ELŐSZÓ EH 2012-11-09

A történelmi események leírása mesterség,

az okának feltárása tudomány.

Örülök e könyv megjelenésének, amiben a szerencsének és a segítőtársaimnak is nagy szerep jutott.

Kezdem a szerencsémmel. Soha nem gondoltam, hogy ilyen sokáig élek. Márpedig ez a könyvem aligha jelenhetett volna meg előbb. Abból, amit a könyv mondanivalójának tartok, sok és jelentős csak az utolsó évek eredménye. A sok év sem lett volna elég, ha nincs szerencsém abban, hogy az agyam a testemnél lényegesen lassabban öregedett. A kezem már annyira remeg, hogy nem tudok írni, de az agyam még friss.

Ezért köszönet a technikának, mert nemcsak szövegszerkesztővel írhatok, de az elektronika hozzáférést biztosít ahhoz is, amihez még fiatalon sem juthattam volna hozzá. Ezek között van e könyv elkészítése szempontjából legfontosabb források is, amelyeket magam írtam. Több tízezer oldalnyi írásom vált ugyanis hozzáférhetővé és e könyv számára is elérhetővé, mivel megvolt az a jó tulajdonságom, hogy mindent leírtam. Előbb csak kézzel és füzetekbe, aztán már a szövegszerkesztőbe.

E könyv nyersanyaga sok ezer oldal, amiből már nem volt erőm válogatni és könyvet szerkeszteni. Ebben segített régi munkatársam, szemléletem ismerője, Sebestyén Tibor.

A sok segítő közül is kettőt emelek ki.

Fiatal barátom Pusztai Attila, aki néhány éve számomra blogot indított, és az óta készült írásaimat folyamatosan közli. Neki köszönhetem, hogy írásaimnak olvasótábora is van.

A még fiatalabb barátom, Bánkuty Tamás csak pár éve köt össze a munkaadómmal.

Az előző könyvemet már ő szerkesztette, és ennek is minden sorát ellenőrizte.

Végül köszönetet mondok Matolcsy György miniszternek, aki nemcsak ennek a könyvnek a kiadásában segített, hanem abban is, hogy buzdított egy ilyen könyv megírására.

Valamit arról is, hogyan lettem történész.

Hetvenöt éve lelkesen történész akartam lenni. Hatvan éve mérnök. Ötven éve közgazdász lettem. Ma már legszívesebben társadalomtudósnak tartom magam.

Már elmúltam 80 éves, amikor felfedeztem, hogy minden osztálytársadalom elsődleges feladata, a népesség növekedésének fékezése. A nagymértékben javuló életfeltételek hatására ugyanis minden termelő társadalomban sokszorosára nőtt volna a spontán népszaporulat, csökkent a természetes halálozás, és növekedett a gyermekszületés. A potenciális népességnövekedés néhány százalékra ugrott. A tartósan megengedhető azonban legfeljebb 1-2 ezrelék lehetett. Ezért a társadalomnak kellett a spontán népszaporulatot tizedére csökkenteni.

Kilencven évesen vettem a bátorságot, hogy könyvet írjak történelemszemléletemről. A bátorságot az adta, hogy előszedtem a történelmi témájú régebbi írásaimat és meggyőződtem arról, hogy nem tévedtem, csak okosodtam. A régebben írottak érdemi mondanivalói nem változtak, sőt azok igazolódása bátorított fel arra, hogy az összefogott anyagaimat publikáljam. Magam is meglepett, hogy a jövőt másoknál korábban, és jobban láttam. Ennél nagyobb bátorítást semmi sem adhatott volna.

A sikereimet döntően annak köszönhetem, hogy mindig azt kerestem, miért kellett a lényeges történelmi folyamatoknak úgy alakulniuk, ahogyan alakultak. Az okokat megtalálva és látva, minden lényeges történelmi eseményt szükségszerűnek tartok, amely nem történhetett volna másként. Hittem abban, hogy ami a történelemben jellemző, az nem akaratunktól függő, hanem objektív szükségszerűség.

Ennek a könyvnek a fő mondanivalója az, hogy a társadalom múltját, jelenét és jövőjét nem erkölcsi elvárásaink tükrében kell bírálni, hanem azt kell megérteni, megmagyarázni, mi volt az objektív oka annak, hogy éppen úgy formálódott a történelem, ahogyan, és csak ennek felismerése nyomán lehet következtetni a jövőre.

Életem legjelentősebb felfedezésének tartom, annak a felismerését, hogy az osztálytársadalom miért volt szükségszerű. Azt ugyan ösztönösen éreztem, hogy a jelenkor fejlett világában megérett ez az idő arra, hogy túllépjünk az osztálytársadalmakon, de csak a legfejlettebb társadalmakban, azok között is csak ott, ahol a lakosság viselkedése puritán. Abban soha nem hittem, hogy erőszakkal, vagy ügyeskedve a nem fejlett, és a nem puritán lakosságú társadalomban fel lehet lépni az osztálynélküli társadalmat.

A kelet-európai népek már a mediterrán kereszténységet sem voltak képesek megemészteni, még kevésbé a protestánst. Így még inkább képtelenek lettek volna megelőzni a fejlettebb, sokkal polgárosultabb nyugati tőkés osztálytársadalmakat. Ennek ellenére hálás voltam a megszállóknak, hogy a bolsevik rendszerük összetörte hazánkban is az arisztokraták, és az úri középosztály fél-feudális erőit. Erre önerőnkből nem lettünk volna képesek.

A történelemtudomány módszerével és tárgyával is baj van

Csak a tényeket megmagyarázni képes tudást tekintem tudománynak, történelemtudománynak is csak azt, amely feltárja a jellemző események okát. Történelemfelfogásom annyiban materialista, hogy az események sodrának alakulását objektívnek tartja, a hatalmasok akaratától független folyamatnak, amely a lényegét illetően nem is történhetett volna másként. A történelem csak akkor lesz egzakt tudomány, ha az eddigitől eltérő módon indokolja mindazt, ami fajunkkal történt.

