Hol, hány pártra van szükség

Az alépítményünknél fejlettebb felépítmény- 3

Hol lehet demokrácia 3

A rendszerváltást közvető pártok. 3

A kívánatosnál több párt volt a kudarc oka 3

Hol hatékony a demokratikus felépítmény? 3

A két pártra korlátozott választási rendszer- 3

Kopátsy Sándor                 EP                   2012-08-10

HOL, HÁNY PÁRTRA VAN SZÜKSÉG

Gondolatok a Széphalmi Diéta három napja után.

A rendszerváltás óta eltelt 22 év egyre jobban meggyőz arról, hogy mi a rendszerváltásig azért sírtunk, hogy csak egyetlen párt, amit ráadásul nem is lehetett leváltani. Az óta egyre inkább azt érzem, hogy a másik végletbe estünk, több pártunk van, mint kellene.

Nem új gondolat, de hetven évre volt szükségem ahhoz, hogy világosan lássam. Pedig szinte azonnal beleverte az élet az orrom. A negyvenes években a Nemzeti Parasztpárt Baranya megyei titkára voltam. Két szabad választás szervezője egy megyében. Annak ellenére, hogy számomra más párt nem kínálkozott volna, a többihez semmi közöm nem volt. Parasztpárti voltam annak ellenére, hogy fel sem merült, hogy ennek a pártnak jelentős politikai szerepe lehetne. Mindent pártot, ami a Horthy rendszerhez kötődést folytatta, élesen elitétem. Minden pártot, a Kommunistát is, támogattam, ami új társadalmat akart, és szemben állt minden politikai restaurációval.

Azt is láttam, hogy az ország kétharmada nem akar radikális szakítást a múlttal, tehát függetlenségünk esetében, csak az úri középosztály által vezetett közép-jobb oldal győzhetett volna. Még a nyilvánvaló moszkvai nyomás ellenére is, minden választáson az úri középosztály és a klérus által vezetett párt győzött, függetlenül attól, milyen néven indulhatott. A múltja ellenére, a Kisgazda Pártot is ilyennek tartottam.

Ennek alapján indokoltnak tartottam nemcsak a Baloldali Blokk létrehozását, de még a bolsevik Szovjetunió megszállását, és befolyását is. Azt is világosan láttam, hogy a Baloldali Blokkban a Szociáldemokrata Párt, és a Nemzeti Parasztpárt részvétele sem meggyőző. Ezek ugyan jelentős társadalmi változást akartak, de nem fordulatot, nem olyant, amilyent a szovjet befolyás eredményez. Nekem is elég lett volna, amit e két párt szeretett volna, de ennek nem láttam semmi realitását. Ennek a két viszonylag baloldali pártnak is csak a kisebbség értette meg, hogy itt évtizedekig Moszkvával jóban kell lenni. A radikális változás mögött a magyar társadalomnak legfeljebb ötöde állt. Én pedig, ugyan nem ortodox, vagyis bolsevik típusú, de gyökeres változás híve voltam.

Ha szuverén lehet Magyarország csak egy reális út kínálkozott, a két háború közti közép-jobb, úri középosztály társadalmának folytatása. A folytonosságot természetesen a megváltozott viszonyokhoz igazodónak értem. Nincsenek benne fasiszta pártok, és az arisztokrácia hatalma másodlagossá vált volna, és jelentős lépést teszünk a demokrácia felé. De ennyi engem nem elégített volna ki. Láttam, hogy Mindszenti József tekintélye nagyobb, mint Serédy Justiciáné volt. Az államfő nem járt volna lóháton, a miniszterek nem díszmagyarban tették volna le az esküt. Mindez nekem annyira kevés, hogy nem maradtam volna az országban.

Mivel Jaltában úgy döntöttek, hogy a Szovjetunió befolyásterületébe tartozunk, a fenti értelemben vett restaurációtól nem kellett félni. De tudtam, hogy ettől csak a megszállás mentett meg bennünk. Sajnos, a magyar politikai elit, mindenek előtt az úri középosztály nem értette meg, hogy csak egy reális lehetőség van, olyan rendszer építése, amit a Szovjetunió, azaz Sztálin is elfogad.

A politikai realitás felismerése soha nem jellemezte a magyar politikai elitet, de ez esetben, Finnországtól eltekintve, egyetlen másik, a szovjet befolyásra ítélt ország sem vette tudomásul, hogy akkor megy a legtöbbre, ha előtte Moszkvában tisztázza a feltételeket. Ezt még a cseh és német szociáldemokraták sem értették meg, nemhogy a magyar úri középosztály. Máig még a történészek sem vették tudomásul. Szegfű Gyula volt az egyetlen kivétel, aki nagykövetként Moszkvában felmérhette ezt.

Azt, hogy ezt már a negyvenes évek közepén így láttam, azt Kovács Imrének köszönhettem, aki a Parasztpártban a Szövetséges Ellenőrző Bizottság felé volt az összekötő, és láthatta, hogy a Bizottságban az elnöklő Vorosilov álláspontját a nyugtai hatalmak tudomásul veszik.

A fentiek alapján, kezdettől fogva a választásokon induló pártokat két részre osztottam. Egyik oldalon, akik nem veszik tudomásul, hogy csak annak van realitása, amit a Szovjetunió is elfogad, a másik oldalon pedig azok, amelyek saját ereje gyenge, és csupán a Moszkvához való igazodáson alapszik. Az, hogy melyik oldalon hány párt van, másodlagosnak tartottam. A logikám alapján, a fordulat évéig számomra lényegében két pártcsoport volt. A Moszkvát elutasítók, és azt tudomásul velők.

A Magyar Kommunista Párt 1947 után egyeduralkodóvá vált. A szociáldemokraták, és a parasztpártiak ingadozása ezzel véget ért. A többségük tudomásul vette, hogy a magyar belpolitikánkat is Moszkvából irányítják. Sokan, ezeket árulóknak tekintik, pedig ezek lettek a leghasznosabb baloldali politikusok. Számomra Nyers Rezső a kor legjelentősebb, leghasznosabb szociáldemokrata, és Erdei Ferenc a legjelentősebb, leghasznosabb parasztpárti politikus maradt.

Mindezt azért bocsátottam előre, hogy világossá tegyem, eleve nem fogadtam el, nem tartottam hasznosnak a kettőnél több pártot. Nekem, a kettőnél több párt szereplése a pártbürokrácia, a pártok klérusainak demokratikus uralmát jelentette.

Ez még világosabban kiderült az 56-os forradalomban. Aminek győzelmében csak addig hittem, amíg tudomásul veszi, hogy aki több párt rendszert akart, bukásba viszi a forradalmat.

A magyar történészek feladata lenne a forradalminak bukásának az okait is elemezni.

Számomra egyszerű a képlet. Minden forradalom bukásának közös oka, hogy messzebb akar menni annál, ami reálisan elérhető. 1956-ban a még elérhető maximális eredmény az volt, hogy megszabaduljunk az állampárt dogmatikusaitól, és piacosítsuk a gazdaságot. Mi azonban ekkor is a politikai szabadságot akartuk maximalizálni, holott annak még a minimális lehetősége sem létezett. De erre még visszatérek a rendszerváltás követő húsz év elemzése, vagyis a fő mondanivalóm kifejtése, során.

Az elbukott 56-os forradalom ellenére, vagy talán éppen annak tanulságának köszönhetően, a szuverenitásuk visszanyerése idején minden csatlósnál kedvezőbb feltételek között indulhattunk. Mind politikai, mind gazdasági tekintetben jó volt a starthelyzetünk. Ezzel szemben, az elmúlt 22 évet történelmünk egyik legkudarcosabb idejének tekintem.

Azt, hogy politikai tekintetben minden másik bolsevik diktatúránál jobbak voltunk, mindenki elismeri. Talán a legkevésbé mi magunk.

A magyar politikai elit az 56-os forradalom, és a rendszerváltás közti időszakból szinte csak azt látja, hogy milyen volt a bosszúállás a forradalom után.

Ami a bosszúállást illeti.

Nem ártana, ha az elbukott forradalom utáni bosszúállásokat egymáshoz viszonyítanánk.

A bolsevik rendszerben az ennél sokkal kisebb forradalmakat is sokkal kegyetlenebb bosszúállás követte. A bolsevik rendszert az emberélet olcsósága, a kegyetlen bosszúk jellemezték, akár csak a sztyeppe kultúrákat általában.

A magyar történelemben pedig jellemző, hogy a bukott forradalom utáni bosszút, akárcsak a vesztett háborúkat követő békéket, igazságtalannak tartjuk. A történelem azonban másról tanúskodik.

Nálunk legendája van az 1848-49-es szabadságharcot követő megtorlásnak. Eszünkbe sem jut, hogyan állt bosszút a Bécsi Udvar Csehországon a Fehér-hegyi csata után. A kettő között két nagyságrendi különbség volt.

Mi a proletárdiktatúra, vagy a fehér-terror áldozatai miatt többet, és hangosabban háborgunk, mint az indoktalan két világháborúban, vagy a magyar zsidóság üldözésében elpusztult százezrek sora felett.

Az 56-os forradalom bukása utáni bosszút, lehet indoktalannak mértékűnek tekinteni, de a Kádár-rendszerről csupán ennek alapján véleményt alkotni súlyos történelmi tévedés.

A bolsevik rendszer társadalmi és gazdasági eredményei.

Azt, hogy politikai értékelők a teljes foglalkoztatást utókor említésre méltónak sem tekintik, elemi hibának tartom akkor, amikor húsz évvel a rendszerváltás után a munkaerejét a legalacsonyabb szinten tartó ország vagyunk, és tíz évet szánunk arra, hogy a tartósan leépített munkaerő felét visszahozzuk a munka világában. Aki a kétmillió munkahely indoktalan felszámolását nem tartja súlyosabb bűnnek, mint a bosszút, széplélek lehet, de politikus és történész aligha.

A Kádár-rendszernek nagy eredménye, hogy nemcsak mindenkinek volt munkahelye, de a szabadidőt is, először a magyar történelemben, jól kihasználtuk. Ismereteim szerint, Európában rekordot állítottunk fel abban, hogyan lehet a munkaviszonyban eltöltött idő után még jövedelmet termelni.

Sokszor leírtam, hogy népem először járhatott a vállalkozások óvodájába. A szerény jövedelmének jelentős hányadát a fejlettségünkhöz viszonyítottan rövid munkaidő után, szabad időnkben termeltük. Ezzel nemcsak az életszínvonalunkat emeltük meg lényegesen, de spontán közösségeket alakítottunk, és a jövedelem mellé örömöt is termeltünk. Abban lehettünk nagyok, amit a liberális rendszerváltás millióktól elvett.

