Európa válságban van

Kopátsy Sándor EH 2011-11-16

EURÓPA VÁLSÁGBAN VAN

Ideje elgondolkodni az okairól. Erre tesszek kísérletet. Nem tanulmányt írok, hanem csak rövid kérdéseket próbálok megfelelni

I.

MI TARTOZIK ÖSSZE

Közel ötven éve hat hónapot tölthettem Itáliában, és utána gyakran megfordultam ott.

Az ott szerzett élményeim győztek meg arról, hogy a jelen világban csak az tartozhat össze, ami kulturálisan rokon, és közel egyformán fejlett. Az óta hiszem, hogy több hátránnyal, mint előnnyel jár, ha a politikai erőszak, kényszer, vagy akár a közös nyelv tart közös államban eltérő kultúrákat, és jelentősen különböző jövedelmi szinten élő népeket. Ennek klasszikus példáját élhettem meg Olaszországban. Elég rövid időt kell tölteni az ország északi és déli részén, hogy belássuk, nincs akkora erő, ami közös nevezőre hozhatja ezeket.

Akkor még nem tudtam, hogy mibe fog kerülni majd a német egesítés, de megállapítottam, hogy tucatnyi Marsall-segély sem hozhat eredményt. E két országrész egyre távolabb kerül egymáshoz, nem pedig közeledik.

Ennyi is elég volt, hogy megértettem, miért esett szét az Osztrák-Magyar Monarchia.

Már akkor leírtam, hogy Jugoszlávia és a Szovjetunió is szét fog esni, mert sokkal heterogénebb annál, ami összetartható.

Akkor még Csehszlovákiát a két nép közös országának tartottam, de az is szétvált.

Az fel sem merült bennem, hogy a bolsevik uralom alól felszabadult Kelet Németország nehézségekkel fog találkozni, az egyesülés után. Pedig még az is sokba került, és ma sem fejeződött be.

Ennyi tapasztalat után érthető volt az euró övezet létrehozása során érzett aggályom.

Az EU létrejöttét ugyan a kontinens jövője szempontjából történelmi eredmények tekintettem, és tekintem ma is, de csak azért, mert lényegében csak közös piac marad. Még azon belül is megelégedett azzal, hogy csak az áruk és a személyek mozgásának szabad piaca. A tőke és a munkaerő szabad áramlása még csak óvatosan araszol előre. Amennyire az óvatosság indokolt, annyira látni kell, hogy nélküle csak fél-megoldás, de így is nagy előrelépés.

Ha ezer évig sem ment, indokolt a türelem. Szívem szerint előbbre lehetnénk a közös nyelv útján, aminek történelmi gyökerei vannak. A tudomány és a politika nyelve sokáig latin volt. A felvilágosodás után a politikáé francia volt. Most, Brüsszelben két tucat nyelven lehet vitatkozni.

Ahogy kiderült, hogy az EU mennyire heterogén közösség, a buzgó fejlettek és gazdagok elhatározták, hogy a közösség megbízható tagjainak legalább közös valutájuk legyen. Aztán előbb cselekedtek, mintsem évig gondolták volna, hogy mik a politikailag szuverén országok közös valutájának a feltételei.

De nemcsak előre nem gondolkodtak, de utólag is jónak találták, hiszen kiderült, hogy az erőseknek ebből, rövidtávon könnyű hasznuk lehet.

Az ugyanis társadalmi törvény, hogy a vegyes fajsúlyúak közösségében a közös valuta az erőseknek kedvez. Arra azonban nem gondoltak, hogy a gyengéket pedig sújtja. Erre a gyengék is csak most döbbentek rá, amikor már kiderült, hogy nekik sokba került.

Mit kellett volna a brüsszeli illetékeseknek tudni?

Minden társadalomnak olyan pénzpolitikára van szüksége, ami mind a kultúrájának, mind a fejlettségének megfelel. Ez azt jelenti, hogy közös valutájuk csak az olyan közös kultúrájú népeknek lehet, akik között az egy laksora jutó nemzeti jövedelemben plusz-mínusz húsz százaléknál kisebb a különbség.

Ebbe az alapfeltételbe egyetlen mediterrán ország sem fért volna bele. Még az olaszok sem, mert az ország déli felén élő 25 millió olasznak nagyon más a kultúrája, a pénzzel való bánásmódja. Ugyanez fokozottan állt a spanyolokra, ahol csak a katalánok feleltek volna meg a feltételnek. A görögök és a portugálok a két előfeltétel egyikének sem feleltek meg.

