A Rákosi-rendszer megítélése

Kopátsy Sándor EH 2012-04-02

A RÁKOSI-RENDSZER MEGÍTÉLÉSE

Közel ötven évre volt szükségem, hogy reális ítélet alakult ki bennem a Rákosi uralkodása alatti időről. Akkor is a magyar középosztály azon nagyon szűk rétegéhez tartoztam, akik látták az eredményeket is, de az egyenleget mégis erősen negatívan állítottam fel.

Akkor csak azt láttam, hogy lehetett volna kevesebb áldozattal, sérelemmel megoldani a problémákat. Ma azt is látom, hogy ebben nemcsak a hibák elkövetői felelősek, hanem a magyar társadalom többsége, mindenek előtt az úri középosztály is, ami megtagadta a Jaltában ránk rótt megszállás tudomásulvételét, és ellenzékbe, passzív ellenállásba vonult. Ma már végig gondolom, hogy mit tehettem volna, ha bárki másra hárul a bolsevik megszállás első tíz éve alatt az ország bolsevik parancsok alapján történő vezetése.

Ez a feltételezés ugyan alaptalan, mert Moszkvában tudták, kiben bízhatnak meg. Ráadásul kik lettek volna képesek az elvárásoknak megfelelni. Ki tudott volna olyan embertelen lenni, mint amilyennek lenni kellett. Azt csak most látom, hogy mi volt a Rákosira bízott feladat. Az arisztokrácia és az úri középosztály által irányított, fél-feudális, a még nagyon gyér, főleg zsidó polgárságát lefejezett társadalomban a bolsevik elvárásokhoz igazodni. Fel kellett építeni a sztálinista rendszert, ami eleve nem ránk volt szabva, és amit a társadalom nagy többségével lehetetlen volt elfogadtatni.

Ideje volna legalább mára megérteni, hogy nem volt más lehetőség, ezt kellett végrehajtani. Csak azon lehet vita, hogyan és kivel lehetett volna ennek a követelménynek eleget tenni.

Azt kell megérteni, hogy Jaltában a győztesek Sztálinnak ajándékoztak bennünket. Méghozzá nem rövid, hanem hosszú időre.

Kezdem azzal, hogy én azon kevesek közé tartoztam, akik várták a szovjet csapatokat. A magyar etnikumú polgárságában gyenge, a zsidó polgárság nagy többségét elvesztő, az arisztokráciában, úri középosztályban nagyon erős magyar társadalmat ugyanis nem tartottam elég erősnek arra, hogy önerőből demokrata, azaz modern társadalom legyen. Ebben a meggyőződésemben megerősített nemcsak a bolsevik megszállás közel ötven, de a rendszerváltás utáni húsz év, de még a jelen is. Az élet bebizonyította, hogy nemcsak akkor, de még ma is, gyengék vagyunk arra, hogy önerőből nyugat-európai társadalom lehessünk. Ezt éreztem többször az életem során. Ezért számomra sok minden elfogadható volt abból, amit nem örömmel fogadtam el.

Rákosi esetben érzetem először azt, ami a Kádár uralma alatt egyik történelmi iránytűm lett. Minden nemcsak elfogadható, de értékes is, amire nincs jobb megoldás. Márpedig Sztálin életében alig volt más lehetőség, mint olyan vezetők elfogadása, akik kielégítették Sztálin elvárásait. Ez erkölcsileg aligha elfogadható elv, de a történész számára iránytű. Ezért gondoltam akkor azt, hogy Rákosi helyett jobb volna valaki a hazai kommunisták közül. Ilyen számomra, csak Rajk László és Nagy Imre volt. De ma mára azt is megértem, hogy kezdetben, Sztálin idejében ezek sem voltak elfogadhatók.

Kovács Imrével való kapcsolatomnak köszönhetően nagyon hamar megtudtam, hogy a Szövetséges Ellenőrző Bizottságban döntő szava csak a Szovjetuniót képviselő Vorosilovnak van.

Szegfő Gyulának a könyve is arról győzött meg, hogy jó időre tudomásul kell vennünk, hogy a Szovjetunió fennhatósága alatt vagyunk. Azt csak jóval később vettem tudomásul, hogy ez nem véletlen, hanem az Egyesült Államoknak is alapvető érdeke, hogy a nyugati demokráciák féljenek az expanzív Szovjetunió erejétől. Jaltában Roosevelt elsődlegesnek tartotta a gyarmatok felszabadulását, és a nyugat-európai fejlett országok és japán Amerika barátságát. Ezt pedig csak a Szovjetunió katonai erejétől való félelem kényszeríthette ki. Ez, az óta mindenben igazolódott. A magyar uralkodó osztály, az arisztokrácia és az úri középosztály ebből semmit nem értett meg, a megszállásunkat rövid életűnek tekintette.

Azt pedig, mint a Nemzeti Parasztpárt megyei titkára éltem meg, hogy nemcsak a magyar szellemi elit, de a választók többsége sem fogadta el a kommunistákkal való együttműködést. Ezért az országot egy kisebbség diktatúrájának kellett irányítani. Nem a magyar társadalom, hanem Moszkva döntött ebben a kérdésben. Elég megnézni a még viszonylag csalásoktól alig, de a politikai nyomástól nem mentes választásokat. Ideje volna legalább utólag tudomásul venni, hogy a titkos választások eredményének alig volt politikai következménye. Bukásra volt ítélve minden olyan politika, amit Moszkvában előzetesen nem hagytak jóvá. Ezért az ellenzéki politikát indoktalan utólag felértékelni. Minden tapasztatom azt mutatja, hogy azok használtak a legtöbbet, akiket Moszkvában elfogadhatónak tartottak.

Ebben az Erdei Ferenc és Kovács Imre közti vetélkedés győzött meg. Hozzám, 1947 nyaráig, az utóbbi volt sokkal közelebb. Ma is úgy érzem, hogy a szuverén Magyarországon neki lett volna igaza, de nem voltunk szuverének. Ezért az ő tehetsége szinte haszontalan maradt, Erdei pedig a Parasztpárt eredeti politikája, a magyar vidéki társadalom érdekében mindenkinél többet tett. Nem volt könnyű ezt elfogadni. Előttem, őt mindig csak utólag igazolták a tények.

Az 1953 előtti évek egyértelmű módon azt igazolták, hogy csak sztálinista, azaz kelet-európai módszerekkel működtetett diktatúra lehetett. Aki ezt nem fogadta el, hatástalan maradt. Ennek tudomásul vétele nélkül nem alkothatunk reális ítéletet a kor eseményeiről. Márpedig ettől még ma is nagyon messze vagyunk.

A Rákosi-rendszer érdemei.

Minél több idő telikel, főleg az elmúlt húsz évben egyre erősebb bennem, hogy a Rákosi-rendszerben történelmi eredmények születtek.

Ma csak arra emlékeznek, hogy mennyi ember életét törte ketté a bolsevik diktatúra. Ezekre nemzeti emléknapon emlékezünk. Ugyanakkor figyelmen kívül hagyjuk, hogy sokkal többen voltak azok, akiket a rendszer felemelt.

Ma már nagyon kevesen élünk azok közül, akik a két háború közti társadalomban felnőttként éltek. Abban a társadalomban a lakosság négyötöd része nem volt egyenrangú állampolgár.

Vegyünk sorra néhány területen a sértettek és felemeltek sorsát.

A munkából való megélés lehetősége.

Mindig bosszant, ha valaki nem ezt tekinti a legfontosabb igénynek.

A háború előtt a falusiak egyharmadnak nem volt földje, vagy munkája. Koldus volt. Joggal neveztük hazánkat a hárommillió koldus országának. A Rákosi-rendszerben, 1949-re mindenkinek volt munkája, vagy földje. Elég volna a népi írók könyveit olvasni, vagy gondolnia arra, hogy milyen népszerű volt a náci rendszer, mert mindenkinek volt munkája. A munkából való megélés lehetőségét a politikusok és a történészek máig sem értik meg. Gyerekfejjel emlékszem, hogy a faluban még a módos parasztok is irigyelték a vasutast, a postást, a rendőrt, mert biztos havi fizetése volt, és nyugdíjra is számíthatott. A falvakban élt az ország lakosságának kétharmada, ezek tizede szenvedett, mint kulák, de a falusi lakosság szegényebb fele életében először volt a falujában egyenrangú lakos.

Még mi népéi értelmiségiek sem értettük meg, hogy a falvakban ötször annyian akarnak a mezőgazdaságból megélni, mint amennyi ebből megélhet. Ezért a legfontosabb agrárreform a falusi lakosság négyötödének a városban, vagy helyben mezőgazdaságon kívüli munkát találni. Ezt ugyan a Rákosi rendszer sem ismerte fel, sőt ideológiai alapon hisztérikusan parasztellenes volt, de megoldotta azzal, hogy erőszakosan iparosított, ezzel kétmillió falusi ipari munkát talált. Vagy otthonról jár, ingázott, vagy a városba költözött. Az első hároméves tervben kétmillió új munkahely létesült, szinte kizárólag a szakképzettséggel nem rendelkező falusi lakosok számára.

Bármennyire egyértelmű, a munkások rangja, függetlensége elsősorban attól függ, mekkora a munkaerőhiány. A munkásoknak nem alkotmányos jogokra, nem erős szakszervezetekre van szükségük, hanem munkaerőhiányra. Ahol hiány van munkaerőre, ott a munkás az úr. Ahol több a munkát kereső, mint a munkaalkalom, ott a munkaadó az úr. Ehhez viszonyítva a munkások számára másodlagos, hogy mit mond a munkaügyi törvény, mi a kormány véleménye.

Azt Marx sem ismerte fel, hogy amiből hiány van, annak az ára az értéke felett van, amiből meg felesleg van, ki van szolgáltatva. A munkás, társadalmi, politikai rendszertől függetlenül kizsákmányolt, ha nincs elég munkaalkalom, de úr, ha nincs elég munkás.

Elég volna tanulni a tényekből. A Rákosi-rendszerben a csepeli munkás független volt a pártitkártól és az igazgatótól, pedig azok tejhatalommal rendelkeztek, de nem találtak helyette másikat.

A mezőgazdaságból élők, a parasztok sorsa is elsősorban attól függött, mekkora a városi lakosság kereslete, mennyi az élelemre szánt pénze. A diktatúra bevezetheti a begyűjtést, de ha az elkobzott árú nem elégíti ki a városi lakosok keresletét, a falvakban megmaradt kevés is nagyon felértékelődik. A háború alatt és után nagyon kemény begyűjtés folyt, de a megmaradt ára nagyon felemelkedett. Egy kosár tojásért is nagyon sokat lehetett kapni.

