Kopátsy Sándor EH 2016 06 25
Az ember életterei.
I.
Az új életterekben történő berendezkedés.
Az ember volt és maradt az egyetlen faj, amelyik a fejlett agyának és
kezeinek köszönhetően, néhány generáció alatt képes volt szinte minden
természeti környezethez igazodni. Már a kőkori szerszámokkal képes volt az életmódját a
legkülönbözőbb természeti környezethez illeszkedni. Vagyis nem a mutációját
szelektálta évmilliók alatt a természeti környezetéhez, hanem néhány generáció
alatt képes volt az új környezetéhez igazítani az életmódját a nélkül, hogy
fajként változott volna.
Gombász, vadász tapasztalataim
megtanítottak arra, hogy a gyűjtögetés
és a kezdetleges fegyverekkel történő vadászat teljesítménye mennyire
képességtől és tapasztalattól függő, azaz az agyunktól és a kezeinktől nagy szellemi
képességet igényelő volt. A tűz hasznosítása, életben tartása, a kőszerszámok
elkészítése, az ételeknek a gyomrunk emésztőképességéhez történő elkészítése, a
hideg ellen védelmet jelentő ruházkodásunk és hajlékunk elkészítése agyunktól
és kezeinktől olyan magas képességigényt követelt. Olyan nagyot, amire a
jelenkor embereinek nagyon kis hányada lenne képes.
A kíváncsi Ádám azonban már nem
élhetett meg gyűjtögetésből, neki a gabonatermeléssel járó nehéz fizikai
munkából kellett megélni. Amíg a gyűjtögető társadalom nagyon kevés technikai
ismerettel rendelkezett, de az egyéneknek nagyon leleményeseknek kellett lenni,
hogy megéljenek. Az önözéses társadalmak nagyon gyorsan nagyon sok új ismerethez,
eszközhöz jutottak, a lakosságtól, a termelőktől azonban sokkal kevesebb
ismeretet igényeltek. A gyűjtögető társadalmak az egyénektől sok
leleményességet követeltek. Az önözéses
gabonatermelő társadalmak nagyon gyorsan sok tudást, fejlettebb eszközöket
szereztek, de a lakosságtól nem tudást, nem leleményességet, hanem szolgai
engedelmességet kívántak.
Érdekes, hogy a tudás bátor
élharcosai sem feszegették a kérdést, miért
volt a tudásvágy a termelő társadalmak vallásaiban eredendő bűn. Ezt még
akkor sem feszegették, amikor már a tudományos és technikai forradalomnak
köszönhetően, a tudásvágy lett a legfontosabb társadalmi erény.
Keresztényként már gyermekkoromban
felvetődött a kérdés. Miért volt a
tudásvágy minden társadalomban eredendő bűn?
A gyűjtögető társadalmakban a
kezdetleges eszközökkel csak az boldogult, aki leleményes volt. A boldogulás
első feltétele a találékonyság volt. A
jelenkori fejlett társadalmakban pedig ismét a tudásvágy a legfontosabb erény.
Senki nem vetette fel a kérdést, miért
volt a gyűjtögetés valamint a tudományos és technikai forradalom között eltelt
mintegy hatezer évben, a fizikai munkával termelő társadalmakban a tudásvágy
eredendő bűn.
A kereszténység Krisztust az eredendő
bűntől megválónak tekintette, és tekinti ma is. A keresztény vallások
mindegyike, a jelenkori tudásigényes társadalmakban is, kisebb nagyobb
mértékben, a természetes tudásvágyat üldöző maradt. Nem véletlenül, hiszen csak kétezer évvel Krisztus halála után
jutott el az emberiség ötöde addig, hogy számára a tudásvágy nem bún, hanem
erény lett. De a keresztény egyházak többsége ennek ellenére sem jutott el
odáig, hogy a tudásvágyunkat a jelenkor viszonyai között pozitív értékűnknek
tekintse.
Új életterek benépesítése.