E két előfeltétel a brüsszeli vezetők körében fel sem merült. Ők nem láttak túl a költségvetési egyensúlyon. Az pedig semmit sem ér, ha nem korlátozzák az államkölcsönök külföldieknek való eladását.

Nem nehéz megérteni, hogy a külföldieknek való állampapírok eladása, és más ország valutájában adott hitelek lényegben emissziót jelentenek. Ezért azt a költségvetési hányhoz kellett volna számolni. Ha erről nem feledkeznek meg, azonnal, az első évben kiderül, hogy melyik ország játssza ki a költségvetési előirányzatot, és a mediterrán országok nem az euró övezetbe, de még az EU-ba sem valók.

Ez a nyilvánvaló szakszerűtlenség azért maradt elhallgatott, mert az erős országok bankjainak busás hasznuk származott.

Máig nem tárták fel a közvélemény előtt, hogy mennyit kerestek az erős, puritán országok bankjai a könnyen eladósodott mediterrán országok állampírjain, és hitelezésén.

Jelenleg az euró övezet erős országainak bankjaiban 4.200 milliárd értékű görög, portugál, spanyol és olasz állampapír van a birtokukban, ami után 2-5 százalékkal nagyobb kamatot, vagyis évi 80-200 milliárd eurót kamatjövedelmet könyvelhetnek el a mérlegükben azzal szemben, mintha a saját országik állampapírjait vásárolták volna fel.

A német, francia, belga és holland bankok ennyi fiktív nyereséget mutathattak ki évente. Természetesen ennek a plusz nyereségnek birtokában vígan élhettek.

A bankok nem tudták, hogy a mediterrán országok nem fognak fizetni?

Azt tudták, de azt is, hogy Brüsszel majd a segítésükre siet. Csak azt nem mérték fel, hogy mit fognak ehhez szólni az adófizetők. A német és a francia kormány most ebben a csapdában van. A bankok részvényeinek az ára pedig esik. Most csak esik, de zuhanni fog. A 4.200 milliárd adósságot ugyanis egyszer le kell írni.

A NYUGAT-EURÓPAI INTEGRÁCIÓ

Kopátsy Sándor EH 2011-09-25

A NYUGAT-EURÓPAI INTEGRÁCIÓ

Az euró zóna jelenlegei válsága tanán világossá teszi, hogy az Európai Unió rossz úton jár. Minden áron nagy akar lenni, ahelyett, hogy erős legyen. Nem látja be, hogy sokkal erősebb volna, ha kisebb. Azzal lesz egyre gyengébb, hogy nagy akar lenni.

Történelmi előzmény.

Az integrációs igyekezet abból fakadt, hogy a hidegháború a polgári Nyugatot, a demokráciákat szembe állította a szinte minden energiáját az imperialista célok érdekében katonai szuperhatalommá vált Szovjetunióval. Bátran mondhatjuk, ha nincs hidegháború, ha nem kell a nyugat-európai államoknak félni a Szovjetunió fegyveres erejétől, ha nem állénak a csapatai Nyugat-Európa határán, nincs európai összefogás. Ebben a szembenállásban a volt gyarmattartó nyugat-európai országok együtt is gyengének bizonyultak, nemhogy külön-külön, így is csak az Egyesült Államok támogatására számíthattak. A hidegháborúban egyértelművé vált, hogy a nyugat-európai államok külön-külön súlytalanok lettek.

Európa nyugati felének integrálódása ugyan indokolt volt, és egyre inkább még indokoltabb lesz, de ezt még ma sem ismerték volna fel, ha nem kell félniük a hisztérikusan fegyverkező Szovjetuniótól.

Először azt kell belátni, hogy a 20. században már ott tartott a fejlett világ, hogy hasznosabb lett volna a gazdasági együttműködés, mint az egymással való háborúskodás.

Már a második világháború is olyan államokat állított egymással szembe, akiknek alapvető érdekük lett volna a békés gazdasági kooperáció. A 20. század derekán, már egyértelmű volt, hogy minden fejlett állam akkor jár a legjobban, ha közös piacként működik, vagyis nem egymás rovására, hanem egymás közös érekére építenek.

