A NÉPESSÉGNÖVEKEDÉS KÖLTSÉGE

Kopátsy Sándor                  ED                  2012-08-23

A NÉPESSÉGNÖVEKEDÉS KÖLTSÉGE

Nyolcvan éves koromban ismertem fel, hogy a fajunk történetének kulcsát a szaporodási törvényén keresztül lehet megérteni. Ez íratta meg velem azt a könyvet, amiben bizonyítom, hogy az osztálytársadalmak elsődleges feladata volt a túlnépesedés lefékezése. Minden olyan társadalom, aminek a népszaporulata meghaladja a néhány ezreléket, csak osztálytársadalom formában működhet.

Ez a felismerés igazolta, hogy az osztálytársadalom a túlnépesedő társadalom objektív felépítménye. Ebben tehát Marxnak igaza volt. Abban tévedett, amikor az osztálytársadalmon való túllépést elképzelte a nélkül, hogy megszűnne a túlnépesedés. Sőt olyan új társadalmat képzelt el, és akart erőszakkal megvalósítani, amiben még a korábbinál is nagyobb lett volna a túlnépesedés, mivel első feladatai kikapcsolták volna a népesség növekedését fékező eszközöket. Nem gondolta végig, hogy az általa elképzelt szocialista és kommunista társadalom megsokszorozta volna a népesség növekedési rátáját. Ezzel, ha Marx elképzelési szerinti társadalom létre jöhetett volna, még a korábbinál is indokoltabbá válik az osztálytársadalom. Hiszen annak elkerülhetetlen indokoltságát éppen az elviselhetőnél gyorsabb népszaporulat hozta létre.

Azt a tényt, hogy a népesség néhány ezreléknél gyorsabb növekedése elviselhetetlen társadalmi teherrel jár, már fiatal közgazdászként megtanultam. Akkor ismertem meg, hogy a társadalom újratermelési költségei között figyelembe kell venni mind a következő nemzedék költségét, és vagyonát is. Ha növekszik a lakosság, akkor a növekmény felnevelése és vagyonigényének kielégítése nem újratermelés, hanem felhalmozás.

Az egy lakos felnevelése, és öregkori eltartása. Ennek összege a munkaképes korig, és a munkaképes kor utáni évek számának, és az egy laksora jutó fogyasztás bizonyos hányadának a szorzata. Ez a szorzat nagyon változó. A jelenlegi fejlett társadalmakban kialakuló nagyon változik a társadalmi fejlődés és az életmód függvényében.

Felnevelés.

Nagyon változott a munkaképessé válás ideje. A gyűjtögető társadalmakban nagyon korán megtörtént, hiszen a gyűjtögetés számos formája már a gyermekek számára is produktív munkalehetőséget ad. A kisárutermelésben is korán munkára fogták a gyerekeket. Az ipari forradalom első századában még általános volt a gyermekmunka, a 15 éves korú munkaképesség, amit a közgazdaságtudomány máig is használ, elfogadható volt. A jelenkori fejlett társadalmakban pedig jól belenyúlik a 20-as évekbe. Ez is megoldódna akkor, ha a 15 évnél idősebb fiatalok tanulóéveit a szellemi vagyont termelő munkavégzésnek tekintenénk.

Öregkori ellátás.

A 20. század előtt ez még nem volt jelentős, hiszen egyrészt a még egészséges öregek is dolgoztak, másrészt nagyon kevesen élték túl a munkaképességi kort.

Ezzel szemben a jelenlegi fejlett társadalmakban a munkaképes kort túlélők száma, és évei megsokszorozódott. A jelenkori fejlett társadalom a megtermelt jövedelmének jelentős hányadát a munkaképes kort még el nem érőkre, és azt túlélőkre költi. Ez az összeg a népesség növekedése esetében már nem elhanyagolható. Ennek ellenére a közgazdaságtan túlzott súllyal kezeli. Ennél sokkal többe kerül a következő generáció felnevelése, és vagyonigényének kielégítése, amit figyelembe sem vesznek.

A népszaporult felnevelése.

Bármennyire egyértelmű, hogy a népszaporulat növekedése azt jelenti, hogy ezzel arányosan kevesebb jut a megtermelt nemzeti jövedelemből fogyasztásra. Ez azt jelenti, hogy a népesség létszámának változásával arányosan változik az egy lakosra jutó jövedelem. A népesség csökkenése esetén, ezzel azonos arányban nő az egy laksora jutó jövedelem és vagyon. A növekedése estében pedig azonos arányú a csökkenés.

Sem a liberális közgazdászok, sem a nacionalista politikusok nem veszik tudomásul, hogy milyen előnyei vannak a népesség csökkenésnek és milyen hátrányai a növekedésének.

Arról pedig még felméréssel sem találkoztam, hogy mennyivel csökken az egy gyermek felnevelésének hatékonyság attól függően, hogy hány gyermek nevelése közt oszlik meg a szülők anyagi erőforrása és nevelési figyelme.

Márpedig a következő generáció minőségétől, és sokkal kevésbé a számától függ annak várható teljesítménye. A jelenkori közgazdaságtan csökkenő hatékonysága elsősorban abból fakad, hogy nem számol az egy lakosra jutó szellemi vagyon alakulásával. Márpedig minden tapasztalat azt mutatja, hogy a társadalom teljesítménye elsősorban a munkaerejének minőségétől függ. Ez azt jelenti, hogy a társadalom elsődleges célja az egy laksora jutó szellemi vagyon maximalizálása. Ezért mind a politikai, mint gazdasági vezetés elsőrendű feladata a következő generáció minél hatékonyabb felnevelése. Ennek ellenére erre fordít a legkevesebb figyelmet.

Mind a politika, mind a közgazdaságtan a minél több személy felnevelését tekinti céljának. Nem veszi tudomásul, hogy a több szükségszerűen alacsonyabb színvonalat jelent.

A létszámnövekedéssel járó vagonigény.

Közgazdasági személetem változását az indította el, amikor megtudtam, hogy az egy lakosra jutó vagyonigény a nemzeti jövedelem mintegy négyszerese. Ez az ismeretem akkor javult, amikor felismertem, hogy a társadalmi fejlődéssel ezen belül egyre nő a szellemi vagyon aránya.

Azt csak öreg koromban vetten tudomásul, hogy minden térségnek, természeti környezet eltartó képességének van optimuma, amihez közeledve nő, azon túllépve csökken a hatékonyság. Az eltartó képesség optimuma a fejlettséggel arányosan nő. Ma mintegy százszorosa annak, ami a gyűjtögető életmódban volt.

Ennek ellenére fajunk életét szinte folyamatosan a túlnépesedettség jellemezte. Vagyis szaporább volt, mint amennyit a térség eltartó képessége megengedett. A technikai fejlődés egyre inkább lehetővé teszi, hogy egyes térségekben elviselhető, sőt akár előnyös is lehet a túlnépesedése, ha fejlettsége lehetővé teszi, hogy más térségek eltartó képességére támaszkodhasson.