Az alépítményünknél fejlettebb felépítmény-

Hosszúra sikerült bevezetés után jutottam el tulajdonképpen oda, amit mondani akarok. A Széphalon, a barátok között töltött három napon arra döbbentem rá, amit csak sejtettem. A rendszerváltást követő 22 év kudarca abból fakadt, hogy olyan politikai felépítményt hoztunk létre, ami meghaladta a társadalmi és gazdasági fejlettségűnk színvonalát. Olyan politikai rendszert vezettünk be, amire még nem voltunk érettek. Olyan pártpolitikai demokráciát játszottunk, amihez még nem nőttünk fel.

Többször leírtam, hogy a sok párt nem egészséges.

- 1956-ban egy is elég lett volna, de mi sokat akartunk.

- 2000-ben kettő kellett volna, de mi fél tucatnál is többet futtattunk.

Ideálom mindig az angolszász, mindenek előtt az észak-amerikai politikai struktúra volt. Ebben gyakorlatilag minden politikai láztól fűtött is alapíthat pártot, de gyakorlatilag csak két párt játszhat szerepet a törvényhozásban.

Ettől kezdve, lefelé a fejlettségi szinten, és a polgári tradíció hiányában minél hátrább van a társadalom, annál inkább káros a kettőnél több párt. Ez alatt azt értem, hogy lehet akár sok párt is, a rendszer azonban csak kettő számára tegye lehetővé a törvényhozási szerephez jutást. Ez is csak négyévenként. A választási cikluson belül pedig nincs kormányváltás.

1956-ban az egy párt rendszer mellett maradtam.

Kínát nagyon megértem, hogy az egy párt rendszer mellett marad.

Az egynél több párt törvényhozási szerepéhez fel kell nőni.

Számomra az Egyesült Államok és Kína alkotmánya az ideális megoldás két pólusa, ami között kellene minden társadalomnak megtalálni a maga számára megfelelőt.

Az Egyesült Államokban mindenki alakíthat pártot, de a gyakorlatban csak két párt juthat el addig, hogy részt vehet a törvényhozásban. Olyan az előválasztási rendszer, amiben ugyan bármennyi párt alakulhat, de olyan az előválasztási rendszer, hogy csak kettő lehet esélyes arra, hogy pályázik az elnöki posztra. Mivel csak egy nyerheti el az elnöki posztot, és ezzel négy évre a kormányzás jogát, gyakorlatilag csak két párt indul. Előfordult néhányszor, hogy harmadik is indult, de mivel csak egy győzhet, ez nagyon ritka, és eredményt soha nem hozó próbálkozás. Aki politikai hatalomra vágyik, csak a két történelmi párt között választhat.

Akit a többség megválaszt, az alakítja a kormányt, azon menet közben változtathat, de erre másnak joga nincs. Az elnök csak köztörvényes bűn okán váltható le, de akkor a pozícióját az általa választott alelnök vesz át.

A törvényhozás két háza lehet történelmi örökség, de nem szükséges feltétele a jó alkotmánynak. Fő, hogy annak tagjai is a két párt soraiból kerülnek ki, őket a tagállamok polgárai választják. Kicsi országban a két közvetlenül választott ház értelmetlen.

Az nem rossz megoldás, hogy a törvényhozás tagjainak egyik felét a választási ciklus felén választják. Ez a rendszer azért jó, mert így a kormány elfogadottsága kétévenként lemérhető. De ez sem fontos.

Fontosabb, hogy az elnök csak két ciklusban választható. Ennyi minden politikusból elég.

Az amerikai a kétpártos demokrácia zseniális megoldása, hogy a jelölteket nem a párt jelöli, nem a párt, hanem a választókerület választói választják. Oda tehát a párt apparátusán keresztül nem lehet bekerülni. Hangsúlyozni szeretném ennek a jelentőségét. Minden olyan rendszer, amiben a párt dönti el, hogy ki legyen a térség jelöltje, még inkább az olyan, amiben a párt listáján állít képviselőket, a pártbürokrácia uralmát jelenti. Ha nem is azonos az egy párti diktatúrával, de pártdiktatúra, nem a választók, hanem a pártok diktatúrája.

A bolsevik rendszert ezért tartottam a reformáció előtti kereszténység sémájára épülő diktatúrának, aminek a klérusa a párt. Aki politikai hatalomhoz akar jutni, szerezzen hatalmat a pártban, ha ott szerzett automatikus, hogy a párttól, és nem a választóktól megkapja a politikai hatalmat. A pártja bizalmának a birtokában, a választók megkérdezése nélküli, képviselheti a választókat.

Ilyennek tekintek minden olyan rendszert, amiben a párt állítja össze a jelöltlistát, és annak alapján lehet valaki törvényhozó. Ennek teteje a frakciófegyelem, amiben a frakció dönti le, mit kell megszavazni, mit kell elutasítani. Ezzel elérték, hogy nem lehet még részletkérdésben sem ellenvéleményem a párt apparátusával. Az ilyen rendszerben a törvényhozó nem a választóinak a képviselője a törvényhozásban, hanem a pártapparátus bábfigurája. A frakció által ellenőrizhető szavazást nem tekintem demokratikusnak. Legalábbis nem a megválasztott törvényhozók lelkiismerete alapján történtnek a döntések.

Szerencsére, a jelenlegi technika már lehetővé teszi az olyan szavazást, amiben az egyes szavazók szavazata nem ellenőrizhető. Az ilyen titkos szavazásban mégsem reménykedhetünk, mivel azt az uralmat ténylegesen gyakorló pártok nem fogják bevezetni.

Legalább elvként kellene kimondani, hogy a demokrácia nem a pártok, hanem a választók többségének hatalma.

Hol lehet demokrácia

Az emberiség egyötöde a 20. század második felében, össznépi demokráciában él. Ide kerültek a Nyugat puritán és a Távol-Kelet konfuciánus kultúra fejlett társadalmai. Ez a hatod adja a tudomány eredményeinek óriási többségét, és világgazdaság teljesítményének nagyobbik felét. Ennek ellenére mind a politika, mind a társadalomtudomány úgy kezeli ezeket, mint a tőkés társadalmak fejlettebb formáit. Nem tudatosult, hogy ezek a történelem első osztálynélküli társadalmai, az első a társadalom egészére kiterjedő demokráciát.

A tőkés társadalom csak egyik, legfejlettebb formája volt az osztálytársadalmaknak, ezek a fejlett társadalmak minőégi tekintetben mások, osztálynélküliek.

Még odáig sem jutottunk el, hogy definiáljuk az osztálytársadalmakat. A társadalmi osztály viszonylag zárt egység, amibe, és amiből lényegtelen a belépők és a kiesők aránya elhanyagolható. A tagság óriási többsége vérségi alapon jön létre, generációkról generációkra száll. Ezen belül másodlagos, hogy az örökség csupán vérségi vagy vagyoni. A lényege, hogy a be- és kikerülők aránya elhanyagolható.

A nyugati társadalomtudományok alig vették figyelembe, hogy ötezer éve a magas-kultúrák nem tőkés osztálytársadalmaiban élt többség. A kolosszális méretű Kína, India és az Oszmán Birodalom, amelyekben a nyugati osztálytársadalmaktól nagyon eltérő társadalmi felépítmény működött. Ezek nem fértek be a nyugati értelemben vett osztálytársadalom kategóriájába. Mivel nem örökletes tisztviselők irányították.

Kínában és a Közel-Keleten a korlátlan hatalommal rendelkező uralkodó akaratát nem származási, hanem érdem alapján szelektálódott réteg valósította meg. Tehát marxi értelemben nem volt osztály. Sok tekintetben ilyen volt az egyiptomi társadalom is, ahol az uralkodó osztály a vallási klérus, a papság, vagy a kinevezett mamelukok voltak. Azt sem hangsúlyozzuk, hogy a nyugat-európai feudális társadalomban is a hatalmat jórészt a papság gyakorolta. Márpedig a papság sem osztály volt, hanem érdemek alapján szelektálódott klérus. A középkori egyházi hatalom sokban hasonlított a kínai mandarin, illetve az egyiptomi papság nem örökletes társadalmi szerepére.

A Nyugat a többi magas-kultúránál fejlettebb, erősebb, jelentősebb csak az utóbbi ötszáz évben lett. Ebből fakad, hogy a társadalomtudományok szinte csak azt ragadják ki a történelemből, ami a Nyugat előzménye volt.

Csak a távol-keleti társadalmak fergetegesen gyors felzárkózása hívta fel a figyelmet ezek történelmére.

Az utóbbi évtizedekben aztán kiderült, hogy a tudományos és technikai forradalom elvárásainak nemcsak a nyugati puritán, de legalább úgy, a távol-keleti konfuciánus életvitel is megfelel.

Össznépi társadalom csak három feltétel esetén jöhet létre.

1. A kor követelményének a számos kultúra között, csak kettő, a nyugati puritán és a távol-keleti konfuciánus felel meg. Vagyis az össznépi demokrácia csak e két kultúrkörben lehetséges.

2. Néhány ezreléknél ne legyen gyorsabb a népszaporulat. Ahol a népesség néhány ezreléknél gyorsabban szaporodik ott szükségszerű felépítmény az osztálytársadalom. Ezt ugyan már jó tíz éve bizonygatom, mégsem találok meghallgatásra. Kínában azonban felismerték, és megállították. Ennek köszönhetően aztán példátlanul gyorsan fejlődnek.

Bizonyítás helyett itt megelégszem a tény megállapításával. Száz éve csak ott van az átlagnál gyorsabb társadalmi fejlődés, ahol nagyon lassú, vagy éppen negatív a népesség növekedése.

3. Az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem érje el legalább a fejlettek felét. Ez következik abból a társadalmi alaptörvényből, hogy fejlettebb politikai felépítmény csak fejlettebb gazdasági eredményre épülhet. Ezt sokáig Marx is tudta. Csak öregkorára fogadta el, hogy erőszakkal ott is létre lehet hozni fejlettebb társadalmat, ahol a gazdasági alap még elmaradott. Elhitte, mivel azt kellett látnia, hogy a fejlettek nem akarnak erőszakos forradalmat. Pedig fiatalon még ő mondta: ”Ha ott győz a forradalom, ahol még elmaradottak a feltételek, hamar visszaáll a régi szemét.”

Ennél az idézetnél alig lehetett volna jobbat találni mondanivalóm bevezetésére. A rendszerváltást követő húsz évben hiába építettünk a magyar társadalom fejlettségénél fejlettebb politikai felépítményt, a kelleténél több páros demokráciát, nem előre, hanem hátrább jutottunk.

A rendszerváltást közvető pártok.

A ránk kényszerült bolsevik rendszer fő hibájának a politikai elit azt tartotta, hogy csak egyetlen párt lehet. Általánossá vált a felfogás, hogy minden jóra fordul, ha szabadon válogathatunk a pártok között.