Az még érthető, hogy a gyarmattartók nem vették tudomásul, hogy a gyarmatok, és a befolyási övezetek feletti politikai és gazdasági uralom többe kerül, mint amennyit hozhat. Akkor már a fejlett országoknak sokkal nagyobb haszna származik a hasonlóan fejlettekkel való munkamegosztásból, mint az elmaradottak kizsákmányolásából. Ez csak akkor derült ki, mikor a háború után a gyarmatokat elvesztették, ekkor gyorsult fel a gazdasági és társadalmi fejlődésük. Azért háborúztak, hogy a gyarmatikat megtarthassák, és akkor gazdagodtak meg, akkor válhattak a társadalom egészének demokráciájává, amikor mindent elvesztettek, amiért háborút választottak.

A gyarmataikat az első világháborúban elvesztő központi hatalmak sem voltak okosabbak. Ezek provokálták a háborút azzal a céllal, hogy majd ők lehetnek a gyarmattartók, a gyengéket kizsákmányolók. Nem vették tudomásul, hogy az ő magas foglalkoztatást biztosító politikai diktatúrájuk sikeres lehetett volna a gyarmattartók liberális piacgazdaságával együttműködve. A német és a japán fasizmus, ha csak politikai diktatúra marad belpolitikája, gazdasági csodára lett volna képes, ha nem válik imperialista kalandorrá. Amíg nem váltak azzá, képesek voltak megoldani a kor legnagyobb problémáját, a tőkés társadalom érdekének megfelelő magas foglalkoztatást. Ez önmagában jelenetős fölényt jelentett mind a belső támogatottságuk, mind a tőkés versenytárakkal szemben. Ezt a kettő eredményt ma nem illik tudomásul venni, pedig a korszak tanúi emlékezhetnek rá.

Még kevésbé tudatosult, hogy a fasiszta államok közül csak a puritán Németország, és a még puritánabb Japán volt sikeres. Az a két ország, amelyik a második világháború után jelentősen megelőzte a győztes nyugat-európai demokráciákat, gazdasági csodát ért el. A mediterrán, az argentin és a közép-európai államok sem a fasizmusban, sem a piacgazdaságban nem bizonyultak sikereseknek. Ez már azt bizonyította, hogy a sikerre csak a puritán népek képesek. A puritánok politikai rendszerüktől függetlenül sikeresek, a nem puritánok pedig semmilyen rendszerben nem lehetnek azok.

A második világháború arra is példát adott, hogy a háborúk nyertesei és vesztesei nem a békeszerződések alapján, hanem csak néhány évtizeddel az után válnak nyilvánvalóvá. A második világháború után a nyugat-európai tőkés demokráciák, és a Szovjetunió érezhette magát győztesnek. Pedig csak az Egyesült Államok volt az igazi győztes. A háború után tíz évvel már világossá vált, hogy a nyugat-európai demokráciák, élükön Angliával, szinte mindent elveszttettek, a nyertes, az előbbre jutott csak Németország és Japán volt. Az, hogy a győztesnek látszó Szovjetunió is mindent elveszített, csak a hidegháború végén derült ki. A történelem a második világháborút követő ötven év győztesei között Európában a németeket, a puritán észak-nyugatiakat, az alpi népeket fogja említeni, az újvilágból pedig a négy volt angol gyarmatot. A Távol-Keletről pedig, Észak-Korea kivételével, minden népet. Ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy ki volt a győztesek, és ki a vesztesek oldalán. Azok nyertek, akik puritánok voltak.

A 20. század végére Oroszország is visszakerült oda, ahol a század elején volt, azzal a különbséggel, hogy elvesztette Ukrajnát és Fehér Oroszországot, valamint az egész közép-ázsiai térségét. Az elveszésükkel jobban járt, mert még azokat is cipelni kellett volna. Legfeljebb a közép-ázsiai olajt sajnálhatja, de ez sem érné meg az árát. Ideje volna kimondani, amit mi Trianon óta nem merünk kimondani, hogy a megcsonkított ország lakossága ez után gazdagabban élhet.

Ideje volna, ha végre tudomásul vennénk, hogy nem a minél nagyobb ország, hanem az állampolgárok számára minél gazdagabb élet az elsődleges.

Mindaddig nem lehet megérteni az 1945-90 közti történelmet, amíg nem a hidegháború szempontjából nézzük az eseményeket. Aki azonban ezen keresztül látja, a hidegháborút pozitív feltételnek tekinti. A hidegháborúnak volt köszönhető a gyarmatok gyors felszabadulása, Európai nyugati felének összefogása, és a baloldali pártoknak tett engedmények, ami felgyorsította a társadalmi átalakult a tőkés osztálytársadalmakban.

