A rendszerváltás helye a történelemben

A polgárosodásunk a 20. században... 1
Polgárosodásunk az első világháború után... 2
A magyar társadalom a második világháború után... 2
A RENDSZERVÁLTÁS A TÖRTÉNELEM MÉRLEGÉN.. 2
A liberalizmus hatalomra jutott a gazdaságban... 2
A MUNKAERŐ HARAMDÁNAK KIREKESZTÉSE A MUNKAMEGOSZTÁSBÓL.. 2
Tönkre tettük a mezőgazdaságot... 2
A nyugdíjrendszer és az egészségügy liberalizációja... 2
Összegzés... 2

Kopátsy Sándor EG 2009-05-02

A RENSZERVÁLTÁS HELYE A TÖRTÉNELEMBEN

Közel húsz éve folyik a rendszerváltás ideje, hiszen már a Németh-kormány utolsó évében elindult. Már 1989-bben világossá vált előttem, hogy átestünk az egyik végletből a másikba, és a beindult túlzott gazdasági liberalizációra még éretlenek vagyunk. Nagyon gyorsan kialakult a véleményem. Viszonylag jól éltük meg a szovjet megszállásból fakadó nagyon szűk mozgástérben, és viszonylag rosszul fogjuk megélni a liberális szabadságot.
Annak érdekében, hogy érthetővé váljon, a magyar társadalom mikor, mire volt érett, először rövid áttekintést adok az elmúlt száz év négy egymástól jelentősen eltérő négy korszákról.
A polgárosodásunk a 20. században.
A száz esztendő négy korszakra osztandó. Történelmileg nagyon rövid időszakokban nagyon eltérő helyzetben volt a magyar társadalom. Az első világháború előtt az Osztrák-Magyar Monarchiában, egy, közép-birodalomban, aminek a nyugati harmada már jórészt nyugati értelemben polgárosodott, csehek és osztrákok, középső harmadában fél-feudális közép-európai, magyar, és a keleti harmadában ortodox-keresztény kultúrájú népek éltek. Ez a kulturális, nyelvi, civilizációs, vallási keverék a 20. század elején már minden tekintetben állami tákolmány volt. Ebben azonban, a kiegyezés után a magyarság középhatalmi múltja, a maga soknemzetiségű álalmában tovább élhette romantikus birodalmi álmodozását.
Máig nem akad magyar történész, hogy az elkerülhetetlen sorsunk szempontjából a legkisebb rossz lett volna, ha 1849-ben, a szabadságharc bukása után, a császár bevezeti az Olmützi Alkotmányt, vagyis a magyar történelmi állam etnikumainak megfelelően osztódik. Erdély, mint soknemzetiségű politikai egység, önállósodik, akárcsak a horvát bánság és a szerb vajdaság. Ezt követően csak Szlovákia önállósulása maradt volna a vesztett világháborút követő rendezésre.
Kik voltak polgárok az első világháború előtti Magyarországon?
Az egyedüli dinamikusan fejlődő, az ország egészét átszövő polgárság az ország lakosságának mintegy hat százalékát kitevő zsidóság volt. Köztük azok is, akik még nem emelkedtek polgárokká, de azon az úton voltak, nagy igyekezettel magyarosodtak. A kiegyezés után a nyugtosodás páratlan dinamikájú élcsapata voltak. Amire mi, e békeidőből büszkék lehetünk vagy közvetlenül, vagy közvetve a zsidóságnak volt köszönhető. Nekik köszönhettük az iparosítást, a tudományos és kulturális eredmények aránytalanul nagy hányadát. Elég volna arra gondolni, hogy a két kor legnagyobb magyarja, Ady és Bartók támogatói, művészetük közönsége, olvasótábora nagy többségében a zsidó polgárságból állt. Mi lett volna a két zseniből a szidó polgárság nélkül?
A nyugati értelemben vett polgárságot képviselték betelepítésük óta az Erdélyben és a Felvidéken élő szászok. Ők azonban szinte izoláltan éltek, alig volt társadalmi kapcsolatuk az ország többi etnikumával. Máig nem tudatosult, hogy a szászok szinte nyugat-európai társadalomba zárkózva éltek. Az ország közvéleményei alig tudott róluk. Amíg a magyar zsidóság az élesztő szerepet játszotta a magyar társadalomban, addig a szászok nyugati életformája alig hatott az ország többi etnikumának a polgárosodásra.
Azt, hogy a parasztság polgárosodása is a magyar polgárosodás egyik jelentős formája lehet, fel sem merült. A mély hallgatásnak az egyik oka, hogy parasztság polgárosodásának első lehetőségei az oszmán hódoltsági területeken, mindenek előtt az alföldi paraszt-városokban nyílt alkalom. Az ország felszabadulás sután azonban a parasztság polgárosodását igyekeztek eredeti állapotában visszaszorítani. Egyetlen kivételt a határőrvidék lakossága jelentett. Még nem akadt egyetlen magyar történész, aki feldolgozta volna, hogy a határőrvidék lakossága mennyivel előtte járt az ország többi része előtt. Ott volt nemcsak az anyagi jóléte, de az iskolázottsága is messze az etnikai testéveiké ellőtt. A határőrvidéken, a Bácskában és a Bánáton életek a leggazdagabb, a legmagasabb arányban iskolázott magyarok, románok, szerbek és románok. Ennek nyomai Temesváron még ma is észlelhetők, pedig a svábokat kitelepítették.
Végül speciális, nem nyugati típusú polgári szerepet játszott, az oszmán megszállás alatt alakult paraszt-polgár városok lakosságának felső tizede. Ezt a parasztpolgárságot a politikai hatalom azonban nem engedte szerephez jutni a nagypolitika.
Összegezve. Az első világháború előtti Magyarországon, az ország lakosságának alig felét kitevő magyar etnikum nyugat-európai értelmű polgárosodása a zsidóság kezébe volt letéve.
Polgárosodásunk az első világháború után.
A magyar zsidóság politikai és gazdasági súlyát bizonyította a polgári és a bolsevik forradalomban játszott hangadó szerepe. Sajnos, ezt a tényt a magyar arisztokrácia, és főleg az úri középosztály ösztönösen megérezte. Ennek hatására vált már Szegeden az ellenforradalmi erők egyik alapfeladatává a zsidóség társadalmi és gazdasági szerepének felszámolása, ami a magyar polgárosodás felszámolását jelentette. Aki a zsidóság nélkül akarta a magyar társadalmat működtetni, az visszafelé fordította a történelem kerekét.
Amennyit sírtunk az ország és lakossága nagyobbik felének elvesztése miatt, annyira figyelmen kívül hagytuk, hogyan alakult Trianon következtében a társadalom szerkezete.
Ezer év után először lett nemzeti államunk, az ország lakosságának nagy többsége magyar etnikumú, iskolázottságát és anyagi helyzetét tekintve az átlagosnál jobb. Vesztettünk ugyan iskolázott és jómódú magyarságot is, valamint a szászokat, a bánáti svábokat, de a nálunk is elmaradottabb nemzetiségek mind elszakadtak. Máig nem akadt magyar történész, aki kimondta volna, hogy Trianon után, az ország lakosságának átlaga mind iskolázottsága, mind jövedelme közelebb került a Nyugathoz, mint előtte volt. Vagyis az ország számára könnyebbé vált a felzárkózás, leszakadt minden kulturálisan és gazdasági téren elmarat és lemaradó térsége. Nem véletlen, hogy kilencven évvel Trianon után még nem készített senki egy olyan felmérést, hogy a Trianon előtti ország területén. Vagyis a Kárpát-medencében élők összessége mennyivel alacsonyabb jövedelemből él, és mennyivel kevésbé iskolázott, mint a jelenlegi ország területen élők.