A legmeggyőzőbb példa a szovjet mezőgazdaság története. Az ideológia hisztérikusan parasztellenes volt, mert Marx tévesen azt állította, hogy a paraszti életforma szüli a kapitalizmust. A parasztellenesség oda vezetett, hogy állandósult az élelmiszerhiány. A hiány felverte az élelmiszerek árát. A városiak minden megadtak a kevés élelmiszerért. Ez egyre jobban felértékelte a mezőgazdaságot. Sztálin után a paraszti Hruscsov számára a mezőgazdaság lett a kiemelt ágazat. Az állami gazdaság és a kolhoz nagyobb szabadságot élvezett, mint az állami vállalt, vagy hivatal.

Sokszor leírtam, hogy a 80-as években a falusi lakosság jobban élhetett, mint a városiak. Erre az óta sem találtam, békeidőben, másik példát a történelemben. Igaz, hogy többet dolgoztak, de nagyobb volt a mozgásszabadságuk is. Nem azért, mert Kádár így akarta, sőt tiltakozott ellene, hanem azért mert több volt a vásárlóerő, mint az élelmiszer. Nem élelmiszerhiány volt, hanem pénzfelesleg.

Egyenjogúság.

A Rákosi-rendszert átkozzák a kuláküldözése miatt. A tényleges kulákoknál is többet tekintettek annak. De a Horthy-rendszerhez képest ez forradalmi előrelépés volt. Abban még a kulákok sem szavazhattak titkosan, az alsó harmad pedig még nyíltan sem. A szavazati joggal nem rendelkező felnőttek száma tízszeresnél is nagyobb volt, mint a kék cédulás csalások mennyisége.

A falusi lakosság nagy felszabadulását nem is annyira a széleskörű és titkos szavazás jelentette, hanem a falvakat jellemző társadalmi korlátok lebontása. A vagyoni, felekezeti és etnikai különbségek tagolták magas falakkal a falusi társadalmakat. A legkínzóbbnak a nők leértékeltségét tartottam. Ezek a falusi lakosok számára százszor terhesebbek voltak, mint a választójog, vagy a sajtószabadság.

A társadalomtudományok máig mellőzik a nők társadalmi és gyakorlati elnyomását. Pedig ők voltak a társadalom fele. Márpedig a nők egyenjogúságában a Rákosi-rendszerben volt áttörés azzal, hogy a nők is keresőkké váltak.

Bármilyen rendszerben fejlődött volna a társadalom, de ezek az eredmények nem jöttek volna. A két háború közti társadalmat belső erővel nem tudtuk volna ilyen mértékben összetörni, annak visszahúzó hatása sokkal erősebb lett volna.

A finn út.

Azt a tényt, hogy nem volt más út, nehéz bizonyítani. Finnországon kívül minden csatlós ország, különösen a közép-európai népek sorsának alakulása azt bizonyítja, hogy nem volt más útra lehetőség. Ennek ellenére megkísérlem felvázolni, mi lett volna eredményesebb. Erre a merész feladatra a finnek példája bátorított.

Finnország esetében a tőkések konzervatív-liberálisok pártja küldte el Sztálinhoz a szovjet-finn háborúban sikeres tábornokukat, mint államelnököt, hogy tisztázza Sztálinnal, mik a békés szomszédság feltételei. Sztálin ünnepélyesen fogadta, és közölte az elfogadható, a többi csatlós ország sorsánál sokkal kedvezőbb feltételeket. Nem csatlakozhatnak szovjet ellenes szövetséghez, engedélyezni és kormányba kell engedni a kommunista pártot. Finnország a kiszabott feltételeket elfogadta, a polgári demokrácia útját járhatta, és a szovjet-finn külkereskedelmen gyorsan gazdagodott.

A finnek sikere nem azt jelenti, hogy az ilyen megállapodásra minden csatlós országnak lehetősége volt, csak azt, hogy a csatlós országok nem baloldali pártjainak is keresni kellett volna Moszkva előzetes jóváhagyását.

Az elsődleges ok, hogy a finnek skandináv kultúrájú népek, akik minden rendszerben sikeresek. Az egyik legszegényebb orosz tartományból alig száz év alatt a világ tíz legfejlettebb társadalmába kerültek, az oktatási rendszerükkel pedig az első kettő között vannak. Ez is azt bizonyítja, amit Max Weber száz éve azzal jelzett, hogy a puritánok a jelenkorban minden más viselkedési kultúrával szemben fölényben vannak.

Nagyobb baj volt, hogy az ilyen politikát egyetlen ország a többi csatlós környezetében nem tehette meg. A kelet-németek és a legyelek stratégiai jelentősége a hidegháborúban, ezt már nem engedte meg. Finnország kívül esett a frontvonalon. Ennek ellenére jelei voltak annak, hogy az ilyen politikát Moszkvában jelentős hatalmi erők elfogadták, sőt támogatták volna.

Ezt bizonyítja, hogy a Nagy Imrével való demokratizálási kísérletet Moszkvában találták ki, és Beria volt a kezdeményezője. Még mindig nem vált ismertté, hogy Moszkvában a vezetés jelentős hányada Sztálin halála után felismerte, hogy a sztálinista merevségen puhítani kell, és a csatlós országok kezdeményezéseit nem szabad a Jugoszlávia esetében alkalmazott durva elutasítással kezelni. Sőt maga Beria vállalta a kezdeményezést, hogy Magyarországon, kísérletként, Rákosi népszerűtlen rendszerét a számára megbízható Nagy Imrével, és a fiatal, népi kollégiumokban nevelődöttekkel váltja fel.

Soha nem fogjuk megérteni az 56-os magyar forradalmat, ha nem vesszük tudomásul, hogy a sztálini merevség oldását a Szovjetunióban találták ki, és bátorították a magyar kommunistákat arra, hogy Nagy Imrét kövessék. Ha Moszkvában nem is volt egységes a vezetés Nagy Imre támogatásában, de a többség mégis mellette döntött. Tegyük hozzá, hogy Mao és Tito is Nagy Imrét, és a reformjait támogatta.

Azt nem volt alkalmam megtudni, hogy Nagy Imre és társai mennyire voltak tisztában, meddig mehetnek el a közvélemény nyomásának elfogadásában. A tények azt mutatják, hogy a forradalom kitörése után naivan viselkedtek. Messze túl mentek azon a határon, amit a moszkvai támogatói, valamint Mao és Tito elfogadhatónak tartott.

Az, hogy a szovjet vezetés eleve nem volt egységes a reformok támogatásában, hamar kiderült. A többség megijedt a reformoktól, és tudomásul vette, hogy Nagy Imrét Rákosi és társai leváltják. Ezt mégsem engedték meg, hogy leszámoljanak vele, tehát talonban tartották. Aztán alig egy évvel később már megindultak a Nagy Imrét támogatók mind Moszkvában, mind itthon a párton belül. Ez jelentkezett abban is, hogy mind Maoval, mind Titoval kibékültek.

Az időhúzás, a bizonytalanság azonban mozgásba hozta a magyar tömegeket, és az október 23.-ára elfogyott a türelem. Kirobbant a forradalom. Annak ellenére, hogy Nagy Imre csapatában meggyőződéses, tapasztalt kommunisták voltak, elvesztették a realitásérzéküket, nem vették figyelembe, hogy mennyit engednek meg nekik a kommunista támogatóik, mindenek előtt a hidegháborúban egyre imperialistábbá vált hadsereg.

A történelem még mindig nem tart ott, hogy feltárja a Szovjetunió vezetésében kialakult erők harcát. E reformot elsősorban a belbiztonsági és a külpolitikai erők támogatták, a szuperhatalmi ambíciókat, a reformok elfojtását pedig a hadsereg.

A magyar pártban szinte senki sem volt tisztán azzal, hol húzódnak a mozgáshatáraink, meddig mehetünk el. Rákosi és követőinek leváltását célzók támogatási ereje ugyan a párton belül is többséget élvezett, de a közvélemény óriási többsége ennél sokkal többet akart. Nagy Imre és társai ugyan csak a párton belüli hatalomváltást akarták, de a forradalom lendületek teljesen kihúzta a lábuk alól a talajt.

Előzetes ismereteim szerint Nagy Imre környezetében nem volt senki, aki a forradalom előtt többre gondolt, mint Rákosi, Gerő, Révai és szűkebb körük kiszorítására.

Nagy Imre szűkebb köréből csak Donáth Ferencet, vas Zoltánt és Fehér Lajost, valamint az őket támogató Erdei Ferencet ismertem közelről. Egyiküknél sem érzetem még jelét sem annak, hogy több párt szabad versengéséről gondoltak volna.

Nem hittem a fülemnek, amikor a több pártrendszer elfogadását hallottam. A több párt rendszer ugyanis azt jelentette, hogy nemcsak Nagy Imrére, de köréhez tartozók között sem ismertem senkit, akire nem várt volna kötél, golyó, jó esetben súlyos börtön, ha a forradalom több pártos demokráciára térhet át.

Fogalmuk sem volt a több pártrendszert elfogadó kommunistáknak, hogy a szabad választáson Mindszenti hívei győznek, és kis ellenzéki pártként legfeljebb Kétli Annak Szociáldemokrata pártja maradhat talpon. A kommunisták be sem kerültek volna. A vezetőket, nemcsak Rákosi híveit, hanem az ellenzékét is bíróság elé állítják, többségüket kivégzik, ha ezt még a lincselések után megérhetik.

A Rákosi rendszere annyi olyan embert megsértett, akik nem tudnak megbocsátani, hogy könyörületükre nem is lehetett számítani. A többség, akiken segített a bolsevik rendszer, azok eleinte lapítottak volna. Legfeljebb a bosszú néhány éve után jött volna a nép kijózanodása.

Ahogyan ez megtörtént a rendszerváltás után, amikor Antall Józsefre szavazott a többség, de megismerve az úri világ restaurációs kísérletét visszahozták az MSZP-t. Közben ugyan 35 év telt el, a régi világ képviselői nagyrészt kihaltak, az ország visszanyerte szuverenitását, és nem Rákosi, hanem Kádár sokkal türelmesebb évtizedeit élhettük meg.

A nép fiainak felső képzettséghez juttatása.

A népi kollégiumi mozgalom jelentőségét máig nem ismerik fel, pedig a jelenlegi kétharmados kormány uralma lényegében annak az eredménye, hogy a bolsevik évtizedek alatt a munkások és parasztok fiai egyetemre kerülhettek.

A magyar történelem kevés figyelmet szentel annak, hogy a társadalmunk iskolázottsága, a reformáció óta, a társadalmunk politikai és gazdasági szintje előtt jár. Ez három eseménynek köszönhető.

1. A reformációnak köszönhetjük, hogy egyházi feladattá vált a népoktatás. Száz éve egyre inkább a társadalmi fejlődés tempója az oktatás színvonalától függ. Ezt pedig a reformációnak köszönhetjük. Annak hatására még az ellenreformáció is több figyelmet fordított az oktatásra.

Diákkori élményem volt a vallások és az oktatás közti párhuzam felfedezése. Akkor még nyilván tartották a vallási hovatartozást. Máig emlékszem a sorrendre. A zsidók magasan kiemelkedtek. A lutheránusok voltak a másodikak. A kálvinisták is megelőzték a katolikusokat. Azok mögött csak az ortodox keresztények maradtak le.