Az Európai Unió feltételei

Az Európai Unió a világpolitikai helyzet, a hidegháború hatására jött létre, de történelmi szükségszerűséget szolgál. Történelmi szükségszerűség, hogy a fejlett államok között békés gazdasági együttműködés alakuljon ki. A tőkés osztálytársadalmak érdek még azt diktálta, hogy a perifériákból, és fél-perifériákból minél nagyobb darabot vonhassanak az ellenőrzésük alá, mert az ipari forradalom olyan világgazdaságot alakított ki, amiben az erősek és a gyengék között volt fontos, nagy komparatív előnnyel járó a munkamegosztás, és ebben az erősebbek jártak jól.

A tudományos és technikai forradalom azonban ebben a tekintetben is fordulatot hozott. Egyre inkább csökkent az elmaradottakkal, és egye nőtt a hasonlóan fejlettekkel való munkamegosztás jelentőgége, és egyre csökkent az elmaradottakkal való árucsere súlya. Ennek következtében a fejlettek közti érdekellentét érdekközösségé vált. Ez egyértelműen kiderül abból, ahogy a világkereskedelemben a fejlettek közötti árucsere súlya nőtt, az elmaradottakkal való cseréé pedig csökkent. Azoktól a fejlettek szinte csak nyersanyagokat vásárolnak, és ennek értékét fizetik árukkal vissza. A kevésbé fejlett országokból igényelt nyersanyagok szinte egészét a fejlett országok oda telepített vállalati termelik ki, dolgozzák fel. Ezek termelése kevés munkahelyteremtéssel, de sok bányajáradékkal jár. Ebből következtében a nyersanyagokból származó jövedelem nem a munkások bérében, hanem a hatalmi elit járadékjövedelmében jelentkezik. Vagyis deformálja a társadalmat, inkább hátráltatja, mint segíti a társadalmi fejlődést.

A történészek számára sem tudatosult, hogy a tudományos és technikai forradalom hogyan fordította meg a fejlettek és elmaradottak közti erőviszonyokat a haderő tekintetében.

Az osztálytársadalmak első négy és félezer éve alatt a világ magas-kultúrái között nem is volt katonai vetélkedés, ezt eleve lehetetlenné tették a távolságok. Legfeljebb az eurázsiai sztyeppe nomád pásztornépei jelenhettek kirajzásokat. A lőfegyverek megjelenése előtt a pásztornépek, vagyis a kevésbé fejlettek jelentettek nagyobb katonai erőt, de ezek a meghódított területen alkalmatlanok voltak a társadalomszervezésre, inkább beolvadtak.

A lőfegyverek azonban leértékelték a pásztornépek katonai erejét, és felértékeltek az iparosodott városlakókét. Ennek figyelembevételét elsősorban a magyar történészeknek ajánlom.

A tengerhajózás pedig lehetővé tette a távolságok legyőzését. Az újkori történelem megértésének egyik kulcsa, hogy a tenger szállítás áruk szállítási költségét a századéra, a hadseregekét tizedére csökkentette, és ennek fő haszonélvezője Európa nyugati fele lett.

Az elmúlt fél évezredet Nyugat-Európa uralma jellemezte, és ennek eszköze a tengerjáró hajó és az ágyú volt. Ez a fölény azonban csak a kevésbé fejlett világgal szemben jelentkezet. Európa fejlett országai közötti hadviselésben továbbra is létszám számított.

Egészen az első világháborúig, a haderőt a létszámával lehetett mérni. Száz évvel később már csak a technikai színvonala számít. Jelenleg az Egyesült Államok katonai ereje nagyobb, mint az egész világé. Ezen belül az emberiség nagyobb felének a katonai ereje nem éri el az 1 százalékot sem.

Tekintettel arra, hogy a fejlett világnak egyre inkább nincs szüksége az egymásközti háborúzásra, a világ haderejének óriási többségére semmi szükség nincsen. Azt legfeljebb a túlnépesedő világ nevelgetésére lehet használni.

Az köztudott, hogy a világgazdaságnak egyre inkább három centruma van. Európai nyugati fele, Észak-Amerika és a Távol-Kelet. Naiv politikusok és közgazdászok még azzal számolnak, hogy a fejlett világhoz képes lesz felemelkedni Kelet-Európai, azaz Oroszország, Dél-Ázsia, azaz India, és Latin-Amerika, azaz Brazília. Én azok közé a kevesek közé tartom, akik ezt a várakozást nem tartják reálisnak.

