Miért állt az ember két lábra ?

Kopátsy Sándor EH 2012-03-25

MIÉRT ÁLLT AZ EMBER KÉT LÁBRA?

A biológusok abban ugyan egyet értenek, hogy az emberré válás szempontjából óriási jelentősége volt annak, hogy az ember két lábra állt. Azt, hogy miért állt az ember két lábra nem kutatták. A napokban került a kezembe egy írás, ami egészen új módon magyarázza a kérdést. Azt állítja, hogy az ember azért állt két lábra, mert a sekély vizekben való gyűjtögetés volt a fő megélhetési módja.

Carsten Niemitz berlini fejlődésbiológus állt elő az új elmélettel, hogy az ember a sekély vizekben gyűjtögetéshez alkalmazkodva állt két lábra.

A felismerésének két okból örültem meg.

1. Bátor gondolat. A tudományokban még mindig ritka a bátorság, az általánosan elfogadottnak kétségbe vonása. Az új, úttörő eredményeket rendszerint azoknak köszönhetjük, akik a nagyon nyilvánvalót megkérdőjelezik. Ez áll az ember kétlábúvá válása esetében is. A tudomány óriási jelentőséget tulajdonít annak, hogy fajunk két lábon járó lett. Márpedig ami nagyon fontos, annak a miértje is az.

2. Az indoklás sok korábbi felismerésemre ad magyarázatot. Azt nagyon korán felismerem, hogy a gyűjtögető ember számára a dagály-apály járta tengerpart volt az ideális életér. Az ilyen területen élt fajunk nagy többsége életének első kilenc tizedében. Mint természetjáró tudom, hogy a gyűjtögetésből való megéléshez ideális természeti környezet a dagály-apály járta tengerpart. Az ilyen területen százszor akkora az eltartó képesség, mint a szárazföldön. A tengerpart után a mocsárvidék következik, és a legkevésbé az ahol a tudomány a paradicsomot elképzeli. Az ember számára a földi paradicsom, vagyis az ideális élőhely a dagály-apály járta lapos, homokos partvidék volt.

Ezzel először Skóciában találkoztam, amikor a tengeri madarak milliói jelentek meg a dagály visszafordulása idején. Ezt látva döbbentem rá, hogy ahol millió madár megtalálja a napi táplálékát, ott van a gyűjtögető ember számára a paradicsom.

Az ilyen síkságokon naponta a dagály százszor annyi táplálékot hord ki, mint amennyi a legtermékenyebb tájon megterem. Nincs ehhez hasonló élettér, ahol naponta jön a friss táplálék, méghozzá olyan, amiért nem kell fáradozni, gyerek, öreg szinte azonos hatékonysággal hozzájut. Nem véletlen, hogy ezeket a tenger gyümölcsének nevezik. Ráadásul ezek fehérjében és zsírokban rendkívül gazdagok, és nyersen is könnyen emészthetők.

Az Atlanti Óceán partjain számos kagylódomb található, amik azt jelzik, hogy tízezer éveken keresztül itt a tenger gyümölcseiből élők települései voltak. Az óta szeretnék látni olyan jégkorszaki térképeket, amelyeken látni lehet, hogy hol voltak a hetven méterrel alacsonyabb tengerszint idején a partok, és mekkora terület volt a dagály által megjárt. Ebből kiderülne, hogy hol találnánk meg a mai hetven méternél sekélyebb tengerben a kagylóhalmokat, vagyis a tízezer évnél régebbi településeket.

Niemitz professzor és tanítványai a halat tartják őseink fő táplálékának, pedig azoknál százszor nagyobb szerepe volt a tenger gyümölcseinek, a puhatestűeknek. Ők is hasonló hibába esnek, mint a halászatot és vadászatot fő megélhetési forrásnak tekintők. Azokról mondom, hogy a vadak esetében százszor több volt a ragadozók által elejtett dög, és annál százszor több a puhaterű állat.

Abban a tekintetben azonban jó úron járnak, hogy a sekély, dagály járta tengerpartok voltak az ideális élőhelyek.

Szenzációs felismerésük volt azonban az, hogy a sekély vizekben való gyűjtögetés volt a két lábra állás oka. Ezt jól bizonyítja, hogy nagyra szelektálódott a talpunk. Fontos felismerés, hogy az ember súlyához viszonyított talpa sokkal nagyobb, mint a biológiai őseié. Az ember felállás, két lábon járása és nagy talpa a minél nagyobb terület bejárása, vagyis a gyűjtögetés szempontjából ideális.

Az is nagyon fontos felismerés, hogy a gyűjtögetett táplálék könnyen emészthető, és fehérjében gazdag volt. Ennek köszönhető a testsúlyunkhoz képes nagy és súlyához képest nagy kapacitású, tehát sok energiát igénylő agyunk. Ehhez azt kell hozzátenni, hogy az embervolt az első faj, amelyik a magvakat és a húst emésztésre előkészítette. Vagyis azokat kevesebb energiával emészthetővé alakította át.

Amennyire az ember nagy talpa azt bizonyítja, hogy vízben, puha aljon járt, a fogazatunk arról árulkodik, hogy emésztés megkönnyítésére előkészítettük a táplálékunkat.

A tárolható magvakat megtörtük, megfőztük, élesztővel erjesztettük, megsütöttük. A gabonák magjai ilyen előkészítés nélkül alkalmatlanok lettek volna a táplálkozásra.

Mint már említettem az ember sokkal inkább volt dögevő, mint vadász. A nagy ragadozókat tűzzel elzavarták, a döghúst a könnyebb emésztés, és a fertőzések megelőzése érdekében megtörték, megsütötték, megfőzték. A velős csontokat kővel feltörték, hogy a nagyon tápláló velőhöz hozzá jussanak.

Ezt a táplálkozási módot a fogaztuk, és az agyfejlődésük leplezi le.

Kétségtelen, hogy a két lábra állásnak voltak további kedvező következményei, de azt nem a szárazföldi életmód, hanem a vízpartokon való élés váltotta ki.

Nem vonom kétségbe, hogy Niemitz professzor szenzációs felfedezése még nem zárta le biológiai elődeink, és őseink két lábon járásnak minden okát, de jó vágányra terelte a probléma megoldását.

Évtizedek óta vitázom azokkal, akik fajunk eddigi életének kilenctizedét vadászattal, és halászattal magyarázzák. Véleményem szerint ebben a nagyon hosszú időszakban az emberi táplálékának elenyésző hányada származott vadászatból, az óriási többségét gyűjtötte. Ennek megfelelően alakultak a fizikai adottságai is. Ezért egyenesedett fel. Veres húst legfeljebb a dögök jelenthették.

Az ember felállására a gyűjtögetéshez volt szüksége. Aki gyűjtögetett, ezt tudja. Ebben az első feladat a terep felmérése, a keresett tárgy meglátása, amihez a magasára szükség van. A terepszinthez közeli szem erre nem lehet alkalmas.

A gyűjtögetéshez lassú mozgásra van szükség. Ezért alakult ki a sétálásra, gyaloglásra alkalmas fizikumunk, amihez a nagy lábfej előnyös. Ezért örültem meg Niemitz felismerésének.

Még van egy őt igazoló gondolatom. Fajunk rövid százezer év alatt mintegy húsz százalékkal lett magasabb. Más fajok életében ehhez hasonló arányú méretváltozást a természetes szelekció nem ismer. Ezt is a keresés szelektálta ki belőlünk.

Van két személyes élményem is.

Nagykorú hat éves koromban gombázás közben lettem. Erdős vidéken a lakosság rendszeresen gombázott. Mint a tanító néni első elemis fiát elvittek magukkal. Gyorsan kiderült, hogy a gombaszedésben versenyképes, azaz egyenrangú vagyok a felnőttekkel. Ez adott önbizalmat. Felnőttként gyakran adom a szülői tanácsot: A gyerekekkel gombászni kell.

Egyszer véletlenül találtam egy négylevelű lóherét, amiről tudtam, hogy szerencsét hoz. Anyámat megörvendeztettem vele. Az óta tudatosan kerestem. Ennek során kialakult a képességem, hogy a látómezőmben kiabáltak a négylevelű lóherék. Életem során sok százat találtam. Nem lehetett olyan nagy a társaság, amelyikkel nem versenyeztem, hogy többet találok, mint ők összesen.

Megtanultam, hogy az ember szemét is meg lehet tanítani, csak türelem kell hozzá. Vagyis állandóan tanítsuk magunkat.