A magyar politikai életben a parasztság polgárosodása a népi írók mozgalmában vált számottevő politikai céllá. Erdei Ferencen kívül, tudományos igénnyel, alig foglalkoztak a paraszt-polgárosodással.
A háború előtti államhatárok visszaállítása, revizionizmus, a minden társadalmi és politikai reformot megelőző cél holdkóros ötlet volt, máig nem merjük kimondani.
A zsidóság nélküli társadalmi, kulturális felzárkózás a Nyugathoz, agyrém volt. Történészeink máig nem készítenek felméréseket arról, hogy a nagyipari és a kereskedelmi teljesítményben, a nagyüzemi munkahelyek teremtésében, az adóbevételekben, milyen hányadot képviselt a zsidóság, mekkora volt a zsidók iskolázottsága, jövedelme a nem zsidókhoz képest. Vagyis hol tartott az ország a zsidóság nélkül?
A magyar társadalom a második világháború után.
A szovjet megszállás alatti negyvenöt évet csak akkor minősíthetjük, ha tisztán látjuk, hogy milyen helyzetben volt a háború után a magyar társadalom. A magyar társadalomban ötöd annyi polgár volt 1950-ben, mint 1930-ban, pedig már akkor is kevesebb volt, mint az első világháború előtt. Egyrészt eltűnt a zsidóság nagy többsége. A megmaradtak nagy többsége is csak Budapesten élt és vagyona, vagyis polgári függetlenségének anyagi alapja nélkül. Azzal, hogy a zsidóság négyötödét elpusztítottuk és kitelepültek, a svábok többségét pedig kitelepítettük, létszámában a magyar társadalom polgárságának nagy többségét elvesztettük.
Nemcsak a magyar történészek, de a közvélemény számára sem tudatosult, hogy 1950-re, döntően önhibánkból, a magyar társadalom eleve nagyon szűk polgári rétegét elvesztettük. Ha nem is sorolnak minket Jaltában a szovjet megszállási övezetbe, polgárok nélkül kellett volna polgárosulnunk. Történelemhamisítás azt állítani, hogy mi, ha megtartatjuk állami önállóságunkat, képesek lettünk volna polgárosodni.
A háború előtti zsidóságnak nemcsak a számbeli nagy többsége veszett el, de az asszimilációs törekvése is megsemmisült. Lássuk be végre, hogy a magyar népben ért iszonyú csalódásuk, és Izrael léte örökre felszámolta azt a kötődést, ami korábban megvolt. A magyar zsidóságot a két háború között mi nem engedtük, hogy polgár maradhasson, a bolsevik rendszer pedig ugyan csak rájuk támaszkodhatott, de a polgárságuk alapját, a vagyonukat elvette, őket szolgálata kényszeríttette.
A háború után a magyar társadalom nem volt annyi polgári erő, ami akárcsak a politikai ellenzék szerepét játszhatta volna. Ezt még a tényleges választási eredmények sem mutathatják, mert azok a szovjet megszállás alatt jöttek létre. A megszállást támogató, illetve elfogadó kommunisták vezérkarát a pusztítását túlélő zsidóság, a nagyüzemi munkásság harmada, valamint a szegényparasztság tizede adta. Ezek a megszállók nyomása mellett sem lépték túl a választók ötödét. Ez a kemény baloldal azonban a feltételezett nyugati szövetségesek megszállása esetén tíz százalék sem lett volna. A kemény és következetes társadalmi megújulásnak tehát nem volt támogatottsága. A korábbi rendszer hatalmát képviselő egyházak, különösen a katolikus, az arisztokrácia és az úri középosztály egységesen a régi rendszert, természetesen, mivel azt nem volt lehetséges, a fasizmus nélkül, folytatta volna. Márpedig csak ezeknek volt jelentős politikai befolyásuk.
A nyugati megszállás esetén csak a szociáldemokráciára lehetett volna számítani, de azok sem érhették volna el a szavazók tíz százalékát.
A magyar társadalom a bolsevik évtizedek alatt elért legnagyobb eredménye a munkás és paraszt fiatalok iskoláztatása. A bolsevik rendszer ugyan hisztérikusan polgárellenes volt, de, mint minden diktatúrának, szüksége volt képzett hatalmi apparátusra. A munkás- és parasztfiatalokból saját katonát, klérust, mandarint akart magának. Fogalma sem volt arról, hogy a katonák, a papok és a mandarinok világa elmúlt, a társadalom szellemi elitje, a munkaerő minőségi java már nem lehet képzett szolga, hanem spontán, feltartóztathatatlanul úrrá válik.
Itt kell tisztázni, ki a polgár?
Csak az, aki független a politikai hatalomtól. Polgár csak az, akinek a függetlenségét a vagyona, a tőkéje garantálta. Márpedig a bolsevik rendszerben eleve nem lehetett senki polgár, még az sem, aki a háború előtt az volt.
Vagyona alapján, a tőkés demokráciákban is, legfeljebb a társadalom tizede lehet polgár. A tudományos és technikai forradalom azonban sokszorosára növelte a polgárrá válás lehetőségét. Ettől kedve az is polgár lett, akinek a függetlenégét a szellemi vagyona biztosította. Márpedig egyre szélesebb réteg válik olyanná, akinek a tudására, munkájára a társadalomnak a kínálatánál nagyobb szüksége van. Ez a réteg a legfejlettebb, például a skandináv társadalmakban, a lakosság felső kétharmada. A modern társadalom nem azért polgári, mert a tőke nagy többsége a tőkés polgárok birtokában van, hanem azért, mert a társadalom szűk keresztmetszetét jelentő szellemi vagyon nagy többségét a lakosság kétharmada birtokolja.
A bolsevik rendszerben azonban a szakmai elit sem polgár, mivel azok is csak az államnak kiszolgáltatott alkalmazottként élhetnek. A papok, a katonatisztek, az állami tisztviselők nem voltak polgárok, csak tekintélyes, jól javadalmazott szolgák. A feletteseiknek voltak alárendelve. A bolsevik rendszer hatalmasságai sem voltak polgárok, mivel kötötte őket a pártfegyelem.
A pártok hatalmasai még a polgári demokráciákban sem polgárok, mert köti őket a pártfegyelem.
A magyar országgyűlésnek is csak az lehet tagja, aki lemond a polgárság rangjáról, aláírja, hogy nem a lelkiismerete, hanem a frakciója határozata lapján szavaz. Nem a szavazóit, de még nem is a saját véleményét képviseli, hanem a frakcióét.
A szovjet megszállás óriási, minden másnál nagyobb érdemének tarom, amit ma negatívan ítélnek meg, hogyha nem is eléggé, de összetörte a két háború közti úri világot. Ebben, az alkalmazott módszerek tekintetében ugyan ázsiai módszerekkel, de vazallus államok között mindegyiknél jobban vizsgáztunk. Meggyőződésem, hogy az utókor a magyar történelem legsikeresebb évtizedeinek fogja tekinteni a bolsevik rendszerben eltöltött évtizedeket.
A magyar társadalom körszerűbbé alakult annál, amit egy polgári demokratikus rendszertől a háború végét követő társadalmunktól várhattunk volna. Máig nem merte leírni egyetlen történészünk, hogy a 1945-ben tized annyi polgárral kellett elkezdeni a polgári társadalom építését, mint amennyivel az első világháború végén rendelkeztünk. A nemesi szerepéhez betegesen ragaszkodó úri középosztály pedig soha nem volt nagyobb erő, mint ekkor.
A bolsevik időszakot két részre kell osztani. Nagyon leegyszerűsítve az elsőt Rákosi-kornak, a másodikat Kádár-kornak nevezzük.
A Rákosi-kort minden a nagy többség negatívan, a Kádár-kort sokunk pozitíven, még többen negatívan ítélik meg. Az utókor reális ítéletére még várni kell. Súlyos hiba, hogy reális megközelítést még nem olvastam.
