A mediterrán kereszténység kora lejár

Kopátsy Sándor EV 2011-05-03

A MEDITERRÁN KERESZTÉNYSÉG KORA LEJÁR

A marxista vallás kora azért járt le, mert az osztálytársadalmak idő előtti erőszakos megdöntésének, végül azon belül is a fél-perifériák vallása lett. A római katolikus és a pravoszláv kereszténység azért jár le, mert a polgári társadalmak osztálytársadalmában az is pártvallás, azaz a klérus tagjait megkülönböztetve, kiemelten kezelő, a dogmáiban pedig még sok pogány elemet tartalmazó vallás maradt.

Korán felismertem, hogy a keresztény vallás a zsidó Krisztus tanításaira épített görög-római, mai szavakkal mediterrán kultúrára szabott vallás.

Krisztus a zsidó vallás megújító próféta volt. Akitől kétezer év alatt sem sikerült olyant idézni, hogy görög-római világvallást akart volna alapítani. Ő nem a Római Birodalom, hanem a zsidók számára akart modernebb vallást.

Pál, aki nem is ismerte Krisztust, de látta, hogy a Római birodalom népei, mindenek előtt a rómaiak már nagyon nyitottak az egyistenhitű vallás felé, és Krisztus tanításában felismerte, hogy az alkalmas arra, hogy a keményen egy istent hívő zsidók vallását, a több istent hívő rómaiak számára elfogadhatóbbá tegye.

Ehhez számos utat látott.

- Az egyetlen istent felváltotta a szentháromsággal.

- Az istenanyát, és a szentek sokaságát a túlvilágban szerepelteti.

- A papság kiemelkedett szerepét nemcsak megtartja, de feljebb emeli.

- Az istenábrázolást felújítja.

- A kegytárgyak pogány tiszteltét megtartja.

Mindezek az egy istenhitnek tett engedmények máig nem csökkentek, hanem növekedtek.

Ennek volt köszönhető, hogy Pál kereszténysége alig fél- évezred után a sémita világban, Mohamed keményebb egy isten hitére tért át.

Egy másik fél-évezred után a két európai kereszténység is kettévált.

Egy harmadik fél-évezred után a puritánabb népek többsége számára a római kereszténység is soknak bizonyult. Ha nem is következetesen, de a reformáció hívei sokat elhagytak a mediterrán pogányság maradványai közül. Jelentősen közeledtek az ószövetséghez, vagyis a zsidó gyökerekhez.

A negyedik fél-évezred aztán meghozta a puritán Nyugaton az osztálytársadalmak végét, az osztálynélküli társadalmak korát.

Itt tisztázni kell az osztálytársadalom fogalmát.

Az osztálytársadalom fő jellemzője, hogy egy zárt kisebbség, a lakosság tizedénél is kisebb hányada a politikai hatalom birtokosa. Ebbe az osztályba nagyon kevesen kerülnek be, illetve ki. Ez még a tőkés osztálytársadalom esetében is így volt.

Azt kevesen hangsúlyozzák, hogy minden osztálytársadalomban a lakosság spontán növekedése elviselhetetlenül gyors lett volna, ha az uralkodó osztály nem vállalja a népességnövekedés folyamatos lecsapolását.

Ennek érdekében minden osztálytársadalomban négy tevékenység működött.

1. A lakosság hatalomból kizárt többségét, mintegy kilenctizedét, közvetlenül, vagy közvetve adóztatták, vagyis mesterségesen szegényítették. Ezzel a mesterségesen növelt nyomor vált az elsődleges halálokká.

2. A megtermelt jövedelem nagy hányadát, közvetlenül, vagy közvetve hadviselésre fordították. Ez is fokozta a szegénységet, de még inkább a hadviseléssel járó közvetlen és közvetett emberpusztítást.

3. A szegény többségtől elvont jövedelem nagy többségét luxusra, kincsképzésre pocsékolták el.

4. Üldözték a tudásvágyat. Nem véletlen, hogy a zsidó-keresztény-mohamedán kultúrában az eredendő bűn az ember tudásvágya. De ez minden vallásban benne van, a dogmák, a tradíció megszegése, kétségbe vonása a legnagyobb bűn.

Ezzel szemben a jelenkori társadalomban.

1. Az osztályok között, ha nem is elég, de nagy a mozgás.

2. Nincs spontán népszaporulat, sőt még a létszám újratermelését is csak a társadalmi ösztönzés képes biztosítani. Nem a következő generáció száma, hanem a minősége lesz az elsődleges.

3. Az adóterhek a jövedelemmel arányosak, a visszaosztásuk pedig azzal fordított, az összes jövedelemhez viszonyított arányuk pedig egyre nagyobb lesz. Tehát az állam nivellálja a jövedelmeket.

4. A fegyverkezésre fordított kiadás aránya a tört részére zsugorodott, és a fejlett világon belül még nem volt háború.

5. Az államnál jelentkező egyre nagyobb forrásokat igyekeznek racionálisan felhasználni.

6. A társadalom fejlődése elsősorban a tudásvagyontól, a lakkosság viselkedési kultúrájától függ. Az eredendő bűn lesz az első társadalmi erény.

Minden osztálytársadalomnak lehetett ugyanaz a vallása, hiszen a lényeget illetően azonosak voltak, ellenben a jelenkor fejlett társadalmát a múlt egyetlen vallása sem képes szolgálni. A múlt vallásai annál haszontalanabbak lesznek, minél nagyobb szerepet tulajdonítnak az isteni beavatkozásnak, és minél kevesebbet az egyén istennel szembeni viselkedésének, és az üdvözülésben a vallási klérus megkülönböztetett szerepének.

A modern vallásnak azt kell hirdetni, hogy az egyén a saját evilági és halálutáni sorsának a kovácsa, mindenki elsősorban maga felelős a sorsáért. Az egyén és az isten között nincsenek kiválasztott közvetítők, sem vallási, sem politikai kiválasztottak, sem vallási, sem párttisztviselők.

Minden vallás, világnézet annál kártékonyabb lesz, minél inkább az isten szolgálatához köti a sorsát.

Mindezt elsőször a kelet-európai marxista, azaz bolsevik rendszer bizonyította be, amiben szinte csúcsát érte le a párt klérusának hatalma az emberek felett.

A jelen világában az emberiség nagyobbik fele még a megengedhetőnél gyorsabban szaporodik, ezért az osztálytársadalmaknak megfelelő politikai, gazdasági és vallási szervezete van szüksége.

Erre a római katolikus, és az ortodox keresztény egyház a legkevésbé alkalmas.

A KERESZTÉNYSÉG DEMGRÁFIAI SZEREPE

A Nyugat sikerének egyik kulcsa a többi magas-kultúránál hatékonyabb demográfiai fékje volt. A kereszténység kétezer évét ebből a szempontból is elemezni kell.

A kereszténység akkor jelent meg a mediterrán térségben, amikor az itt virágzó görög-római kultúra egészségügyi válsággal küzdött, és kulturális színvonala már egy istenhitű vallást igényelt. Ez az igény már századokkal Krisztus előtt megjelent Egyiptomban és Közép-Ázsiában. Ennek ellenére, az első és egyetlen következetes egy istent hívő vallás a zsidók vallása volt.

Mind a görög, mind a római társadalom a városi lakosságé volt.

Ez a társadalom Krisztus idejében már válsággal küzdött. Mivel a lakosság kenyérrel való ellátását eleve csak nagyon szűkösen tudta megoldani, majd a malária megjelenése után az is összeomlott, a városi lakosság élelmezése az észak-afrikai és a közel-keleti gabonára szorult. A Római Birodalom több tízmillió városi lakosságának kenyérrel való ellátása, az akkor óriási távolságot jelentó gabonaimportra épült.

Ezt csak úgy lehetett megoldani, hogy a Földközi Tenger déli és keleti térségeit katonai erővel meghódítja, és megszervezi a történelem legnagyobb gazdasági vállalkozását, a gabonával való ellátást. E két feladat ellátása azzal járt, hogy mintegy százezer katonát, és hajóst kellett rendszeresen a Földközi Tenger észak-nyugati térsége, és a délkeleti térsége között mozgatni. Ez azzal járt, hogy e két térség között nagyon szoros fertőzési állapot következett be. Az észak-nyugati térség latin, indogermán lakossága olyan fertőzéseknek volt kitéve, amikkel szemben a dél-keleti térség sémita lakossága már évezredek óta védett volt.

Az időszámításuk előtti 5. század környékén a görög kultúrát elpusztította a malária. Az időszámításunk körül pedig a Római Birodalom városi lakosságát és hadseregét pusztították el a dél-keleti térségből hozott járványok. A mélyebb területekről ugyan el lehetett vonulni a magasabb fekvésű dombokra, de a városokban nem lehetett megoldani az egészségvédelmet. Ezt a reménytelen harcot jól jellemzik azok az anyagi áldozatok, amit a Római Birodalom hozott a városi lakosság fertőzésmentes itallal való ellátása érdekében.

Kiépítették a több százezer hektáros szőlőtermelést. Aminek teraszos kiépítése, művelése százszor akkora beruházás volt, mint a piramisok építése.

Kiépítették Róma, és számos másik város távolsági víz ellátását. Csak a víz odaszállítása nagyobb építéssel járt, mint az összes piramisé.

Csatornázták a városokat.

A kenyérgabonával való ellátás érdekében több százezer ember dolgozott a hajókon, uszályokon, kikötőkben.

Vagyis minden a boron és a kenyéren múlt, amiről szól máig minden keresztény mise. A kenyér és a bor nem a zsidó Krisztus, hanem a Római Birodalom számára volt létkérdés.

A korai kereszténység történtének megértéséhez a kulcs, hogy a Közel-Kelettel és Észak-Afrikával való nagyon szoros gazdasági és katonai kapcsolat olyan fertőző betegségeknek tette ki a latin európai városi lakosságot, ami ellen nem volt hatékony védelem, és a mintegy 15-20 százalékos urbanizáció a tört részére csökkent. Ez pedig a társadalom fenntartó polgári réteg elsorvadását jelentette.

Az első századoktól kezdve a városi lakosság csak ott volt fenntartható, ahol egyrészt bőven volt fertőzetlen víz, másrészt a fagyos telek kipusztították a hideget nem bíró baktériumokat. Az Alpoktól északra ugyan volt egészség, de nem volt városi lakosságot eltartani képes mezőgazdaság, ezért nem jöhetett létre a magas-kultúrát fenntartani képes urbanizáció.

Ez volt a sötét középkor.

Az egyiptomi és mezopotámiai gabona, az árpa és a búza nem bírta el a fagyos telet, és több száz év kifagyásaira, kudarcaira volt szükség ahhoz, hogy a közel-keleti éghajat növénye, a búza és az árpa, fagyállóvá, vagyis ősszel vethetővé váljon. Ez csak a 10. század elejére történ meg.