Kelet-Európa azért reménytelen, mert a lakosság viselkedése erre eleve alkalmatlan. Messze vannak a puritanizmustól, ezzel a mentalitással csak lemaradni lehet.

Az is világos, hogy Európa legnagyobb országa is törpe az Egyesült Államokhoz, vagy Kínához viszonyítva. A világ három nagy politikai, katonai, és gazdasági agglomerációja közül kettőt, Észak-Amerika és a Távol-Kelet lényegében egyetlen állam dominál. Ezért gyakorlatilag centralizált, kulturálisan homogén. Ezzel szemben Európa, még annak fejlett nyugati fele is, több tucat szuverén államból tevődik össze, majdnem ennyi nyelven beszél, és kulturálisan is nagyon tarka. Ezt egyetlen hangra hangolni eleve lehetetlen.

Európát azzal lehet jellemezni, hogy egységesen keresztény. A kereszténység egysége csak azért volt lehetséges, mert három nagyon eltérő kereszténységre osztódott. Annyi kereszténység van Európában, ahány kultúrához kellett igazodni.

Már a középkor derekén kiderült, hogy a kiscsaládos és a nagycsaládos rendszer, majd az agrártechnikai forradalom annyira kettéosztotta, hogy a kereszténységnek is ketté ellett válni.

Az óceánok meghódítása, és az újvilág felfedezése annyira átvitte a súlypontot a Földközi Tengerből az Atlanti Óceán körzetébe, hogy ezzel már Róma, mint a nyugati kereszténység központja is anakronisztikussá vált. Európa észak-nyugati része a reformált keresztény egyházakat választotta. Az óta ugyan a római kereszténység megtartotta híveit a Pireneusoktól és az Alpoktól északra is, de azok a valóságban egészen más keresztények lettek, mint a mediterrán népek, akik kereszténysége Latin-Amerika, általában az elmaradó világé. Róma máig nem képes dönteni, hogy mely népek vallása akar lenni. Egyre inkább a világgal lépést nem tartó népek kereszténysége lesz. Ma már a Vatikánnak sokszorta több gyakorló híve van Európán kívül, mint Európában. Szinte minden alapot elvesztett ahhoz, hogy magát a nyugat-európai kultúra hordozójának tartsa. Erre Luthernak, vagy Kálvinnak sokkal több alapja lenne. Ma már a Pireneusoktól és az Alpoktól északra élő katolikusok nem azok, akik ellen ők reformáltak.

Európában lényegében három jelentősen eltérő kultúra van, és ezeknek megfelelően három kereszténység.

1. A világ élvonalához e háromból csak egy, az észak-nyugati tartozik, amihez hasonlóan élnek, viselkednek a franciák, a dél-németek és az osztrákok. Csak ezek a népek tartoznak a fejlett Nyugathoz. Hozzájuk zárkóztak fel, illetve az élvonalukhoz azok a gyarmatok, amelyeket lényegében lakatlan térségben a protestáns angolok alapítottak.

2. A mediterrán népek, amelyek önerőből ott sem tartanának, ahol vannak. Ezt jól bizonyítja, hogy Latin-Amerikában és a Fülöp Szigeteken egyre jobban lemaradnak. Az európai mediterrán népek óriási segítséget kaptak, és kapnak az északabbi népektől turizmusban, támogatásban.

3. A kelet-európai és balkáni népek, a nagycsaládosak, az ortodox keresztények. Ezek egyre jobban lemaradnak.

Külön, de nem karakterisztikusan mások a közép-európai és a balti népek, amelyek nyugati keresztények maradtak, és továbbra is oda vonzódnak, de ez maradéktalanul csak az alpi népeknek és a finneknek sikerült. Ezeket és a Lisszabon – Róma vonaltól északra élő mediterrán népeket tartom olyanoknak, amelyeket a protestáns Nyugat magához integrálhat. De csak ezeket.

A továbbiakban azt igyekszem bizonyítani, hogy az európai integráció határait ezen túl erőltetni nem indokolt, az eredménye attól függ, mennyire képes az EU ezt a terjeszkedési határt tartani.

Ez azt jelenti, hogy az európai integráció eleve versenyképtelen a másik két óriással szemben. Ha csak addig terjeszkedett volna, ameddig megőrizheti viszonylagos homogenitását, lényegesen kisebb, de ma lényegesen erősebb volna.

Máig alig van nyoma annak, hogy az európai integráció lényegében két úton indult.

A befutott út.

Az egyik, ami lénygében a mai elődje, a Szén és Vas Unió, ami a francia és pénzügyminiszter ötlete volt, és a miniszterelnöke, Schumann fémjelezte. Ez lénygében nem is annyira politikai, mind közgazdasági megalapozottságú volt. Akkor még minden közgazdász azt hitte, hogy a tőkés vállalkozások egyre nagyobbak lesznek, lenyelik a kisebbeket. Ezért a tőkés gyáripar két zászlóshajóját a szén- és acélipart nem lehet egyetlen európai országban versenyképesnek tartani. Ezt a logikát a tudományos és technikai forradalom ugyan megbuktatta, de akkor még nem tudták, és sokan ma sem tudják. Ha a vállalatok nagyságát a nettótermelési értékükkel, vagy a dolgozói számával mérnénk, kiderülne, hogy ötven éve fordított tendencia érvényesül. A leggyorsabban növekvő szektor ugyanis az 1-10 fő foglalkoztató. Az 500 felettiekben dolgozók száma pedig gyorsan csökken.

Mégis a Schumann-terv lett az újszülött, amiből mára a 27 tagú, és további új tagokra törekvő Európai Unió lett.

Az, hogy a szén- és acélipar uniójából a nyugati államok többségnek uniója lett, a hidegháborúnak köszönhető. Ezek az államok, nem egészen ok nélkül, annyira féltek a szovjet hadseregtől, hogy még a politikai vezetők is félre tették nemzeti büszkeségüket, és összefogtak. Ez a NATO már úgyis létrehozta az Egyesült Államok katonapolitikai szövetségeseként.

Ennek volt köszönhető, hogy arra törekedtek, hogy akik már úgyis katonai szövetségesek, legyenek azok gazdasági téren is. Ebben a mohóságukban már csak Törökországot nem tudták benyelni. Még durva amerikai nyomásra sem.

A vasfüggöny lebomlása, a bolsevik megszállás megszűnése, és a Szovjetunió szétesése után természetesnek tűnt, hogy a volt csatlósok vágyainak is megfelelve, sorra EU tagok lettek, illetve lesznek azok is. Ennek megfelelően már az EU határa, lényegében az 1061-es első egyházszakadás határával egyezik meg, három keleti keresztény állam is már belül van. Ez azonban politikailag, kulturálisan, és gazdaságilag annyira heterogén, hogy nem lehet hatékony.

Ami zsákutcának bizonyult.

A másik út, aminek első lépése a Benelux államközösség, sokkal célravezetőbb lett volna. Ebben ugyanis három közel azonos fejlettségi szintű, kultúrájú, többnyelvű, de a közös nyelvet értő állam fogott össze. Ebbe a közösségbe kellett volna bevonni azokat, amelyek hasonló fejlettségi szinten vannak, lényegében puritánok. Vagyis kezdetben a lényegében a protestáns Északnyugat-Európa Közössége lett volna. Vagyis azokból állna, akikről Weber azt mondta, hogy a lakosságot a protestáns etika jellemzi.

Ennek a közösségnek a hivatalos nyelve legyen az angol. Ezek úgyis tudnak angolul. Aki még nem tud, tanulja meg.

Meglepőnek tűnik, de Franciaországot várakoztattam volna.

Egy ilyen közösség nem pocsékolja el a pénzét a dél-mediterrán térség, és ez eleve versenyképtelen mezőgazdaság támogatására. Csupán ennek okán is sokkal többre ment volna.

Ez a közösség, ha a Távol-Kelettel nem is, de az Egyesült Államokkal lépést tudott volna tartani. Ennek lehetett volna közös pénze, közös jegybankja, és az eurója keményebb a dollárnál.

Tudom, hogy az általam leképzelt optimális útnak a hidegháború viszonyai között nem volt reális lehetősége. Az euró övezet esetében azonban már lett volna.

Közös politikai gittegyletet lehet bárkikből szervezni, de hatékonyt nem. Közös pénze még kevésbé lehet.

Az észak-amerikai agglomeráció homogén, egynyelvű és Egyetlen állam jelenti annak kilenctizedét, az EU minden tekintetben bábeli kotyvalék.

A távol-keleti agglomeráció négyötöde kínai, kulturálisan pedig homogén konfuciánus, takarékos, tanulás- és munkaszerető.