Jelenleg azonban az emberiség létszáma már messze túlhaladta a földünk optimális eltartó képességét, és lényegesen jobbak lehetnének az életfeltételek, ha csak fele, vagy harmada volna a világ népessége. Ez azonban nem új jelenség, hiszen fajunk mintegy ötezer éve túlnépesedési nyomás alatt él. Ez ellen egészen az utolsó, mintegy száz évig viszonylag eredményesen védekezett azzal, hogy maga a társadalom volt a legnagyobb halálokozó. Az emberiség létszáma sokéves átlagban csupán 1-2 ezrelékkel nőtt.

Ez az ötezer éves viszonylagos egyensúly azonban mintegy száz éve felborult, és az óta a népszaporulat megtízszereződött. Az utóbbi száztíz évben a világ népessége négyszeresre nőtt. Ennek ellenére még addig sem jutottunk el, hogy a túlnépesedés tarthatatlanságát felismerjük. Ha felismernénk, akkor is még nagyon messze leszünk attól, hogy a népesség szabályozáshoz nyúljunk.

Egyelőre jelentős előrelépés volna az is, ha azt figyelembe vennénk, hogy minden egy százalékos népesség növekedéshez a nemzeti vagyont is ilyen mértékben kell növelni. Ez már elég volna annak bizonyításához, hogy a néhány ezreléknél gyorsabb népesség növekedéssel járó vagyonigény sem teljesíthető.

A munkára nem fogottak eltartása.

A jelenlegi statisztikai mérési módszer alapján a munkaképes korosztályok 20-40 százaléka nem vesz részt a termelésben. Ezt jelzi, hogy a 15-60 éves korosztályok foglalkoztatása 60-80 százalék között mozog. Ez a szám ugyan lényegesen magasabb volna, ha értéktermelőnek tekintenének a munkaképes korban tanulókat is. Ez annál is indokoltabb, mivel a munkaképes korban a szellemi vagyonuk, vagyis a legfontosabb nemzeti vagyonrész gyarapítóit értéktermelőknek kellene tekinteni.

A makro adatokat ismerve, a modern társadalomban a lakosság nagyobbik fele nem vesz részt az olyan értéktermelésben, amire a társadalomnak igénye, szüksége van. Nemcsak a szellemi vagyon gyarapítását hagyjuk figyelmen kívül, hanem a gyereknevelőket, a háztartásvezetőket is.

Még ezek figyelembe vétele esetén is, a lakosság közel fele nem értéktermelő.

A fentiek ismerete is meggyőző arra, hogy a társadalom munkaerejének minél nagyobb arányú mozgósítása alapvető társadalmi érdek. Ennek azonban még a mérése is megoldatlan. Pedig óriásik a tartalékok.

Még ott sem tartunk, hogy figyelembe vegyük, hogy a foglalkoztatottak mennyit dolgoznak. A jelenlegi nemzetközi versenyben a legfontosabb a Nyugat és a Távol-Kelet teljesítménye. Ezek között a legnagyobb különbség abban van, hogy a foglalkoztatottak mennyit dolgoznak. Ennek a legkönnyebben megfogható mértéke az egy alkalmazottra jutó ledolgozott órák száma. Ez a Távol-Keleten 40-50 százalékkal nagyobb, mint a Nyugaton. Görögországban évi 1500 óra, Dél-Koreában 2300 óra. A nyugdíjba meneteli átlagkor a Nyugaton 60 év alatt van, Japánban 71 év.

Arról nem is lehet találni adatokat, hogy az öregek hány órát dolgoznak itt, és ott. De elég megnézni a riportokat, hogy lássuk, ebben is óriási a különbség.

KÉT ÖRVENDETES ÍRÁS

Kopátsy Sándor                  PP                  2012-08-24

KÉT ÖRVENDETES ÍRÁS

A sorsom nem kényeztetett el abban, hogy a magyar újságok segítettek volna a tájékozódásban. A rendszerváltás előtt csak az jelenhetett meg, amit a hatalom érdekét nem sértette. Az óta pedig szinte csak a kudarcok feletti öröm cenzúráz. Annak van hírértéke, ami a másik politikai tábornak kudarc. Ezért aztán különösen örülök, ha megjelenik olyan is, ami az ország érdeke, a napi politikai érdekek felett áll.

Az elmúlt két napon két ilyen írás jelent meg a Népszabadságban.

Az egyik a magyar sportpolitikáról, a másik a Duna szabályozásról szól.

Ami a magyar sportpolitikát illeti.

A cikket egy olyan illetékes írta, aki az előző kormányok idején a téma egyik felelőse volt. Most, hogy félre van állítva, kifejtheti a véleményét. Tekintettel arra, hogy a jelenlegi kormánynak a sikeres olimpiai szereplésük feletti indoktalanul nagy lelkesedését lohasztja le, nyilvánosságot is kapott.

Azzal, amit leírt, tejesen egyetértek. Egyetértettem már 1936-ban is. Az ország politikai elitje nacionalista céljai érdeke alá rendeli a sportpolitikát. Ez jellemezte mind a két világháború között az úri középosztály, mind a bolsevik megszállás alatt a Rákosi és a Kádár rendszerét, mind a rendszerváltás utáni politikát. Rendszerek változhatnak, az ország nacionalista sportpolitikája marad.

A sport mindig érdekelt. Tizenévesen a sport mindennél jobban érdekelt. Társadalomtudósként megtanultam, hogy a sportpolitikai az egyik megbízható mutatója annak, milyen a társadalom. A politikai hatalom ugyan a saját ideológiájához alakíthatja a társadalmat, de abban közös, hogy a cirkusz kell a tömegeknek.

1936-ban a berlini olimpia a fasizmus reklámja volt. Már akkor is tudtam, hogy a mi rendszerünk sokkal könnyebben idomul a fasizmushoz, mint akár a liberális demokráciához, akár a baloldalisághoz. Ebből a szempontból szelektálta az olimpiára küldött sportolókat. Nemcsak a zsidókat hagyta itthon, hanem még az is elvárta, hogy aki ki kar menni, a nem magyaros hangzású nevét cseréje le.

A sportban az a lehetőséget kereste, a testkultúrát abban látta, hogy a fiukból jó katonák legyenek. Már ekkor nyilvánvaló volt, hogy két táborra szakad a világ, demokratákra és antidemokratákra.

A nyugati demokráciák már a tömegsportokra, arra is a piacon keresztül koncentrálnak. A Nemzetközi Olimpiai Szövetséggel az volt a bajuk, hogy túl komolyan veszik az amatőrséget. A piac számára legfontosabb sportok jelentős hányada nem is szerepelhetett az olimpiákon. A piac azonban cirkuszt, gladiátorokat akar.

Az antidemokráciák, akkor már ez fasizmus formájában virágzottak, a sportban a nemzeti tudat erősítésének eszközét látták a versenysportban. Azt Hitler kezdte, Sztálin folytatta, mi voltunk az összekötők, és a kelet-németek a legjobb tanítványok.