A Rákosi korról, ami lényegében csak 1947-53 közötti évekre igaz, az értékelés az idő multával egyre pozitívebb lesz. Messziről a történelem nem erkölcsi elvek, hanem az eredmények alapján fog ítélni. Ez az ítélet egészében pozitív lesz. Ennek a hat évnek köszönhetjük, hogy megszabadultunk a feudális maradványoktól, amely sokkal károsabb volt, mint az összetörésének a módja. Naivak azok a történészek, akik azt hiszik, illetve hitetik, hogy a két háború közti úri világtól emberséges eszközökkel is meg lehetett volna szabadulni. Akkor, mint a kornak tanúja, én is azt hittem. Közel hatvan év távlatából arról vagyok meggyőződve, hogy ehhez ennél etikusabb eszközök nem lettek volna elégségesek.
Ezt a vitát azonban csak akkor dönthetjük el, ha lesz rá példa. Én egyelőre ilyen példát nem ismerek. Nem ismer a történelem példát arra, hogy polgárság nélkül békés, demokratikus úton polgári társdalom felépülhetett volna.
A nyugt-európai demokráciák nem jelentenek bizonyítékot, mert egyrészt ott a középkor derekán már a lakosság hat-nyolc százaléka az államalkotó etnikumhoz tartozó polgár volt, a nemesség pedig alig haladta meg az egyetlen százalékot. A magyar társadalom eleve polgárhiányos volt, ugyanakkor a nemessége elérte a magyar etnikum tíz százalékát. A polgársága pedig soha nem haladta meg a lakosság egyetlen százalékát, de a magyar etnikumban pedig ennél is sokkal kisebb volt. A magyarok országának polgársága nemcsak tört része volt a nyugati népekének, hanem nagy többsége mindig idegen etnikumhoz tartozott. A nyugat-európai társadalmakban minden hat polgárral szemben állt egy nemes abban a társadalmi harcban, aminek gyümölcse lett a polgári társadalom. A magyar polgári társadalomban minden magyar polgárral szemben több tucat magyar nemes állt szemben a polgári társadalomért vívott harcban. Ilyen polgárhiányos államalkotó társadalom csak a lengyel és a magyar volt. Vagyis nekünk és a lengyeleknek a saját etnikumukon belül 50-100-szor nagyobb számszerű ellenséggel szemben kellett polgárosodni. Szerencsére, ebben a reménytelen harcukban az idegenekre, évszázadokon keresztül a nyugati bevándorlókra, elsősorban a germánokra, az utóbbi száz évben a zsidókra lehetett támaszkodni.
Franciaországban, ahol hatszor annyi francia polgár volt, mint nemes, mégis ki kellett űzni a hugenottákat, sorra megvívni a kegyetlen forradalmakat, mégsem mondhatják el, hogy a polgárosulásuk lépést tudott tartani a náluk is nagyobb polgár fölényű angolokkal, belgákkal, hollandokkal.
Aki nem ismeri a magyar és a lengyel társadalom polgárhiányát, és a nemesség számbeli túlsúlyát, az nem érthet meg szinte semmit a magyar történelemből. Ezt ugyan Györffi György negyven éve leírta, se senki nem értette meg.
Ezért megdöbbenéssel olvastam pár éve Gyilasz könyvét, amiben leírja, hogy Sztálin az ötvenes évek elején arra figyelmeztette, hogy nehéz lesz a forradalom sorsa Lengyelországban, és Magyarországon, mert ezekben a nemesség társadalmi befolyása óriási. Jó volna, ki okosította meg Sztálint, mert tanulhatnánk tőle.
Az sem véletlen, ugyan nem ismerjük a kieszelőket, hogy a moszkvai bolsevikok találták ki, hogy Rákosi és hívei helyett magyar kommunistákra kell bízni a rendszert, mert azokat már nem tűri sokáig a nép. Azt sem ők, sem Nagy Imre nem sejtette, hogy a szelepet is óvatosan, kis nyíláson kell tartani, mert másként pár nap után a régi erők mindent elsöpörnek.
Az 56-os forradalom egy hét alatt megmutatta, hogy nincs belső erőnk a féken tartásra. Ehhez a Szovjetunió katonai ereje kellett. Pedig 56 őszén a rendszernek már volt politikai struktúrája, hadserege, szervezett bolsevik pártja, titkos rendőrsége, de az egész nem ért semmit.
Azt, hogy a bolsevik rendszer lazítása előtt nem elég a Rákosi-rendszer brutalitása, a régi rendszer híveit nem elég internálni, a vezetőit kivégezni, ehhez sokkal keményebb eszközökre van szükség, a kulturális forradalomra. Neki volt igaza. Egyelőre csak Kínában sikerült a régi rendszer romjain a gazdaságot liberalizálni, ugyanakkor a stabilitást megtartó politikai hatalmat megtartani. De még legendásan kegyetlen kulturális forradalom után is a politikai hatalomnak a tankora volt szüksége ahhoz, hogy a diktatúra indokoltságát kétségbe vonó diákokat elhallgattassák. Kínán kívül minden bolsevik rendszer megbukott, ott pedig a történelem legnagyobb diadalát aratja.
A történészeknek azt kellene látni, hogy 1989 előtt, aki fel akarta számolni a bolsevik diktatúrát, annak el kellett tűnni. Ilyen volt a hidegháborús nemzetközi helyzet. Azt a rendszert, aminek a létrehozása lehetelten a történésznek sem szabad létrehozhatónak tekinteni.
Külön ki kell térni a zsidóság hangadó szerepére a Rákosi rendszer évei alatt. Ez indokolt, és a kisebbik rossz volt. Nem találunk példát arra, hogy olyan országokban, ahol szint nem is volt megmaradt zsidóság, jobb, emberségesebb lett volna a sztálinizmus. Volt alkalmam ismerni a kor néhány nem zsidó bolsevikját. A többségük ráadásul ostoba is volt.
Azt a jelenlegi liberális politikusainknak kellene legjobban értékelni, mint jelentettek az alábbiak.
- Az a rendszer kétmillió munkahelyet teremtett, ráadásul ezek többsége olyan munkaerő volt, amelyiket a jelen rendszert tartós, reménytelen munkanélküliségre kárhoztat. Azóta sem ismerünk olyan demokráciát, amelyik ilyen gyorsan munkához tudta volna juttatni a munkaképes lakosság ilyen nagy hányadát. Ma is minden országban jelentős a képzetlenek munkanélkülisége.
- Felszámolták a falusi munkanélküliséget. Ezt egyetlen viszonylag szegény országban évtizedek alatt sem oldotta meg a demokrácia.
- Maga Rákosi, és szűkebb köre ugyan nem volt híve a munkás és paraszt fiatalok ilyen mértékű egyetemre hozatalával, de mégis az ő tejhatalma alatt valósult meg a magyar történelemnek ez az egyik legnagyobb tette. Erre is csak a bolsevik diktatúrák voltak képesek.
Ezekkel a történelmi mértékű eredményekkel áll szemben a rendszer ázsiai brutalitása. Különösen erkölcsetlen, ha mi, nem zsidók a magyar zsidóság többségének elpusztítása után Rákosit embertelen zsidó diktátornak nyilvánítjuk.
Külön fejezet a Kádár-rendszer és azon belül Kádár személyének megítélése.
Sokak számára meglepő, de a Rákosi kor egyik legjelentősebb eredményét Rajt Lászlónak köszönhetjük. Ő volt a kiemelkedő alakja a népi kollégiumi rendszernek, a munkás és parasztfiatalok tízezreinek egyetemekre juttatásának. A többi eredménynél nem ismerem a hősét, ha egyáltalán volt ilyen jelentős személyi szerep. Ezt azért is fontosnak tartom, hogy rámutassak milyen ostobán ítéljük meg a történelmi szereplőket. Rajk ellen számtalanszor felhozták a második választáson történ csalásban játszott belügyminiszteri szerepét, de soha nem említik meg, hogy nála többet nem tette senki, hogy utána a magyar társadalomnak széles, munkás és paraszt származású értelmisége legyen. Az elsőnek semmi gyakorlati következménye nem lett, hiszen, ha egy-két százalékkal kevesebb lett volna a kommunistákra leadott szavazat, semmi sem történik másként, mint ahogyan történt.