Európában a protestáns népek jelentősen megelőzik a katolikusokat. Azok viszont jobbak, mint az ortodoxok. A zsidók minden nyugati országban az első helyen vannak. Ez a sorrend lényegében megfelel az egy laksora jutó nemzeti jövedelem nagyságéval.

2. Trianon után általában a nagyobb műveltségre, ezen belül a népoktatásra Klébelsberg Kunó helyezett különleges hangsúlyt. Neki köszönhetjük, hogy megszűnt a tanyavilágon és a pusztákon az analfabétizmus.

3. A bolsevik rendszerben pedig Rajk László volt a népi kollégiumok fő támogatója. Vele kapcsolatban erre kevesebben emlékeznek, mint arra, hogy a választási csalás idején ő volt a kék cédulás családokért elsősorban felelős belügyminiszter. Pedig a népi kollégiumi rendszer történelmi jelentőségű maradt, a választási csalásnak pedig nem volt jelentős következménye.

ÖSSZEFOGLALÓ

Nem tudom, mennyi időnek kell eltelni ahhoz, de eljön az idő, amikor a két háború közti magyar társadalom durva összezúzását a történelmünk legnagyobb diadalának fogják tekinteni.

Néhány gondolat a húsz év mérlegéhez

ELADÓSODÁS 1

FOGLALKOZTATÁS 3

A VESZTESÉGES VÁLLALTOK LEÁLLÍTÁSÁVAL JÁRÓ KÁRTEVÉS 3

A DEMOGRÁFIAI VESZTESÉG 3

Kopátsy Sándor PG 2012-04-14

NÉHÁNY GONDOLAT A HÚSZ ÉV MÉRLEGÉHEZ

Egyre indokoltabbnak érzem, hogy mérleg készüljön arról, hogy miért jutottunk ide.

Ezt a munkát csak csapat képes elvégezni.

A csapat első feladta a módszer kidolgozása. Egyelőre ilyen célú munka nem folyt, tehát nincsen módszere sem.

Van viszont néhány egyértelmű feladat. Ilyen az eladósodás, a foglalkoztatás, a népesség alakulása.

ELADÓSODÁS

Ebben egyelőre nagy a leegyszerűsítés. Nemcsak a politika, de a közgazdasági szakma is nagyon leegyszerűsítve értelmezi az eladósodást. Megelégszik azzal, hogy az államadósságot a nemzeti jövedelem százalékában fejezi ki. Ez a mutató több okból alig fejez ki valamit. Lehet, egy államnak nagyon magas a nemzeti jövedelméhez viszonyított adóssága, ennek ellenére nem annyira adós, mint sokkal inkább hitelező. Ennek konkrét példája Japán, ahol a nemzeti jövedelemhez viszonyított államadósság a legnagyobbak között van. Ennek ellenére nemcsak az állam, de a lakosság is az egyik legnagyobb hitelező.

A japán példa jó illusztráció arra, hogy mennyire értelmetlen az államadóságot a nemzeti jövedelemhez viszonyítani.

Lássuk röviden miért?

a./ A japán állam adósságának döntő többsége esetében a japán bankok a hitelezők. Azok pedig a lakossági megtakarításokból vásárolják az állampapírokat. Ebből az a tanulság, hogy nem az a fontos, hogy mennyi a kibocsátott állampapír összege, hanem az hogyan oszlik meg a hazai és a külföldi hitelezők között. A jelenlegi pénzügyi vállság szinte csak ott jelentkezik, ahol az állam a külföldiekkel szemben adósodott el. Japán nem kifelé, hanem befelé adósodott el.

b./ Nemcsak az állam, hanem az önkormányzatok, a vállalatok és a lakosság eladósodását is mérni kell. Ez esetben sem a hetelek nagyságát, hanem a betétállományukat is nézni kell. Japánban egy laksora vetítve talán a legmagasabb a lakossági betétállomány többlete a hiteleikkel szemben.

c./ Nem annyira az adósságállomány nagysága, hanem annak a kamatterhe a fontos. Japán jelenleg tized akkora kamat mellett bocsátja ki a hitelit, mint Görögország, és ötöd akkoráért, mint Magyarország. Közgazdasági értelemben minden olyan külföldi hitel, ami befektetve nagyobb profitot hoz, mint amekkora kamatot kell fizetni érte, nem teher, hanem kedvezmény. Például, Japán birtokol egy lakosra vetítve a legtöbb amerikai államkötvényt, amiért nagyobb kamatot kap, mint amennyiért tőle megvásárolják az államkötvényeket. Ezért az országnak többletforrást jelent, hogy államkötvényt ad el a lakosságnak, és ezért államkötvényt vásárol az Egyesült Államoktól.

Japán példája,e három pont alapján is jól mutatja, hogy az államadósság nagysága önmagában nem mond semmit. Elsősorban külön kell vizsgálni a belföldi és a külföldi hitelezőkkel szembeni adósságot. Lényegében az utóbbi fontosabb. De ennél is fontosabb az adósság terhe. Ezért az eladósodást azzal kell mérni, hogy egy lakosra jutó nemzeti jövedelemhez viszonyítva mekkora kamat kötelezettség jelentkezik a külföldi hitelezőkkel szemben. Ebben a mutatóban nagyságrendi, gyakran előjel különbségek jelentkeznek a jelenleg használt mutatóval szemben.

Ezért kellene Magyarország esetében elkészíteni ezt a mutatót. Ebből azonnal kiderülne, hogy nagy a baj, és egyelőre még azzal sem reális számolni, hogy ez a mutató nem fog romlani, vagyis nem nő az adósságterhünk. A lejáró hitelek megújítása is igen jelentős kamatteher növekedéssel fog járni. Egyelőre még az sem reális, hogy ne növekedjen a külső adóságuk terhe.

Ebben nagy szerepe lesz annak is, hogy a forintnak a külföldi valutákhoz viszonyított értéke romlik. Ez pedig nemcsak elkerülhetetlen, de hosszú távon érdekünk is. Az adósság fizetés forrása ugyanis a külkereskedelmi mérleg, annak egyenlegét azonban viszonylag rövidtávon csak a leértékelt forint segítheti. Az teszi jövedelmezőbbé az exportot, és drágítja az importot. Ezért a forint gyengülése társadalmi érdekünk. A forint ne az importálóknak, ne a külföldre utazó magyar turistáknak legyen keményvaluta, hanem az exportunknak, az ide érkező turistáknak kedvezzen.

FOGLALKOZTATÁS

A rendszerváltás által okozott legnagyobb kár a munkahelyek megszűntetése volt. Ennek ellenére az ebből fakadó kárról még említést sem teszünk. Csak a privatizációból szerzett pénzbevételekkel, mindenek előtt az ebből származó devizával foglalkozunk. Azzal is csak nagyságrendjében, az akkori bevétel akkori értékével. Ennek a mai forintértékét kell megállapítani.

Kezdettől az volt a véleményem, hogy csak olyan munkahelyet szabd megszűntetni, aminek a munkaerejét másutt hatékonyabban lehet foglalkoztatni. Ez alól kivétel a néhány százalékos nem tartós munkanélküliség. Azt magam is az 1968-as reform óta hirdettem, hogy a teljes foglalkoztatás hibás, csak akkor van fejlődés, ha a piacon van szabad munkaerő. Ennek méretét egyszer úgy fogalmaztam meg, hogy legfeljebb annyi embert indokolt a munkaerőpiacon tartani, amennyit abban az időben, internáló táborokban tartottak, vagyis legfeljebb 1-2 százalékot. Lett is belőle politikai megleckéztetésem.

Már a Németh kormány idejében általános volt a vélemény, ami szerint minden veszteséges vállalatot fel kell számolni, mert majd jön a külföldi tőke, és az számukra nyereséges munkahelyet teremt. A reform-közgazdászok között is általános volt a nézet, ami nem nyereséges, az nem hasznos. Ez a nézet vezetett aztán század legnagyobb társadalmi pusztításához, amit nemcsak az óta, de még nagyon sokáig nem tudunk kiheverni. Egyelőre még fel sem vetődött a téma megoldásának időszerűsége, hiszen a jelenlegi kormány ugyan akar tíz év alatt egymillió új munkahelyet teremteni, de a logikájában az van, hogy ezeknek eleve nyereségeseknek kell lenni. Az ilyen munkahelyteremtés eleve reménytelen, mert a munkától elszokott ember, de nemcsak az, hanem a munkaképesek jelentős hányada eleve nem alkalmas arra, hogy annyi jövedelmet termeljen, amennyi több a foglalkoztatásával járó költségnél.

Ezek aránya, minél fejlettebb a technika annál nagyobb. A foglalkoztatás politikai addig nem érhetei el a társadalom érdekének megfelelő foglalkoztatást, amíg nem veszi tudomásul, hogy a munkaerő jelentős hányada eleve alkalmatlan arra, hogy a munkába lépése idején már az alkalmazásával járó költségeknél több értéket termeljen. Ehhez arra van szükség, hogy a munkaerő bizonyos hányada kapjon a munkaadó számára támogatást, vagyis olcsóbb egyen, mint amennyibe a piacon kerülne.

Aki a fenti fejezetben kifejtett módszert nem fogadja el, nemcsak létrehozza, hanem növeli is a társadalmi érdeknél alacsonyabb foglalkoztatást. Márpedig minél nagyobb a munkanélküliség, annál gyorsabban nő azok aránya, akiket nem lehet a normatív költségek szintjén foglalkoztatni.

Ez következik abból, hogy a tartós munkanélküliséget két tényező növeli. Egyrészt az ilyen munkaerő minősége idővel arányosan romlik, másrészt egyre szélesebb a munkaerő piaci munkára alkalmatlan munkaerőt termel. A tartósan munkanélküli családban a gyerekek egyre nagyobb hányadából lesz tartóan munkanélküli.

Ezért ne is foglalkozzon munkaerő foglalkoztatással az, aki ennek megoldását a piacra bízza. Az államnak kell olyan bérszabályozást alkalmazni, amiben a tartósan munkanélküliek alkalmazásával járó költségekből az állam magára vállal. Ez egy ideig lehet azzal, hogy a bérjárulékból kedvezményt kap, és elmehet odáig, hogy ennek megszűnte is kevés, a bérek egy részét is az államnak kell magára vállalni. A bérek támogatását odáig kell differenciálni, amíg meg nem szűnik a tartós munkanélküliség. Az ilyen támogatás esetén egyre csökkeni fog a támogatásra szorulók aránya.

Más megoldás nincsen. A módszereit és mértékét fel kell tárni, és menetközben módosítani. A végcél azonban egyértelmű. Az a jó foglalkoztatási politika, amiben a foglalkoztatási ráta a munkaerő minden szektorában közel azonos. Egyszerűen ott kell növelni az alkalmazással járó támogatást, ahol a foglalkoztatási ráta az átlagnál alacsonyabb, és ugyanakkor ennek megfelelő összeggel kell terelni a foglalkoztatással járó költséget, gyakorlatilag a bérjárulékot, ahol az átlagnál magasabb a foglalkoztatás.