Többször leírtam, hogy a Trianon utáni magyar sportpolitika, rendszertől függetlenül, a minél több érem a minél kisebb költséggel elvre épült. Ebből az következik, hogy az a mi nemzeti sportunk, amit a piac nem érdekel, mert a tömegek nem űzik, és nem nézik, ezért a piac sem karolja fel.

Annak örültem, hogy ezt, finomabban fogalmazva, egy félreállított sportpolitikus végre leírta.

A Duna-politikánk.

Történészként azt hirdettem, hogy a Nyugathoz való ezer éves közeledésünk fő akadálya az volt, hogy a Nyugat felé nem volt hajózható. Mi csak a nálunk is kevésbé fejlettek felé orientálódhattunk.

Ezért jelentett a számunkra a vasút, a Nyugathoz való közeledést. A vasútnak köszönhettük, hogy polgáraink, és áruink tized annyi idő alatt és költséggel juthattak Nyugatra. Ez a közelség az olcsó gabonának még mindig elviselhetetlenül drága volt. Ehhez az olcsó vízi útra lenne szükségünk. Ennek létrehozása érdekben szükséges műtárgyak 90 százalékát létrehozták a németek és az osztrákok. Örültem, amikor Csehszlovákia felvetette a szlovák-magyar szakasz kiépítését. Már félig készen voltak a művek, amikor az országunk visszanyerte a szuverenitását, amit arra használt, hogy felrúgjuk a szerződéseket.

Húsz éven keresztül változtak a kormányok, de nem csökkent azok nacionalizmusa. Görcsösen ragaszkodunk egy alig száz kilométeres gyorsfolyású szakaszhoz, aminek egyetlen zsilipes gát elég volna a hatékony használhatóságához, de mi meghajolunk a politikai tekintetben súlytalan zöldek hisztériájához.

Annak ellenére, hogy semmi reményem nincs az észre-térésünkre, mégis örültem az írásnak.

Ilyenek az ország sorsáért aggódóknak az örömei.

NÉHÁNY KIEGSZÍTŐ GONDOLAT A VÍZGAZDÁLKODÁSHOZ

Kopátsy Sándor              PA                      2012-08-27

NÉHÁNY KIEGSZÍTŐ GONDOLAT A VÍZGAZDÁLKODÁSHOZ

I.

Német mintaüzemet is keresni kell a bemutató gazdaságok közé. Ennek több oka van. Egyrészt a német zöldség és gyümölcspiac a legfontosabb nyugati export, másrészt kitűnő bemutató gazdaság a piacról kiszoruló német napelem gyártás számára. A kontinentális, meleg és napos öntözéses kertészet vízigénye éppen a meleg, napos nyári hónapokban igényli az energiát. Sok víz felemelésére akkor van szükség, mikor a napelemek csúcson járnak.

A német mintaüzem a német zöldség és gyümölcspiacra való betörés szempontjából is fontos.

II.

Kínai napelem gyártót is fel kell kérni a bemutató üzemek közé. Számukra fontos volna az európai piacon való bemutatkozásuk.

III.

A halgazdaságok mintaüzemét vietnámiakra bíznám. Ma Vietnámban dübörög a haltermelés technikai forradalmának bevezetése. Az utóbbi tíz évben átlag 15 százalékkal nőtt a haltermelés. A leggyorsabban a világon.

Ehhez adottságot jelent számunkra, hogy több száz vietnámi agrármérnök végzett a magyar egyetemeken. Ezek közül minden bizonnyal, több tucat olyan is van, aki képzettségét a haltermelésben hasznosítja. Ezek közül kellene meghívni néhányat, hogy átadják tapasztalataikat.

IV.

Izraelből keressünk olyan beruházót, aki kibuc-szervező gyakorlattal rendelkezik. Az izraeli kibucok páratlan sikert értek el a képzetlen munkaerő belterjes mezőgazdasági kollektívák alakításában. Ezen belül a vízzel való takarékosságban is elsők. A cigányság foglalkoztatásában ugyanis döntő szerepe lenne abban, hogy a maguk közösségében boldogulhatnak.

V.

Hollandiából olyan öntözéses kertészeti beruházást kell hozni, amelyik Kenyában afrikai képzetlen munkaerővel folytat világszínvonalú virágtermelést. Hollandia nemcsak üzemeltetési és technikai ismereteket hozna be, hanem kezükben van szinte az egész európai virágpiac. Számukra aranybányát jelentene a kontinensen való virágtermelés.

- - - - - - -

A fenti ötletekkel meg kell keresni a Külügyminisztériumot. Az érintett országok számára új lehetőséget jelentenének az ilyen ajánlatok.

A zsidóság 20.századi történetéhez

Kopátsy Sándor                   EH                 2012-08-22

A ZSIDÓSÁG 20. SZÁZADI TÖRTÉNETÉHEZ

A jelen írás, nem a zsidóság 20. századi történetét akarja bemutatni, hiszen nyugati kultúra történelmében ennek a népnek van a leggazdagabb történelme. Csak néhány, a Nyugat további történetére jelentős hatású, a 20. századi adatot elemzek.

1900-ban 11.5 millió zsidó élt a világban, jelenleg 13.6 millió. Közel ötödévvel többen. Ez meglepőnek tűnik, mivel a nácizmus mintegy harmadukat pusztította el. Ha ez nem történik meg, mintegy 18 millióan volnának. A zsidóirtás ellenére úgy gyarapodott a létszámuk, mint általában a nyugat-európai államoké.

A következő 40 éven, a második világháborúig, a zsidóság nagyon gyorsan szaporodott, a létszámuk elérte a 17 milliót. Ez a számuk azonban a háború végére közel 5 millióval csökkent. A következő hatvan ében aztán 2 millióval nőtt.

A globális számuknál sokkal jelentősebb a térbeni átrendeződések.

1900-ban a világ zsidó népességének négyötöde Európában élt. Ma egyötöde sem.

1990-baan az európai zsidóság azonos arányban élt a nyugati keresztény és a pravoszláv keresztény országokban. Tizeded az Egyesült Államokban.

Már itt bele ütközünk abba a problémába, hogy a zsidóság nagyon heterogén kultúrájú, csak közös vallású nép volt 1900-ban, és maradt ma is.

1900-ban a zsidóság fele élt a Nyugat puritán népei között, négyötödében Nyugat-európában és ötödében az Egyesült Államokban, és a kor legfejlettebb, leggazdagabb, legiskolázottabb etnikuma volt. A kelet-európai kultúrában élt a zsidóság mintegy 40 százaléka. Ezek átlaga ugyan sokkal kevésbé volt gazdag és iskolázott, mint a nyugatiak, de ennek ellenére nagyon gyorsan fejlődő élcsapatnak számított.

A Közel-Keleten és Észak-Afrikában, alig 1 millió zsidó élt. Ezek anyag és kulturális élete alig tért el a befogadó országokétól.