Klébelsberg Kunó érdemének viszont joggal hozzák fel, hogy ő szervezte meg a tanyai gyerekek oktatását, de nem róják fel, hogy ő volt az első Teleki-kormány belügyminisztere, aki kidolgozta, és a parlament elé vitte az első zsidótörvényt, a numerus clausust. Azt hiszem helyes az ő megítélése, hiszen a két háború közt szinte minden miniszter antiszemita, revizionista volt, abban egy szereplővel több, vagy kevesebb, nem hatott az eseményekre. Viszont a tanya lakosság iskolával való ellátása történelmi tett volt, minél nagyobbat a két háború között senki nem tett. Rajk érdemét százszor nagyobbnak tartom, mint a választási csalásban játszott vezető szereplét. Az utóbbit mindenki más és minden csatlós országban megette, és nem lett hatása.
Sokkal bonyolultabb a Kádár-kor történelmi megítélése.
Nem kell sok szakértelem hozzá, hogy azon az alapon álljunk, hogy Kádárnál csak Nagy Imre lehetett volna, esetleg, jobb megoldás. De csak akkor, ha ő sem lépi túl azt a határt, aminek átlépése kínai és jugoszláv részről sürgetett szovjet katonai beavatkozással jár.
Kádáron kívül senki nem lett volna alkalmas vezető ahhoz, hogy mi legyünk a legvidámabb barakk. Még nem találkoztam olyannal, kinek lett volna ilyen ötlete.
Kádár érdemét elismerni, esetleg fontos hatással lehetne annak a magyar történelem ostoba felfogásának, melyik egyoldalú pozitív értékelést a forradalmárainkról, és az sugallja, hogy ennek az országnak mindig akkor volt jó, amikor nagy egyéniségek álltak az élén, hogy nekünk mindig és mindenkor vezérre volt, és van szükségünk. Én az ellenkezőjébe hiszek.
Kevesen tisztelik nálam jobban az olyan zseniket, mint Széchenyi, Ady, Bartók, de eszembe sem út, hogy rájuk kellett volna bízni az országot. Mindegyik iszonyú károkat okozott volna.
Minél kisebb, és lemaradtabb egy társadalom, annál jobb, ha szerény vezetője van, aki nem hiszi magáról, hogy nincs szüksége mások tanácsára. Erre volt a példám Deák Ferenc, és Kádár óta, ő. Ellenpéldám pedig szinte minden történelmi hősünk.
Minél fejlettebb és integráltabb a világ, annál közveszélyesebbek a magukat történelmi feladatra hívatottnak érző zsenik, vagy kóklerek. Ezt soha nem éreztem jobban, mint a közelmúltban. De erről majd később.
A liberális polgárság nem érti, miért él a közvéleményben tovább Kádár János tisztelete, értékelése. Pedig semmi sem értékelte úgy fel Kádárt, mint a rendszerváltást követő liberális gazdaságpolitika.
Miért szereti a nép Kádár Jánost?
Mert felismerte, hogy a magyar népnek, nem a magyar elitnek, szűk az a mozgástér, amit a bolsevik rendszer számára megenged. A nép nagy többsége szívesen dolgozna többet a munkaidő után, ha volna értelme. Igényesebb, mint amennyit a társadalmi munkamegosztásban kapott szerepe biztosít. Nem tudom szervezett munkásként mennyire ismerte a falusi nép vágyát. A falvakban, néhány módos gazdától eltekintve, akik között kevés volt, akit a falu befogadott, irigyelték a baktert, a postást, akiknek nyugdíjas állásuk volt, de marad elég idejük arra, hogy parasztok is lehessenek, akiknek volt tehenük, disznót, baromfit is tarthattak, volt pár hold földjük, és biztonságban élhettek.
Még a népi írók sem hangsúlyozták, hogy a paraszti életforma nem ismerhette a biztonságot. A szárazság, a jégverés, a talajvíz, a fagyvihar, az állatok pusztulása, a termékek piaci ára számukra nem befolyásolható tényezők voltak. Soha nem lehettek biztonságban. A Kádár-rendszer ezt a biztonságot jelentette. A termelőszövetkezettől, az állami gazdaságtól nem várhattak igényeiknek megfelelő jövedelmet, de megengedték a háztájit, aztán a saját erő házépítést.
A háztáji az ügyeseknek a havi fizetés felét, harmadát is meghozhatta. Az értékesítés pedig nem volt gond. A szocialista rendszerre jellemző helyzetben, hogy több pénz volt, mint áru a boltokban, minden terméket el lehetett adni.
A 70-es években nem volt olyan állam a világon, ahol a falvakban megközelítően annyi ház épült volna, mint nálunk. Most alig hatod annyi épül, de még biztos munkaalkalom, azaz bakteri fizetés is keveseknek jut.
A háztáji és a saját rezsis házépítés páratlan sikere nyomán megindult a gyárakban is a fusizás, a szabadidőben történő maszekolás.
A magyar szocialista rendszer szinte középutat jelentett a nyugati kapitalizmus és a keleti bolsevik rendszer között. Ezt, mind annyiszor minden tudományos elemzésnél jobban jellemezte egy vicc.
Reagen, Brezsnyev és Kádár beszélgetnek arról, hogy nálunk hogyan élnek a munkások. Az amerikai elnök szerint nálunk keresett akkor 2000 dollárt egy munkás, 1500-ból megélt, 500-at pedig megtakarított. A szovjet első titkár szerint nálunk is hasonló volt az arány. Egy munkás keresett 1000 rubelt, ha elég türelme volt sorba állni, talált a boltokban árut 700 rubelért, 300 rubelt pedig, mivel nem tudja elkölteni, beteszi a bankba. Kádár is úgy látja, hogy az arány nálunk is hasonló, egy munkás keres 5000 forintot, de mivel 7500-at költ, azt valahogy a munka után megkeresi.
Az agrárpolitikát Nagy Imre már 1953 után indította útjára. Kádár, bölcsen a baloldali népiekre bízta, akiket a pártban Fehér Lajos, a szellemi tartalommal való feltöltésben Erdei Ferenc vezetett. A magyar mezőgazdaság ugyan nem a nyugati farmergazdaságok példájára, hanem a szocialista nagyüzemek nagyon alacsony hatékonyságát kihasználva épült fel, de sikerét a hidegháború mindkét frontján elismerték. Termékei még a KGST rendszeren belül is az olajjal, földgázzal egyenlő keménységűek voltak.
A gazdaság merev, bürokratikus állami irányítása ellen már az 50-es évek elején tiltakoztak. A hangadók nagy többsége zsidó polgári családból származó, meggyőződéses kommunista volt.
A magyar történészek híresek arról, hogy az indokoltnál több dicsőséget találnak a múltunkban. Ezért meglepő, hogy nem ismerték fel, hogy milyen fontos szerepet játszott a magyar kommunista mozgalom annak a lenini stratégiának a megvalósításában, amit az ellenforradalmi katonai erők leverése után Lenin meghirdetett. Marad a kemény politikai diktatúra, de a gazdaságban, először a paraszti mezőgazdaságban, a piacnak fontos szerepet kell biztosítani. Sztálin azonban, Lenin halála után, ezzel ellentétes útra térítette a gazdaság működtetését. Sztálin halála után azonban a szovjet pártvezetésben felmerült a lenini út gondolata. Ennek érdekében váltották le Rákosit, és állították a magyar kormány élére Nagy Imrét. Ő is, Lenin tanítványaként, a mezőgazdaságban kezdte el a gazdasági rendszer lazítását. Alig egy év után azonban mind Moszkvában, mind Budapesten a pártvezetésben megerősödtek a sztálinisták. Kádár személyes érdeme, hogy ő a forradalom katonai leverése után, óvatosan elindult a lenini úton. Ennek volt köszönhető a 68-as mechanizmus reform. Végül, amit Kína a kulturális forradalom után elindított, a lenini út megdicsőülése lett.