A társadalom életében is az, ami jellemző, az szükségszerű, annak objektív oka volt. A társadalomtudományok, mindenekelőtt a történelemkutatás, a közgazdaságtan, a demográfia vagy a művelődéstörténet ne a saját erkölcsi elvárásaihoz, normáihoz mérve ítélje meg a múlt eseményeit és folyamatait, hanem arra törekedjék, hogy megértse, mikor, mi, miért volt jellemző. Vegye tudomásul, hogy ami jellemző volt, az nem történhetett másként.

A történelemtudomány feladata nem a tettek erkölcsi minősítése, hanem a létrehozó ok, okok megkeresése, a szükségszerűségi lánc kibontása. Amíg a társadalomtudományok nem ezt teszik, addig nem tudnak elszakadni a teológiától, a teológiai szemléletmódtól, amely viszont mindent a dogmáira szab, azon mér meg.

A történelemtudományt eleve nem szellemi kíváncsiság, hanem a hatalom igénye szülte. Sajnos, még mindig nem sikerült szabadulnia az alól, hogy a mindenkori hatalom szolgálóleánya legyen. Kezdetben az udvaronc feladata volt olyan képet festeni a múltról, ami a hatalom létét igazolta, érdekét szolgálta. Ez a szolgálat az idők során csak annyiban változott, hogy egyre tudományosabb mezbe öltözött.

A történelem fő feladata azonban változatlanul a jelenben élők elé olyan tükör tartása maradt, ami a mindenkori hatalom múltját dicsőítve azt minél meggyőzőbb erővel igazolja, illetve kárhoztassa a múltból mindazt, ami ennek ellentmondani látszik.

A történészek fő feladata a múltból azon események kiragadása, ami a jelen hatalmi viszonyait legalizálja. Mivel a mindenkori hatalom elsődleges érdeke annak bizonyítása, hogy az ország, a nép sorsa, a társadalom előmenetele elsősorban és mindenekelőtt attól függ, ki van a hatalom csúcsán, és ott mit akar, a történészek még ma is azt a feladatot érzik, hogy írják meg a hatalom csúcsán lévők történelmi szerepét.

Ebből a szolgálatból fakadt aztán, hogy a történelem szinte csak, illetve még jó esetben is, döntően a politikatörténelmet jelentette. Legfeljebb újabban már tudomásul veszik, hogy a politikatörténelmet kiszolgálva, vagy attól függetlenül lehetnek olyan specializált történészek, akik a gazdaság, a kultúra, a hadviselés, az egészségügy, a művészetek történetével foglalkoznak.

Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy az uralkodók váltak a történelem fő szereplőivé. Az ilyen történelem gerincét a királyok uralkodási idejének felsorolása, a hatalomért folyó harcuk dicsőítése jelentette. Én még úgy érettségiztem, hogy minden magyar király uralkodási évszámait, mint minimális követelményt, tudni kellett. A hatalomra koncentrált történelemfelfogásba még az sem fért bele, hogy tisztázzák: vajon az uralkodók a népek, nemzetek sorsának alakulására fontos hatást gyakoroltak-e? Ha ezt a kérdést felvetik, kiderül, hogy a hatalom csúcsára kerültek személye, tevékenysége hosszabb távon nem játszott fontos szerepet.

Ez az állítás azonban bizonyításra szorul, mert, ha igaz, a történészek eltévedtek.

Ha végignézünk Európa népeinek mai helyzetén, akkor nyomát sem találjuk annak, hogy a mára elért pozíciójuk, kultúrájuk, gazdasági fejlettségük bármilyen mértékben függött volna attól, hogy kik, és milyenek voltak az uralkodóik. Még inkább lehetne ennek az ellenkezőjét állítani: ma azok a szerencsésebb, gazdagabb, boldogabb népek, amelyeknek az életében kisebb szerepet játszottak az úgynevezett történelmi személyiségek, melyeknek a mai értelemben vett történelmük szegényebb volt.

A svájciak ma lényegesen gazdagabbak, mint a franciák, pedig történelmi eseményekben sokkal gazdagabb az utóbbiak múltja. A magyarok történelme tele van dicsőített eseményekkel, a többé-kevésbé rokon finneké ehhez képest üres, mégis mára az utóbbiak lettek többször gazdagabbak.

A történelem nem arra ad magyarázatot, hogy egy nép miért, minek és kinek köszönhetően jutott el oda, ahol ma van, hanem azt igyekszik bizonyítani, amit a tények egyáltalán nem bizonyítanak: a történelmi személyiségek szerepe fontos volt. Márpedig, ha a tények azt bizonyítják, hogy a történelmi személyiségek, vagyis azok, akiket a történészek annak tartanak, nem bizonyultak fontosnak, akkor azt kell megválaszolni, hogy mi volt a népek sorsának alakítása szempontjából fontos, minek köszönheti egy nép, hogy ott van, ahova eljutott. Melyek azok a tényezők, amelyek magyarázatot adnak arra, hogy ma hol áll egy nép a többiekhez viszonyítva? Az eddig írt történelmek azonban erre a kérdésre nem adnak választ. Ebből fakadóan nem tekinthetők egzakt tudománynak.

A társadalomtudományi szemlélet kritikája

Az alábbi néhány szempontot a társadalomtudomány nem kezeli a fontosságának megfelelő módon:

1. Általában a fejlett világ a négy évszakos klíma alatt működik jobban. Ezt a tényt azzal magyarázom, hogy a négy évszak eltérő, még az éven belül is különböző életvitelt követel, azaz folyamatos viselkedési rugalmasságot igényel.

2. A világgazdaság négyötöde a tenger, és hajózható folyók térségében helyezkedik el. Ennek oka, hogy az álló vagy a lassan mozgó vízen nagyságrenddel olcsóbb a szállítás, mint a szárazföldön.

3. A nagyobb és gyakoribb környezetváltozás rugalmasabb tudatot szül. Ezért a távolsági kereskedők és a tengerészek a változásokhoz jobban igazodó rugalmasabb népek lesznek.