Meggyőződésem szerint, Kelet-Európában csak egyetlen párt esetén nincs anarchia. Sem a lakosság viselkedési kultúrája, sem a gazdaság fejlettsége nem viselhette el több párt rendszert.

E tévhit okán bukott el Európa keleti felében a bolsevik forradalom.

1956-ban csak arra lett volna lehetőség, hogy az egyetlen párt jobb legyen, de azonnal sokat akartunk.

1990-ben ez ismétlődött meg. Ekkor sajnos sikerült az egyetlen párt hatalmát felszámolni, de kiderült, hogy a kettőnél több párt már sok.

A rendszerváltás előtt világosnak látszott, hogy a közép-jobb magyar társadalom többsége, ha rábízzák, közép-jobb pártot választ. Az állampártban az okosabb elvtársak már évekkel a rendszer összeomlása előtt látták, hogy az első szabad választáson közép-jobb párt fog nyerni. Ki is szemelték ennek az elnökét, Antall Józsefet, az itthon és külföldön tekintélyes kisgazda miniszter fiát. A feladat megoldását Schulteis elvtársra bízták.

Két lehetőséget azonban kihagytak a számításból.

1. A magyar társadalom közép-jobb erői nem a Kisgazda Pártot szemelték ki, hanem maguk szerveztek Lakiteleken egy jobban magukra szabottat, a Demokrata Fórumot. A Demokrata Forum eleve sokkal erősebbnek ígérkezett, mint a Kisgazda Párt.

2. A Kisgazda Pártba mások akarnak vezetők lenni. Ez kiderült, amikor Antall Józsefet nem választották meg.

Az új helyzet megoldásához Schulteis elvtársat nem tartották elég erősnek, ezért azt Aczél elvtársra bízták, aki jó kapcsolatban volt a Demokrata Forum vezetőivel. Ő meggyőzte a Forum vezetőit, hogy elnöküknek a legalkalmasabb személy Antall József. Így aztán Antall József még az utolsó pillanatban, beugróként a Forum elnöke lett.

Az érthető, hogy az állampárt illetékesei féltek a Forum esetleges jobbra tolódásától, nacionalizmusától, antiszemitizmusától. Antall József személye e félelmek ellen jó garancia volt.

A zseniális elnökjelölés bevált. 1990-ben a választók még azt hitték, hogy a Demokrata Forum közép-jobb párt, tehát kormányra választották. Antall József azonban egyáltalán nem volt középé-jobb, hanem alkotmányos konzervatív, az úri középosztály maradványának és tradíciójának tekintélyes képviselője, aki ilyen párttá akarta átalakítani a Demokrata Forumot. Amennyire lehet, a pártot alapító népi-nemzeti erőket kihagyta a kormányból.

A népi-nemzeti Demokrata Forum nevében, a liberális SZDSZ-el paktumot kötött. Látszólag minden sikerült.

A bekövetkező kudarcot azonban mindenkinél korábban maga Antall József látta. Erre az a magyarázat, hogy a jövő miniszterelnökének, halálát érezve, nem a Forum valamelyik tekintélyét, hanem az akkor még liberális Fidesz elnökét Orbán Viktort jósolta. Ezt sokan tudják, mégsem találkoztam olyannal, aki fennakadt volna azon, hogy milyen alapon látta Antall József Orbán Viktort a jövő miniszterelnökének.

Aki abból indul ki, hogy az ország politikai jövőjét elsőként, mindenki másnál sokkal korábban látónak fogadja el Antall Józsefet, az elgondolkodhat azon, hogyan is jutott erre a gondolatra. Ő látta meg először, hogy műve összeomlik, az általa formált Demokrata Forum legfeljebb kis párt maradhat. Az lesz a jövő miniszterelnöke, aki közép-jobb pártot alapít. Csak ezen az alapon juthatott odáig, hogy a kis liberális pártként induló Fidesz elnökéből 2010-ben kétharmados győzelmet arató közép-jobb Fidesz elnöke lesz a miniszterelnök. Ez aztán hat évvel később már be is következett, de még csak egy ciklusra.

Antall József ugyanis felismerte, hogy az alkotmányos, konzervatív erők mögött már elfogyott a társadalmi bázis. De ahhoz közel húsz esztendőre volt szükség, hogy 2010-ben mind a Demokrata Forum, mind az SZDSZ kibukjon a törvényhozásgól. Jó húsz év kellett ahhoz, hogy kiderüljön Schulteis és Aczél elvtársak zseniális sakkhúzása önpusztító vereséghez vezetett.

Ha az állampárt hagyja a magyar társadalom erőit spontán szerveződni, Antall József nem lesz politikus, a Demokrata Forum megmaradhat olyannak, amilyennek Lakiteleken alapították, nemcsak megnyeri az első választást, de végig a legerősebb párt marad. Orbán Viktor pedig nem talál szabad közép-jobb teret a Fidesz számára.

Már csak ilyen a történelem, néha a zseniális taktikázás kerülő úton vezet az objektív következményhez.

A kívánatosnál több párt volt a kudarc oka

Bizonyításként nézzük meg, hogyan alakultak volna az események 1990 után, ha olyan alkotmányunk van, mint az Egyesült Államoknak.

Az első választáson, az előválasztások alapján a két legerősebb párt a Forum és az SZDSZ szerepelhetett volna. Ezek között az előbbi lényegesen erősebbként kerül ki a választásból. Nem paktumot kötnek, hiszen nincs ki ellen védekezni.

A második választáson a Forum az Antall vezetése hatására, kiesik az előválasztáson Az MSZP és az SZDSZ lett a legerősebb. Csak ez a kettő állíthat jelölteket. Ez esetben az MSZP elseprő fölénnyel győz, és nincs kik ellen kötni koalíciót.

A harmadik választásról már kiesik az SZDSZ, és bekerül az ekkor már közép-jobb Fidesz. Ettől kezdve ez a két párt marad csak a porondon. Valami olyan folytatás következik, ami az Egyesült Államokban jellemző, csak két párt marad a porondon. Ettől kezdve, aki politikai hatalomhoz kar jutni, csak e két párt között választhat. A magyar társadalom közép-jobb jellegéből fakadóan a Fidesz marad a kormánypárt, és tömöríti a magyar társadalom nagyobb felét. Ha nem hibázik, kormányon marad.

A logikám megértéséhez annak a belátására van szükség, hogy olyan választási rendszerben, amiben gyakorlatilag csak két párt juthat a törvényhozásba, megszűnik az olyan pártok alapítását célzó törekvés, melyik nem számíthat a választók többségére. Ezért aztán eltűnik mind a szélső-jobb, mind a szélső-bal, mint a liberális, mind a konzervatív párt.

Erre mondhatják a sok párt hívei, hogy ez nem igazi demokrácia, mivel csak két politikai pártnak, politikai ideológiának lehet reménye arra, hogy elnyerheti a hatalmat.

Ugyan nem tudományos módszer azzal játszani, hogy mi lett volna, ha csak két párt rendszer működik a rendszerváltás után. Én is csak illusztrációnak szántam, bizonyítani a meggyőződésem, hogy az elmúlt húsz év kudarca első sorban azzal magyarázható, hogy olyan liberális politikai felépítményt működtettünk, ami esetleg egy sokkal fejlettebb gazdaságú, polgári tradíciójú, puritán lakosságú országnak megfelelt volna, de nekünk nem.

A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy a választásokon kettőnél több párt szerepeltetése nem a legjobb megoldás. A választási ciklusokban belül a kormányzást koalícióra bízni nem hatékony megoldás.

A periférián már a két párt is sok. Az elsőre a példa az Egyesült Államok. A másodikra Kína.

Hol hatékony a demokratikus felépítmény?

Demokratikus, több pártos politikai felépítmény csak három feltétel esetén hatékony.

1. Ahol az egy főre jutó nemzeti jövedelem negyedével nem alacsonyabb a felső tizedénél.

2. Nem nagyobb néhány ezreléknél a belső népszaporulat.

3. A lakosság viselkedését vagy a puritánizmus, vagy a konfuciánus jellemzi.

Ad 1. Nálunk a gazdasági fejlettség legfeljebb harmada a kívánatosnak. Nem ismerünk egyelten olyan országot, amelyik több pártos rendszerben a harmadnyi szintről felzárkózó növekedést ért volna el.

Ad 2. Nálunk ez a feltétel adott. Ez azonban nem elég. Ha elég volna, a keleti szláv társadalmak is demokratikusan működhetnének.

Ad 3. A lakosságunk viselkedése messze nem puritán. Márpedig arra sem találunk a Nyugaton példát, hogy nem puritán társadalom képes lenne tartani akárcsak a tempót.

Ezért ideje volna belátni, hogy mi a rendszerváltás után olyan politikai demokráciát játszottunk, amihez még sem kulturális, sem gazdasági tekintetben nem voltunk felnőve.

Miért tartom az amerikai két párt rendszert a legjobb megoldásnak?

Mert az kormányoz, akit a többség támogat. Ahol csak két párt indulhat mindig biztosított az abszolút többség. Minél több párt indulhat a választáson, annál kisebb az esély arra, hogy egyik abszolút többséget érhet el. Ez szinte csak akkor fordul elő, amikor már a pártok többségétől megundorodtak a választók. Az első öt választáson csak egyszer, a másodikon volt abszolút többség, de az is csak azért, mert a nemzeti-radikális, közép-jobb Forumból alkotmányos konzervatív pártot formált Antall József.

A második választáson ugyan abszolút többséget nyert az MSZP. Ekkor azonban a lényegében modern bolsevik Horn Gyulát titkos erők arra kényszeríttették, hogy fogadja be koalíciós partnernek a liberális SZDSZ-t. Ebbe az SZDSZ belepusztult, az MSZP pedig belerokkant. Ha csak két párt lett volna, akkor nem jöhet létre a koalíció. Elsősorban az MSZP az amerikai választási rendszer alapján közel 90 százalékot nyer.

A két pártra korlátozott választási rendszer-

A magyar politikai elit nem érti meg, hogy a két pártra korlátozott választás esetén a szélsőségesek soha nem juthatnak túl az előválasztáson. Aki tehát fél a szélsőséges pártoktól, az ne legyen a kettőnél több párt híve.

A két párt rendszer nagy előnyét látom abban is, hogy nincs abban listán bejutó törvényhozó. Azok ugyanis nem a választók, hanem a párt apparátusának küldöttei.

Már pedig, ahol nincs listán bejutható törvényhozó, ott nem a pártok, hanem a szavazók uralkodnak.