Bármennyire világos a lenini stratégia végső diadala, ebben a mi 1968 utáni szerepünk, hogy Kína sok tekintetben tőlünk tanulta meg, hogyan lehet a párturalmat és a gazdaság piacosítását párhuzamosan működtetni. Még nem találkoztam e logikai lánc megfogalmazásával.
A mezőgazdaságban elért eredmények inspirálták a gazdaság egészét. Egyre oldottabb lett az állami vállaltok irányítása is. Ennek eredményeképpen megnőtt a politikai súlyuk. Néhány eredményesen működő óriásvállalat vezérigazgatójának a pártvezetésben is szava volt, őket az ország ismerte. Az impulzust a termelőszövetkezetek melléküzemágaival való kooperáció adta.
A gazdaság egészére kiterjedő hatású mechanizmus reform élcsapatát a polgári gyökerű zsidó kommunisták adták.
A magyar értelmiség a megelőző száz évben két táborra szakadt, az urbánusokra és a népiekre. Ez az ellentét a hatalmon lévő rendszer politikájától függetlenül midig létezett. A gazdasági reform első hangadói az urbánusok voltak. Nagy Imrét a moszkvai narodnyikok emelték hatalomra, alatta az urbánusok hallgattak. A 68-as reform azonban mindét tábor szívügye lett. Tudtommal nem volt szervezője, spontán alakult ki a munkamegosztás, a népiek foglalkozzanak a falvak világával, a mezőgazdasággal, az urbánusok viszont szabad kezet kaptak a gazdaság egészére. Az urbánusok vezére Nyers Rezső, a népieké Fehér Lajos lett. A szellemi életet Aczél Györgyre bízták, aki gondoskodott az urbánusok és népiek közötti egyensúlyról. A hatalom egésze felett Kádár maga egyensúlyozott.
Kádár történelmi szerepének alakulásban sok kárt okozott, hogy egészsége nem tartott ki, az utódai pedig kevesebb bölcsességgel, de nagyobb önbizalommal képtelenek voltak a munkájának folytatására.
A RENDSZERVÁLTÁS A TÖRTÉNELEM MÉRLEGÉN
A fentieket azért írtam le, mert szükségesnek éreztem, hogy a rendszerváltás során elkövetett bűnöket, hibákat történelmi környezetükben vizsgálhassuk.
A liberalizmus hatalomra jutott a gazdaságban.
A nemcsak a gazdasági mechanizmus kidolgozásában és levezénylésében, de a rendszerváltás előkészítésében, és azt követően a gazdaságpolitikában a magyar zsidóság volt az élcsapat. Ezt ugyan mindenki tabutémaként kezeli, pedig a korrekciókhoz ennek tisztázása elkerülhetetlen.
Nemcsak magyar, de pozitív világtörténelmi szerepe volt a kommunista, majd annak bolsevik formájában is a zsidóságnak. Ahogy a kiegyezés utáni magyar politika nem érhető meg a zsidó polgárság hangadó szerepe nélkül, a bolsevik rendszer történelmi útja sem. De most elégedjünk meg azzal, ami a Jaltában kialakított hatalmi viszonyok alapján a Szovjetunió számára biztosított érdekszférában történt.
Az érintett országok mindegyike vagy önként és dalolva, mint mi is, vagy rájuk kényszerítve, mint a csehek, kiirtották a zsidóságuk nagy többségét. Ebben Sztálin is partnerük volt, hiszen Varsóban is megvárta, amíg a németek felszámolják a döntően zsidók által szervezett felkelést. Ott Sztálin úgy érezte, két legyet ütöttek agyon a nácik egy csapásra. A lengyel hazafias elitet és a lengyel zsidóságot. Csak a nyugati hatalmak gyors előrehaladása Berlin felé siettette a szovjet hadsereget Budapest elfoglalására mielőtt a nyilas bandák a népirtást, befejezték volna. Ezt a feltételezést még a magyar zsidók sem írták le. Pedig ez is magyarázza, hogy mennyire indokolt volt a zsidóság félelemérzete a háború után.
Feltételezésem szerint, a rendszerváltást előkészítő kerek-asztal tárgyalásokon Antall József tudomásul vette, hogy ő lesz az első demokratikusan megválasztott magyar miniszterelnök, de a gazdaságpolitikát az ahhoz jobban értő zsidókra bízza.
Ez azt jelenti, hogy a gazdaságpolitikában a liberális vonal fog érvényesülni. Ennek megvalósítója az SZDSZ azzal, hogy az MSZP-ben lévő liberális elvbatárokra számíthat. Vagyis továbbra is azok, illetve azok tanítványai bonyolították a gazdaságpolitikát, akik a 68-as reformot is. Ezek mindegyike máig elkötelezett liberális, nagyon kevés érzékkel a társadalom szociális elvárásaival szemben.
A rendszerváltás előtti liberális törekvés, aminek határait szigorúan ellenőrizték Moszkvából, erősen be volt korlátozva. Tehát, minden kis lazítás, pozitív hatású, és a közvélemény által is szívesen fogadott volt. Ezzel szemben a szovjet kontroll megszűnte után szabadon csaponghatott. Szabadon kerülhetett felszínre az a túlzott liberalizmus, ami a kiegyezés óta többet akart a magyar társadalommal elfogadtatni, mint aminek elfogadására már megért.
Régi formájában visszatértek az urbánusok a magyar társadalom tudati és gazdasági szintjét túlhaladó liberális gazdaságpolitika erőltetésére. Amíg korábban ez mindig az úri középosztály ellenállásán megbukott, most nem volt ellenfele.
A túlságosan a tőkésosztály kialakulását gerjesztő privatizáció keveredett Antall Józsefnek az úri középosztályt restauráló törekvésével, a közvetkező választáson a baloldal csúfosan megbukott és az MSZP kétharmados győzelmet aratott. A választók az MSZP-től a Kádár-rendszer számukra előnyös elemeinek megőrzését várták. Ezzel szemben Horn Gyula nemcsak felajánlotta az SZDSZ-nek a koalíciót, hanem a saját pártjából is a liberálisokra bízta a gazdaságot. Most megismétlődött, ami az előző választás előtt volt. Akkor, a választásokon győzte MDF konzervatív elnöke, Antall József engedte át a liberálisoknak a gazdaságpolitikát. Négy évvel később a kétharmados győzelmet arató MSZP baloldali meggyőződésű elnöke, Horn Gyula nemcsak a kormányba vonta be az SZDSZ-t, hanem a pártából is liberálisokra bízta a gazdaságpolitikát. Nem ismert annak a nyomásnak a forrása, ami a két ellentétes ideológiai alapon álló miniszterelnököt politikai kényszer nélkül is a liberálisokkal való szövetségre kényszeríttette.
Horn Gyula olyan komolyan vette e szövetséget, hogy még az is elviselt, hogy az SZDSZ és a pártja liberális káderei megakadályozzák minden olyan kísérletét, amikor baloldaliakat akart behozni a gazdaságpolitika területére.
A meggyőződéses baloldali Horn Gyula miniszterelnöksége alatt tovább folyt a magyar társadalmi realitástól elszakadt gazdaságpolitika. Ennek csúcsát jelentette Bokros Lajos pénzügyminiszteri megbízása, majd a kötelező magán nyugdíjpénztárak bevezetése. De erről a már hisztérikus liberalizációról külön fejezetben írok.