A vallási tekintetben magát erős közösségként megélő zsidóság tehát három, egymástól nagyon eltérő civilizációs szinten élt. Ha 1990-bam a fejlett nyugati államokban élő zsidóság átlagos iskolázottságát és vagyonát 100-ak vesszük, ez jelentette a létszámuk felét, a kelet-európai zsidóság 50, a mohamedán világban rekedteké 10 lehetett. Ezek a számok vitathatók, csak arányokat igyekezek velük jelezni.

A következő negyven évben, mind a létszámuk, mint színvonaluk aránya óriási változáson ment keresztül.

A puritán Nyugaton élő zsidóság létszáma és aránya viharosan növekedett. Ezen belül Nyugat-Európában csökkent a számuk, Észak-Amerikában pedig megsokszorozódott. 1939-ban a puritán, demokratikus és gazdag Nyugaton élt a 17 millióból 10 millió. Ezek kétharmada Észak-Amerikában. Ez lett a legtöbb zsidót befogadó kontinens. Ekkor még nem sokkal kevesebb zsidó élt a Szovjetunióban és a Balkánon.

A második világháború végére aztán dráma átrendeződés történt. 1948-ban a világ zsidóságának fele már Észak-Amerikában élt. De ennél is fontosabb, hogy az egyetlen szuperhatalom garantálja a zsidó állam biztonságát. Az amerikai zsidóság pedig példátlan anyagi és erkölcsi támogatást jelent a sok gonddal küzdő zsidó államnak. Izrael sikerének az alapja azonban a Nyugatról történő bevándorlók elképesztő hatékonysága.

A zsidó állam előbb a nyugati keresztény Európa zsidóságát fogadta be, aminek gazdasági dinamikája lehetővé tette az ortodox keresztény kultúrában élő zsidók többségének a befogadását is, ami nem volt ugyan problémamentes, de megoldhatónak bizonyult.

2010-ben már a világ zsidóságának közel fele Izraelben él. Ennyi él Észak-Amerikában, a nagy többségük az Egyesült Államokban. Ma már a világ zsidóságának 81 százaléka e két államban él. 80 éve még száz százaléka élt sok tucat országban néhány százalékos etnikai kisebbségként. Még meggyőzőbb a tény, hogy a zsidósság tizede sem él olyan országban, ahol a befogadó ország antiszemitizmusától félni kellene. De az a félem ugyan indokolt, de alaptalan, mert a jelenkori világ nem fogadja be az antiszemitizmust. Nincs olyan állam. amely számára nem jelentene elviselhetetlen veszélyt a nyílt antiszemitizmus.

Kétezer év után a zsidóság először került olyan helyzetbe, hogy nem kell az üldözéstől félnie.

Jelenleg Izraelt nem az iráni atombomba veszélyezteti, hanem a saját ortodox hittestvérei.

Izrael állam egyedüli csodája a világnak. Bizonyos tekintetben az volt kétezer évvel ezelőtt is, de akkor még nem a világcsodája. A világ egyik legfejlettebb etnikumából, egy üldözött vallás híveinek felét összefogó vallási állam lett. Az elképzelhető, hogy a vallások zsidók létrehoznak egy kis zsidó államot az őshazájuk térségében, de az nem, hogy ebbe költözik a zsidó etnikum fele, és létének garantálása a zsidóság egészének megkülönböztetett feladata lesz. Ehhez arra az iszonyatra volt szűkség, amit velük szemben a náci fasizmus elkövetett. Csak egy ilyen példátlan csapás lett képes a csodára.

A második világháború előtt a zsidóság négyötöde Európában élt, és minden befogadó országban, mind a számában, mind iskolázottságában, mind jövedelmében a befogadó népeknél gyorsan gyarapodott, a társadalmi és gazdasági fejlődés motorja lett. Ráadásul gyorsan asszimilálódott. Ha a befogadó társadalmak irigysége nem szül antiszemitizmust, ha a társadalom érdekének megfelelő bánásmódban élnek, talán száz év múlva, nem messze a jelenkortól nem is tekintik magukat etnikumnak.

Nem kell nagy fantázia annak megértéséhez, hogy a jelenhez hasonló állapotuk nem jöhet létre.

Európa népei, mindenek előtt a Rajnától keletre, és az Alpoktól északra sokkal lassabban polgárosodtak, iparosodtak, váltak volna tőkés osztálytársadalommá, ha nincsen zsidóságuk. Az még megérthető, de nem megbocsátható, hogy e térség társadalmaiban a nehezen polgárosodó, tőkéssé váló uralkodó osztály elhiszi, hogy ők lettek volna a tőkés polgárok, ha a zsidóság nem kaparintja el előlük a lehetőségeket. Ezt az ostobaságot nemcsak a fél-feudális réteg hitte el, hanem a kispolgárság küszöbére érkező nép többségével is elhitette.

Száz évvel később, tehát közel a mában azonban már nem tőkés osztálytársadalmat, hanem a minőség, a tudás társadalmát építjük. Ebben a folyamatban már sokkal nehezebben volna elhitethető, hogy a zsidóság vette el az államalkotó etnikumtól a képzettség hatalmát. A szegény könnyebben elhiszi, hogy tudna gazdag lenni, ha vagyona volna, mint a lusta és buta, hogy okos lehetne.

A zsidóság relatív, az átlaghoz viszonyított társadalmi értéke a zsidókat üldöző országban, annál nagyobb volt, minél elmaradottabb volt a polgárosodásban. Egyelőre fel mérni sem lehet, hogy hol, mekkora társadalmi veszteséget okozott, és továbbra is okoz a zsidó etnikumuk elvesztése. A magyar társadalmi viszonyokat jobban ismerve, becslésem szerint, az országban az egy lakosra jutó jövedelem legalább harmadával magasabb volna, ha megtartjuk a mintegy 6 százalékos zsidó kisebbséget. Joggal feltételezhető hasonló veszteség az utódállamokban és Lengyelországban. Az is valószínű, hogy ez a veszteség még generációkon keresztül inkább nő, mint csökken.

Azt is csak a saját életem tapasztalati alapján mondom, hogy a zsidóság asszimilációja mára sokkal előbbre tartana.

A zsidóság és a zsidó állam jövője.

A zsidóság jövője biztosítottnak látszik. A zsidó államét azonban nem látom ilyen szilárdnak.

Egyrészt a kétségeim abból is származna, hogy a történelemben nem volt még hasonlóra példa. Igaz, hogy arra sincs, hogy egy másik, ilyen anyai ágú örökségre épülő vallás fennmaradhatott. Számomra a vallás ilyen jelentősége egyre jobban kopik. A zsidóké is csak azért maradt meg, mert a Közel-Keleten és Észak-Afrikában a befogadó társdalommal együtt befagyhatott, azaz nem fejlődött. A Nyugaton azonban nagyon termékenynek mutatkozott. A példátlan üldözést nemcsak átélte, de a megmaradtak generációkra összekovácsolódtak. A befogadó társadalmak érdekének megfelelő bánásmód mellett gyorsan asszimilálódtak volna. Szerintem, végső soron ez várható a demokratikus államokban, az Egyesült Államokban is. Ahol nincs gettó, ott törvényszerű az asszimiláció. A zsidóságnak a demokráciákban élő, legfejlettebb felére az a sors vár. Ezt legfeljebb a zsidó államért való indokolt aggódás lassítja.