A tartós munkanélküliség szinte minden társadalomban magas, de jelenleg nálunk kiemelkedően nagy. Ezért sürgősen el kell indítani ezek munkára fogását. Amíg nem sikerül felszámolni a tartós munkanélküliség magas arányát, minden gazdaságpolitikai reform kudarcra van ítélve.

Az ennek megoldását célzó módszert mielőbb ki kell dolgozni, és mielőbb be kell vezetni. A tíz éves megoldási elképzelés reménytelen, azonnal cselekedni kell.

A VESZTESÉGES VÁLLALTOK LEÁLLÍTÁSÁVAL JÁRÓ KÁRTEVÉS

A rendszerváltás során általános volt naiv meggyőződés, hogy az ilyen vállaltok leállítása javítja a költségvetési egyensúlyt. Ez azonban alapvetően hibás megközelítésnek bizonyult.

Azt kezdettől fogva láttam, hogy nincs olyan veszteséges vállalat, aminek a leállítása nem rontja a költségvetést. Az óta sem találtam példát olyan vállaltra, amelyik vesztesége nagyobb volt a leállításából fakadó költségvetési veszteségnél. Vagyis, nem találtam olyan veszteséges vállalatot, amelyik költségvetési befizetései, a bérjárulék, az adók, az elszámolt amortizáció, és az elbocsátások következtében jelentkező munkanélküli segély nem volt nagyobb, mint a költségvetésből fedezett veszteség összege.

A leállításokat hisztérikusan követők addig sem jutottak el, hogy a mérlegben kimutatott veszteség gyakran kisebb volt, mint az amortizáció, tehát csupán vállalati vagyonvesztésként jelent meg, nem igényelt költségvetési támogatást. Ezzel szemben egyik illetékesnek sem jutott máig az eszébe, hogy a leállítással mekkora vállalati vagyonvesztés következett be.

Ideje volna kimutatni, hogy a privatizáció során mekkora vagyonvesztés keletkezett. Azt ugyan minden érdekelt tudja, hogy nagyon drága az új munkahely teremtése, de azzal nem számolnak, hogy éppen ezért nagyon meg kellett volna gondolni a vállaltok felszámolását, hiszen óriási tőkeigénye van, hogy a leépített munkaerőnek másutt hatékony munkahelyet teremtsenek. Ennek költségét is figyelembe kell venni, amikor egy működő vállalkozás leállítása felett kell dönteni. Ennyi esze még a tőkés vállalkozónak is van. Az, amikor látja veszteséges vállalatának a mérlegét, azt nézi meg először, hogy mikor lesz nagyobb vesztesége, ha bedobja a törülközőt, vagy igyekszik menteni a veszett fejsze nyelét. Arról készít mérleget, hogy mikor lesz nagyobb a vagyonvesztesége, ha tovább működtetni, vagy bezárja. A két lehetőség felett annak alapján dönt, hogy melyiknél jár kevésbé rosszul. Ha felszámolja, akkor a mérlegében szereplő vagyonból csak annyi marad, amennyit más ad érte. Ha másnak sem kell, az elveszik, akkor azt nézi, ez mennyivel nagyobb, vagy kisebb a veszteségénél. Ha kisebb, úgy dönt, hogy veszteségesen is kisebb vagyonvesztés éri, mintha felszámolja. Tehát a magántőkés sem olyan ostoba, mint a privatizációt levezénylő közgazdászok, pedig ő nem lát, nem is kell látnia tovább, mint az ő tulajdonosi érdeke.

Ezzel szemben a gazdaságpolitikát irányítóknak sokkal, messzebb kell nézni. Az ő mérlegelésükben azt is tudomásul kell venni, hogy mennyit kapott a veszteséges vállalattól adók és járadékok formájában. Ezen túl pedig az is, hogy mennyi költséggel jár az új munkahelye teremtése.

Őszintén bevallom, hogy az utóbbi nagyon nagy költséggel járó feladat nekem is csak az utóbbi években jutott eszembe. Márpedig ez a legnagyobb tétel. Ennek ellenére a rendszerváltás előtt nem találtam olyan magyar vállaltot, ami ennek figyelmen kívül hagyás estében is felszámolandó lett volna.

Azt már jóval a rendszerváltás előtt felismertem, hogy a tőkés sem olyan ostoba, hogy a mérlegük alapján veszteséges vállalatokat leállítsa akkor is, ha azzal rosszul jár. Pedig őt nem terheli a munkanélküliek eltartása, a befizetet adók és járulékok elmaradása, de gondolkodni neki is kell.

Az elméleti közgazdászoknak azonban nem származik abból, hogy nem képesek a társadalom szintjén gondolkodni. Ráadásul az esztelen felszámolások felháborítóan nagy, és könnyű jövedelmet jelentenek a végrehajtásukkal megbízottaknak.

Az elmúlt húsz év megmutatta, hogy milyen drága az új munkahely teremetése, különösen akkor, ha azzal a tartós munkanélküliek, a nagyon megromlott minőségű munkaerőt kell munkába állítani. A veszteséges vállaltokat ezerszer könnyebb lett volna munkában tartani, mint húsz év múlva számukra munkát teremteni. Ezt semmi sem bizonyítja jobban, mint az eltelt húsz év, amikor ugyan szerettünk volna új munkahelyet teremteni, de nem lett belőle semmi. Kiderült, hogy az eszetlen leállítások olyan kárt okoztak, amit generációk múlva is érezni fogunk.

Van egy előzetes becslésem:

Ha a privatizáció során csak olyan vállaltokat számoltunk volna fel, amelyek munkaerejét másutt jobban hasznosítottuk volna, akkor ma 20-30 százalékkal magasabb lehetne a nemzeti jövedelmünk, és nem volna államadósságunk. Más szavakkal, a rendszerváltás óta mi lennék a csatlós országok között is legvidámabbak.

Ez annyira hihetetlennek hangzik, hogy tételesen bizonyítani kell.

A veszteséges vállatok felszámolásával okozott kárt három részben kell kiszámítani.

1./ Mennyi azonnali kárt okozott a felszámolás. Ennek érdekében az érintett vállatok szintjén kell kimutatni, hogyan hatott a felszámolás a vállalt és a költségvetés kapcsolatában.

Közvetlen pénzügyi hatás.

A költségvetés kiadásaiból kiesett ténylegesen kifizetett támogatás. Ez lényegében a vállalati veszteség, mínusz az amortizációnak az a része, amit nem fogattak vissza, vagyis a vállat vagyonvesztése.

A költségvetést érintő jövedelem kiesése, és keletkezett munkanélküliség segélyezése.

Vagyonveszteség.

Máig nem készült mérleg arról, hogy mekkora vagyonveszetéssel jártak a leállítások. Fel kell mérni, hogy a felszámolt vagyonból mennyi volt megmenthető, és mennyi veszett el. Ennek során azt kell figyelembe venni, hogy mekkora értéket jelentett az, hogy munkaerőt foglalkoztatott. A társadalomnak ugyanis minden vagyon minimálisan annyit ér, amennyibe kerülne az ott dolgozóknak másutt munkahelyet teremteni. A leállításnak ugyanis az a társadalmi következménye, hogy az ott dolgozókat másutt kell elhelyezni. Ennek alapján állítom, hogy minden veszteséges vállalat, azzal, hogy az egyéként munkanélkülivé válóknak munkahelyet biztosított, mint amennyibe kerülne ezt a munkaerőt másutt foglalkoztatni.

Becslésem szerint, az a vagyonvesztés közel akkora, mint amennyit a privatizáció során értékesítettünk.

Közvetett társadalmi károk.

A munkátlanságra ítélteket segélyből élők sorsára taszítottuk. Ezt nemcsak erkölcsi kárként kell felfogni, hanem számolni azzal, hogy ezek, és utódaik munkaerejének értéke csökken. Vagyis ebből kárt szenved a társadalom munkaerejének értéke, a társadalom szellemi vagyona.

A DEMOGRÁFIAI VESZTESÉG

Az elmúlt ötven év legáltalánosabb tapasztalata, hogy az a társadalom meg a legtöbbre, ami a legsikeresebben neveli fel a következő nemzedéket. Az elmúlt ötven évben az a két országban, Dél-Korea és Finnország, illetve két városállamban, Szingapúr és Hong-Kong, nőtt a leggyorsabban a nemzeti jövedelem, amelyek oktatási rendszere a legeredményesebb. Az oktatási rendszer hatékonysága elsősorban a szülők alkalmasságától függ. Vagyis a társadalmak közti verseny elsősorban a szülők alkalmasságán múlik.

Ebből fakad, hogy ahol magas a tartós munkanélküliség, nem lehet hatékony az oktatási rendszer. Ahol nem hatékony az oktatási rendszer, ott nem lehet versenyképes a gazdaság.

Ebből következően a legnagyobb társadalmi kár abból származott, hogy a nagyon széles tartóan munkanélküli réteg túlszaporodott, vagyis ott vállaltak aránylag sok gyereket, ahol a felnevelési feltételek szinte reménytelenek. Ugyanakkor a képzett és jómódú családokban, ahol a legjobbak a felnevelés feltételei nagyon keveset. Minden bizonnyal ebből a fentieknél is sokkal nagyobb veszteség fog származni.

Számos esetben bizonygattam, hogy távlatban, a következő generációban azért lesz nagy lemaradás, mert a rendszerváltás után megsokszorozódott az olyan családok száma, ahol szinte ismeretlen a társadalmi munkamegosztásban való részvételből származó jövedelem, és éppen ebben a rétegben születik viszonylag sok gyermek. Ennek ellenére még egyetlen demográfus és oktatási szakember nem vette a bátorságot, hogy kimutassa milyen következményei várhatók annak, hogy ott születik sok gyermek, ahol a legkisebb a valószínűsége az eredményes felnevelésnek, hogy ebből fakad a bűnözés terjedése, az oktatási rendszer gyengébb eredménye, mindenek előtt a munkaerő piacon nem igényelt, ezért tartós munkanélkülisége váró réteg növekedése.

Még olyan írással sem találkoztam, ami szembeállította a rendszerváltás előtti és utáni népesség alakulását, főleg annak minőségi összetételének romlását, vagyis a tartós munkanélküliségből fakadó demográfiai tragédiát.

Rákosiéknak háromszázezerrel több magyart köszönhetünk

Kopátsy Sándor PD 2012-04-13

Rákosiéknak háromszázezerrel több magyart köszönhetünk

Ahogy öregszem, egyre jobb a véleményem a Rákosi-rendszerről. Szinte irritál, hogy most abból űznek sportot, hogy ki tudja jobban átkozni az átkost.

Mivel mindig az üldözöttek pártján voltam, egyre jobban keresem a mentséget arra, amit tettek. A mérlegben a sok negatívummal szemben gyűjtögetem a pozitívumokat is. Egyre több olyan eseményt is jobban elfogadok most, mint akkor.

