Kopátsy Sándor EH 2011-12-23
AZ EMBER TEREMTETTE ALÉPÍTMÉNY
A harmadik évezred úgy fog bekerülni a történelembe, mint fajunk fejlődésének harmadik legnagyobb változása. Ezzel fajunk új, a harmadik korszakba lépett.
Az első volt a leghosszabb a fajok fejlődésében rendkívül gyors változásokban.
I. Gyűjtögető ember.
Fajunk mind a fejlődés utolsó gyümölcse jelent meg a földön. Fejlődési ugrás jelentett a fejlett szellemi képességben. Ennek köszönhetően néhány tízezer év után már képes volt a föld szinte minden természeti környezetében életképessé válni. Ez volt az első olyan lépés az evolúcióban, mikor a környezethez történő alkalmazkodás nem a szelekció és a mutáció időigényes módjával, hanem az eszének köszönhetően vált a természeti környezetéhez igazodóvá. Ugyanaz az ember nagyon különböző természeti környezethez nagyon különböző módon igazodott.
Darwin még csak azt ismerte fel, hogy új környezetben új faj jelenik meg a szelekciójának és mutációjának köszönhetően. Az ember volt az első olyan faj, amelyik nem a környezetének megfelelő fajjá alakult, hanem mint faj nem változott, de a környezetének megfelelő életmódot alakított ki.
Nem a környezet alakította át a fajt, hanem a faj alakította ki a környezetének megfelelő életmódot. Ez egyértelműen azt jelenti, amit Marx úgy jellemzett, hogy az emberi faj életmódja az alépítmény által determinált. Az alépítmény pedig egyértelműen a természeti környezet.
Ez az állapot jellemezte fajunk eddigi életét mindenütt, és máig is ez maradt ott, ahol nem érte olyan környezeti változás, amiben nem jelent meg az eddigi életmódját lehetetlenné tevő környezeti változás.
Ez bármennyire egyértelműen igazolódott, máig nem nyert tudományos magyarázatot. Pedig egyértelmű, hogy ahol nem volt lényeges változás a környezetben, ott máig gyűjtögető életmódban folyik az élet, hacsak nem sepert el a fejlettebb életmód külső hatása.
A gyűjtögető életmódból való társadalmi túllépés csak ott követezett be, ahol az éghajlatváltozás olyan gyökeres volt, hogy az eddigi életmód, a gyűjtögetés nem volt folytatható.
Ebből következően, fajunk ma is gyűjtögető életmódban élne, ha nem éri a jégkorszak végét okozó éghajlati változás, és ennek következtében nem pusztul el fajunk többségének az élettere. Fajunk életének első, kilencven százalékáról tehát az állapítható meg, hogy számára az alépítmény a természeti környezet volt, amihez a fejlett agyának köszönhetően képes volt életformájával, társadalmi szervezetével igazodni.
Ez az igazodás azonban csak azt jelentette, hogy létét fenn tudta tartani, abban tízezer évek alatt sem történt változás.
Marx nagy tudományos előrelépést tett azzal, hogy a társadalmat az anyagi valóság alépítményre épülő felépítménynek tekintette. Sajnos, forradalmár messianizmusa éles ellentétbe került a saját elméleti felismerésével, és egyre inkább a forradalmát lett az elődleges a tudóssal szemben.
Marx alépítmény elmélete a darwini fejlődéselmélet a társadalomra történő kiegészülést jelentett. Darwin ismerte fel először, hogy a fajokat a természeti környezet alakította a magához igazodóvá. Számára egyértelmű volt, hogy a természetet ebből a szempontból. Annak kimondásáig azonban nem jutott el, hogyha megváltozik a természeti környezet, akkor ezzel együtt változni kell az abba beilleszkedésre kényszerült fajoknak is. Addig azonban nem ismerte fel, hogy új fajok csak új, tehát a korábbitól lényegesen eltérő természeti környezetben jöhetnek létre. Ahol nem változik a környezet, ott nem hoz létre változást sem a szelekció, sem a mutáció. A fajok fejlődése csak a természeti környezet változásainak feltárása alapján fejthető meg. Változatlan környezetben nincs fajfejlődés.
A födünk, tehát csak azért lehet otthona ilyen rendkívül fejlett, bonyolult életnek, mert nagyon sok változás során esett át.
Ezért a világűrben életet keresőknek nem elég olyan bolygót keresni, amin az életfeltételek a mi földünkéhez hasonlóak. Olyan bolygót kell keresni, amelyik a földünkéhez hasonló változásokon keresztül jutott idáig. Annak szinte a nulla az esélye, hogy ilyen bolygót, vagyis hasonló természeti állapotot találjunk.
A darwinizmussal azonban már nem volt magyarázható voltnak az eltérő természeti környezetkehez igazodó, gyűjtögető életmódja. Ez esetben ugyanis nem az történt, hogy fajunk a nagyon eltérő természeti környezethez igazodva új fajokká tagozódik. Az ember volt az első faj, amelyiket nem a nagyon eltérő természeti környezet szelektált eltérő fajokká, hanem ugyanaz a faj maradt, de nagyon eltérő életmóddal igazodott a természeti környezetéhez.
Ez a társadalmi forma, nagyon rövid idő, néhány tízezer év alatt, a föld szinte minden természeti környezetében, képes volt kialakítani a természet áldal adott életlehetőségekhez való illeszkedést. Minden természeti környezetben kialakította az annak megfelelő életmódot, társadalmi szerkezetet. A gyűjtögetés természeti adottságihoz igazodott az ember. Ez az igazodás azonban nem jelentett olyan minőségi különbséget, amit fejlődésnek lehet nevezni. Különböző módon életek, de egyaránt a létminimum határán, és százezer év alatt nem történt semmiféle olyan előrelépés, amit társadalmi fejlődésnek lehetet értékelni.
Mintegy 20 ezer évvel ezelőtt történt egy jelentős társadalmi előrelépési lehetőség, aminek azonban nem volt folytatása. A kutyával és rénszarvassal történő kooperáció lényegében már állattartó pásztorkodás volt, de nagyon izolálva, és szinte csak egyetlen természeti környezetre, a sarkköri tundrára volt alkalmas. Ezért nem hozhatott általános előrelépést. Az első két háziállatot, a kutyát és a rénszarvast ennek köszönhetjük.
Azt kell megállapítani, hogy a gyűjtögető társadalmak között nem volt minőségi különbség, és egymásra nem voltak jelentős hatással. Mindegyik nagyon tökéletesen megvalósította az életterében való létezés feltételeit. Ezért olyan érzékenyek maradtak mindmáig minden külső hatásra. A fejlettebb társadalmak külső hatása azt könnyebben összetöri, mint emeli képes.
A történelemtudomány alig foglalkozik azzal, hogy mi volt a termelésre való áttérés előzménye. Pedig a termelésre való áttérést kikényszerítő felmelegedés néhány évezreddel korában megkezdődött, és értek annak a szükséges előzményei.
A Nyugat felé címmel megjelent könyvemben már megpróbáltam megfejteni, hogyan oldódott meg, hogy a búza és az árpa hogyan válhatott kultúrnövénnyé.
A közelmúltban tudtam meg, hogy a burgonyát 10-12 ezer éve termelték az indiánok. Ha nem is ez volt a fő táplálékuk, de kapáskultúraként mai szóval háztájiban, termelték.
Abesszínia területén a vad kölest hétezer éve gyűjtötték, kiegészítő táplálék formájában fogyasztották.
Nyilván, minden kultúrnövénynek megvan a maga előtörténete. Ezek tehát készen álltak, hogy a gyűjtögetésből való élés megszűnése idején ezekre épülhessen a táplálkozás. Ezek kapás művelése tért rá akkor a szántóföldi termelésre.
Arról is kevesen írtak, hogy a szántóföldi földművelésnek előfeltétele volt az erős igavonó állat. Az emberi erő ugyanis nem elegendő a gyűjtögetésnél sokkal hatékonyabb talajművelésre. Ezt jól illusztrálja a tény, hogy a két amerikai kultúra azért nem válhatott növénytermelő magas-kultúrává, mert a kontinensen nem volt domesztikálható, igavonásra alkalmas, domesztikálható állat.
Mikor jut el a történelemírás a tudománynak arra a rangjára, hogy belátja, a magas-kultúra számára sokkal fontosabb volt az igavonó állat, mint a csillagászat, és a piramisok építése?
A termelésre épülő életmód.
Ahhoz, hogy az ember kilépjen a természet ajándékaiból való élés korlátain, sokkal nagyobb változásnak kellett történni a földünk természetei környezetében, hogy túl kelljen lépni a gyűjtögetésen. Ezt a változást a jégkorszak végét jelentő, igen nagy természeti környezetváltozásokkal járó felmelegedés kényszeríttette ki.
Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy az életkörülmények megjavulása olyan népszaporulatot idéz elő, ami nem tartható. A termelésből élő társadalom olyan alépítménnyé vált, ami gondoskodik a népszaporulat féken tartásáról. A tény, hogy minden termelő társadalom osztálytársadalom volt, azt jelenti, hogy az osztálytársadalmak alépítménye a túlszaporodás volt.
Marx sem volt képes szabadulni attól a történelmi örökségtől, hogy az eltérő osztálytársadalmak között minőségi különbség van. Máig nem kereste egyetlen történész sem az osztálytársadalmak közös nevezőjét. Pedig az osztálytársadalmak mindegyike csupán azonos szinten való differenciálódást jelentettek, és jelentenek ma is, mint ahogyan minden gyűjtögető társdalom különbözött, de közösek voltak abban, hogy gyűjtögetésből éltek.
Minden osztálytársadalom elsődleges feladata volt a túlnépesedés fékezése. Ennek érdekében mindegyik négy közös módszert alkalmazott.
1. A társadalom tizedénél is kisebb hányada volt a hatalom birtokosa, és erőszakkal elvonta a többség jövedelmének jelentős hányadát. Ezzel jövedelmét olyan szinte csökkentette, ami mellett nagy a halálozás, alacsony a várható életkor. A legnagyobb halálok a nyomor volt.
2. Jövedelmének jelentős hányadát a fegyverkezésre és a hadviselésre fordította. Ezzel is fokozta a nyomort, a nagyobb halandóságot. Az egymással harcoló társadalmakat az hozta létre, hogy nyerni csak a másik társadalom rovására lehetett.
3. Az elvont jövedelem nagy többségét luxusa, kincsképzésre pocsékolták el. Annak elenyésző hányadát fordították produktív vagyon növelésére. Ebben a tekintetben a tőkés társadalom volt az első, amiben az elvonás jelentős hányada már növelte a nemzeti vagyont azzal, hogy tőkévé vált.
4. Üldözték a jobbító szándékot. Minden osztálytársadalomban eredendő bűnnek számított a tudásvágy. Talán a négy említett eszköz között ez volt a leghatékonyabb, mégis a legrejtettebben maradó. Máig nem olvastam arról, hogy miért volt eredendő bűn a tudásvágy.
Ez a négy közös tulajdonság bizonyítja, hogy az osztálytársadalom mindaddig szükségszerű, ameddig túlnépesedik a társadalom. Ezért minden forradalmi erőfeszítés kudarcra van ítélve, amelyik előbb akarja felszámolni az osztályelnyomást, mint megáll a népesség gyors növekedése.
Ezek az osztálytársadalmak is alkalmazkodtak a természeti környezethez, de ugyanakkor már környezetformálókká is váltak. Folyamatosan alakították át a maguk igényének megfelelőbbé a természeti környezetüket.
Az osztálytársadalmakban élő ember volt az első olyan faj, ami nemcsak alkalmazkodott a természeti környezetéhez, hanem egyre inkább magához igazította azt. Ezzel az osztálytársadalmak az alépítményük építőjévé váltak.
Az ipari forradalom volt az első olyan esemény, aminek hatására nemcsak a természeti környezet változott meg, hanem maga az ember is mássá vált a saját ismeretei és technikai vívmányai révén. A könyvnyomtatás, a vasút, a gőzhajó, a gépkocsi, a telefon, a rádió, a televízió, a számítógép, stb. váltak az emberek viselkedését alakító, általa létrehozott, a politikánál sokkal fontosabb tényezőkké.
A szállításban bekövetkező technikai forradalmak sokkal közelebb hozták egymáshoz az eddig egymástól lényegében izolált térségeket, azaz egymásra hatóvá tették az eddig izoláltakat. Az óceánok meghódítása volt az első nagy lépés abban az irányban, hogy az egymástól izoláltan lő kultúrákból, világgazdaság lett.
Marx ugyan eljutott odáig, hogy az emberi faj is a természeti környezetéhez idomul, tehát csak olyan módon élhet, ami összhangba került a természeti környezetével. Ennél azonban ő sem ment tovább. Még az sem tette egyértelművé, hogy mit kell alépítmény alatt érteni. Megelégedett azzal, hogy csak a már iparosodott, polgári társadalmat tekintette érettnek arra, hogy osztálynélküli társadalmat építhessen. Végül ezt is feladta, amikor azt látta, hogy az általa elképzelt felépítmény esetleg ott jöhet létre, ahol nem érett ugyan meg a társadalom az önmagán való túllépésre, de a leggyengébb volt ahhoz, hogy össze lehessen törni.
Ezt ismerte fel Lenin, és ezen az úton járt a bolsevik rendszer. Ő is azzal kezdte, hogy az orosz forradalom csak arra jó, hogy elkezdje a világforradalmat. Aztán, ahogyan arra nem került sor, hozzákezdett a tőkés társadalmat követő társadalom önálló építéséhez. Ez azonban nem vezetett eredményre, mert a lakosság tudata, és a gazdaság erre éretlennek bizonyult.
III. A tudásalapú társadalom.
Kiderült, hogy az össznépi társadalmat csak ott lehet túllépni, ahol leáll a népesség kívánatosnál gyorsabb növekedése. Ez a 20. század második felében a nyugati puritán, és a távol-keleti konfuciánus társadalmakban megtörtént. Ezzel bebizonyosodott, hogy csak ott van osztálytársadalom, ahol a népesség spontán növekedését fékezni kell. Ez azonban csak ott történhet meg, ahol a lakosság puritán.
Bebizonyult, hogy a lakosság tudata is alépítmény, csak olyan társadalom képes a jelenkor élvonalába kerülni, amelyik lakossága puritán vagy konfuciánus módon viselkedik. Csak az ilyen társadalom képes elérni a jövedelem, az iskolázottság, a várható életkor olyan magas szintjét, és a fogamzásgátlás széleskörű alkalmazását, melyiken önmagától leáll a túlnépesedés.
A túlnépesedés spontán megszűnik ott ahol az anyagi jólét, az iskolázottság, az egészségügy olyan fejlett, hogy leáll a népszaporulat.
A 20. század végén az is kiderült, hogy a puritán társadalmakban az erős állam képes erőszakkal megfékezni a túlnépesedést. Ezzel megszűntethető az osztálytársadalmat létrehozó ok, a népszaporulat fékezése. Ez történik Kínában, ahol ugyan pártdiktatúra van, de soha nem tapasztalt módon nő a gazdaság, az iskolázottság és a várható életkor. Kiderült, hogy a puritán társadalomban a diktatúra képes erőszakkal felszámolni a túlnépesedést. De csak ott.
Azt, hogy erőszakkal csak ott lehet építeni az össznépi társadalmat, ahol az emberek viselkedését a puritanizmus jellemzi. A bolsevik rendszer azért bukott meg, mert a lakosság viselkedése nem volt puritán, és a gazdaságot nem a piac működtette. Kína azért ér el páratlan sikert, mert a lakosság keményen puritán, és a piac működhet.
A jelenkor legfontosabb tanulsága, hogy a még nem fejlett gazdaságú társadalmakban a túlnépesedést csak diktatúra tudja megállítani. De az is csak akkor, ha a lakosság puritán. Egyelőre csak két távol-keleti puritán ország, Kína és Vietnám piacosította a gazdaságot, és megfékezte a népszaporulatot. Mindkettő még ugyan nagyon szegény, de puritán és piacos, ezért nagyon sikeres. Rajtuk kívül nincs olyan ország, ahol e kettős előfeltétel fennáll. Ezért aztán nem is várható, hogy lehet köztük sikeres felzárkózó.
Észak-Koreától eltekintve, nincs nem sikeres puritán ország, a többi tehát lemaradásra ítélt osztálytársadalom. A jövőjük reménytelen, mert túlnépesedők és nem puritánok.
A tudományos és technikai forradalom azonban a puritán világban elérte a szintet, amin a társadalom természeti környezete már kevésbé fontos. A tudomány és technika olyan életviszonyokat teremtett, amin az ember viselkedése lett a tudatának a természeti környezetnél sokkal fontosabb alakítója. A fejlett társadalmakban az emberek tudtát elsősorban a saját eredményei alakítják. Azok az információ, a közlekedési és szállítási technikák, amikkel rendelkezik, jobban hatnak a viselkedésére, mint a természeti környezete.
Az emberek viselkedése egyre kevésbé attól függ, hol, milyen természeti környezetben élnek, hanem egyre inkább az alakítja, ahogyan él. A hogyan élés is sokkal inkább attól függ, milyen gazdag, milyen képzett és mi az érdeklődési köre. Minél képzettebb, tehetségesebb az ember annál inkább a természeti környezetétől függetlenül alakítja az életét.
Az ember azzal vált világpolgárrá, hogy az életmódja függetlenné vált a környezetétől.
2011. december 26., hétfő
A kicsi is lehet nagyon fontos
Kopátsy Sándor EH 2011-12-25
A KICSI IS LEHET NAGYON FONTOS
Az osztálytársadalmak lényegéből fakad, hogy a történelemtudomány a politikai hatalom szolgálólánya maradt, csak azt tartotta fontosnak, ami a politikai hatalom érdekét szolgálta. Ami az emberek életében fontos volt, arra nem fordított figyelmet. Erről a politikai személetről nehéz lesz leszokni. Jelenleg is azt élem meg, hogy a liberális politikának csak az a fontos, hogyan oszlik meg a politikai hatalom, mekkora a sajtószabadság, milyen a választási törvény, mely pártok vannak hatalmon.
Ezért harcolni egy olyan országban, amiben kétmillió embernek nincs munkája, ezek koldusok, hiszen alamizsnán élnek. Ahol az ország külföld felé történő eladósodottsága, a lakosságé és az államé, meghaladja az éves nemzeti jövedelmet.