4. A szállítás és közlekedés, illetve általában az emberek, az áruk és az információk áramlása tudatformáló hatású. Előbb a hajózás, majd a vasút, aztán a gépjármű, és végül a repülő használata nemcsak a munkaerő és az áru mozgatásában volt forradalom, de a gondolkodásban is.

5. A tudatformálás elsődleges eszköze, a társadalmi munkamegosztásban való részvétel. A társadalomtudományok alig foglalkoznak azzal, hogyan alakult a munkaképes lakosság beépülése a társadalmi munkamegosztásba. Ez különösen későn indult meg a nők esetében.

Az emberek eltérő viselkedési módja nagyon nehezen, és lassan változtatható. Ezért bár felépítmény, mégis alépítményként viselkedik. A tudományos és technikai forradalom csak a puritán, és a konfuciánus viselkedési mód mellett hasznosul átlagosnál hatékonyabban. Egyelőre csak e két viselkedési kultúrával lehet a világ élvonalába emelkedni. A jövőben még inkább a tudatnak a követelményekhez való igazodás mértéke okozza majd a egyre nagyobb különbségeket.

A kommunikáció forradalma az emberekhez eljutható információt száz év alatt előbbre vitte, mint előtte százezer év alatt összesen. Egyelőre fogalmunk sem lehet arról, hogy ez miképpen fog majd hatni az emberek tudatára.

Az írás és a magas kultúrák megjelenése előtti időt és társadalmakat például csak az ember által használt eszközök alapján tagolják. Így beszélnek csiszolatlan és csiszolt kő-, bronz- és vaskorról.

Teszik ezt annak ellenére, hogy ez a történelem előtti létünk töltötte ki az emberi faj életének mintegy 90 százalékát, és az emberek a világ különböző adottsági térségeiben már ekkor is nagyon eltérő módon éltek. E kor jobb feltárását mégsem tekintik fontos történészi feladatnak. A történészek számára ez az időszak azért közömbös, mert nem állítható a jelen hatalmi érdekeinek a szolgálatába.

Azt a keveset, amit tudunk erről a nagyon hosszú időről, nem tanítják, mesének minősítik. Csak sejtjük, hogy a homo sapiens minek köszönheti a fejlődésben rokonai fölé emelkedését, mi okozta azok kipusztulását, miért és mire használta a mai ember őse a kezét, milyen fontos volt, hogy abba dorongot, követ fogott, mikor használta az ember tudatosan a tüzet, egyáltalán hol jelentek meg ezek a korszakalkotó találmányok. Mindezek a korszakalkotó események jóval a csiszolatlan kövek megjelenése előtt történtek.

Azt sem tanítjuk, hogy e korok emberének milyen gazdaságföldrajzi viszonyok voltak a kedvezők. E korok embere számára a természeti környezet kedvezősége sokkal fontosabb volt, mint például a kormeghatározást jelentő csiszolatlan kőszerszámok használata. Azt pedig később fogjuk látni, hogy az emberi faj történetében legfeljebb az utolsó században csökkent a természeti környezet jelentőssége. Ekkor is csak a fejlettebb társadalmak esetében.

Az úgynevezett történelem előtti korok sorsformáló tényezőinek a kutatása és tanítása több szempontból is nagyon fontos volna.

a) Kiderülne, hogy az emberek élete szempontjából nem a politikai hatalom milyensége volt elsődleges, és ma sem az. A történészeknek le kellene térniük arról az eddig járt útról, amin a fő feladat a politikai hatalomban lejátszott események tálalása.

b) A kezdetleges eszközök korában való boldogulás szempontjainak tanítása azért is fontos volna, mert az életben való boldogulás tanulását ezzel kellene kezdeni. Nemcsak a múltban, de ma is a mindennapos problémák megoldása az egyének és családok legfontosabb feladata.

· Aki nem képes a tűzzel, a kezébe fogott doronggal, a kővel bánni, az el fog tévedni akkor is, ha számítógépet adnak a kezébe.

· Akinek nincsen fogalma arról, hogyan kellene megélni primitív eszközökkel a természetben, az nem igazodik el kora nagyon bonyolult társadalmában.

· Aki nem ismeri az állatokkal való okszerű viselkedést, az nem fog ügyesen bánni az emberekkel sem.

A mai kor fejlett technikája által elkényeztetett és a természettől elzárt ember nem képes megérteni az ember és természet százezer éves szoros kapcsolatából fakadó kötődés jelentőségét. Az egyik legnagyobb probléma az emberekben felébredő természethiány kielégítése lesz a jövőben.

Azt meg a pedagógusoknak kellene megérteni, hogy a gyerekek számára sokkal érthetőbb a természeti környezethez való alkalmazkodás, mint a nagy királyok és diktátorok társadalmi jelentősége. Ennek belátásához elég volna egyszer megnézni, hogy a nagyvárosi gyerekeknek, és egyre inkább ezek jelentik a többséget, milyen öröm az erdei táborozás, az önálló tűzrakás, az állatokkal való találkozás. Ezzel szemben mennyivel kevésbé érdekli őket, hogy melyik párt győz a választáson, ki a miniszterelnök. Ebben a tekintetben csak azok tévednek el, akik nem veszik tudomásul a gyerekek természetes vonzalmát a természethez, az állatokhoz. Ez soha nem volt feltűnőbb, mint napjaink nagyvárosaiban.

Az én szemléleti megközelítésem példái

Már nyugdíjas koromban, a történelemhez visszatérve írtam meg a NYUGAT FELÉ című könyvet, amiben azt bizonyítom, hogy a Nyugat történelmét a társadalmi és technikai súlypontnak a fokozatos északnyugat felé történő vonulása jellemezte.

Ezek a durva megközelítések nem is tartalmaztak szinte semmiféle politikai elemet. Azt, hogy miért alakult így a Nyugat történelme, tehát a történelmet a politikánál mélyebb okokkal lehet csak megmagyarázni.