Az MSZP-t és Horn Gyulát is megbüntették a következő választáson. Így került Orbán Viktor hatalomra. Eddigre azonban a gazdaság egészében annyira megerősödtek a tőkés nagyvállalati érdekek, hogy diktálni tudtak. A Fidesznek egyébként sem volt gazdaságpolitikai stratégiája. Orbánnak köszönhetően, a következő két választáson ismét az SZDSZ-szel szövetkező MSZP győzött, a liberálisok befolyása nem csökkent. Nekik sikerült az elvárásainak nem megfelelőnek bizonyult Meggyesit leváltani.
Hogyan kerülhetett sor Gyurcsány vezérré választására?
Az MSZP annyira félt Orbántól, hogy a saját élére is vezért keresett. Ilyen célra tartották alkalmasnak Gyurcsány Ferencet, aki az angolszász liberalizmus meghirdetésével az SZDSZ elvárásinak is megfelelt.
Máig titok, kik és hogyan buktatták meg az MSZP elnökségének miniszterelnöki jelölését és juttatták előbb miniszterelnök, majd rövidesen partelnöki posztra Gyurcsányt. Vagyis ezzel harmadszor is győztek a liberálisok.
Gyurcsány ugyan a saját karrierjét tartotta volna szem előtt, de bedőlt az SZDSZ nyomásának, és olyan egészségügyi reform élére állt, ami olyan mértékben megnyomorította az MSZP támogatottságát, ami a rájuk kényszertett népszavazáson csúfosan megbukott. Eddigre már a saját pártjában is gyűlt az elégedetlenség. Ezzel kezdetét vette a politikai cirkusz és kabaré. A reálisan várható kétharmados vereség tudatában az MSZP olyan átmeneti kormányt alakít, ami csak tovább fogja rontani a támogatottságát.
Jelenleg a magyar baloldalnak az volna az érdeke, hogy a válságból való kilábalást a Fideszre bízza. Ezzel szemben a káderi, még néhány hónapi fizetés reményében, görcsösen ragaszodnak a már nem létező politikai hatalomhoz, és megszavazzák a baloldal tartós, nem egy ciklusra szóló veszteségével járó törvényeket.
Ezzel a liberális gazdaságpolitikának Magyarországon, hosszú távon vége. A vesztüket a liberálisok maguk okozták azzal, hogy nem vették figyelembe a magyar társadalom emésztőképességét. Ha kevesebbet akartak volna, sokkal liberálisabb rendszer várna ránk a következő évtizedekben.
Az alábbiakban a liberális gazdaságpolitika történelmi bűneit sorolom fel.
Már a Németh-kormány munkájában egyértelművé vált, hogy el fognak szabadulni azok a liberális erők, amelyek köszönhetjük, hogy a bolsevik rendszerben sikerült a gazdaságba életet vinni. Sztálinnak sikerült kiirtani minden piaci impulzust a gazdaság állami irányításából. Ennek minden liberalizációja sikernek számított. A bolsevik rendszer annyira kiirtotta az érdekeltséget a gazdaságból, hogy annak minden liberalizációját pozitív lépés volt.
A rendszerváltást megelőző évtizedekben csak azoknak a gazdasági szerepe volt pozitív, akik liberálisabb módszerek alkalmazását javasolták. Akkor a liberalizmus hiányos kelet-európai, ortodox-keresztény, bolsevik kultúrába kényszerítve, főleg a liberális magyar zsidóságnak köszönhetően, mi voltunk a térségben a leginkább nyugati szárny, a legvidámabb barakk. Nem csak a többinél vidámabb, de a leghatékonyabb is.
Ennek következtében a magyar közgazdászok népszerűek voltak nemcsak a reformok szükségét érző liberális bolsevikok, de a nyugati közgazdászok, sőt politikusok között is. Ezért a rendszerváltást megelőző években ők építhették ki nemcsak a rendszerváltástól a politikai színpadra lépést váró hazai ellenzékkel, de a nyugati politikai erőkkel is kapcsolatokat.
A liberális gazdaságpolitikai erők nemcsak megtartották korábbi befolyásukat, de elszabadulhatott a fantáziájuk.
A rendszerváltás előtt féken tartotta őket a bolsevik politikai nyomás, a Nyugathoz való csatlakozás után azonban nem volt fékük. Nekiszabadult a fantáziájuk, azt hitték a magyar társadalom érett arra, hogy az angolszász gazdasági liberalizmust befogadja. A klasszikus közgazdaságtan nem tanította, hogy minden kultúra számára más a piac optimális szabadsága. A magyar zsidóság pedig nem emlékezett déd-, és nagyapáik szomorú tapasztalatára, hogy a magyar társadalom nem hajlandó befogadni azt a piaci szabadságot, ami működőképes az angolszász világban.
Az elmúlt száz év világgazdasági tapasztalati azt mutatják, hogy más mértékű gazdasági liberalizmust visel el, illetve működtet hatékonyan a nyugat-európai kultúra, mást a kelet-európai, mást a távol-keleti, egészen mást a latin-amerikai, még másabbat az arab. De elég volna tudomásul venni, hogy a nyugati kultúrán belül is lényegesen különbözik az angolszászok liberalizmusa a skandinávokétól, vagy az olaszokétól. Nem is beszélve a közép-európai társadalmaknak a liberalizációval szembeni sokkal kisebb tűrőképességéről.
De nemcsak a magyar zsidósság volt indoktalanul optimista a számukra ajánlatos mértékű liberalizmussal szemben, de a magyar közvélemény is.
Szinte senki sem figyelt fel arra, hogy a rendszerváltást követő két választáson nálunk kapott Európa országai között a legnagyobb politikai sikert az akkor még két liberális párt, az SZDSZ és a Fidesz. Fel kellett volna figyelni arra, hogy nem normális, ha Európa nyugati felének legkevésbé liberális magyar társadalmában a liberális politikai választói támogatása a legnagyobb. Akkor mondtam el baráti körben, hogy a magyar társadalom nem fog elbírni az ötszázalékos parlamenti küszöbön lebegő liberális pártnál nagyobbat. Ez már majdnem bekövetkezett az legutóbbi választáson, és egértelűvé válik a következőn.
Ezt Orbán Viktor vezetése alatt a Fidesz hamar felismerte. Átváltott arra a politikai vonalra, a konzervatív, nemzeti és keresztény jobboldalra, amin ugyanannyi erővel tízszer több szavazatot lehet elérni.
Az SZDSZ azonban minél kisebb lett a támogatottsága, annál keményebb liberalizációt követelt, hangosabb lett.
A MUNKAERŐ HARAMDÁNAK KIREKESZTÉSE A MUNKAMEGOSZTÁSBÓL
A politikai baloldat képszelő liberális erők, az SZDSZ és az MSZP liberális szárnya csak azt látta, hogy az előző rendszer a teljes foglalkoztatás érekében számos gazdaságtalan ágazatot, vállalatot tartott fenn. A gyors siker és a nagyobb privatizációs bevétel, valamint a politikai támogatónak jutalmazása érdekében, gátlástalanul privatizált, és leállított minden veszteséges vállaltot, eladott mindent, amire volt nyugati vevő, ha nem legalább valaki a saját táborából, aki elfogadta.
Két év alatt megszüntettek másfélmillió munkahelyet. Azt hitték, legalábbis azt állították, hogy a nyugati tőke, és a privatizációs ajándékokon gyorsan meggazdagodó új hazai tőkésosztály teremteni fog számura nyereséget termelő, új munkaalkalmat. Azt utólag sem hajlandók tudomásul venni, hogy a veszteséges vállaltok helyett nem született új munkaalkalom. Az akkor elbocsátott másfélmillió ma is tartós munkanélküli, még akkor is, ha nem annak tartjuk nyilván.