Szerencsére, a közvélemény egyre jobban megutálja, illetve közömbösen kezeli a pártpolitizálását. Ilyen helyzetben a történészek első feladata, hogy arra tanítsák az embereket, hogy nem a politikán múlik a sorsunk.
Ezt semmi sem bizonyítja jobban, mint a történelem. Nem ismerünk olyan népet, országot, aminek a jelenlegi helyzetébe jutása a politikusainak, hadvezéreinek a teljesítményén múlott volna.
A KICSI IS LEHET NAGYON FONTOS
Az osztálytársadalmak lényegéből fakad, hogy a történelemtudomány a politikai hatalom szolgálólánya maradt, csak azt tartotta fontosnak, ami a politikai hatalom érdekét szolgálta. Ami az emberek életében fontos volt, arra nem fordított figyelmet. Erről a politikai személetről nehéz lesz leszokni. Jelenleg is azt élem meg, hogy a liberális politikának csak az a fontos, hogyan oszlik meg a politikai hatalom, mekkora a sajtószabadság, milyen a választási törvény, mely pártok vannak hatalmon.
Ezért harcolni egy olyan országban, amiben kétmillió embernek nincs munkája, ezek koldusok, hiszen alamizsnán élnek. Ahol az ország külföld felé történő eladósodottsága, a lakosságé és az államé, meghaladja az éves nemzeti jövedelmet.
Szerencsére, a közvélemény egyre jobban megutálja, illetve közömbösen kezeli a pártpolitizálását. Ilyen helyzetben a történészek első feladata, hogy arra tanítsák az embereket, hogy nem a politikán múlik a sorsunk.
Ezt semmi sem bizonyítja jobban, mint a történelem. Nem ismerünk olyan népet, országot, aminek a jelenlegi helyzetébe jutása a politikusainak, hadvezéreinek a teljesítményén múlott volna.
2011. december 22., csütörtök
Mi formálta a történelmet ?
A természeti környezet változása. 1
A megfelelő természeti környezet 2
Más természeti környezetbe kerülés. 2
A magas-kultúrák fejlődése a hidegebb felé haladt. 3
A népesdési törvény. 3
A Nyugat dicsőségének kulcsa. 3
Egyre inkább a környezetet maga az ember módosítja. 3
A természeti környezet változása tudatváltozással jár. 3
Kopátsy Sándor EH 2011-12-21
MI FORMÁLTA A TÖRTÉNELMET
A könyvem jobb megértése érdekében röviden illusztrálom, hogyan értettem meg jobban a történtek mögötti okokat. Nem ez volt számomra megértés időrendje, de ez a logikája.
A természeti környezet változása.
Közel harminc éve, az ausztrál őserdőben járva, villant fel számomra a felismerés, hogy fejlődés csak változó környezetben van. Változatlan környezeten nincs fejlődés.
Megdöbbentett a gondolat, hogy olyan természeti környezetben járhatok, amilyen 70 millió éve volt. Csak egyszikű növények és erszényes állatok vannak. Visszamehettem 70 millió évvel a természet múltjában.
Ezen elgondolkodva rájöttem a kulcsra. A Galapagos-szigeteken még messzebb, 110 millió évvel mehetek vissza. A mély tengerekben még ennél is kétszer messzebb. Madagaszkárban csak 30 millió éves természeti állapotot találok. Vagyis a biológiai óra csak ott járt, ahol megváltozott a természet.
Ebből már csak egy lépésre volt szükség, hogy megértsem, fajunk mindaddig nem fejlődött, csak gyűjtögetett, amíg nem történt egy óriási éghajlatváltozás. Ez kényszeríttette arra, hogy termelővé váljon.
A legjobb bizonyíték az, hogy a társadalom nem fejlődött ott, ahol a jégkorszak megszűnése nem járt együtt alapvető környezeti változással.
A megfelelő természeti környezet
Az első magas-kultúrák a kemény telet nem ismerő éghajlatú folyamok önözhető síkságain alakultak ki. Ezeken jött, egymástól függetlenül létre a kínai, az indiai, a mezopotámiai és a nílusi magas-kultúra.
Azt csak jóval később tudtam meg, hogy a magas-kultúrákat fenntartó haszonnövények már évezredekkel korábban a kapáskultúrákban jelen voltak, tehát ezeket csak az alapélelmezés hordozóivá kellett tenni. A köles, a burgonya, a búza, az árpa, a rizs, a kukorica sokkal előbb kiegészítő haszonnövény lett, mint azokra kultúra épült.
A megfeledő természeti környezettbe fontos szerepet játszott a tény, hogy melyik térségben volt olyan domesztikálható állat, ami az ember számára nehéz fizikai talajmunkát, és termékszállítást képes volt elvégezni. A két amerikai magas-kultúra azért csak jó kétezer évvel később jelenhetett meg, mert ezen a kontinensen nem volt olyan az ember gondozására szoruló állat, ami ezt a feladatot elláthatta volna
Más természeti környezetbe kerülés.
A Nyugat felé címmel megjelent könyvemben már azt fejtem ki, hogyan vándorolt lépésről lépésre az önözéses kultúra Mezopotámiából a Földközi Tenger medencéjébe, majd onnan Nyugat-Európába. Azért, mert ez volt az egyetlen olyan magas-kultúra, aminek vonáskörében volt olyan térség, amiben magasabb szinten átalakulhatott.
Ezt a két és félezer éves utat lehetővé tette, hogy az új környezetbe való áttelepülés lehetővé tette a már elért vívmányok hasznosítását, és azok számára ez volt a megfelelőbb.
Az ilyen terjeszkedési lehetősége csak a közel-keleti térség magas-kultúrájának volt. A másik két magas-kultúrának a terjeszkedését az óceánok, és a magas hegyek tették lehetetlenné.
A magas-kultúrák fejlődése a hidegebb felé haladt.
A közel-keleti kultúrának négyezer évre volt szüksége, hogy a csúcsa eljusson Skandináviáig. Kiderült, hogy az elmúlt ötezer éven könnyebb volt legyőzni a hideget, mint a meleget. Ez azért folt fontos, mert a fejlődés egyik feltétele a beosztás, a takarékosság. Ez pedig csak ott volt megoldható, ahol az élelem tárolható volt, és csak ott oldották meg, ahol télen nem adott megélhetést az éghajlat.
Mára a társadalmi fejlődés súlypontja a négy évszakos éghajlatú térségben van. Ebben nagy szerepe van annak, hogy évente négy életformához kell igazodni, az élet nem lehet monoton.
A népesdési törvény.
Az emberi faj életében is elsőrendű követelmény a szaporodásának szabályozhatósága.
A homo sapiens olyan alacsony életképességgel jelent meg, hogy a nőknek szinte folyamatosan kellett szülni. Ennek volt köszönhető, hogy fajunk nagyon gyenge fizikai adottságai ellenére gyűjtögető életmódban is fennmaradhatott.
A termelésből élő ember halandósága jelentősen csökkent, ennek következtében túlzottá vált a termékenysége. Ez az ellentmondás az életkörülmények javulásával egyre nőtt, tehát fajunk túlnépesedővé vált. Azt azonban nem volt képes elviselni. Ezért magának kellett a halálozást magas szinten tartani. A létszámának szabályozását a társadalom ugyan nem ismerte fel, ösztönösen mégis megoldotta. Az osztálytársadalom ezt a megoldást jelentette.
Az osztálytársadalmak elsődleges funkciója a létszámnak a nagyon lassan növekvő lehetőségekhez való fékezése volt. Ennek fényében látom alapvetően másképpen az elmúlt ötezer év történetét. Felismertem, hogy a történelmünket elsősorban a túlnépesedés elleni védekezés kényszere determinálta.
A nők egyenrangúsága.
A történelemtudomány még ma is aránytalanul férfi centrikus. Fajuk egyedeinek másik felének sorsa alig kap figyelmet. Ez az alárendeltség az állatvilágban csak a fizikai erőfölényből fakad. Mivel a termelő társadalom lényegében a fizikai erő alkalmazására épül, a nők szerepe a gyűjtögetéshez képest is csökkent.
Az osztálytársadalmakban, mivel azok létét a túlnépesedés determinálta, a nők szexuális kiszolgáltatottsága vezetett a nők másodrangú szerepéhez. Szinte nyomát sem találtam annak, hogy a történelemtudomány külön foglalkozott volna a nők szabadságának alakulásával. Mivel ez végső soron a termelésben vállalt szerepükön múlott, erre nagy súlyt kellene fektetni. Ezt találtam meg a kapásnövények és az istállózás megjelenése során.
Fogamzásgátlás.
Tekintettel arra, hogy a termelésre épülő társadalmakban a legnagyobb veszély a túlszaporodás volt, ezt csak a társadalom szervezett emberpusztítása volt képes megállítani, a könnyű, egyszerű és biztos fogamzásgátlás volt az a technikai találmány, ami lehetővé tette, hogy csak annyi ember szülessen, amennyit a szülők akarnak. Szinte semmit nem érthet meg az elmúlt ötezer év történelméből az, aki nem veszi figyelembe, hogy sok születés nem a gyermeket akarás alapján született, sőt jelentős volt az olyan esetek száma, amikor a nők számára az életét tönkretevő volt a terhessé válás.
A Nyugat dicsőségének kulcsa.
Az elmúlt ötszáz évben, és jelenleg is, a Nyugat épített ki olyan társadalmat, amelyikben megállt a túlnépesedés. Ehhez a körülmények spontán létrejöttén kívül, alapvető szerepet játszott, hogy az első ezredfordulót követő ötszáz évben olyan feudális társdalom működhetett, amiben a kiscsaládos jobbágyrendszer mintegy felére csökkentette a születések számát, ezzel lehetővé tette a túlnépesedést fékező társadalmi önpusztítás mérsékeltebb alkalmazását. A kiscsaládnak köszönhetjük, hogy a nyugati feudális társadalom a többinél sokkal humánusabb, az emberi életet értékelőbb lett.
A Nyugat a Golf-áramnak köszönhető éghajlatának és térségének köszönhette, hogy itt alakult ki a természetes csapadékra épült, az állattartással összekötött földművelés, amire az elmúlt évezredben a Nyugat sikere, végül az agrártechnikai forradalom épülhetett.
Egyre inkább a környezetet maga az ember módosítja.
Ezt csak akkor érthetjük meg, ha a környezetet nemcsak természeti, tőlünk független adottságnak tekintjük. Ez nagyon jól illusztrálható a szállítás technikai fejlődésén keresztül. A távolságot ugyanis nem a hosszával, hanem a legyőzhetőségével kell mérni.
- Ma már a kommunikációban egymáshoz közel vagyunk, a távolság legyőzése idő és költségmentes. A múltban ez volt a legnehezebben, és a legdrágábban megoldható feladat.
- Ma a kikötőkből kikötőkbe való árumozgatás olcsóbb és egyszerűbb, mint a településen belüli. Százötven éve Ausztrália több hónapos távolságra volt. Ma heteken belül bármi olcsón szállítható.
- A vasútnak, majd a közutaknak köszönhetően a szárazföldön való utazás, és áruszállítás a korábbinál százszor közelebb került.
A társadalmi munkamegosztás számára a földünk mérete századéra, ezredére csökkent. Ami a térképen messze van, az a házhoz, a vállalkozáshoz közel lett.
A természeti környezet változása tudatváltozással jár.
A jelenkort csak akkor érthetjük meg, ha tudomásul vesszük, hogy a tudománynak és technikának köszönhetően a természeti környezetünk évente többel változik, mint korábban évezredek során.
Arról egyelőre fogalmunk sem lehet, hogyan fog a magunk által okozott fergeteges környezetváltozás hatni a tudatunkra.
Ezzel tehát nem is kísérletezem.
A megfelelő természeti környezet 2
Más természeti környezetbe kerülés. 2
A magas-kultúrák fejlődése a hidegebb felé haladt. 3
A népesdési törvény. 3
A Nyugat dicsőségének kulcsa. 3
Egyre inkább a környezetet maga az ember módosítja. 3
A természeti környezet változása tudatváltozással jár. 3
Kopátsy Sándor EH 2011-12-21
MI FORMÁLTA A TÖRTÉNELMET
A könyvem jobb megértése érdekében röviden illusztrálom, hogyan értettem meg jobban a történtek mögötti okokat. Nem ez volt számomra megértés időrendje, de ez a logikája.
A természeti környezet változása.
Közel harminc éve, az ausztrál őserdőben járva, villant fel számomra a felismerés, hogy fejlődés csak változó környezetben van. Változatlan környezeten nincs fejlődés.
Megdöbbentett a gondolat, hogy olyan természeti környezetben járhatok, amilyen 70 millió éve volt. Csak egyszikű növények és erszényes állatok vannak. Visszamehettem 70 millió évvel a természet múltjában.
Ezen elgondolkodva rájöttem a kulcsra. A Galapagos-szigeteken még messzebb, 110 millió évvel mehetek vissza. A mély tengerekben még ennél is kétszer messzebb. Madagaszkárban csak 30 millió éves természeti állapotot találok. Vagyis a biológiai óra csak ott járt, ahol megváltozott a természet.
Ebből már csak egy lépésre volt szükség, hogy megértsem, fajunk mindaddig nem fejlődött, csak gyűjtögetett, amíg nem történt egy óriási éghajlatváltozás. Ez kényszeríttette arra, hogy termelővé váljon.
A legjobb bizonyíték az, hogy a társadalom nem fejlődött ott, ahol a jégkorszak megszűnése nem járt együtt alapvető környezeti változással.
A megfelelő természeti környezet
Az első magas-kultúrák a kemény telet nem ismerő éghajlatú folyamok önözhető síkságain alakultak ki. Ezeken jött, egymástól függetlenül létre a kínai, az indiai, a mezopotámiai és a nílusi magas-kultúra.
Azt csak jóval később tudtam meg, hogy a magas-kultúrákat fenntartó haszonnövények már évezredekkel korábban a kapáskultúrákban jelen voltak, tehát ezeket csak az alapélelmezés hordozóivá kellett tenni. A köles, a burgonya, a búza, az árpa, a rizs, a kukorica sokkal előbb kiegészítő haszonnövény lett, mint azokra kultúra épült.
A megfeledő természeti környezettbe fontos szerepet játszott a tény, hogy melyik térségben volt olyan domesztikálható állat, ami az ember számára nehéz fizikai talajmunkát, és termékszállítást képes volt elvégezni. A két amerikai magas-kultúra azért csak jó kétezer évvel később jelenhetett meg, mert ezen a kontinensen nem volt olyan az ember gondozására szoruló állat, ami ezt a feladatot elláthatta volna
Más természeti környezetbe kerülés.
A Nyugat felé címmel megjelent könyvemben már azt fejtem ki, hogyan vándorolt lépésről lépésre az önözéses kultúra Mezopotámiából a Földközi Tenger medencéjébe, majd onnan Nyugat-Európába. Azért, mert ez volt az egyetlen olyan magas-kultúra, aminek vonáskörében volt olyan térség, amiben magasabb szinten átalakulhatott.
Ezt a két és félezer éves utat lehetővé tette, hogy az új környezetbe való áttelepülés lehetővé tette a már elért vívmányok hasznosítását, és azok számára ez volt a megfelelőbb.
Az ilyen terjeszkedési lehetősége csak a közel-keleti térség magas-kultúrájának volt. A másik két magas-kultúrának a terjeszkedését az óceánok, és a magas hegyek tették lehetetlenné.
A magas-kultúrák fejlődése a hidegebb felé haladt.
A közel-keleti kultúrának négyezer évre volt szüksége, hogy a csúcsa eljusson Skandináviáig. Kiderült, hogy az elmúlt ötezer éven könnyebb volt legyőzni a hideget, mint a meleget. Ez azért folt fontos, mert a fejlődés egyik feltétele a beosztás, a takarékosság. Ez pedig csak ott volt megoldható, ahol az élelem tárolható volt, és csak ott oldották meg, ahol télen nem adott megélhetést az éghajlat.
Mára a társadalmi fejlődés súlypontja a négy évszakos éghajlatú térségben van. Ebben nagy szerepe van annak, hogy évente négy életformához kell igazodni, az élet nem lehet monoton.
A népesdési törvény.
Az emberi faj életében is elsőrendű követelmény a szaporodásának szabályozhatósága.
A homo sapiens olyan alacsony életképességgel jelent meg, hogy a nőknek szinte folyamatosan kellett szülni. Ennek volt köszönhető, hogy fajunk nagyon gyenge fizikai adottságai ellenére gyűjtögető életmódban is fennmaradhatott.
A termelésből élő ember halandósága jelentősen csökkent, ennek következtében túlzottá vált a termékenysége. Ez az ellentmondás az életkörülmények javulásával egyre nőtt, tehát fajunk túlnépesedővé vált. Azt azonban nem volt képes elviselni. Ezért magának kellett a halálozást magas szinten tartani. A létszámának szabályozását a társadalom ugyan nem ismerte fel, ösztönösen mégis megoldotta. Az osztálytársadalom ezt a megoldást jelentette.
Az osztálytársadalmak elsődleges funkciója a létszámnak a nagyon lassan növekvő lehetőségekhez való fékezése volt. Ennek fényében látom alapvetően másképpen az elmúlt ötezer év történetét. Felismertem, hogy a történelmünket elsősorban a túlnépesedés elleni védekezés kényszere determinálta.
A nők egyenrangúsága.
A történelemtudomány még ma is aránytalanul férfi centrikus. Fajuk egyedeinek másik felének sorsa alig kap figyelmet. Ez az alárendeltség az állatvilágban csak a fizikai erőfölényből fakad. Mivel a termelő társadalom lényegében a fizikai erő alkalmazására épül, a nők szerepe a gyűjtögetéshez képest is csökkent.
Az osztálytársadalmakban, mivel azok létét a túlnépesedés determinálta, a nők szexuális kiszolgáltatottsága vezetett a nők másodrangú szerepéhez. Szinte nyomát sem találtam annak, hogy a történelemtudomány külön foglalkozott volna a nők szabadságának alakulásával. Mivel ez végső soron a termelésben vállalt szerepükön múlott, erre nagy súlyt kellene fektetni. Ezt találtam meg a kapásnövények és az istállózás megjelenése során.
Fogamzásgátlás.