Ami Izrael állam jövőjét illeti.

Amennyire érthető, hogy az üldözésük után a kétezer éve otthagyott államuk térségébe vándoroltak, annyira látni kell azt is, hogy racionálisan kedvezőtlenebb helyet aligha választhattak volna.

Politikai darázsfészekbe települtek. Az arab világ magát a legjobban megértve érző kultúra, amiben nem a józanész, nem a racionális érdek, hanem az érzelem, a düh mozgatja az eseményeket. Ezt Izrael nem képes kezelni. Nemcsak képtelen, de képtelenség is. Izraelnek nincs más lehetősége, mint az Egyesült Államok védelmére berendezkedni. Ez ugyan nem azt jelenti, hogy nem tesz példátlan erőfeszítéseket arra, hogy minden katonai támadást visszaverjen. Erre azonban nem lehet százados távlatokban építeni. Ez nem biztos, hogy száz év múlva is úgy számíthat Izrael az amerikai zsidóságra, mint jelenleg.

Izrael állam problémája azonban elsősorban belső.

A közös vallás mögött nagyon eltérő kulturális, és még nagyobb színvonalkülönbség van.

Az államot működető motort a vallását ugyan tisztelő, de nem vallásos, nyugati kultúrájú zsidóság teszi ki a lakosság negyven százalékát. Ezek aránya azonban gyorsan csökken. Ezek természetes szaporodása negatív, és jelentős bevándorlási növekedésre nem számíthatnak. Az ortodoxok természetes szaporodása 2 százalék, a nők mintegy 2.5 szülést vállalnak. A fenyegető veszélyt az alig 6 százalékos ortodoxok jelentik. Ezeknél a gyermekvállalás 5-6 között mozog. A felzárkóztatásuk nagyon drága és lassú.

Ki fog derülni, hogy a közös vallás nem lehet tartós társadalmi kapcsolat, ha mind a kultúra, mind a civilizáció nagyon eltérő. Ennek is a gyenge pontja a szélsőségesen eltérő népszaporulat, a munkához, tanuláshoz való hozzáállás.

Egyetlen reményt a zsidóság utóbbi százötven éves története táplálhatja. Azt sem lehet megérteni, ami ez idő alatt történt.

A jelenkori népvándorlás

Kopátsy Sándor               EH                    2012-08-20

A JELENKORI NÉPVÁNDORLÁS

Alig kap figyelmet a tény, hogy jelenleg évente több ember kötözik az egyik országból a másikba, mint valamikor száz év alatt. Igaz, hogy az óta megsokszorozódott a világ népessége, tehát aránylag nem olyan nagy a változás. Ennek ellenére most is történelemformáló hatása lesz.

A történészek alig hangsúlyozzák a két Amerikába való kivándorlás, hogyan hatott Európa történelmére. Meggyőződésem szerint, Európa története egészen másként alakul volna, ha az élettere nem nő meg tízszeresére. Közel fél évezreden keresztül Európa kifelé rajzott, a második világháború óta befogadó lett. Ennek a befogadásnak még nagyobb lehet a következménye.

Európa 20. századi történelmének egyik jelentős eseménye volt a második világháborút követő években az Alpoktól északra a mediterrán, a balkáni, az észak-afrikai és török bevándorlók megjelenése a nyugat-európai ipari államokban. Ennek sebessége meghaladta az amerikai és ausztráliai kivándorlásét. A következménye sokkal inkább negatív, mint pozitív lett. A fejlett és gazdag puritán Nyugat-Európa nehezen asszimilálódó és a befogadónál gyengébb munkaerőt importált.

Közben azonban kiderült, hogy a bevándorlási kínálat sokszorosa a befogadó képességnek, és az átlaga nem üti meg a kívánt mértéket.

Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a befogadó állam átlagosánál jobb munkaerő a legjobb import, a gyengébb minőségű pedig a legrosszabb. A kibocsátó állam számára pedig fordítva, a jó munkaerő kivándorlása a legnagyobb veszteség, a gyenge minőségű elveszése pedig óriási nyereség. Mivel a befogadó válogathat, a kivándorló országa pedig nem képes megakadályozni, a világgazdaságban a munkaerő államok közti mozgása lesz az egyik legnagyobb differenciáló hatás.

A klasszikus közgazdaságtan a munkaerőt még úgy kezelhette, hogy ez olyan áru, amelyik alig játszik szerepet a nemzetgazdaságban. Ráadásul Nyugat-Európát a 20. századik a túlnépesedési nyomás jellemezte, csak előny származott a kivándorlásból. Ezért aztán nem is akadályozta a kivándorlást, pedig akkor még lehetett volna. Ma már nem lehet.

Ezek a gondolatok fényében olvasom, hogy a múlt évben, az Egyesült Államokba több ázsiai, többségében kínai vándorolt be, mint hispániai, azaz mediterrán latin. Eddig nem értettem, hogy miért engedett be, illetve tűrte a beszökését évente mintegy félmillió többségében képzetlen személyt. Vagyis olyan munkaerőt, aminek az értéke a befogadók átlagánál alacsonyabb volt. Ezt ugyan magyarázta a kaliforniai kertész ágazat képzetlen, de olcsó munkaerőigénye, de az alacsony hatékonyságával nem lehetett dicsekedni.

Ma olvasom az újságban, hogy 2010-ben először fogadott be az Egyesült Államok több ázsiait, mint latin-amerikait.

Amerika a második világháború óta egyre inkább szűrte az európai bevándorlók minőségét. Az ázsiai bevándorlást a koreaiak és a vietnámiak kezdték. Nagyon beváltak. Kínából a bevándorlás csak később vált jelentőssé.

A nyolcvanas években már köztudottá vált, hogy a kínai bevándorlók kiemelkednek, iskolázottságban elérik az angolszász, puritán etnikumot. Mégis negyedszázadnak kellett eltelni, hogy a kínai lett a legnagyobb befogadott etnikum.

A nagy többségük városi lakos lesz. A többségük a kiskereskedelemben kezdi. A gyermekeinek többsége diplomás lesz. Egyáltalán nem veszélyeztetik a tartósan munkanélkülieket, mert azoknak való munkákat eleve nem is vállalnak.

Ha majd egyszer valaki kiszámolja, mennyibe került az évi félmillió mexikói beengedése, és mennyi haszonnal jár ugyanennyi kínai befogadása, ki fog derülni, hogy az előbbit le kell állítani, az utóbbit pedig kétszeresére kell növelni.

A közgazdászok az Egyesült Államok és Kína szuperhatalmi versengésétől félnek. Én az összeborulásukban reménykedem. A kínai diaszpóra lesz a jövő élesztője. Kínában, illetve Kelet-Ázsiában egy milliárd olyan ember él, aki bárhova kerül a világba, ott az élesztő szerepét fogja játszani.