Az Alpoktól északra jellemző csapadékosabb, párásabb éghajlat mellett a talajműveléshez talajforgató ekére, erősebb igavonóra, hámra volt szükség. Ez is csak a 10. század elején jelent meg, és vált nagyon gyorsan általánossá.

A párás, sáros, havas utakon a patkolatlan ló használhatatlannak bizonyult.

A nagyon tagolt, sáros, havas terepen az olyan kocsi, aminek nem fogott az első tengelye, nagyon alacsony hatékonyságú szállítási eszköz volt. A patkolt ló, a kengyel, és a kisebb íven is fordulni képes kocsi a szárazföldi közlekedésnek, földművelésnek, és a hadviselésnek nagy technikai forradalma volt, amit csak jó ezer év múltán lépett túl a vasút.

Ezek közösen jelentették azt a technikai forradalmat, amin Európa északnyugati harmadán magas-kultúra alakulhatott ki. Ennek köszönhetően megkétszereződött a mezőgazdaság termelékenysége, a falusi, és megötszöröződött a városi lakosságot eltartó képesség. A sötét középkorból, alig száz év alatt, virágzó középkor lett.

Európa történetében nincs logikája annak, hogy a középkort egységes korszaknak fogjuk fel. A közékor első felében, de a Római Birodalom utolsó századaiban, Európában nem volt jelen magas-kultúra. Az csak az agrártechnikai forradalomnak köszönhetően a 100. században jelent meg Európa északnyugati harmadában.

A görög-római kultúra közel ezer éve az öntözéses gabonatermelő kultúra volt, aminek a gabonája előbb a görög gyarmatokra, majd a malária megjelenése után, a Római Birodalom dél-keletről importált gabonájára épült. Tehát a világ egyetlen olyan magas-kultúrája volt, ami nem volt önellátó.

Európa északnyugati fele csak a 10. századtól, az agrártechnikai forradalomnak köszönhetően, emelkedett a magas-kultúrák színvonalára. Európa történészei nem eléggé hangsúlyozzák, hogy Európa északnyugti harmada ettől kezdve lett az első olyan magas-kultúra, ami a természetes csapadékra építette növénytermelését, ugyanakkor erre épült az állattartása is. Mára, a Nyugat erre épülő társadalmat rendezett be a két Amerikában és Ausztráliában is.

Az időszámításunk első közel ezer évét azzal lehet jellemezni, hogy nem kellett félni a túlnépesedéstől, hiszen a mediterrán városok lakossága minden erőfeszítés ellenére fogyott, a vidék lakosságát pedig féken tartotta a szegénység.

Az Alpoktól délre csak Dél-Spanyolországban és a Márvány Tenger partján maradt néhány kultúrát hordozni képes nagyváros. Ezek is csak azért, mert olyan észak-afrikai, illetve közel-keleti népek, például zsidók, és mórok lakták, akik a városi lakosságot pusztító járványokkal szemben eleve védettek voltak. Ez a néhány nagyváros mentette át a görög-római kultúrát a 10. században már emelkedő Nyugat számára.

A kereszténység a 10. századig lényegében görög-római, a mediterrán népek vallás a volt. Annyira az, hogy a sémi népek az első alkalomra, Mohamed szigorúbb egyistenhitére áttértek. Ezzel el is vesztette volna világvallás jellegét, ha a nyugat-európai agrártechnikai forradalom nem termet számára az Alpoktól északra új magas-kultúrát.

Elsősorban az ír térítők a városi lakosságban szegény, Alpoktól északi Európában, nem térítik keresztény hitre a vidéken élő népeket, a latin poganus-nak tekintett pogányokat. Nekik köszönhetően az eddig lényegében városi lakosság vallása a földművesek vallása lesz. Az eddig városi kultúra vallása a földműves népre szabott vallás lett.

A térítés jellegét mutatja, hogy rövidesen, a 11. században, Európa kiscsaládos felétől elszakad a kontinens keleti, nagycsaládos fele. Ezzel a római pápák kereszténysége véglegesen nyugat-európai feudális vallás lett.

A virágzó középkor alapja a kiscsaládos jobbágyrendszer volt.

A történészek számára sem tudatosult, hogy Nyugat a következő, példátlanul sikeres ezer évének alapja a kiscsaládos rendszer volt. Ezt jó hatvan éve tudom, de nem kerültem a nyomára, ki találta ki fajunk történetének egyik legnagyobb találmányát. A kereszténység gyorsan igazodik a megváltozott viszonyokhoz, a földbirtokosok kiscsaládos társadalmának hű kiszolgálója lett.

Alapvetően, minden másnál inkább, a kiscsaládos rendszernek volt köszönhető volt, hogy kis kontinensnek, Európának a nyugati fele lett a többinél humánusabb, szédítően eredményes társadalmi fejlődés, motorja.

Az alábbi lépések mindegyike mögött a kiscsaládos rendszer állt.

- Annak köszönhettük a reneszánszot, a reformációt, a két Amerika és Ausztrália benépesítését, a felvilágosodást, az ipari forradalmat, és tudományos és technikai forradalmat, végül a jelenkori fejlett társadalom létrejöttét. Vagyis szinte az egész mai világ minden csodáját.

- A Nyugat-Európában született ipari forradalom teremtett alapot arra, hogy a Nyugat magasan a többi kultúra fölé emelkedhessen. A tőkés osztálytársadalom volt az első olyan osztálytársadalom, ami gazdasági és tudományos téren magasan a társai fölé emelkedett. Ezt megelőző ötezer évben a nép, a nagy többség minden osztálytársadalomban a létminimum határán élt, ahol az életviszonyok minden javulása gyorsította volna a túlnépesedést.

- Az iparosítás tette lehetővé tette, hogy a kis Nyugat-Európa uralhassa, kizsákmányolhassa az egész világot. Ez a külső forrás nélkülözhetetlen volt ahhoz, hogy eléje az a szintet, amint spontán leáll a túlnépesedés.

- A Nyugat számára az ipari és katonai fölény tette lehetővé a két Amerika és Ausztrália benépesítését, ezzel az életterének tízszeresítését. A történészek máig nem szentelnek kellő figyelmet arra, hogy e kontinensek benépesítése nélkül sokkal lassabb és embertelenebb lett volna a Nyugat felemelkedése.

Mindezekre szükség volt ahhoz, hogy Európa megszülhesse a tudományos és technikai forradalmat, az össznépi társadalmat, a tudásvagyon kibontakoztatását. Ha a fentiekből csak egy is hiányzott volna, az emberiség nem juthatott volna oda, ahol vagyunk.

Ezekből fakadt, rövid három század után, mindaz a társadalmi, tudományos és technikai eredményt, amit ma már élvezhetünk, és annak reménye, hogy fajunk sorsa, a rendkívül fejlett agyunk kapacitásának megfelelően egyre gyorsulva fejlődhet tovább.

Ennek ellenére a történelemtudomány számára mind máig nem vált tudatossá a kiscsaládos társadalom történelemformáló szerepe.

Szinte semmi sem található arról, hogyan alakulhatott ki a kiscsaládos társadalmi szerveződés, aminek történelemformáló szerepét máig nem ismerte fel a tudomány.

Mi volt a kiscsaládos társadalom jelentősége?

Csak annyi gyermeknevelő család lehessen, ahány jobbágytelek van. Ez úgy szabályozta a lakosság létszámát, hogy egyre későbbre tolta ki a házasságkötést. Tekintve, hogy a spontán gyermekvállalás sokkal magasabb lenne, mint ami megengedhető népszaporulatot eredményez. Azt már a 20. század első felében felismerték a francia történészek, akiket a mestereimnek tartok, hogy Európa nyugati felén a középkorban jó tíz évvel kitolódott a házasságkötés. Ez azt jelentette, hogy a nők életének legtermelékenyebb tíz éve kiesett a gyermekvállalásból, tehát az egy anyára jutó születések száma mintegy hárommal alacsonyabb volt, mint minden más magas-kultúrában, ahol a házasságkötés lényegében a nemi értettséggel esett egybe, sőt azt is megelőzte.

Tekintettel arra, hogy a lakosság négyötöde a mezőgazdaságból, vidéken élt, ahol a halálozás alacsonyabb volt, a kiscsaládos jobbágyrendszer a spontán népszaporulatot szinte megfelezte. Ebben a társadalmi rendszerben sokkal kisebb társadalmi feladatot jelentett az erőszakos népességszabályozás.

A keresztény egyház szolgai módon igazodott a társadalmi elváráshoz. A saját dogmáját megtagadva, csak az egyházi házasságban született gyermeket fogadta be. Márpedig az egyházhoz tartozás akkor életfeltétel volt. Az egyházi házasságon kívül született gyereket nem keresztelte meg, nem temette el, sőt a temetőből is kizárta. Addig ment el az egyszerűsítésbe, hogy egy éves kor előtt nem keresztelt, tehát nem anyakönyvezett. Ma meg azt hirdeti, hogy a fogamzással történik az emberré válás.

Az agrártechnikai forradalom.

Az agártechnikai forradalom hatására mintegy kétszeresére nőtt a jobbágytelkek hozadéka, javultak a jobbágyok életviszonyai, nőtt a várható életkor. Alig száz év alatt, a jobbágyok száma kétszeresére nőtt. Ezt a létszámnövekedést csak részben tudta befogadni a felgyorsult urbanizáció. A földbirtokosok felismerték, hogy minél több személt kell eltartani a jobbágyteleknek, annál kevesebb az elfonható termék. A kívánatosnál nagyobb munkaerőt pedig nem hasznosította a mezőgazdaság. Azonos birtok, azonos számú jobbágytelek több jövedelmet biztosított volna kisebb létszám mellett. Ez jelentkezett az egyházi birtokokon is. Ez az érdek ugyan nyilvánvaló, de nyoma sincs az okmányokban.

Annál jobb bizonyítékot szolgáltatnak a keresztes háborúk. Ezek irracionális célja egyértelműen a felesleges lakosság lecsapolása volt. Az egyház máig azt akarja elhitetni, hogy a keresztes hadjáratok célja Jeruzsálem elfoglalása volt, mert Krisztus életének színterét birtokolni akarták. Ha ez igaz volna, akkor a keresztes háborúkat kellene a történelem legostobább háborús céljának tekinteni.

A korabeli technikai feltételek mellett egyetlen keresztes hadjáratnak nem volt reális katonai célja. Az igazi cél a felesleges lakosság lecsapolása volt. Ezt nyilvánvalóvá tette a szervezése. Részvételre az elsőszülött fiukat el sem vitték. Eleve a másod, harmad szülött férfiakat sorolták be, vagyis azokat, akik nem számíthattak családalapításra.

