a házasságkötés ideje, ezzel a legtermékenyebb korban születhető gyermekek száma. Ennek következtében a nyugati feudális társadalmakban a házasságkötés mintegy tíz évvel kitolódott, azaz 3-4 szülés kiesett.

Ennek volt köszönhető, hogy a nyugat-európai feudális társadalmakban fele akkora sem volt a túlnépesedési nyomás. Ezt a tényt azonban a történészek mindmáig tudomásul sem vették.

Ennek azonban nagy ára volt. Mivel nem volt megoldható a fogamzásgátlás, a lakosság legaktívabb szexuális korában nem élhetett normális szexuális életet. Ezt a tényt a történészek tudomásul sem veszik. Pedig ez a magyarázata annak a középkori szellemnek miben a vallási bigottság és a féktelen indulatok keverednek.

Ez sem volt azonban elég ahhoz, hogy megszűnjön a túlnépesedési nyomás, de bőven elég volt ahhoz, hogy a Nyugat magasan megelőzzön minden más kultúrát. Az utóbbi ötszáz évben a nyugati társadalmak tudományos, technikai és katonai fölénye jellemezte a világtörténelmet.

Fordulat csak a 20. század második felében történt, amikor előbb a puritán Nyugaton leállt a túl-népesdés, aztán a Távol-Keleten is. Ez csak azért történhetett meg, mert megoldódott a fogamzásgátlás, lehetővé vált, hogy csak akkor szülessen gyermek, amikor a szülők akarják. Ennek köszönhetően kiderült, hogy a jómódú és iskolázott szülők még annyi gyermeket sem vállalnak, amennyi a létszám fenntartásához elegendő.

A távol-keleti áttörés azonban Kínában történt, ahol büntetik az egynél több gyermek vállalását. A Nyugat ezt a világtörténelmi eseményt negatívan ítéli meg, holott az egyetlen sikeres megoldást jelentette. Ideje volna felismerni, hogy a kínai népességkorlátozás volt fajunk életében az egyetlen sikeres megoldás, amikor egy még szegény nép megállította a túlnépesedését. Aminek eredményeképpen közel másfélmilliárd ember lépett a történelemben példátlanul gyors fejlődés útjára.

A tudományos és technikai forradalom vívmányaival csak az a társadalom képes gyorsan fejlődni, melyiket négy feltétel biztosít.

1. A népesség növekedése leállt

2. A lakosság viselkedését a puritánság, amit a Távol-Keleten konfuciánusnak hívnak, jellemzi.

3. A gazdaságban a piac szabályoz.

4. Megoldott a fogamzásgátlás.

Az utóbbi ma már minden társadalom számára elérhetővé vált.

Az első három feltétel spontán csak a Nyugat fejlett és puritán társadalmaiban jött létre a második világháború után. Ehhez a történelemben csak egyszer előfordulható kedvező feltételek voltak szükségesek. Európa nyugati felének élettere megtízszereződött, és a világ másik kilenctizede kizsákmányolhatóvá vált.

Ez a három feltétel már csak Kínában és Vietnámban adott.

Európa keleti felében ugyan a lakosság növekedése leállt, és a gazdaság is piaci alapon működik, de a lakosság viselkedése nem puritán. Ezért az alkalmazott módszertől függetlenül, képtelen a gyorsa fejődésre.

Az állami szinten ugyancsak gyorsan növekvő Indiában, Brazíliában és Törökországban a népesség növekedése messze meghaladja azt a mértéket, ami még megengedi az egy lakosra jutó gyors fejlődést. Ráadásul, csak a puritán népek viselik el azt a politikai centralizációt, nyugati szóhasználattal diktatúrát, ami nélkül a kínai módszer nem alkalmazható. Ezektől a felzárkózás ezért nem is várható.

A szakszervezetek jövője

Kopátsy Sándor PP 2009-12-21

A SZAKSZERVEZETEK JÖVŐJE

Nemcsak a társadalomtudományok de a szakszervezetek sem veszik tudomásul, hogy ma más a feladatuk, mint megalakulásuk óta volt.

A szakszervezeti mozgalom olyan társadalomban született, amiben a munkaerő minden szintjén túlkínálat volt. A mozgalom ezért csak azok védelmére koncentrált, akiknek van munkájuk. Ezek jogaiért küzdött. Mára nagyot fordult a világ. A minőségi munkaerőben kielégíthetetlen a hiány, nem a munkaadó, hanem a munkavállaló van erőfölényben. Nem szorul kollektív védelemre, eléri a jogát közvetlenül a munkaadójával való vitában. Ez jellemző a versenyszférára. Ezért ott a szakszervezeti tagok aránya gyorsan olvad.

Ezzel szemben a közületi szektorban, ahol eleve nincs verseny a munkaerőpiacon, a szakszervezeti tagság aránya állandó.

Ezt jól mutatja a tény, hogy az Egyesült Államokban a szakszervezeti tagok arány az elmúlt harminckét év során, a versenyszférában 22százalékról, 8 százalékra csökkent. Ezzel szemben a közületi szektorban a 40 százalék körül ingadozik.

A történelem ismétel

Kopátsy Sándor PH 2011-10-18

A TÖRTÉNELEM ISMÉTEL

Tele vannak a kommunikációs csatornák a nyugati világ fővárosaiban a bankok, a pénzügyi világ túl-hatalma elleni zajos, indulatos tűntetőkkel. Nekem visszatérnek az első világháborút követő évek indulatai. Kísértetiesen ismétlődik a történelem. Akkor is a tömeges munkanélküliség, a tőzsdék tobzódása irritálta fel a tömegek indulatát a pénzvilág túl-hatalma ellen.
Történész szemmel egyértelmű a párhuzam. Akkor a termelő tőke uralmát vette át a pénzvilág, a tőzsdei spekuláció. Most is valami hasonló történt.
Mind az első, mind a második világháborúban, és az utána következő újjáépítésben jelentkező munkaerőhiány megnövelte a dolgozók politikai befolyását, hatalmát a tőkésekkel szemben. A tőkések szerényebbek lettek. A tények leplezték le Marx alapvető tévedését, aki a dolgozók kizsákmányolását a tőkés tulajdonviszonyból vezette le. Azt hitte, hogy a tőkéstulajdonból következik a munkások kizsákmányolása. Nem ismerte fel, hogy a munkaerő kizsákmányolása a munkaerő túlkínálatából fakad. Ha a munkaerőben hiány van, akkor a munkaerő az úr, ha felesleg, akkor a munkaadó. Az mellékes, hogy a munkaadó a tőkés, az állami vagy akár a munkások szövetkezete.
Erről nemcsak Marx feledkezett meg, de a közgazdaságtudomány is. Pedig a piac törvénye azt diktálja, rendszertől, tulajdonformától függetlenül, hogy túlkínálat esetén az ár az érték alatt, túl-kereslet esetén az érték felett van. Ez a törvény a munkaerőre is vonatkozik, ha az árúként jelenik meg a piacon. Márpedig az ipari forradalom a munkaerőnek olyan mértékű átrendeződést követelte meg, amit csak a munkaerő árúvá válása tett lehetővé.
Tekintettel arra, hogy az ipari forradalommal egy időben, jórészt annak hatására, megugrott a természetes népszaporult. Nem több gyermek született, hanem a megszületettek tovább éltek. Ugyanakkor megszűnt a kiscsaládos jobbágyság házasságkorlátozó szerepe is. Az ipari forradalom gyáripari technikája igénytelen volt a munkaerő nagy többségével szemben. Igénytelenebb, mint a feudális rendszer. Ennek következtében a gyáripar által igényeltnél nagyobb, és jobb volt a munkaerő kínálata, ebből következően érték alatti az ára. Ezért a tőkésosztály érdeke volt a munkaerő piaci szabadsága.
Az ipari forradalmat megelőző minden osztálytársadalomban a munkaerő valamilyen formában az uralkodó osztály tulajdona volt. Vagy rabszolgája, vagy jobbágya. A tőkésosztály volt az első, és egetlen, amelyik politikai szabadságot adott a munkaerőnek, hiszen a piacon nekik volt kiszolgáltatva.
Az első világháború után a fejlett nyugati társadalmakban a tőkés osztálytársadalom liberális formájában restaurálódott. A háborús károk helyreállítása után nem szocializálódott a társadalom, a pénztőke uralma virágzott. Úgy látszott, hogy a tőzsde irányíthatja nemcsak a gazdaságot, de a társadalmi berendezkedést is. Ez a helyet különösen a Nyugat fél-perifériáit sújtotta. A Nyugat legelmaradottabb társadalmában, Oroszországban összeomlott a félfeudális tőkés társadalom. Ez a minta ugyan nem felet meg a többi fél-perifériának, viszont azok szívesen fogadták a fasizmusokat. Alig egy égtizeddel a gazdasági világválság után, a fél-perifériák közvéleményének többsége fasiszta berendezkedést választott.
A történelemtudomány máig nem akarja tudomásul venni, hogy Európa minden fél-perifériája belső erők nyomására fasiszta útra tért. A Rajnától keletre, és az Alpoktól délre a lakosság többségének támogatásával fasiszta útra tért. Ez azt jelentette, hogy elutasították a liberális politikai demokráciát, de a gazdaságban, erős állami befolyás alatt tartott piaci rendszert fenntartották. A gazdaságpolitikát pedig inkább a centralizált politikai hatalom irányította.
Lényegében fasiszta rendszer alakult ki Argentínában, a legfejlettebb latin-amerikai országban, és Japánban, a legfejlettebb távol-keleti országban is.
Amelyik fél-perifériához tartozó országban erős volt a zsidó etnikum gazdasági és kulturális befolyása, minden fasizmus hisztérikus antiszemita lett. De csak azok. Ennek ellenére hibás történelmi megítélésre vezet, ha a fasizmus, és a zsidóüldözés között egyenlőségi jelet tesznek.
Sokkal inkább indokolt a fasizmusok közös jellemzőjének tekinteni a nacionalizmust, az imperializmust és a politikai demokrácia hiányát tekinteni.
Ugyanakkor a fasizmusok népszerűségét is meg kell magyarázni. Felszámolták a munkanélküliséget, a feudális előjogokat, a kisemberek számára biztonságérzetet teremtettek. Ebben a tekintetben a bolsevik rendszerrel voltak rokonok. A munkanélküliség felszámolása azt eredményezte, hogy a gazdaság a fasizmusokban lényegesen gyorsabban fejlődött, mint a liberális úton járó fejlettebb tőkés polgári demokráciák. Ez a gazdasági siker is hozzájárult, hogy túlbecsülték az erejüket, és imperialista háborúkat provokáltak. A háborút ugyan elvesztették, de mind Németország, mind Japán gazdasági csodát pordukált, és a háború után húsz évvel már erősebbek voltak, mint a nyertesek. A nyertesek közül csak az Egyesült Államok volt sikeres, vált a Nyugat egyetlen szuperhatalmává.
A nyertesek, a gyarmattartók arra kényszerültek, hogy lemondjanak a gyarmatokról, és az évszázadokon keresztül egymással háborúzók szövetkezzenek.
A háború után a tőkésosztály társadalmak össznépi demokráciákká alakultak át. Az átalakulást megkönnyítette, hogy mindegyikük munkaerőhiánnyal küzdött. Mára már el is felejtették, hogy mennyire más volt a háború utáni tőkés társadalom, mint amilyenné változott a jelenlegi pénzügyi válságot megelőző harminc évben. Magam is meglepődöm a háborút követő jövedelemadók progresszióján, az államok lakásépítési programjain, általában a szociális hozzáálláson.
A 70-es évektől azonban a pénzvilág, a bankok, a tőzsdék visszahódították két háború közti hatalmukat, a gazdasági érdekek elékerült a pénzzel való machináció. A profit egyre nagyobb hányada a pénzügyi szektorban jelent meg. Ezt a visszakanyarodást azonban senki sem vette tudomásul. Nemcsak akkor, de most sem, hogy nyilvánvalóvá vált a pénzpiacok korlátlan hatalmának csődje.
A jelenlegi tüntetések azonban azt mutatják, hogy felébredt a közvélemény. Minden ideológiai indoklás nélkül spontán folynak a pénzügyi szektor hatalma elleni tüntetések. A liberális politika bukása garantált, hiszen az első világháború után nem volt példakép, csak a nagy munkanélküliség, amit szinte semmi társadalmi segítség nem tompított. Most ellenben ott van a Távol-Kelet példátlan gazdasági és társadalmi sikerével.
Az elmúlt harminc évben a távol-keleti országok kétszer, válság esetén háromszor gyorsabban növekednek, és nincs a nyugati társadalmakhoz hasonlítható tartós munkanélküliség, leszakadó réteg. Elég volna megnézni, hogy az elmúlt harminc évben hogyan növekedett a nyugati és a távol-keleti országokban a három legfontosabb mutató, az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem, a várható életkor, és az átlagos iskolázottság. Fajunk történelmében még nem fordult elő ekkora sebességkülönbség. Elég egy fél évszázad, és megfordul a világ.
Nehéz elképzelni, hogy a Nyugat közvéleménye eltűrjön olyan társadalmi berendezkedést, ami ilyen példátlan lemaradást mutat. Nemcsak a leszakadó rétegek fognak rendszerváltást követelni, de a társadalom középső és felső rétegei is. A liberális pénzügyi világ magára fog maradni. A piac, mindenek előtt a pénzpiac által irányított társadalmi és gazdasági mozgást fel fogja váltani a politikai hatalom által irányított társadalom és gazdaság.
Az ilyen társadalmat azonban csak a keményen puritán nyugati, és a keményen konfuciánus távol-keleti népek tudnak eredményesen működtetni. Ilyen népek egymilliárdnyian vannak a Nyugaton és kétmilliárdnyian Távol-Keleten. A távol-keletiek nemcsak még egyszer annyian vannak, de a kor követelményeinek is jobban megfelelnek. 2050-ben 9 milliárdnyi emberből 3 milliárdnyi lesz az átlagnál sokszorta gazdagabb, és 6 milliárdnyi lesz az átlagnál még a jelenleginél is jobban lemaradt.
A Nyugat országiban a pénzvilág ellen tüntető tömeg azt jelzi, hogy világtörténelmi fordulat előtt állunk. Ebből azonban a liberálisok nem értenek meg semmit.

Foglalkoztatás

A TŐKÉS TÁRSADALOM MUNKERŐIGÉNYE. 2

A FEJLETT TÁRSADALOM MUNKAERŐIGÉNYE. 3

MINDEN ÉRTÉKTERMELŐ HASZNOS 3

TARTÓS MUNKANÉLKÜLISÉG 3

A TARTÓS MUNKANÉLKÜLIEK FOGLALKOZTAÁSA. 3

A TARTÓS MUNKANÉLKÜLIEK FOGLALKOZTATÁSA Hiba! A könyvjelző nem létezik.

Kopátsy Sándor EF 2011-10-08

FOGLALKOZTATÁS

Jelenleg nemcsak Magyarország, de a Nyugat legnagyobb társadalmi és gazdasági problémája a gyenge minőségű munkaerő foglalkoztatása.

A 20. század második felében a fejlett társadalomban olyan társadalmi változás történt, ami nem engedi meg, hogy a foglalkoztatásban a tőkés osztálytársadalmak munkaerőpiaca uralkodjon, amiben csak az a munkaerő kapott foglalkoztatást, akire a tőkés vállalkozónak, általában a munkaadónak a vele járó költségeknél nagyobb jövedelmet termelt. Ez azzal jár, hogy a profitot nem termelő, gyenge minőségű munkaerő foglalkoztatására nem volt igény, de költség sem merült fel, mivel a társadalom nem gondoskodott a munkátlanokról.

A tőkés osztálytársadalmakban a munkaadó munkaerőigényének az olcsó és képzetlen munkaerő jelentette az óriási többséget. Amennyi minőségi munkaerőre szüksége volt, azt bőven fedezte az emberek tudásigénye, abból is több keletkezett, mint amennyire a munkaadóknak szükségük volt. Jellemző, hogy a tudásra vágyók többsége még a tőkés társadalom végén is papnak, pedagógusnak, művésznek, közigazgatási tisztviselőnek ment.

A társadalomtudományok máig nem ismerték fel, hogy a tőkés osztálytársadalomban a gazdaság minden előző társadalomnál alacsonyabb minőségi igényt támasztott a munkaerő kilencven százalékával szemben. A gyűjtögetéstől a tudományos és technikai forradalomig, azaz mintegy ötezer éven keresztül, egyre csökkenet a munkaerő kilenctizedével szemben támasztott igény. Elég arra gondolni, hogy még a jobbágytól is nagyobb szakértelmet várt el a telkének hasznosítása, mint az ipari, mezőgazdasági és szállítási nagyvállalt munkaigényánek a kilencven százaléka.

A gazdaság hatékony működtetéséhez elég volt a szűk elit, akik irányítottak. A többség lényegében munkaközben sokszor néhány hónap, de maximum néhány év alatt tanult bele a rábízott munkába, a szaktudást alig igénylő feladata teljesítésébe.

Mindez azért maradt rejtve, mert egyrészt nőtt a tőkés üzemekben szükséges magasan képzettek aránya, másrészt a gyorsan növekvő közigazgatásban és hadseregben szükség volt a az írás és olvasás ismeretére, hiszen írásban történt a kommunikáció.

A TŐKÉS TÁRSADALOM MUNKERŐIGÉNYE.

Fajunk történetében az ipari forradalom hozott először olyan technikát, aminek nem csak az eszközök kitalálása, előállítása, de működtetése is tehetséges és képzett munkaerőt igényelt. A gazdaságban foglalkoztatott munkaerőnek alig 1 százaléka volt diplomás, és 3-4 százaléka középfokú végzettséggel rendelkező, azaz érettségizett.

Ami a közigazgatás munkaerőigényét illeti.

Ha a társadalom működtetését, vagyis a közigazgatáson túl hadsereg tisztikarát, a vallási klérust, a pedagógusokat és az orvosokat is értjük, vagyis az állam működtetését. Azt mondhatjuk, hogy a diplomások nagy többsége nem a tőkés gazdaságban, hanem a szélesen értelmezett államapparátusban működött. Száz éve, vagyis a tőkés osztálytársadalom fénykorában, a magasan képzettek nagy többsége az állam működtetésében dolgozott. Vagyis a lakosság iskolázását sem a tőkés gazdaság, hanem az állam igényelte. Csak az államapparátus, a hadsereg működtetése megkövetelte az írás, és olvasás elemi ismeretét. A vallás és a lakosság egészének iskolázottságát a reformáció vezette be. A kereszténység, mint vallás, a reformáció előtt nem törekedett arra, hogy a hívek olvassák a szent könyveket, a nép nyelvén folyjék a szertartás. Ebben a tekintetben a kereszténység a zsidó és mohamedán vallások mögött kullogott. Ezt jól jellemzi, hogy a szertartás, a szent könyvek nyelve a lakosság által ismeretlen holt nyelv volt. A történészek sem hangsúlyozzák, hogy a Nyugat felemelkedésében milyen nagy szerepe volt a népoktatásnak.

A tőkés osztálytársadalmakban a munkások és földművesek gyermekeinek java azért tanult, hogy a vallás és az állam szolgálatába emelkedhessen.

Jellemző módon, a tőke nem a tanult, hanem az olcsó munkaerőt kereste. Ráadásul, abból mindig és mindenütt több volt, mint amennyit a tőke működetése igényelt. Ezért vált jellemzővé, hogy a bérek nem annyira a teljesítmények, hanem a képzettségnek megfelelően differenciálódtak. Nem azért, mert a képzett munkaerőnek fontos volt a képzettsége, a tehetsége, hanem azért, mert a megbízhatóság érdekében a gazdasági vezetőket le kellett fizetni. Ezért a tőkés társadalmakban az képzett irányító munkaerőt mind az állam, mint a gazdaság aránylag magasan megfizette.

Ide kívánkozik, hogy a tőkés nem azért zsákmányolta ki a munkaerőt, mert ez a tőkés voltából következett, hanem azért, mert a kínálata nagyobb volt, mint a kereslete. Márpedig ez esetben a piaci ár az érték alatt van. A tőkés társadalom nem azért volt kizsákmányoló, mert tőkés, hanem azért, mert a munkaerőből mennyiségi és minőségi túlkínálat volt.

A FEJLETT TÁRSADALOM MUNKAERŐIGÉNYE.

A tudományos és technikai forradalom abban is minőségi változást jelentett, hogy a minőségi munkaerővel szembeni kereslete olyan nagy, amit nem is lehet kielégíteni. Ugyanakkor egyre kisebb a képzetlen munkaerővel szembeni igénye. Ebből fakad, hogy a munkaerő minőségi elitjét egyre jobban megfizeti, a minőségnek az alsó ötödét pedig az árán nem hajlandó foglalkoztatni. Ezt azonban az állami törvényhozás nem hajlandó tudomásul venni. Olyan munkaügyi törvényekkel szabályozza a foglalkoztatást, ami nem teszi lehetővé, hogy a gyenge minőségű munkaerő munkát találjon. Ezt a tényt tükrözi, hogy minden nyugati társadalomban a munkaerő minőségével fordított a foglalkoztatási ráta. Vagyis, minél jobb a munkaerő, annál magasabb, és minél gyengébb, annál alacsonyabb a foglalkoztatási rátája.

Ez az általános tény azt jelenti, hogy a munkaerő ára nem a kereslet és kínálat, hanem az állam által törvényesített, általános foglalkoztatási feltételek alapján van megállapítva. Még a liberális közgazdászok sem hajlandók tudomásul venni, hogy a munkaerő árát, vagyis a foglalkoztatásával járó költséget nem a piac, nem a kereslet és kínálat viszonya, hanem az állami bürokrácia határozza meg. A szabad munkaerőpiac esetén a minőségi munkaerő ára lényegesen magasabb lenne, a gyenge minőségűé pedig lényegesen alacsonyabb. A piaci ár ugyanis azt jelenti, hogy egyensúlyt tart a kereslet és kínálat között. A gyenge minőségű munkaerő teljesítménye azonban nem éri el a foglalkoztatási feltételekből fakadó árat. Egyszerűen fogalmazva, a gyenge minőségű munkaerő a munkaadó számára drágább, mint a foglalkoztatásával járó költség. Ezért a gyenge munkaerőt nem foglalkoztatja.

Ezért minél jobb a munkaerő, annál nagyobb abban a hiány, és minél gyengébb minőségű annál nagyobb a felesleg, a tartós munkanélküliség.

Az illusztráció érdekében osszuk a munkaerőt három minőségi csoportba.

A munkaerő felső minőségi negyede, elitje fölényben van a munkaadóval szemben. A munkaadó attól fél, hogy ott hagyja. Ezek foglalkoztatása tehát nem szorulnak sem szakszervezeti, sem törvényi felügyeltre. Ezeket a tulajdonos, hogy megtarthassa, igyekszik bevonni a nyereségben való érdekeltek körébe. Munkájáért egyre inkább a nyerségből részesíti, azaz résztulajdonosként kezeli. Ez a szektor egyre bővül, és a legjobb menedzserek, tudósok, műszakiak tulajdonosként működnek.

A munkaerő középső minőségi fele esetéven a kereslet és kínálat többé-kevésbé egyensúlyban van. Ezekre van értelme a normatív foglalkoztatási törvényeknek, a szakszervezeti védelemnek. Azt sem a munkaügyi törvényhozás, sem a közgazdaságtan nem hajlandó tudomásul venni. A munkavállalók annál inkább. Ezt jelzi, hogy a munkaerő vállalati szférában dolgozó elit szinte kivonult a szakszervezetekből, a szakaszervezeti tagság összetételében csak a közalkalmazottak aránya nő. A leggyorsabban pedig a munkaerő elitjéhez tartozók aránya csökken.

A munkaerő alsó minőségi negyede olyan, akik nem hoznak annyit a munkaadónak, amennyibe a normatív foglalkoztatási törvények alapján kerülnek. Ezeket az állam az értékük felett akarja megfizetetni. Természetesen, ez hiú ábránd, ezért a foglalkoztatásuk katasztrofális. Nem azért mert alkalmatlanok az értéktermelésre, hanem azért, mert a foglalkoztatásuk többe kerül, mint a fennálló munkajogi feltételek melletti foglalkoztatási költségük.

MINDEN ÉRTÉKTERMELŐ HASZNOS

A közgazdaságtan azért vált használhatatlanná a társadalom működtetésére, mivel csak a tőkés számára értéktermelő munkát tekinti értéktermelőnek. Ez a tőkés osztálytársadalomban azért nem jelentett problémát, mert abban lényegében csak a fizikai tőkében volt hiány, a szellemi tőkében és a munkaerőben mennyiségi és minőségi felesleg spontán is újratermelődött.

Ezzel szemben a jelenkori fejlett társadalmakban, a szellemi vagyonban, a minőségi munkaerőben van hiányt, a társadalom sikere egyre inkább e kettő bővítésén múlik. Ahol a két utóbbi sikeresen fejlődik, oda megy a fizikai tőke is.

Ezzel szemben a közgazdaságtan még addig sem jutott el, hogy mérje a szellemi vagyont, értéktermelésnek tekintse annak gyarapítását. Annak ellenére, hogy a társadalmak teljesítménye egyre inkább az oktatás hatékonyságától, a lakosság viselkedési módjától, a foglalkoztatástól függ, ezek gyarapítását nem tekinti értéktermelésnek. A jelenkori fejlett társadalom jövője elsősorban attól függ, milyen sikeresen neveli fel a következő nemzedéket. Ez a legfontosabb társadalmi feladat, mégis kívül esik a közgazdaságtan által kezelt értéktermelési folyamaton.

A társadalom legfontosabb feladatát, a gyermeknevelést a társadalom figyelmen kívül hagyja. Ezen belül szinte csak az oktatást kezeli a társadalom feladataként, de azt is csak fogyasztásként, az állam által elvont jövedelmet felhasználóként veszi figyelembe.

Ezen túl a gyermekek darabszáma alapján, a felnevelés eredményétől függetlenül, pénzzel támogatja. A következő generációnak csak a számát figyeli, az elért eredményt nem. Ez azt jelenti, hogy nagy átlagban, minél igénytelenebb a felnevelés, annál nagyobb hányadát fedezi a társadalom. Ennek következtében, a gyermeknevelés állami támogatása aránylag annál nagyobb, minél igénytelenebb, eredménytelenebb a nevelés. A társadalom nem a minél eredményesebb, hanem a minél nagyobb számú gyermek felnevelését ösztönzi.

Ez a társadalom érdekével ellentétes ösztönzés csak azért nem okoz nagyobb tragédiát, mert többé-kevésbé minden társadalom ezt a módszert alkalmazza, és a szülők jelentős hányada sem több, hanem jobban felnevelt gyermeket akar. Ezt a szülői buzgalmat a társadalom azonban nem jutalmazza. Ezért aztán csak a magasabb jövedelmű, iskolázott családokra jellemző.

Sem a pedagógiai tudomány, sem a politika nem veszi tudomásul, hogy a sikeres gyermeknevelés elsősorban a szülői környezettől függ. Még azt sem észlelik, hogy a fejlett társadalmakban a gyermekvállalás fordítottan arányos a szülői környezet minőségével. A jó adottságú családokban az átlagosnál kevesebb, a gyenge adottságúakban több gyermeket vállalnak. Ha egyszer kiszámolnák, hogy a gyermekvállalási torzulásból mennyivel gyengébb lesz a következő nemzedék, kiderülne, hogy a jelenlegi helyzet több kárt okoz a következő nemzedék teljesítményében, mint amennyit használhat, vagy árthat, mint amennyi kárt vagy hasznot hozhat harminc év alatt a politikai vezetés minősége.

Aki egyszer tudomásul veszi, hogy a gyermeknevelés és iskolázottság színvonala elsősorban a családi környezettől függ, azt is tudomásul kell vennie, hogy a legrosszabb családi kört a tartósan munkanélküliség jelenti. A tartós munkanélküliség ugyan sok gazdasági és erkölcsi kárral jár, de ezek eltörülnek a következő generáció minőségében okozott kárhoz képest.

TARTÓS MUNKANÉLKÜLISÉG

Azt kell tudomásul venni, hogy minden munkaképes ember képes értéket termelni, csak egyre többen vannak olyanok, akik nem képesek jelenleg annyi értéket termelni, amennyi meghaladja a normatív foglalkoztatással járó munkaadói költségeket. Ezeket csak akkor lehet az értéktermelésbe bevonni, ha olyan olcsóvá tesszük a foglalkoztatásukat, ami mellett a munkaadó számára érdemes őket alkalmazni.

A törvényben meghatározott minimál bér, és ennek járuléka jelenleg jelentsen magasabb, mint az általuk termelt érték. Ezért nem is számíthatnak arra, hogy munkát találhatnak. Ráadásul, minél tovább tart a munkanélküliség, annál kisebb érték termelésére lesz alkalmas az ilyen munkaerő. Ezért azonnal el kell indítani a tartósan munkanélküliek foglalkoztatását.

Hogyan lehet csökkenteni a tartós munkanélküliek foglalkoztatásával járó költséget?

Az első megoldás a bérjárulék csökkentése. Ez azonnal megvalósítható, jelenleg is folynak ilyen kíséreltek. A tartós munkanélküli után nincs állami bevétel, csak kiadás. Ezért az elengedése nem jelent költségvetési tehet. Problémát csak az okoz, hogy nem lehet a vállalti szektorra az ilyen munkaerő rászabadítni, mert ezzel veszélyeztetjük a jelenlegi alkalmazottakat, hiszen azokat elbocsátva, felvehetnek olcsóbb munkaerő. Ezért a tartósan munkanélküliek számára új foglalkoztatási szektort kell képezni. Ezek ne lehessenek a vállatok alkalmazottai, ezek foglalkoztatását valamiféle szövetkezeti szektorra, részben az önkormányzatokra kell bízni, akiknek a foglalkoztatási körét olyan munkákra kell korlátozni, amelyek hasznosak, de jelenleg a vállalati szektorra nem lehet rábízni, mert erre nem volna költség fedezetük.

A munkaerő árát tehát a kereslet-kínálat arányához kell igazítani. Jelenleg a jó munkaerő olcsó a gyenge minőségű drága. Az volna kívánatos, ha ez a deformáció megszűnne. Akkor felel meg a munkaerő ára a társadalom érdekének, ha a munkaerő minden minőségi szintjén közel arányos a foglalkoztatás. A közel arányos foglalkoztatás alatt az kell érteni, hogy a tartós munkanélküliség a leszakadt rétegekben, és a munkaerő felső tizedében legyen az átlagosnál magasabb, de sehol ne legyen alacsony.

Jelenleg a munkaerő alsó minőségi negyedében azért társadalmi érdek a magas foglalkoztatás, mert a tartós munkanélküliség ebben a rétegben jár a legnagyobb erkölcsi kárral. Ennek a rétegnek a tartós munkanélkülisége okoz viszonylag a legnagyobb erkölcsi kárt. Ezért, ezt a réteget akkor is foglalkoztatni kell, ha nem termel annyi értéket, mint amennyibe kerül.

A munkaerő felső tizedét pedig azért kell viszonylag jobban megfizetni, mert ennek a foglalkoztatása hoz a béréhez viszonyítva is a legtöbb társadalmi hasznot. Ennek a rétegnek a viszonylag jó megfizetése azért is társadalmi érdek, mert ezek sikere ösztönzi a fiatalokat arra, hogy ebbe a rétegbe kerüljenek. A fiatalom minél nagyobb hányadának legyen a célja a munkaerő felső minőségi tizedébe kerülés.

Vagyis a munkaerő minőségétől függő árát úgy kell alakítani, hogy a foglalkoztatási ráta a felül írt elveket szolgálja. Ez az állam elsőssorban a bárjárulékkal képes befolyásolni. Ennek érdekében a jelenleg mintegy 40 százalékos bérjárulék globális összegét továbbra is úgy kell megtartani, hogy az összes bérjárulék az összes bérkifizetés 40 százaléka legyen, de ez az átlag úgy szóródjon, hogy minden bérréteg annyi járulékkal járjon, hogy a foglalkoztatás közel azonos legyen. A munkaerő árának szóródása ugyanis akkor felel meg a társadalmi érdeknek, hagy minden minőségi szinten közel azonos lesz a foglalkoztatási ráta.

Ezt akkor lehet elérni, ha a munkaadónak a magas jövedelmek után magasabb százalékot, az alacsony után alacsonyabb százalékot fizessenek. Ennek célja, hogy a foglalkoztatási tárák a társadalmi érdeknek megfeleljenek.

Ezzel a módszerrel meg lehet oldani a munkaerő kívánatos foglalkoztatási rátájának jelentős javulását, de nem a tartós munkanélküliek többségének foglalkoztatását. Azok többségét, egyelőre még a nulla bárjárulék mellett sem fogják foglalkoztatni. Ahova a rendszerváltást követő húsz évben jutottunk, ennél drasztikusabb foglalkoztatási ösztönzést kell bevezetni.

A TARTÓS MUNKANÉLKÜLIEK FOGLALKOZTAÁSA.

Jelenleg a munkanélküliek többsége hosszú ideje tartósan munkanélküli, akiket olyan hatékonysággal sem lehet foglalkoztatni, amilyennel a rendszerváltás előtt foglalkoztatták. Ezért ezek munkára fogása csak speciális módon történhet meg. Ezért jelenleg, és még jó néhány évig a tartós munkanélküliek foglalkoztatását megkülönböztetett módon kell megoldani.

Előre elnézést kérek mind a szoclib baloldaltól, mind a jobboldaltól, hogy két olyan példát hozok fel, amit én sem tartok követendőnek.

Az egyik tanulságos példám a Rákosi-rendszer teljes foglalkoztatása, a másik a zsidó állam kibuc-rendszere. Mindkettőből volna tanulni való.

A Rákosi-rendszer viszonylag könnyű helyzetben volt, hiszen kezdetben a háborús újjáépítés és a nagyon következetes földreform bőven biztosított munkaalkalmat. Ez a tőkés társadalmak történelemben példátlan helyzet vált Európában jellemzővé. A képzetlen munkaerőben kielégíthetetlen hiány vált jellemzővé. A tőkés nyugati demokráciák is millió számára csábították be a képzetlen munkaerőt, aminek nagy hányadát, az újjáépítés befejezése után, máig nem képesek kellő szinten foglalkoztatni.

A földreform is mintegy háromszor annyi embernek adott földet, mint amennyi elég lett volna a megműveléshez. De az adott technikai feltételek, és a szakértelem hiánya következtében, dolgozgattak a felapózott földecskéjükön. Aztán a 70-es években, befejeződött az újjáépítés, a tudományos és technikai forradalom pedig elseperte a képzetlen munkaerővel szembeni igényt, gonddá vált az importált etnikumok foglalkoztatása.

A bolsevik országokban azonban a marxista dogmaként kezelt teljes foglalkoztatás, és a túlhajtott iparosítás biztosította a képzelten munkaerő iránti keresletet. Sőt a kereslet akkora volt, hogy a vállaltok egymástól csábították a munkaerőt, felhajtották azok bérét. Ez ellen védekezve vezettük be mi is az átlagbér ellenőrzést. Ez hibái ellenére zseniálisan működött abban az értelemben, hogy a vállaltok csak akkor juthattak értékes munkaerőhöz, ha ugyanakkor felvettek két alacsony bérűt is. Ezzel teremtettek mesterséges keresletet az olyan munkaerő felé is, amelyik nem hoz létre akkora értéket, mint amennyibe kerül a munkaadójának.

Ez a módszer azonban a gazdaság magánszektoraiban nem alkalmazható. Ennek ellenére a költségvetési szektorban érdemes volna bizonyos mértékben használni, mivel a tartósan munkanélküliek foglalkoztatása nagyobb társadalmi haszonnal, esetleg még költségvetési megtakarítással is jár, mint az esetlegesen nagyobb bérkifizetés.

A jelenlegi helyzetben azonban ennél sokkal nagyobb a baj, a tartós munkanélküliek körében kevesen vannak olyanok, akiket a költségvetési szektorban is hasznosítani lehet.

Ezért javaslom a munkanélkülieket foglalkoztató szövetkezetek létrehozását.

Izraelben a kibucok költségvetési kapcsolatát nem ismerem, de azok sem üzleti alapon működnek, hanem tudom, hogy az elsődleges feladatuk, hogy a munka világába hozzák be a tagokat, a gyermekeik felneveléséről gondoskodjanak. Az ismereteim szerint a kibucokba egyre inkább a közel-keleti, észak-afrikai ortodox zsidók kerülnek, ott megtanulnak közösségben dolgozni, szakmát sajátítanak el, de a legnagyobb érdemük, hogy a kibuctagok gyermeki kiváló nevelést kapnak.

Nagyon ajánlatos volna, ha az izraeli gyakorlatot megismernénk, és tanulnák a tapasztalatokból. Ismereteim szerint, a képzetlen munkaerő felemelésében csak ők értek el irigylésre méltó eredményeket.

A bolsevik rendszer hazánkban azzal ért el kiemelkedő eredményt, hogy a munkaviszonyban eltöltött idő utáni időt hasznosítottuk. Előbb a háztáji gazdaságokban, majd a kalákában épített lakásépítésben, később az iparban a maszekolásban.

Ezt ugyan nem lehet a piacgazdaságban olyan eredményesen működtetni, de keresni kellene a sokkal szűkebb körű alkalmazásának a feltételeit is.

A hat hónapnál hosszabb munkanélküli, de munkaképes személyek nem kapnak közvetlenül munkanélküli segélyt, ezt a munkanélkülieket foglalkoztató szövetkezetek kapnák meg azzal a kikötéssel, hogy azt csak a megnevezett munkanélkülieknek adhatják, de csak akkor, ha ezért legalább meghatározott napon munkát végzett. A meghatározott napok száma mintegy 10-15 legyen. Ha ennél többet teljesít valaki, azért a segély összege felett, bért kap. A segély összegét meghaladó bér után sem kell bérjárulékot fizetni.

FELADAT

Olyan munkabizottságot kell létrehozni, amelyik kidolgozza az olyan bérekhez kötött elvonás, ami mellett megoldható minden munkaerő minőség és szakma közel azonos foglalkoztatása.

Azzal is foglalkozni kellene, hogy mekkora lenne a bérekhez kötött elvonás kívánatos nagysága, mivel ez az elvonás drágítja a munkaerőt, aminek az árát összhangba kell hozni a világgazdasági környezettel. Minél szabadabb lesz a munkaerő nemzetközi áramlása annál inkább.

Fel kell ismerni, hogy a jelenlegi munkaügy rendszere, gyakorlata nem fejel meg a kor követelményeinek.

Nagyanyám sírja

Kopátsy Sándor E 2011-10-15

NAGYANYÁM SÍRJA

Nagyszüleim között megkülönböztetett tisztelettel őrzöm apai nagyapám és anyai nagyanyám emlékét. Egyiket sem ismerhettem, nagyapán előbb meghalt, nagyanyám pedig kétéves koromban.

Nagyanyámat Küngösön, Berhida mellett temették el. A sírját csak felnőtt fejjel, a háború után láttam először, de anyám annál többször emlegette. Életének egyik bánata volt, hogy nincs a közelünkben az édesanyja, akinek szinte mindent köszönhet.

Pedig ez az út rosszul indult. Anyám, mint harmadik gyerek született. Anyja alsó teste, a szülés során lebénult, és attól kezdve 15 évig tolókocsiba kényszerült. 1907-ben hirelen meghalt a férje, és a három gyerekkel egyedül maradt. A reménytelen helyzetet átlátva, kiszállt a tolókocsiból, és bottal járt további 17 évet. Kitanítatta mindhárom gyermekét, a két lány férjhez adta. Hozzánk költözött, együtt élt velünk a nehéz viszonyok között. Amikor anyám a harmadik gyerekét is megszülte, felmérte, hogy vele csak gond van, visszaült a tolószékbe, és három hónap múlva csendesen elhunyt. Mi visszaköltöztünk Kaposvárra. A négy gyermek mellett anyámnak nem jutott pénze arra, hogy utánunk hozassa a hamvait, csak évente küldte a kis pénzt virágra és gondozásra.

Arra nem is emlékszem, hogy látta volna a sírt.

A háború után én vettem gondjaimba. Előbb magam készítettem egy, két méter magas nagy tölgyfakeresztet, majd neki illő márvány sírhelyet.

A Bakonyból, közelből időnkint, főleg halottak napján meglátogattam. Ahogy elkerültem, ültettem a kripta végére egy libanoni cédrust, hogy legyen hosszú emléke, mert rajtam kívül, nem maradt senkije. Két éve kipusztult a cédrus. Kifagyott, gondoltam.

Mivel új szerelmem a fák között a barkóca-berkenye. Az lassan nő, kemény a fája, és édes gyümölcsöt terem. Régi mániám, hogy olyan emlékfát ültessek, aminek gyümölcsére járnak a madarak. Ez a berkenye is ilyen. Most a halottak napja előtt jutottam el a sírhoz. Szomorúan láttam, hogy a berkenye kiszárad. Ekkor döbbentem rá, hogy itt minden fa ki fog száradni, mert két oldalon néhány méterrel mélyebb az út, illetve a parkoló, tehát itt nem áll meg a talajvíz. Ezt a vakondok már régen felismerték, mert ennyi vakondtúrást és lyukat még életemben nem láttam. Ezek tömeges járatai tehát alagcsövezést jelentenek az esővíz levezetéséhez. Nem is láttam itt mást, mint bukszust, de abból fányiakat.

Nagyanyám sírján is ennek a fája volt, aminek magoncaival ültettem sövényt a bakonyi kertbe, és sövény a budai házhoz. Ott őrzik nagyanyám emlékét.

Ennyi is elég arra, hogy szomorú legyek, fa nélkül marad szeretett nagyanyám sírja.

De nagyanyám az égben másként intézkedett.

Azon törtem a fejemet, hogy jó volna keresni a faluban egy asszonyt, aki jár a családi sírokhoz, és azt megajándékoznám annak érdekében, hogy néhány évig, amíg meg nem erősödik az újabb barkóca-berkenye fánk, havonta vigyen oda egy vödör vizet, mert én talán utoljára járok a sírnál, egyébként sem gondozhatom.

A temető előtt az országúti lejárójánál építenek egy kis templomot. Ahogy kanyarodunk az útra, aki kihozott, a szeretett pálinkafőző mester megáll, és mondja, hogy a templomon munkálkodók között felismeri a papot. Intnek egymásnak. Odamegyünk. Kiderül, hogy a kis templom építését ő szervezi, gyűjti hozzá az adakozásokat. Már szinte csak a felső munkák várnak segítséget.

Felcsillant a sírgondozás megoldhatósága. Felajánlottam százezer forintot azzal, hogy néhány évig, amíg a fa gyökerei el nem érik a talajvizet, öntözze valaki. Örömmel vállalta.

Ezzel a kis templomhoz kötődtem, amit IV. Béla királyunk első leányának, Jámbor Boriszló lengyel király feleségének, az árpád-házi szent Kingának szenteltek. Ráadásul megígértem, hogy a szobrászkodó, keramikus felségem készít egy, fél méteres szent Kinga szobrot. Mikor megtudta a feladatát ő is örült, hogy részt kapott a mennyei megoldásban.

Az ígért pénzt hazaérve elküldtem, a Kinga történetét feltártuk, képeket keresünk az interneten.

Ma már megkaptam az üzenetet, hogy a pénz megérkezett, de a pap a polgármesterrel megnézte nagyanyám sírját, és vállalták a berkenye fa ápolását.

Nagyanyám sírjának jövője elintéződött, a madarak talán még évszázadok múlva is vidáman lakomázhatnak a barkócaberkenye édes gyümölcséből, és énekelnek örömükben. Aki tud, hasonló ügyintézésről, amilyen nagyanyám sírja érdekében történt halála után 87 esztendővel, minden bizonnyal olyan örömöt érez, mint én. Sajnos, ilyenben részesülni, ritka szerencse. Ehhez egy csodálatos nagymamára van szükség. Nekem megadatott.

Csurka védelmében

Kopátsy Sándor PP 2011-10-15

CSURKA VÉDELMÉBEN

Háborog a szoclib tábor, mindenek előtt a magyar zsidó értelmiség, hogy a sok színház közül egy, a jobboldal kezébe került. Ráadásul Csurka István kapta az új színházi vezetésen a második helyet, darabjai színpadra mehetnek.

Soha nem gondoltam, hogy eljutok odáig, hogy a védelmébe szállok. Diákként, hetven öt éve a szélső jobb Nyilas pártot az ország létét fenyegető erőnek tartottam annak ellenére, hogy az egyetlen párt volt, amelyik nyíltan hirdette a feudális nagybirtokrendszer következetes felszámolását, azaz az én akkor legfontosabb célom. Tudtam, hogy Hitler győzelme esetén megszűnik Magyarország. Ugyanakkor azt is láttam, hogy a magyar nép még a demagógiára is fogékony, ha nemzeti. A Horthy-rendszer is azért lehetett elfogadott, mert a számomra mindig abszurd revizionizmust hirdette.

Aztán egyre jobban megtanultam, hogy a magyar társadalom tőlem jobbra áll, ezért előbb-utóbb a tőlem jobbra álló politikusok fognak mindig nyerni. A közép-jobb politika kisebb erőfeszítéssel is győz a gazdasági és szellemi téren sokkal erősebb szoclib politikával szemben. Ez valósult meg a 2010-es választásokon.

Ezt látom ma is, hogy a jelenlegi kormány hibáit hangosan kritizálók inkább erősítik, mint gyöngítik a kormány támogatását. Azt, hogy minden párt, főleg a hatalmon lévő veszít a támogatásából, minden választás után megértük, de azt még soha, hogy az ellenzékhez viszonyított fölénye megmarad. Ezt nem is annyira a saját munkájának, mint sokkal inkább az ellenzék hibáinak köszönheti.

Egy ellenzéki párt hibát követ el, ha társadalmi támogatottságánál sokkal hangosabban kritizál. Az SZDSZ azon bukott el, hogy minden áron nagyobb szerepre hajtott, mint amekkora társadalmi bázisa volt. Előbb csak a legjobban elutasított párt lett, aztán végleg elenyészett. Ezt mindenki másnál korábban leírtam. Most a szoclib ellenzék járja ugyanazt az utat. Nem nehéz megjósolni, hogy a következő választáson még kisebbek lesznek. Csak arról hangoskodnak, hogy miben hibázik a kormány, arról nem beszélnek, hogyan kellene munkára fogni a nagyon széles leszakadt réteget. Csak arról beszélnek, hogy mit csinál rosszul, nem arról, mint csinálna a szoclib ellenzék jobban.

Arról még megjegyzést sem olvastam, hogy ez az ellenzékiség a Jobbik erejét növeli. Nem sok politikusi fantázia kell annak felismeréséhez, hogy minél gyengébb a Fidesz, annál erősebb lesz a Jobbik. Még abból sem tanultak, hogy a Jobbik ott lett a legerősebb, ahol a baloldal fellegvárai voltak. A szélsőjobb rovására csak a közép-jobb képes erősödni. A szélsőjobbot semmi sem erősíti jobban, mint az elnyomása.

Ezért örültem annak, hogy Budapest sok színháza közül egy a jobb oldalé lesz. Nem érezhetik a jobboldaliak, hogy őket elnyomják a liberálisok. A liberálisok pedig lássák be, hogy százötven éve nekik a színházak, kabarék világában sokszor nagyobb szerepük volt, mint amekkora a társadalmi támogatottságuk, vagyis a politikai hátországuk.

Én azon kevesek közé tartozom, hogy a liberális erők túlsúlyának a kultúrában, azon belül a színházi világban, sokat köszönhetünk. A múlt század legnagyobbjai, élükön Adyval és Bartókkal, nem lehettek volna ilyen nagyok, ha nem élvezik a liberális zsidó értelmiség támogatását. Adyt és Bartókot a maga korában főleg a zsidó értelmiség ismerte fel. Bartók egyik utolsó hangversenyén a jelenlevők nagy többsége olyan volt, akiknek nem sokkal később fel kellett varrni a sárga csillagot.

Aczél Györgyben utólag azt becsülöm, hogy a nemcsak Németh Lászlóval és Illyés Gyulával tudott együttműködni, de Csórival és Csurkával is. Nem kaptak főszerepet a kulturális életben, de nem kellett hallgatniuk, sőt szerepeket, sőt pénzt is kaptak.

Most kaptak egy színházat, amikor a választók is az ország harmadik pártjának minősítették őket. Az a félelem sem alaptalan, hogy a következő választáson a második párt lesznek. Ha így lesz, nem a Fidesznek, hanem a hangoskodó liberálisoknak köszönhetik.

Jól emlékszem, hogy a kemény bolsevik években semmi sem népszerűsített jobban egy könyvet, vagy filmet, mint a pártlap elítélő bírálata. Ez így van ma is. Csurka darabjainak páratan sikerét már előkészítette a liberális ellenzék. Ennek felméréséhez nem kellett volna nagy ész.

Csurkát ugyan a politikai pályára alkalmatlannak, de az egyik legjobb színházi írónak tartom. Mint politikus csak az segítheti, ha színházhoz sem engedik.

Nekem ugyan nem jutott volna eszembe, hogy Csurkának a színházi életben szerepet kell adni, de messze egyetértek azzal, hogy adtak.

Orbán 2002-ben azzal hibázott, hogy politikai téren nem határolta el magától Csurkát, mert ha ezt megteszi, ő marad kormányon. Most politikai bölcsességnek tartom, hogy Csurka szerepet kap a magyar kultúrában. Ez a döntés annál indokoltabb, minél hisztérikusabban támadja a szoclib ellenzék balról.

Nekem ugyan nem jutott volna eszembe, hogy Csurkának a színházi életben szerepet kell adni, de messze egyetértek azzal, hogy adtak.

Szorítsuk ki a tőzsdéről a spekulációt

Kopátsy Sándor PG 2011-10-16

SZORÍTSUK KI A TŐZSDÉRŐL A SPEKULÁCIÓT

A nyugati világot súlytó pénzügyi válság egyik oka, hogy a tőzsdén sokszor annyi pénz forog, mint amennyire ott szükség volna. Hónapok óta bele-bele nézek a tőzsdei hírekbe, és azt látom, hogy naponta jobban változnak az árfolyamok, mint évente indokolt lehetne. A tőzsde nem azt jelzi, hogy hova fektessenek be, hol támogassák a fejlesztést, hanem hol lehet órák, napok alatt sokat keresni. A tőzsdeforgalom óriási többsége szerencsejáték és nem befektetési stratégia. Nem annak alapján adnak, vesznek részvényeket, hogy hol várható majd, esetleg évek múlva nagyobb nyereség, hanem hol lehet egyetlen nap alatt néhány százalékos árváltozást hasznosítani.

Ma kinevetik az a részvényvásárlót, aki arra épít, hogy évek múlva valaminek a termelése kedvező lesz, hanem arra, hogy mi lesz holnap a tőzsdén. Ez azért alakulhatott így, mert a tőzsdén sokszorosa forog annak a pénznek, amire a gazdasági növekedéshez szükség lenne.

Minél több pénz forog a tőzsdén, annál kevésbé szolgálhatja a társadalom célját. Ma már minden napi hírre, pletykára százszor annyi pénz mozdulhat meg, mint amennyi ellen már a legnagyobb jegybank sem képes védekezni. Ez a sok pénz nem azért megy a tőzsére, mert elképzelése van a gazdaság jövőjéről, hanem a pár nap áringadozására számít.

Sajnos, a pénzvilág liberális hatalmaságainak sikerült elérni, hogy a tőzsdén ne csak a tőkések pénze játsszon szerencsejátékot, hanem a társadalombiztosítások tartalékolt pénze is. Ezzel megsokszorozták a tőzsdén játszó pénzmennyiséget, és megkétszerezték a részvényekkel szembeni keresletet. Ebből fakadóan akkora pénzösszeg játszik a napi tőzsdei forgalomban, amihez képest jelenéktelen a jegybankok rendelkezésére álló befolyásolás ereje.

A helyzetet jól jellemzi a kor legfontosabb nyersanyagának, az olajnak a tőzsdei áringadozása. Mind az olajtermelés, mind a felhasználásának a költsége és volumene alig változik, de a nyersolaj ára hektikusan mozog. Egy éven belül felmehet a háromszorosára, és lecsökkenhet a harmadára. Ennek következtében, mind a termelők, mind a felhasználók kénytelenek az árváltozások ellen határidős ügyletekkel védekezni. Ez önmagában nagyon üdvös, társadalmi érdeket szolgál. Ezzel szemben kártékony, hogy az olajra, időnkét százszor akkora összegben, határidős ügyelteket kötnek a spekulánsok, akik nem termelik, nem vásárolják felhasználásra az olajt.

Azt, hogy a tőzsdéken folyó spekuláció, lényegében szerencsejáték nemcsak gazdasági, de társadalmi bizonytalanságot is okoz, a szerencsejátékban nem érdekelt közgazdászok felismerték. Köztük Tobin, ellenlépést is javasolt. A tőzsdeforgalmat kívánta megadóztatni. Ez a javaslat megbukott, újabban azonban látva a romboló pénzügyi válságot, ismét felmerült.

Tobin javaslatának azonban súlyos hibája, hogy nem tesz különbséget a társadalom érdekét szolgáló, és azt sértő tőzsdei forgalom között. Mindkettőt egyformán sújtja. Ráadásul nagyon változó az ilyen ügyletek kártékonysága. Az egy napos, néha néhány órás kötések nagyon károsak, aztán minél tovább érvényben maradnak, annál kisebb az okozott kár.

Ezért, illusztrációként, javasok meg megoldást.

Minden tőzsdei kötés után 5 százalék azonnali illeték jár, ami aztán hetenként egy ezrelékkel csökken, azaz egy év után megszűnik. Vagyis az egy évnél hosszabb távú ügyletek adómentesek, az egy hétnél rövidebbek pedig elviselhetetlenül drágák, tehát megszűnnének.

A valutahitelek rendezése

Kopátsy Sándor PG 2011-10-17

A VALUTAHITELEK RENDEZÉSE

A nyugati világot súlytó pénzügyi válság előtti években, a pénzügyi kormányzat felelőtlen spekulációja következében, az ország lakossága, és önkormányzatai svájci frankban adósodtak el. A pénzügyi válság két éve alatt egyrészt megszűnt a forint mesterséges felértékeltsége minden valutával szemben, másrészt az euró válságával párhuzamosan jelentősen felértékelődött a svájci frank. Ennek hatására a lakosság, és az önkormányzatok számára a svájci frankban felvett hiteleik terhe elviselhetetlenné vált.

Elvileg a hitelek kockázatát annak kell viselni, aki a hitelt felvette. Az adott esetben azonban a lakosság és az önkormányzatok azért futottak be ilyen tömegesen és mértékben a hitelek csapdájába, mert a kormányzat saját érdekében olyan deformált pénzügyi viszonyokat teremtett, amiben a pénzpiaccal ismerkedő, tapasztalatlan ügyfelek nem lehettek tisztában.

Az ügyfelek tapasztalatlansága nyilvánvaló, hiszen előtte ötven évig nem találkoztak a devizahitelek lehetőségével. Ezért, mind az állam pénzügyi hatóságainak, mind a hitelező bankoknak kötelességük lett volna a kockázatokra figyelmeztetni.

Miért terelte az állam a lakosságot a devizahitelek csapdájába?

Mert ez volt a pénzügyi érdeke.

A magyar állam külföldi és hazai eladósodása érdekében aránytalanul magas kamatot állapított meg. A magyar állampapírokat csak azért vették meg, mert ugyan tisztában voltak a magyar állam pénzügyi erejével, de vonzó volt a gazdaságilag erős államokénál sokkal magasabb kamat. Vagyis az eladósodás feltétele volt a forint magas kamatja, ami lehetetlenné tette a belső forint hitelek igénybevételét.

Ez a tény eleve a devizahitelek felé terelte a gyanútlan ügyfeleket. A forint hitel mesterségesen drága volt, devizahitel pedig mesterségesen olcsó.

Ebben a helyzetben csak azért volt tartható a magas belföldi kamat, ami megölte a belföldi forinthiteleket, mert a lakosság ugyan abnormális nagy kockázattal, de svájci frank hitelekhez juthatott. A lakosságot és az önkormányzatokat egy demokratikusan megválasztott kormány vitte a pénzügyi ellehetetlenülésbe. Ezért remélhetően, néhány ciklusra megbukott az a szoclib politikai erő, ami a saját, vélt érdekében, tönkretette a lakosság millióit, és számos önkormányzatot. Az ilyen részben felelőtlen, részben tudatlanságból fakadó hibákért nem börtönbe kell zárni a felelőseket, hanem le kell leplezni őket, nehogy ismét hatalomra kerülhessenek.

A devizahitelek veszteségét részben a hitelezőknek, részben a hitelt felvevőknek kell megfizetni. A hitelezőkkel való megfizettetés indokoltabb, mert ők nem laikusok, tapasztalatlanok, hiszen többségük olyan nyugati bank leányvállalata, akiknek otthon eszükbe sem jutott, hogy svájci frankban hitelezzék az ügyfeleiket. Igaz, erre nem is volt igény, mert ott a kormányok nem emelték irreális magasságba a belső kamatot, azon is hitelhez juthattak.

A lakosság és az önkormányzatok többségét ugyan ártatlannak tartom, de az sem vezetne jóra, ha a kormányzattól nem kapnának segítséget. A kormányra kerülő párt nem mondhatja azt, hogy nem felelős érte, hiszen nem azzal indult a választáson, hogy a becsapottakat nem védi meg. A Fidesz sem hangsúlyozta a svájci frank hitelek veszélyességét, közöttük is sokan éltek az olcsó hitel lehetőségével, ők is tudatlanok voltak.

Széphalmi Diéta

Kopátsy Sándor PP 2011-10-04

Széphalmi Diéta

2011. augusztus 2. (kedd de.)

Előadó: Kopátsy Sándor

Kopátsy Sándor

Tegnap kirobbantam, de akkor megfogadtam, hogy nem szólok többet. (derültség a teremben) Hogy milyen az élet, mennyire lehet tervezni ugye, hogy mennyire lehet tervezi a jövőt? Vállaltam a szerepet, mert a széphalmi maghoz tartozom. Az egy kicsi, de tartós kollektíva. Erről az jut eszembe, hogy mi mindig darabra mérjük a társaságot, kollektívát. A minőség sokkal többet számít, mint a darabszám. Gyakran idézem, hogy a Nyugatnak a maximális példányszáma 700 volt, de milyen 700 emberhez jutott el, és történelmet csinált. Ha nekem adnak 50-et, olyant, akiket én választhatok, akivel tudok kommunikálni, akkor dönthet a pártkongresszus, akárki, akármit ezeknek a hatását becsülöm többre. Most úgy érzem, és vállaltam. Nem csak azért, mert olyan ritkán beszélek mostanában, de azért is, mert ezt fontosnak tartom. Tavaly azt hittem, hogy utoljára, most reménykedek, hogy nem utoljára, de nem könnyű az Attila sorsa, ahogy ezt megoldja, de ő se garantálhatja, hogy ez mindig sikerül. Ránk legalább számíthasson, akik ebben segítjük

Tegnap nem azért okosodtam a Herczog Laci az előadásán, amit elmondott – azzal egyetértek. Ötven év óta, szakkérdésekben közöttünk nem volt vita. Amikor azt mondta, hogy mit csináljunk a rezidensekkel, nekem minden olyan megoldás jó, amivel hagyjuk az embereket oda menni, ahova akarnak.

Szerintem az ajándék egy szakmának, mintha azzal külföldön is elhelyezkedhet, méghozzá magasabb fizetéssel. Ez nem csak az érintetteknek, és a szakmának, hanem az országnak is jó. Miért nem megy ma annyi tehetséges ember magyar-történelem tanárnak? Mert mit kezd vele? Itt kell maradni, megkötött, a lehetősége korlátozott. Ha már tanítani akar, idegen nyelvre, fizikára vagy matematikára megy, amivel itthon és külföldön elhelyezkedhet. Az pedig, hogy milyen lesz a jövő orvosi kara, az elsősorban attól függ, hogy milyen anyag megy az egyetemre. A szocialista rendszerben az orvosokat csak a hálapénz vonzhatta. Ez volt ez egyetlen olyan szakma, ahol egy diplomásnak is lehetett féllegális másodjövedelme. Ebből fakadt, hogy most olyan sok jó orvosunk van.

Ahhoz, hogy jók legyenek az orvosok, az első feltétel, hogy a beiratkozók tehetségesek legyenek.

A legjobb egyetem sem képez jó orvost abból, akinek nincs tehetsége és hivatástudata, aki nem képezi folyamatosan tovább magát.

Én örültem annak, hogy végre az európai piac kinyílott, a jó és bátor mehet, ahova akar. Ennek ellenére a munkaerő-áramlásba mi utolsók vagyunk az EU-ban. Nem csak a hazai foglalkoztatásban. Ennek több oka van. Elsősorban kulturális, másodsorban a nyelvünk rokontalansága. A mi nyelvünkkel nem lehet messzire menni. Ez ma egyre több fiatal orvos számára lehetőség. Én egy kicsit cirkusznak tartom ezt a nagy felháborodást, hogy mi lesz most az orvosi szakmával, hogy az orvosok felébredtek. De ennek a kivándorlásnak pozitív hatása lesz Nemcsak, hogy néhány szakterületen átmeneti orvoshiány lesz, hanem a tehetségesek és bátrak közül többen mennek orvosnak. Én nem tartom életrevalónak azt a fiatalt, aki a szakmaválasztáskor nem mérlegeli azt is, hogy mekkora szabadságom lesz abban a tekintetben, hogy hol élek, mennyit keresek.

Az ’50-es években néztük meg, matematika tanárnak sokkal rosszabb matematikai eredménnyel mentek, mint tornatanárnak. Miért, mert akkor volt világelső a magyar labdarúgó csapat, a Puskás és világsztár társai, nagyobb embernek, jobban keresőnek, függetlenebbnek számítottak, mint a miniszter, A minisztereket cserélgették félévenként, néha havonta. A Puskás Öcsihez Rákosi se mert volna hozzányúlni. Tehát akinek esze van, az nem matematika tanár akart lenni, hanem futballválogatott.

Most annak örülök, hogy egyre több fiatal érezheti, hogy kinyílt előttük a világ. A sirámom az, hogy a pedagógus nem egy ilyen rugalmas szakma, és egyre rosszabb anyag megy pedagógusnak. Nekem az anyám pedagógus volt, tehát én ezt a folyamatot az I. Világháború óta ismerem. Amikor pedagógusnak, főleg a nők közül az ország fölső tizedéből mentek. Amikor képzőbe járt, még az osztálytársak között számos arisztokrata lény volt, munkás és paraszt egy sem. Ma pedagógusnak az átlag alattiakból sokkal többen mennek, mint a felettiekből. A legjobb érettségizők közül a legjobb néhány lelkes költői lélek, vagy megszállott fiatal megy pedagógusnak. A racionális tehetség nem megy.

Gimnáziumi diákként történelmi tanulmányi versenyre készültem, magyar és történelem tanár akartam lenni. Aztán az érettségi szünetben rájöttem, hogy a mérnökgyakornok háromszor annyit keres, mint az anyám tanítónőként. Ezért úgy határoztam, hogy mérnök leszek. Akkor, ha akarok, hobbizhatok történelemből, meg irodalomból. De ha meg akarok élni, meg gyerekeket fölnevelni, ebből keresni kell.

Ezért voltam ingerült tegnap, – bocsánatot kérek, - hát én ilyen vagyok, most már nem is nagyon fogok megváltozni.

Úgy éreztem, hogy mi magyarok többet panaszkodunk, mint amennyit a saját múltunkon botránkozunk. Az elmúlt 20 éven inkább botránkozok, mint panaszkodok. Ennél rosszabb már nem lehet, amint mi az országunkkal elkövettünk ebben a 20 évben.

Erről akarok egy kicsit, a foglalkoztatással kapcsolatban, beszélni. Herczog Lacinak az előadása bennem egy újabb írást érlelt meg, amely arról szól, amiről nem beszélt.

Kezdeném azzal, hogy a foglalkoztatás a modern társadalom legfontosabb feladata. Ezt tartom a legfontosabb feladatnak. Eléggé ismerem a számokat. Ha megnéznénk, hogy mire mentek az országok attól függően, hogy hol, mekkora volt a foglalkoztatás, akkor a következőt látja. A viharosan fejlődő Távol-Keleten 80 % körül, Amerikában és a skandináv államokban 70 fölött, az EU átlagban 60 fölött, 55 százalékos a foglalkoztatás. Tehát utolsók vagyunk. Ennél nagyobb bűnt nem tudok elképzelni. Még azt sem állítom, hogy ez nem tudatos bűn volt. De azt igen, hogy érdemben nem tettünk ellene semmit.

A jelenkori társadalomban elszakadt a munkaadói érdekeltség a társadalmi érdektől.

Miért szakadt el?

A tőkés osztálytársadalmakban nagyon kicsi réteg kapott nyugdíjat, alig volt egészségügyi ellátás, kevesen voltak nyugdíjjogosultak, kevesen érték meg a nyugdíjkorhatárt, és kevés évet éltek utána. Nem volt a kifizetett bér után jelentős járadék. A ’30-as években a munkából élőknek 4-5 %-a volt társadalmi biztosított és nyugdíj jogosult. A nép ezért irigyelte, az egész falu, még a gazdag parasztok is a baktert, mert van fix fizetése, és nyugdíjas állása volt, ráadásul tehenet is tarthatott.

A társadalom nem lehet egészséges, ahol a foglakoztatás 75 % alatt van. Ezt a Matolcsyn keresztül elmondta, az Orbán is. Az 1 millió új munkahely megvalósításának azonban még semmi konkrét terve nincs. Nem tudják hogyan, Én sem tudom, hogy kellene gyorsan megvalósítani. Ők még kevésbé tudják, de az, hogy végre valaki ezt tudomásul veszi számomra nagy öröm. Az elmúlt húsz év, és a szoclib kormányzat alatt még jelszóként sem hangozott el.

Mi úgy privatizáltunk a ’90-es évek után, hogy amelyik vállalat veszteséges azt akkor is fel kell számolni, ha az elbocsátottak számra nincs munka alakalom. Ez a baromság teteje. Mert a liberális közgazdaságtan számára csak az a munka kívánatos, ami megtermeli a foglalkoztatásával járó minden költséget, és a munkaadónak még profitot is. De ha nem dolgozik, akkor nem termel semmit, és a dolgozóknak kell ezeket és családjukat eltartani.. Aki ezzel senki nem számol, az ostoba.

Ezt a legokosabb közgazdász barátaim sem tudják megérteni. Pedig a privatizáció idején nem volt, és az óta sincs Magyarországon olyan vállalat, amelyik leállítása társadalmi érdek volt.

Elmeséltem ezt a hollóházi példát. A Hollóházi Manufaktúra mintegy 30 millió éves veszteséggel dolgozik 10 év óta. Már csak 220 dolgozója van. Ebből 100 minimálbéren. Ez a vállalat, ha leállítják, akkor 140 millió kiesik a költségvetésből. Mert ez fizetett bérjárulékot, meg vámot, forgalmi adót. Közel ekkora az amortizációja, aminek sokszorosát kitevő vagyon megszűnik, ha felszámolják. Ezekhez hozzá kell adni, hogy ha felszámolják, akkor még munkanélküli segélyt is kell fizetni a költségvetésből. De ez még mindig csak egy buta közgazdászok mérlege. 30 millió veszteséget nem akar megtéríteni, inkább azonnal 145 milliót kidob a költségvetésen keresztül. Ezt leírtuk, a miniszterek, mindenki egyetértett vele. Mégis elhatározták a felszámolását. Kiderült, hogy ez a logika a pénzügyi mechanizmusba ez nem fér bele. A miniszter sem tudja megakadályozni.

Nekem a foglalkoztatás a mániám. Fel sem lehet mérni mekkora károkozó, a tartós munkanélküliség. Annál nagyobb a kár, minél kevésbé értékes munkaerőt érint. Egy értelmiségi képzett ember az akkor is csinál valamit, ha nem dolgozik. Tanul, megpróbál másutt elhelyezkedni, nem nyugszik bele. De az alacsony rétegben sokan, egyre többen ma már azt mondják, hogy inkább élek a munkanélküli segélyből, minthogy alig többért dolgozzak.

Meg vagyok győződve, hogy a modern társadalomnak, az első és mindennél fontosabb célja a minél magasabb foglalkoztatás.

Ebben is van optimum, csak olyan messze vagyunk hozzá, erről nem is beszélek.

A foglalkoztatás problémáját kezelő elméleti káosztól csak röviden

Elemi fokon is tudott, hogy a negatívumot meg a pozitívumot nem szabad összevonni, mert ez kivonás, ez nem összeadás. De a munkaügybe ezt összeadjuk, mert akiket nem foglalkoztatunk, munkanélküli. Én meg azt mondom, hogy 6 hónapnál rövidebb munkanélküliséget a társadalom számára hasznosnak tekintem, mert az keresi az új munkát, a munkaadónak van, kit fölvegyen. A szocializmusban alkalmazott átlagbér gazdálkodásból csak a rosszat láttam. Most látom mögötte a bölcsséget. Nem a bevezetői voltak bölcsek, mert ők sem látták annak a hasznát, hanem a rendszer. Az alacsony bérűt kevésbé engedték el, mert ezzel a bérszínvonalat emelte volna. Ma már tudom, hogy ez a képzetlen, nem eléggé hatékony munkaerő alkalmazásának zseniális formája volt. Sajnos ez a magántulajdonú vállatok esetében nem alkalmazható.

Csak a 6 hónapnál hosszabb munkanélküliséget tekintené felszámolandó munkanélküliségnek. Ez rettenetesen nagy társadalmi bűn. Ezért nincs az a veszteséges vállalat, ami rosszabb, mint az ott dolgozók tartós munkátlansága.

Az amerikai munkanélküli statisztika sokkal bölcsebbek, ugyan ők sem külön kezelik ezt a rövid munkanélküliséget, csak állandóan ki kell mutatni. A munkanélküli ellátás attól függ, hogy alakul Ez a mutató. Tehát ők tudják, hogy az egyik negatív, a másik pozitív. Mi nem tudjuk.

A másik dolog, ami a munkanélküliségi mutató, amit a Horn-kormány kitalált, a nyilvántartott munkanélküliség. Ezért tartom a foglalkoztatási rátát sokkal jobb mutatónak. Sajnos, a foglalkoztatási statisztika is hibás, hiszen a 15v év feletti tanulókat, a szellemi vagyon hatékony gyarapítóit is passzívnak tekinti, holott ők értéktermelők. A szellemi vagyon képzése nem fogyasztás, hanem értéktermelés.

Az első könyvemben volt egy idézet. A háborút követő években Japán megszállt ország volt és nem a császár gyakorolta a hatalmat, hanem az amerikai helytartó. Annak kellett bemutatni a költségvetést. A tábornok úr nyilván nem nagyon értett hozzá, a pénzügyminiszter mégis neki tálalta a költségvetést. ’51-ben még éhezett a japán nép, romba volt minden. Ő meg azt látta, hogy megduplázták az oktatási kiadást. Megkérdezte: Hogyan gondolják nincs mit enni, és erejükön felül oktatni akarnak? A pénzügyminiszter: Éppen azért.

Tanultunk belőle? Semmit nem tanultunk. Rossz anyagot tanítunk, a módszereken vitatkozunk, de hogy milyen légkörből, családi légkörbe jönnek a gyerekek, hogy mikor fedezzük fel a gyerekek képességét, kik mennek el pedagógusnak. Ezzel semmit nem törődünk, hanem pedagógust akarunk leépíteni. Nem hisszük el, hogy egy pedagógus akkor is értéktermelő, ha egy gyereket tanít, és megment a jövőnek. Az illetékesek azt mondják, inkább adunk neki munkanélküli segélyt, csak ne tanítson.

Máig nem tanultuk meg, hogy a társadalom érdeke sok esetben egyre kevésbé azonos, sok esetben köszönő viszonyba sincs, a vállalati érdekkel. Ez nem jelenti az, hogy az állam mellőzhetné a vállalti érdek érvényesülését. A vállalati érdek a foglalkoztatás alakításában az a mutató, ami irányít abban, hogyha a munkaerő átvonuljon oda, ahol jobb munkahelyet, magasabb bért kaphat. A munkaerő vándorlásnak az a motivációja, hogy a munkaerő a kisebb hatékonyságtól a nagyobb felé áramoljon. Nem csak úgy, hogy a veszteségestől a nyereségig. A kis nyereséges is megbukik, mert a nagyobb nyereség felé elmegy. De a tőke is odamegy, ahol a munkaerőt jobban megfizetik. Tehát az, hogy a munkaerő-áramlást a piac szabályozza, az alapvető követelmény. De az, hogy a foglalkoztatásból kizárja azokat, akik nem termelnek profitot, ennél nagyobb bűnt egy modern társadalomban nem követhet el.

Nem a munkaügyi miniszter feladata, hogy a foglalkoztatásról gondoskodjon, hanem a politikai hatalomé. Sajnos ebben semmit nem látok, mert az, hogy legyen közmunka, ezeken ezen vitatkozhatunk, legfeljebb azért vagyok egy kicsit ez mellett, mert ez a kormány ígéri először, hogy lesz egymillió munkahely. Én is javasoltam, hogy aki a saját kertjét nem műveli meg, nem seperi el a háza előtt járdát, akinek nincs kertje, van olyan öreg nyugdíjas család, azét művelje, ha az rendben van, kapod a segélyt, ha nincs rendben, nem. De nem én adok kapát, meg kaszát, meg felügyelőt. Mert ha valaki a foglalkoztatásra alkalmatlan, akkor a köztisztviselő az. Ha tudna, akkor vállalkozó lenne, és gazdagon megélne.

Ez szerettem volna tegnap elmondani, és ezért örülök a mai alkalomnak. Amit akartam, mindig, mindent leírtam.

Végül az oktatásról.

Leírtam azt is, hogy a legfőbb beruházás a tudásnövelés. Elismerik, hogy a tudás vagyon. Tudják, hogy ettől függ egy nemzet jövője. Ettől függ, hogy a legsikeresebb oktatási rendszer Dél-Koreában, Finnországban és Szingapúrban működik. Ez a három ország, amelyik az elmúlt 50 évben a leggyorsabban növekedett. Persze 80 % körüli a foglalkoztatásuk. A nyomor szigetéből, a legszegényebb városból, ez volt Szingapúr a ’30-as években. A Brit Birodalom támaszpontjából, mára a világ leggazdagabb városállama lett. Az egy főre jutó nemzeti jövedelem majdnem kétszerese a Japánénak. Az oktatási rendszere toronymagasan afölött van. Szingapúrban van három olyan gimnázium, amelyből többen kerülnek az amerikai elitegyetemekre, 12 ilyen van, mint a legjobb amerikai középiskolából. Az igazgatók most kaptak hárommillió dollár jutalmat. Mi nem tudunk ebben gondolkozni. Mi nem tudunk, hogy az oktatásban is érdekeltségre van szükség.

Mi a pedagógusi pályában az anyagi érdekeltség? Nulla. Nem beszélve arról, hogy arra ösztönzik őket, hogy a tehetségre ne maradjon idő. Mert az a mi képzési rendszerünk olyan, hogy sokat fáradozz a közömbös ostobákkal, akikkel, úgyis reménytelen, és ne foglalkozz azzal, aki öt perc alatt megérti. Holott nincs jobb, hatékonyabb munka, mint a tehetség tanítása. Az oktatási rendszerünkben a tehetség nem szempont.

Régen mondtam, azt az oktatási rendszert vezessünk be, ami a profi sportban, meg a művészetekben van. Azzal már Szingapúr lennénk. Csak ennyi kellene – higgyék el nekem. Mert valakit arra tanítani, amire nincs se ambíciója, se tehetsége, csak azért, hogy legyen általános műveltsége, ez baromság. Szóval, egyszer készítsünk olyan felmérést Magyarországon, hogy ki, mire emlékszik 5 év után az érettségi anyagból. Ugye nevetnek rajta? Mert mindnyájan tudjuk, nincs közöttünk olyan, aki ne tudná, hogy akinek nincs nyelv- meg irodalmi érzéke, az nem olvasott három könyvet az öt év alatt. Akinek nincs matematikai érzéke, attól azt kérdezem, mit jelent egy másodfokú egyenlet. Nem érti, hogy mi az, vagy egy Sinus-görbét rajzoljon föl, vagy hol találkozott az életben egy ilyen görbével. Nem is tudja.

Úgy oktatunk, hogy veszteséget termelünk? Mert, ha valakit olyanra oktatok, amihez semmi tehetsége, semmi ambíciója nincs, akkor a veszteségtermelés, kidobott pénz neki, meg az államnak is. És ezt tesszük. Ehelyett azt mondanánk, hogy a legjobb tehetségeket kell minél magasabbra emelni. Az angolszász rendszer már eléggé ebben az irányba halad, hogy korábban kezdik el a diákokat képességük alapján szelektálni. De nem Amerikába kell menni. A magyar profi sportiskolák, meg a magyar művészeti iskolák zseniálisan működnek. Bárha annak csak egy tizedrészéi eljutnánk az általános oktatásban.

Mert, akire ránéznek csontos, korához képest nagytestű, a szülei is ilyenek, a balettra, föl se veszik.

Ha a matematika oktatásában is ezt tennénk, hol tartanánk. Mi a fontosabb egy országnak. a matematika vagy a balett? Én is szeretem a balettet, de hát azért a népgazdasági súlya a kettőnek nem azonos.

Azt szerettem volna elmondani, hogy legyünk bátrak, és igazodjunk a magyar valósághoz.

Ébredjünk rá, hogy kétmillió embert kivontunk a munkából, és ráadásul, akiket kivontunk, azok szaporodnak a leggyorsabban, és cigány, nem cigány ez tragédia. Az éveken keresztül munkanélküli segélyből, családi pótlékból elő ember ember, aki nem ismeri a munka világát, etnikumától függetlenül, nemcsak éréktelenné, de kártékonnyá is válik. A tartósan munkanélküli magyar élete ugyanolyan reménytelen, segélyből, családi pótlékból él az is.

Ehhez, annyit teszek hozzá, hogy az egész világon olyan családtámogatási rendszer van, minél kisebb társadalmi potenciál van a gyerek nevelésében, a nevelési költségének annál nagyobb hányadát vállalja a társadalom.

Világos, amit mondok? Nem így van?

Mert nincs erre kivétel. Vannak volt tanítványaim, barátaim, akik milliárdosok. Szerintem sok százezerbe kerülne havonta egy gyerekük nevelése. Hogy mennyi a családi pótlék, fogalmuk sincs róla. A másik, évek óta munkanélküli segélyből élők gyereke, aki meg sem érti, hogy ahol csak egy gyerek van, miből élnek. Ez nem vicc. Ha megnézzük a számokat, hol, mennyi gyereket vállalnak. Kiderül, hogy annál többet, minél szegényebbek. Elhalt feleségem révén egy iskolának ilyen mentora vagyok, díjazzuk a legjobbakat. Egy zseniális kis cigánylány nyert jutalmat, megnyerte az országos szavalóversenyt, minden tárgyban jó. Kérdezem tőle, hogy mit csinálsz?

Férjhez megyek.

Nem tanulsz tovább?

Agyon verne az apám, annyira készülnek már, hogy meglegyen a lagzi.

A saját családja nem engedi. Ez egyedi eset, és én mindig óvakodok az egyedi esetektől, de kisebb-nagyobb mértékben jellemző. Tehát őneki az kell, hogy legyen lagzi, legyen sok gyereke. Azt a kultúrát másképp kell kezelni.

Talán még annyit, hogy a cigányság más kultúra, másként kell kezelni.

A szomszédban van egy kerámiagyár, szeretem a tulajdonosokat, jóba vagyunk, Javasoltam, hogy a cigányok számára térjetek át a heti bérezésre. Javult a fegyelem, jelentősen nőtt a teljesítmény. Nagy a baj, ha az illetékeseknek magyarázni kell, hogy a cigányok többsége a havibért három nap alatt elkölti. Elég volna egyszer elmenni egy vásárcsarnokba vagy egy kocsmába segélyosztás után. Angliában a fizikai munkásoknak heti fizetés van, pedig azok puritánok. Mi meg a cigányokat havonta fizetjük, meg havonta adjuk ki nekik a segélyt is, s akkor csodálkozunk, hogy van uzsora. Persze, hogy van uzsora, hogyha cigányságot más ütemben díjazok, mint ami azok életében a beosztás fázisa. De ezt mindenki tudja, és mégsem úgy csináljuk.

Már elég sokat éltem, és gondoltam, hogy megélem, hogy egy kicsit okosabbak leszünk. Sajnos még sokáig kellene élnem.

Köszönöm a türelmüket.