Ezért olvastam érdeklődéssel Marx történelem személetét az alépítmény, és a felépítmény viszonyáról. Lassan azonban azt is felismertem, hogy Marxot nála jobban csak ő maga cáfolta meg azzal, hogy a politikai felépítmény erőszakos megváltoztatásától várta az alépítmény megváltozását. Tehát feje tetejére állította a saját elméletét Ráadásul, a követői a felépítmény erőszakos megváltoztatásától ott várták a csodát, ahol a felépítmény erre a legkevésbé volt megfelelő.

A nyugdíjban töltött évtizedek során egyre jobban beledolgoztam magam a világtörténelembe, mire kialakult bennem, hogy mik az alépítmény fontos elemei, és gyűltek a bizonyítékok arra, hogy miért nagyon másodlagos a politika.

A múlt egyértelműen azt bizonyítja, hogy a természeti és gazdasági környezet az alépítmény legfontosabb eleme. De, ahogyan a társadalmi és gazdasági fejlettség színvonal változik az alépítménnyel szemben támasztott igény is módosul.

Diákkorom óta lázadozom az ellen, hogy az ember életének megmagyarázását a születésüktől fogva a vége felé haladva elemzik, és a hosszát az évek számával mérik. Az életrajzot csak azokról érdemes írni, akik eredményesen éltek, és azt kell megértetni, hogy minek köszönhették az eredményt.

A másik kifogásom az életrajzok ellen, hogy annak hosszát az idővel mérik. A jó mérce az elért eredmények mennyisége. Számomra Mozart, Ady, az évek számát véve alapul, nem hosszan, de sokat éltek. Van, aki száz évet élt, de abban szinte semmi jelentős nem történt. A saját életemet is úgy fogom fel, hogy kilencven évem alatt többet élhettem meg, mint az én őseim százezer év alatt.

Csak azoknak az egyéneknek az életét elemzik, akik jelentős szerephez jutottak. Akik nem lettek fontosak, névtelenek maradtak. A szelekció a végeredmény alapján történik. Az egyének között is csak azoknak van történelmi szerepük, akik valamit elértek. Ebből fakadóan az életrajzokat időben visszafelé kellene elemezni. Magyarázatott adni arra, kinek, miért, mi volt köszönhető. Erre a kérdésre csak akkor tudunk válaszolni, ha visszafelé gombolyítjuk az életét.

Az okot csak az eredményből visszavezetve lehet megtalálni. A tudomány csak azt az okot fogadja el, amit a következményei igazolnak.

Diákkoromben felismerem, hogy a történelemtudománnyal is az a bajom, hogy az eseményeket időrendben szedi sorra, és nem az elért eredmények okait gombolyítja vissza.

Ez jutott az eszembe, amikor Romsics kiváló, az előzőknél sokkal modernebb könyvét olvasom. A 20. század világ, és magyar történetéről írt egy ragyogó könyvet, de nem eléggé tudatosítja, hogy ez nem akármilyen száz év volt, hogy ebben több történt, mint előtte ezerszer száz év alatt. Ezért ennek a századnak a történelme a fajunk történelméről szóló világ, és magyar történelem fele.

Néhány adatából, és a könyv egészéből ugyan ez következik, de ezt nem hangsúlyozza. A 20. század történetét azzal kellene kezdeni, hogy azért kivételes, mert ebben több történt fajunkkal, mint előtte ezerszer annyi idő alatt.

Ő is leírja, hogy ebben a században fajunk létszáma 1,6 milliárdról közel 6 milliárdra nőtt. Ezt azonban nem tekintik olyan eseménynek, ami mindennél fontosabb. Ráadásul már az is megállíthatatlan, hogy létszámunk a 21. század derekán 9 milliárdot is meghaladja. A 20. századi népszaporulatnak a tizede is sok lett volna ahhoz, hogy ne a legfontosabb feladat legyen, ennek a megfékezése.

A fajunk élete szempontjából talán még ennél is sokkal gyorsabb volt a fejlődés a következő fontos változások miatt:

· A várható életkor megkétszereződött.

· Többel nőtt a testmagasságunk, mint kezdettől a 20. század elejéig.

· A század delején még a legnagyobb halálok a gyenge táplálkozás volt, a század végére a fejlett világban a túltáplálkozás lett a népbetegség.

· Az információk áramlásában a század utolsó ötven évében százszor annyi történt, mint százezer év alatt összesen.

Ezek, és számos hasonló más változásnak a jelentőségét, várható hatását egyedlőre még felmérni sem tudjuk.

Az emberek szerint fontos dolgok nem a történelmi személyiségek

Eddig csak a történészeket bíráltam, most a politikai gondolkodókat, még inkább a politikai messiásokat és karrieristákat.

A történészek abnormális arányban, azaz a tényleges társadalmi szerepüknél sokkal többet foglakoznak a politikai hatalom birtokosaival, a politikai gondolkodók és forradalmár messiások pedig szinte mindent a politikai harcokra szűkítenek le, a történelmet csupán az osztályok, nézetek közötti harcként fogják fel.

Az osztályérdekekkel való foglalkozás a politikai történelemfelfogásnak ugyan hasznos bővítése volt, de ugyancsak egyoldalú, és ezért a reális képet deformáló.

A legtöbb történész úgy tesz, mintha mindenkinek az volna a fontos, ami neki. Mindenkinek az fontos, ki és milyen a felesége, a gyermeke, a beházasodott rokon, a közvetlen főnök, nem pedig ki a király, vagy ki éppen most a miniszterelnök.

A közvetlen felettes fontossága a legvilágosabban a hadseregben jelentkezett. Ott minden újonc tudta, hogy számára az a fontos, hogy milyenek hozzájuk az öreg katonák, vagyis az előző évben behívottak, aztán a fontossági sorrend az őrmesterrel folytatódott, de azon túl már csak elvi jelentősége volt a hatalmi piramison felettük állóknak. Ez nemcsak a hadseregben van így, de minél jobban visszamegyünk az időben, annál inkább így volt.