Tekintettel arra, hogy a termelésre épülő társadalmakban a legnagyobb veszély a túlszaporodás volt, ezt csak a társadalom szervezett emberpusztítása volt képes megállítani, a könnyű, egyszerű és biztos fogamzásgátlás volt az a technikai találmány, ami lehetővé tette, hogy csak annyi ember szülessen, amennyit a szülők akarnak. Szinte semmit nem érthet meg az elmúlt ötezer év történelméből az, aki nem veszi figyelembe, hogy sok születés nem a gyermeket akarás alapján született, sőt jelentős volt az olyan esetek száma, amikor a nők számára az életét tönkretevő volt a terhessé válás.
A Nyugat dicsőségének kulcsa.
Az elmúlt ötszáz évben, és jelenleg is, a Nyugat épített ki olyan társadalmat, amelyikben megállt a túlnépesedés. Ehhez a körülmények spontán létrejöttén kívül, alapvető szerepet játszott, hogy az első ezredfordulót követő ötszáz évben olyan feudális társdalom működhetett, amiben a kiscsaládos jobbágyrendszer mintegy felére csökkentette a születések számát, ezzel lehetővé tette a túlnépesedést fékező társadalmi önpusztítás mérsékeltebb alkalmazását. A kiscsaládnak köszönhetjük, hogy a nyugati feudális társadalom a többinél sokkal humánusabb, az emberi életet értékelőbb lett.
A Nyugat a Golf-áramnak köszönhető éghajlatának és térségének köszönhette, hogy itt alakult ki a természetes csapadékra épült, az állattartással összekötött földművelés, amire az elmúlt évezredben a Nyugat sikere, végül az agrártechnikai forradalom épülhetett.
Egyre inkább a környezetet maga az ember módosítja.
Ezt csak akkor érthetjük meg, ha a környezetet nemcsak természeti, tőlünk független adottságnak tekintjük. Ez nagyon jól illusztrálható a szállítás technikai fejlődésén keresztül. A távolságot ugyanis nem a hosszával, hanem a legyőzhetőségével kell mérni.
- Ma már a kommunikációban egymáshoz közel vagyunk, a távolság legyőzése idő és költségmentes. A múltban ez volt a legnehezebben, és a legdrágábban megoldható feladat.
- Ma a kikötőkből kikötőkbe való árumozgatás olcsóbb és egyszerűbb, mint a településen belüli. Százötven éve Ausztrália több hónapos távolságra volt. Ma heteken belül bármi olcsón szállítható.
- A vasútnak, majd a közutaknak köszönhetően a szárazföldön való utazás, és áruszállítás a korábbinál százszor közelebb került.
A társadalmi munkamegosztás számára a földünk mérete századéra, ezredére csökkent. Ami a térképen messze van, az a házhoz, a vállalkozáshoz közel lett.
A természeti környezet változása tudatváltozással jár.
A jelenkort csak akkor érthetjük meg, ha tudomásul vesszük, hogy a tudománynak és technikának köszönhetően a természeti környezetünk évente többel változik, mint korábban évezredek során.
Arról egyelőre fogalmunk sem lehet, hogyan fog a magunk által okozott fergeteges környezetváltozás hatni a tudatunkra.
Ezzel tehát nem is kísérletezem.
2011. december 21., szerda
Dél-Korea
Kopátsy Sándor EO 2011-12-20
A DÉL-KOREAI ISKOLARENDSZER
Nagyon sokáig a finn oktatási rendszert tekintettem példaképnek. Most is az a véleményem, hogy nekünk az a leginkább követhető. Most, mégis a dél-koreairól írok, annak ellenére, hogy tudom, ennek több évezredes hagyomány az alapja. Mint történész évtizedek óta tudom, hogy a kínai kultúra az elmúlt ötezer évből négyezer ötszáz éven keresztül a csúcsot jelentette, és úgy látom, hogy a század során Kelet-Ázsia ismét a csúcs lehet. Legalábbis harminc éve ott a leggyorsabb a fejlődés. A Nyugat még csak keresi a hozzá hasonló fejlődési tempó módszerét.
A kínai kultúra valójában egész Kelet-Ázsia kultúrájának az alapja. Japán és a kis tigrisek gazdasági csodája mögött is a kínai kultúra az alap.
Most éppen Dél-Korea oktatásáról elmélkedem, ami mögött is Kínát kell látni.
Azt évtizedek óta tudtam, hogy az oktatásban az első helyen Finnország és Dél-Korea váltogatja egymást. Az egyik a puritán Nyugat, a másik a konfuciánus Távol-Kelet minta diákja.
Finnország hetvenöt éves szerelmem. Még a szovjet-finn háború során szerettem bele, és nem csalódtam benne.
Dél-Koreához mesze voltam, és vagyok, de közgazdászként az elmúlt napokban két hír is megérintett.
Dél-Korea abban is első a világon, hogy a 25-34 éves korosztály kétharmadának van egyetemi végzettsége.
Dél-Korea nemcsak az oktatásban világelső, hanem abban is, hogy melyik ország többszörözte meg az elmúlt hatvan évben a legjobban az egy lakosra jutó jövedelmét. Az elmúlt hatvan évben az egy laksora jutó jövedelem 6.2 százalék volt. Nincs olyan nyugati ország, ahol ennek a felét elérték, nem is beszélve a gyorsan szaporodó lakosságú országokról.
Az ország abban is világelső, hogy az egyetemen tanulók 13 százaléka tanul külföldi, elsősorban amerikai egyetemeken.
A tartós munkanélküliséget tartom az egyik legnagyobb társadalmi csapásnak, ezért különös figyelemmel kísérem, hogy melyik országban mekkora ennek a súlya. Így találkoztam az ötven éve nagyon alacsony munkanélküliségéről ismert Dél-Korea adatával. Az egyedüli ország, amiben a tartós, vagyis egy évnél hosszabb munkanélküliségi adatában nulla számjegy szerepel. A konfuciánus kultúra olyan szégyennek tekinti a munkátlanságot, hogy nem vállalják. Ehhez járul, hogy az átalagjövedelemhez képest, a fejlett világban, ott a legalacsonyabb a munkanélküli segély.
Dél-Korea abban is az első, hogy nálunk a legmagasabb, 2200 az évente ledolgozott órák száma. Ez a szám hazánkban 1900, Németországban 1450. Ezek a számok nem is tudatosulnak, pedig a Nyugat lemaradása sokkal érthetőbb lenne. Különösen, ha még az is figyelembe vesszük, hogy ott a munkaidőben sokkal kevesebb a lógás.
De most csak a dél-koreai oktatási rendszerrel kívánok foglalkozni.
A Távol-Kelet sok évezredes fölényét jórészt azzal magyarázom, hogy ott az államapparátus, a hadsereg vezetői nem származásuk, hanem képességük alapján szelektálódtak. Ezt a minőségi különbséget a történészek alig veszik figyelembe.
Dél-Koreában az országukat romba és nyomorba döntő háború után kijelöltek az évben egy napot, amikor az érettségit tett diákok képességét felmérik. Ez a felmérés valóságos nemzeti ünnep, hiszen egy generáció sorsa dől el ezen a napon. Ekkor nem az iskola minősít, hanem a diákokat nem ismerő szakbizottság.
Csak e felmérés eredményei alapján nyílik lehetőség a legjobb egyetemre jutásra. Márpedig azokon végzés életre szóló karriert garantál. Tehát az egyetemre jutás alapja, ki hogyan végzett ezen a minősítésen. Ha rajtam múlna, meghívnánk egy ilyen bizottságot, akik tagjai több évtizedes tapasztalattal rendelkeznek a képességek felmérésében. Legalább kiderülne, hogy mennyivel jobb, vagy rosszabb, vagy épen más ez a szelekció, mint az iskolák pedagógusainak minősítése.
A dél-koreai eredmények minden esetre azt mutatják, hogy jobbak.
Mégsem hiszem, hogy önmagában a jobb szelekció elég garancia az eredményre.
Meggyőződésem szerint a legfontosabb a családi környezet. Ezért minden oktatási reformnál fontosabbnak tartom, hogy a család érdekeltségét kell megteremteni. Ezért olyan nyugdíjrendszert javaslok, amiben az öregkori ellátás, a nyugdíj nagysága a gyermeknevelés hatékonyságától függ. Nem annyira a számuktól, hanem sokkal inkább a minőségüktől.
Dél-Koreában, általában a Távol-Keleten, erre nincs szükség, mivel évezredek óta a gyermekek jövője elsősorban a képzettségükön múlik. Minden erre vonatkozó felmérés azt bizonyítja, hogy a konfuciánus kultúrájú családokban többször annyi időt, és pénzt költenek a gyermekek minél jobbiskolai eredményére, mint a fejlett nyugati országokban. Szöulban a családi jövedelem 16 százalékát a gyerekek iskolán kívüli oktatására.
A fentieket nem tekintem lemásolható célnak, de olyannak, amit tudni, szem előtt tartani kellene.
Ezzel szemben nálunk az oktatáspolitika még mindig ott tart, hogy az oktatás hatékonyságát a pedagógusokra kell bízni. Ebben ugyan ők sem nélkülözhetők, de eredmény csak akkor várható, ha a társadalom egésze tudás centrikus lesz, nemcsak az állam, de a családok is.
Dél-Korea valamit megtalált, amit én is a legfontosabbnak tartok. A jelenkor társadalmát két veszély fenyegeti.
1. Ha nem találja meg, és nem kézi ki a tehetségeseket.
2. Ha nem képes megoldani, a gyenge képességűek munkára fogását.
A DÉL-KOREAI ISKOLARENDSZER
Nagyon sokáig a finn oktatási rendszert tekintettem példaképnek. Most is az a véleményem, hogy nekünk az a leginkább követhető. Most, mégis a dél-koreairól írok, annak ellenére, hogy tudom, ennek több évezredes hagyomány az alapja. Mint történész évtizedek óta tudom, hogy a kínai kultúra az elmúlt ötezer évből négyezer ötszáz éven keresztül a csúcsot jelentette, és úgy látom, hogy a század során Kelet-Ázsia ismét a csúcs lehet. Legalábbis harminc éve ott a leggyorsabb a fejlődés. A Nyugat még csak keresi a hozzá hasonló fejlődési tempó módszerét.
A kínai kultúra valójában egész Kelet-Ázsia kultúrájának az alapja. Japán és a kis tigrisek gazdasági csodája mögött is a kínai kultúra az alap.
Most éppen Dél-Korea oktatásáról elmélkedem, ami mögött is Kínát kell látni.
Azt évtizedek óta tudtam, hogy az oktatásban az első helyen Finnország és Dél-Korea váltogatja egymást. Az egyik a puritán Nyugat, a másik a konfuciánus Távol-Kelet minta diákja.
Finnország hetvenöt éves szerelmem. Még a szovjet-finn háború során szerettem bele, és nem csalódtam benne.
Dél-Koreához mesze voltam, és vagyok, de közgazdászként az elmúlt napokban két hír is megérintett.
Dél-Korea abban is első a világon, hogy a 25-34 éves korosztály kétharmadának van egyetemi végzettsége.
Dél-Korea nemcsak az oktatásban világelső, hanem abban is, hogy melyik ország többszörözte meg az elmúlt hatvan évben a legjobban az egy lakosra jutó jövedelmét. Az elmúlt hatvan évben az egy laksora jutó jövedelem 6.2 százalék volt. Nincs olyan nyugati ország, ahol ennek a felét elérték, nem is beszélve a gyorsan szaporodó lakosságú országokról.
Az ország abban is világelső, hogy az egyetemen tanulók 13 százaléka tanul külföldi, elsősorban amerikai egyetemeken.
A tartós munkanélküliséget tartom az egyik legnagyobb társadalmi csapásnak, ezért különös figyelemmel kísérem, hogy melyik országban mekkora ennek a súlya. Így találkoztam az ötven éve nagyon alacsony munkanélküliségéről ismert Dél-Korea adatával. Az egyedüli ország, amiben a tartós, vagyis egy évnél hosszabb munkanélküliségi adatában nulla számjegy szerepel. A konfuciánus kultúra olyan szégyennek tekinti a munkátlanságot, hogy nem vállalják. Ehhez járul, hogy az átalagjövedelemhez képest, a fejlett világban, ott a legalacsonyabb a munkanélküli segély.
Dél-Korea abban is az első, hogy nálunk a legmagasabb, 2200 az évente ledolgozott órák száma. Ez a szám hazánkban 1900, Németországban 1450. Ezek a számok nem is tudatosulnak, pedig a Nyugat lemaradása sokkal érthetőbb lenne. Különösen, ha még az is figyelembe vesszük, hogy ott a munkaidőben sokkal kevesebb a lógás.
De most csak a dél-koreai oktatási rendszerrel kívánok foglalkozni.
A Távol-Kelet sok évezredes fölényét jórészt azzal magyarázom, hogy ott az államapparátus, a hadsereg vezetői nem származásuk, hanem képességük alapján szelektálódtak. Ezt a minőségi különbséget a történészek alig veszik figyelembe.
Dél-Koreában az országukat romba és nyomorba döntő háború után kijelöltek az évben egy napot, amikor az érettségit tett diákok képességét felmérik. Ez a felmérés valóságos nemzeti ünnep, hiszen egy generáció sorsa dől el ezen a napon. Ekkor nem az iskola minősít, hanem a diákokat nem ismerő szakbizottság.
Csak e felmérés eredményei alapján nyílik lehetőség a legjobb egyetemre jutásra. Márpedig azokon végzés életre szóló karriert garantál. Tehát az egyetemre jutás alapja, ki hogyan végzett ezen a minősítésen. Ha rajtam múlna, meghívnánk egy ilyen bizottságot, akik tagjai több évtizedes tapasztalattal rendelkeznek a képességek felmérésében. Legalább kiderülne, hogy mennyivel jobb, vagy rosszabb, vagy épen más ez a szelekció, mint az iskolák pedagógusainak minősítése.
A dél-koreai eredmények minden esetre azt mutatják, hogy jobbak.
Mégsem hiszem, hogy önmagában a jobb szelekció elég garancia az eredményre.
Meggyőződésem szerint a legfontosabb a családi környezet. Ezért minden oktatási reformnál fontosabbnak tartom, hogy a család érdekeltségét kell megteremteni. Ezért olyan nyugdíjrendszert javaslok, amiben az öregkori ellátás, a nyugdíj nagysága a gyermeknevelés hatékonyságától függ. Nem annyira a számuktól, hanem sokkal inkább a minőségüktől.
Dél-Koreában, általában a Távol-Keleten, erre nincs szükség, mivel évezredek óta a gyermekek jövője elsősorban a képzettségükön múlik. Minden erre vonatkozó felmérés azt bizonyítja, hogy a konfuciánus kultúrájú családokban többször annyi időt, és pénzt költenek a gyermekek minél jobbiskolai eredményére, mint a fejlett nyugati országokban. Szöulban a családi jövedelem 16 százalékát a gyerekek iskolán kívüli oktatására.
A fentieket nem tekintem lemásolható célnak, de olyannak, amit tudni, szem előtt tartani kellene.
Ezzel szemben nálunk az oktatáspolitika még mindig ott tart, hogy az oktatás hatékonyságát a pedagógusokra kell bízni. Ebben ugyan ők sem nélkülözhetők, de eredmény csak akkor várható, ha a társadalom egésze tudás centrikus lesz, nemcsak az állam, de a családok is.
Dél-Korea valamit megtalált, amit én is a legfontosabbnak tartok. A jelenkor társadalmát két veszély fenyegeti.
1. Ha nem találja meg, és nem kézi ki a tehetségeseket.
2. Ha nem képes megoldani, a gyenge képességűek munkára fogását.
2011. december 20., kedd
A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ KELETI FRONTJA
Kopátsy Sándor EH 2011-12-15
A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ KELETI FRONTJA
Szinte kezdettől foga éreztem, hogy a háborúk sorsát nem a haditechnika és nem a hadvezérek döntik el, ahogyan a történészek tanítják.
A ruházat.
A szovjet csapatok bevonulása azonnal világossá tette a német háborúvesztés egyik fontos okát. Nem az éghajlatnak megfelelően öltözködtek. Egy napon belül láthattam a posztóba öltözött, búbakancsos magyar és német katonákat, és az oroszokat pufajkában és halina csizmában. Azonnal megértettem, hogy nemcsak Napóleon volt ostoba, de Hitler és német katonai vezetés is. Nem értették meg, hogy az orosz télben a fronton fontosabb a megfelelő öltözet, mint a stratégiai és technikai fölény.
A honvédő, és a hódító háború.
Az azonos létszámú és azonos technikával felszerelt hadsereg ereje nagyon függ attól, hogy a hazát védi, vagy a hatalom számára hódít. Az előbbi érez, az utóbbi gondolkodik. Az oroszok vidámak voltak, a németek megfontoltak.
Ezért a legénység fanatizálása elengedhetetlen. Ebben ugyan Hitler méltó ellenfele volt Sztálinnak, de elfelejtette, hogy a fanatizmus a házától távolodva négyzetesen csökken.
A két fél tankjai.
A német tankok technikai fölénye a laikusnak is feltűnt. Azok olyanok voltak, mint a svájci óra. Az orosz tankok hozzájuk képes vekkerórának számítottak.
Azt csak nem régen olvastam, hogy az oroszok ugyan háromszor annyi tankot vesztettek, mint a németek, de tízszer annyit gyártottak. A szovjet katonai vezetés felmérte, hogy minőségben nem versenyezhetnek, a mennyiségben kell ellensúlyozni. A tankcsatákban a mennyiség győzhet a minőség felett. Győzött is.
Az emberáldozat.
A Szovjetunió négyszer annyi embert vesztett, mint a németek a keleti fronton.
A szovjet katonai vezetés nem számolt az emberáldozat nagyságával, hozzájuk képest nemcsak a Wehrmacht, de az SS hadosztályok is vigyáztak az embereikre.
Összegzés.
Ennek a néhány szempontnak bármelyike fontosabb volt a végkimenetel szempontjából, mint a hadvezetés minősége, és a haditechnika fölénye.
A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ KELETI FRONTJA
Szinte kezdettől foga éreztem, hogy a háborúk sorsát nem a haditechnika és nem a hadvezérek döntik el, ahogyan a történészek tanítják.
A ruházat.