Eddigi életünk nagy többségében gyűjtögetésből éltünk. Ebben a létszámunk természetes
szaporodása nagyon lassú és extenzív, vagyis új életterekben történő
berendezkedés volt. A kezdeti élettereink eltartó képessége szinte a jelenkorig
nem változott. Az óta is csak akkor, amikor a másutt jobban boldogulók
ismereteit odavitték. A fajunk
szülőföldjén fejlődésképtelen maradt mindaddig, amíg a más életterekben élő
elvándoroltak oda nem vitték az ismereteiket. Az ember is, akárcsak minden
faj a jelentősen nem változó környezetben nem változik.
A darwini értelemben, a mutációnak és
a szelekciónak köszönhetően is csak ott van fajfejlődés, ahol azt a
környezetváltozása kikényszeríti. Ez azonban olyan lassú, hogy rövid, mintegy
150 ezer éves életünkben aligha jelentett volna lényeges változást. Az emberi faj is csak ott fejlődött, ahol
változott a környezete. Ez minden fajra igaz.
Darwin ugyan zseniálisan
megmagyarázta a fajok fejlődését. Azt azonban nem vette tudomásul, hogy
bolygónkon csak azért történhetett fergeteges fajfejlődés, mert egyrészt nagyon
változtak bolygónkon az életkörülmények. Ezekről Darwin korában szinte semmit
nem tudott a tudomány. Ma már viszonylag sokat tud, de még senkinek nem jutott
az eszébe, hogyha a földünkön meglévő életformák miért változtak meg. Mindössze
az lett köztudott, hogy valamikor egy óriási meteorit becsapódott a mai Mexikó
területére, és ennek a hatása olyan éghajlati változással járt, ami a meglévő
fajok többségét elpusztította.
Az új helyzetben a korábbi fajok
többsége kipusztult, a már meglévő fajok számára ezzel új életterek jöttek
létre.
Azt ma már a biológusok tudják, hogy
a mai erszényesek és emlősök ősei is léteztek, de az akkori életérben nem
voltak számukra kedvező üres életterek. Az óriási fajpusztulás következtében
azonban az háttérben megbúvó új fajok számára pedig jelentősen más életterek
jöttek létre.
Vagyis, ha nem történik a földi
életet uraló hüllők életterének felszabadulása más fajok számára, valószínű még
mindig a hüllők uralnák a jelenkor állatvilágát.
Változatlan környezetben ugyanis az
élőlények számára áll a fajfejlődés. A Darwin által felismert mutáció és
szelekció a változatlan környezetben nem hoz létre fejlődést, nem változtat,
hanem stabilizál. Darwin nem foglalkozott azzal, hogy változatlan környezetben,
például a mély tengerekben a legszaporább fajok hiába mutálódnak és
szelektálódnak, évek százmilliói óta sem változnak. Csak azok a fajok fejlődnek, amelyek környezete tőlük függetlenül
megváltozik, vagy ha ezek a fajok más életterekbe kerülnek. Mivel a több
ezer méter mélységű tengerben élő fajok izolált élettere nem változik és az ott
élők ki sem kerülhetnek onnan, számukra a mutációjuk és a szelekciójuk eredmény
nélkül működik.
Az ember minőségében más faj, mint az elődei.
A homo sapiens minőségében más faj,
annak már a megjelenése, és sorsának alakulása is egészen más törvények alapján
működik. Az egyébként nagyon óvatos Darwin ezt nem hangsúlyozta. Megelégedett
azzal, hogy az emberig tartó fejlődésre magyarázatot adott. Darwin ugyan zseniálisan megmagyarázta a
fejfejlődés ember előtti útját, de nem hangsúlyozta, hogy az ember annyira más
faj, aminek a fejlődési törvényei is egészen mások.
Darwin ugyan történelmünk egyik
legjelentősebb zsenije volt, de tanai
bármennyire igazak, páratlan ellenállásba ütköztek azért, mert nem hangsúlyozta
az ember minőségében alapvetően más, magasabb rendű lényegét.