Véleményem szerint, a besorolt rendezetlen, szervezetlen seregnek legfeljebb tizede számíthatott arra, hogy hazatérhet. A gyakorlatban ez is túlzott remények bizonyult. A hadjáratok egyikének sem volt anyagi felkészítése, de nem is lehetett sok tízezer embernek az élelmezését biztosítani. Ezek abból éltek, amit a keresztény Európán átvonulva, rabolni, koldulni tudtak.

Ez még inkább nyilvánvalóvá vált, amikor a céljukhoz közelebb érve, már nem keresztény, hanem mohamedán térségbe értek. Oda érve sem alakítottak ki termelési, gazdasági alapot, az oda érkezők tartózkodását biztosító gazdasági bázist.

Mindezt tetézte a harcképtelen fiúgyermekek hajóra rakása, és sorsukat a jó istenre bízása.

A keresztény klérusok, mindenek előtt a Vatikán szellemi befolyására jellemző, hogy mindez máig nem vált nyilvánossá.

Ami a városi lakosságot illeti.

A nyugat-európai középkorban a városi életkörülmények, egészen a 19. század elejéig, nem teremtette meg a feltételét annak, hogy a társadalmi fejlődés motorját, a városi lakosságot belső forrásból bővíteni lehessen, a városi lakosságnak legyen természetes népszaporulata. A mai szemmel alacsony urbanizáció is csak úgy volt tartható, ha állandósul a vidékről történő bevándorlás. Csak a 19. század derekán vált általánossá Nyugat-Európában a városok közművesítése, csatornázása, ami lehetővé tette a várható életkor emelkedését, a városi lakosság természetes szaporodását.

Ami a földbirtokos osztályt illeti.

Még kevesebb szó esik arról, hogy az uralkodó osztályban az öröklési jog fékezte a népszaporulatot. A családi vagyon lényegét, a földet, az azzal járó jobbágyokat az elsőszülött fiú örökölte. Ezzel a földbirtokos réteg létszáma nem gyarapodhatott. A Történészek sokat foglalkoznak a lovagkorral, a vallási klérussal, a szerzetesrendekkel, de nem mondják meg, hogy a földbirtokosok másodszülött fiai birtok nélkül maradtak, ennek megfelelő életformát kellett választaniuk. Ezért csak a papi és katonai pálya marad nyitva előttük.

Európa nyugati felének gyors felemelkedését elsősorban annak köszönhette, hogy az élettere megtízszereződött. A történészek Amerika felfedezésének csak a gazdasági előnyeit hangsúlyozzák. Arról alig esik szó, hogy a Nyugat élettere megtízszereződött. Hosszabb távon ennek a történelemre való hatása sokszorta nagyobb, mint az onnan nyert aranynak, ezüstnek, de még akár a kukoricának, burgonyának is.

Az utóbbi ötszáz év legnagyobb hatású eseménye a Nyugat életterének megtízszereződése volt. E nélkül aligha lehetett volna megoldani a Nyugat 18. és 19. századi népességnövekedésének levezetését. Még a kivándorlások mellett is, szükség volt a két embert pusztító világháborúra. Az új, ki nem használt élettér még a gyarmatok kizsákmányolásánál is nagyobb erőforrást biztosított.

Ma már világos, a történészek által nem eléggé hangsúlyozott tény, hogy a túlnépesedés megállíthatóságához elkerülhetetlen előfeltétel volt, hogy igen jelentős külső források álljanak rendelkezésre. Ezt jól bizonyítaná, ha hangsúlyoznánk, hogy minden másik magas-kultúra eleve túlnépesedett volt, és egyiknek sem volt lehetősége arra, hogy a másik magas-kultúrákat kizsákmányolja, és az életterét kiterjessze. A kínai, indiai, közel-kelti kultúrákkal szemben óriási előnyt élvezett a Nyugat azzal, hogy életterét nagyságrenddel növelhette.

A 15. századra a Nyugat kinőtte a mezőgazdaságra épülő feudális rendszerét. Európa nyugati felén nyilvánvalóvá vált az Alpoktól északra lévő, puritán kultúrájú térség fölénye. Ennek következtében a feudális igényeket jól kiszolgáló kereszténységen túlléptek a puritánabb reformáció egyházai. Viharos gyorsasággal megtörtént a kereszténység harmadik nagy egyházszakadása. Előbb leszakadt a sémita Közel-Kelet és Észak-Afrika. Aztán a nagycsaládos Kelet-Európa. Végül a puritán Északnyugat Európa. A kor követelményeinek jobban megfelelők a protestáns egyházak maradtak.

Miért marad le egyre jobban a római katolikus vallás?

Mert középkori maradt.

Ezzel a ténnyel a Pápaság máig nem néz szembe. Pedig elég volna megnézni, hogy a nyugati keresztény Európában és Amerikában milyen a fejlettségben jelentkező különbség, az egy laksora jutó nemzeti jövedelemben, iskolázottságban és a várható életkorban a katolikusok és a protestánsok között. Olyan nagy, és olyan gyorsan nő a különbség, hogy ki sem merik mutatni.

Elég volna megnézni, hogy az ENSZ által készített rangsorban az első tíz helyen protestáns többségű ország van.

A római katolikus vallás ott terjeszkedik, ahol lemaradás van. Latin-Amerikában, Afrikában, és Délkelet-Ázsiában. A híveinek darabszáma ugyan nő, de a lemaradásuk is.

1. A római katolikus vallás nem képes levetni a teológiájában őrzött pogány elemeket. A szentekkel teli túlvilágot, a kegytárgyak pogány tiszteletét.

2. Görcsösen ragaszkodik a túlzott centralizációjához. A pápai tévedhetetlenséghez. A klérusának megkülönböztetett státuszához, nőtlenségéhez, a nők kirekesztéséhez, a civil lakosság szerepének kizárásához.

3. A gyermekvállalást dogmatikus elve alapján ösztönzi. A fogamzáshoz köti, ezzel korlátozza a szexuális élet szabadságát.

Leginkább az utóbbival sérti a kor elsődleges társadalmi érdekét. Ez annál inkább meglepő, mivel, mint láttuk, a középkorban a saját dogmáit felrúgva is a gyermekvállalás ellen harcolt. Ez a dogma azért társadalomellenes, mert a jelenkorban már a tartós, néhány ezrelékes népességnövekedés is kizárja a felzárkózást. Az a társadalom, amelyik a katolikus dogmákat megtartja, pusztulásra van ítélve. Jó volna, ha a sok értelmiségivel rendelkező Vatikán, és annak tévedhetetlen pápája találna olyan országot, ahol a tudatos családtervezés az ő dogmájuk alapján történik, és akárcsak az átlaggal lépést tudnának tartani. Ilyen ország ugyanis nincs.

Ahogyan a középkorban alázatos kiszolgálója volt a katolikus egyház a társadalom demográfia érdekének, a gyermekvállalás fékezésében, annyira nem képes felismerni a jelen társadalom ez irányú érdekét. Ha volna olyan statisztika, ami megmutatja, hogy a katolikus és a protestáns országokban hogyan aránylik a népszaporulat, megdöbbentő bizonyítékát látnánk annak, hogy most, amikor a társadalom számára a legnagyobb kártokozó a népesség gyors növekedése, a Nyugati kultúrkörben a katolikus egyház a legnagyobb társadalmi károkozó.

Ha egy pillanatig is hittem volna abban, hogy a pápa egyházi, a hitélettel kapcsolatos kérdésekben tévedhetetlen, bizonyítékát kapnák arra, hogy nagyon is esendő.

A jelenkorban az emberiség két részre osztható, az átlagnál gyorsabban és lassabban növekvőkre, és ennek fő oka, hogy az előbbiek nem, az utóbbiak példátlanul gyorsan szaporodnak.

Az sem felismert tény, hogy az ipari forradalom felszámolta a középkorban jól működő kiscsaládos rendszert, tehát megszűnt a népesség növekedését mérséklő fékrendszer. Ezt jól bizonyítja a tény, hogy az ipari forradalom után Európai nyugati felén, a népszaporulat a korábbi többszörösére gyorsult. Ez időben ugyan jelentősen nőtt Európa nyugati felén az eltartó képesség, de korántsem annyira, mint a népszaporulat.

A jelenkori társadalom.

A Nyugat fejlett társadalmai a 20. század második felében eljutottak arra a színvonalra, amin automatikusan leáll a túlnépesedés nyomása.

Ez a térség csak úgy juthatott el a 20. század küszöbén a népszaporulatot spontán leállító színvonalra, hogy sokszorosára nőtt az élettér, hogy példátlan mértékben megnőtt az egész világhoz viszonyított tudományos, technikai, gazdasági és katonai fölény. A spontán túlnépesedés leállásának előfeltétele volt, hogy Európa nyugati felén, a jövedelmi színvonalat jelentősen magasabbra emelték a külső források. Ennek elsődleges feltétele az anyagi meggazdagodás és az iskolázottság korábban soha nem tapasztalt színvonala.

Az elsődleges feltétel a lakosság nyugat-európai puritán magatartása, viselkedése volt.

Ezt a feltételt már a 20. század elején Max Weber felismerte, amikor megállapította, hogy a tőkés osztálytársadalom ott sikeresebb, ahol a protestáns etika jellemzi a lakosság viselkedését. A sikernek ez az elsődleges feltétele még markánsabban jelent meg a 20. század második felében. Jelenleg a világ legfejlettebb, és a leggyorsabban fejlődő országaiban a lakosság viselkedését vagy a nyugati puritán, vagy a távol-keleti konfuciánus magatartás képviseli.

Weber még azt hitte, hogy a puritanizmust a protestáns vallások alakították ki, holott a kapcsolat fordított. A reformáció során a puritán népek választották a katolikusnál puritánabb kereszténységet. A történészek sem figyeltek fel erre az összefüggésre, és nem vették tudomásul ennek a történelemformáló szerepét.

A Nyugat társadalmi fejlődésében óriási szerepe volt a reformációnak. Ez a vallási forradalom tette lehetővé, hogy ne legyen feszültség a társadalmi fejlődés és a vallás között. A reformációt úgy kell értelmezni, mint az északnyugat-európai puritán viselkedéshez hozzáillő kereszténység kialakulását.

Ennek az állításomnak az igaza csak az elmúlt évtizedekben igazolódott be, amikor kiderült, hogy a tudományos és technikai forradalom hasznosításának hatásfoka elsősorban a lakosság racionalizmusától, puritánságától függ.

A reformáció társadalmi jelentősége nemcsak vallási, hanem társadalmi is. A teológiai reformoknál sokkal jelentősebb, hogy ezek az egyházak vezették be először a közoktatást, vagyis a tudásvagyon iskolai növelését egyház célnak, papjaik feladatának tekinteték.

A katolikus egyház is tanult ugyan a reformációból, de nagyon keveset.

Ragaszkodik a papság nőtlenségéhez, a nők számára e pálya előtt nem nyitotta meg a papi pályát.

Fenntartja a pápák tévedhetetlenségét, és a beteges hatalmi centralizációt.

Ami rossz, mert idejét múlta, ahhoz ragaszkodik, ami a kor parancsa, ahhoz süket. Ezen belül katasztrofális a demográfiai felfogása, amiben olyan korszerű volt a középkorban, és olyan középkori módon viselkedik a jelenkorban.

A jelenkor legnagyobb problémája a túlnépesedés. Nemcsak mennyiségben, hanem kontraszelekcióban is. Az emberiség háromötöde példátlanul gyorsan szaporodik, az emberiség példátlanul gyorsan fejlődő kétötöde pedig elöregedően is tartja a létszámát.

A jelenkor legnagyobb sikere abból fakad, hogy a közel másfélmilliárd lakosú Kína, társadalmi erőszaktól sem visszariadva, megállította a népszaporulatát.

A jelenkor legnagyobb kártétele pedig abból fakad, hogy a felzárkózásra kedvező adottságú latin-amerikai országokban, ahol a legerősebb a katolikus vallás befolyása, olyan gyorsan nő a lakosság, hogy elsősorban ennek okán lehetetlen a felzárkózás. Vagyis a Vatikán az elsődleges oka annak, hogy egymilliárd, nyugati civilizációjú ember számára zárva marad a felzárkózás lehetősége. Ezekben az országokban a leginkább jellemző az a deformáció, amiben az országon belül az a réteg szaporodik nagyon gyorsan, amelyik nem előre, hanem hátra húz.

A katolikus egyház károkozó azzal is, hogy a Fülöp Szigetek közel százmilliós lakossága vészesen lemarad a térség kevésbé szaporodó, konfuciánus lakosságú országihoz képest.

Az elmúlt fél évszázad legreménytelenebb kontinense Afrika, ahol a gyorsnál is gyorsabb a népszaporulat, pedig még a lépéstartásra sincs semmi remény. Ebben az elszabadult népszaporulatban is nagy szerepet játszik a katolikus egyház.

Ha megkérdeznének, milyen tanácsot adna Lucifer a római pápának, azt mondanám, hogy adja ki a jelszót: Szaporodjatok.

Ezzel szemben az isten csak jó tanácsot ad. Azt ugyan nem tudom, miért nem ad a római pápának.

Önvallomásom.

Az istenhit fajunk nagy ajándéka. Mint társadalomtudós, világosan látom, hogy nélküle nem juthattunk volna el idáig.

Azt, hogy van isten, nem lehet sem bizonyítani, sem cáfolni. Nemcsak vitathatatlan, tehát fogadjuk el, de hasznos is, hogy legyen önkontrolunk. Azt sem vitatom, hogy istennek tetsző életet kell élni. Azt, hogy mi tetszik istennek, magam döntöm el, mert még nem találtam olyan vallást, aminek az erre vonatkozó útmutatását, magamra nézve is, el tudnám fogadni.

Ennek ellenére tudom, hogy szükség van arra, hogy az istennek tetsző életmódhoz a vallások klérusa adjon tanácsot. Az emberek szerencsés java azonban maga álljon az istennel szemben, övé a döntés. Minél fejlettebb a társadalom, annál többen vannak abban szerencsések, akiknek nincs szükségük arra, hogy a vallások klérusának parancsaihoz igazodjanak. Nekik az igazi iránytű a lelkiismeretük. Ezért vallom, hogy mindenkinek istennek tetsző életet kell élni, úgy ahogy az isten elvárását érzi.

A történelmi ismereteim arra tanítanak, hogy fajunk életében azért volt jelen mindig az istenben való hit, mert erre szüksége volt a jobb helytálláshoz. Ami fajunk életében mindig jelen volt, az objektív szükségszerűség, nem szabad az indokoltságát vitatni. Ez még a vallások klérusaira is igaz. Azok nélkül kaotikus lett volna az istenhit. Ennek ellenére azt is látom, hogy minden klérus visszaélt a hatalmával, nem az isten szolgájának, hanem az isten kiválasztottjának tekintette magát, és ezzel visszaélt.

Európa felfedezi egyik legnagyobb folyóját

Kopátsy Sándor EG 2011-05-06

EURÓPA FELFEDEZI EGYIK LEGNAGYOBB FOLYÓJÁT

Ezzel a címmel számol be a Népszabadság a Gödöllőn tartott Duna Konferenciáról.

A cím hibás, mert Európa ugyan felfedezte a Duna kontinentális jelentőségét, de egyetlen ország, Magyarország, még nem. Ebben a tekintetben is, vakok maradtunk annak ellenére, hogy ezer év óta azon vesztünk, hogy a Duna nem volt nyugat felé hajózható. Ennek következtében a legfontosabb termékeinket, mindenek előtt a gabonát nem szállíthattuk a jó vevőnek számító nyugati piacokra. Ebből a szempontból, hozzánk a Balkán, Anatólia tized olyan közel volt, mint a nyugat-európai városok.

Lelkes történészként két tényt tartok az ezer éves magyar történelem mentére legnagyobb hatásúnak.

1. Nem volt vízi utunk a gabonára éhes és jól fizető nyugati piacok felé.

2. A magyar társadalomban közel tízszer nagyobb volt a nemesek aránya, mint Nyugaton.

Most csak az első hátrányunkkal foglalkozom.

A magyar történelem tanítását a Kárpát Medence gazdaságföldrajzával kellene kezdeni. A honfoglalás előtt már négyezer évvel bebizonyosodott, hogy a legnagyobb előnyt a vízen történő árumozgatás jelentette.

Egyiptom és Mezopotámia azért lehetett a kultúrán bölcsője, mert a termékeket, szinte a földről vízen lehetett szállítani. Nemcsak a gazda udvarába, de a fejedelem raktáraiba is.

A Római Birodalom létét az biztosította, hogy 1-3 ezer kilométerről is, viszonylag olcsón lehetett gabonát importálni. Nemcsak Ciceró, de a szenátus kollektívája is tudta, hogy számukra az első parancs: Navigare, necesse est! Hajózni kell!

A Kárpát Medencéből ötszáz éven keresztül csak a drága fémeket lehetett gazdaságosan a nyugati piacokra szállítani. Igazán, aztán is csak az oszmán megszállók fedezték fel, hogy az élő állatot a lábán el lehet hajtani. Ők szervezték meg, a Bécsi Udvarral együttműködve az élőállatok, mindenek előtt a vágómarhák, Nyugatra hajtását.

A gabonát, Magyarország legnagyobb exportlehetőségét, csak a 19. század második felében, a vasúthálózat kiépítése után lehetett a nyugati piacokra szállítani. A vasúti szállítás ugyan tört részébe, talán húszadába került, mint az igásállatokkal történő, de még az sem sokáig versenyezhetett az óceán túlsó partjáról, közel tízszer nagyobb távolságról, hajókkal.

A történelem nem lesz addig tudomány, amíg nem tartja minden politikai eseménynél fontosabbnak, a vasúti szállítás lehetőségét. Ezzel, a holt áruk és a személyek szállítása szempontjából tízszer közelebb kerültünk a Nyugathoz. A kiegyezés korát úgy kellene tanítani, hogy a vasútnak köszönhetően tizednyi távolságra közeledhettünk a nálunk fejlettebb, gazdagabb Nyugathoz.

Az olcsó vasúti szállításnál is tízszer olcsóbb maradt a tömegáruk vízen való szállítása, de ezt nem hasznosíthattuk, mivel a Duna tőlünk nyugatra nagyon gyors volt az olcsó szállításhoz, és az is csak Bajorországig tartott. Tehát máig nincs hatékony vízi utunk.

A bajorok, az osztrákok, a morvák és a szlovákok felismerték, hogy a Dunát egyrészt duzzasztókkal kell lassabbá, és mélyebbé tenni, de ez is csak akkor lesz nagy érték, ha összekötik a Rajnával. A rendszerváltás idejére már elkészült a Duna-Majna csatorna, és vagy három tucat duzzasztó, zsilip. Vagyis készen állt minden előfeltétele, hogy a Nyugattal hatékonyan hajózható út kössön bennünket össze.

Ez még a Kádár-rendszer illetékesei számára is világos volt. Vállaltuk a csehekkel, szlovákokkal közösen, hogy kiépítjük a Visegrád feletti szakaszt. Minden elő volt készítve, már folyt a Nagymarosi Duzzasztó építése, amikor a rendszerváltást élvező analfabéták megfúrták a magyar-szlovák közös tervet. A megfúrók egyik oszlopos tagja tizenhat évvel később államfőnk lett! A másik tagja húsz év múlva a környezetvédelem vezetője. Sokan azonban eltűntek a süllyesztőben, de sokan maradtak. Lassan azonban gyűlnek a józanok, a szakmai ismerői, de még mindig nagy a politikai nyomás ellenük.

Ezt bizonyítja a jelenlegi Gödöllői Duna Konferencia eredménytelensége is.

Ma már jóval közelebb juthatnánk Nyugat-Európához, csak egyetlen gátat kellene megépíteni, a szükséges három tucat csak ránk vár. De ehhez egy gátat le is kellene bontani, a politikai ostobaság gátját. Ez a legnehezebb.

A politikai és közgazdasági iránytűm

Kopátsy Sándor EE 2011-04-27

A POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI ÍRÁNYTŰM

Koromnál fogva, mér régen ideje volt az írásaimat rendbe tenni, archiválni, de végre a múlt évben hozzáfogtam. Nem is én, hanem akiknek ez a mesterségük. Ahogy gyűlt az anyag, nőtt az önbizalmam. Sorra kiderült, hogy mennyi mindent előre láttam.

A POLITIKAI IRÁNYTŰM

A politikai életben azért nem tévedtem el, mert Somogy megyében, a nagybirtok és az úri középosztály világában nőttem fel. Erről a fél-feudális világról annyira negatív véleményem volt, hogy annak összetörésében azokkal is egyetértettem, akiknek a módszereit ázsiai zsarnokságnak tartottam.

Annak ellenére, hogy a nyilasok voltak a háború előtt az egyetlen olyan politikai erő, ami céljának tekintette a földreformot, részben még az úri világ összetörését is, de ezt csak a német fasizmussal szövetségben képzelte el, ami számunkra nemzethalállal lett volna egyenlő.

Ezért voltam a fasizmus ádáz ellenfele annak ellenre, hogy annak a pozitív tetteit is felismertem. Megszüntették a munkanélküliséget, visszaszorították a feudális társadalmi erőket. Azonban a jót is vad nacionalista célok szolgálatába állították.

A fasizmussal szemben még a tőkés gyarmattartó demokráciákat is a kisebbik rossznak tartottam, de tőlük sem vártam jót. Nekik jó volt a mi fél-feudális társadalmunk.