Ilyen a Ratkó-törvény, az abortusz tiltása. Ma is füstölögnék, ha a KDNP-nek sikerülne még jobban korlátozni. Ezt azonban a rendszerváltás, a liberális politika bűnének rovom fel, hogy fogy az ország lakossága. Fogy annak ellenére, többen vándorolnak be, mint ki. Ezen segítenék, ha nem is törvénnyel, hanem hatékonyabb családtámogatással. Annak mégis örülök, hogy a Ratkó-törvénynek köszönhetően, nem vagyunk három-négyszázezerrel kevesebben.

Annak hangsúlyozása is történészi feladat, hogy ez a többlet gyermek mind olyan családban született, amiben a szülők dolgoztak, a munkából éltek. Most pedig nemcsak sokkal kevesebben születnek, de azok között aránylag sokan olyan családokban, ahol nem ismerik a munkából való megélést.

A rendszerváltással járó kiárusítást, és leállítást, a kétmillió munkahely máig tartó elvesztését, a nagy eladósodást óriási bűnnek tartom, de ennél is nagyobbnak azt, hogyan nevelődik fel a következő generáció aránylag magas hányada. Fel sem vetik, hogy mi lesz ennek évtizedek múlva a következménye.

Ha csak a bolsevik éveket és a rendszerváltás utáni időt demográfia szempontból állítanánk szembe, megszégyenülnénk, hogy mire használtuk a nagyobb szuverenitásunk. Ez előjelük sem azonos.

Ez nem azt jelenti, hogy a két rendszert csak ennek alapján kell értékelni, hogy a bolsevik rendszert vissza kellene hozni, de azt, hogy magunkat csapjuk be, ha nem reálisan mérjük a múltunkat, azok szereplőit.

Népünket jellemző hiba, hogy a jelent azzal akarjuk felértékelni, hogy a múltat átfestjük, fehére, ami ma a hatalomnak tetszi, és feketére, ami nem. Életem egyik feladatának tartom, hogy a múltunkat tárgyilagosan lássuk, mert csak így tanulhatunk belőle. Ahogyan tanítjuk, azzal többet ártunk, mint használunk.

Tegnap, véletlenül, a televízióban egy amerikai dokumentumfilmnek a végét láttam. Az ötvenes évek első felében pusztító gyermekbénulásról, a paralízisről szólt. Egy az amerikai nemzet nagyságát dicsőítő filmet készítettek a témából. Ezekben az éveket három óvodáskorú fiammal éltem, ezért jól emlékszem.

Szeretett barátom, Koch Sándor professzor volt e kérdés magyarországi fő szakértője. Hallotta, hogy az Egyesült Államokban sikerült a lakosság millióit megnyerni arra, hogy a még nem jóváhagyott oltóanyaggal beoltassa magát.

Ehhez minden szülőnek írásban hozzá kellett járulni. Jellemző módon, ez akkor egyetlen mondat volt. Beleegyezem, hogy a még el nem fogadott gyógyszerrel a gyermekemet beoltsák. Ma, hasonló esetben, 14 oldalas szöveg elfogadása szükséges.

Koch Sándor tudta, hogy nálunk sem a közvélemény, sem a politika nem ilyen rugalmas, el kellene rendelni az oltást. A részletekről nem tudok, de azt igen, hogy végül Rákosi jóváhagyására volt szükség.

Úgy emlékszem csak Dániában és nálunk történt meg, az oltóanyag hivatalos elfogadása előtt beoltották a gyerekeket.

Az Egyesült Államokban a feltaláló kutatóorvost fogadta az államelnök, és a legnagyobb kitüntetést kapta.

Itt, úgy halt meg Koch Sándor, hogy kevesen tudtuk. Pedig erről is lehetne készíteni egy filmet, mert az ország volt az első tanítvány, ahol állami szuverenitás nélküli országban, sok százezer gyermeket mentett meg a nyomorékságtól. Sokat azok közül is, aki ma annak a rendszernek csak a hibáit látják. Pedig talán annak köszönhetik, hogy nem guruló székben járnak.

A jelenkori fejlett társadalom foglalkoztatási törvénye

Kopátsy Sándor EF 2012-04-12

A JELENKORI FEJLETT TÁRSADALOM FOGLALKOZTATÁSI TÖRVÉNYE

A tudományos és technikai forradalomnak köszönhetően a puritán és fejlett társadalmakban megszűnt a népesség gyors növekedése, ezzel létrejött az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon gyors növekedésének feltétele. Ezzel egy olyan új társadalom jött létre, aminek egészen mások a mozgástörvényei, mint az osztálytársadalmaké. Ez ugyan a közgazdaságtan egészében, de különösen a foglalkoztatásban merőben más elvek alapján kezelhető.

A foglalkoztatás szempontjából az a különbség, hogy minden gyorsan, vagyis néhány ezreléknél gyorsabban növekvő társadalomban a munkaerő mennyiségi és minőségi kínálata meghaladta a társadalom érdekét. Vagyis a munkaerő túlkínálata volt a jellemző. Ezt Marx sem vette tudomásul, mert akkor kiderült volna, hogy a munkások kizsákmányolásának semmi köze a tulajdonviszonyhoz, az abból fakad, hogy mindennek az ára az értéke alatt van, amiből a kínálat meghaladja a keresletet. Ha a kereslet lenne a nagyobb, akkor a munkavállaló zsákmányolná ki a munkaadót.

Ahol leáll a népszaporulat, ott idővel a munkaerő kereslete eléri, és meghaladja a kínálatot. Ezzel megszűnik a kizsákmányolása. Ezt történt a 20. század második felében a fejlett nyugati társadalmakban, majd gyorsan, utána a távol-keleti kisebb országokban.

Ez önmagában még nem teremthetett volna új társadalmat, ha a tudomány nem támasztott volna kielégíthetetlenül magas igényt a munkaerő minőségével szemben. Ezt a minőségi igényt azonban csak magas képzettségű, jó m ódban élő, magukat folyamatosan továbbképző munkaerővel lehetett biztosítani, ezért lettek gazdagok a jóléti államok.

Közben kiderült, hogy a jómódú, magasan képzett családokban, ha a fogamzásgátlás megoldott, még a létszám újratermeléséhez szükséges gyermeket sem vállalnak. A gyermekvállalás csak azért marad a létszám újratermelésének közelében, mert a szegény és képzetlen családokban maga marad a gyermekvállalás. Ez azonban minőségi kontraszelekciót képez, amit a társadalom csak részben képes korrigálni. Elsősorban azzal, hogy a gyermeknevelést azok számához igazítva támogatja.

Közben az élet azt bizonyítja, hogy a gyermeknevelés ott a leggyengébb, ahol a szülők jövedelme nem a munkájukból származik, ahol a szülők tartósan munkanélküliek, segélyekből és családi pótlékból élnek.

Röviden a tartós munkanélküliség nemcsak drága, és az érintettek, de a gyermekik minőségét is rontja.

Ennek ellenére a közgazdaságtan még addig sem jutott el, hogy a társadalom számára hasznos, rövid idejű munkanélküliséget, és a társadalom számára rendkívül káros, egy évnél is hosszabb munkanélküliséget összeadja.

Elég volna csak a tartós munkanélküliséget figyelni, és annak felszámolásán munkálkodni.

A TARTÓS MUNKANÉLKÜLISÉG OKA

A klasszikus közgazdaságtan a munkanélküliséget csak az óta kíséri figyelemmel, amióta segélyezéssel, azaz állami kiadással jár.

A tartós munkanélküliség ugyan költséges, de ennek nagysága az okozott társadalmi kárhoz képest elenyésző. Ennek ellenére a közgazdaságtan az okozott kárt nem méri, legfeljebb politikai kellemetlenségnek tekinti.

A nem szaporodó népességű, fejlett társadalmakban miből származik a tartós munkanélküliség?

Abból, hogy a foglalkoztatás még mindig a tőkés osztálytársadalom érdeke alapján működik. Abban a társadalmi érdek azt kívánta, hogy a munkaadó csak olyan munkást foglalkoztasson, aki számára nagyobb értéket termel, mint a foglalkoztatásával járó költség, a bére, a bérjáruléka, vagyis számára profitot termel. A tőkés társadalomnak a 20. század elejéig ebből alig számozott költség. Legfeljebb a megnőtt bűnözés okozott állami költséget és társadalmi kárt. Csak a múlt század elejéről kedve számozott költség, amikor megjelent a munkanélküliek segélyezése. De ez már az új társadalom megjelenésének kezdetét jelezte.

Ahogyan a természetes népszaporulat leállt, a munkaerő minőségi hiánya jelentkezett, a tartós munkanélküliségből fakadó társadalmi kár egyre nagyobb lett, az ilyen családok nem megfelelő gyermeknevelése okán.

Ahogyan fejlődött a technika, nőtt a munkaerő minőségével szemben támasztott igény. Ez pedig az egyik legfontosabb társadalmi érdekké emelte a családok gyermeknevelésének a minőségét. A jelenkori fejlett társadalmakban a távlati társadalmi eredmény attól függ milyen lesz a következő generáció minősége. Ez pedig elsősorban attól függ, milyen a nevelés családi háttere. Ezért vált a család minősége elsődleges társadalmi érdekké. Márpedig semmi sem árt jobban a család gyermeknevelő képességének, mint a szülők munkátlan megélése. Ezért a társadalomnak okozott kár attól nem csökken, hogy az állam eltartja a munkanélküli szülőket és támogatja a gyermeknevelésüket.

A modern társadalom betegségét két mutató méri meggyőzően. A tartós munkanélküliség, és az ilyen családban született gyermekek aránya. Ezért a modern társadalom érdeke, hogy a munkaképes szülők dolgozzanak. A tartós munkanélküliek foglalkoztatása akkor is jelentős társadalmi érdeket szolgál, ha a jövedelmük nagyobb, mint az általuk termelt érték. A közgazdaságtan eddig még fel sem ismerte annak szükségességét, hogy senki ne legyen tartósan munkanélküli. Ezért aztán nem is foglalkozott azzal, milyen módon lehet ezt a társadalmi követelményt kielégíteni.

Annyi vitán felül áll, hogy a munkaerő jelentős hányada nem termeli meg foglalkoztatásával járó normatív költségeket. Tehát olyan foglalkoztatást kell biztosítani, ami az ilyen gyenge minőségű munkaerőt is foglalkoztatja.

Ez csak akkor oldható meg, ha a bérjárulék progresszív, és átmehet negatívba is. Elindul valahol ott, ahol a munkaadó a minimál bér jelentős hányadát kapja meg, és elérheti az átlagos bérjárulék többszörösét is. A progresszió akkor legyen, amiből megtérül az egészségügyi és a bérjárulék költségvetési összege. Ennek a megosztását úgy kell alakítani, hogy a munkaerő minden szintjére, minőségre körülbelül azonos foglalkoztatási ráta legyen.