Azt ugyan nemcsak a korának, de a
jelenkor tudománya még sem magyarázhatta meg, hogyan lett az emberszabású
majomból ember. Azt éreztetni kellett volna, hogy az ember nagyságrenddel gyorsabban fejlődése minőségében egészen más
fajt jelent. Ezzel szemben máig azt hangsúlyozzuk, hogy az ember génje
alig különbözik a csimpánzétól. De az nem kap hangsúly, hogy ennek ellenére az
ember mindenben faji tulajdonsága nagyon más lett, mint a csimpánz.
Azt azonban már Darwin korában is
tudomásul kellett volna venni, hogy az emberek nagyon eltérő természeti
környezetben nagyon eltérő életmódban élnek, de ez a nagyon másként élés nem jelent más fajjá változást, genetikailag
ugyanazok maradnak. Addig, amíg a fajok életkörülményeinek megváltozása
idővel új fajt hoz létre, az ember a legkülönbözőbb természeti környezetekben
nagyon különböző életmódokat alakít ki, de ehhez nem genetikailag, ösztöneiben,
új fajjá változik, hanem az alkalmazkodása tudatos, genetikailag nem változó,
mert az alkalmazkodása nem ösztönös, hanem tudatos
Még fontosabb lett volna annak
hangsúlyozása, hogy az emberi faj életmódja, viselkedése nem a mutáció és a
szelekció útján ösztönösen, hanem tudatosan a fejlett agyának és kezeinek köszönhetően
igazodik a környezetéhez. Ennek hatására nagyon máként él, öltözködik,
táplálkozik, de változatlan faj marad. Darwin zseniális figyelmét is elkerülte
a tény, hogy az ember viselkedése is csak ott változik, ahol megváltoznak az
életfeltételei.
Az emberi faj óriási többségét eddig csak egyetlen nagy környezeti változás
érintette, a jégkorszak megszűnését eredményező felmelegedés. Ennek
hatására tért át fajunk többsége a gyűjtögetésről a termelésre. Vagyis, ha
nincs jelentős klímaváltozás, még mindig gyűjtögetéssel, kezdetleges
eszközökkel történő vadászattal és halászattal tartanánk fenn magunkat. Ez a
vakságunk most különösen érhetetlen, amikor a tudósok egyik fő foglalkozása a
klímaváltozással riogatják a közvéleményt. Annak ellenére, hogy vitathatatlan
tény, hogy ma is gyűjtögetéssel,
primitív vadászattal és halászattal tartanánk el maximálisan néhány milliós
létszámukat, ha nem történik a föld egészére kiható jelentős éghajlatváltozás.
Ugyanakkor az egyenlítőhöz közeli
térségekben, ahol viszonylag sokkal kisebb volt az éghajlatváltozás, és nem
hatoltak be a felmelegedés által kiváltott eredmények, szinte változatlan
maradt az ott élő emberek életmódja. Ott csak a fejlettebb életmód
odatelepedése, ismereteinek oda áramlása okozott változást.
A megváltozott életkörülményekhez
történő igazodás csak az emberi faj estében volt gyors és feltűnő. A
darwinizmus abban szorul kiegészítésre, hogy fajfejlődés darwini módon is csak ott történik, ahol változik a
környezet.
Ezt a biológusok máig sem veszik
tudomásul. a világűrben ott keresik az élet kialakulását, ahol a környezeti
adottságok a földünkéhez hasonlók. Nem
veszik tudomásul, hogy fajfejődés csak változó környezetben történhet. A
mienkéhez hasonlítható életformák csak ott találhatók, ahol a megelőző néhány
százmillió évben a környezet olyan változásokon ment keresztül, amilyenek a
földünkön történtek. Hiába kerültek
volna az első életformák a földünkre, azok változatlanok maradtak volna, ha
nincsenek a földünkön a fejlettebb életformákat létrehozó változások.
Számunkra a legjelentősebb változás a
jégkorszak végét jelentő felmelegedés volt. Azt, hogy idáig eljutottunk, annak köszönhetjük, hogy bolygónk
éghajlata a rajta lévő élettől teljesen független okokból bekövetkező
felmelegedés volt. Ennek köszönhetően alakult át életmódunk a gyűjtögetőből
gabonatermelővé, a vadászat pedig pásztorkodássá.