A szocialista viszonyok között élő liberálisok szinte semmit nem értettek meg abból, ami a klasszikus közgazdaságtan nagyjainak tanítása óta, a tudományos és technikai forradalom hatására bekövetkezett. A liberális piacnak a munkaerő alsó minőségi harmadára nincs szüksége. Ezek számára csak az állami beavatkozások tudnak munkaviszonyt teremteni.
Azt pedig nemcsak ők, de nyugati kollégáik sem ismerték fel, hogy a tartós munkanélküliség minden foglalkoztatásnál sokkal nagyobb társadalmi veszteséggel jár.
Jelenkorban az emberiség legnagyobb problémája, hogy éppen az olyan munkaerőre nincs a piacnak szüksége, melyeik tartós munkanélkülisége elviselhetetlen társadalmi kárral jár. Ugyanakkor az ilyen e munkaerő, a társadalom eltartása hatására gyorsan szaporodik.
Ma már a magyar közvélemény ezt a veszélyt világosan látja, a magyar politikai elit azonban nem hajlandó tudomásul venni. A mai nehéz helyzetünk elsődleges oka a privatizáció során megszűntetett másfélmillió munkahely, ami helyett új nem jött létre. Ráadásul a tartós munkanélküliségre, ezzel gyorsuló erkölcsi romlásra ítélt réteg nagyon gyorsan szaporodik.
Ha nem is a mienkéhez hasonló mértékben, de minden társadalomban a munkaerőpiacon munkát nem találó réteg erkölcsi tekintetben romlik, ugyanakkor gyorsan szaporodik.
Még világosabb a jelenség, ha az emberiség egészét nézzük. A jelenlegi mintegy hatmilliárdos népesség kétharmada szinte a világgazdasági munkamegosztáson kívül él, és nem talál a nemzetközi munkamegosztásban hasznosítható munkaalkalmat. Ennek ellenére az emberiségnek ez a kétharmada olyan gyorsan szaporodik, mint még az erősek sem bírnának elviselni.
A fejlett világ hisztérikusan fél a felmelegedéstől, de nem eszi tudomásul, hogy ötven év múlva, minimálisan kétmilliárddal több, a munkamegosztásba be nem fogható embert kell majd eltartani. Ezek léte nehezebben elhárítható, és sokkal költségesebb veszélyt jelent, mint a melegebb éghajlat.
Maradjunk azonban itthon.
A liberális módszerű privatizáció olyan nagy és tartós munkanélküliséget teremtett, ami mellett nemcsak a gazdasági egyensúly, de a társadalmi stabilitás sem tartható fenn.
Az okozott kár nagysága történelmi méretű.
A magyar társadalomnak két évszázadra ható veszteséget szenvedett a 20. században.
I. 1940-50 között önhibánkból elvesztettük a polgári és polgárosodásra leginkább alkalmas két etnikumunk, a szidóság és a németség nagy többségét.
II. A rendszerváltást úgy bonyolítottuk le, hogy a munkaerő jelentős hányadát évtizedekre kizártuk a társadalmi munkamegosztásból.
Mindkettő sokkal nagyobb és számos generáción keresztül nem pótolható veszteséget jelent, mint Trianon, vagy a bolsevik megszállás. A legszomorúbb, hogy egyik történelmi veszteségünknek tudatában sem vagyunk.
A legsürgősebb tudomásul venni, hogy a jelenlegi foglalkoztatás szintjének jelentős emelése, különösen azonban a munkaerő alsó harmada számára másfélmillió munkahely teremtése nélkül nincs kiút a válságból.
Aki mással kísérletezik, több kárt tesz, mint hasznot.
Tönkre tettük a mezőgazdaságot.
Amennyire sikeres volt a Kádár-rendszerben az urbánusok és népiek együttműködése, a rendszerváltás után ez az együttműködés megszakadt. Ennek egyik oka volt, hogy az MDF-en belül a népiek jobboldali szárnya volt képviselve, akikkel Antall sem talált hangot. Másrészt az SZDSZ-be tömörült urbánusok liberalizmusa sok volt a népieknek. Antall ezért a mezőgazdaságot, általában a falupolitikát a Kisgazdapártra bízta, aki nem a mezőgazdaság modernizációját, hanem a háború előtti paraszti világ restaurációját akarták, és zsigereikben nagyüzem ellenesek voltak.
Amíg a Kádár-rendszerben az agrárpolitika vezetői kiváló képességű és a politikai hatalom csúcsához közelállók voltak, addig az elmúlt húsz év agrárminisztereire nem is érdemes emlékezni. Torgyán mérhetetlenül kártékony volt, a többi szürke, romantikus. Az utolsó legalább nagyüzemi szakember, akinek azonban nincsen agrárpolitikai, falupolitikai koncepciója, ráadásul az MSZP-ben nem kapott kellő súlyt.
A miniszterelnökök között egyiknek sem volt érzéke sem a falupolitikához, sem a mezőgazdasághoz.
Ami az agrárgazdaságban történt, sokkal inkább rombolás volt, mint építés. A rendszerváltás előtti mezőgazdaság évtizedekkel előbbre tartott, mint ahova mára jutott. Azt a mezőgazdaságot gyorsan a világ élvonalába lehetett volna juttatni, ezt már talán soha.
A korábbi mezőgazdaságot a mániákus minél nagyobb annál jobb mániája vezette. Ez ugyan drága volt, de a szocialista táborban keményvalutát termelt, modern technikai alapon állt. Megfelelt a bolsevik agrárpolitikának, amiben minden mezőgazdasági terméket el lehetett adni. A magyar mezőgazdaság azonban a túlzott nagyüzemi mánia mellett óriási falupolitikai célt szolgált. Egyrészt a modern technikával megismertette a falvak népét, másrészt munkaalkalmat biztosított annak a falusi munkaerőnek, amit az ipar nem tudott volna hasznosítani. A 60-as évek magyar mezőgazdaága páratlan szolgálatot tett a falusi társadalom modernizációjában. A fél-feudális magyar falusi társadalmat, még nyugati mértékkel mérve is, modernizálta.
A rendszerváltás és a mezőgazdasági nagyüzemek szétverése óta a falvakban a városi lakossághoz viszonyítva, katasztrofális mértékű a munkaalkalom hiánya.
A magára hagyott falusi lakosság hangját ugyan Orbán Viktor jó ösztönnel érezte meg, de Torgyánra bízta. Ennek ellenére a magyar falvak politikai támogatását csak a Fidesz képviseli. Nem tett értük semmit, de ért a nyelvükön. Csak abban lehet bízni, hogy találnak agrárpolitikust, aki érvényesíteni tudja a falusi társadalom érdekeit.
A nyugdíjrendszer és az egészségügy liberalizációja.
A közgazdaságtudomány is felelő a modern társadalmak nyugdíjrendszerének rendezetlenségéért. Még mindig azon az alapon képzeli el a munkaképes koron túliak eltartását, a róluk való társadalmi gondoskodást, hogy mindenki munkajövedelméből takarítson meg törvényben meghatározott összeget, bízza a tőkés alapkezelőre, aki tőkeként befekteti, és ez lesz a nyugdíjának a fedezete.
Az máig nem tudatosult, hogy ez, a tőkés, vagyis a tőkehiányos osztálytársadalom érdekére épülő az öregkori ellátás. Ez sem előtt e sem utána nem érvényesült. Minden korábbi társadalomban az utódnevelés volt az öregkorról való gondoskodás elsődleges formája.
A jelenkori fejlett társadalomban ismét arra van szükség, hogy minden generáció azzal biztosítson magának öregkori ellátást, hogy olyan utódnemzedéket nevel fel, aminek a jövedelme erre is fedezetet nyújt. A különbség csak az, hogy korábban a család belügye volt ez a gondoskodás, most a társadalomé. A következő generáció hatékony felnevelésének gondja, és költségének nagy többsége a szülőkre hárul, a gyümölcsét azonban a társadalom, élvezi. Azok a szülők, aki a gyermekükből értékes munkaerőt, állampolgárt nevelnek, ennek gyümölcsét egyre kevésbé élvezik, hiszen ritka a több generációs család. Az általunk megtermelt nemzeti jövedelemnek sokkal inkább a társadalom a haszonélvezője.