A jobbágyok számára a földesuruk, legtöbbször annak is csak a számtartója, kasznárja volt fontos. Ki a földesúr királya, nekik nem jelentett semmi lényegeset, legfeljebb néha valamit számított az, hogy a királynál milyen sikeresen helyezkedik a földesuruk. Még az sem sokat változtatott a sorsukon, hogy melyik királysághoz tartozik az a térség, amelyen élnek. A jobbágynak, illetve a parasztnak sokkal fontosabb volt, ki a szomszédja, rokona, mint ki a királya.

Vegyük sorba, mi nagyon fontos a társadalom tagjai számára:

Az egészség

Egyre jobban meg vagyok győződve arról, hogy a történelemben fontosabb szerepet játszottak a baktériumok, a vírusok, a rovarok és férgek, mint a királyok és hadvezérek. A hadviselések során is sokkal többen meghaltak a járványokban, mint a fegyverektől. A hadjáratok sorsa is jobban függött a hadsereg élelmezésétől és egészségvédelmétől, mint a hadvezérek stratégiájától.

A fiatalok nem tanulják meg a történelemórákon az olyanokat, hogy mikor jelent meg az alsóruha, a fehérnemű, mióta van hálóing. Pedig ezek megjelenése is nagyobb történelmi esemény volt, mint a templomok építési stílusának változása, nem is beszélve az ostoba királyok uralkodási idejéről és rendeleteiről. Ma mindenki számára természetes követelmény a tiszta fehérnemű, ágynemű, holott az emberiség eddigi élete 99 százalékában ezeket nem is ismerte.

Ezer év múlva a XX. századról elég lesz annyit tudni, hogy ebben sikerült olcsón és hatékonyan legyőzni a korábbi népbetegségeket, illetve azok halálozási arányát a korábbi tört részére visszaszorítani. Ennek lett aztán a következménye, hogy a világ kétharmadán elszabadult a népszaporulat. Arról, hogy volt két világháború, hogy élt Hitler és Sztálin, Churchill és Roosevelt, nagyon kevesen fognak tudni. Elég lesz azt tudni, hogy száz év alatt a létszámunk ötszörösére nőtt.

A párválasztás szabadsága

A legtöbb ambiciózus történész számára a párválasztás szabadsága másodlagos probléma, pedig a párválasztás módja a személyi szabadság egyik legfontosabb területe. A valaha élt emberek többsége esetében a legnagyobb elnyomást a rosszul választott házastársa jelentette. Bármennyire köztudott, a történelem nem tanítja, hogy az emberi faj történetében a magas-kultúrák megjelenése a szabad párválasztás felszámolását jelentette. Még a keresztény vallás történészei sem tanítják azt, hogy a nyugati keresztény egyház volt az első, amelyik a házasságot akkor is érvényesnek tartotta, ha a szülők előzetesen nem egyeztek bele. Legfeljebb arra vigyázott, hogy a szülői engedély meglegyen, de mint szentség akkor is érvényes volt, ha a szülői beleegyezés nem előzte meg. A házasságkötés szabadsága a gyakorlatban mégis csak a XX. század fejlett társadalmaiban valósult meg.

Minden más kultúrában a házasságot a szülők kötötték, tehát a házasulandók tudata, ösztönös vonzalma alig kapott szerepet. Ebből következően a házasságok többsége nem volt boldog, a házastársak nem illettek össze, nem voltak egymásba szerelmesek. Ebből fakadt aztán az is, hogy a nők nagy hányada nem jutott el még a szexuális kielégülésig sem. Márpedig ez is ezerszer fontosabb, mint az, hogy ki a király, melyik párt van éppen hatalmon.

Itt kell röviden kitérnem arra, hogy a sok válás nem egyértelműen negatív jelenség, mert a válás általában sokkal kisebb rossz, mint az elhibázott, elrontott házasság fenntartása. Az életre szóló házasság csak abban a társadalomban volt szükségszerű, amelyben a vagyon és annak öröklése volt a családi élet anyagi feltétele.

Azt még megértem, hogy a múltban a vallások, főleg a kereszténység, igyekeztek magukat távol tartani a híveik nemi életének problémáitól. Az is érthető, hogy a középkori kereszténység pusztán az egyház vagyoni érdeke okából a klérus tagjait nemcsak a házasságtól, de még a nemi élettől is eltiltotta. Mindennek azonban elveszett az értelme azzal, hogy az egyházak vagyoni szerepe összezsugorodott. A vallások a hívei nemi élete elé csak korlátokat állítanak, nem adnak segítséget ahhoz, hogy azok ezen a téren is boldogok lehessenek. A kereszténység ma sem vesz tudomást a legszebb emberi örömről, a megtermékenyítést elkerülő, az ösztönös örömöt szolgáló szexuális életről. A hívek nemiségét az üdvözülés szempontjából inkább akadálynak, mint isteni ajándéknak tekintik. Azt még kevésbé értem, hogy ebben a tekintetben miért farizeusok a társadalomtudósok.

Azt is meg kellene értetni, hogy bizonyos korokban miért volt szükség a nemi élet házasságon kívüli tiltására. Minden olyan társadalomban, amelyik apajogú volt, és amely a vagyon tulajdonlására épült. Ráadásul sem a fogamzásgátlásra, sem a nemi betegségek elleni védekezésre nem voltak eszközök, a házasságon kívüli szexuális kapcsolatokat tiltani kellett. Azt mégis látni kellene, hogy az ember nagyobb szabadságának egyik fontos eleme a szexuális élet korlátozásai alól való felszabadulása. Beszélnek erről a történészek? Nem, annak ellenére, hogy ők is élvezői ennek az új szabadságnak.

A nők helyzete

A történészek a nők társadalmi helyzetét legfeljebb akkor érintik, amikor arról írnak, hogy voltak anyajogú társadalmak. Ehhez gazdag fantáziájuk még az is hozzáfűzi, hogy e társadalmakban a nők voltak az urak, ők parancsoltak. Ebben természetesen szinte semmi igazságtartalom nincsen. Ha volt is nőjogúság, az csak abból állt, hogy az örökléskor abból indultak ki, hogy az anya biztos, az apa nem. Ez a vagyon öröklésére, a felekezeti, törzsi hovatartozásra vonatkozott, de a férfiak családon és közösségen belüli uralmát alig érintette. Jellemző módon a zsidó valláshoz tartozás feltétele a zsidó anya, de ennek ellenére náluk is minden téren általános volt a férfiak uralma.

Az emberi faj eddigi történetében a nők mindig elnyomottak voltak. A felszabadulásuk csak a jelenkori fejlett társadalmakban lendült előre.

Melyek a nők felszabadulása felé vezető feltételek?

A) Az élet meghosszabbodása következtében a társadalmi érdekből indokolt szülések száma a korábbi harmadára csökkent. Beszélnek a történészek arról, hogy milyen terhet jelentett a nők számára, hogy mintegy hat életveszélyes terhességen és szülésen mentek keresztül? A gyermekeik közel harmadát életükben elvesztették. Ma alig volna kettőnél valamivel többre szükség. Ráadásul a hat szülés esetében nem voltak meg azok időbeosztásának az eszközei. A terhesség ellen nem tudtak védekezni.

A történelemnek az is fontos oldala, hogy minden nagy-családos társadalomban, ilyenben élt az emberiség kilenctizede, a nők szülése nagyon korán, a nemi érettséggel elkezdődött. Vagyis korábban, mint a családi életre, gyermeknevelésre való megérésük. A középkori Nyugat abban is úttörő volt, hogy a kiscsaládos jobbágyrendszerben 5-10 évvel kitolódott a házasságkötés, és ezzel az első szülés. Ennek következtében a szülések száma szinte feleződött. Ehhez járult, hogy a történelem során először az anyák nevelték fel a gyermekeiket. A nagycsaládban ugyanis a gyermekek nevelése döntően a nagyszülőkre hárult, abban emellett rajtuk kívül, szinte az egész közösség női tagjai is részt vettek. Csak a kiscsaládos rendszerben érvényesülhet az anyáknak az a természetes igénye, hogy maga nevelje fel a gyermekeit. Ez nagyon fontos lépés volt a nők nagyobb szabadsága felé. Ráadásul a szülői nevelés előnye az is, hogy nem annyira konzervatív, mint a nagyszülőké. Nem véletlen, hogy minden nagycsaládos társadalom konzervatív. Ez a hátrány ugyan ezer éve is jelentkezett, de igazán fontossá korunkban vált, amikor a gyors fejlődés következtében sokszorosára nőtt a generációk között a tudati és technikai szakadék.

B) Az ipari forradalom egyik jelentősége, hogy először vonta be a nőket közvetlenül a társadalmi munkamegosztásba. Ezt megelőzően a nők a társadalom számára csak a családon belül végeztek a társadalom érdekét szolgáló munkát. A gyáripar megjelenése hozta magával, hogy a nők, és tegyük hozzá, a gyerekek, közvetlenül be lettek vonva a társadalmi munkamegosztásba. Ez ugyan kezdetben csak a nők, és gyermekek sorsának további romlását jelentette, hiszen a korábbi családon belüli feladatok alig csökkentek, viszont a gyáripar sok és nehéz munkát sajtolt ki belőlük. Ez a gazdasági önállóság mégis a férfiuralom alóli felszabadulásnak az első lépcsője volt.

A második lépcsőt a nők társadalmi helyzetét javító feltételek sorának megteremtése jelentette.

- A nők közvetlen részvétele a társadalmi munkamegosztás számos ágában és szintjén. A modern fogyasztói társadalomnak elengedhetetlen szüksége van a nők munkaerejére, tudására, a férfiakétól eltérő képességeire. Jellemző módon a nők aránya az egyetemeken a száz év előtti 1 százalék alattiról az 50 százalék fölé emelkedett.

- A későbbi, kevesebb és tudatosan időzíthető szülés. Ezzel lehetővé vált a szülés előtti diplomaszerzés, az önálló életpálya gyakorlása, és ami a számukra is a szexuális életüknek a férfiakéhoz hasonló szabadsága.

- A gyermeknevelés bizonyos hányadának a bölcsődékre és óvodákra való áthárítása. Azon okkal lehet vitatkozni, hogy mennyire van szükség arra, hogy a gyermek szülői környezetben éljen, de azon nem, hogy már a gyermekkorban is indokolt a közösségben töltött idő, és azon sem, hogy ott nem lehetnek szabadok az anyák, ahol nincsenek bölcsődék és óvodák.

- A háztartási munka gépesítése. A fejlett társadalmakban a nőnek a mosás, vasalás, főzés, takarítás, fűtés tizedannyi fizikai erejét és ötödannyi idejét sem emészti fel, mint száz évvel korábban.

Ezek is fontosabb történelmi események-e, mint a királyok, főtitkárok és miniszterelnökök cselekedetei. A történészek számára azonban figyelemre sem méltók.

Az emberek térbeni mozgása

Ugyan a jelenlegi történelemtudomány is sokat foglalkozik a népek, a hadseregek vándorlásával, de szinte említést sem tesz arról, hogy a különböző kultúrák és korok átlagembere milyen távolságok között mozgott. Pedig ez az adat sokat elárult volna a múltunkról. A múltban kivételesnek számított, ha valaki, mint egyén, nagyobb távolságra ment el. A lakosság óriási többsége vagy élete során is alig hagyta el lakóhelyét, vagy együtt vándorolt a közösségével. Erre a nomád pásztorok élete volt a példa, akiknél az egész törzs mindenestől költözött a legelők után.