A bérjárulékot, mint a nyugdíj és az egészségügy költségvetési fedezetét tehát úgy kell elosztani, hogy a nők és férfiak, azon belül a képzettségi szintek, és szakágaztok esetében, közel azonos legyen a foglalkoztatási ráta. Ezt minden esetben úgy kell módosítani, hogy az átlag ne változzon, de a minimális legyen a munkaerő kategóriái és a szakmák esetében a foglalkoztatási ráta. Ebben az esetben a foglalkoztatási rátát úgy kell számolni, hogy a munkaképes korú tanulók és a szülési szabadságon lévő nők foglalkoztatottaknak számítsanak.

- Ha például nagy a képzettségi szintek között a foglalkoztatási különbség, ami minden társadalomban az egységes bérterhelés mellett nagyon progresszív, növelni kell az elvonás progresszióját.

- Ha a nők foglalkoztatási rátája lényegesen alacsonyabb a férfiakénak, akkor a nők bérének járulékát kell csökkenteni.

- Ha egyes ágazatokban alacsonyabb a foglakoztatási ráta, ott csökkenteni, ahol magasabb emelni kell.

Ez a módszer arra is jó, hogy a munkaerő kiáramlását szabályozza. Ha az orvosok esetében nagy a kivándorlás, a külföldi munkavállalás veszélye, ott csökkenteni kell a bérjárulékot, ezzel forrást nyitni a béremeléshez.

A járulékszabályozás lényeg, hogy annak összege legyen állandó, a belső megosztása pedig a fenti célok érdekében rugalmasan módosítható.

Ez a módszer azt is megköveteli, hogy nyugdíj nagysága nem a járulék, hanem a bér nagysága alapján alakuljon.

Egy ilyen módszer kidolgozásához egyrészt munkabizottságot kell szervezni, másrészt Brüsszellel jóvá kell hagyatni. A társadalom érdekének megfelelő bérjárulék, és bértámogatás kialakítása ugyanis minden társadalom közös érdeke. A jelenlegi foglalkoztatás és a társadalom érdeke között ugyanis antagonisztikus ellentét alakult ki.

A munkaerőpiac és a társadalom érdeke közötti ellentmondás feloldása érdekében az egyetlen megoldás, ha a foglalkoztatás a társadalmi érdekhez igazodjon. Ez csak akkor biztosítható, ha a piacon kialakuló munkaerő keresletet az állami elvonás nagyságával módosítjuk.

Az infláció és a leértékelés nélkülözhetetlen eszköz

JELENTŐSEN LEÉRTÉKELT VALUTA. 1

A JÓ DEVIZASZRZÓ 2

A MEGTAKARÍTÁSBÓL NEM LEHET MEGGAZDAGODNI 3

AZ INFLÁCIÓ CSODAFEGYVER LEHET 3

ÖSSZEGZÉS 3

Kopátsy Sándor EG 2012-04-04

AZ INFLÁCIÓ ÉS A LEÉRTÉKELÉS NÉLKÜLÖZETETEN ESZKÖZ

Az Európai Unió, mindenek előtt az euró övezet mediterrán országai, olyan pénzügyi vállságba kergették magukat, amiből csak két módon menekülhetnek ki.

JELENTŐSEN LEÉRTÉKELT VALUTA.

Ez az övezet tagjai esetében csak a kilépéssel oldható meg. Be kell látni, hogy a meglévő adóságukat nem törleszteni, de még tartani sem képesek a valutájuk jelentős leértékelése nélkül. A saját valutával rendelkezőknél ez a leértékelés technikailag megoldható, de az EU vezetésnek tudomásul kell venni, hogy ez nemcsak elkerülhetetlen, de nincs más eredményre vezető út.

Az EU vezetése eleve nem vette tudomásul, hogy a kevésbé fejlett gazdaságú tagországok csak akkor nem adósodnak el, ha az erősebbekéhez képest leértékelt a valutájuk. Vagyis otthon többet ér a pénzük, mint külföldön. Ez amennyire általános jelenség, a közgazdászok nem veszik tudomásul. Pedig elég volna megnézni, hogy mennyire jellemző, hogy a viszonylag szegényebb országok pénze otthon többet ér, mint külföldön az átcserélt valutában. Ezt világgazdasági szinten Kína alkalmazza. Bírálják is érte a nyugati fejlett országok, mindenek előtt az Egyesült Államok. A tény azonban, hogy Kína az egyetlen még viszonylag szegény ország, amelyik nem eladósodik, hanem példátlan nagy aktív külkereskedelmi aktívuma, és devizatartaléka gyűlt össze.

Az ellenpélda még meggyőzőbb. Az EU azon kevésbé fejlett országai, amelyek a fejlettekkel közös valutára tértek át, kivétel nélkül katasztrofálisan eladósodtak. De nemcsak azok, hanem szinte minden kevésbé fejlett tagország, mert a valutájukat igyekeztek felértékelten tartani.

A tagországok felértékelt valuták a brüsszeli elvárásokból is fakadtak. Ez kedvezett az eladósodásnak, az állampapírok viszonylag alacsony kamatjának. Az államadósság pedig viszonylag alacsonyan jelent meg. Ez világossá vált a valutaválság kirobbanása után. Ahogy emelkedett a nemzeti valuták érfolyama, az államadósság egyre nagyobbnak jelent meg annak ellenére, hogy nem nőtt a hitelfelvétel. A nemzeti valutában mért nemzeti jövedelemhez viszonyítva nőtt a devizában mért adósság.

Ez problémát fog jelenteni Magyarországon, ahol az alkotmányba foglalják az államadósság felső határát. Az államadósságunk, és főleg annak terhe akkor is nőni fog, ha nem veszünk fel újabb hiteleket.

Nőni fog, mert a forint értéke csökken, és a megújított hitelek kamata jóval magasabb lesz. Már most is hangos az ellenzék oldaláról, hogy nő az államadósság, és nincs magyarázat arra, hogy milyen okokból.

A JÓ DEVIZASZRZÓ

Az előző fejezetben kifejtettek alapján egy olyan országban, ahol az egy főre jutó nemzeti jövedelem mintegy fele a fejlett tagországokénak, mintegy húsz százalékkal leértékelve kell kezelni a nemzeti valutát. Ez a hányad ennél is nagyobb legyen, ha nagy az eladósodás, és kisebb lehet, ha nincs adósságteher és csökkentési feladat.

Ennek alapján tartom, a számunkra kedvező euró árfolyamot a 300 forintos szint környékén kell tartani.

Sajnos, nemcsak az ellenzék a szakmai is úgy tartja számon a forint, általában a valuták árfolyamnak emelkedését, mint pénzromlást, akkor is, ha az a társadalom érdekének megfelelő irányban mozdul el.

A jelen esetben az eladósodott, és az adóságáért egyre nagyobb kamatot fizető ország csak akkor juthat a törlesztéshez szükséges devizához, ha a külkereskedelmi mérlege pozitív, vagyis az export jelentősen nagyobb, mint az import. Ennek az elsődleges feltétele, hogy az export és import forintára emelkedjen. Vagyis egységnyi import ára legyen drágább, az export pedig jelentsen nagyobb bevételt. Ez, csak azzal élhető el, ha egységnyi valutának nagyobb a forintára. Magyarul: minél jobban legyen leértékelve a forint.

Mivel az elmúlt években a forint fel volt értékelve, minden a valuták forintára minél magasabb, annál jobb. Ez ugyan azzal jár, hogy a devizaadósok köztük az ország is rosszul jár abban az értelemben, hogy nagyobb lesz a forintban kifejezett adósság, de nő az exportban, és csökken az importban való érdekeltség, forrás keletkezik az adósság törlesztéséhez. Ez az adósságcsapdából való kimenekülés elsődleges feltétele. Márpedig abból ki kell menekülni.

Az euró forintban kifejezett ára minél magasabb, annál jobban bízhatunk abban, hogy lesz forrásunk a törlesztésre. Az ország jelenlegi helyzetében annál jobb, minél gyengébb a forint az exportpiacaink devizáihoz képest. Tehát, ha magasabb lesz a devizák forintban kifejezett ára, akkor ugyan igaz, hogy a forint külpiaci vásárlóereje romlik, de az ország kilátásai javulnak. Nem az a jobb pénz, amelyiknek nagyobb a külpiaci vásárlóereje, hanem az, ami jobban szolgálja az ország előtt álló feladatokat.

A MEGTAKARÍTÁSBÓL NEM LEHET MEGGAZDAGODNI

Gyermekkorom világában ösztönösen azért harcoltam, hogy ne a kevesebb fogyasztásból, hanem a nagyobb jövedelemből akarjunk élni. A paraszti világnak a tragédiáját jelentette, hogy a költségek, a fogyasztás csökkentésére épült. Már gyermekfejjel felismertem, hogy csak azt kell megtakarítani, amit kellő jövedelem hiányában nem tudunk megvásárolni. Ezért a jövedelem növelésére, nem a kiadások minimalizálására kell építeni.

Ez nemcsak az egyén, a család de az állam esetében is így van. Ennek ellenére az eladósodott országokat nem arra bíztatják, hogy dolgozzon többet, és hatékonyabban, hanem azt várják el tőle, hogy költsön kevesebbet.

Európában azt láttam, hogy a puritán népek nem azért gazdagabbak, mint a mediterránok, vagy a kelet-európaiak, mert kevesebbet költenek, szerényebben élnek, hanem azért, mert többet dolgoznak. Európában két kultúra van. Az egyik a jobban élés érdekében többet tanul, többet dolgozik, a másik pedig inkább kellemsebben, mint jobban akar élni. Az előbbiek a skandinávok és az alpiak, az utóbbiak a mediterránok.

A közgazdaságtan máig azt vallja, hogy az adósságot szerényebb életmóddal lehet törleszteni. Nem számol azzal, hogy a szerényebb élet mellett csökken a kereslet, és apadnak a megtakarítható jövedelmek is. Adósságot csak növekedő jövedelemből lehet kifizetni. Amelyik gazdaság nem növekedik, annak nem képződnek forrásai a törlesztéshez. Márpedig az EU országok, különösen az eladósodottak jövedelme stagnál, nem növekszik. Ezt bizonyította a tőkés gazdaság történelme. A vállságokból takarékossággal, munkanélküliséggel akartak menekülni. Ez történik ma az EU országok egészében, és ezen belül markánsan a mediterrán térségben.

Ott van eladósodás, ahol a munkaerő foglalkoztatása alacsony. Ez Európa egészére is jellemző, hogy az Egyesült Államokhoz, de különösen a Távol-Keleti országokhoz képest, kevesebben és kevesebbet dolgoznak. Nem több munkával jobban, hanem kevesebb munkával, de kényelmesebben élnek.