Ezért a gyermeket vállaló szülők nem azzal szolgálják a társadalom érdekét, nem azzal teremtenek forrást az öregkori ellátásra, hogy jövedelmük meghatározott hányadát a tőkésekre bízzák, hanem azzal, hogy gyermeket vállalnak, és azokat képességüknek megfelelőn nevelik, taníttatják. Ezért a modern társadalom érdekének az olyan öregkori ellátási rendszer felelne meg, amiben a nyugdíjuk nagysága a felnevelt gyermekek számától, és azok képzettségétől függ.
Ilyen rendszer ugyan még sehol nem működik, de legalább az ellenkező irányba nem volna szabad menni. A Horn-kormány azonban az ellenkező irányba lépett. Kötelezővé tette a magán nyugdíjpénztárakat.
A nyugdíjrendszer botrányos liberalizációját, a kétharmados többséget élvező, baloldali Horn-kormány vezette be. Ma már mindenki látja, hogy szélhámosság volt, és vissza kell csinálni.
A szélhámosságot bizonyítom.
Az Egyesült Államokban kezdettől fogva támogatták, hogy minden óriásvállalatnak, iparágnak legyen saját nyugdíjpénztára. Azt csak utólag mérték fel, hogy ezen a tőkésosztály óriásit keres. A dolgozók nyugdíjjárulékát államkötvényekbe és részvényekbe fektették. Az állam ezzel az államötvények számára keresletet teremtett. Csak becsülni lehet, hogy mennyivel tette olcsóbbá az államkötvények kamatját, hogy jelentős hányadát közvetve a dolgozókkal vetették meg.
Az pedig közvetlenül a tőkések profitját növelte, hogy a nyugdíjpénztárakba befizetett pénz másik hányadából részvényt kellett venni. Azt is csak becsülni tudjuk, hogy milyenek lennének a részvényárak, ha azoknak harmadát nem a nyugdíjpénztáraknak kellett volna megvásárolni.
E kettős ok vezette a tőkésosztályt arra, hogy a nyugdíjjárulékot tőkeként kell működtetni. A kirovó rendszer nem felel meg a tőkések érdekének, mert abban a járulék költségvetési bevétel, a nyugdíj pedig költségvetési kiadás.
Azt, hogy a nyugdíjpénztárak, különösen a kisebbek, a tőkésosztály fejőstehenei, a Világbank is felfedezte. Őket az sem zavarta, hogy akkor már köztudott volt, hogy szinte mindenütt, minden nyugdíjpénztár fedezethiányban szenved, a fél-perifériák országai rászedték erre a kalandorságra. Az ügynökeikét a nála már jó pénzért szolgált közgazdászokra bízta. Így kaptuk meg mi is a feladatot. Az SZDSZ kiadta a jelszót, a nyugdíjrendszer privatizálni kell.
Annak ellenére, hogy középiskolás fokon könnyű kiszámolni, hogy a nyugdíjjárulék, tőkeként működtetve, nem hozhat annyi profitot, ami biztosítja, hogy a bérekkel arányos nyugdíjakat a meghosszabbodó élettartamra fedezze.
Köztudott, hogy a munkába lépést egyre jobban kitolja a felső szintű képzés, amit sehol a világon nem tudott ellensúlyozni a nyugdíjkorhatár kitolása. Ráadásul, a nyugdíjban töltött éveket egyre jobban hosszabbítja az életkor hosszabbodása. Arról nem is szólva, hogy a magánnyugdíj pénztárak pénzét kezelő alapok személyi állomány nem a tőzsdei világ élcsapata, tehát tőlük az átlagos tőzsdei hozamot elvárni nem lehet.
A világbanknak a nyugdíjrendszer privatizációjára irányuló törekvése, az elmúlt tíz év során, ezermilliárdos nagyságrendben teremtett többlet keresletet az államkötvények és a részvények piacán. Ennek, a pénzpiaci eszközök elburjánzása mellett, jelentős szerepe volt abban, hogy a tőzsdei árak irreális szintre emelkedtek.
Tizenöt évnek kellett elmúlnia ahhoz, hogy lassan nyilvánosságra kerüljön, hogy a jelentős állami támogatások ellene a magánpénztárak között még az is teljesítmény, ha nincs vagyonvesztésük. Az átlaguk esetében a várható nyugdíjkötelezettségük harmadára sincs fedezetük.
A magán nyugdíjpénztárakat kikényszerítő liberális politikusoknak, akiket ma is az ország közgazdászainak élcsapatának tekintenek, eszükbe sem jut, hogy milyen bűnösen rossz tanácsot adtak, milyen kárt okoztak.
Ezzel szemben a Gyurcsányt belezavarták az egészségügy olyan privatizációs kalandjába, ami nemcsak az ő, de az SZDSZ húsz éves parlamenti szerepkésének végét, és az MSZP politikai súlyának feleződését hozza magával.
Összegzés.
2010 tavaszán, vagy még néhány hónappal előbb lezárul egy történelmi korszak. A liberális gazdaságpolitika kora. Nem lesz rá büszke az utókor, mert az elszalasztott nagy lehetőségek korának fogják tekinteni. Amíg az előző évtizedekben az ország és az állampolgárok nagyon korlátozott viszonyai ellenére az elvárhatnál jobban szerepeltünk, a szabadság visszanyerését követően nagyon gyenge teljesítményt nyújtottunk. A gyenge teljesítmény alapvető oka, hogy a magyar társadalom liberalizációjának a határait nem ismerő, illetve irreálisan érékelő, liberális erők kezébe került a gazdaságpolitika.
I. A rendszerváltás során szinte azonnal kikapcsolták a társadalmi munkamegosztásból a munkaerő gyengébb minőségi harmadát, ezen belül a cigányság szinte egészét. A tartós munkanélküliségre kárhoztatott réteg foglalkoztatása érdekében semmit nem tettek, aminek következtében szakmai és erkölcsi értékük szinte nullává vált, az óta állami ellátásra szorulnak. Ma már csak iszonyú áldozatok árán lehet visszaemelni még arra a szintre is, ahol a rendszerváltás idején voltak.
II. A privatizáció során gyorsan eladtak mindent, amire volt külföldi vevő, amire meg nem, irreális árakon odaadtuk azoknak, akikből az új tőkésosztályt fel akarták építeni, Az új munkahelyek létesítését a nyugati tőkétől és a privatizáció során gazdaggá emelt magyar tőkésektől várták. Ezzel szemben a rendszerváltás során megszűntetett másfélmillió munkahelyet semmivel sem tudták pótolni.
III. Tönkre tették a magyar mezőgazdaságot, az ország legnagyobb komparatív adottságát, és a legnagyobb munkahelyteremtő lehetőségét. Ma a mezőgazdaságunk húsz évvel hátrább van, mint húsz éve volt, és még egyszer olyan messze a felemelkedéstől, mint akkor volt.
IV. A nyugdíjrendszer és az egészségügy privatizációjának kalandor módját választották. Az előbbit csődbe kergették, az utóbbi erőltetésébe belebukott bele bukott, korábbi súlyát teljesen elveszteti a liberális politika, a liberális befolyás alá került baloldal pedig korábbi politikai súlyának felére zsugorodik.V. A szlovénekhez, a csehekhez és az észtkehez képest lényegesen rosszabb, az utóbbi tíz évben pedig a szlovákokhoz képest is romlott a helyzetünk, mint a rendszerváltáskor volt. Ezt a húsz évet, mint az elszalasztott alkalmak idejét, kudarckén