A szovjet csapatok bevonulása azonnal világossá tette a német háborúvesztés egyik fontos okát. Nem az éghajlatnak megfelelően öltözködtek. Egy napon belül láthattam a posztóba öltözött, búbakancsos magyar és német katonákat, és az oroszokat pufajkában és halina csizmában. Azonnal megértettem, hogy nemcsak Napóleon volt ostoba, de Hitler és német katonai vezetés is. Nem értették meg, hogy az orosz télben a fronton fontosabb a megfelelő öltözet, mint a stratégiai és technikai fölény.
A honvédő, és a hódító háború.
Az azonos létszámú és azonos technikával felszerelt hadsereg ereje nagyon függ attól, hogy a hazát védi, vagy a hatalom számára hódít. Az előbbi érez, az utóbbi gondolkodik. Az oroszok vidámak voltak, a németek megfontoltak.
Ezért a legénység fanatizálása elengedhetetlen. Ebben ugyan Hitler méltó ellenfele volt Sztálinnak, de elfelejtette, hogy a fanatizmus a házától távolodva négyzetesen csökken.
A két fél tankjai.
A német tankok technikai fölénye a laikusnak is feltűnt. Azok olyanok voltak, mint a svájci óra. Az orosz tankok hozzájuk képes vekkerórának számítottak.
Azt csak nem régen olvastam, hogy az oroszok ugyan háromszor annyi tankot vesztettek, mint a németek, de tízszer annyit gyártottak. A szovjet katonai vezetés felmérte, hogy minőségben nem versenyezhetnek, a mennyiségben kell ellensúlyozni. A tankcsatákban a mennyiség győzhet a minőség felett. Győzött is.
Az emberáldozat.
A Szovjetunió négyszer annyi embert vesztett, mint a németek a keleti fronton.
A szovjet katonai vezetés nem számolt az emberáldozat nagyságával, hozzájuk képest nemcsak a Wehrmacht, de az SS hadosztályok is vigyáztak az embereikre.
Összegzés.
Ennek a néhány szempontnak bármelyike fontosabb volt a végkimenetel szempontjából, mint a hadvezetés minősége, és a haditechnika fölénye.
Max Weber
Kopátsy Sándor EH 2011-12-14
MAX WEBER
A történelemszemléletemre ő volt a legnagyobb hatással. Tőle tanultam meg, hogy a lakosság viselkedési kultúrája lett az alépítmény legfontosabb eleme.
Weber ezt még a múlt század elején nem fogalmazta meg ilyen egyértelműen, de mégis az övé az érdem, hogy eligazodhassunk az elmúlt száz év történelmében.
Két tényt állapított meg.
A puritán viselkedés és a környezetváltozás versenyelőnyt jelent.
A PURITANIZMUS
A tőkés osztálytársadalom ott működik hatékonyabban, ahol a lakosság viselkedését a protestáns etika jellemzi. Ezt a felismerését az óta sem értették meg. Ebben ő is hibás volt, mert a tényeket tudomásul venni nem karók arra hivatkozhattak, hogy a vallás felépítmény, nem lehet alépítményként kezelni. Weber abban tévedett, hogy nem a puritán helyett protestáns etikát írt és mondott. A protestáns kereszténység azért terjedt el, és lett a többségi vallás, mert a római kereszténység már nem felelt meg a puritán személetnek és életvitelnek. Az angolszászok, a germánok és a skandinávok már sok évszázaddal korábban, a kereszténység felvétele előtt is puritánok voltak. A reformációt akkor kezdték el, amikor már az európai kultúra élcsapata e népek térségébe tevődött át.
Ha Weber a protestáns helyett puritán jelzőt használ, nehezebb lett volna állítását kétsége vonni. Weber felismerése helyesen:
A tőkés osztálytársadalmat csak a puritán népek tudják hatékonyan működtetni.
Ez már tény volt a 20. század küszöbén, de a tudományos és technikai forradalom hatására még inkább egyértelművé vált. A világ élvonalába került tíz legfejlettebb ország mindegyike puritán.
Az elmúlt ötven évben, a japán gazdasági csoda azonban megmutatta, hogy puritán népek nemcsak Európában, és azok néhány volt gyarmatán élnek, hanem a Távol-Keleten is. Méghozzá ott még puritánabbak, és ötször annyian vannak.
AZ AMERIKA-HATÁS
Weber vette először észre, hogy a fejlettebb környezetbe kerülés fejlettebb tudatot formál. Ezt a faluból a városba költözők, majd az Észak-Amerikába vándorlók esetében állapította meg. Ez a beépülés nemcsak sikeres, de viszonylag gyors is. A történelmi környezetben maradva azonban nagyon lassú, és keserves.
Azt látta, hogy a boroszlói germán polgári családba bekerült lengyel falusi lányok gyorsan átvették az új környezet viselkedési módját, és az Észak-Amerikába vándorolt lengyel parasztok ott, gyorsan angolszász puritánok módjára élnek. Ezt a környezethatást Amerika-hatásnak nevezte.
Ebben a tekintetben sem ismerte fel a társadalomtudomány Weber jelentőségét, pedig a gyakorlat egyértelműen bizonyította.
Máig fennmaradt a felfogás, hogy a falu erkölcsös, a város bűnös. Ez a keresztény dogmák alapján ugyan igaz, de a társadalmi fejlődés, fajunk jövője szempontjából fordított az értékrend. A falú konzervatív, a társadalmi haladásra sokkal kevésbé alkalmas, mint a város.
Abban Marxnak igaza volt, hogy a falusi életforma fékezi a társadalmi változást. Abban azonban alapvetően tévedett, hogy szüli a kapitalizmust. Éppen ellenkezően, a tőkés fejlődésnek épen úgy ellenáll, mint az azon való túllépésnek. A társadalmi fejlődés motorja nem a falu, hanem a város. Ez különösen így volt az agrártechnikai forradalom előtt, és kevésbé van így utána, ha nem a paraszti társadalomból indul. A négy volt angol gyarmaton a telepesek egyáltalán nem a paraszti konzervatív viselkedés képviselői lettek. Ezzel szemben a nyugat-európai társadalmakban ma is, a konzervatív pártok főleg a falusi lakosság körében erősek.
A két Amerika gyarmatosítása jól bizonyítja, hogy az új társadalmi környezet hogyan hat. Az angolszász gyarmatokon az anyaországnál is modernebb társadalmak alakultak ki, a mediterrán népek, a spanyolok és portugálok gyarmatain pedig még az anyaországuknál is mediterránabb társadalmak épültek fel.
Sajnos, az elmúlt száz év során alig valamit vett Weber taniból a társadalom, pedig nagyon indokolt lett volna azokat tovább építeni.
A TÁRSADALMI MUNKAMEGOSZTÁSBAN VALÓ RÉSZVÉTEL
Weber sem vette tudomásul, hogy miért dinamikusabb, a társadalmi érdeknek megfelelőbb a város lakossága, mint a falvaké.
Korszerű tudatot csak a társadalmi munkamegosztásban való aktív részvétel termel.
Ez az állítás könnyen megérthető. Az autarkia a társadalomtól való függetlenséget jelent. Márpedig az agrártechnikai forradalom előtt, a falusi élet a családok önellátására épült. Ezzel szemben a társadalmi munkamegosztásban való részvétel hatékonysága elsősorban az együttműködők közti kapcsolatok rendezettségén, hatékonyságán alapul. Amíg a paraszt jövedelme elsősorban a munkájának hatékonyságától, a nagyüzemi munkásoké elsősorban a társadalmi munkamegosztás hatékonyságán múlik.
Abban Webernek igaza volt, hogy a puritán magatartású lakosság hatékonyabban vesz részt a társadalmi munkamegosztásban. Addig azonban nemcsak ő, de az utódok sem jutottak el, hogy a társadalmi munkamegosztásból való tartós kirekesztés erkölcsromboló, a beépítés erkölcsépítő.
Ennek a törvénynek a figyelembevétele soha nem volt fontosabb, mint a jelenkori Nyugaton, ahol az olcsó és nagyon hatékony távol-keleti munkaerő kiszorította a munkaerőpiacról az átlagosnál lényegesen gyengébb munkaerőt. Ezzel az alkalmasságát mind szakmai, mind erkölcsi tekintetben tovább rontotta.
A Nyugat jelenlegi válságából, ami nem is visszaesést, hanem sokkal inkább a gyorsan fejlődő távol-keleti társadalmakhoz viszonyított lemaradást jelent, a legfontosabb feladat a gyengébb minőségű munkaerő foglalkoztatásnak megoldása.
MAX WEBER
A történelemszemléletemre ő volt a legnagyobb hatással. Tőle tanultam meg, hogy a lakosság viselkedési kultúrája lett az alépítmény legfontosabb eleme.
Weber ezt még a múlt század elején nem fogalmazta meg ilyen egyértelműen, de mégis az övé az érdem, hogy eligazodhassunk az elmúlt száz év történelmében.
Két tényt állapított meg.
A puritán viselkedés és a környezetváltozás versenyelőnyt jelent.
A PURITANIZMUS
A tőkés osztálytársadalom ott működik hatékonyabban, ahol a lakosság viselkedését a protestáns etika jellemzi. Ezt a felismerését az óta sem értették meg. Ebben ő is hibás volt, mert a tényeket tudomásul venni nem karók arra hivatkozhattak, hogy a vallás felépítmény, nem lehet alépítményként kezelni. Weber abban tévedett, hogy nem a puritán helyett protestáns etikát írt és mondott. A protestáns kereszténység azért terjedt el, és lett a többségi vallás, mert a római kereszténység már nem felelt meg a puritán személetnek és életvitelnek. Az angolszászok, a germánok és a skandinávok már sok évszázaddal korábban, a kereszténység felvétele előtt is puritánok voltak. A reformációt akkor kezdték el, amikor már az európai kultúra élcsapata e népek térségébe tevődött át.
Ha Weber a protestáns helyett puritán jelzőt használ, nehezebb lett volna állítását kétsége vonni. Weber felismerése helyesen:
A tőkés osztálytársadalmat csak a puritán népek tudják hatékonyan működtetni.
Ez már tény volt a 20. század küszöbén, de a tudományos és technikai forradalom hatására még inkább egyértelművé vált. A világ élvonalába került tíz legfejlettebb ország mindegyike puritán.
Az elmúlt ötven évben, a japán gazdasági csoda azonban megmutatta, hogy puritán népek nemcsak Európában, és azok néhány volt gyarmatán élnek, hanem a Távol-Keleten is. Méghozzá ott még puritánabbak, és ötször annyian vannak.
AZ AMERIKA-HATÁS
Weber vette először észre, hogy a fejlettebb környezetbe kerülés fejlettebb tudatot formál. Ezt a faluból a városba költözők, majd az Észak-Amerikába vándorlók esetében állapította meg. Ez a beépülés nemcsak sikeres, de viszonylag gyors is. A történelmi környezetben maradva azonban nagyon lassú, és keserves.
Azt látta, hogy a boroszlói germán polgári családba bekerült lengyel falusi lányok gyorsan átvették az új környezet viselkedési módját, és az Észak-Amerikába vándorolt lengyel parasztok ott, gyorsan angolszász puritánok módjára élnek. Ezt a környezethatást Amerika-hatásnak nevezte.
Ebben a tekintetben sem ismerte fel a társadalomtudomány Weber jelentőségét, pedig a gyakorlat egyértelműen bizonyította.
Máig fennmaradt a felfogás, hogy a falu erkölcsös, a város bűnös. Ez a keresztény dogmák alapján ugyan igaz, de a társadalmi fejlődés, fajunk jövője szempontjából fordított az értékrend. A falú konzervatív, a társadalmi haladásra sokkal kevésbé alkalmas, mint a város.
Abban Marxnak igaza volt, hogy a falusi életforma fékezi a társadalmi változást. Abban azonban alapvetően tévedett, hogy szüli a kapitalizmust. Éppen ellenkezően, a tőkés fejlődésnek épen úgy ellenáll, mint az azon való túllépésnek. A társadalmi fejlődés motorja nem a falu, hanem a város. Ez különösen így volt az agrártechnikai forradalom előtt, és kevésbé van így utána, ha nem a paraszti társadalomból indul. A négy volt angol gyarmaton a telepesek egyáltalán nem a paraszti konzervatív viselkedés képviselői lettek. Ezzel szemben a nyugat-európai társadalmakban ma is, a konzervatív pártok főleg a falusi lakosság körében erősek.
A két Amerika gyarmatosítása jól bizonyítja, hogy az új társadalmi környezet hogyan hat. Az angolszász gyarmatokon az anyaországnál is modernebb társadalmak alakultak ki, a mediterrán népek, a spanyolok és portugálok gyarmatain pedig még az anyaországuknál is mediterránabb társadalmak épültek fel.
Sajnos, az elmúlt száz év során alig valamit vett Weber taniból a társadalom, pedig nagyon indokolt lett volna azokat tovább építeni.
A TÁRSADALMI MUNKAMEGOSZTÁSBAN VALÓ RÉSZVÉTEL
Weber sem vette tudomásul, hogy miért dinamikusabb, a társadalmi érdeknek megfelelőbb a város lakossága, mint a falvaké.
Korszerű tudatot csak a társadalmi munkamegosztásban való aktív részvétel termel.
Ez az állítás könnyen megérthető. Az autarkia a társadalomtól való függetlenséget jelent. Márpedig az agrártechnikai forradalom előtt, a falusi élet a családok önellátására épült. Ezzel szemben a társadalmi munkamegosztásban való részvétel hatékonysága elsősorban az együttműködők közti kapcsolatok rendezettségén, hatékonyságán alapul. Amíg a paraszt jövedelme elsősorban a munkájának hatékonyságától, a nagyüzemi munkásoké elsősorban a társadalmi munkamegosztás hatékonyságán múlik.
Abban Webernek igaza volt, hogy a puritán magatartású lakosság hatékonyabban vesz részt a társadalmi munkamegosztásban. Addig azonban nemcsak ő, de az utódok sem jutottak el, hogy a társadalmi munkamegosztásból való tartós kirekesztés erkölcsromboló, a beépítés erkölcsépítő.
Ennek a törvénynek a figyelembevétele soha nem volt fontosabb, mint a jelenkori Nyugaton, ahol az olcsó és nagyon hatékony távol-keleti munkaerő kiszorította a munkaerőpiacról az átlagosnál lényegesen gyengébb munkaerőt. Ezzel az alkalmasságát mind szakmai, mind erkölcsi tekintetben tovább rontotta.
A Nyugat jelenlegi válságából, ami nem is visszaesést, hanem sokkal inkább a gyorsan fejlődő távol-keleti társadalmakhoz viszonyított lemaradást jelent, a legfontosabb feladat a gyengébb minőségű munkaerő foglalkoztatásnak megoldása.
Egyesült Nemzetek Szövetsége
Kopátsy Sándor EH 2011-12-16
EGYESÜLT NEMZETEK SZÖVETSÉGE
A 20. században jött létre, fajunk történetében először, a világ államainak szövetsége. Maga a tény is jelentős, annak ellenére, hogy egyik kísérlet sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Nem is válthatta be, hiszen nem jöttek létre az ere az eredményes működés társadalmi feltételei.
A világ országai szövetségének technikai feltételei már a Népszövetség létrehozásakor éppen hogy megoldhatók, de voltak a társadalmi feltételek még ma is hiányoznak. A technikai feltételeket a második világháború után megoldotta a légi közlekedés és a kommunikáció forradalma.
Mindkét világszövetség kezdeményezője az Egyesült Államok volt. Az első világháború után Wilson, a második után Roosevelt. Az is szimbolikus, hogy a Népszövetség központja még a svájci, francia nyelvű Genf volt az UNO azonban már az Egyesült Államokban, angol nyelvterületen székel.
Azt, hogy a világ országai szövetségének mik lennének a társadalmi feltételei, fel sem vetették, sőt máig sem tisztázódott. Ezért aztán a működése is alig hat a történelem alakulására.
Megkísérlem tisztázni, mik a világ országai szövetségének a működési feltételei.
Kezdem azzal, hogy az első világháború után még a világ országai osztálytársadalmak voltak, a 20. század végére azonban az országok többsége ugyan osztálytársadalom maradt, de az élcsapat már össznépi társadalom. Az élcsapat ugyan még számában nem többség, de társadalmi, politikai, gazdasági és katonai ereje mellett eltörpül a számbeli többség. Az első világháború végén a leggazdagabb országokban az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem mintegy ötszöröse volt a szegényekének. Ma az arány ötvenszeres, és tovább tágul.
Amíg a világ kétötödét kitevő fejlett társadalmakban, ahol megállt a túlnépesedés, példátlan gyorsasággal nő az egy lakosra jutó jövedelem, az átlagos iskolázottság, és a várható életkor, addig a háromötöd részben mindenben jelentkezik a lemaradás.
Az első világháború után még minden társadalomban az elviselhetőnél gyorsabban nőtt a népesség, ezért nagyobb élettérért küzdött, a saját lakosságát pedig nyomorban tartotta. A század végére a Nyugat puritán, a Távol-Kelet konfuciánus országaiban leállt, a túlnépesedés. A gazdasági érdekük pedig az egymás közti munkamegosztás, kereskedelem bővülése lett. Ugyanakkor a világ háromötödében a népesség növekedése a még megengedhetőnek sokszorosa maradt. Ezek továbbra is ellenérdekű osztálytársadalmak maradtak.
Az első világháború után, mivel minden társadalom osztálytársadalom volt, az országok érdeke ellentétesek voltak. A fejlettek érdeke egymáséval ütközött, mindegyik minél több fejletlenek kizsákmányolásában volt érdekelt.
Az első világháború után még minden ország érdeke a másikakkal ütközött. A század végére a fejlettek elsődleges érdeke az együttműködés, a lemaradó többség azonban továbbra is egymással ellenérdekű maradt.
A nem szaporodó, puritán, illetve konfuciánus országok együttműködésének a társadalmi, kulturális és gazdasági érdeke az együttműködés. Ezek számára tehát adva vannak a szövetkezés feltételei.
Ezzel szemben a gyorsan szaporodó népességű, és nem puritán népek nem értek meg az együttműködésre. Az érdekük nem hozható közös nevezőre. Ezt a tényt a Nyugat azonban nem hajlandó tudomásul venni. Mindenáron olyan emberi jogok biztosítást várja el, sőt gyakran katonai erőszakkal akarja kikényszeríteni, aminek még nem értek meg a feltételei. Képtelen tudomásul venni, hogy a lakosság egésze számára csak ott vannak meg a szabadságjogok megadásának feltételei, ahol annak mindkét előfeltétele adott. Nincs túlnépesedési nyomás, és a lakosság puritán, illetve konfuciánus módon viselkedik. Ez a két feltétel Európában csak a Lisszabon – Róma – Bécs – Helsinki vonaltól északnyugatra, a volt négy angol gyarmaton, valamint a Távol-Keleten a kisebb, de már fejlett országokban jöttek létre. Ezekhez Kína csatlakozott azzal, hogy a népesség növekedését a gyermekvállalást állami szabályozással megállította. Ezeken túl jelenleg sehol nincs meg a gyorsa társadalmi fejlődés feltétele.
Ezzel szemben a fejlett Nyugat azt várja el, azt akarja kikényszeríteni, hogy az emberi jogokat mindenki számára egyformán biztosítsák. Ezt az elvárást fogadtatták el az ENSZ-szel. A nyugati társadalomtudomány nem hajlandó tudomásul venni, hogy a történelem még nem mutatott példát arra, hogy a gyorsan szaporodó, nem puritán viselkedésű társadalomban érvényesülhettek az emberi jogok.
A társadalmi fejlődés végső célja a még jobb élet az ember számára. Ezt azonban csak a gazdaság fejlettségére lehet építeni. Abban a tekintetben a nyugati liberális politikusok osztoznak Marx tévedésében, hogy előbb el lehet érni, sőt ki lehet erőszakolni a mindenki számára biztosított szabadságot, aztán jöhet a meggazdagodás. Éppen a marxista elmélet tárta fel először, hogy minden az alépítményen, elsősorban a gazdasági fejlettségen múlik. Ő sem tette hozzá, hogy ennek vannak tudati, viselkedési feltételei is. A Nyugat is azt hiszi, hogy lehet mindenki számára egyenlő jogot biztosítani akkor is, ha ennek hiányzik a gazdasági és tudati feltétele.
Annak, hogy a társadalmak szövetségre lépjenek, előfeltétele a közös érdek. Ahol nincs közös érdek, ott a szövetség tehetetlen. Márpedig a Népszövetségben senkinek, senkivel nem volt közös érdeke. Az ENSZ-ben közös érdekük csak a világ kétötödébe tartozó, nem gyorsan szaporodó puritán és konfuciánus államoknak van. Elég volna a szövetséget erre a körre szűkíteni, és hagyni a másik háromötödöt, hogy harcolja tovább az osztálytársadalmak osztályok és államok közti harcát. Ez ugyanis szükségszerű volt, és számukra szükségszerű maradt. Az ilyen még osztálytársalmi szintre kárhoztatott országokon nem lehet erőszakkal segíteni.
A nyugat mást sem tesz, mint szóval alamizsnával, fegyverrel akarja megváltani azokat a társadalmakat, amelyeket eleve lehetetlen.
Ami a pénzt illeti.
A fejlett világ óriási nyersanyagigénye olyan bányajáradékot kelet, ami munkátlanul is elképesztően gazdaggá tesz néhány bányakincsben gazdag államot. Ezek azonban azt bizonyítják, ha a fejlődésre alkalmatlan nép jut nagy bányajáradékot, akkor a társadalmi fejlődése lefékeződik. Szaúd-Arábia a legjobban elmaradt, szerkezetében feudális társadalom maradt, pedig a bányajáradékának köszönhetően a leggazdagabb.
Az ENSZ legújabb statisztikája alapján Fehér-Oroszország a rangsorban megelőzi Oroszországot, pedig hozzá képest demokrácia. Megelőzi, mivel hosszabb a várható életkor, magasabb az iskolázottság, és bányajáradék nélkül számolva, még az egy laksora jutó nemzeti jövedelme is nagyobb.
Ami a fegyveres erőszakot illeti.
A múlt század második felében ott volt a század legpusztítóbb háborúja, a legnagyobb viszonylagos emberveszteséggel, és ennek ellenére az elmúlt húsz évben a világ három leggyorsabban növekvő állama. Ha felszámítanánk, mennyibe került a vietnámi háború az Egyesült Államoknak, mint az általa megkülönböztetett mértékben támogatott Izrael, akkor kiderülne, hogy Izrael egy lakosra vetítve sokkal kevesebbet fordítottak az utóbbira.
De hasonló képet mutatna az is, ha összevetnék, mibe került az iraki, vagy az afganisztáni katonai segítségnyújtás. Pedig egyik sem járt semmi eredménnyel. Az derül ki, hogy a szorgalmas takarékos Dél-Korea, és Vietnám a háborús pusztítások ellenére rendkívül gyorsan gazdagodik, a gazdagodásra képtelen arab országok pedig semmire sem mentek.
Jelenleg a nyugati fejlett társadalmak a hadseregüket is csak arra használják, hogy rendfenntartó szerepet játszanak, vagy a kalózokat próbálják, megfékezi.
Mi volna a teendő?
Tekintettel arra, hogy a sikeres társadalomnak két előfeltétele van, a népesség növekedésének megállítása és tudatának az igényekhez való igazítása, mindenek előtt ebben a két irányban kellene segíteni, ösztönözni.
A fejlett Nyugat társadalomtudománya azonban még addig sem jutott el, hogy ezt a két megkerülhetetlen feladatot.
Ami a népszaporulat fékezést illeti.
A gazdag világ segítsége sokkal inkább növeli, mint fékei az elviselhetetlenül gyors népesdést. Ezzel szemben éppen az egy gyermeket vállaló családok segítése volna kívánatos. A keresztény erkölcs idejét múlttá válását jól jelzi, hogy minél több a gyermek, annál indokoltnak tekinti a támogatásukat. A szegény világnak nem több gyermekre, hanem kevesebb, de képzetre lenne szüksége.
A jelenkor legnagyobb társadalmi torzulása, károkozása, hogy a gyermeknevelést nem kevesebbre, de jobb minőségre, hanem darabra támogatja. Ennek a társadalomtorzulásnak még évszázadok múlva is nyögni fogják a terhét. A fejlett világnak az a szerencséje, hogy a már gazdag és iskolázott réteg pénzért sem vállal sok gyermeket. De ott is érvényes a kontraszelekció, minél rosszabb a családi feltétel, annál több a gyerek.
A növénynemesítés és az állattenyésztés csodákat hozott a szelekcióval, az emberi faj pedig éppen ebben a században tette általánossá a kontraszelekciót az emberi faj életében. Amíg a természet szelektált biztosítva volt a faj életképességének fenntartása. A jelenkor fejlett társadalmaiban ugyan megtesz az oktatás mindent annak érdekében, hogy a rájuk bízott anyagból minél többet hozzanak ki, de nagyon kevés történik annak érdekében, hogy minél jobb legyen az oktatásra bízott anyag minősége. Ez azért rossz megoldás, mivel az oktatás, a képesség fejlesztés eredménye egyre inkább attól függ, milyen a rábízott anyag minősége. Az oktatási rendszerre bízott anyag minőség azonban elsősorban a családi környezet minőségétől függ. Ezért aztán minden olyan gyermekvállalási struktúra, amiben a gyermekvállalás nagysága a család megfelelésével fordítottan arányos. Márpedig minden társadalomban a gyermekvállalás mértéke a megfeleléssel fordítottan arányos. Ez nemcsak spontán, de a társadalom is erre ösztönöz azzal, hogy nem a gyermeknevelés minőségére, hanem a mennyiségére ösztönöz. Vagyis minden társadalom az érdekével ellentétes demográfiát támogat.
Meggyőződésem szerint, semmi sem árt jobban a társadalom jövőjében elérhető eredménynek, mint a jelenleg általános családtámogatási rendszer.
Az ENSZ szervezete.
Gyakorlatilag az ENSZ-ben a tagok hatásköre, szervezetei felépítése három emberöltővel a megalakulása óra magán viseli a háború pillanatnyi eredményét. A tényleges hatalmat a Biztonsági Tanács vétójoggal rendelkező állandó tagjai gyakorolják, egyúttal a vétójognak köszönhetően megbénítják.
A kiemelt tagok közül három, Anglia, Franciaország és Oroszország, európai. Erre a rangra ma már egyik sem indokolt. Ma már, ha nem is vétőjogot, de kiemelt szavazati rangot csak az Egyesült Államok, és Kína érdemelhetne meg. A vétójog még e két óriásnak sem indokolt. Elég lenne, ha ellenszavazatuk csak akkor jelent vétót, ha az előterjesztés támogatottsága nem haladja meg a négyötödös támogatottságot. A több állandó bizottsági tagság nem indokolt.
EGYESÜLT NEMZETEK SZÖVETSÉGE
A 20. században jött létre, fajunk történetében először, a világ államainak szövetsége. Maga a tény is jelentős, annak ellenére, hogy egyik kísérlet sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Nem is válthatta be, hiszen nem jöttek létre az ere az eredményes működés társadalmi feltételei.
A világ országai szövetségének technikai feltételei már a Népszövetség létrehozásakor éppen hogy megoldhatók, de voltak a társadalmi feltételek még ma is hiányoznak. A technikai feltételeket a második világháború után megoldotta a légi közlekedés és a kommunikáció forradalma.
Mindkét világszövetség kezdeményezője az Egyesült Államok volt. Az első világháború után Wilson, a második után Roosevelt. Az is szimbolikus, hogy a Népszövetség központja még a svájci, francia nyelvű Genf volt az UNO azonban már az Egyesült Államokban, angol nyelvterületen székel.
Azt, hogy a világ országai szövetségének mik lennének a társadalmi feltételei, fel sem vetették, sőt máig sem tisztázódott. Ezért aztán a működése is alig hat a történelem alakulására.
Megkísérlem tisztázni, mik a világ országai szövetségének a működési feltételei.
Kezdem azzal, hogy az első világháború után még a világ országai osztálytársadalmak voltak, a 20. század végére azonban az országok többsége ugyan osztálytársadalom maradt, de az élcsapat már össznépi társadalom. Az élcsapat ugyan még számában nem többség, de társadalmi, politikai, gazdasági és katonai ereje mellett eltörpül a számbeli többség. Az első világháború végén a leggazdagabb országokban az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem mintegy ötszöröse volt a szegényekének. Ma az arány ötvenszeres, és tovább tágul.
Amíg a világ kétötödét kitevő fejlett társadalmakban, ahol megállt a túlnépesedés, példátlan gyorsasággal nő az egy lakosra jutó jövedelem, az átlagos iskolázottság, és a várható életkor, addig a háromötöd részben mindenben jelentkezik a lemaradás.
Az első világháború után még minden társadalomban az elviselhetőnél gyorsabban nőtt a népesség, ezért nagyobb élettérért küzdött, a saját lakosságát pedig nyomorban tartotta. A század végére a Nyugat puritán, a Távol-Kelet konfuciánus országaiban leállt, a túlnépesedés. A gazdasági érdekük pedig az egymás közti munkamegosztás, kereskedelem bővülése lett. Ugyanakkor a világ háromötödében a népesség növekedése a még megengedhetőnek sokszorosa maradt. Ezek továbbra is ellenérdekű osztálytársadalmak maradtak.
Az első világháború után, mivel minden társadalom osztálytársadalom volt, az országok érdeke ellentétesek voltak. A fejlettek érdeke egymáséval ütközött, mindegyik minél több fejletlenek kizsákmányolásában volt érdekelt.
Az első világháború után még minden ország érdeke a másikakkal ütközött. A század végére a fejlettek elsődleges érdeke az együttműködés, a lemaradó többség azonban továbbra is egymással ellenérdekű maradt.
A nem szaporodó, puritán, illetve konfuciánus országok együttműködésének a társadalmi, kulturális és gazdasági érdeke az együttműködés. Ezek számára tehát adva vannak a szövetkezés feltételei.
Ezzel szemben a gyorsan szaporodó népességű, és nem puritán népek nem értek meg az együttműködésre. Az érdekük nem hozható közös nevezőre. Ezt a tényt a Nyugat azonban nem hajlandó tudomásul venni. Mindenáron olyan emberi jogok biztosítást várja el, sőt gyakran katonai erőszakkal akarja kikényszeríteni, aminek még nem értek meg a feltételei. Képtelen tudomásul venni, hogy a lakosság egésze számára csak ott vannak meg a szabadságjogok megadásának feltételei, ahol annak mindkét előfeltétele adott. Nincs túlnépesedési nyomás, és a lakosság puritán, illetve konfuciánus módon viselkedik. Ez a két feltétel Európában csak a Lisszabon – Róma – Bécs – Helsinki vonaltól északnyugatra, a volt négy angol gyarmaton, valamint a Távol-Keleten a kisebb, de már fejlett országokban jöttek létre. Ezekhez Kína csatlakozott azzal, hogy a népesség növekedését a gyermekvállalást állami szabályozással megállította. Ezeken túl jelenleg sehol nincs meg a gyorsa társadalmi fejlődés feltétele.
Ezzel szemben a fejlett Nyugat azt várja el, azt akarja kikényszeríteni, hogy az emberi jogokat mindenki számára egyformán biztosítsák. Ezt az elvárást fogadtatták el az ENSZ-szel. A nyugati társadalomtudomány nem hajlandó tudomásul venni, hogy a történelem még nem mutatott példát arra, hogy a gyorsan szaporodó, nem puritán viselkedésű társadalomban érvényesülhettek az emberi jogok.
A társadalmi fejlődés végső célja a még jobb élet az ember számára. Ezt azonban csak a gazdaság fejlettségére lehet építeni. Abban a tekintetben a nyugati liberális politikusok osztoznak Marx tévedésében, hogy előbb el lehet érni, sőt ki lehet erőszakolni a mindenki számára biztosított szabadságot, aztán jöhet a meggazdagodás. Éppen a marxista elmélet tárta fel először, hogy minden az alépítményen, elsősorban a gazdasági fejlettségen múlik. Ő sem tette hozzá, hogy ennek vannak tudati, viselkedési feltételei is. A Nyugat is azt hiszi, hogy lehet mindenki számára egyenlő jogot biztosítani akkor is, ha ennek hiányzik a gazdasági és tudati feltétele.
Annak, hogy a társadalmak szövetségre lépjenek, előfeltétele a közös érdek. Ahol nincs közös érdek, ott a szövetség tehetetlen. Márpedig a Népszövetségben senkinek, senkivel nem volt közös érdeke. Az ENSZ-ben közös érdekük csak a világ kétötödébe tartozó, nem gyorsan szaporodó puritán és konfuciánus államoknak van. Elég volna a szövetséget erre a körre szűkíteni, és hagyni a másik háromötödöt, hogy harcolja tovább az osztálytársadalmak osztályok és államok közti harcát. Ez ugyanis szükségszerű volt, és számukra szükségszerű maradt. Az ilyen még osztálytársalmi szintre kárhoztatott országokon nem lehet erőszakkal segíteni.
A nyugat mást sem tesz, mint szóval alamizsnával, fegyverrel akarja megváltani azokat a társadalmakat, amelyeket eleve lehetetlen.
Ami a pénzt illeti.
A fejlett világ óriási nyersanyagigénye olyan bányajáradékot kelet, ami munkátlanul is elképesztően gazdaggá tesz néhány bányakincsben gazdag államot. Ezek azonban azt bizonyítják, ha a fejlődésre alkalmatlan nép jut nagy bányajáradékot, akkor a társadalmi fejlődése lefékeződik. Szaúd-Arábia a legjobban elmaradt, szerkezetében feudális társadalom maradt, pedig a bányajáradékának köszönhetően a leggazdagabb.
Az ENSZ legújabb statisztikája alapján Fehér-Oroszország a rangsorban megelőzi Oroszországot, pedig hozzá képest demokrácia. Megelőzi, mivel hosszabb a várható életkor, magasabb az iskolázottság, és bányajáradék nélkül számolva, még az egy laksora jutó nemzeti jövedelme is nagyobb.
Ami a fegyveres erőszakot illeti.
A múlt század második felében ott volt a század legpusztítóbb háborúja, a legnagyobb viszonylagos emberveszteséggel, és ennek ellenére az elmúlt húsz évben a világ három leggyorsabban növekvő állama. Ha felszámítanánk, mennyibe került a vietnámi háború az Egyesült Államoknak, mint az általa megkülönböztetett mértékben támogatott Izrael, akkor kiderülne, hogy Izrael egy lakosra vetítve sokkal kevesebbet fordítottak az utóbbira.
De hasonló képet mutatna az is, ha összevetnék, mibe került az iraki, vagy az afganisztáni katonai segítségnyújtás. Pedig egyik sem járt semmi eredménnyel. Az derül ki, hogy a szorgalmas takarékos Dél-Korea, és Vietnám a háborús pusztítások ellenére rendkívül gyorsan gazdagodik, a gazdagodásra képtelen arab országok pedig semmire sem mentek.
Jelenleg a nyugati fejlett társadalmak a hadseregüket is csak arra használják, hogy rendfenntartó szerepet játszanak, vagy a kalózokat próbálják, megfékezi.
Mi volna a teendő?
Tekintettel arra, hogy a sikeres társadalomnak két előfeltétele van, a népesség növekedésének megállítása és tudatának az igényekhez való igazítása, mindenek előtt ebben a két irányban kellene segíteni, ösztönözni.
A fejlett Nyugat társadalomtudománya azonban még addig sem jutott el, hogy ezt a két megkerülhetetlen feladatot.
Ami a népszaporulat fékezést illeti.
A gazdag világ segítsége sokkal inkább növeli, mint fékei az elviselhetetlenül gyors népesdést. Ezzel szemben éppen az egy gyermeket vállaló családok segítése volna kívánatos. A keresztény erkölcs idejét múlttá válását jól jelzi, hogy minél több a gyermek, annál indokoltnak tekinti a támogatásukat. A szegény világnak nem több gyermekre, hanem kevesebb, de képzetre lenne szüksége.
A jelenkor legnagyobb társadalmi torzulása, károkozása, hogy a gyermeknevelést nem kevesebbre, de jobb minőségre, hanem darabra támogatja. Ennek a társadalomtorzulásnak még évszázadok múlva is nyögni fogják a terhét. A fejlett világnak az a szerencséje, hogy a már gazdag és iskolázott réteg pénzért sem vállal sok gyermeket. De ott is érvényes a kontraszelekció, minél rosszabb a családi feltétel, annál több a gyerek.