Ezt a jóslatomat ugyan nem érem meg, de látom a jeleit. Nekünk európaiaknak, különösen Európának a Rajnától keletre élő térségében tudatosítani kellene, hogy számunkra a motort a zsidó diaszpóra jelentette. Ez a térség a vasúthálózat kiépülése után gyorsan közeledett a fejlett Nyugathoz. Erre csak a zsidó kisebbség szerepvállalása tette képessé. A Hitler uralomra jutását megelőző közel száz év történelmének alakítói a zsidók voltak. E kor orosz, lengyel, vagy magyar történelmét nem lehet megérteni, a zsidó kisebbség szerepe nélkül.

Azzal a zsidó történészek is adósak maradtak, hogy minek volt köszönhető, hogy ebben a térségben a zsidóság ilyen kiválóan vizsgázott.

Mivel magyarázható, hogy az államát elvesző zsidóság csak Európa keleti felén vált a világ legfejlettebb, legiskolázottabb, a leggazdagabb, a tudományokban és a művészetekben legsikeresebb etnikuma?

Ennek az elűzött, kiirtott zsidóságnak a sikere Észak-Amerikában és Izraelben folytatódik tovább. Arról nem olvastam, hogy mit nyert az Egyesült Államok azzal, hogy befogadta az Európából elűzött zsidókat, pedig nemcsak a háború megnyerésében, de a tudományos szuperhatalmi státuszában is fontos szerepük volt.

Izraelben csodát értek el, de a saját ortodox hittestvéreikkel szemben nehéz lesz győzni.

Európa keleti felének a legnagyobb vesztesége, hogy a 20. században elvesztette a zsidó etnikumának szinte az egészét. Nehéz elképzelni, hogy hol tartana ez a térség, ha megtartotta volna a zsidóságát.

A kínai diaszpóra a 20. század második felében játssza azt a szerepet, amit a zsidóság száz évvel korábban játszott száz évvel korábban.

Kedvet beszélünk arról, hogy mint ért el a Kínai diaszpóra Szingapúrban. Ötven év alatt a periféria státuszából a világ egyik leggazdagabb városállama lett.

Hong Kong csoda lett, és maradt akkor is, amikor a szegény Kína részévé vált.

Arról sem beszélünk, hogy Tajvan megelőzte Japánt.

Harminc éve pedig a fergetegesen fejlődő közel másfélmilliárd lakosú anyaországuk erejére is támaszkodhatnak.

Mindezt most azért írtam le, mert az évente félmillió kínait befogadó Egyesült Államok is felébred. A zsidókat tát karokkal fogadó a kínaiakat is tárt karokkal fogadóvá vált.

Magyarországon öntözni kell

Kopátsy Sándor                 PA                   2012-08-23

MAGYARORSZÁGON ÖNTÖZNI KELL

Sokáig, történészként azt tartottam a legfontosabb előismeretnek, hogy a Kárpát Medence legnagyobb hátránya, hogy nem volt a Nyugat felé vízi útja.

Öreg koromra még ennél is fontosabbnak tartom, a jelenlegi ország területének sora szempontjából, a két gazdaságföldrajzi adottságát.

1. Az árvizek esetén, sok rendezetlen víz tette hasznosíthatatlanná a Tisza völgyének jelentős hányadát.

2. A kontinentális éghajlatunk a kívánatosnál sokkal kevesebb, és szélsőségesen ingadozó csapadék következtében az eleve kis termés mennyisége is széles határok között ingadozott.

Ad. 1. A hegyekből lefolyó vizek áradásai mocsarakká változtatták a szántóföldi művelésre alkalmas terület mintegy hatodát. Ezt a problémát ismerte fel Széchenyi István kezdeményezésére megoldották a Tisza szabályozását. Ennek köszönhetően a 19 század végére az ország jelenlegi területének eltartó képessége mintegy hatodával megnőtt.

A Tisza szabályozása azt jelentette, hogy az ország határainak megváltoztatása nélkül, hatodával nagyobb lett.

Ad. 2. Az Alföld kontinentális éghajlata ugyan bőséges napsütést adott, de ehhez viszonyítva a száraz levegő és a kevés alig 6-600 milliméteres, és nagyon széles határok között ingadozó csapadék mellett nagyon ingadozott a termés.

Európa legkedvezőbb mezőgazdasági adottsága Németalföld, Franciaország és a Po völgye. Ebben a térségben eleve mintegy 50 százalékkal nagyobb a csapadék, és a párásabb levegőnek köszönhetően sokkal kisebb a párolgás, és sokkal kisebb az évek közti ingadozás.

Az Alföldön tehát 1000 milliméteres éves csapadék, és az átlaghoz képest sokkal kisebb kilengés volna az ideális. Ennek elérése esetén mintegy háromszorosára volna növelhető a hozam. Ez azt jelentené, hogy az ország területének a nagyobbik felét megháromszoroznánk. Más szavakkal, az ország mezőgazdasági kapacitása, vagyis redukált szántóban kifejezett területe akkora lehetne, mint a Trianon előtti országé volt.

Ehhez járul az időszerűség.

Jelenleg nincs az ország előtt nagyobb feladat, mint az 1 millió munkahelyteremtés, vidéken és nagyrészt képzetlen munkaerő számára. Ez még tíz év alatt sem oldható meg más gazdasági ágazatban, mint az öntözéses kertészkedésben.

MIST

Kopátsy Sándor                 PG                   2012-08-22

MIST

Mexikó – Indonézia - Dél-Korea - Törökország

Ezt a négy országot is a Goldman Sachs elnöke találta ki, ahogyan sokkal korábban a BRIC csoportot, Brazília, Oroszország, India és Kína csoportot. Az utóbbiról már több alkalommal kifejtettem, hogy nem összeillők, a sorsuk nagyon eltérő módon alakult, és még ennél is eltérőben fog alakulni. A BRIC országok közül csak Kína lehet képes a felzárkózásra. A másik három nem. Brazília és India esetében mind a gyors népszaporulat, mind a kultúra eleve kizárja a felzárkózást. Oroszország esetében csak a kulturális előfeltétel hiányzik.

A MIST négyesből is csak egy az ígéretes, Dél-Korea. A másik háromnál mindkét előfeltétel hiányzik: elviselhetetlenül gyorsan szaporodnak és nem megfelelő a kultúrájuk.

Dél-Korea sikere már bizonyított. Mindkét előfeltétel szilárd. Nem szaporodik a népesség, és konfuciánus a lakosság viselkedése. Rá ugyanaz fennáll, amit már Japán, Tajvan, Szingapúr és Hong-Kong bizonyított, és Kína is bizonyít.

A másik három ország gazdasági növekedése ugyan gyors, mégsem képes az egy laksora jutó jövedelmet, vagyont az átlagosnál jobban növelni. A foglalkoztatási tárájuk és a felhalmozásuk romlik.

Mexikó a sikeres felzárkózás egyik feltételének sem felel meg.

- A gyorsan növekvő lakossága számára nem lehet képes elegendő munkaalkalmat biztosítani.