Ha kétlistás választási rendszerünk lett volna, akkor a harmadik választástól kezdve csak egy közép-jobb, és egy közép-bal párt szerepelt volna a választásokon. Egy kivétellel a közép-jobb győz. A liberalizmus hiányos magyar társadalomban ugyanis nincs olyan erő, ami az első kettő közé hozta volna a liberálisokat. Nálunk ez csak azért fordulhatott elő az első két választáson, mert a bolsevik rendszerben az állampárt haladó elitjét a liberális bolsevikok jelentették, akik abban a helyzetben lelkes bolsevikoknak bizonyultak. A rendszerváltás ők voltak a választók jelentős hányada számára a szimpatikus politikusok. Ráadásul, az MSZP soraiban is a liberálisok jelentették a reformok iránti nagyobb érzékenységet.

Ha nem sikerül az állampártnak a rendszerváltás előtt a Demokrata Forum élére ültetni Antall Józsefet, máig ez a népi-nemzeti Demokrata Forum marad kormányon. Ezt arra alapítom, hogy már a harmadik választáson a Forum cipőjébe lépett Fidesz volt a legerősebb párt, és csak tapasztalatlanságával, a féltucatnyi párt szerepeltetésével, és a szoclib koalíció ügyességével magyarázható, hogy nem maradt hatalmon. A 2010-es kétharmados választási győzelem, ami két pártos rendszerben, és listás szavazatok nélkül 99 százalékos győzelem lett volna. 2014-ben is Fidesz győzelmet várok annak ellenére, hogy hibákat követ le, még nem tanult meg kormányozni, és egyelőre nem számíthat sem az EU, sem az Egyesült Államok támogatására.

Az a megállapításom, hogy Antall József nélküli Forum uralmon marad, nem azt jelenti, hogy Csurka és társai kezébe maradhatott volna. Akkor is, utólag is indoktalannak tartom a magyar zsidóság félelmét attól, hogy a Lakiteleken alapítók antiszemita útra viszik az országot. Nem azért, mert nem volt, és nincs Magyarországon antiszemitizmus. Sajnos, maradt. Hanem azért, mert ez nem olyan erős, mint a háború előtt volt, és mert akkor erős nemzetközi erő támogatta. Ráadásul, a magyar zsidóság kulturális és gazdasági súlya kisebb. Főleg azért nem, mert reális külpolitika ma már antiszemitizmus esetén nem folytatható.

A magyar és a nemzetközi zsidóság örült, hogy az antiszemitizmus ellen garanciát jelentő Antall Józsefet sikerült a közép-jobb élére ültetni. Olyan messzire azonban nem látott, hogy ezzel a Fidesznek és Orbán Viktornak nyitottak széles utat.

Nem lehet az elmúlt húsz év magyar politikájának alakulását megérteni annak, aki nem veszi tudomásul, hogy a hibás vágányra térés akkor történt, amikor Antall Józsefet a Forum élére ültették.

Ha valami számomra is titok maradt, akkor ezt, hogy ezt a Forum akkori vezetői utólag sem látják.

Hol, mennyi államra van szükség

Kopátsy Sándor               EF                     2012-08-04

HOL, MENNYI ÁLLAMRA VAN SZÜKSÉG

A TÁRSADALOM IGÉNYÉNEK MEGFELELŐ FOGLALKOZTATÁS

Ebben az írásban a foglalkoztatás oldaláról kívánom bizonyítani, hogy minden fejlettségi szinten, minden kultúrában más politikai felépítményre van szükség. Tehát tudománytalan, sőt káros az általános minden társadalomban, minden fejlettségi szinten az össznépi demokráciát, az általános emberi jogokat hirdetni, sőt erőltetni.

Mint történész a történelmi tapasztalatok ismeretében ostobaságnak tartom, hogy mindig és mindenütt ugyanaz a társadalmi felépítmény volna az ideális megoldás. Fajunk története ennek az ellenkezőjét bizonyítja. A történészi érdeklődésemnek az oka, hogy hiszek abban, hogy a társadalmi törvények megismerésében a tapasztalatokra kell támaszkodni. Mindig, és mindenben a jelenségekből kell kiindulni. Csak azt lehet elfogadni, amit a tények igazoltak.

Mint társadalomtudós abban az értelemben marxista vagyok, hogy minden alépítmény más felépítményt determinál. Tehát a sokféle, és óriási változásokon keresztülment alépítmény ellenére minden kultúrában, minden természeti környezetben, minden tudományos és technikai szinten azonos felépítményt javasolni, sőt erőltetni ostobaság.

Mivel az emberisség szinte egésze számára az elviselhetőnél lényegesen gyorsabb népszaporulat megfékezése volt, és kétötöde számára ma is az lenne az elsődleges társadalmi feladat. Arra azonban össznépi demokrácia soha nem épült, ideje volna tudomásul venni, hogy számukra továbbra is csak az osztálytársadalom, azaz a lakosság kis hányadát jelentő osztály korlátlan uralma lehet a társadalmi felépítmény.

Az emberiség mintegy hatoda, a puritán Nyugat, és a Távol-Kelet konfuciánus társadalmaiban leállt a túlnépesedés, ezzel megszűnt az osztálytársadalmat létrehozó két ok egyike.

Az osztálytársadalmak másik alépítményi feltétele az ember fizikai képességeit megsokszorozó technikai bázis is megváltozott. Az ipari forradalom legáltalánosabb jellemzőjére sem figyelt fel a társadalomtudomány. Az ipari forradalom az ember gyenge fizikai képességeit sokszorozta meg. A munkaerőigényének a minőségi szintje csökkent. Nem jobb, hanem olcsóbb munkaerőt kívánt. A viszonylag gyenge fizikai, de rendkívül fejlett aggyal rendelkező fajunk fizikai tekintetben minden más fajnál fejlettebbé vált. Ugyanakkor a fejlett szellemi kapacitású agyát még a korábbinál is kevésbé igényelte. (Ez a megállapítás a munkaerő óriási többségére igaz.)

A 20. században azonban beköszöntött a tudományok forradalma. Amelyik már nemcsak a fizikai, hanem elsősorban a szellemi kapacitásunk növelését követeli. Nem minél több, hanem minél jobb minőségű munkaerőt igényel.

Az eddigitől minőségében eltérő új alépítmény jött létre. Nem kell a túlnépesedés ellen erőszakkal védekezni, ugyanakkor minél jobb minőségi munkaerőre van szükség. Ezért vált szükségszerűvé az új társadalmi felépítmény. A jelenkor igényeinek az olyan felépítmény felel meg, amelyik a munkaerő minőségének javítását szolgálja. Nem szaporodik túl. Ez a világ fejlett ötödében spontán megtörtént. Egy másik ötödében, Kínában pedig erőszakkal megvalósították. Az első ötödben ezzel létrejött az osztálytársadalmon való túllépés alapfeltétele. A második ötödben pedig erőszakkal létrehozták a példátlanul gyors gazdasági fejlődés előfeltételét. Ezzel emberöltőnyi távolságra kerültek a politikai demokrácia megvalósíthatóságához.

Ezzel szemben az emberiség háromötöde még mindig a megengedhetőnél nagyságrenddel gyorsabban szaporodik. Ez a többség tehát nem közeledik, hanem távolodik a politikai demokráciát lehetővé tevő alépítményi feltételhez.

Minden osztálytársadalom közös jellemzője volt, és maradt, hogy egyrészt mindig több volt a munkaerő mennyisége, és jobb a minősége, mint amennyit a társadalom igényelt.

Az osztálytársadalmak fő alépítményi feltételének a túlnépesedési nyomást tartom. Marx, mivel sokat foglalkozott a közgazdaságtannal, és tudatában volt annak, hogy annak az ára szükségszerűen az értéke alatt van, amiből a kínálat meghaladja a keresletet, és értéke van mindannak, amiben a kínálat nem elégítheti ki a keresletet. Ez azonban nem vette tudomásul az általa is árunak tekintett bérmunka esetében. Pedig elég lett volna tudomásul venni, hogy a munkaerő árunak szükségszerűen, a tulajdonformától függetlenül, értéke alatt van az ára, ha nagyobb a kínálata, mint a kereslete. Vagyis a munkaerő kizsákmányolása nem a tőkéstulajdonból, hanem a munkaerő feleslegből, a túlkínálatából fakad. Ez azonban minden politikai tanácsát romba döntötte volna. A proletárok ugyanis hiába egyesülnek, amíg gyorsan szaporodnak, a bérük csak akkor nem jelenti az érték alatti szintet, ha kevesebben lesznek. Tehát az osztálytársadalom, a tőkés is, objektív szükségszerűség, amíg a munkaerő kínálata meghaladja a keresletét. Be kellett volna látni, hogy a munkás akkor lehet a társadalom egyenrangú tagja, ha annyi és olyan van, mennyire a társadalomnak szüksége van.

Marx halála után egy évszázaddal már minden vágya megvalósult, leállt a túlnépesedési nyomás, ezzel megszűnt a munkaerő mennyiségi túlkínálata. A tudományos és technikai forradalomnak köszönhetően pedig a minőségi munkaerő kereslete kielégíthetetlenül nagy lett, a gyenge minőségűt pedig még értéke alatt sem akarják foglalkoztatni. Vagyis a világ fejlett ötödében a jó munkaerőt értéke felett megfizetik, a gyengét pedig értéke alatt sem keresik.

Ismét egy ma kiátkozásra ítélt marxista zsenire, Leninre hivatkozok. Az ő jelszava volt: Tanulni, tanulni, tanulni. Csak arról feledkezett meg, hogy kiknek mondja. Ez jó jelszó lett volna Finnországban, vagy a Távol-Keleten, de süket fülekre talált Kelet-Európában. Kinek jut eszébe, hogy minden nép már gazdag, vagy fergetegesen gazdagodik, amelyiknek jó mind a képzési rendszere, mind a lakosságnak a tanuláshoz való hozzáállása.

Jelenleg az emberiség kétötöde már olyan társadalmakban él, ahol nincs túlnépesedés, túl lehet lépni az osztálytársalom szintjén. Az emberiség háromötöde, mivel sokszorosan gyorsabban szaporodik, mint a történelemben bárhol és bármikor, nagyobb objektív szükségszerűség az osztálytársadalom, mint valaha.

Ahol leállt a túlnépesedés, ott példátlanul gyorsan nő az egy laksora jutó jövedelem és vagyon, a várható életkor, valamint az iskolázottság. Ezzel szemben, a fenti mutatók alapján, minden gyorsan gyarapodó népességű társadalom az előbbi kétötödhöz képest egyre jobban lemarad. Mivel egyre jobban differenciálódik az alépítmény, egyre differenciáltabbak lettek a felépítmények. Ezért nincs semmi reális alapja a Nyugatnak arra, hogy a lemaradóktól is az övével azonos felépítményt kényszerítsen ki.

FOGLALKOZTATÁS

Minden osztálytársadalomra jellemző volt a munkaerő mennyiségi és minőségi túlkínálata.