Az EU mindenáron pénzügyi egyensúlyt tartja elsődlegesnek, ezért aztán éppen ezen a téren a leggyengébb nemcsak a Távol-Kelet, de Észak-Amerikával szemben. Márpedig ezzel a két térséggel kellene versenyben maradni, különben egyre jobban lemarad. A lemaradás pedig elégedetlenséget, és nemzeti elzárkózást szül. Európa egysége ugyanis csak a versenyképességén keresztül valósítható meg. Ez pedig pénzügyi egyensúlyon keresztül elérhetetlen.

Ha az EU tagországok eladósodottságát reális módon mérnénk, kiderülne, hogy a tagországok nem közelednek, hanem távolodnak egymástól.

Hogyan kell mérni az országok eladósodottságát?

Nemcsak az ország adósságát kell mérni, hanem a vállalkozásokét, az önkormányzatokét és a lakosságét együtt. Az adósságot a külső adósokkal szembeni hitelekkel kell szembe állítani. Ennek pedig nem az összegét, hanem a kamatterheit kell a nemzeti jövedelemhez viszonyítani. Ebből kiderülne, hogy sokkal nagyobb a baj, mint gondolják. Nem is annyira az adósság sok, hanem annak a kamata magas. Nem csak most, hanem a lejáró hitelek megújítása jár egyre magasabb kamattal. Ugyanakkor a vetítési alap, a nemzeti jövedelem lassan nő. Az így számolt adósságteher várhatóan gyorsan növekedni fog.

AZ INFLÁCIÓ CSODAFEGYVER LEHET

Az EU pénzügyi vállsága jelentős részben annak következménye, hogy a legerősebb tagországot az inflációtól való hisztérikus félelem jellemzi. Ez a félelem csak a legerősebbek esetében nem okoz elviselhetetlen kárt.

A 20. század második fele óta azért nincs a harmincas évekhez hasonló gazdasági visszaesés és mély társadalmi vállság, mert alkalmazzák a fedezet nélküli pénzteremtést. A klasszikus kapitalizmusban nemesfémek jelentették a pénzteremtés fedezetét. Azok mennyisége csak nagyon szűk határok között volt növelhető. Ebből fakadóan a gazdasági válságok igen jelentős segéllyel nem áthidalható munkanélküliséget, ezzel jövedelemcsökkenést jelentett. Vagyis a vállság nagyarányú keresletcsökkenéssel járt, ami a termelés visszaesését okozta. Minél nagyobb volt a vállság, annál jobban felszámolta a kilábolás feltételét, a termelés növekedését.

Ebből a csapdából jelentett menekülési utat az állam fedezet nélküli pénzteremtése. Ezzel forrás jött létre ahhoz, hogy a fogyasztás ne zuhanjon vissza. A munkanélküliek segélyben részesültek, az öregek nyugdíjat kaptak, az államapparátust, az egészségügyet, az oktatást működtethették. Egyes országok ezen is túlléptek. A bolsevik Szovjetunió fenntartotta a teljes foglalkoztatást, a fasiszta országok és az Egyesült Államok óriási infrastruktúrafejlesztésbe fogott. A háborús előkészületek és a háború, majd az újjáépítés teljes foglalkoztatást biztosított. Mindezt a fedezet nélkül teremtett pénzzel bonyolították. Európa történetének leggyorsabb növekedése volt a háborút követő harminc.

A válságból való kilábolás előfeltétele a gazdasági növekedés felgyorsítása. Annak előfeltétele a magasabb foglalkoztatás. A magasabb foglalkoztatás előfeltétele a nagyobb vásárlóerő. A kellően nagyobb vásárlóerőt csak inflációval lehet megteremteni.

Mekkora lehet az olyan infláció, ami még hasznos, keresletnövelő?

Maximum néhány százalék. Sokkal kisebb, mint amivel a rendszerváltás után éltünk, de lényegesen nagyobb, mint amit a német befolyásra az EU vezetése megengedhetőnek tart. Az átlagnál erősebb, nem eladósodott országoknak az átlagosnál kisebb, a gyengéknek és eladósodottaknak, vagyis a magas kamatot fizetőknek pedig az átlagnál lényegesen magasabb.

Az utóbbiaknak, vagyis az alacsonyan hitelminősítetteknek csak jelentős inflációra, és valutájuk jelentős leértékelésére van szükségük.

Ebből az fakad.

- Meg kell szüntetni az euró övezet eladósodott, alacsonyan hitelminősített országainak az euró övezeti tagságát. Ezeknél a kilábalásról szó sem lehet nagyon jelentős, több évig tartó jelentős életszínvonal csökkentés nélkül. Ezt pedig eleve lehetetlenné teszi az erősekkel közös valutájuk.

- Minden olyan tagországban, ahol az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem nem éri el a fejlettekének felét sem, jelentősen le kell értékelni a nemzeti valutájukat, és meg kell engedni az átlagosnál nagyobb inflációt.

Csak ez a két feltétel mellett kerülhet sor a magasabb foglalkoztatásra, és gazdasági növekedésre. Márpedig ezek nélkül nem lehet csökkenteni, de még tartani sem, az adósságot.

Az EU számára csak egy úton lehet a fejlődés ütemét gyorsítani, Észak-Amerikával és a Távol-Kelettel a versenyt tartani, ha a foglalkoztatási rátát minimum 5 százalékponttal növelni tudják. Méghozzá úgy, hogy az átlagosnál nagyobb növekedést az elmaradottabb, eladósodottabb országokban érik el.

Nagyon egyszerű volna kiszámítani, hogy mit jelentene, ha a tagországok átlagos foglalkoztatása eléri a 70 százalékot. Csak abban az esetben lehet elérni az adósságteher lényeges csökkentéséhez szükséges gazdasági növekedést.

A liberális közgazdászok az inflációt legfeljebb szükséges rossznak tekinti. Szerintük, minél kisebb az infláció annál jobb. Ezzel szemben az infláció a gazdasági válságok elkerülésének, illetve az azokból való kilábolásnak nélkülözhetetlen eszköze. Az infláció csodaszer a válságokban, de a felzárkózáshoz is. Csak az infláció oldhatja meg a válságban bekövetkező elvonási igényt. Óriási előnye az adóemeléssel, és a nagyobb takarékossággal szemben, hogy minden szereplőt egyformán érint. A hatása alól nem lehet kibújni. Ugyanakkor a gazdaságpolitika számára olyan forrást jelent, amivel lehet serkenteni a keresletet, új munkaalkalmat teremteni, ezzel a növekedést serkenteni.

Természetesen, az infláció csak bizonyos mértékben lehet hasznos. Addig, ameddig a pénzteremtésből fakadó forrást munkaalkalom teremtésre, foglalkoztatás növelésére fordítják. Ezt tanulhattuk meg az 1929-31-es vállság kezelésből, és a második világháborút követő újjáépítésből.

Az EU jelenlegi pénzügyi vállságának oka az alulfoglalkoztatás, ezért a kivezető út is csak a foglalkoztatás növelése lesz a minden másnál fontosabb, minden mást meg megelőző cél.

ÖSSZEGZÉS

Sajnos jele sincs annak, hogy a brüsszeli vezetés felismerje a válságból való kilábalás egyetlen járható útját, a foglalkoztatás jelentős növelését.

Miért állt az ember két lábra ?

Kopátsy Sándor EH 2012-03-25

MIÉRT ÁLLT AZ EMBER KÉT LÁBRA?

A biológusok abban ugyan egyet értenek, hogy az emberré válás szempontjából óriási jelentősége volt annak, hogy az ember két lábra állt. Azt, hogy miért állt az ember két lábra nem kutatták. A napokban került a kezembe egy írás, ami egészen új módon magyarázza a kérdést. Azt állítja, hogy az ember azért állt két lábra, mert a sekély vizekben való gyűjtögetés volt a fő megélhetési módja.

Carsten Niemitz berlini fejlődésbiológus állt elő az új elmélettel, hogy az ember a sekély vizekben gyűjtögetéshez alkalmazkodva állt két lábra.

A felismerésének két okból örültem meg.

1. Bátor gondolat. A tudományokban még mindig ritka a bátorság, az általánosan elfogadottnak kétségbe vonása. Az új, úttörő eredményeket rendszerint azoknak köszönhetjük, akik a nagyon nyilvánvalót megkérdőjelezik. Ez áll az ember kétlábúvá válása esetében is. A tudomány óriási jelentőséget tulajdonít annak, hogy fajunk két lábon járó lett. Márpedig ami nagyon fontos, annak a miértje is az.

2. Az indoklás sok korábbi felismerésemre ad magyarázatot. Azt nagyon korán felismerem, hogy a gyűjtögető ember számára a dagály-apály járta tengerpart volt az ideális életér. Az ilyen területen élt fajunk nagy többsége életének első kilenc tizedében. Mint természetjáró tudom, hogy a gyűjtögetésből való megéléshez ideális természeti környezet a dagály-apály járta tengerpart. Az ilyen területen százszor akkora az eltartó képesség, mint a szárazföldön. A tengerpart után a mocsárvidék következik, és a legkevésbé az ahol a tudomány a paradicsomot elképzeli. Az ember számára a földi paradicsom, vagyis az ideális élőhely a dagály-apály járta lapos, homokos partvidék volt.

Ezzel először Skóciában találkoztam, amikor a tengeri madarak milliói jelentek meg a dagály visszafordulása idején. Ezt látva döbbentem rá, hogy ahol millió madár megtalálja a napi táplálékát, ott van a gyűjtögető ember számára a paradicsom.

Az ilyen síkságokon naponta a dagály százszor annyi táplálékot hord ki, mint amennyi a legtermékenyebb tájon megterem. Nincs ehhez hasonló élettér, ahol naponta jön a friss táplálék, méghozzá olyan, amiért nem kell fáradozni, gyerek, öreg szinte azonos hatékonysággal hozzájut. Nem véletlen, hogy ezeket a tenger gyümölcsének nevezik. Ráadásul ezek fehérjében és zsírokban rendkívül gazdagok, és nyersen is könnyen emészthetők.

Az Atlanti Óceán partjain számos kagylódomb található, amik azt jelzik, hogy tízezer éveken keresztül itt a tenger gyümölcseiből élők települései voltak. Az óta szeretnék látni olyan jégkorszaki térképeket, amelyeken látni lehet, hogy hol voltak a hetven méterrel alacsonyabb tengerszint idején a partok, és mekkora terület volt a dagály által megjárt. Ebből kiderülne, hogy hol találnánk meg a mai hetven méternél sekélyebb tengerben a kagylóhalmokat, vagyis a tízezer évnél régebbi településeket.

Niemitz professzor és tanítványai a halat tartják őseink fő táplálékának, pedig azoknál százszor nagyobb szerepe volt a tenger gyümölcseinek, a puhatestűeknek. Ők is hasonló hibába esnek, mint a halászatot és vadászatot fő megélhetési forrásnak tekintők. Azokról mondom, hogy a vadak esetében százszor több volt a ragadozók által elejtett dög, és annál százszor több a puhaterű állat.

Abban a tekintetben azonban jó úron járnak, hogy a sekély, dagály járta tengerpartok voltak az ideális élőhelyek.