Az élelmezésüket az általunk
megtermelt gabonából, illetve az általunk életképesebbé tevő állatok húsából
élelmezett társadalmak között lényeges különbség volt.
A pásztortársadalmak lényegében gyűjtögetők maradtak. Az emberek a klímaváltozással
kipusztulással fenyegetett állatot itatásában és itatásában segítettek. Az
állatok azonban továbbra is a természet adta legelőkön éltek. A pásztorok csak
védelmet jelentettek a ragadozókkal szemben, ha kellett az itatásukat kutakkal
segítettek.
Az ember és a növényevő állatok
egymásra utaltsága azonban a klímaváltozásnál sokkal korábban megjelent.
A rénszarvas csordákkal együtt élő
emberek jó 10-15 ezer évvel korábban megjelentek. Erről alig találtható
mondanivaló a kor történelemírótól. Pedig az első pásztortársadalmak és a kutya
domesztikációja jó tízezer évvel korábban a sarkköri tundrán megjelent.
A rénszarvas, a kutya és az ember
ezen a tájon viszonylag életképtelennek bizonyult, ezért egymás segítségére
szorultak.
Az ember csak azokon a sarkköri
tájakon élhetett meg a maga erejéből, ahol tengerpartok közelében bunkókkal is
meg lehetett ölni a nagyon lassú mozgású, védetlen fókákat, a patakokba pedig
visszajártak ívásra a halak. A több tízmillió négyzetkilométernyi tundrán
azonban alig volt gyűjthető élelem. Ezt a vidéket a medvék és a farkasok
uralták. Ezek fő táplálékát pedig a rénszarvasok jelentették. Ezek száma azért lehetett viszonylag nagy a
táplálékszegény életterükben, mert óriási távolságokat jártak be, és a
táplálékot a magas hótakaró alatt is megtalálták. Ez a korai
pásztortársadalom abban különbözött a későbbiektől, hogy ebben még nem a
pásztor terelte a nyáját, hanem a pásztorok együtt vonultak az ösztöne által óriási
távolságot megtevő rénszarvasokkal. Ezek nagyon izolált, viszonylag kis
népességet eltartó kultúrát voltak.
Ez esetben is a legmostohább
természeti környezet váltotta ki az ember eszének köszönhető összeköltözést a
rénszarvassokkal és a kutyákkal.
Az északi sarkkör közelében, a
tengerparttól távoli tundra volt a legmostohább élettér. Az alacsony
hőmérséklet okán eleve nagyon alacsony volt a növények növekedése. Ennek
következtében alacsony az állatállomány is. Ugyan itt maradt meg legtovább a
kor legnagyobb szárazföldi emlőse a mamut is, de az is kihalt. De megmaradt a
legnagyobb szarvasféle, a jávorszarvas, a legnagyobb ragadozó a jegesmedve és a
legnagyobb testű kutyaféle, a farkas.
A nagyon zord klíma és a nagyon gyér
természetes növekmény következtében nagyon alacsony volt az ember eltartó
képesség. Sok négyzetkilométerre
juthatott egy ember. A kevés is csak a tűznek köszönhetően évezhetett bizonyos
biztonságot, nem lett a jegesmedvék és a farkasok áldozata. Az emberek fő
tápláléka a tundra vad gyümölcsei, és a csapdázott nyúl és lemming lehetett,
illetve a megfagyott, elpusztult dögök.
Alig kap hangsúlyt a tény, hogy a
hideg egyetlen előnye a vadászzsákmányok és a megtalált dögök húsának
tartóssága volt.
A hideg legyőzése ugyan fáradságos,
de lehetséges volt. A melegben a legnagyobb hátrányt, az élelem gyors
megromlása jelentette.
Egyik fontos történelmi ismeretem az
volt, hogy a hideg ellen munkával, lakóhellyel, meleg ruhával lehetett
védekezni. Vagyis a hideg ellen vagyonigényen, de lehetett védekezni, a meleg
ellen azonban nem volt védekezés nemcsak az ételek megromlása, de a betegségek
ellen. Az egyik első társadalomtudományi felfedezésem az volt, hogy a meleg
éghajlaton élésnek kicsi volt a vagyonigénye, de az emberek védekező képessége
is. A hidegben való megélés több munkát és vagyont igényelt, de megoldható
volt.