- Miért éppen Mexikó lenne az olyan latin-amerikai ország, amelyik felzárkózik?

India eleve túlnépesedett birodalom, ahol az évi közel 20 milliós népesség növekedéssel sem a munkahelyek, sem a vagyon növekedése nem képes lépést tartani. Ehhez járul, hogy a birodalom sem gazdaságföldrajzi, sem kulturális, sem nyelvi egység. Nem utolérni, de még egyben marni sem lesz képes.

Törökország ugyan a közel-keleti társégben talán a legkevésbé reménytelen, de reménytelen.

Ennek a másik oka a gyors a népesség gyors növekedése.

Elég volna, ha a politikusok és közgazdászok gazdasági növekedést nem az országra, hanem egy lakosára vetítenék. Ebben a mértékben Dél-Korea lenne az egyik első a világon, a másik háromról pedig kiderülne, hogy nem felzárkózók, hanem lemaradók.

Két évtized óta egyre általánosabb lett a Nyugaton az a nézet, hogy a gazdaságpolitikát a pénzügyi szektorra, mindenek előtt a bankárokra kell bízni. Ezt a tévhitet leleplezi, hogy a bankárok előrelátó képessége sem megbízható.

Ennél az írásnál azonban ezerszer nyomatékosabb bizonyítvány a jelenlegi pénzügyi vállság. 

Kegyetlen igazságok

Kopátsy Sándor                EH                    2012-08-17

KEGYETLEN IGAZSÁGOK

Öreg koromra megértem, hogy a saját korát senki nem láthatja reálisan. Annak ellenére, hogy a háborút követő 45 évet az élet sűrűjében éltem meg, és magamat nemcsak akkor, de utólag is tárgyilagosnak tartottam. Most látom be, hogy én sem voltam tárgyilagos. Most már sokkal megértőbben látom.

Számomra egyre javul a bolsevik évtizedek mérlege. Ezzel szemben a hivatalos vélemény egyre feketébb lesz. Ezt érezve állítom röviden össze a kor reális mérlegét.

A két háború közti magyar történelmet akkor, bentről is történelmünk leggyászosabb, a Nyugathoz legkevésbé közelinek láttam, de most, hogy egyre szebbnek festik, még elutasítóbb lett a véleményem. Ugyanakkor, a hivatalos kép egyre sötétebb lesz, én pedig egyre eredményesebbnek látom.

A tisztábban látás érthető. Egyrészt a nagyobb távolságról jobban megítélhető a fontos és lényegtelen közti különbség, másrészt, aki nem butul meg, öregen bölcsebbé válik.

Mint az elmúlt hetven év felnőtt tanúja megtanultam, hogy minden rendszer annyit ér, amennyire biztosítja a munkából való megélés lehetőségét. Ez ifjúkoromban azt jelentette, hogy mindenkinek legyen munkával szerezhető jövedelme, a városokban bérmunkája, a falvakban földje. Akkor arról nem is álmodhattunk, hogy mindenkinek havi jövedelme, nyugdíjas állása lehet. Ezért aztán számomra a gyökeres földreform volt az elsődleges politikai cél.

A két háború között Magyarország volt Európában az arisztokrácia fél-feudális nagybirtokainak az országa. Ebből vált a földreformnak köszönhetően Európa olyan országa, ahol még a modern farmok számára kívánatos méretű birtok sem maradt, és egy falusi lakosra sokkal kevesebb jutott, mint amiből boldogulni lehetett volna.

Sem akkor, sem most nem vettük tudomásul, hogy a falvak lakosságának legfeljebb ötöde számára juthatott volna annyi föld, amiből farmerek lehettek volna. Mint parasztpárti, utólag szégyellem magam, hogy nem ismertük fel a tényt, hogy a falvakban ötször annyian élnek, mint amennyi munkaalkalmat, jövedelmet nekik megálmodtunk.

Csak öreg koromban láttam be, hogy a mi politikánk kulcsa már akkor is csak olyan program lehetett volna, hogy a falusi lakosság négyötödének a mezőgazdaságon kívül teremt munkaalkalmat, jövedelmi forrást. Azt, hogy a falusi nép ügyének apostolai tévedtek, a rendszerváltás után sem ismerték fel. A Kisgazdapárttal szövetkezett Demokrata Fórum, vissza akarta állítani a kisparasztok országát, és mintegy másfélmillió vidéki lakosnak számolta fel a bérmunkából való megélés lehetőségét.

A rendszerváltásról ma is az a hivatalos vélemény, hogy sikeres volt, holott felszámolta a bolsevik rendszer legnagyobb örökségét, hogy nemcsak mindenkinek volt munkája, de még üldözte is azt, aki nem élt ezzel a lehetőséggel. A foglalkoztatás tekintetében visszakanyarodtunk a két háború közti társadalom útjára. Negyed százada katasztrofális a vidéken élő, nagyrészt képzetlen lakosság foglalkoztatása. Ezen a jelen kormány azzal akar segíteni, hogy megígérte, tíz év alatt teremt egy millió új munkahelyet. A cél elérést reálissá tevő koncepciója azonban még nincsen.

Ennek ellenére az illetékesek értetlenül nézik, hogy a vidéki lakosság többsége számára ma is vonzó a bolsevik rendszer Kádár alatti formája.

Pedig a 20. század egyik nagy történelmi tanulsága, hogy a társadalom többsége számára a legvadabb diktatúra is elfogadottabb, mint a tartós munkanélküliséget teremtő tartós munkanélküliség. Ezt Hitler és Sztálin tudta, a liberális polgárság azonban nem hajlandó tudomásul venni. Számukra a több párt veszekedése, a sajtó, a jegybank szabadsága fontosabb, mint a foglalkoztatás magas szintje. Aztán csodálkoznak, amikor cserbenhagyták a szavazók.

Egyre több módszert, amit ostobaságnak tartottam annak idején, a jelenleginél kevésbé rossznak tartok.

Túlzott iparosítás. Negyven éven keresztül mindig azok pártján voltam, akik a tervezettnél lassabb növekedést tartottak jónak. Ma már látom, hogy az a politika, amelyik nem a reálisnál nagyobb célokra mozgósít, nem érheti el a társadalom érdekének megfelelő foglalkoztatási szintet. Akkor csak azt láttam, hogy forrás-, és munkaerőhiányt teremt, rontja a munkafegyelmet, csökkenti a munkaerő javának érdekeltségét, a gyenge munkaerőt nem kényszeríti kellő teljesítményre, inflációt kelet.

Ez ugyan mind igaz, de nem mértem fel, hogy az alacsony foglalkoztatás sokkal többet ront a társadalom teljesítményén, mint a munkaerő mesterséges hiánya. Az alacsony foglakoztatás sokkal kártékonyabb, mint a túlfoglalkoztatás. Nemcsak a társadalom erkölcse, de a gazdasági teljesítménye szempontjából is.