A másik nagy utazást a katonaság, a hadjáratokban való részvétel, a vándoriparosság és a távolsági szállítások jelentették. Ezért aztán a földművelő társadalmakban katonaviselt és a fuvaros volt az, aki élményeiről beszámolva informálta a falvak lakosságát a távoli tájakról és népekről. Nem véletlen, hogy az utóbbiak voltak a nagy mesélők, mert a nagy többség számára elképzelhetetlen tájakról számolhattak be személyes élményeik, vagy gazdag fantáziájuk alapján. Ezt a világot a történészeknél világosabban mutatja be a Kodály Háry Jánosa, vagy Petőfi Sándor János vitéze.

Az átlagember élete a lakóhelyéhez és annak közvetlen környezetéhez kötődött. Ebben a tekintetben csak az elmúlt százötven évben indult el a változás, és igazán gyors és általános csak alig ötven éve lett.

Az emberiség nagy többsége egészen a vasút megjelenéséig, alig hagyta el lakóhelyének határát. Száz évvel ezelőtt még Közép-Európában is a falusi lakosság jelentős hányada élete során nem járt más településen, akik jártak, azok többsége egy nap alatt lovas kocsival az oda és a vissza utat megtehető távolságú vásárokban járt. Messze vidéken csak a katonaviseltek jártak.

A térbeli mobilitás hiányát azért kellene a történészeknek szem előtt tartani, mert a társadalmi fejlődés szempontjából nemcsak a sokat hangoztatott társadalmi munkamegosztás játszott, és játszik fontos szerepet, hanem a lakóhelyétől eltérő környezetek, életkörülmények megismerése is. Az ilyen természetű tapasztalatok nagyban fokozzák az emberek fogékonyságát az újhoz, a türelmet a más felekezethez, más nemzetiséghez tartozó, más nyelvet beszélő emberek iránt. Ezt mi sem bizonyítja jobban annál, hogy a másság tudomásulvétele csak az olyan társadalmi környezetben vált általánossá, amelyikben jellemző volt a nagy térbeni mozgás. Ilyenek mindenekelőtt a távolsági kereskedők és a hajósok voltak. Ezzel szemben ebben a tekintetben is a leginkább konzervatív a parasztság volt, amelyet leginkább jellemzett a helyhez kötődés.

Braudel könyvében láttam egy ábrát arról, hogy a 17. században három, egymáshoz pár kilométerre lévő francia falu fiataljai milyen távolságból kötöttek házasságot. Kiderült, hogy a négyötödük tíz kilométernél közelebbről, és csak elenyésző hányaduk húsz kilométernél messzebbről választotta élettársát. Ezt is szem előtt kell tartania annak, aki meg akarja érteni, hogyan viselkedtek és gondolkodtak az adott korban a falusi emberek.

A tudás áramlása

Még a közgazdászokban sem tudatosult, hogy az elmúlt ötezer év során az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem, illetve fogyasztás lassan nőtt, de közel sem olyan mértékben, mint az áruk és az emberek térbeni mozgása. Napjainkban még fontosabb volna szem előtt tartani, hogyan nőtt az emberek térbeni mozgása, és hogy ennek sokszorosan gyorsabb fejlődése valósult meg az információk áramlása területén.

Ezer év múlva minden bizonnyal azt tartják majd korunk legfontosabb jelenségének, hogy az információk áramlása, cseréje terén robbanás történt. Ennek köszönhető, hogy az emberi faj történetében mintegy százezer év után minden korábbinál nagyobb minőségi váltás állt be. Eddig az emberiség életét az jellemezte, hogy mindenki lényegében a maga által tapasztalt és megtanult tudásból élt, ezután ennél nagyságrendekkel inkább mindenki a mások tudásából kezd élni. Ez a sommás állítás bővebb kifejtésre szorul.

Korábban az emberek óriási többsége többé-kevésbé ismerte az általa elfogyasztott javak és az általa használt szerszámok eredetét, azok elkészítési módját, az általa felhasznált ismeretek pedig szinte kizárólag a maga tapasztalataiból és a gyakorlatban szerzett tapasztalatokból álltak. Ma minden ember az általa elfogyasztott javak és igénybe vett szolgáltatások, valamint az általa használt szerszámok mögött meghúzódó tudás ezredét sem ismerheti. Ennek illusztrációja: az átlagember által is használt gépkocsi, rádió, televízió, számítógép, telefon mögötti tudásnak még milliomod részét sem ismeri. Nemcsak nem ismeri, de fogalma sincs róla. Ez még a társadalom legképzettebb ezredére is igaz. A legnagyobb tudós sem rendelkezhetik az általa használt javak, szolgáltatások, és az általa használt eszközök mögötti tudás ezredével. Ma természetesnek vesszük, ha fogalmunk sincs az általunk igénybe vett termékek és szolgáltatások mögötti tudásról. Nem gondolunk arra, hogy egészen száz évvel ez előtt még nem így volt. Korunkat megelőzően az emberek nagy többsége csak azzal élt, amit maga is tudott, vagy legalábbis megértett. Gondoljunk arra, hogy az emberi faj életének utolsó egyetlen százaléka előtt is még csak a társadalom néhány százaléka használt olyan luxuscikkeket, fűszereket, amelyek eredetéről fogalma sem volt. Nem ismerte, és nem is volt kíváncsi arra, hogy a drága pénzen megvásárolt selyem, brokát, vagy bors hol és hogyan készül. Jellemző a mondás mögötti mély társadalmi tartalom: "Még azt sem tudja, hogy mi fán terem a bors!"

Talán még jellemzőbb képet kapunk a minőségi változásról, ha az átlagember tudásában, mint egységben fejezzük ki a társadalom összes tudását. Tudás alatt nem a lexikális ismereteket értjük, hanem csupán mindazt, ami a kor embere számára ismert, illetve érhető volt. Például a legtöbb parasztember nem tudott ugyan kenyeret dagasztani, lovat patkolni, de ezek a munkák mégis ismertek, érthetők voltak a számára. Ebben az értelemben:

- A gyűjtögető társadalmakban az átlagos képességű, középkorú ember számára nem volt idegen a társadalom tudásának nagy többsége, ezen belül rendelkezett minden olyan ismerettel, ami számára fontos volt.

- A magas-kultúrák viszonyai között az átlagember ismerete már viszonylag kisebb volt, mert nem ismerte számos speciális technika fortélyait, és főleg nem a kulturális és vallási dogmák és szertartások részleteit. Mindenekelőtt nem tudott írni és olvasni. Az ilyen speciális, kevesek számára ismert tudás birokosai ennek folytán bizonyos monopolhelyzetet élveztek, és vigyáztak arra, hogy tudásuk mások számára elérhetetlen maradjon. Az átlagember azonban a társadalom számára alapvetően fontos gyakorlati tudás szinte egészével még mindig rendelkezett. Ettől kezdve azokat az értelmiségieket hívták polihisztoroknak, akik szinte minden olyan tudással rendelkeztek, ami a társadalom nagy többsége számára haszontalannak látszott. Az ilyenek ugyan szinte mindent tudtak, amit mások közül csak nagyon kevesen, ugyanakkor többségük nem rendelkezett azokkal az ismeretekkel, ami a mindennapi életben alapvetően szükséges volt. Vagyis a tudatlannak bélyegzett ember szinte mindent tudott, amire a megélhetéséhez szüksége volt, a polihisztortudó azonban éppen azt nem tudta, amire a gyakorlatban szüksége lett volna.

- Az átlagember tudása a társadaloméhoz képest kezdettől fogva nagyon lassan, aztán az ipari forradalom óta egyre gyorsabban csökkent. A mai viszonyok között a milliomod részét sem tudja az átlagember a társadalom, az emberek gyakorlati életében hasznosuló tudásnak. Tegyük hozzá, hogy a mai értelmiségi sem áll sokkal jobban e tekintetben.

A jelenkori társadalomban élő ember élete nemcsak abban különbözik a mintegy százezer éve élő elődeitől, hogy sokkal tovább és sokkal jobban él, hanem abban is, hogy alig ismer valamit abból a tudásból, aminek köszönhetően tovább és jobban élhet. Amíg az emberek a saját tudásukból éltek, általában csak az volt életképes, aki mások tudása nélkül is képes lett volna közel úgy élni, mint a másokkal való munkamegosztásban. A mai ember a mások tudását mellőzve egyszerűen életképtelen.

A korábbi társadalmakban szinte mindenki a maga tudásából élt, a jelenkori társadalmakban szinte mindenki a másokéból él. Ennek a változásnak a nagyságához és várható jelentőségéhez képest eltörpül minden, ami az emberi faj előző százezer évében történt. Az egyén mindennapi élete először lett a társadalom nélkül képtelenség.

Az életmód változása

Semmi sem mutatja jobban a társadalom fejlődését, mint az átlagember életmódjának változása. Ennek ellenére a mai fiatalok még a szüleik életmódját sem ismerik, nemhogy az ezer, vagy akárcsak a száz év előttit. Ebből fakadóan nemcsak a történelmi múltat, de a szüleik gyermekkorát, vagy a jelenkor elmaradott világát sem képesek megérteni. A múltról csak romantikus kép él bennük. Nemrég egy akadémikus professzor fejtegette, hogy a gyűjtögető társadalmakban milyen könnyű volt az emberek élete. Közölték: elég volt "naponta két órát dolgozniuk, ráadásul nem tettek kárt a természetben". Én legszívesebben kiküldeném egyetlen hétre a gyűjtögetésből megélni az ilyen ostoba rajongót.

Kezdem azzal, hogy gyűjtögetésből négyzetkilométerenként legfeljebb egy ember élhetett meg, ez is csak nagyon kedvező éghajlati körülmények között. Ehhez az életformához előzőleg a jelenlegi emberiség 99 százalékát ki kellene irtani. A maradék átlagos életkora pedig alig lépné túl a húsz évet. Közben többet éhezne, mint jóllakott lenne. Csípnék a rovarok, félnie kellene a nemcsak a ragadozóktól, de a rá vadászó szomszédjától, aki benne életterének kirablóját látná. Természetesen erről egy kényelemben élő professzornak fogalma sincs, hiszen ennek az életformának ugyan vannak tudományos néprajzi leírásai, akárcsak az emberszabású majmokénak, de azokban szó sincs a leküzdendő nehézségekről, szorongásokról. A realitás megértéséhez elegendő volna tudni, hogy hamar meghaltak, a többségük éhen, és a modern embernél eleve harminc centivel kisebbre nőttek.

A könyvem sokat foglalkozik az utóbbi száz évvel

Ez a könyv az utóbbi harminc évben készült történelmi témájú írásaim esszenciája, amelyeket az újabban írottakkal egészítettem ki. A jelen könyv társadalom-felfogásom több évtizedes alakulásának öregkori összefoglalója.

A társadalomtörténetet a talpára kívánom állítani. A kifejtés lehetett volna sokszorta hosszabb, de a lényeg kifejtéshez talán ennyi is elég.

Magyarázatra szorulhat, hogy aránylag sokat foglalkozom az utóbbi száz évvel. Ez két okkal magyarázom. Nem vagyok hívatásos történész, aki számára a szakmán belül is van kiemelt kor. Felnőtt amatőrként éltem meg 75 évet. Az eseményeknek tanúja voltam, azokat nem történész, hanem sokkal inkább mérnök, közgazdász szemmel néztem.

A történészekkel szemben az időt nem évekkel, hanem az események sűrűségével mértem. Márpedig az elmúlt száz évben fajunk életében több és nagyobb változás történt, mint előtte összesen. Ezért a történelmet is úgy tanítanám, hogy az anyag fele az utóbbi század eseményeinek megfejtésével foglakozna. Ez a száz év ugyanis egészen más törvények alapján alakult. Ebből több tanulság vonható le, mint az előzőből összesen.

Kopátsy Sándor gondolatai

Oldalak

2012. november 9., péntek

2013 februárjában megjelenő TÖRTÉNELEM SZEMLÉLETEM könyből