A zord éghajlaton megéléshez nagy segítséget adott a kutya
domesztikálódása is. E
kor történészei is soka foglalkoznak a vadászat fegyvereivel, de a vadászok
legnagyobb segítségét, a kutyát meg sem említik. Az ugyan tudományosan
bizonyított, hogy a kutya volt az első háziállat, a többieket jó 15 ezer évvel
megelőzte.
Minden vadász még ma is a tökéletes
fegyverek és felszerelés birtokában is tudja, hogy a leghatékonyabb társa a jó
kutyája. A lőfegyverek előtt az különösen így volt. A kőhegyű lándzsájú
vadásznak a kutya segítsége megsokszorozta a teljesítményét.
Azt még nem olvastam, hogy őseink a kutyájának köszönhette a nyugodt
pihenését.
A rénszarvascsordák éjjeli pihenését
is csak az ember tüze, és a kutyák ébersége garantálta.
Az ember, a rénszarvas és a kutya
együttélését a három faj közös érdeke hozta létre. A medvék, farkasok
közeledtét a kutyák ébersége jelezte, ami felébresztette a nyugodtan alvó
embereket, akik felriadva tűzzel és fegyvereikkel támadtak a ragadozókra. Ennek
a három fajnak az együttélése csak az ember beltenyészete ellen nem jelentett
megoldást. Becslésem szerint a rénszarvascsordák lakosságeltartó képessége
viszonylag kicsi, néhány tucat ember lehetett. Egy család tagjainak
eltartásáról több tucat rénszarvas szaporulata adott élelmezési fedezetet, és a
felszerelés szállításához szükséges igaerőt. Ezért Szibéria és Kanada
szárazföldi tundráin legfeljebb százezer ember élhetett. Ez még a kor néhány
milliós lakosságához képest is elenyésző szám volt. A rénszarvasok csordáival
együtt élő emberek aránya egyetlen ezredet sem érhetett el. Ezért ennek az
életmódnak nem a súlya, hanem a tanuláság indokolja, hogy foglalkozzunk vele.
A legfontosabb tanulsága, hogy az
ember ott jutott előbbre, ahol a megélése nagyobb, de legyőzhető erőfeszítést
igényelt, mint ott, ahol a látszólag könnyebb megélés veszélyei
legyőzhetetlenek voltak.
Ezt legjobban az bizonyítja, hogy
fajunk akkor fejlődött jobban, ha hidegebb éghajlat felé húzódott. A hideg ellen csak több munkával, de
lehetett védekezni. A meleg éghajlat ugyan munka nélkül is kényelmes volt, de
veszélyei ellen az ember tehetetlen volt.
Véleményem szerint, ezelőtt 20-30
ezer éve a legjobban a rénszarvas csordákkal együtt élő ember élete volt a
legmunkaigényesebb, de a legkevésbé kiszolgáltatott. Az ember agyára, kezére
ott hárult a legtöbb feladat, de azok megoldhatók voltak. A trópusok melege
ugyan kényelmesebb volt, de a létbiztonság veszélyei ellen nem volt lehetőség a
védekezésre.
A rénszarvas csordájával együttélés
bármennyire siker volt az emberiség kis hányada számára, csak egyetlen
eredménye, a kutya domesztikációja, terjedt át az utókorra. Nélküle a
pásztortársadalmak aligha lehettek volna sikeresek.
A magas hegyek kultúrái.
A tudomány nem keresi a választ arra,
hogy a magas hegyekben miért fejlődtek jobban a társadalmak. Akárcsak a
tundrákon, a magas hegyekben is keményebb, de biztonságosabb, egészségesebb
volt az élet. Elég gyérek a tárgyban az ismereteim, de tudom, hogy a
Himalájában és az Andokban előbb megjelentek az első kultúrák. A tibetiek, a
maják és az inkák magas hegyek között éltek. Ott az ember ott előbb fedezte fel
képességeit, de aztán abban megrekedt.