Szenzációs felismerésük volt azonban az, hogy a sekély vizekben való gyűjtögetés volt a két lábra állás oka. Ezt jól bizonyítja, hogy nagyra szelektálódott a talpunk. Fontos felismerés, hogy az ember súlyához viszonyított talpa sokkal nagyobb, mint a biológiai őseié. Az ember felállás, két lábon járása és nagy talpa a minél nagyobb terület bejárása, vagyis a gyűjtögetés szempontjából ideális.

Az is nagyon fontos felismerés, hogy a gyűjtögetett táplálék könnyen emészthető, és fehérjében gazdag volt. Ennek köszönhető a testsúlyunkhoz képes nagy és súlyához képest nagy kapacitású, tehát sok energiát igénylő agyunk. Ehhez azt kell hozzátenni, hogy az embervolt az első faj, amelyik a magvakat és a húst emésztésre előkészítette. Vagyis azokat kevesebb energiával emészthetővé alakította át.

Amennyire az ember nagy talpa azt bizonyítja, hogy vízben, puha aljon járt, a fogazatunk arról árulkodik, hogy emésztés megkönnyítésére előkészítettük a táplálékunkat.

A tárolható magvakat megtörtük, megfőztük, élesztővel erjesztettük, megsütöttük. A gabonák magjai ilyen előkészítés nélkül alkalmatlanok lettek volna a táplálkozásra.

Mint már említettem az ember sokkal inkább volt dögevő, mint vadász. A nagy ragadozókat tűzzel elzavarták, a döghúst a könnyebb emésztés, és a fertőzések megelőzése érdekében megtörték, megsütötték, megfőzték. A velős csontokat kővel feltörték, hogy a nagyon tápláló velőhöz hozzá jussanak.

Ezt a táplálkozási módot a fogaztuk, és az agyfejlődésük leplezi le.

Kétségtelen, hogy a két lábra állásnak voltak további kedvező következményei, de azt nem a szárazföldi életmód, hanem a vízpartokon való élés váltotta ki.

Nem vonom kétségbe, hogy Niemitz professzor szenzációs felfedezése még nem zárta le biológiai elődeink, és őseink két lábon járásnak minden okát, de jó vágányra terelte a probléma megoldását.

Évtizedek óta vitázom azokkal, akik fajunk eddigi életének kilenctizedét vadászattal, és halászattal magyarázzák. Véleményem szerint ebben a nagyon hosszú időszakban az emberi táplálékának elenyésző hányada származott vadászatból, az óriási többségét gyűjtötte. Ennek megfelelően alakultak a fizikai adottságai is. Ezért egyenesedett fel. Veres húst legfeljebb a dögök jelenthették.

Az ember felállására a gyűjtögetéshez volt szüksége. Aki gyűjtögetett, ezt tudja. Ebben az első feladat a terep felmérése, a keresett tárgy meglátása, amihez a magasára szükség van. A terepszinthez közeli szem erre nem lehet alkalmas.

A gyűjtögetéshez lassú mozgásra van szükség. Ezért alakult ki a sétálásra, gyaloglásra alkalmas fizikumunk, amihez a nagy lábfej előnyös. Ezért örültem meg Niemitz felismerésének.

Még van egy őt igazoló gondolatom. Fajunk rövid százezer év alatt mintegy húsz százalékkal lett magasabb. Más fajok életében ehhez hasonló arányú méretváltozást a természetes szelekció nem ismer. Ezt is a keresés szelektálta ki belőlünk.

Van két személyes élményem is.

Nagykorú hat éves koromban gombázás közben lettem. Erdős vidéken a lakosság rendszeresen gombázott. Mint a tanító néni első elemis fiát elvittek magukkal. Gyorsan kiderült, hogy a gombaszedésben versenyképes, azaz egyenrangú vagyok a felnőttekkel. Ez adott önbizalmat. Felnőttként gyakran adom a szülői tanácsot: A gyerekekkel gombászni kell.

Egyszer véletlenül találtam egy négylevelű lóherét, amiről tudtam, hogy szerencsét hoz. Anyámat megörvendeztettem vele. Az óta tudatosan kerestem. Ennek során kialakult a képességem, hogy a látómezőmben kiabáltak a négylevelű lóherék. Életem során sok százat találtam. Nem lehetett olyan nagy a társaság, amelyikkel nem versenyeztem, hogy többet találok, mint ők összesen.

Megtanultam, hogy az ember szemét is meg lehet tanítani, csak türelem kell hozzá. Vagyis állandóan tanítsuk magunkat.

Károlyi Mihály - Mindszenti József

Kopátsy Sándor PH 2012-03-28

KÁROLYI MIHÁLY – MINDSZENTI JÓSZEF

A jelenlegi politikai állapotokat jól jellemzi, hogyan viszonyul a politika a 20 század két ellentmondásos alakjához.

A jelenlegi kormányzat eltávolítja a Kossuth térről Károlyi Mihály szobrát, ezen az ellenzék botránkozik. Ugyanakkor a legfőbb ügyész minden aktuális ok, és jogköre nélkül deklarálja, hogy Mindszenti József ártatlan volt. Én pedig mindkettőn botránkozok, mindkettőjükről egyértelmű a véleményem.

Károlyit, mint az első polgári kormány elnökét pozitív történelmi szereplőnek tartom. Annak ellenére, hogy nem volt történelmi realitásérzéke.

Azt még csak naivitásnak tartom, hogy a saját osztályát képesnek tartotta arra, hogy a hiányzó magyar polgárság történelmi szerepét átvegye. Ezt a szerepet Széchenyi István már megpróbálta, bele is bolondult. Pedig fel sem merült benne, hogy ezt Kossuthtal szövetkezve játssza.

Azt azonban történelmi bűnnek tartom, hogy a történelmi Magyarországot az osztrákoktól, és csehektől elszakadva, a közös Monarchiát felrúgva meg lehet tenni. Aki valóban polgárosodás akart, annak csak egy útja volt, az osztrák és cseh polgársággal való szövetség. Aki ezt felrúgta, Kossuth útját járta.

Még inkább politikai vakságra utalt az, hogy a történelmi Magyarországot a győztes hatalmak fenntartják, ha az nem a közép-hatalmi Monarchia része. Aki az első világháború végén nem látta, hogy csak két lehetőség maradt nyitva, vagy egy föderatív formában működő erős közép-hatalom formájában működő Monarchia, vagy féltucatnyi nemzeti állam. Annak, hogy a történelmi Magyarország fennmarad, semmi esélye nem volt. Nemcsak akkor, de már 1848-ban sem. Amíg ezt a magyar történészek nem veszik tudomásul, nincs reális magyar történelem. E nélkül nem érhető meg sem Kossuth szabadságharca, sem Deák kiegyezése, sem a Károlyi polgári forradalma, sem a kommün, sem a Horthy-rendszer.

Annak ellenére, hogy semmi realitását nem látom annak, hogy lett volna harmadik út, egy föderatív Kárpáti Köztársaság, fontos volna felismerni, hogy ez lett volna a reformkor óta az egyetlen reális út. Reális, de elfogadhatatlan volt, nemcsak a magyar uralkodó osztály, de a magyar etnikum számára is.

Diákként éltem meg a felvidéki magyar réségről tárgyaló Komáromi Tárgyalásokat. Akkor már minőségi különbséget láttam abban, hogy a Csehszlovák Kormány által felajánlott területeket fogadjuk el, vagy a kicsit többet remélhetőt a tengely-hatalmaktól. El sem hittem, hogy Telei és Kánya gróf urak nem látták a különbséget, de tudták, hogy nemcsak a magyar kormány, a képviselőház és Horthy, de a magyar közvélemény is elzavarta volna őket.

Beláttam, hogy a reformkor óta a nacionalizmussal elszedőség végzetes kényszerpályán halad. Az óta megélem, hogy most sem úszná meg bukás nélkül egyetlen kormány sem annak bevallását, hogy a magyarságot csak a többségében magyarok által lakott területek illették meg, és illetik meg ma is.

Ezért kellett volna Károlyinak, ha minden áron el akar szakadni a Monarchiától, a forradalom első napján kihirdetni, hogy minden kisebbséget megilleti az autonómia, és kétharmados többség esetén az elszakadási jog. Azt is tudom, hogy aznap elzavarták volna.

Károlyi Mihályt tehát nem tartom akkora történelmi személyiségnek, akinek szobrot kell állítani, de olyannak sem, akinek el kell távolítani a szobrát. Ez ellen azért tiltakozom, mert ezt a szélsőjobb követeli.

Mindszenti József az én fogalmam szerint sem bűnös, de erősen negatív történelmi személy. Amíg Károlyi Mihály az előre vezető úton tévesztett vágányt, Mindszenti József hátrafelé járt rossz úton. Ő 500 évvel a kora mögött élt, és működött. Amennyire megértem Pázmány Péter katolikus buzgalmát annak ellenére, hogy az ellenreformáció visszafelé vezető utat jelentett. Ami Pázmány korábban a történész számára megbocsátható, a 20. században, különösen a második világháború után, a vasfüggöny bolsevik oldalán, megbocsáthatatlan.

Mindszenti azonban nem a második világháború után tévedt el, hanem már a Horthy-rendszerben.

Még csak zalaegerszegi apát-plébános volt, amikor a zsidóság elleni intézkedésekre szólította fel a plébánosokat, gyűjtötte az aláírásokat. Számomra minden keresztény nagy bűnt követ el, ha faji alapon tesz különbséget. Mindszenti érsek úrnak illett volna tudni, hogy akciója Krisztust is érintette volna. Krisztus azzal emelkedett magasan a próféták fölé, hogy az istenhez való kötődést nem tette attól függővé, milyen vallású volt az anyja.

Azt is tudom, hogy Mindszenti úr, később, amikor már hercegprímás, azaz a nádor után a második zászlósúr volt, a keresztény vallásokat üldöző Hitlerrel is szembefordult. Ez csak azt bizonyítja, hogy nem volt következetes.

A kortanújaként érzem úgy, hogy a Kádár előtti bolsevik rendszer azért is embertelen volt, mert szembe találta magát nemcsak az arisztokráciával, és az úri középosztállyal, de a keresztény egyházakkal is. Azt is tudom, hogy nem lett volna problémamentes a rendszerrel való párbeszéd, de a lengyel példa azt bizonyítja, hogy eredményesebben járhatóbb út lett volna. Ez a Vatikánban is ajánlatosabbnak tartották. Nem véletlen, hogy nem kapott a Vatikánban menedéket, és Bécsbe küldték. Remélem ennek okán nem is kerül a nemzeti szentjeink közé. Anakronizmus, ha lengyel Wisinsky nem lett az, a konok Mindszenti pedig az lehet. Sajnos ezt sem a magyar katolikus egyházi vezetése, sem a magyar kormány, benne legfőbb ügyész, nem látja.

Ha Károlyi Mihály szobrát eltávolítják, és Mindszenti Józsefnek szobrot emelnek, szégyellném magam. Remélhetem, nem fogom megélni.