A növénynemesítés és az állattenyésztés csodákat hozott a szelekcióval, az emberi faj pedig éppen ebben a században tette általánossá a kontraszelekciót az emberi faj életében. Amíg a természet szelektált biztosítva volt a faj életképességének fenntartása. A jelenkor fejlett társadalmaiban ugyan megtesz az oktatás mindent annak érdekében, hogy a rájuk bízott anyagból minél többet hozzanak ki, de nagyon kevés történik annak érdekében, hogy minél jobb legyen az oktatásra bízott anyag minősége. Ez azért rossz megoldás, mivel az oktatás, a képesség fejlesztés eredménye egyre inkább attól függ, milyen a rábízott anyag minősége. Az oktatási rendszerre bízott anyag minőség azonban elsősorban a családi környezet minőségétől függ. Ezért aztán minden olyan gyermekvállalási struktúra, amiben a gyermekvállalás nagysága a család megfelelésével fordítottan arányos. Márpedig minden társadalomban a gyermekvállalás mértéke a megfeleléssel fordítottan arányos. Ez nemcsak spontán, de a társadalom is erre ösztönöz azzal, hogy nem a gyermeknevelés minőségére, hanem a mennyiségére ösztönöz. Vagyis minden társadalom az érdekével ellentétes demográfiát támogat.
Meggyőződésem szerint, semmi sem árt jobban a társadalom jövőjében elérhető eredménynek, mint a jelenleg általános családtámogatási rendszer.
Az ENSZ szervezete.
Gyakorlatilag az ENSZ-ben a tagok hatásköre, szervezetei felépítése három emberöltővel a megalakulása óra magán viseli a háború pillanatnyi eredményét. A tényleges hatalmat a Biztonsági Tanács vétójoggal rendelkező állandó tagjai gyakorolják, egyúttal a vétójognak köszönhetően megbénítják.
A kiemelt tagok közül három, Anglia, Franciaország és Oroszország, európai. Erre a rangra ma már egyik sem indokolt. Ma már, ha nem is vétőjogot, de kiemelt szavazati rangot csak az Egyesült Államok, és Kína érdemelhetne meg. A vétójog még e két óriásnak sem indokolt. Elég lenne, ha ellenszavazatuk csak akkor jelent vétót, ha az előterjesztés támogatottsága nem haladja meg a négyötödös támogatottságot. A több állandó bizottsági tagság nem indokolt.
Az arab tavasz
Kopátsy Sándor EP 2011-12-16
AZ ARAB TAVASZ
Az arab tavasz helyett indokolt volna a Nyugat arab politikájának csődjét mondani. A Nyugat száz élv óta hibát hibára halmoz az arab világban. Az Oszmán Birodalom szétesését a nyugati gyarmattartók arra használták fel, hogy politikai érdekeik alapján minden reális szempontot mellőzve feldarabolták maguk között a szétesett birodalom területét. Az elsőszámú érdekük az volt, hogy az olajkincs minél kisebb létszámú államok között legyen szétosztva, amiket könnyebb lesz befolyásolni. Viszonylag népes állam csak Egyiptom és Irán, jelentős olajkincsű, pedig csak a szét nem darabolható Irán maradt.
A történelme során a mohamedán Közel-Kelet és Észak-Afrika többsége közös államként működött. Ezt az sem morzsolta szét, hogy vallási és törzsi tagoltságát megőrizte. Az első világháború után azonban az arab Közel-Kelet a nyugat-európai gyarmati birodalmak politikai zagyvasága volt. Ezzel az arab térség versenyképessége lényegében felszámolásra került. Az óta a nyugati nagyhatalmak vigyáztak arra, hogy ez a szétvertség fennmaradjon, egyensúly maradjon a rivalizáló arab államok között.
Ez a helyzet a második világháború után csak annyiban változott, hogy az arab térség lényegében az Egyesült Államok felügyelete alá került. Már a második világháború alatt az Egyesült Államok felmérte az arab világ olajvagyonának stratégiai jelentőségét, és gyorsan garanciát adott a térség feudális olajban gazdag államainak a politikai rendszerük garantálására. Ez a garancia papíron ugyan csak Szaúd-Arábiának szült, de lényegében az egész térség számára biztosítékot jelentett.
Az Egyesült Államoknak az arab világért vállalt felelőségét nagyon felerősítette Izrael létéért való felelősség vállalás. Ezzel a világ egyetlen szuperhatalma örökre beleragadt az arab világ kuszaságába.
A kuszaság abban is jelentkezett, hogy a kulturálisan viszonylag homogén arab világon belül tarthatatlan jövedelmi különbségek alakultak ki. A néhány kis lakosságú, de olajban gazdag államban az egy laksora jutó jövedelem az olajszegény államokénak huszada lett.
A 20. század legjelentősebb külpolitikai hibája minden bizonnyal az Egyesült Államok közel-keleti, azaz arab politikája. Naggyá azt teszi, hogy a fajunk történetében példátlanul nagy befolyású szuperhatalom követi el.
A hiba még Roosevelttel kezdődött. A második világháborúból megtanult, hogy világháború megnyeréséhez elengedhetetlen az olajban való gazdagság. A tengelyhatalmak háborúvesztésének egyik oka, hogy nem volt elegendő és olcsó üzemanyagunk.
Ezért aztán az Egyesült Államoknak első fontos külpolitikai lépése volt, hogy Szaúd-Arábiának, ezzel a feudális olajsejkségeknek is, katonai garanciát adott arra, hogy megvédi a rendszerüket. Ez a garancia három sebtől vérzett és vérzik az óta is.
1. Az Egyesült Államok azzal szerzett történelemformáló érdemet, hogy a második világháborút, és a hidegháborút annak érdekében használta, hogy lefokozhassa a volt gyarmattartók hatalmát, felszabaduljanak a gyarmatok. Ezt nemcsak mintegy volt angol gyarmat polgára, hanem okos politikusként azért tekintette legfontosabb céljának, mert felismerte, hogy a 20. században már nem politikai, hanem gazdasági, piaci fölénnyel kell hasznosítani a kevésbé fejlettekkel való kapcsolatot.
Ennek ellenére az olajjal való olcsó ellátottságát politikai, katonai erejével kívánta garantálni. Nem ismerte fel, hogy a piaci fölény legfontosabb eszköze a vásárlóerő. A szegény nyersanyagtermelők számára létkérdés, hogy eladják a bányakincsüket. Ők mindig annak a kedvét fogják keresni, aki azt a legjobban megfizeti. A nyersanyagokkal való ellátásért azoknak kell aggódni, akiknek nincsen elég pénzük, hogy megfizessék. Akinek pénze van, annak a legolcsóbb ellátást a pénze biztosítja. Az erőszak mindig sokkal többe kerül, mint a jobban megfizetés. Ha valaki kiszámolná, hogy mennyibe került az Egyesült Államoknak az olajellátás érdekében történt, az arab világba való katonai beavatkozás, kiderülne, hogy ez volt a legdrágább, és legkevésbé biztonságos út. Ma, és a belátható jövőben az Egyesült Államok az arab világban az a hatalom, amivel szemben a legnagyobb az indulat. Márpedig a fanatikus araboknak a pénznél is fontosabb a hitük szerinti politizálás.
Ha valami jellemző az arab tavaszra, akkor az Egyesült Államok elleni indulat erősödése.
2. Az Egyesült Államoknak kellene a legjobban tudni, hogy a társadalmi haladás ellen az erőszak nem lehet hatékony. Amerikát azért szereti a világ, mert a szabadság híve. Az arab világban azonban benne látják a társadalmi haladásuk legnagyobb ellenségét.
Ha valahol, akkor az Egyesült Államokban erős a feudális rendszer. Ebben az országban a származással, ranggal nem lehet boldogulni. Ez a szellem nem fogja sokáig elviselni, hogy a néppel szemben, a bányajáradékból milliárdos feudális urakkal barátkozzon.
3. Az Egyesült Államok arabpolitikája már régen csődbe bukott volna, ha nem szolgálná az Izraellel való különleges kapcsolatot. Az arab tavaszból az is kiderült, hogy Izrael túlságosan támaszkodhatott az Egyesült Államok által garantált biztonságra, és ennek tudatában kevés figyelmet fordított arra, hogyan épülhet be az arab világba, hogy mennyi kompromisszumot kell kötni a jobb kapcsolatok érdekében. Túlságosan bízott abban, hogy a vallási türelmetlen arab uralkodókra, és a gátlástalanul diktátor tábornokokra, akik az Egyesült Államok tenyeréből esznek, tartós támaszt jelenthetnek.
4. Az Egyesült Államok az arab tavaszt sem érti meg. Ebben a demokráciát követők érdekét védő szerepet játszik. Nem érti meg, hogy az arab világban nincs, és nem is lehet gyökere a demokráciának. A diktátorok elzavarása nem járhat a demokraták uralomra kerülésével, az csak a klérus politikai szerepének megnövekedését jelenti, jelentheti. Ez pedig az Egyesült Államok és Izrael ellenes erők megerősödését.
Az arab tavasz, az arab népek politikai hatalmának megerősödése látszólag Huntington jóslatát, a kultúrák harcát, látszik igazolni. De csak látszik.
A második világháború óta az Egyesült Államok volt a világ társadalmi, gazdasági és tudományos fejődésének élcsapata. Ezen az sem változtatott sokat, hogy az arab kultúra kezelésében követte el szinte az összes hibáját.
AZ ARAB TAVASZ
Az arab tavasz helyett indokolt volna a Nyugat arab politikájának csődjét mondani. A Nyugat száz élv óta hibát hibára halmoz az arab világban. Az Oszmán Birodalom szétesését a nyugati gyarmattartók arra használták fel, hogy politikai érdekeik alapján minden reális szempontot mellőzve feldarabolták maguk között a szétesett birodalom területét. Az elsőszámú érdekük az volt, hogy az olajkincs minél kisebb létszámú államok között legyen szétosztva, amiket könnyebb lesz befolyásolni. Viszonylag népes állam csak Egyiptom és Irán, jelentős olajkincsű, pedig csak a szét nem darabolható Irán maradt.
A történelme során a mohamedán Közel-Kelet és Észak-Afrika többsége közös államként működött. Ezt az sem morzsolta szét, hogy vallási és törzsi tagoltságát megőrizte. Az első világháború után azonban az arab Közel-Kelet a nyugat-európai gyarmati birodalmak politikai zagyvasága volt. Ezzel az arab térség versenyképessége lényegében felszámolásra került. Az óta a nyugati nagyhatalmak vigyáztak arra, hogy ez a szétvertség fennmaradjon, egyensúly maradjon a rivalizáló arab államok között.
Ez a helyzet a második világháború után csak annyiban változott, hogy az arab térség lényegében az Egyesült Államok felügyelete alá került. Már a második világháború alatt az Egyesült Államok felmérte az arab világ olajvagyonának stratégiai jelentőségét, és gyorsan garanciát adott a térség feudális olajban gazdag államainak a politikai rendszerük garantálására. Ez a garancia papíron ugyan csak Szaúd-Arábiának szült, de lényegében az egész térség számára biztosítékot jelentett.
Az Egyesült Államoknak az arab világért vállalt felelőségét nagyon felerősítette Izrael létéért való felelősség vállalás. Ezzel a világ egyetlen szuperhatalma örökre beleragadt az arab világ kuszaságába.
A kuszaság abban is jelentkezett, hogy a kulturálisan viszonylag homogén arab világon belül tarthatatlan jövedelmi különbségek alakultak ki. A néhány kis lakosságú, de olajban gazdag államban az egy laksora jutó jövedelem az olajszegény államokénak huszada lett.
A 20. század legjelentősebb külpolitikai hibája minden bizonnyal az Egyesült Államok közel-keleti, azaz arab politikája. Naggyá azt teszi, hogy a fajunk történetében példátlanul nagy befolyású szuperhatalom követi el.
A hiba még Roosevelttel kezdődött. A második világháborúból megtanult, hogy világháború megnyeréséhez elengedhetetlen az olajban való gazdagság. A tengelyhatalmak háborúvesztésének egyik oka, hogy nem volt elegendő és olcsó üzemanyagunk.
Ezért aztán az Egyesült Államoknak első fontos külpolitikai lépése volt, hogy Szaúd-Arábiának, ezzel a feudális olajsejkségeknek is, katonai garanciát adott arra, hogy megvédi a rendszerüket. Ez a garancia három sebtől vérzett és vérzik az óta is.
1. Az Egyesült Államok azzal szerzett történelemformáló érdemet, hogy a második világháborút, és a hidegháborút annak érdekében használta, hogy lefokozhassa a volt gyarmattartók hatalmát, felszabaduljanak a gyarmatok. Ezt nemcsak mintegy volt angol gyarmat polgára, hanem okos politikusként azért tekintette legfontosabb céljának, mert felismerte, hogy a 20. században már nem politikai, hanem gazdasági, piaci fölénnyel kell hasznosítani a kevésbé fejlettekkel való kapcsolatot.
Ennek ellenére az olajjal való olcsó ellátottságát politikai, katonai erejével kívánta garantálni. Nem ismerte fel, hogy a piaci fölény legfontosabb eszköze a vásárlóerő. A szegény nyersanyagtermelők számára létkérdés, hogy eladják a bányakincsüket. Ők mindig annak a kedvét fogják keresni, aki azt a legjobban megfizeti. A nyersanyagokkal való ellátásért azoknak kell aggódni, akiknek nincsen elég pénzük, hogy megfizessék. Akinek pénze van, annak a legolcsóbb ellátást a pénze biztosítja. Az erőszak mindig sokkal többe kerül, mint a jobban megfizetés. Ha valaki kiszámolná, hogy mennyibe került az Egyesült Államoknak az olajellátás érdekében történt, az arab világba való katonai beavatkozás, kiderülne, hogy ez volt a legdrágább, és legkevésbé biztonságos út. Ma, és a belátható jövőben az Egyesült Államok az arab világban az a hatalom, amivel szemben a legnagyobb az indulat. Márpedig a fanatikus araboknak a pénznél is fontosabb a hitük szerinti politizálás.
Ha valami jellemző az arab tavaszra, akkor az Egyesült Államok elleni indulat erősödése.
2. Az Egyesült Államoknak kellene a legjobban tudni, hogy a társadalmi haladás ellen az erőszak nem lehet hatékony. Amerikát azért szereti a világ, mert a szabadság híve. Az arab világban azonban benne látják a társadalmi haladásuk legnagyobb ellenségét.
Ha valahol, akkor az Egyesült Államokban erős a feudális rendszer. Ebben az országban a származással, ranggal nem lehet boldogulni. Ez a szellem nem fogja sokáig elviselni, hogy a néppel szemben, a bányajáradékból milliárdos feudális urakkal barátkozzon.
3. Az Egyesült Államok arabpolitikája már régen csődbe bukott volna, ha nem szolgálná az Izraellel való különleges kapcsolatot. Az arab tavaszból az is kiderült, hogy Izrael túlságosan támaszkodhatott az Egyesült Államok által garantált biztonságra, és ennek tudatában kevés figyelmet fordított arra, hogyan épülhet be az arab világba, hogy mennyi kompromisszumot kell kötni a jobb kapcsolatok érdekében. Túlságosan bízott abban, hogy a vallási türelmetlen arab uralkodókra, és a gátlástalanul diktátor tábornokokra, akik az Egyesült Államok tenyeréből esznek, tartós támaszt jelenthetnek.
4. Az Egyesült Államok az arab tavaszt sem érti meg. Ebben a demokráciát követők érdekét védő szerepet játszik. Nem érti meg, hogy az arab világban nincs, és nem is lehet gyökere a demokráciának. A diktátorok elzavarása nem járhat a demokraták uralomra kerülésével, az csak a klérus politikai szerepének megnövekedését jelenti, jelentheti. Ez pedig az Egyesült Államok és Izrael ellenes erők megerősödését.
Az arab tavasz, az arab népek politikai hatalmának megerősödése látszólag Huntington jóslatát, a kultúrák harcát, látszik igazolni. De csak látszik.
A második világháború óta az Egyesült Államok volt a világ társadalmi, gazdasági és tudományos fejődésének élcsapata. Ezen az sem változtatott sokat, hogy az arab kultúra kezelésében követte el szinte az összes hibáját.
2011. december 16., péntek
2011. december 15., csütörtök
Az euró övezet bukása
Kopátsy Sándor EP 2011-12-14
AZ EURÓ ÖVEZET BUKÁSA
Az egyenlítő legutóbbi számában Balázs Péter a véleményét a válságról. Az írásának az euró övezet jelenlegi válsága ad alkalmat. A sok konkrét tapasztalattal rendelkező szerző a problémák felületén marad, elmerül a tényleges gyakorlat technikai nehézségei között.
Már a bevezetőben azt hangsúlyozza, hogy az Európai Unióra jellemző „a hosszú távú tervezés és építkezés.” Sajnos, ez soha nem volt jellemző. Az ugyan igaz, hogy hosszú távú feladatba fogtak, de a hosszú távú feladathoz nem az azt igénylő elméleti alapot terezték meg, hanem gyorsan akarták Európát a világ másik két nagy agglomerációjával, Észak-Amerikával és a Távol-Kelettel versenyképessé tenni.
Az fel sem merült, hogy lehet-e ennek a távlati célnak realitása. Ha ezt megvizsgálták volna, be kellett volna látni, hogy ez a cél eleve irreális, nemcsak hiányoznak, de meg sem teremthetők ennek a feltételei. A két vetélytársunkkal szemben nem lehetünk versenyképesek. Ezt azonban nem mérték fel reálian, miben és miért nem lehetünk versenyképesek, de ki sem merték mondani, hanem kitaláltak a blöfföt, legyen Európa a tudományban az első.
Azt azonban nem tisztázták, hogy miért nem lehet Európa versenyképes. Máig az sem tisztázódott, hogy mit tekintsünk Európának.
Ha ezt megvizsgáljuk, tisztázódott volna, hogy az eleve kis Európa három nagyon eltérő kultúrára oszlik. A puritánra, a mediterránra és a kelet-európaira. Ez a három kultúra annyira eltérő, hogy még a kereszténységük sem lehetett közös, nemhogy az agglomerációra való képességük.
Azt, hogy Európa nyugati és keleti fele alapvetően két eltérő kultúra, már a nyugat-európai agrártechnikai forradalom után kiderült. Ezt vettük tudomásul a kereszténység kettészakadásával.
Az óceánok meghódítása és a két Amerika beépítése nyilvánvalóvá tette, hogy nem a Földközi Tenger, hanem az Atlanti Óceán a súlypont. Ennek megfelelően a nyugati kereszténység is kettészakadt. A protestáns népek fölénye egyre nyilvánvalóbbá vált. A mediterrán térség pedig egyre inkább lemaradt. E két nyugat-európai kultúra dinamikájának különbsége nem is annyira a kontinensünkön belül, mint a két Amerikában és Ausztráliában vált nyilvánvalóvá. A volt angolszász gyarmatokban az egy főre jutó nemzeti jövedelem négyszerese a latin-amerikai országokban elértnek. Ma Észak-Amerikában fel sem merül, hogy a latin-amerikai országokkal alkossanak közösséget.
Messze mentem annak indoklásban, hogy a három európai kultúrát eleve nem lehet közösséggé szervezni.
De, aki közösséget szervez, annak ilyen messze kellett volna menni.
Ezzel szemben az Európai Közösséget a hidegháború szülte. Vagyis egy átmeneti politikai megosztottság, aminek semmi köze nem volt a kulturális határokhoz. Mivel a nyugat-európai népeknek, a frontvonal nyugati oldalán félni kellett a Szovjetunió katonai erejétől, egy táborban kényszerültek, Akárcsak a front másik oldalán jelen volt mindhárom európai kultúra, mindhárom keresztény vallás.
A hidegháború idején tehát természetes volt az egy táborhoz való tartozás, függetlenül attól, hogy kulturálisan mennyire tartoznak össze. Ennek ellenére azt az összetartozást alapnak tekintették. Ez a hidegháború végén is fennmaradt, azzal, hogy bolsevik táborhoz tartozók is a Nyugathoz tartozóknak érezhették magukat. A végén már nemcsak a Balkáni államokra, de még Törökországra és Ukrajnára is számított a brüsszeli vezetés.
Az EU csak terjeszkedett, szinte minden tagságra vágyó ország számára teljesíthető, de nem végiggondolt feltételek mellett.
Így lett az EU-nak 27 tagja és még számos felvételre számító ország.
Az EU tagság Maastrichtben meghatározott feltételei komolytalannak bizonyultak. A betartásuknak nem volt semmi biztosítéka, annak ellenére, hogy az sem jelentett volna semmi garanciát.
Az EU költségvetésnek a legnagyobb tételét az idejét múlt, eleve rossz agrárhelyzet dotálására fordították, az exportra éhes nyugat-európaiak a mezőgazdaságot magas védővámokkal és kvótákkal védték.
Aki az EU 27 tagországát, már jelenleg is, az áruk és személyek mozgásánál szorosabb unióban akarja összefogni, minden realitás érzékét elvesztette. Már a munkaerő szabad áramlása is katasztrofális helyzetbe hozta azokat a tagországokat, amelyekben a bérszínvonal a harmadát sem éri el a fejlettekének. Ez ugyan a fejletteknek jó, amíg meg tudják akadályozni, hogy munkahelyet nem találók is oda meneküljenek. Az elmaradottabbaknak is jó rövidtávon, mert munkát kapnak azok is, akik otthon feleslegesek, és jelentős megtakarított pénzt küldenek vissza a családnak. Ezért a kormányaik örömmel fogadják. De ennél sokszorosan nagyobb veszteséggel és kárral jár az, hogy az eleve hiányzó tehetségek is elvándorolnak. Márpedig az utolérésben semmi sem jelenet nagyobb féket, mint tudomány és a munkaerő elvándorlása.
Az egységes tőkepiac pedig elbukik a tagállamok nacionalizmusán. A kevésbé fejlettek ugyan örömmel fogadják a fejlettek tőkéjét, de hisztérikusan védik a saját gazdasági zászlóshajóik nemzeti tulajdonlását.
Összefoglalva:
Már az EU is túllépett azon a határon, amit a tagjainak heterogenitása megenged. Türelemre, nem további lépésekre lett volna szükség.
A taglétszám mennyiségétől megrészegülve, létrehozták az 15 tagból álló euró övezetet is. Ennek ötlete és feltételei nem voltak végiggondolva.
A 2010-es pénzügyi válság aztán megmutatta, hogy a 15 euró övezeti tagországnak legfeljebb az északnyugati fele alkalmas arra, hogy közös pénzük, bankjuk legyen.
Azt, hogy mik a közös valuta feltételei, nem gondolták végig, pedig egyértelmű, hogy közös valutájuk csak közös kultúrájú, hasonló fejlettségi szinten lévő országoknak lehet. A közös kultúráról és a hasonló fejlettségi szintről azonban az euró övezet 15 országában szó sem lehet. A finnek és a görögök közös pénze kabarében mehetne el, de nem a valóságban. Nem kisebb ostobaság az inflációtól hisztérikusan félő németek és azt természetesnek tekintő olaszok közös valutája is.
A meggondolatlan lelkesedéssel összetákolt euró övezet egyrészt lehetővé tette, hogy a kevésbé fejlett, eleve könnyelmű pénzkultúrájú tagországok menthetetlen adóság- verembe essenek, másrészt az a soha vissza nem fizethető adóság a könnyelműen hitelező fejlett tagországok fejlődését is hosszú évekre lefékezze.
Az euró övezet könnyelmű létrehozása, és működtetése évtizedre visszaveti Európa egészének fejlődési ütemét. Soha el nem képzelhető mértékben lerontja a Távol-Kelethez viszonyított helyzetét.
Az Európai Unió sietett, ennek következtében elvesztett néhány évtizedet.
Az igazságot elfedő trükk
Kopátsy Sándor EG 2011-12-07
AZ IGAZSÁGOT ELFEDŐ TRÜKK
Hatvan éve jelent meg Rácz Jenő és Bródy András közgazdasági könyve. Akkor még mérnökként olvastam, de örökre helyre billentett. Ebben a könyvben olvastam először, és az óta utójára, hogy miden osztálytársadalomra jellemző egy mutató, a nemzeti jövedelem és a nemzeti vagyon aránya. Ez a mutató az adott természeti környezetben állandó, a fejlődés során nem változik. A melegebb éghajlaton kevesebb, a hidegben nagyobb, de 3 és 4 között változik. A hideg éghalton azért magasabb, mert nagyobb vagyonigénnyel jár a hideg elleni védekezés, és az átteleléshez szükséges tartalékolás.
Azonnal megértettem, hogy ez azt jelenti, hogy a társadalmi és gazdasági fejlődés során párhuzamosan nő a nemzeti jövedelemmel a nemzeti vagyon is. Az adott ország számára nemcsak a nemzeti jövedelmet kell újratermelni, hanem a vagyont is. Az újratermelési mérleget egy lakosra jutó vagyonra, és jövedelemre kell számolni.
Sajnos, az elmúlt hatvan év során még nem találkoztam. A nemzeti jövedelmet ugyan néha egy lakosra is megmutatják, de a modelleket mindig országokra készítik, és a nemzeti vagyon változását még így sem teszik mellé.
Ennek következtében, minden olyan ország esetében, ahol változik a lakosság száma, hamis képet mutatnak. Ahol növekszik a lakosság, ott szépítik a valóságot, ahol csökken a ténylegesnél kedvezőtlenebb a kép.
Ez az elméleti és gyakorlati hiba különösen félrevezető a jelenkorban, amikor az elmaradó társadalmakban az elviselhetőnél tízszer gyorsabban nő a népesség, a világ gyorsan növekvő kétötödében pedig stagnál. Az utóbbiban azonban jelentős a befogadás.
A gazdasági statisztika sok esetben a sikert kudarcnak, a kudarcot sikernek illusztrálja. Pedig a valóságban nagyon egyértelmű a helyzet.
A világ háromötödében, ahol a megengedhető néhány ezreléknél tízszer gyorsabban nő a népesség, egyértelmű a fokozódó lemaradás, a stagnáló kétötödben pedig gyorsabb a fejlődés, mint történelmünk során valaha volt.
Illusztráció képen lássunk néhány adatot a The Economist legutóbbi számából.
2010-2011 évekre közli a várható növekedési adatokat. Mint mindig most sem az egy lakosra, hanem az ország egészére vetíti a növekedést. Ha a közölt növekedést egy laksora jutó jövedelemre, és vagonra módosítjuk, szinte ellentétes eredményre jutunk.
Először a két kiemelkedően gyorsan növekedő ország adatait nézzük.
Kínában a két év átlagában 8.5 százalékos az ország nemzeti jövedelmének növekedése. Ezzel szemben Indiában 7.5 százalék. Ha figyelembe vesszük a lakosság növekedését is, ami Kínában 0.4, Indiában 1.6 százalék már alapvetően módosul a kép. Az egy laksora jutó jövedelem Kínában 8.1, Indiában 5.9 százalék.
Az alapvető különbség azonban akkor válik nyilvánvalóvá, amikor az egy laksora jutó vagyon szinten tartását is figyelembe vesszük, ami legyen a nemzeti jövedelem háromszorosa. Ez esetben, Kínában egy laksora 6.9 százalékkal több elosztható jövedelem jut. Indában viszont csak 1.1 százalékkal több marad. Vagyis a fenti két ország nemzeti jövedelmének csak 1 százalékkal lassabb növekedéséből, az eltérő népességnövekedés hatására évente 5.8 százalékkal kevesebb elosztható jövedelem jut egy lakosra. Kínában 6.9 százalékkal nőhete a lakosság jövedelme, Indiában viszont 1.1 százalékkal. Ehhez még tegyük hozzá, hogy Kínában ötször akkora a megtakarítási hányad, mint Indiában. Kínában az egy laksora jutó nemzeti vagyon gyorsan nő, Indiában pedig csökken. Vagyis két ország nemzeti jövedelmének hasonló növekedése mögött is óriási eltérés mutatkozik csak annak következtében, hogy az egyikben évente 1.2 százalékkal gyorsabban nő a lakosság.
Már többször leírtam, számokkal bizonyítottam, hogy az egy laksora jutó jövedelem és vagyon az országos szinte stagnáló gazdaságban is gyorsabban nő, mint az Egyesült Államokban. Most is nézzük meg e két állam, hogyan áll egymással szemben.
Az Egyesült Államokban, ebben a két évben közel 2 százalékos növekedést vártak. Ma már csak ennek a felét, de fogadjuk el a pár héttel korábbi adatot. Japánban pedig 1 százalékos növekedést várnak. Tehát Az előbbi ország évi 1 százalékkal gyorsabban nő. De hogyan néz ki, ha egy lakosra vetített jövedelmet, és vagyont számolunk? Előbb csak a jövedelmet. Ez a mutató mind az Egyesült Államokban, mind Japánban éves 1 százalékos növekedést mutat. Ha azonban a nemzeti jövedelem háromszorosát kitevő nemzeti vagyont is számításba vesszük, fordul a kép. Japánban évente 4 százalékkal nő az egy laksora jutó vagyon, az Egyesült Államokban pedig csupán 1 százalékkal. A valóság pedig ennél is rosszabb. Egy laksora vetítve, Japán a világ legnagyobb hitelezője a külföldiek felé, az Egyesült Államok pedig már többel tartozik kifelé, mint amekkora vagyona, hitele van külföldön.
Talán ennyi is elég annak illusztrálására, hogy a közgazdaságtan nem képes lépést tartani a korral.
A Nemzetközi Valutaalap és hazánk
Kopátsy Sándor EG 2011-12-09
A NEMZETKÖZI VALUTAALAP ÉS HAZÁNK
Történelmi előzmény.
Köztudott, legalábbis az illetékeseknek tudni kell, hogy a Nemzetközi Valutaalap, röviden IMF, a liberális gazdaságpolitika fellegvára, kezdettől fogva annak a szellemében működik. Az a működése olyan sikeres volt az utóbbi ötven évben, hogy pénzügyi válságba vitte az egész Nyugatot. 2008-ban nyilvánvalóvá vált az, ami előtte 1929-ben, hogyha a piac nincs erős állami kontrol alatt, olyan méretűvé válik a munkanélküliség, amit az érintett társadalmak, mindenek előtt a fél-perifériák nem tudnak, de nem is hajlandók elviselni.
A pénzügyi piacok korlátlan szabadsága ellen már a nagy gazdasági válság előtt fellázad két mediterrán, gyarmattartó ország, Portugália és Olaszország. Az egész tőkés világot megrázó gazdasági válság hatására, az élükön Németországgal, és Japánnal, szinte minden fél-perifériához tartozó ország fasiszta lett, nagy legalábbis a politikai hatalom által irányított gazdaságra tértek át. Ebben az irányban modult el az Egyesült Államok is, Roosevelt elnöksége alatt. Ezek közös elsődleges célja a foglalkoztatás növelése, és a jövedelmek közti különbségek mérséklése volt.
Az Egyesült Államok kivételével azonban minden rendszer nacionalista, ez erősebbeké imperialista lett. Szerencsére ezek a második világháborúban elbuktak, de elbukott a liberális gazdaságpolitika is.
Bebizonyosodott, hogy a nagy, több éves háborúban a piacgazdaság működésképtelen, ezért a háború végére a fejlett, demokratikus, polgári társadalmak gazdasága, legfőbb képen a foglalkoztatás politika és pénzügyei szigorú állami irányítás alá kerültek. Ez ugyan a háború után fokozatosan felpuhult, de jó két évtizeden keresztül jellemző maradt. Máig nem vált felismertté, hogy az újjáépítési szakasz a tőkés osztálytársadalmak történelmének legsikeresebb ideje volt.
Ebből az a társadalomtudományi törvény vált igazolttá, hogy a tőkés osztályuralom csak akkor nem osztályelnyomó, ha hiány van a munkaerőben. Az ipari forradalom óta az 1940-70 közti harminc év volt az egyetlen tartós kivétel. Ebből kellett volna levonni korunk legfontosabb tanulásgát, hogy össznépi demokrácia csak ott lehet, ahol az állam gondoskodik a magas foglalkoztatásról. Ez szűnt meg 1980-ra a demokratikus Nyugaton és 1990-ben, a hidegháború végével a szocialista rendszerek bukásával, a hidegháború másik oldalán is.
Ettől kezdve elszabadult a liberális pénzpiac uralma. Egyre nőtt a pénzügyi szektor hatalma az egyik, a gyenge munkaerő munkátlansága a másik oldalon. A korlátlan mozgásszabadságot élvező pénzügyi szektorról aztán 2008-ban kiderült, hogy alkalmatlan a társadalmi egyensúly fenntartására. Még három évet kellett látni, hogy Európa nyugati felén is szétesik a pénzpiac korlátlan szabadságára épülő rendszer.
Azt, hogy a pénzpiacok korlátlan uralmát meg kell zabolázni, hogy növelni kell a foglalkoztatást, mert e nélkül nincs kiút, a közvélemény érzi, látja. Hetven éve nem volt olyan erős és széles a tömegek pénzvilág elleni hangulata, mint jelenleg az egész Nyugaton. Ezt nem lesz képes megállítani nemcsak a pénzvilág, de a liberális politika sem.
A közhangulat, mindenek előtt a demokráciákban, ahol ezt nem lehet megkerülni, erőszakkal elnyomni, ki fogja kényszeríteni a magas foglalkoztatást. Azt pedig nem lehet elérni a liberális gazdaságpolitikával. Ezért ennek a politikai hatalma fog elsőször megszűnni.
Csak olyan rendszernek lehet ereje, tartós hatalma, de még jó pénze is, amelyik úgy valósít meg 70 százaléknál magasabb foglalkoztatást, hogy ezen a szinten belül se legyen nagy a gyengébb minőségű munkaerő foglalkoztatása.
A Nemzetközi Valutaalap megítélése.
Ha valamely világszervezetet a pénzvilág hatalmát képviselőnek lehet tekinteni, akkor a Nemzetközi Valutaalap az első.
Ráadásul a hatalma a fél-perifériákon a legnagyobb. Nálunk is. Már az új gazdasági mechanizmus, de különösen a rendszerváltás óta a magyar közgazdászok a liberális gazdaságpolitika hívei voltak. Ez a rendszerváltás előtt természetes nemzeti érdeket szolgált, hiszen a hisztérikusan piacellenes rendszerben a piac minden erősítése szabadságharc volt. A rendszerváltás után azonban átestünk a másik végletbe. A magyar közgazdászok élcsapata még a liberális, fejlett Nyugaton is lelkes liberálisnak számíthatott.
Nem csoda tehát, hogy a rendszerváltás után az IMF kedvenceinek, a liberális SZDSZ, és egyre inkább azzá váló MSZP kedvencei lettek. Ezért aztán 2010-es választási eredményt katasztrófaként éle meg az IMF helyi csapata is. A csúfos verességet szenvedett szoclib erők egyetlen hazai támasza az IMF maradt. Természetes volt tehát, hogy az itteni csapatuk őket szerette volna támogatni. Ők a magyar gazdaságpolitikai struktúrában élvezett kapcsolataikat akarták céljuk érdekében hasznosítani.
A legtermészetesebb, hogy az IBM itteni csapata az előző kormány érekében kívánt továbbra is munkálkodni. Ezt pedig egyetlen kormány sem tűrhette. Ezért lépni kellett.
Taktikai hibának tartottam, hogy a kormány azonnal tudtára adta a budapesti csapatnak, hogy mi a hatásköre, mibe, hol nézhet bele. Ők nem azért vannak itt, hogy a megbukott kormányt szolgálják, hanem bármennyire nem tetszik, nekik a mindenkori kormány a partnerük. Ezért tisztázni kell, hogy mennyire eszik ezt tudomásul. Közöljük, hogy ki, hol miben állnak rendelkezésükre. De ne az ellenzékkel, hanem a kétharmados többséget élvező kormánnyal működjön együtt, ne annak lejáratásában, hanem gazdasági sikereiben adjon segítséget. A múltat felejtsük el. Ha ebben meg tudunk egyezni, nem lesz probléma, de ha nem, mi az IMF-től egy másik, politikailag semleges csapatot kérünk. Ha önök buzgón támogattak egy olyan, átmenti kormányt, amelyiknek semmi esélye nem volt arra, hogy kormányon maradhasson a következő választáson, a mostani helyzetben olyan kormánnyal kell együttműködni, ami minden valószínűség szerint nem négy évre szól.
Mivel ezt a kompromisszumot elmulasztottuk, megromlott a viszony. Az óta az IMF-nek új elnöke van, aki azért nem annyira keményen liberális kellett volna tárgyalni a viszonyunk rendezése érdekében. Minden bizonnyal megértette volna, hogy miért fordulunk hozzá.
A rendezetlen viszony nekünk a drágább.
A hitelminősítők felébredtek
Kopátsy Sándor PG 2011-12-06
A HITELMINŐSÍTŐK FELÉBREDTEK
Három nappal az EU miniszterelnökök válságtanácskozása előtt a hitelminősítők felébredtek. Figyelmeztették az EU négy erős tagját, hogy fontolgatják a leminősítésüket. Végre felmérték, hogy mekkora a veszély, és mekkora a politikai vezetők félelme a visszavonulással járó óriási veszteségektől.
Pedig nem kell nagy szakértelem hozzá, hogy az euró övezet négy mediterrán tagállamának az államadóssága soha nem lesz visszafizethető.
Brüsszelben nagy a felháborodás, hogy éppen most ijesztik meg a pénzpiacot, amikor bátorításra volna szükségük. Elfelejtik, hogy a hitleminősítőknek nem az a feladatuk, nem azért fizetik őket, hogy eltussolják a veszélyt, hanem tárják fel a kockázatot.
Az EU erős tagjait nem azért kell leminősíteni, mert nem tudják visszafizetni az adósságukat, hanem azért, mert politikailag és pénzügyileg bele fognak rokkanni, ha kiderül hogy a több ezermilliárd eurós követelésük a mediterrán országokkal szemben behajthatatlan. Ezt követően pedig több éves stagnálás következik. Ez pedig az EU tagországok, mindenek előtt az euró övezet jelenlegi tagállamait súlyosan fogja érinteni. A reális felmérés azt jelenti, hogy Európa egész nyugati fele a négy volt angol gyarmathoz képest is lelassul, a távol-keletiek pedig elhúznak mellette. A reális kép tehát sokkal szomorúbb, mint amint a leminősítéssel való fenyegetés jelez.
Azt fel sem lehet mérni, hogy milyen politikai következményei lesznek annak, amikor a négy mediterrán ország mindegyikéről kiderül, hogy fizetésképtelen. Ennek nyilvánvalóvá válása az euró övezetből való kilépést, 20-40 százalékos életszínvonal visszaesést fog jelenteni. A lakosságuk már most is zúgolódik, sztrájkol, de még nincsenek erőszakos cselekmények.
Arról nincsen tapasztalat, hogy milyen lesz a reagálás a hitelezők körében. Minden bizonnyal az EU kemény magjához tartozó országok egyhamar nem lesznek újra könnyelmű hitelezők, drágább lesz a hitel. Ez súlyosan fogja érinteni az EU dél-keleti térségének országait, köztük Magyarországot is.
Az euró övezet, a mediterrán országok nélkül, ha kiheverte a válságot, megerősödve tovább működhet. Ki fog derülni, hogy a közös pénz ötlete nem volt rossz, csak a tagság meg nem válogatása volt súlyos hiba. Ezért azonban még öt év múlva is nyögni fognak.
Egyelőre még addig sem jutottak azonban el, hogy erősebb kontrol, nagyobb szigorúság sem lehet elég. Az ugyan hiba volt, hogy az ellenőrző mechanizmus nem volt működőképes, de azon semmi sem lehet képes segíteni, hogy a németeknek meg a görögöknek nem lehet közös pénzük.
Sajnos a brüsszeli vezetés máig nem képes megérteni, hogy Európa nyugati felének közös uniója nemcsak helyes, de az egyetlen járható út. Ez azonban gyorsan nem járható.
Az áruk és a személyek szabad mozgása megoldható, fenntartható, de a szabad munkaerőpiac még nem. A közös valuta és bank azonban elhamarkodott volt. Erre legfeljebb évtizedek múlva kerülhet sor.
Az is baj, hogy a tagországok nyelve eltérő, de ennél sokkal nagyobb, hogy a mentalitásuk is az.
Az EU csúcson való viselkedés
Kopátsy Sándor PG 2011-12-10
AZ EU CSÚCSON VALÓ VISELEKDÉS
Tegnap válságcsúcsot tartottak az EU országok vezetői. Ez a csúcstalálkozón a miniszterelnökünk egyértelműen úgy viselkedett, mint aki védi a tagországok függetlenségét, de egyezett bele a csatlakozás parlamenti vitájába. Annak, hogy a lelkesedés látszatát elkerülte, igaza van, mert az elfogadott határozat ugyan jó irányba tett lépés, de az euró övezet továbbra is hibás vágányon maradt, továbbá sem a magyar alkotmány, sem a magyar közfelfogás szerint a miniszterelnöknek erre nincs felhatalmazása.
Ugyanakkor Orbán jó politikus marat, akinek a tetteit mindig elsősorban a hazai közvélemény támogatásának megnyerése, és támogatásának megtartása motiválja. Az ország gazdaságpolitikájának a világgazdasághoz így is, úgy is igazodni kell, de aki ezt lelkesen túllihegi, itthon politikailag rosszul vizsgázik.
A magyar liberálisok nem azért buktak meg, amit csináltak, hanem sokkal inkább azért, mert tetteiket azzal magyarázták, hogy nincs szabad akaratunk, a világ erőivel szemben tehetetlenek vagyunk. Elég volna végignézni az elmúlt húsz év politikai okosainak névsorán, miért tűntek el. Azért, mert nem tartották őket elég magyaroknak.
Magát a határozatot örömmel fogadtam, annak ellenére, hogy a meghatározott feladatok végrehajtása nem reálisak. Akik megfogalmazták, nem gondolták végig, hogy a mediterrán országok nem lehetnek képesek ezt a gyökeres fordulatot végrehajtani.
A két határozat két fő céljával ugyan elvileg egyetértek. Végre azt határozták el, amit az euró övezet szervezésekor kellett volna. Fel sem venni azokat, akik ezek betartására eleve alkalmatlanok. Az óta pedig még inkább azzá váltak. Naivak voltak a közös valuta megteremtői, akik most sem gondolták végig, hogy a szigorú költségvetésis egyensúlyra, és a közös bank által engedélyezett államkötvény kibocsátásra eleve képtelenek voltak. Legfeljebb azt várhattuk volna el, hogy kimondják, hogy erre ma még sokkal kevésbé alkalmasak.
A most elkövetett hiba, hogy nem mondták ki nyíltan, hogy a négy mediterrán országtól nem lehet elvárni, hogy a valutaövezetben maradva, néhány éven belül létre tudják hozni a pénzügyi helyzetüket.
Nézzük csak meg a két követelmény realitását.
Ami a költségvetési egyensúlyt illeti.
Azt végre belátják, hogy a költségvetési hiány eddigi laza kezelése elméleti és gyakorlati ostobaság volt. Ki kell mondani, hogy az EU egészében a minimális költségvetési hiány nem engedhető meg, az elszabadult költségvetési lazaságot fel kell számolni. Az elviselhetetlen eladósodást csak hosszú évekig tartó költségvetési többletet lehet teremteni. Adósságot ugyanis abból származott, hogy az euró övezet mediterrán országai többet költöttek el otthon, mint termeltek. Mára az eladósodás olyan nyilvánvalóvá vált, hogy csak nagyon magas kamatokkal lehet fenntartani. Ezek terhe azonban már elviselhetetlenné vált. A további költségvetési hiány azt jelenti, hogy az állam a jövedelménél továbbra is többet költ, gazdagabban él, mint amilyen gazdag. Ettől még magasabbak lesznek a kamatok, még lehetetlenebb a törlesztésük.
Tisztában vagyok azzal, hogy a meghirdetett fél százalékos hiány betartása teljesíthetetlen. Ennek bevallásához őszintesége lenne szükség. Az Európai Unió tagállamai a kultúrájukban és gazdasági fejlettségükben annyira heterogének, hogy egyelőre csak közös piacuk lehet reális, de közös valutájuk kalandorság volt. Maximum a AAA minősítetteknek lehet reális. Ezért azt kellett volna kimondanák, hogy közös pénzük csak a közös szinten minősített országoknak lehet. De a fél százalékos költségvetés azok számára sem elérhető már a következő évben.
Az euró zóna mediterrán országai csak visszatérve a nemzeti valutájukra, és annak jelentős inflációval érhetik el az államadósságuk elviselhető szintre való csökkentését. Azzal, hogy az erejüket sokszorosan meghaladó mértékben eladósodott mediterrán országok számára azt a módszert írják elő, ami az erőseknek megfelel, annak a jele, hogy a brüsszeli vezetők nem vették tudomásul, hogy a nagyon eltérő kultúrájú és gazdagságú országokra nem lehet azonos normákat alkalmazni.
Ideje volna tudomásul venni, hogy a modern gazdasági élet nagy találmánya az infláció, a jegybanki pénzteremtés, de ennek nincs közös optimuma. Az erősek számára, különösen, ha keményen puritánok, nagyon alacsony a számukra optimális infláció. Ettől távolodva, egyre nagyobb az optimális infláció attól függően, hogy mennyivel vannak lemaradva az élvonaltól, és milyen messze vannak a puritán viselkedéstől. Ha egy fél-perifériába tartozó, mediterrán országtól olyan inflációt követlenek, ami a fejlettek számára optimális, az belerokkan.
Ennek a megértésével nem találkozok a jelenlegi közös határozatban. Azzal, hogy minden tagországra azonos követelményeket állítanak, még nagyobb katasztrófa felé hajóznak. Közös valutájúak csak a viszonylag azonos gazdasági szintű és puritán államoknak lehet. A kevésbé fejletteknek, és még nem is puritánoknak csak saját valutájuk lehet, aminek az átlagosnál nagyobb inflációjával, és csak belső eladósodással teremthetnek jobb költségvetési mérleget.
Ami az államadósságot illeti.
Az államok eladósodásának fogalmát kellene először tisztázni. Ebben azonban nem történt előrelépés.
Mégis örömmel olvastam, hogy az államkötvények kibocsátást az Európai Központi Banknál történő engedélyezéshez kötik.
Előbb azonban azt kellene tisztázni, hogy milyen minőségi különbség van az állam külső és belső eladósodása között. A hazai piacon eladott államkötvény minőségében más, mint a külföldi hitelezőknek eladott. Csak az utóbbit kötném engedélyezéshez. Amíg a belföldi lakosság és vállalkozások felé eladott államkölcsön nem pénzteremtés, a külföldieknek eladott hitel emisszió, külföldi forrásból származó jövedelem. A kettő összeadása elemi matematikai hiba, sőt félrevezető szélhámosság.
Ugyan nem ide tartozik, mégis azt kell hozzátenni, hogy az ingatlanárak emelkedése is emisszió, mivel az a bankok felé magnövekedett hitelfedezet, azaz jövedelmet teremt.
A külföldi eladósodás két formájának elegye az ingatlanokra adott külföldi hitel. Ezt követték el az előző magyar kormányok. Akinek svájci bankból származik a jövedelme, az nem az országban termelt jövedelemből él.
Azt a követelményt tartom helyesnek, hogy a tagországok a Központi Bank engedélye nélkül külföldi hitelezőknek ne adhassanak el állampapírt.
A tényleges helyzet nem engedi meg, hogy az euró övezet mediterrán tagjai tagok maradhassanak. Nem kellene nagy fantázia annak megértéséhez, legfeljebb bátorság, hogy bevallják, a négy mediterrán ország tagsága a követelmények teljesítésére alkalmatlan. Azok csak a kétszámjegyű leértékelt valutával, és átmenetileg kétszámjegyű inflációval, vagyis kétszámjegyű fogyasztáscsökkentéssel állhatnak talpra. Ezt a tényt, nincs bátorsága a brüsszeli vezetésnek bevallani.
Ami a liberalizmus jövőjét illeti.
A magyar szoclib, valójában liberális, ellenzék nincs tisztában azzal, hogy semmivel sem tehet a Fidesznek, konkrétan Orbánnak nagyobb szívességet, mint azzal, ha túlzott nacionalizmussal vádolja. Orbán erejét a jobbközép, mérsékelten nemzeti, mérsékelten konzervatív magyar társadalomra való hangolódása adta, és adja. Szerencséjére ezt nem neki kell hangsúlyozni, túlharsogja a liberális tábor, amelyik még annyira sem baloldali, mint a Fidesz.
Jelenleg a fejlett Nyugat közvéleménye is rádöbbent arra, hogy a liberális politika nagyon alacsony foglalkoztatást, a munkaerő alsó negyedének szinte teljes munkátlanságát, és a kevés erősek tűrhetetlen gazdagodását hozza létre.
- - - - -
A tegnapi EU csúcs tehát jelentős, de nem más vágányon való továbbhaladást hozott a brüsszeli úttévesztés korrekciójában.
2011. december 7., szerda
Mezőgazdaság
Kopátsy Sándor EG 2011-12-06
A MAGAR UGARNÁL SZÁZSZOR JOBB A HOLLAND KERTÉSZET
A rendszerváltás legnagyobb bűne, amiért még generációkkal később is fizetni fogunk, hogy eladtuk, amire volt vevő, leállítottuk mindazt, ami vállalati szinten nem volt nyereséges, akkor is, ha munkaalkalmat és értéktermelést jelentett, és szétvertük a számunkra legnagyobb komparatív előnyt jelentő ágazatot, mezőgazdaságot. Ennek lett aztán a következménye, hogy a következő húsz évben példátlanul eladósodtunk a külföld felé, utolsók lettünk a foglalkoztatásban, és romlott az erkölcsi morálunk.
A rendszerváltás előtti viszonyokból leromboltuk, ami jó volt, és nem építettünk helyette jobbat.
Ebben az írásban csak a mezőgazdaság szétverésének következményeivel, és a kilábolás egyik módjával foglalkozom.
A bolsevik megszállás évtizediben bölcsen felismertük, hogy a bolsevik rendszer leggyengébb ágazata a mezőgazdaság. Még a lakosság lapvető élelmezési igényét sem képes megoldani, értékes nyersanyagokkal fizet minden élelmiszerért, ráadásul nincsenek is magad igényei, mindent megvesznek.
Ennek a felismerésnek köszönhetően a falvakban még mindig nagy munkaerő kínálatot foglalkoztatni tudtunk. Ismereteim szerint a 70-es évektől az egyedüli ország voltunk a világon, ahol a falvakban nem volt munkanélküliség, és jobban éltek a dolgozók, mint a városokban lakó társaik. A jobban élés ugyan nem abból fakadt, hogy nagyobb volt a fizetésük, hanem abból, hogy a munkaviszonyban töltött idő után is dolgoztak. Erre a városokban élő munkásoknak sokáig nem volt lehetőségük, a falusi lakosoknak azonban volt háztáji gazdaságuk, kalákában építhették évente a házak tízezreit. Megfogalmazásom szerint, a magán vállalkozásokat gyűlölő rendszerben az ország lakosságának fele a magánvállalkozások óvodáiban készülhettek fel a rendszerváltásra.
Vitathatatlan, hogy a hidegháború végére, a politikai és gazdasági demokrácia beköszöntésére, azaz a rendszerváltásra, nem volt nálunk jobban felkészült a csatlós országok között.
Ebből a kivételes lehetőségből azonban szinte semmit sem hasznosítottunk.
Azt a Fidesz ma már tudja, hogy eladtuk, ami leadható volt, de annak nincs jele, hogy tudatosuljon, hogy a legnagyobb kincsünket, a földet, a reális értékének tört részére zsugorítottuk. Ismereteim szerint, nincs olyan EU tagország, ahol az egy lakosra jutó nemzeti jövedelemhez viszonyítva, ilyen alacsony volna a föld ára. Márpedig annak, hogy milyen az ország agrárpolitikája, a legjobb mérce a termőföld ára. Szégyen, de az utolsók vagyunk.
A mezőgazdaság tönkretételében a rendszerváltás minden pártja részt vett.
- A liberálisoknak nincs érzékük a mezőgazdasághoz. Számukra minden ország talpköve a pénzügyi szektor.
- A szocialisták bűntudata nem engedte meg, hogy a mezőgazdaság érdekében kiálljanak. Ebben nagy szere volt annak is, hogy őket a liberális szárnyuk uralta.
- A kisgazdák számára a mezőgazdaság a múlt kisparaszti társadalma, ami már romantika. Ezekkel szövetkezett mind az Antall, mind az első Orbán kormány.
- A Demokrata Fórum agrárpolitikája talán megfelelt volna az érdekünknek, de azt megszállta Antall József és csapata.
- Az első Orbán kormány még szükségét érezte annak, hogy Torgyán kisgazdáival koalícióra lépjen.
- A szoclib koalíció három ciklusa óvakodott az agrárpolitikától, hiszen az agrárpolitikusok közül senki sem kapott szerepet.
- A jelenlegi kormányban a Vidékfejlesztési Minisztérium érzéktelen a vidéki foglalkoztatás kezelésére. Pedig ma a vidéki képzelten munkaerő foglalkoztatásánál nincsen fontosabb feladat.
- Jelenleg az ország nemzeti vagyonában példátlanul kis hányadot képvisel a földvagyon, ennek a reális értéke a magyar államadóssággal közel azonos lehetne. Az irreálisan alacsony földértéknek egyik oka, hogy nincs, illetve lehetetlen a külföldi vevők vásárlása.
Az alábbiakban erre teszek javaslatot.
Az EU-ban semmi akadálya annak, hogy a külföldiek földtulajdonlását szigorú feltételekhez kössük. Ebben az elsődleges feltétel a helyen lakás és a foglalkoztatás legyen. Ha Hektáronként három két-három fő foglalkoztatását előírnánk, néhány százezer hektár, a művelt terület egyetlen százaléka, megoldaná a tíz évre terezett foglalkoztatást. Ezen túl példát mutatnának arra, hogyan kell ma a mezőgazdasági adottságokat kihasználni.
Az Egyesült Államokban működik ilyen betelepítési törvény, ami tíz fő foglalkoztatása esetén megadja a beutazási engedélyt, még az is lehet, hogy a foglalkoztatást meglévő hazai vállaltnál hitellel növeli. Három évig eredményes vállalás után jár az állampolgárság.
A konzervatív magyar falvakban üdvös lenne a vállalkozó külföldiek megjelenése.
Értsük meg végre, hogy első királyunk sem kiárusítani akarta az országot, amikor nyugati polgárokat hívott az országba.
A földpiac ilyen korlátozott megnyitása sokkal nagyobb nemzeti vagyonnövekedést hozna, mint amennyi államadósságot pénzügyi forrásból, tíz év alatt kifizethetünk.
Most ugyan takarékoskodnunk kell, de az adósságot csak a termelés növekedéséből lehet törleszteni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)