A mennyiségi túlkínálat megszűnt azzal, hogy leállt a túlnépesedés.

A minőségi túlkínálatot megszüntette a tudományos és technikai forradalom kielégíthetetlen minőségi keresletigénye. Ugyanakkor azonban a gyenge minőségű munkaerő iránt szinte megszűnt a kereslete.

A fenti két okból minden jelenkori fejlett társdalomban a minőségi munkaerő hiánya lett az elsődleges szűk keresztmetszet. Ez a tény tehát nemcsak a fejlett, már nem túlnépesedő társadalmakban, hanem a túlnépesedőkben is lényeges alépítményi változást hozott. A felgyorsult népszaporulat következtében még a korábbinál is nagyobb lett a gyenge minőségű munkaerő kínálata.

Ahhoz, hogy a társadalom szellemi vagyona gyorsan növekedjen, nemcsak jó oktatási, képzési rendszerre van szükség, hanem minél nagyobb merítésre is. Minél magasabb a minőségi igény, annál fontosabb a tehetség, a vele született képesség. Ahol leállt a népszaporulat, és nőtt a munkaképes kort meghaladó élet hossza, ott csökkent a születések száma, tehát a képességek merítési alapja.

A gyorsan szaporodó társadalmakban azonban hiába van széles merítési alap, ha nem jól működik a képességeket felismerő rendszer. A vele született képesség kibontakoztatásának csak az egyik feltétele a jó képzés, a másik azonban a minél korábbi felismerés. Ez megfelelő szerepet szinte csak a hívatásos művészek, és sportolók képzésben kap, és elhanyagolt minden más szakterületen. Az oktatási rendszer, még a fejlett nyugati országokban is, ott tart, hogy előbb legyen mindenki 18 éves korában mindenben járatos, legyen általános műveltsége, aztán válasszon szakmát. A pedagógia sem ismerte fel, hogy ez az oktatási rendszer csak az osztálytársadalmak képességében jelentkező túlkínálatában felelt meg. Azokban a társadalom értelmiségigényét a jól képzett átlagtehetségek is kielégítették. A múltban a diplomások, a mesteremberek életük végéig megélhetek abból a tudásból, amit a képzésük során elsajátítottak. Ma már nincs olyan szakma, ami folyamatos továbbképzés nélkül eredményes lehet.

A modern társadalom mégsem engedheti meg magának, hogy a piacon nem keresett, gyenge minőségű munkaerőt magára hagyja, mert ezek gyerekei között éppen olyan valószínűséggel születik az értékes tehetség, mint a keresett képességű, foglalkoztatott családokban. Ha a munkát nem találó réteget nem tarja el a társadalom, akkor széles lesz az olyan családban születettek aránya, ahol a vele született képességek feltárásának kedvezőtlenek, szinte reménytelenek a feltételei.

Ma már a társadalomtudományok nem vonhatják kétségbe, hogy a társadalom legértékesebb vagyona a kiművelt emberfő. Ennek ellenére nem számolnak azzal, hogy mekkora érték veszik el az olyan társadalomban, ahol a következő generáció jelentős hányada kedvezőtlen családi környezetben kallódik el.

Még nem számolta ki senki, hogy mekkora érték veszett el a rendszerváltás után azzal, hogy kétmillióval megnőtt a tartósan munkátlanságra ítélt szülők száma. Kiderülne, hogy ezer éves történelmünkben az okozta a legnagyobb veszteséget.

Minél jobb a munkaerő annál keresettebb lesz a fejlett világban. A közgazdászok még nem számolták ki, hogy mekkora szellemi érték hagyja el a kevésbé fejlett társadalmakat, és gazdagítja a már gazdagokat.

Arra csak az utóbbi időben kezdenek felfigyelni, hogy a jelenkorban a kevésbé fejlett társadalmakban a legnagyobb társadalmi a munkaerőnek a gazdagabb országok felé történő elvándorlása. Ez ugyan már ma is nagyon jelentős, de a jövőben még sokkal inkább az lesz.

A klasszikus közgazdaságtan még nem foglalkozott azzal, hogy a legnagyobb komparatív veszteség a társadalom számára a tehetség elvándorlása, és a legnagyobb nyerség az ilyenek befogadása. Márpedig ez ellen nem lehet védekezni. Minél tehetségesebb valaki, a fejlettek hatványozottan jobban megfizetik. Ráadásul, minél tehetségesebb a munkaerő, annál mobilabb. A kivételes képességek jövedelme akár ezerszeres is lehet, ja fejlettebb társadalomba költözik. De még a jobb szakmunkás esetében is többszörös lesz ilyen esetben nemcsak az anyagi elismerés, de a sikerélmény is.

A szellemi tőke, vagyis a munkaerő elitjének a kiáramlását nem lehet megakadályozni. Ahogyan terjed a világnyelvek, mindenek előtt az angol ismerete, egyre erősebbé válik. Magyar példával élve. A magyar szakmunkás kétszer ennyit ér, ha tud németül, vagy angolul. A magyar orvos hasonló esetben négyszer, a kiváló mérnök esetleg százszor annyit. A zseniális elméleti matematikus pedig csak az angol nyelvével Nobel-díjas.

A foglalkoztatás másik problémája, hogy nemcsak a munkaerő elvándorlásával kell számolni, hanem a hazai gyenge minőségű munkaerő hazai keresletének módosulásával is.

Az elmúlt ötven év egyik legnagyobb világgazdasági változását okozta, és még inkább okozni fogja, hogy a nemzetközi munkamegosztásban főszereplő lett a Távol-Kelet. Az ottani munkaerő nemcsak sokkal olcsóbb, de a tömegtermelés igényének megfelelőbb is. Ennek következtében, a fejlett Nyugaton, még annak a fél-perifériáin is, szinte megszűnt a kereslet az alacsonyan képzett munkaerővel szemben. Minden nyugati országban jellemzővé vált, hogy a munkaerő alsó negyedében az átlag sokszorosa a munkanélküliség még.

Megfelelő állami beavatkozás nélkül szélesedig a tartósan munkanélküliek széles rétege. A legfejlettebb nyugati társadalmakban azért nem okoz jelentős társadalmi problémát, mert ezek képesek a foglalkoztatásukat megoldani azzal, hogy magas minőségi követelményű termékek exportjára szakosodnak. Ennek példája néhány puritán nyugati ország, amelyik értékes árukért megveszi az olcsó távol-keleti tömegárukat.

Ez sem elég azonban ahhoz, hogy a távol-keleti országokéval közel azonos növekedési sebességet tartani tudja. A Nyugat, különösen annak nem puritán társadalmai, nemcsak a Távol-Kelet, de a négy tengerentúli puritán országokhoz képest is egyre jobban lemaradnak. A lemaradás oka, hogy Európában, még a puritán országokban is, kevesen és keveset dolgoznak. Ezt azonban nemcsak a gyorsan lemaradó mediterrán és kelet-európai társadalmak, de még a többségében puritán népekből álló EU sem képes tudomásul venni.

Az utolérés feltétele, hogy minél nagyobb az ország lemaradása, annál többen, és többet dolgozzanak. Európában ennek éppen az ellenkezője történik. Általános, hogy minél alacsonyabb az országban az egy laksora jutó jövedelem, annál alacsonyabb mind a foglalkoztatási ráta, mind az egy dolgozóra jutó ledolgozott órák száma. Annál több a fizetett ünnep, a hiányzás, és annál előbb mennek a keresetükhöz képest annál magasabb nyugdíjba.

Nemcsak a polgári demokráciákra, de még a bolsevik rendszerekre is jellemző volt, hogy a kevésbé fejlettek is ragaszodnak azokhoz a kedvezményekhez, foglalkoztatási feltételekhez, amit a fejlettek már elértek. A bolsevik rendszer összeomlása után, a túlzott foglalkoztatást a másik végletbe való zuhanás következett be. Az elmúlt húsz évben a volt csatlósok a tőkés országoknál is alacsonyabb foglalkoztatásra tértek át. A rendszerváltás azt követelte volna meg, hogy a tőkéseknél magasabb foglalkoztatási szinten maradjanak. Ebben mi, magyarok a volt csatlós társainkat is túlteljesítettük. Nálunk a legalacsonyabb a foglalkoztatás. Ez a fő oka annak, hogy a csatlós országok között, a bolsevik megszálltak között a legjobban teljesítőkből, a szuverenitásunk birtokában, a leggyengébben teljesítők lettünk. A foglalkoztatási rátánk a legalacsonyabb.

Még rosszabb a foglalkoztatásunk, ha a képzettségi szintekre bontva nézzük. Az országokon belül is az volna a helyes, ha aki kevesebbet tanult, dolgozzon többet. Még senki sem merte kimondani, hogy az egyenlő munkafeltételek az alacsonyabban képzettek iránti keresletet csökkentik, tehát végső soron azoknak ártanak.

Ez az írás azon indult el, hogy megnézem a képzettségi szintekre vonatozó foglalkoztatási adatokat.

A képzetlen munkaerőnek csak a 26 százaléka van foglalkoztatva. Ez az országos átlag fele. A középfokú, de nem érettségizettek 65, az érettségizettek 61, a diplomások 79 százaléka dolgozik. Ezek a számok azért tragikusak, mert a munkanélküliség erkölcsromboló hatása a végzettséggel fordítottan arányos.

Arról szót sem ejtenek, pedig a közvélemény világosan látja, hogy a képzetlen munkaerő munkátlansága a legnagyobb kárt azzal okozza, hogy nagyon rossz hatékonysággal sok gyermeket nevel. A tartós munkátlansággal okozott kár nagy hányada tehát a következő generáció minőségében rontásában jelentkezik.

Ezért a társadalom érdeke, hogy a képzetleneknek nemcsak a száma legyen minél alacsonyabb, hanem a foglalkoztatásuk legyen minél magasabb. Ezt azonban sem a piac, sem a munkásmozgalom nem képes megoldani. Sőt, minden munkaügyi szabályozás a társadalom érekének megfelelő foglalkoztatási struktúra ellen hat. A szakszervezetek pedig csak a már foglalkoztatottakat védik. Képtelenek megérteni, hogy semmi sem árt jobban a munkásoknak, mint a nagy munkanélküliség. Ahol nagy a munkanélküliség, ott a munkások ki vannak zsákmányolva. Csak ott lehet tényleges hatalmuk, ahol hiány van munkaerőben.

A foglalkoztatási adatok is világosan azt mutatják, hogy a társadalom minél hátrább van az élvonalhoz képest, annál nagyobb a tartós munkanélküliség. Mivel a képzetlen munkaerő foglalkoztatását csak azzal lehet serkenteni, ha az állam a bérjárulékukkal csökkenti az árukat. Tehát az utolérőnek erősebb állami beavatkozásra van szükség, annak érdekében, hogy a képzetlen munkaerőt nagyobb mértékben, és hosszabb időn keresztül dolgoztassa. Ezzel szemben a lemaradó mediterrán és kelet-európai országok olyan munkajogi rendszert működtetnek, mintha már fejlettek volnának.

Összefoglaló.

Régi mániám, hogy a rendszerváltást követő történelmünk azért alakult tragikusan, mivel az állam kevesebb szerepet vállalt a gazdaságban, mint amennyi indokolt volna. A bolsevik rendszerben az állam nem elégedett meg a politikai diktatúrával, a gazdaságban is mindent szabályozott. Akkor az volt a feladat, hogy az elkerülhetetlen politikai diktatúra mellett, amit Jaltában ránk is kiosztottak, a kívánatosnál is nagyobb politikai hatalom mellett, hogy legalább a gazdaságban kapjon a piac is szerepet. Ennél nagyobb lehetőség nem lévén, ezt minden másik csatlósnál jobban megoldottunk.

A rendszerváltás után azonban a másik végletbe estünk. A volt csatlósok között nálunk lett a legerősebb a liberálisok politikai, ezen belül is a gazdaságpolitikai szerepe. Annyi liberalizmust vezettünk be, aminek húsz év után nemcsak a liberálisok csúfos bukása, de a közép-jobb kétharmados győzelme lett az eredménye.

Ezért mondtam, hogy a rendszerváltás előtt a kívánatosnál több volt az államunk gazdasági szerepe, utána azonban a kívánatosnál is kevesebb. A ló egyik oldaláról átestünk a másikra.

Talán semmi sem bizonyítja ezt jobban, mint a tény, hogy a túlfoglalkoztatásból átestünk az alulfoglalkoztatásba. Ez minden gazdasági bajunk elsődleges oka.

Feljegyzés a Hetényi körnek

Kopátsy Sándor                 EG                2012-08-02

Feljegyzés a Hetényi Körnek

A Népszabadság tegnapi számában Róna Péter szólt hozzá a Hetényi Kör néhány tekintélyes közgazdász kollektív írásához. Örülök annak, hogy a Népszabadság lehozta ezt az írást. Nem számítottam ennek lehetőségére. Szerencsre Róna Pétert nem tartják a velük ellentétes tábor tagjának.

Ez az írás sokkal jobban megfelel Hetényi István szellemének, mint amennyire a Kör tagjainak írása. Az én első írásos reflexióm inkább arra korlátozódott, hogy meggyire nem felt meg Hetényi stílusának, az ellenzékiség. Ő soha nem írt alá másokkal közös politikai nyilatkozatokat, még akkor sem, ha a tatalmukkal egyetértett volna. A Kör néhány tagja akkor az általa vezetett minisztériumban dolgozott, és lényegében egyetértett a Fordulat és Reform mondanivalójával. Ez a kollektív kritikát sem írta volna elé. De talán Róna Péterét sem, pedig azzal, hitem szerint egyetértett volna.

Róna Péter észrevételével én is egyetértek, mert nem a napi politikai színvonalán rekedt, hanem felette áll. Ő a lényegére mutat rá. A magyar társadalom a rendszerváltás óta is hibát hibára halmoz, de minden hiba alapja a magyar társadalom elmaradottsága, politikai éretlensége. Az, hogy ide jutottunk, nem a Fidesz-kormány műve, hanem a megelőző húsz évé. Orbán csak azt tette, hogy alkalmazkodott a magyar társadalom elvárásaihoz. A Fidesz ugyan messze került a forradalmi egyetemisták liberális szellemétől, a magyar társadalom többségének az elvárásaihoz igazodott. A Kör tagjai pedig hűek maradtak eredeti politikai elvárásaihoz, ahhoz, hogy a magyar társadalom idomuljon hozzájuk. Ennek azonban az lett a vége, hogy eltűnt mögülük a társadalmi támogatottság. Hetényi azonban olyan polgár volt, amelyik tudatában volt annak, hogy ő akkor szolgálhat jól, ha nem keveredik bele a magyar társadalom napi iszapbirkózásába. Jellemző módon, úgy volt a Kádár-rendszer legjobb pénzügyminisztere, hogy soha nem bírált, de minden helyzetben azt tette, ami az adott viszonyok között még lehetséges volt. Márpedig, akinek jó volt a Kádár-rendszer, a Fidesz-kormányt sem kívülről kritizálná, ha feladatot bíznának rá, elvállalná. Tenné, ami az adott viszonyok között reális. Aki megértette a bolsevik megszállás alatt, hogy amíg az tart, abban kell szolgálni. Most is azt látná, hogy a Fidesz uralmát tudomásul kell venni, mert a megelőző húsz év hibás politikája, és a magyar társadalom nacionalizmusát, klerikalizmusát hozta kétharmados uralomra.

Együk hozzá, hogy Hetényi István olyan zsidó családban nőtt fel, amiben még a legapolitikusabbak akkor sem voltak biztonságban, ha kiemelkedően teljesítettek. Az ő családja is azok közé tartozott, akiknek ugyan megvolt a Horthy-rendszerről a lesújtó véleményük, mégsem lettek ellenzékiek.

Hetényi István a bolsevik megszállás ellen sem lázadt, azt ugyan nem rá szabták, de abban is megtalálta a képességének és szakmájának megfelelő felső helyet.

Hetényi ugyan a jelenlegi rendszert sem tartaná jónak, de kevésbé rossznak, mint a Horthy és Kádár rendszere volt. Ezért aztán, akik Hetényi Kört alakítanak, azoknak nem politizálni, hanem építkezni kellene.

Róna Péterrel egyetértek abban, hogy a magyar társadalom korrupt, rasszista és törvényt nem tisztelő. Ebben a három hiányosságában a rendszerváltás óta, a Kádár-rendszerhez képest sem javult, hanem romlott. Tudom, hogy a három hibánkat nem lehet abszolút értékkel mérni, mert vannak nálunk korruptabb, rasszistább és törvényt még kevésbé tisztelő népek is. Azt sem lehet állítani, hogy mindenki korrupt, rasszista és a törvényt nem tisztelő. Ezért mindig tapintattal kell kezelni e három hibánkat is. Akik türelmetlenül ostoroznak bennünket, szándékukkal ellentétes hatást érnek el. Hetényi ebben is méltán lehet példalépünk, a hibáinkkal szemben is mindig türelmes maradt. Ebben kellene sokat tanulni tőle. Aki e három hibánkat ki akarja irtani, kudarcra van ítélve. Ezeket ki kell nőnünk, amihez több generáció türelmére lesz szükségünk.

Mindenek előtt ezzel szemben harsányan fellépni egyetlen pártnak nincs joga.

Nézzük meg röviden, hogyan is alakult a három főbűnünk.

1. A KORRUPCIÓ

A rendszerváltás után elszabadult a korrupció. Erre alkalmat adott a rendszerváltás. A bolsevik rendszerben sem azért volt kisebb a korrupció, mert mi nem voltunk korruptak, hanem a rendszer nem adott sok alkalmat. A bolsevik rendszertől való megszabadulás után elszabadult a korrupció. Nem annyira a korábban elnyomott, hanem a párthatalom kegyeiben fürdő káderek gazdagodtak. Aki a magyar korrupció miatt aggódik, máig nem mutat rá arra, hogy a szoclib politikai erők, vagyis elsősorban azok váltak képesség nélküli gazdagokká, akik hatalommal rendelkeztek a rendszerváltás előtt. A milliárdosok többsége körükből került ki. Akik közül kevés akadt, aki tehetségesen működtetni tudta volna a rendszerváltás előtt kiépült összeköttetéseiből szerzett vagyonát.

Ezért aztán a privatizáció során történt korrupciókról máig mélyen hallgat a szoclib tábor. Pedig, akiktől Hetényi is távol tartotta magát, azok az érdem nélkül meggazdagodottak voltak. A politika jobboldala a korrupció áldásaiból sokkal kevésbé részesedett. Nem azért, mert erkölcsi gátlásai voltak, hanem mert egyrészt gyengébbek voltak a kapcsolataik, másrészt a hatalmat a pénznél is fontosabbnak tartják.

A korrupció visszaszorítása ugyan fontos, de ezzel is úgy vagyok, mint a nacionalizmussal és klerikalizmussal. Nem szabad olyan éles támadásba menni, ami messze túlmegy a realitás határán. Ebben a tekintetben sem lehetünk olyanok, mint a skandinávok, és ma is kevésbé vagyunk korruptak, mint a görögök, vagy a dél-olaszok, vagy a keleti szomszédjaink. Annak kell örülni, hogyha sikerül közeledni a puritán népek felé.

A magyarországi liberalizmusnak százötven éve az a hibája, hogy liberalizmusában nyugat-európai akar lenni. Ha kevesebbet akart volna, lényegesen többet elérnek. Nekem a kedvenc példám a melegekkel szembeni viselkedésünk. A liberálisok azt akarják, hogy olyanok legyünk, mint a skandinávok, erre a közvélemény az ellenkező irányba megy. A melegek teljes elismertségét követelők azt érték el, hogy az is ezen vitatkozik, aki eddig csendben volt.

Ebben a tekintetben Hetényi István más kategóriába tartozott, mint a Kör tagjai. Számomra ő az a nyugati polgár volt, aki csak az lehetett, akinek már a nagyapja is nyugati polgár volt. Hetényi élete engem erre tanított meg, ezt kellene szem előtt tartani azoknak is, akik a zászlaja alatt vágynak politikai sikerekre.

A RASSZIZMUS

Örömmel olvastam, hogy Róna is a magyar társadalom viselkedésének egyik nagy fogyatékosságát látja a mássággal szembeni türelmetlenségben. Ez is sokkal nagyobb hiba, mint az adórendszer.

Történészeink felelőssége, hogy ezt nem hangsúlyozzák. Az utóbbi ötszáz évben minden tragédiánk ebből fakadt.

A Monarchián belül érdekünk lett volna, hogy az osztrákokat és a cseheket kövessük. Ezzel szemben csak azokat dicsőítettük, akik ezekkel szemben akartak minél nagyobb függetlenséget.

Trianon után még nem kellett az osztrákoktól és a csehektől már nem kellett félnünk, hát a nálunk jobban érvényesülő zsidók és svábok lettek a belső ellenségünk. Aki pedig még velünk sem állta a versenyt, semmibe vettük.

Ennek lett a következménye, hogy a zsidóság és a svábság nagy többségét elveszítettük. Ebben máig nem vállaljuk a felelősséget. A zsidóság elleni bűnünk azzal mentjük, hogy nem mi tettük, de Hitler nyomásnak nem lehetett ellenállni. A svábokat pedig Sztálin parancsára kellett kitelepíteni. Maguk is tudjuk, hogy mindkettő durva csalás.

De legalább a következményét tudatosítanánk. E két etnikum elvesztése azt jelentette, hogy a társadalom két motorját, a társadalom elitjének többségét elpusztítottuk.

A JOGÁLLAMISÁG HIÁNYA

Abban, hogy az a két előzővel azonos nagyságú fogyatékosságunk, Róna Péterrel sem értek egyet. Annak ellenére, hogy ebben a tekintetben is vétünk, de nem ez a nagy hiba. 1999-2010 között ebben a tekintetben viszonylag jól vizsgáztunk, mégsem jöttek az eredmények, sőt történelmünk egyik leggyengébb teljesítményét nyújtottuk. Meggyőződésem szerint az a jogállamiság, amit a Hetényi Kör és Róna Péter is elvár, csak ott valósulhat meg eredményesen, ahol Róna első két követelménye már teljesült. De nemcsak az, én a magas foglalkoztatást is hozzátenném. Nem ismerek történelmi példát arra, hogy a jogállamiság meghozta a sikert ott, ahol a társadalom még a fél-periféria szintjén ragadt.

Ideje volna a Nyugat politikusainak és közgazdászainak tudomásul venni, hogy amit ők jogállamiságnak tekintenek, az csak a puritán nyugati társadalmakban bizonyult sikeresnek. Már sem az európai, sem az amerikai mediterrán, sem a kelet-európai pravoszláv, még kevésbé a kelet-ázsiai és dél-ázsiai népek egyikénél nem bizonyult sikeresek.

Annak ellenére, hogy a magyar társadalom számára a nyugat-európai, puritán modell a követendő példa, tehát ebben az irányban kell fejlődnünk, de éppen az elmúlt húsz év azt bizonyítja, ha sietünk, a közvélemény közép-jobb politikai párt mögé áll.

A jogállamiság a magyar állam számára nem előfeltétel, hanem cél, aminek az alapját kell megteremteni. Róna első két előfeltétele annak, hogy nyugati értelemben jogállam lehessünk.

FOGLALKOZTATÁS

Róna írását azért fogadom örömmel, mert felismeri, hogy demokratikus jogállam csak ott lehetséges, ahol annak az előfeltételei fennállnak. Ebből ő kettőt felsorolt, de a legfontosabbat, a magas foglalkoztatást csak a szövegben említi.

Az ugyan köztudott, hogy minden puritanizmus lényege a munkaszeretet, a szorgalom, a takarékosság. Ezek az erények szülik a magas foglalkoztatást. Aki puritán akar lenni, az legyen szorgalmas. Aki egy népet akar puritánabbá nevelni, az fogja munkára.

Máig nem ismertük el, hogy ebben a tekintetben sokat köszönhetünk a bolsevik rendszernek. Az ugyan túlfoglalkoztatott, de az sokkal kisebb hiba volt, mint a rendszerváltást követő botrányosan alacsony foglalkoztatás. Márpedig ez a szoclib politika bűne volt. Nincs semmi fontosabb, mint ettől megszabadulni.

A jelenlegi foglalkoztatásra csak lemaradást hozó felépítmény kerülhet. 

Fejlődő országok?

Kopátsy Sándor                 EG                   2012-07-30

FEJLŐDŐ ORSZÁGOK?

A Goldmann Sachs bankház 1950-ben találta ki a Fejlődő Országok fogalmát. Akkor ebbe a körbe négy országot, Kínát, Indiát, Oroszországot és Brazíliát, sorolta be. A négy ország nevének első betűjéből lett a nevük: BRIKS. Az óta a közgazdaságtudomány, mindenek előtt a pénzügyi szektor alkalmatlanságát ezzel a fogalommal illusztrálom.

Ha a világ legrangosabb bankja négy ilyen országot közös kategóriába sorol, akkor ne csodálkozzunk azon, ha az EU közös valutát akar a puritán észak-nyugati és a mediterrán országok számára. Az ostobaság tehát semmit nem javult, 1950 és 2000 között. Ugyanannak a butaságnak az uralmát jelzi.

Az alábbiakban a fejlődő országok példáján bizonyítom, hogy a Fejlődő országok, Kínától eltekintve, lemaradók, de még a lemaradók esetében is heterogén, közös csoportba nem sorolhatók vannak. Csupán abban közösek, hogy lemaradnak az élenjárókhoz képes, de a világ nagy többsége még hozzájuk képes is lemarad. Ezen az sem változat, hogy az óta egyesek a négyeket kiegészítették Törökországgal, és az Afrikai Köztársasággal. Ez csak még látványosabbá tette a csoport heterogenitását.

Az, hogy a fejlődő országok mennyire fejlődők, már a legegyszerűbb összehasonlítás is egyértelművé teszi.

Az egy főre jutó nemzeti jövedelem kimutatása i azt igazolja, hogy ez a mutató csak Kínában nőtt gyorsabban, mint a fejlettekben. Tehát e mutató szerint is lemaradnak a fejlődők. Legalábbis a fejlettekhez képest.

Többet mondana a rangsor, ha a bányajáradék nélküli nemzeti jövedelmeket vennék figyelembe. Ez esetben Oroszország és Brazília lemaradása nyilvánvalóbb volna.

Markánsabb volna a lemaradásuk, ha nemcsak az egy főre jutó jövedelmet, hanem a vagyont is figyelembe vennénk. Ez esetben az eleve India évezredek óta túlnépesedett, de állami szinte gyorsan növekedő India reménytelen helyzete válik nyilvánvalóvá.

A száz éve rákosan szaporodó világnépesség azt indokolná, hogy rámutassunk a tényre, az 5 ezreléknél gyorsabb népességnövekedés csak néhány alulnépesedett országban eleve nem zárja ki az egy laksora jutó jövedelem és vagyon átlagosnál gyorsabb növekedését. Ennek az előfeltételnek a négy országból csak Kína és Oroszország felel meg. Sajnos a politika és a társadalomtudomány nem meri bevallani, hogy a néhány ezreléknél gyorsabb növekedés eleve kizárja a felzárkózás növekedését. Ezért aztán India és Brazília ezen az alapon sem lehet felzárkózó ország. Ezen az alapon eleve csak a Nyugat és a Távol-Kelet lehet sikeres.

Az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon növekedésének előfeltétele a lakosság viselkedési kultúrája. Egyelőre csak az olyan ország lehet sikeres, ahol a lakosság viselkedését vagy a nyugati puritán, vagy a távol-keleti konfuciánus erkölcs jellemzi. Ezt bármennyire egyértelműen bizonyítják a tények, Nyugaton sem a politika, sem a kereszténység, sem a közgazdaságtan nem hajlandó tudomásul venni.

A világgazdaságban kialakuló erőviszonyok egyértelműen azt bizonyítják, hogy a munkából való meggazdagodásnak két előfeltétele van:

1. A puritán, vagy a konfuciánus magatartás.

2. A néhány ezreléknél lassabb lakosságnövekedés.

A munkából faló meggazdagodást azért hangsúlyozom, mert gazdagodni a bányajáradékból is lehet, de az nem hoz, legfeljebb segíti a társadalmi és gazdasági fejlődést.

Hogyan is állnak a sikeresnek kikiáltott fejlődők.

AMI A KULTÚRÁT ILLETI.

Kína az egyetlen, amelyikben a kultúra eleve lehetővé teszi a sikert.

India kulturálisan heterogénebb, mint az európai és a tengerentúli országok összessége. Joggal tekinthetjük nem is országnak, hanem egy sokkultúrájú kontinensnek, amiben a puritanizmus nehezen felfedezhető. Ahogyan a kontinenseket sem lehet fejlődőknek, illetve fejlődésre alkalmatlannak minősíteni, Indiát sem. Mivel nem puritán, illetve nem konfuciánus, a lakosságát nem lehet a viselkedése alapján alkalmasnak minősíteni. Még az is reménytelennek tartom, hogy India tartósan egyetlen ország maradhat. Egyetlen olyan nem a perifériának minősülő ország, ahol több tucat kultúra, nyelv és gazdaságföldrajzi tagoltság mozaikjának tekinthető.

Oroszország lakosságának kultúrája egyértelműen kelet-európai, más fogalmak szerint pravoszláv kultúrájú. Elég volna arra gondolni, hogy nem ismerünk olyan pravoszláv népet, amelyik nemcsak a puritán, de a mediterrán latin népekkel szemen is, versenyképesnek bizonyult volna.

Ideje volna tudomásul venni, hogy az orosz nép már a feudális, majd a tőkés, végül az össznépi Nyugattal állta volna a versenyt. Ugyanezt jelezte, hogy amint a Nyugat a középkori agrárforradalmának köszönhetően magas-kultúrává emelkedett, már a kereszténységét sem viselte el. Az ipari forradalom által létrehozott tőkés osztálytársadalmat sem tudta átmásolni. Még inkább tudatosulnia kellene annak, hogy a bolsevik rendszer sem azért bukott meg, mert eleve alkalmatlan volt, hanem azért, mert a kelet-európai kultúrára épült. Az orosz néppel nem lehet a társadalmi fejlődés élcsapatába kerülni akkor sem, ha a bolsevik rendszert a tőkés osztálytársadalom demokrácia modelljére építik. Ma már nem lehet kétségbe vonni, hogy Oroszország, majd legutóbb a Szovjetunió lemaradása nem a rendszer alkalmatlanságából, hanem az orosz nép alkalmatlanságából fakadt.

Nem volna nehéz megérteni, hogy a Szovjetunióénál csak azért jobbak az életviszonyok, mert megszűntek a szuperhatalmi szerep katonai és világforradalmi kiadásai, és a megmaradt Oroszország élvezheti a nyersanyagvagyonából származó járadékokat. A katonai kiadások ötödére csökkenetek, a bányajáradék súlya pedig háromsorosára nőtt. E két tényező együtt a nemzeti jövedelmük mintegy felét jelenti. Vagyis a szétesése előtti Szovjetunióban mintegy kétszerese lehetett volna a lakosság életszínvonala, hogy a katonai kiadások súlya nem haladta volna meg, a bányajáradékból származó bevétel pedig elérte volna meg a jelenlegit. Jóslatom szerint a jelenlegi utódállamok mindegyike, talán Észtország kivételével gazdagabb lehetett volna a nem eszetlen mértékben fegyverkező, és nem világforradalmat erőltető, bolsevik Szovjetunióban, mint amilyen a jelenlegi rendszerében.

Brazília lakossága lényegében mediterrán kultúrájú, azzal a lényeges különbséggel, hogy jelentős afrikai etnikummal rendelkezi, és nem számíthat sem a gazdag európai turisták pénzére, és az EU támogatására.

A mediterrán országok jelenlegi vállsága egyértelműen bizonyítja, hogy a mediterrán kultúra ugyan valamivel jobban illeszkedik a gazdag puritán népekéhez, mint a kelet-európai, de nincs az a segítség, ami lehetővé tenné azt, amit a Goldmann Sachs 1950-ben jósolt, illetve amit még ma is sokan hisznek. Brazília ma is sokkal hátrább állna, ha nem volnának a mezőgazdasági és bányászati adottságai.

Az utóbbi években a Fejlődő Országok négyesét kiegészítik Törökországgal és az Afrikai Köztársasággal.

Törökország lakossága lényegében közel-keleti, amelyek között ugyan a legjobb, de az is nagyon kevés. A németosztási török kisebbség viselkedése ugyan jobb, mint a franciaországi araboké, de messze nem elég jó ahhoz, hogy a puritán németséghez asszimilálódni tudjon.

Az Afrikai Köztársaság ma még csak azért nem tűnik reménytelennek, mert a gyarmattartók etnikuma vezeti. Elég volna azonban megnézni, hogy hol tartana az ország, ha nem volnának ott a fehérek és a bányajáradékuk. Az afrikai őslakosság azonban elviselhetetlenül gyorsan szaporodik, ötven éven belül a fehérek elfogynak. Egyrészt sokkal lassabban szaporodnak, másrészt el fognak menekülni. Őket mindenütt szívesen fogadják. Az Afrikai Köztársaság nem felzárkózó, hanem lemaradó afrikai ország lesz.

AMI A NÉPSZAPORULATOT ILLETI.

A mögöttünk álló ötven, és a jelen század sikerének alapfeltétele a népszaporulat leállítása. Ezt ugyan egyértelműen mutatja az elmúlt hatvan év története, de a Nyugat, és mindenek előtt annak politikája, vallása és társadalomtudománya ezt az egyértelmű tényt nem hajlandó tudomásul venni.

A négy fejlődőnek ítélt ország közül kettőben, rendben van a népesség alakulása.

Oroszországban spontán lecsökkent a gyermekvállalás és magas a halálozás. Ez ugyan nem volna akadály, de ahogyan említettem, a lakosság viselkedése nem puritán. Az óriási bányajáradék pedig igen jelentős munkanélküli jövedelmet hoz.

Kínában ugyan a nyolcvanas évekig elviselhetetlenül gyors volt a népszaporulat, de erőszakkal leszorították a gyermekvállalást. Az utókor ezt a politikai erőszakkal megvalósított családtervezést fajunk fejlődésében az egyik legnagyobb jelentőségű tettnek fogja minősíteni. Ötezer éven keresztül a túlnépesedés volt szinte minden „embertelenség” elsődleges oka. A túlnépesedést ugyan tudatosan egyetlen állam sem fékezte. A spártai állam volt az egyetlen, amelyik a csecsemőket születésük után selejtezte. Ennek tudatosságát ugyan nehéz volna kétségbe vonni, de a megfogalmazásának nyomát sem találjuk.

A keresztes hadjáratok nyilvánvaló célja a túlnépesedés lecsapolása volt, de ennek sem találjuk a megfogalmazását. Máig azt tanítja a történelem, hogy Krisztus sírjának elfoglalása volt a cél.

Fajunk történetében a kiscsaládos jobbágyrendszer volt az egyetlen általánosan alkalmazott családtervezés. A nyugat ezer éves fölényét lényegében ez a családterezés alapozta meg. Ennek ellenére nyomát sem lehet találni annak, hogy ezt tudatosan alkalmazták volna, mint ahogyan a közelmúltban ezt Kínában tették.

Európa történelmének megértéséhez a kulcsot a kiscsaládos jobbágyrendszer gyermekvállalást korlátozó szerepe nélkül nem lehet megérteni, mégsem tudatosult. Nemcsak azok számra, akik bevezették, de még a jelenkori történészek számára sem. Az pedig komikus, hogy most a Nyugat azon botránkozik, amit Kínában alkalmaznak. Nem veszik tudomásul, hogy a jobbágyrendszer lényegében a jobbágyság megszűnéséig a nőket arra kényszeríttette, hogy életük legtermelékenyebb tíz évben nem vállalhatnak gyermeket.

Miért van mindmáig rejtve, hogy a Nyugat a magas-kultúrákon belül élvezett fölényt annak köszönhette, hogy megakadályozta a nőknek, hogy termelékenységük csúcsén, mintegy tíz évig ne szülhessenek?

A nyugati politika még mindig államokban gondolkodik. A politika célja nem a fejlettebb, gazdagabb, iskolázottabb lakosság, hanem a népesebb, fizikai értelemben nagyobb állam.

A nyugati kereszténység, különösen annak a római katolikus és pravoszláv egyháza képtelen tudomásul venni, hogy nem a hívek számát, hanem azoknak a krisztusi ideálhoz való közelsége lenne a célja.

A nyugati társadalomtudomány nagyobb, a másikaknál erősebb államot akar, nem veszi tudomásul, hogy az állampolgárok jóléte, iskolázottsága a cél. Sajnos, ez fokozottan áll a közgazdaságtanra, ami még mindig a társadalmak gazdasági céljának a nagyobb, erősebb államot tartja. Ennek elérésétől várja, hogy az állampolgárok gazdagabbak, szabadabbak, iskolázottabbak lesznek.

A TÁRSADALOM CÉLJA

A tőkés osztálytársadalmak között a gyarmatokért, befolyási övezetekért folyt a harc. Az államok egymás rovására gazdagodtak. A gyengébbek kizsákmányolásából a népnek is jutott. Nemcsak a tőkések, de a társadalom egészének gazdagsága is attól függött, mekkora a gyarmatbirodalma és befolyási övezete. Ezért aztán a nép is elhitte, hogy elsődleges célja a nagyobb, erősebb állam. Az azonban, hogy az erősebb állam a lakosság egészének is jó, még a tőkés világgazdaságon felül sem volt általános. Már a közékor derekén kiderült, hogy a leggazdagabbak nem a legerősebbek, hanem a városállamok, a gazdasági autonómiával rendelkező városok lakósai voltak. Ez kiderült volna, ha az államok, önkormányzatok fejlettségét az egy lakosra jutó jövedelemmel és vagyonnal mérnék. Ez azonban még egyetlen történésznek sem jutott eszébe, a történelem szinte csak az államok politikai és katonai erejével méri a nagyságot. Át kellene írni a történelem, ha a történészek az egy lakosra jutó jövedelmet, vagyont tekintenék célnak.

Ez ugyan mindig az igazi mérce lett volna, de a jelenkorban fokozottan igaz. Szinte csak a jelenkorban jutottunk odáig, hogy a társadalmak fejlettségét az egy lakosra jutó jövedelemmel, a várható életkorral, és az iskolázottsággal mérik. Nem általában, de az ENSZ már ezen az alapon rangsorolja a társadalmakat. Ennek alapján Európa hat leggazdagabb állama között a hatodik Hollandia lakossága a legnagyobb. Tehát az öt első kisebb. Pedig a még ezeknél is gazdagabb városállamokat nem is veszik figyelembe. Ez esetben ugyanis magasan Luxemburg volna az első.

A Távol-Keleten, ötezer éven keresztül a kontinensnyi Kína volt az első. A 20. században már a tized akkora Japán. Mára pedig Japánt is megelőzte nemcsak a két kínai városállam, Szingapúr és Hong-Kong, de Tajvan is.

Nehezen érthető, hogy az eredeti célja szolgálatában béna ENSZ a demográfiában, és a gazdasági statisztikában élenjár. Ennek talán az a magyarázata, hogy a politikai tehetetlensége mellett van ideje gondolkodni.

Ma az ENSZ az egyetlen, aki a társadalmak fejlettségét nem az állam nagyságával méri.

- Aki kíváncsi az országok fejlettségi pozíciójára csak az ENSZ adataira támaszkodhat.

- Aki látni akarja a túlnépesedés tragédiáját, az ENSZ adataihoz kénytelen fordulni.

A világ legtekintélyesebb közgazdasági hetilapja a The Economist múlt heti számában ír Emerging markets címmel ír ebben a témában.

Táblázaton mutatja meg hogyan lassult az elmúlt másfél éven a fent tárgyalt négy országban a nemzeti jövedelem. Mind a négy országban csökkent. Ha az egy laksora jutó jövedelmet ábrázolta volna, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy India és Brazília esetében a csökkenés sokkal gyorsabb. Gyorsabb, mert e két országban gyorsan nő a lakosság száma.

Ha a bányajáradék nélküli jövedelmet venné figyelembe, Oroszország és Brazília csökkenése volna sokkal nagyobb, mert esetükben a nemzeti jövedelmük jelentős hányada a növekvő nyersanyagárakból származik.

Az pedig szomorú, hogy egy ilyen tekintélyes újság megjegyzi, hogy az ez évi 8 százalékos növekedés az első félévben csak 7.6 százalék lett. Nem teszi hozzá, hogy ennél sokkal jobban csökkent a fejlett nyugati államok növekedése is.

De nem is ezt akartam bizonyítani, hanem azt hogy az ország nemzeti jövedelmének és egy laksora egy laksora jutó jövedelemnek az alakulása egészen más képet mutat.

Kínában az ország 8 százalékos növekedése mellett az egy lakosra jutó jövedelem 7 százalékkal nő. Ezzel szemben Indiában az országos 6 százalékos növekedésből szinte semmi sem jut egy lakosra, ha a vagyont is szinte akarják tartani.

Oroszországban, tekintettel arra, hogy stagnál a lakosság az egy lakosra jutó jövedelem úgy nő, mint az országé, vagyis 4 százalékkal. Ezzel szemben Brazília 3 százalékos nemzeti jövedelem növekedése még az egy lakosra jutó jövedelem szinten tartását sem biztosítja, ha a vagyont is szinten akarják tartani. Ehhez azt tegyük hozzá, hogy az országos szintű 3 százalékos növekedés többsége a nyersanyagárak emelkedésének, vagyis járadéknak köszönhető.

Az a tény, hogy a világ egyik vezető bankja ezt a négy, illetve hat országot azonos csoportba rakta elég bizonytéka annak, hogy nemcsak a politikusokra, de a bankokra sem szabad bízni a világgazdaságot. Egyiküknek sincs fogalma arról, hogy milyen adottságok mellett várható nemcsak az átlagosnál, de az élen lévőknél gyorsabb társadalmi növekedés.

Pedig nagyon egyszerű. Csak ott várható felzárkózás az élvonalhoz, ahol puritán, illetve konfuciánus a lakosság viselkedése, és a lakosság belső szaporulata nem haladja meg a néhány ezreléket. Arra még nem volt példa, hogy ott is történt volna felzárkózás, ahol a két feltétel nem állt fent.