A Szovjetunióról keveset tudtam, de jót nem vártam, hiszen ők még a kereszténységet sem viselték el nyugati módon. A bolsevik marxizmust nem tekintettem marxizmusnak, a fasiszta rendszereknél jobbnak. Nem lepett meg, amikor a náci és a bolsevik imperializmus paktumot kötött. De felmértem, hogy ezzel Hitler nyersanyaghátteret kapott. Ez nyugtalanított.

Annál nagyobb volt az örömöm, amikor Japán az Egyesült Államokat, Hitler a Szovjetuniót megtámadta. Attól kedve számomra a második világháború eldőlt, de még a gyarmattartó imperializmusok végét nem éreztem. A második világháború elvesztésétől a fél-feudális, úri Magyarország vereségét remélhettem. Az összetörését ugyan nem, de a meggyengülését igen.

Ekkor vált világossá előttem, hogy az első világháború elveszése csak az ország területének kétharmadának elvesztésével járt, de a fél-feudális viszonyok sértetlenek maradtak. A másodikat nem fogja a rendszer megúszni. Vagyis nemcsak a trianoni területvesztés áll vissza, de az úri világ is meggyengül. Ezt a reményt arra alapoztam, hogy a háború végén az általunk megtámadott Szovjetunió a győztesek asztalánál fog ülni, sokkal inkább az utódállamok, mint a mi érdekünket képviselve.

Akkor még nem láttam a magyar zsidóság nagy többségének elvesztését, reménykedhettem abban, hogy a háború után ők lesznek az egyetlen következetes polgári erők. Nem volt elképzelésem arról, hogy a magyar társadalom túlléphet a polgárok demokráciáján. Abban nem volt kétségem, hogy a magyar társadalomban, a zsidóságon kívül, van számottevő polgári erő. A nem zsidó magyar polgárság legfeljebb ezrelékben volt számolható.

Minden reményem az Egyesült Államokra épült, ő volt az egyetlen nem imperialista, nem gyarmattartó. Rooseveltben láttam a háború utáni egyetlen reményt. Talán a bele fektetett remények köszönhettem, hogy azonnal észrevettem, hogy nem sietteti a gyarmattartó imperialisták győzelmét, a kifárasztásukra játszik, és a sztálinista Szovjetunióban is, inkább szövetségesét látja. Arra nem is gondolhattam, hogy Roosevelt örömmel látja, ha Európa keleti felén ő lesz az úr, és miket is a Szovjetunió fog megszállni.

Utólag sem azon csodálkozom, hogy mit nem láttam, sokkal inkább azon, hogy mit láttam másoknál sokkal korábban, és jobban. Talán az egetlen támpontom az volt, hogy a tőkés demokráciák csak hitelbe kaptak fegyvereket, a Szovjetunió azonban ingyen.

A Jaltai Szerződés után azonban minden világossá vált. A nyugati történészek azonban máig nem látják. Roosevelt számára a sztálini imperializmus volt az a katonai erő, aminek nyomásra az Egyesült Államok érdekei megvalósultak. Ha a volt gyarmattartóknak, legyenek azok tőkés polgárok, vagy fasiszta megszállottak, álltak a front bármelyik oldalán, számolniuk kellett a szovjet imperializmussal, és az általa irányított hazai kommunista erőkkel.

Márpedig, ha nem kell félni a szovjet hadseregtől, és az általa irányított hazai kommunisták befolyásától, egészen másként, sokkal kedvezőtlenebbül alakultak volna az események. A hidegháborút Roosevelt zseniális művének tartottam, és tartom ma is. A látszatot azonban meg kellett őrizni. Ez olyan zseniálisan sikerült, hogy még az amerikaiakat is megtévesztette.

A hidegháború végső soron azonban a legjobban a Szovjetuniónak ártott. Előbb a Hitler, majd a Roosevelt által felajánlott imperialista konc a bolsevikvezetéssel is elhitette, hogy erősek, hogy a szuperhatalmi szerepük reális, és egyre inkább elvesztették az arányérzéküket, és valódi szuperhatalomként viselkedtek. Ennek, többek között, két következménye lett.

1. Egyrészt egységet hoztak létre maguk ellen nemcsak a tőkés világban, hanem a baloldali mozgalmat is megosztották. A tőkéseket nem volt nehéz maguk ellen hangolni, azok ösztönösen ellenséget láttak minden gyorsabb társadalmi változást követelő mozgalomban, és tisztán látták a Szovjetunióban kialakult viszonyok embertelenségét. Azt is hibának látták, ami nem a bolsevik rendszerből, hanem a kelet-európai kultúrából fakadt. A baloldal is egyre inkább kiábrándult az agresszív Szovjetunióból. Nemcsak a fejlett államok baloldali pártjai számára voltak elfogadhatatlanok a bolsevik módszerek, de a jugoszláv, és a kínai kommunisták, sőt a csatlós országokban is, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a bolsevik módszerek számukra idegenek.

2. Másrészt a Szovjetunió számára elviselhetetlen terhet jelentett a szuperhatalmi szerep, mindenek előtt a vele járó katonai kiadás. Annak ellenére, hogy a Szovjetunió közvetlenül és közvetve nemzeti jövedelmének negyedét, harmadát a katonai célokra fordította, egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy ebbe belerokkan. Máig nem akadt történész, aki megvizsgálta volna, hogy hova jutott volna a Szovjetunió, ha a jövedelmének csak akkora hányadát fordítja fegyverkezésre, mint az Egyesült Államok, vagy Kína. Egy ilyen felmérésből nyilvánvalóvá vált volna, hogy csupán a fegyverkezési verseny következtében sem a gazdaság fejlesztésére, sem az életviszonyok javítására nem juthat annyi, ami elég arra, hogy akárcsak a fejlettebb csatlósaival versenyezhessen, nemhogy a fejlett világgal. Ha a Szovjetunió nem válik imperialistává, ha nem akar erőszakkal terjeszkedni, számára a politikai és gazdasági centralizáció ellenére is hatékony rendszer marad. Nem a fejlett világgal szemben, hanem a kelet-európai lehetőségekhez viszonyítva.

Az utóbbi állításomnál meg kell állnom.

Soha egy pillanatig nem hittem abban, hogy a társadalom teljesítménye elsősorban az alkalmazott ideológiától, politikai és gazdasági módszertől függ. Ez ugyan nem azt jelentette, hogy nem sok függ ettől is, de messze nem minden.

Diákkorom óta világosan láttam, hogy az európai országok társadalmi fejlettségét meg lehet állapítani, ha a térképet egy olyan koordinátára rakjuk, a melynek az Y tengelye a Malmö – Konstantinápoly vonal, az X tengelye pedig a Helsinki – Velence vonal, szinte mindent megértünk.

Mi, magyarok az osztrákok és a románok között vagyunk. Ami az ebből leolvasható értéktől eltér, könnyű magyarázatra talál.

Ha valami eltér, arra világos a magyarázat. A tengerekhez való közelség, a nyugatra vezető vízi út, a közös nyelv óriási előny. Nekünk egyik sem adott. Ezért legyünk szerények, és ezért lehetünk büszkék arra is, amit elértünk.

Politikában a mesterem Max Weber, akitől megtanultam, hogy az ipari forradalom óta, de különösen a jelenkorban az elsődleges tulajdonság a viselkedési kultúra. Ő ugyan felismerte, hogy a Nyugat népei között a protestánsok sikeresebbek, de a sikert a protestáns vallásban látta. A tényleges összefüggés azonban fordított. A Nyugat puritán népei előbb lettek puritánok és csak utána alakították hozzá a vallásukat. A protestáns kereszténység a puritán népek kereszténysége, a katolikus kereszténység pedig a latinok kereszténysége.

Azt már nagyon korán felismertem, hogy a kereszténység azért vált sikeres világvallássá, mert rugalmasan idomult a népek viselkedési kultúrájához, ahol ezt elmulasztotta, ott megszűnt.

Szent Pál kereszténysége sikeresen alkalmazkodott a görög-római kultúrához.

Ahol ez nem felet meg, a sémiták világában, ott mohamedán vallás váltotta fel. Azon belül is csak ott marad fenn, ahol a kopt kereszténység formáját viselte. A kopt kereszténység a sémita világ kereszténysége.

Ahogy a görög-római világ lesüllyedt, a kontinens keleti fele pedig megmerevedett, Európa nyugati és keleti felének kereszténysége kettő hasadt.

Ahogy az Alpoktól északi Nyugat-Európa a mediterrán térséghez viszonyítva felemelkedett, a puritán észak-nyugat kiépítette a maga puritánabb kereszténységét.

Nem nagyon merevek ugyan a vonalak, de egyértelműek.

Ezen az alapon gyorsan felismertem, hogy a marxi tanok, ahogyan egyre inkább vallássá váltak, igazodtak a népek viselkedési kultúrájához. A protestáns marxisták szociáldemokraták lettek. A katolikusok euró-kommunisták. Az ortodoxok pedig bolsevikok. Már az ötvenes években felismertem, hogy a konfuciánus kommunisták egészen más, hatékonyabb marxisták lesznek.

A század végére már az is nyilvánvalóvá vált, hogy a jelenkorban csak a puritán és a konfuciánus népek lehetnek igazán sikeresek.

A GAZDASÁGPOLITIKAI IRÁNYTŰM

Történészi érdeklődésemnek köszönhetően hamar felismertem, hogy a gazdasági siker kulcsa a lakosság viselkedési kultúrája. A tények hamar meggyőztek arról, hogy Európában a társadalmi fejlődés, anyagi tekintetben is, csak ott lehet gyors, azaz másoknál gyorsabb, ahol a lakosság viselkedését a puritanizmus jellemzi. Vagyis tovább léptem Weber felismerésén, a Nyugati civilizáción belül sok minőségi fokozat van. Minél puritánabb a lakosság viselkedése, annál sikeresebb a társadalom, azon belül a gazdasága.

Minden statisztikai elemzés azt mutatta, hogy száz év óta, Európában a skandinávokkal és az alpi népekkel még az angolszászok és germánok sem képesek lépést tartani.

Az egy lakosra jutó jövedelem, iskolázottság és várható életkor tekintetében Európa legfejlettebb hat országa közül öt skandináv, és Svájc. Az elmúlt ötven évben leggyorsabban fejlődő Finnország viselkedésében karakterisztikusan skandináv. Az észtek kikerülve a szovjet megszállás alól, egyértelműen felzárkózóban vannak.

Jelenleg, az első hat európai között még csak Svájc képviseli az alpi népeket. De a leggyorsabban növekvő etnikum a németek között a bajor, az osztrákok és az olaszok között a tiroliak, a korábbi jugoszláv népek között pedig a szlovének. Ha az Alpok térségét egy országnak tekintenénk, ez is az első hat közt volna.