Ismét azt látjuk, hogy az ember ott
boldogult előbb, ahol az agyát és a kezét előbb érték a kihívások. Ezekben a
magas hegyekben jelent meg először a későbbi kultúrnövények, a burgonya, a
kukorica, a rizs, az árpa és a köles kapás, kiegészítő táplálék céljából
történő termelése.
A rénszarvasokkal való együttélés izolált eredmény maradt.
A jégkorszak elsősorban a sarkok
közelében jelentett a korábbinál szűkebb életteret az ott élő kérőző fajoknak,
elsősorban a rénszarvasoknak. A jávorszarvasokat a termete védte meg a
ragadozóktól. A birkák és juhok vad rokonai pedig a magas hegyek közé
menekültek. Mivel a nagy testsúly hátrány a hegyekben, a nagy és erős ragadozók
a síkságokon maradtak.
A viszonylag melegebb éghajlatú
tájakon az évmilliók alatt kialakult egyensúly a fajok között nem változott.
Ez az egyensúly bomlott meg a felmelegedés során.
A földön megtermő biomassza
mennyisége, ugyan nőtt, de nagyon jelentős területeken a felmelegedés fokozta a
csapadék elpárolgását, ezzel jelentős térségek sivatagokká váltak. Nem
tudatosítjuk, hogy nem a lehullott csapadék mennyisége a fontos, hanem annak a
hasznosuló mennyisége. Az egyenlítő közeli sivatagban a sok eső szinte azonnal
elpárolog, a sziklás hegyekben azonnal lefolyik, de a tundrákon a kevés is
megmarad. A jégkorszak megszűnése csak
növelte a csapadékot, de annak a hasznosulása előtti elpárolgása még ennél is
nagyobb mértékben növekedett. A hasznosuló vízmennyiség csökkent. Ennek
következményeként csökkent a növényevő állatok tápláléka, és elérhető ivóvize.
Ez a tény a bekövetkező domesztikáció kulcsa.
Csak azok a fajok voltak domesztikálhatók, amelyek életképtelenné váltak
az ember segítsége nélkül.
Az állatok domesztikációja két
lépcsős.
Az első lépcső,
amikor az állatok a legelő termésén élnek, lényegében a természet adta
táplálékon élnek, gyűjtögetnek. Ehhez az ember csak azzal ad kiegészítést, hogy
ahol nincs elérhető itatóvíz, kutat ás, víztárolót épít, amikor pedig
időlegesen nincs táplálék, takarmányról is gondoskodik. Ez még az állatok
gyűjtögető életmódjában adott segítséget jelent.
A mások lépcső
az istálló, a védett szállás, az etetés, és itatás. Végül az egészségvédelmük,
gyógyszerekkel történő ellátásuk és a légkondicionálás. Ez már termelés.
A jégkorszakban a kevésbé zord
éghajlaton azonban a később domesztikálódott állatállomány még nem volt olyan veszélyben,
hogy túlélése érdekében az ember segítségére szoruljon. Ahogyan az emberek nem
szorultak rá arra, hogy a gyűjtögetésről átérjenek az öntözéses
gabonatermelésre, az állatok is biztonságban élhettek a viszonylag növényekben
gazda területeken.
A felmelegedés azonban a
gyűjtögetésre alkalmas természeti környezetek jelentős hányadát elpusztította,
ezzel nemcsak az embert, hanem a növényevő állatok életterét is annyira
beszűkítette, hogy az etetése és itatása emberi segítségre szorult. De csak azok a növényevő állatfajok
domesztikálódtak, amelyek életterük eltartó képességét szinte elvesztették.
A rénszarvas nem azért szorult az
ember és a kutya segítségére, mert elvesztette életterének eltartó képességét,
hanem azért, mert velük együtt élve javult a ragadozók elleni védelme. A
felmelegedés után azonban azok az állatok domesztikálódtak, amelyek
elvesztették a korábbi takarmányuk és ívó vizük jelentős hányadát, ezek
biztosítását csak az embertől várhatták.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése