A sport megtöri a fajgyűlöletet.

Kopátsy Sándor                PP                   2019 02 05

A sport megtöri a fajgyűlöletet.

Középiskolás koromban a náci fasizmus szélsőségességét elsősorban a sportban is érvényesített fajgyűlöletében láttam. Egy dunántúli megyeszékhelyen éltem, és irritált az arisztokráciának az úri középosztállyal való szövetsége. Engem személy szerint nem érintett, hogy családom anyagi helyzete alapján befogadtak, mert a nagyszüleit a Kopátsyak nemcsak nemesek, de gazdagok is voltak. Ezt a három testvérem már nem élhette meg, mert nem teniszeztek, nem jártak a zsúrokba. Legfeljebb csak az zavart, hogy a zsidó iskolatáraim más klubban teniszeztek, mint az úri középosztályba tartozók. Ez nemcsak Kaposváron volt így, de még sokkal inkább az országos szinten. A nemzetközi sportversenyeken már akadályt gördítettek azok elé is, akik nem zsidók voltak, de német vagy szláv családi nevük volt.

A türelem akkor fogyott el, amikor az 1938-as Berlini Olimpián Hitler ott hagyta a díszpáholyát, amikor az amerikai négerek nyertek.

Hitlernek nemcsak a zsidók és a fekték, de a nem germánok is alacsonyabb rendű népek voltak. De nemcsak a náciknak, de a magyar közvélemény többsége számára is a zsidók és az országban élő svábok is gyűlöltek voltak. A zsidók azért, mert mindenben nálunk kiválóbbak voltak, a svábok pedig azért, mert nálunk is inkább germánoknak, mint magyarok érezték magukat.

A náci Németország háborúvesztése után a germán népek szerényebbek lettek. A többségüket haza telepítették. Az európai zsidóság nagy többségét elpusztították, a maradékuk pedig Izraelbe, vagy az Egyesült Államokba költözött. Mi magyarok szerencsések voltunk, hogy a magyar zsidóság hatoda itt maradt. A magyar történészek és politikusok máig sem mérték fel, hogy a zsidóságunk elvesztése a történelmünk legnagyobb vesztesége volt. A legnagyobb bűnünk, amint ezer éves történelmünk során elkövettük.

Ez nemcsak a mi, de egész Európának is a legnagyobb bűne volt. Máig nem írta le senki, hogy mint veszetett Európa azzal, hogy a zsidó etnikumának nagy többségét elpusztította, a megmaradtak többségét pedig kitelepítette.

Mára örömmel látom, hogy a német labdarúgásnak két kiválósága van az egyik egy lengyel, a másik pedig török. Ilyenkor sajnálom, hogy nem hiszek a túlvilági büntetésekbe, mert ha volna, Hitler és az őt példátlan lelkesedéssel támogatott Hitlerje, forog a sírjában.

Ugyanakkor a távol-keleti országok továbbra is elzárkóznak nemcsak az idegen etnikumok, de a saját etnikumú nők befogadása elől is.

Mivel van egy japán unokám is, közvetlenül érintenek az ottani megkülönböztetések. Először kiderült, hogy az unokám nem az apja, hanem az anyja nevét örökli. A nagyszülei Japánban élnek, néhányszor meglátogatta őket, de elborzadva állapította meg, hogy ott nem élne, mert a nők nem egyenrangúak. Az itteni szabadsága után nem akar ott élni.

Azt tegnap olvastam egy angol újságban, hogy az anyja után japán, de az Egyesült Államokban élt és néger férje van. Most a nagyon csinos lánya anyja nevén, Oszaka, a tenisz világbajnoka, aki ott nemcsak fiatal, de nagyon népszerű és befogadott lett. Jelenleg kettős állampolgár, akárcsak az unkám, de a japán alkotmány szerint 22 éves kor után nem lehet kettős állampolgár. A japán közvélemény ugyan büszke a világbajnoki címre, de nem ért egyet a kettős állampolgárság engedélyezésével.

Mi, magyarok pedig a revizionista érzelmeinktől hajtva, erősen támogatjuk a határainkon kívül élő magyarok kettős állampolgárságát. Nem azért, hogy ide költözhessenek, hanem azért, hogy a határokon túl tartsák meg a magyarságukat. Nem azt várjuk, hogy ide kötözzenek, hanem azt, hogy ott szegényebben, de továbbra magyar állampolgárok is maradjanak. Ez természetesen csak ott reális, ahol jobban élhetnek, de onnan nem költöznek ide. Főleg az Ukrajnában és Romániában reménytelen a mienkéhez hasonlítható életszínvonal elérése. Erre azonban nem ad jogcímet a kettős állampolgárság.

Azt azonban nem tesszük hozzá, hogy a tízszer nagyobb, és háromszor magasabb életszínvonalú Japánban mindezt az alkotmányuk tiltja.