Arra is Weber hívta fel a figyelmemet, hogy az Egyesült Államokba bevándorló, hazájukban alig boldoguló népek fiai puritánok, hatékony állampolgárok lesznek. Ő akkor még Amerika-hatásról írt. Az óta kiderült, hogy a négy volt angol gyarmat, az Egyesült Államok, Kanada, Új-Zéland és Ausztrália is, a világ tíz legfejlettebb társadalma között van. Weber felismerését így módosítanám: Puritán társadalmakban a bevándorló nem puritánok is puritánok lesznek.

Végül, ezekhez járult, amit bátorság leírni, hogy nagy teher, ha egy országnak nagyobb a történelme, mint az ereje. Az elmúlt ötven évben a világon leggyorsabban növekedett három ország Dél-Korea, Tajvan és Finnország, náluk is gyorsabban növekedett két városállam, Hong Kong és Szingapúr. Finnországnak még nincs száz éves az államisága, Tajvan és a két városállam a kínai diaszpóra terméke.

Ezt példázza az is, hogy jelenleg a világ két leggazdagabb, legiskolázottabb etnikuma a Nyugaton mindig üldözött zsidó, és a távol-keleti kínai diaszpóra.

Nagy szerencsém volt, hogy közgazdászpályám első hónapjaiban került a kezembe Rácz Jenő és Bródy András közgazdasági könyve. Ebben mutatják meg, hogy a nemzeti jövedelem és a nemzeti vagyon aránya viszonylag stabil. Ebből vontam le a következtetést, hogy a lakosság gyors növekedése elviselhetetlen felhalmozási igénnyel jár még akkor is, ha nem eleve túlnépesedett térségben élő társadalomról van szó. Aki ezt nem téveszti szem elől, nem tévedhet el. Márpedig ezt az igazságot mindenki figyelmen kívül hagyja.

Ez a társadalmi törvény rejtve maradása ugyan az emberisség történetében nem jelentett különös problémát, mert eddig csak olyan osztálytársadalmak voltak, amelyekben a lakosság generációként évente legfeljebb néhány tized százalékkal növekedett. Számomra azonban azt jelentette, hogy a demográfiai változások figyelemmel kísérése nélkül, a közgazdasági folyamatok nem kezelhetők.

Ennek a felismerésnek köszönhettem, hogy az utóbbi száz év legfontosabb társadalmi eseményét megértettem. Az óta tudom, hogy az olyan társadalom, amelyikben a lakosság növekedése tartósan meghaladja a fél százalékot, szükségszerűen lemarad. Ezért aztán mindig népesség növekedésének rátáját, az egy laksora jutó mutatókat, a nemzeti jövedelmet, a vagyont, a várható életkort, az iskolázottságot vizsgálom. Ennek alapján válik világossá, hogy az emberiség többsége reménytelen helyzetben van.

Egyrészt a lakosság viselkedése nem megfelelő, másrészt gyors a népszaporulatuk. A legtöbb esetben mindkét kizáró előfeltétel hiányzik.

Az emberiség kétötöde nemcsak elviselhetetlenül gyorsan szaporodik, és a lakosság viselkedési kultúrája sem puritán. Tegyük hozzá, hogy a népszaporulat leállítása is csak a puritán népesség számára megoldható, a puritán viselkedést pedig nem lehet néhány generációnál gyorsabban kialakítani. De még ott sem tartunk, hogy mit kellene tenni annak érdekében, hogy a lakosság puritán viselkedésű legyen. Egyelőre csak a négy volt angol gyarmat ad történelmi példák arra, hogy a bevándorló nem puritánok is puritánok lesznek. Arra viszont nincs példa, hogy a történelmi hazájában egy nép viselkedése puritánná változott volna. Sokkal inkább jellemző, hogy a puritán nyugat-európai, és konfuciánus távol-keleti országokba bevándorlók nem, vagy nagyon lassan asszimilálódnak. Ezt látjuk Franciaországban az arabok, Németországban a törökök esetében. A latin-amerikai országokban az indián őslakosság és a négerek, a közép-európai és balkáni országokban pedig a cigányság asszimilálódása sikertelen.

Az elmúlt százötven évben csupán két sikeres asszimilálódás történt. Nyugaton a zsidó, a Távol-Keleten pedig a kínai diaszpóra ért el példátlan sikert. Európa számára történelmi tragédiát jelentett, hogy a nagyon sikeres zsidó diaszpórát felszámolták. A Rajnától keletre a zsidó etnikum kipusztítása, kivándorlása történelmi visszaesést jelent.

Jelenleg a Nyugaton már nincs olyan puritán lakosságú ország, amelyik nem gazdag. A Távol-Keleten is csak három van. Kína, Vietnám és Észak-Korea. Az előbbi kettő példátlan tempóban növekszik, mivel leállította a gyors népszaporulatát, és piacosította a gazdaságát. Észak-Korea azonban vészesen lemarad, mivel megmaradt a bolsevik gazdaságirányítása.

Európában a pravoszláv népek országaiban ugyan leállt a népszaporulat, de a lakosság viselkedése messze van a puritánhoz. Márpedig a keleti szlávok viselkedése mellett nincs olyan rendszer, ami nemcsak felzárkózást, de még lépéstartást elérhet. A történészek máig nem veszik tudomásul, hogy a Szovjetunió nem azért bukott meg, mert bolsevik módszert alkalmazott, hanem, azért, mert a lakosság viselkedése nem megfelelő, mert elviselhetetlenül fegyverkezett, mert bekebelezte a közép-ázsiai népek térségét.

Oroszországot sokan azért tekintik felzárkózónak, mert óriási bányajáradékot élvez. A nemzeti jövedelmének harmadát, külkereskedelmének négyötödét az olaj, és a földgáz adja. E nélkül Fehér-Oroszországnál és Ukrajnánál is szegényebb volna.

Tekintettel arra, hogy a világ népessége csak ott szaporodik, ahol egyre nő az egy laksora vetített lemaradás, a sikeresek lakossága pedig szinte stagnál, a lemaradók aránya nőni fog.

A sok szűk látókörű tudós csak a klímaváltozással foglalkozik, nem hajlandó tudomásul venni, hogy a túlnépesedés ennek sokszorosába kerül.

A Rácz – Bródy könyv másik hatása sem volt kisebb. Hamar rájöttem, hogy a jelenkor társadalmában a szellemi vagyon szerepe már nagyobb, mint a fizikai vagyoné. Ennek ellenére a közgazdaságtan a szellemi vagyont nem is kezeli vagyonként, annak képzése, létrahozását fogyasztásnak számolja el. Ez nem kisebb hiba annál, ha a klasszikus közgazdaságtan a fizikai tőke felhalmozását fogyasztásként vette volna számon.

A jelenkor fejlett társadalmaiban a gazdaság mozgástörvényeit csak akkor tudjuk helyesen követni, ha a szellemi vagyont tekintjük a társadalom szűk keresztmetszetének, és mindent annak maximalizálása érdekében rendezünk el.

A tőkés osztálytársadalom közgazdaságtanának a fizikai vagyon, azon belül is annak tőkés formája, növekedése érdekében, a jelenkorban mindent a szellemi agyon gyarapítása érdekében kell működtetni.

Még mindig olcsó az olaj

Kopátsy Sándor PG 2011-04-26

MÉG MINDIG OLCSÓ AZ OLAJ

A 20. század úgy fog bevonulni a gazdaságtörténelembe, mint a példátlanul olcsó olaj százada. Ezzel szemben a politika és a közgazdaságtan azon sír, hogy drága, és egyre drágább az olaj.

Az ugyan igaz, hogy drágul, de még mindig a legolcsóbb, nincs versenyképes társa.

Fajunk történetében még soha nem volt ilyen olcsó az energiahordozó, mint jelenleg. Annak ellenére, hogy egy laksora vetítve még soha nem használtunk annyi energiát, mint jelenleg, erre a jövedelmünkhöz képest egyre kevesebbet kötünk.

Elég volna csak száz éve visszamenni, hogy jövedelmünkhöz viszonyítva, mennyibe került akkor az energiaigény kielégítése, és mennyi most. Jelenleg harmadába sem. Tegyük hozzá, hogy az nemcsak sokkal drágább, de sokkal szennyezőbb is volt. Az olaj és földgáz tehát sokkal olcsóbb, és viszonylag kevésbé szennyező.

Azt sem vette senki tudomásul, hogy az első olajárrobbanás óta azok az országok fejlődtek gyorsabban, akik importálják, nem azok, akik termelik. Természetesen a termelők gazdagok, hiszen egyre nagyobb bányajáradékhoz jutnak. A bányajáradékból megélés azonban aláássa a gazdasági igyekezetet, a munkával történő értéktermelés ezért romlik.

Egyetlen olyan országot ismerünk, amelyik olajexportáló, és az élen maradt, Norvégia. De nem azért fejlett, mert olajtermelő, hanem azért mert puritán, és minden puritán ország nagyon gazdag. Ez az ország abban is egyetlen, hogy a bányajáradékát nem pocsékolja el, hanem a többségét tartalékként halmozza fel.

Az elmúlt ötven év leggyorsabban fejlődő országai a távol-keletiek, vásárolják az olajt.

A közelmúltban láttam az ENSZ ország értékelő elemzését, amiben a három kelet-európai szláv állam között előbb van Fehér-Oroszország, mint Oroszország, pedig az utóbbi nemzeti jövedelmének harmadát az olajnak és földgáznak köszönheti.

Az olajtermelő arab országok a világ legszegényebbjei között vannak, ha a nemzeti jövedelmükből levonjuk a bányajáradékot, és a vendégmunkásokkal termelt értéket.

Arról is kevés szó esik, hogy az olaj és a fölodáz árában nyert járadékot a buta kitermelők a gazdagoknál luxusra, és hadelszerelésre pocsékolják.

Az újságok főleg a drága üzemanyag árak miatt sírnak. Nem teszik hozzá, hogy az üzemanyag azért drága, mert óriási különadó terheli. Ha az nem volna, sokkal olcsóbb volna az üzemanyag. A felhasználó államok azonban rájöttek, hogy kár ilyen olcsón adni, elbír az még nagyon jelentős különadót is. Ha a nyersolaj olyan drága lenne, mint a többi energiahordozó, akkor nem lehetne ilyen magas különadóval súlytani.

Miért jár rossz pályán minden nyugdíjrendszer?

Kopátsy Sándor EN 2011-04-25

MIÉRT JÁR ROSSZ PÁLYÁN MINDEN NYUGDÍJRENDSZER?

Inkább az iskolára bízd a jövőt, mint a tőzsdére.

Jelenleg két nyugdíjrendszer működik.

Az egyikben az állam fedezi a nyugdíjak folyósítását, aminek forrását a munkaadók, és a munkavállalók által fizetett járadék jelenti, amit az állam az igénynek megfelelően kiegészít, vagy lefölöz. Ebben az esetben az állam bevétele a nyugdíjjárulék, amivel a nyugdíjak fizetések megjelenéséig az állam gazdálkodik. Formailag az államé a felelősség, de lényegében a nyugdíj nagyságát az állam állapítja meg, végső soron a dolgozók a kiszolgáltatottak. Annyi nyugdíjra számíthatnak, amennyi majd annak idején, erre a célra jut.

Ez a rendszer lényegében azt jelenti, hogy az állam a munkaerő árának általa meghatározott hányadát elvonja azzal az ígérettel, hogy fizetni fogja a nyugdíjakat. Ennek az ígéretnek a betartása azonban, mind annyi minden más is, az államtól függ.

A másikban a munkaadók és a munkavállalók munkaviszonyok során járadékot fizetnek, amit a nyugdíjalapok befektetnek, és ez lesz a nyugdíj fedezete. Ez esetben nem az állam, hanem a tőkepiac jut a járadékként befizetett összeghez, és azzal szabadon gazdálkodik. A 20. század nagy tőkés találmánya az volt, hogy az államtól elvette a nyugdíjjárulékok feletti rendelkezést, abból pénzpiaci keresletet teremtett. Az a tőkés stratégia máig rejtve maradt, nem találkoztam olyan felméréssel, ami kimutatta, milyen árfelhajtó hatása van annak, hogy a felhalmozott járulékokat részvénybe, és állampapírba fektetik. Ez a tőkés osztálystratégia azzal volna mérhető, ha kimutatnánk, hogy a részvények és állampapírtok piacán mekkora a nyugdíjalapok részesedése. Kiderülne, hogy milyen alapvető tőkés érdek fűződik ahhoz, hogy a járulékokat tőkeként kell működtetni.

Mindaddig nem hiba, hogy a munkaerő árának jelentős hányada tőkeként működik, amíg a társadalom fejlődésének szűk keresztmetszete a tőke. De amíg ez volt a helyzet, addig nem volt jelentős a nyugdíjak súlya. Kevesen és kevés éven átélvezhették a nyugdíjat. Amikor azonban megsokszorozódott a nyugdíjasok számaránya, és a nyugdíjban töltött idő, már nem a tőkében, hanem a minőségi munkaerőben jelentkezett a szűk keresztmetszet, a társadalmi érdekét sértővé vált az olyan nyugdíjrendszer, amiben tőkeként kell a járulékot működtetni.

A jelenkor fejlett társadalmaiban már sokkal fontosabb a dolgozók szellemi vagyonának, mint a megtakarított tőkének a nagysága. A társadalomnak sokkal fontosabb érdeke a minél jobb munkaerő, mint a minél több tőke. Ahol jó a munkaerő, oda megy a tőke, ahol nem jó, onnan pedig elmegy még az is, ami ott keletkezik. Ezért sérti a társadalom érdekét, ha a megtakarított nyugdíjjárulékot tőkeként működtetik, sokkal jobb befektetés, ha a munkaerő mennyiségnek, és minősségének növelésére fordítják.

Ha megnézzük, hogy az elmúlt negyven évben melyik állam volt a világ két legsikeresebb állama, illetve városállama, akkor a két első állam Dél-Korea és Finnország, a két első városállam pedig Szingapúr és Hong Kong. Ez a négy az oktatás területén is a legsikeresebb. Mind a négy az egy laksora jutó tőkepiaci forgalom egyenlegében is az elsők között van.

A jó nyugdíjrendszer csak az lehet, amelyik az öregkori állátást a gyermeknevelés minőségéhez köti. Vagyis azoknak legyen jobb az öregkori ellátása, akik több magasan képzett gyermeket neveltek fel. Az ilyen öregkori ellátás lényegében folytatása annak, ami fajunk egész életét jellemezte. A szülők gyermeknevelési igyekezetére épült öregkori ellátásuk. Ezt kell a modern társadalomnak átvállalni, és a szülők nyugdíját a gyermeknevelésük eredményéhez kell igazítani.

Ez azt jelenti, hogy az állam akkor jut az öregekről való gondoskodás forrásaihoz, ha a következő generáció sok értéket termel, ebből sok adót fizet, vagyis az állam gazdag lesz.

Semmi reális alapja nincs annak a feltételezésnek, hogy gazdag lesz az olyan állam, amelyik korábban sok tőkéhez jutott. A tőkét ugyanis nem lehet az államhoz kötni. A dolgozókat is egyre kevésbé, de sokkal nagyobb a kötődésük.

A rendszerváltás húsz éve

Kopátsy Sándor EH 2011-04-26

A RENDSZERVÁLTÁS HÚSZ ÉVE

Ezt az írást Kéri László a tíz éves Válaszban közölt írása késztette ki belőlem. Az ünnepi szám kedvéért Az elvesztegetett évtized címet adta. Meggyőződésem szerint, az utóbbi tíz év csak szükségszerű következménye volt, az első tíznek, helyesebben az első tizenkettőnek.

A rendszerváltás kudarca akkor került kényszerpályára, amikor Aczél György segítségével, a Kisgazdapártban mellőzött Antall Józsefet sikerült a Demokrata Fórum elnökévé emelni.

Sem a történészek, sem a politikusok nem vették a fáradságot utánanézni, hogyan, mikor és miért került a Fórum elnöki posztjára Antall József.

Mikor, kinek jutott eszébe, hogy Antall József, a piarista tanár számára alapít egy egészségügyi kutatóintézetet?

Mikor derült ki, hogy az eleve kisgazdapárti Antall József nem lehet a Kisgazdapárt vezetője?

Mikor, és kik döntöttek úgy, hogy Antall Józsefet akkor a Fórum elnökévé kell emelni?

Aki e négy kérdésre nem talál választ, nem ért meg semmit abból, hogy miért úgy történtek az események, a rendszerválás során. Ha viszont választ talál erre a négy kérdésre, akkor sok mindent megért.

Miért lett a népi-nemzeti fórumból egy közép-jobb konzervatív párt, amelyiknek nem lehetett jövője, hiszen nagyon vékony az úri középosztály megmaradt tábora.

Miért marad párt nélkül a népi-nemzeti közép-jobb, amit az Orbán vezette Fidesz üresen talált, és elfoglalt.

Miért szűnt meg az Antallt pozícióba állító szoclib uralom.

Amíg bízni lehetett abban, hogy Antall József lesz a Kisgazdapárt elnöke, a hazai és külföldi szoclib erők arra építettek, hogy a Kisgazdapárt nyeri meg az első demokratikus magyar választásokat. A szoclib erők ugyanis, kezdettől fogva, a Lakiteleken megalakult Demokrata Fórumban az antiszemita, legalábbis polgárellenes veszélyt véltek, azt számukra veszélyes népi-nemzeti közép-jobb pártnak tartották. Ezért, ha Antall József nem vall kudarcot a Kisgazdapártban, azt a pártot segítették volna a Fórummal szemben. Ők nem a Kisgazdapártra, hanem Antall Józsefre tettek, csak őt tekintették biztosítéknak arra, hogy a közép-jobb várható győzelme nem lesz antiszemita és polgárellenes.

Ahogy azonban Antall József a Kisgazdapártban nem lehetett hangadó, a rá épített szoclib stratégia összeomlott. Új közép-jobb párt alakítására már nem volt idő, és káderállomány. Egyetlen megoldás maradt. Antall Józsefet kell a Fórum élére állítni. Mivel a Fórum vezetői nem ismerték fel a szoclib stratégia célját, Aczél Györgynek sikerült meggyőzni őket, hogy Antall József lesz az ideális elnökük.

Az, hogy Antall József nem a népi-nemzeti közép-jobb, hanem az úri középosztály politikai képviselője, mindmáig rejtve maradt annak ellenére, hogy ő a maga politikai vonalát, kezdettől fogva, következetesen képviselete, és ennek megfelelően alakította át a Fórumot. A kormányából azonnal kihagyta, illetve jelentételen tárcával bízta meg a Fórum radikálisan népi-nemzeti alapítóit, köztük Csórit és Csurkát. Ugyanakkor az SZDSZ vezetőivel kötött paktumot.

A szoclib stratégia tehát győzött, de ez a győzelem jelentette az alapját annak, hogy a Demokrata Fórumnak megszűnt az ereje, el kell tűnnie. Ezzel a népi-nemzeti közép-jobb magyar társadalomnak nem maradt pártja. De ez jelentette azt is, hogy a rendszerváltás a szoclib elvek alapján történik, és csak húsz év múlva lesz olyan közép-jobb párt, amelyik a társadalom kétharmadának támogatását élvezheti, hogy a liberális erők elveszítik kezdeti politikai támogatásuk többségét.

Beigazolódott, hogy demokráciában, előbb-utóbb az a párt kerül hatalomra, amelyik a társadalom többségéhez igazodik. A magyar társadalom közép-jobb, tehát végső soron az a párt nyer, amelyik közép-jobb politikát vall.

Ez a tény azért aratott húsz év után elseprő győzelmet, mert Orbán Viktor a kis liberális Fidesz elnöke gyorsan felismerte, hogy Antall felszámolta a Fórum népi-nemzeti jellegét, tehát nincs olyan párt, amilyen pártot kormányra ütetne a választók többsége. Neki egyetlen ciklus elég volt arra, hogy a liberális Fideszből népi-nemzeti Fideszt formáljon. A harmadik választáson az új Fidesz már a legerősebb párt lett, és a Kisgazdapárttal koalíciós kormányt alakíthatott. A követező választáson épen csak megbukott, de bebizonyosodott, hogy a káderállományát erősítve megállíthatatlan. Így következett be a 2010-es kétharmados győzelem. Ez is még annak ellenére történt, hogy a szoclib ellenzéke erősebb káderállománnyal rendelkezik.

Nem ismeri a magyar társadalmat, aki kételkedik abban, hogy a Fidesz addig marad kormányon, ameddig a magyar társadalom közép-jobb beállítottságát tudomásul veszi. Azok a pártok, amelyek nem alkalmazkodnak a magyar társadalom elvárásához, bukásra vannak ítélve. Minél jobban támadják a közép-jobb Fideszt, annál inkább.

Eddig csak a politikai beállítottsággal foglalkoztam, pedig a rendszerváltást követő húsz év eseményeinek fő alakítója a gazdaságpolitika volt.

A Forumon belüli népi-nemzeti erőkkel szemben Antall József örömmel kötött politikai paktumot az SZDSZ-szel, és a liberálisokra bízta a gazdaságpolitikát. Folytatta azt a privatizációt, amelyeik már a Németh-kormány alatt elkezdődött. Gyorsan felszámolták a keleti piacokat, ezzel halálos döfést adtak a vidéki lakosság foglalkoztatásának. Máig nem vált világossá, hogy a keleti piacok gyors felszámolása a mezőgazdaság virágzásának végét jelentette. De nemcsak annak, hanem számos, vállalti szinten veszteséges keleti exportnak is.

Az első tíz évet, Kéri László másként ítéli meg: „Az 1990 utáni első évtized alapjában véve a teremetés ideje volt, az új világ intézményi kereteinek létrehozatala, és üzembe helyezésük, próbaéveinek ideje. Viszonylag hamar megteremtődtek a jogállamiság, és a piacgazdaság legfontosabb intézményi alapjai, jól-rosszul, de működni kezdtek, valamint megtörtént az ország Keletről Nyugatra való átállításának – korábban nem remélt sebességű – művelete is.”

Ezt én úgy fogalmazom meg, hogy olyan liberális jogi kereteket hozott létre az Antall-Tölgyessy paktum, ami messze meghaladta az ország közvéleményének liberalizmust befogadó képességét, ezért eleve bukásra volt ítélve.

Ezzel eljutottunk a fő károkozáshoz. A kétmillió munkahely felszámolásához. A magyar közgazdászok óriási többsége számára a vállalti szintű veszteség társadalmi szinten is veszteséget jelentett. Ezért, ész nélkül, felszámoltak kétmillió munkahelyet, ezzel minden reális gazdaságpolitika feltételét. A rendszerváltás első pár éve alatt a felszámolt kétmillióból félmillió helyezkedhetett el a kisvállalati szektorban. Az is csak azért, mert az adózás alóli kibúvásra építhettek.

Az ezer éves magyar történelem legnagyobb gazdasági bűnét követték el azzal, hogy másfélmillió ember tartósan kirekesztettek a társadalmi munkamegosztásból. Ez a kirekesztés máig is tart, a jelenlegi kormány is csak tíz évre tervezi, hogy egymilliót visszahoz a munkavilágába.

Máig nem tisztázott, hogy mekkora, elviselhetetlen politikai és gazdasági terhet jelentett a veszteséges vállalatok leállítása.

Ideje volna a rendszerváltást a munkaügyek, a foglalkoztatás oldaláról megvizsgálni. A bolsevik rendszerben az optimálisnál magasabb volt a foglalkoztatás, de előnye volt, hogy mindenki nemcsak talált munkát, hanem erre az állam is kényszeríttette. Magam is azok közé tartoztam, akik néhány százezer, maximum félmillió fővel csökkentette volna a foglalkoztatást.

A szoclib közgazdászok, okkal használom a szoclib kifejezést, hiszen az SZDSZ-en kívül az MSZP közgazdászai is maradéktalanul hívei voltak a kétmillió munkahely megszüntetésének. Sajnos, ma is azok. Felszámolt munkahelyek helyett csak félmillió új keletkezett. Vagyis másfélmillió, többségében vidéken élő, alacsonyan képzett munkaerő az óta sem talál munkát. Ezen belül a cigányság szinte teljesen munka nélkül maradt.

A néhány éve még túlfoglalkoztató országunk az EZ 27 tagállama között az utolsó lett a munkaképes lakosság munkára fogásában. Márpedig, ilyen alacsony foglalkoztatás mellett sem a politikai, sem a gazdasági stabilitás nem jöhet létre. Nem találtam példát arra, hogy az átlagnál gyorsabban növekedett az olyan ország, amelyikben a foglalkoztatás 70 százalék alatt van, nálunk pedig 55 százalék. Tegyük hozzá, hogy a sikeres országokban nemcsak a foglalkoztatás magas, de az évente ledolgozott órák száma is nagyobb.

Az ennyire nem dolgozó országban sem a politika, sem a gazdaság nem lehet kiegyensúlyozott. Sőt, nem működhet hatékonyan az oktatás, és az egészségügy sem. Ezt a magyar közvélemény érzi, a politikai azonban nem karja tudomásul venni. Aki a jelenlegi foglalkoztatási szinten akarja a gazdaságot helyes vágányra terelni, naiv, idealista.

A fentiekkel azt kívántam bizonyítani, hogy nem az elmúlt tíz év volt elvesztegetve, hanem az előtte lévő tizenkettő. Aki nem azt a tizenkettőt akarja korrigálni, hanem az utolsó tízben keresi a bukás okait, nem sokra juthat.

Kéri László az utolsó tíz év eredményeiből ötöt emel ki.

Időrendi sorrendben.

2002. Kertész Imre irodalmi Nobel-díjat kap. Magyarországon én is azon kevesek közé tartorok, akik örültek Kertész kitüntetésének. Örültem, mert ideje volt már, hogy egy Európában marat, zsidó író kapja meg ezt az elismerést. Ugyanakkor látom, hogy a magyar társadalom még sajnos nem tart ott, hogy így érezzen. Kertészt nem is tekintik magyar írónak. Ennél súlyosabb hiba, hogy a magyar társadalom még mindig nem kíván szembenézni a zsidósággal szemben elkövetett szörnyű bűneivel.

Kéri, pedig nem érzi a Nobel-díj súlyát, ha erről beszél, és nem a vidéki, főleg cigányokat súlytó munkátlanságot.

2004. Csatlakozás az Európai Unióhoz. Ezt én is kiemelném, mert ez komoly biztosíték a kilengéseink ellen. De lássuk be, nem sokat használt.

2004. Leszerel az utolsó kötelező szolgálatú katona. Ez is jó hír, de csak hírértéke van.

2007. A schengeni határok megszűntek. Fontos, de nem volt jelentős hatása.

2009. A magyar U20-as labdarúgó válogatott bronzérmes a világbajnokságon. Ezt komolytalannak tartom. Aki nem tud jobbat, az se hozza fel.

Az utóbbi tíz év kudarcai.

2002. Móri mészárlás. Ilyen a legsikeresebb államokban is előfordul, de nem tartják történelmi kudarcnak.

2003. Kulcsár-ügy. Ilyen is előfordul a legjobb társadalomban.

2005. Népszavazás. Szégyenre ugyan okot adott, de az előzmények után, nem lehet botránkozni rajta.

2010. A vörös-iszap katasztrófa. Az ukrán és a japán atomerőmű robbanásához képest csekélység.

A tíz esemény felsorolása jól jellemzi, hogy a szoclib vonal máig képtelen megérteni katasztrofális vereségének okát.

Módszertani megjegyzések

Kopátsy Sándor EG 2011-04-22

MÓDSZERTANI MEGJEGYZÉSEK

A The Economist április 16. számában írás jelent meg arról a közhelyről, hogy a nagyon elmaradt számára könnyebb az átlag feletti sebesség elérése, mint azoknak, akik már közel vannak az élvonalhoz. Ez így közhely, egyszerűen azt állítja, hogy könnyebben gyorsul valami a lassú sebességről, mint a már nagyon gyorsról. Ezt a legbutább kerékpáros is tudja. De azt is, hogy hiába gyorsul jobban, a lemaradása mégis nőhet.

A cikk írója is érzi, hogy nem az országok növekedését, hanem az egy laksora jutó növekedést kellene összevetni. Ezt igyekszik elemezni, de mégis az országok gyorsabb növekedésére tér vissza. Azt írja, hogy India és Brazília gyorsan nő, csak a növekedést elfelejti egy laksora vetíteni.

Márpedig ez jellemzi hatvan éve a világgazdaságot. Az emberiség öthatoda olyan országokban élt, ahol az ország gazdasági teljesítménye ugyan gyorsan nőtt, de az egy lakosra vetített jövedelme és vagyonát nézve, egyre jobban lemaradt.

Az elemzést kezdem a közölt táblázattal.

Hat ország esetében azt ábrázolja, hogy mikor érte el az egy laksora jutó jövedelmük 2005-ös dollár áron, vásárlóparitáson a 16.740 dollárt. A küszöböt az Egyesült Államok már 1963-ban elérte. Dél-Korea a pedig csak 1995-ben. Az ilyen összevetési mód szakszerűtlen, hiszen a két időpontban nagyon különböző teljesítményt jelentett elérni ugyanazt a szintet. Tudományos idényű összevetést jelentett volna az, ha a közös szintet a világgazdasági átlag százalékában mérjük, vagyis azt vizsgázzuk, milyen sebességgel nőttek a különböző országok hét évvel azelőtt, hogy elérjék az egy laksora jutó világ átlagjövedelem háromszorosát, és milyen gyorsan növekedett a mutató a következő hét évben. Az így készített táblázat nem is hasonlított volna a közöltre. A világgazdaság növekedési sebessége ugyanis jelentősen felgyorsult.

Az Egyesült Államok 1963-ban érte le a vizsgálat által megjelölt szintet, ami akkor a világon a legmagasabb volt. Dél-Korea viszonyt csak 1995-ben, amikor az már a legfejlettebb tíznek a fele sem volt.

A rossz táblázat mégis hasznos, mert végre, nem az ország jövedelmének, hanem az egy laksora vetítettnek a növekedését méri. Ha ezt a világátlagra is megmutatná, hogy az emberiség kevésbé fejlett öthatodára, az utóbbi mutató ötöd akkora növekedést sem mutat, mint az első.

A második világháborút követő negyven évben csak a puritán Nyugaton, és a Távol-Kelet kisebb országaiban, az utóbbi harminc ében ezeken kívül csak Kínában nőtt az átlagnál gyorsabban az egy laksora jutó jövedelem és vagyon.

A szerző azt jósolja, hogy a „feltörekvő” országokban gyorsabb lesz a növekedés. Csak arról feledkezik meg, hogy az egy lakosra vetített eredményeket kellene nézni. Ez esetben rádöbbenne, hogy a feltörekvő országok között csak Kínában nő gyorsan az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon. A szerző Brazíliára és Indiára hivatkozik. Egyiknek sincs reménye a felzárkózásra, mert elviselhetetlenül gyorsan nő a lakosságuk. Oroszország volna ebben a tekintetben kivétel, de ott a bányajáradék nélkül nem volna növekedés.

A szerző nem figyelt fel arra sem, hogy a vizsgált időszakban a gyors fejlődésnek két előfeltétele volt. Egyrészt a lakosság viselkedése csak puritán, vagy konfuciánus lehetett, másrészt a népesség természetes szaporulatának átlaga legfeljebb néhány tized százalék volt. Amelyik ország nem felel meg e kettős előfeltételnek, szóba sem jöhet. Mivel ilyen országok csak a puritán Nyugaton, és a Távol-Keleten vannak, a világ háromötödét eleve ki kell zárni a vizsgálandók köréből.

Jelenleg már csal három távol-keleti, olyan ország van, amelyik még a vizsgált szint alatt van, Kína, Vietnám és Észak-Korea. Ez első kettő példátlanul gyorsan fejlődik, a hármadik pedig kivételes állapotot jelent, ami nem jelent olyan esetet, aminek okán nem állapíthatjuk meg, hogy 2050-re nem lesz minden nyugati puritán, és távol-keleti konfuciánus ország gazdag. De ezekben nemcsak az egy laksora jutó vagyon és jövedelem lesz magas, hanem az iskolázottság, és a várható életkor is. Rajuk kívül viszont egyetlen ország sem kerül a fejlettek közé.