A fasiszta és bolsevik diktatúrák azért voltak népszerűek, mert mindenki dolgozhatott. A tőkés osztálytársadalmak is csak akkor lettek népszerűek, amikor mindenki munkát kapott, amikor munkaerőhiányossá vált.

Nemcsak a marxizmus, de a munkásmozgalom minden hibájának az volt a forrása, hogy nem ismerte fel, csak ott lehet kizsákmányolás, ahol munkaerő felesleg van. A fasiszta és bolsevik diktatúrák ugyan nem azért hoztak létre munkaerőhiányt, hogy a munkások legyenek az urak, hanem mert erejükön felül akartak növekedni, erősödni, és ebből a munkaerő hatalma fakadt.

Átlagbér szabályozás.

Annak idején ennek csak a bürokratikus, a gyenge munkaerőt felértékelő, a jó munkaerőt leértékelő hatását láttam. Ma már tudom, hogy nem jó módszer, de még mindig jobb, mint az olyan bérezés, ami mellett a munkaerő alsó ötöde nem talál munkát. Más módszerrel, de jelenleg is olyan bérrendszerre volna szükség, ami olcsóbbá teszi a képzetlen, és drágábbá a képzett munkást.

Ha csak azt lett volna az átlagbér szabályozás eredménye, hogy a cigányságot munkára fogta, sokkal több volt a haszna, mint a kára annak, hogy munkátlanságra vannak ítélve.

Pénzfelesleg.

Minden bolsevik rendszerre az erőszakosan elnyomott inflációs nyomás volt jellemző. Több a pénz volt, mint annak az árufedezete. Ezt a tényt írta le Kornai János nagyon színvonalas könyvben, a Hiányban. Ő azt hitte, hogy áruhiány volt, pedig pénzfelesleg volt a jellemző.

Ennek sem láttam a pozitív oldalát. Márpedig ennek volt köszönhető a másodgazdaságok példátlan virágzása. Szinte bármit termelt a másodgazdaság, a háztáji, a szabad idejében fusizó, volt rá kereslet. A háztáji gazdaságoknak, hobbikerteknek, a fusizásnak azért volt példátlan sikerük, mert áruhiány volt.

A bolsevik rendszer hazai virágzásának a munkaerő, és az áruk hiánya volt az alapja. Kornai könyvét a liberálisok a bolsevik rendszer kritikájának tekintik, pedig a pénzfeleslegnek volt köszönhető, hogy áruhiány volt, mindent el lehetett adni, tehát érdemes volt maszekolni. A lakosság többségének ez a kevésbé rossz megoldás, mint a jelenlegi, amikor tele vannak áruval a boltok, de sokaknak nincs miből vásárolni.

Amit tehát Kornai hiánynak nevez, fedezet nélküli pénz, illetve jövedelemtöbblet.

Ez sokkal kisebb hiba, mint a pénzhiány. Az infláció ugyan olyan állapot, aminek a túlzott formája ártalmas, de nem igaz, hogy a minél kisebb, annál jobb. A pénzhiány keresletcsökkenést okoz, ami munkanélküliséget. Az pedig súlyosabb társadalmi, és gazdasági károkat okoz, mint a mértékkel kibocsátott fedezetnélküli pénz, azaz vásárlóerő. Az inflációnak az optimális mértéke az, ami mellett optimális a foglalkoztatottság. Ez pedig függ a kultúráról és a viszonylagos fejlettségtől.

A puritán népek munkaszeretők, ezek a kisebb infláció mellett is elérik a foglalkoztatás optimális mértékét. Ezt jól mutatják a tények. Ami óta van állami pénzkibocsátás, az Alpoktól északra kisebb, délre nagyobb az infláció.

A viszonylag fejlettebb gazdaságban kisebb, a kevésbé fejlettben nagyobb a kívánatos pénzromlás.

Az euró jelenlegi vállsága is abból fakad, hogy nem lehet a két európai kultúrának és az 1:5 arányú fejlettségű országoknak közös pénzük.

Keynes sem vette tudomásul, hogy az infláció mesterséges munkaerő keresletet teremt, ami eleve csökkenti a kizsákmányolást. Természetesen ez csak azt jelenti, hogy a magas munkanélküliség esetén, inflációra van szükség. Ennek optimális mértéke az, ami mellett beáll a kívánatos foglalkoztatás.

Az, hogy az EU, még inkább a fejlett puritán országok minden tagállam számára azonos pénzügyi hiányt követlenek, dogmatikus ostobaság. A fedezet nélküli pénzteremtés kívánatos, a társadalmi érdeknek megfelelő mértéke kultúrától és viszonylagos fejlettségtől függ.

Azt, hogy hol volt az infláció, vagyis a fedezet nélküli pénzteremtés megfelelő mértékű, leolvasható arról, hogyan közeledett a foglalkoztatás a társadalom érdekének megfelelő foglalkoztatáshoz.

A jegybank függetlensége

Ez a liberális dogma eleve bénaságra ítéli a törvényhozást, és ezzel a kormányt is. Ha a gazdaságban a vásárlóerő hiánya okozza az alacsony foglalkoztatást, akkor csak fedezet nélküli pénzteremtéssel lehet keresletet, ezzel munkaalkalmat teremteni. Az EU azzal, hogy a pénzügyi egyensúlyt minden államra, annak viszonylagos fejlettségtől független szentségként kezeli, lehetetlenné teszi a társadalom érdekének megfelelő foglalkoztatást. Ezt a hisztériáját az IMF csak erősíti. A társadalmi akarattól független jegybank elsődleges feladatának tekinti a pénz vásárlóerejének megőrzését. Sem az EU, sem az IMF nem képes megérteni, hogy az olyan társadalomban, amiben a kereslet hiánya okozza a munkanélküliséget, foglalkoztatást csak fedezet nélküli keresletnöveléssel, azaz inflációval lehet biztosítani. Ez azonban csak akkor valósítható meg, ha élnek az infláció eszközével.

Az érthető, hogy mind az EU, mind az IMF jogosult legyen arra, hogy az infláció mértéke ne legyen indoktalan. De a minden kultúrában, minden fejlettségi fokon, és minden foglakoztatási helyzetben a minél kisebb infláció legyen a követelmény, kártékony ostobaság.

Ennek az ostobaságnak a teteje, a jegybanknak a törvényhozástól való függetlensége. Azzal egyet kell érteni, hogy a jegybankot csak bizonyos törvényhozási többség kötelezhesse arra, hogy a véleményétől eltérő inflációt teremtsen.

A jelen magyar helyzetben az lenne az indokolt, hogy a magyar törvényhozás terjessze az EU elé a foglakoztatási tervét, az ahhoz szükséges pénzteremtési javaslatát. Azon lehet vitatkozni, hogy ki, mit tart jónak, de azon nem, hogy szabad-e vitatkozni.

Ezt mindennél jobban mutatja az EU, és mindenek előtt az euró övezet jelenlegi vállsága. Ez talán elég erős ahhoz, hogy a liberális pénzvilág hatalma végre meginogjon. 

Az alacsony népszaporulat a társadalom motorja

Kopátsy Sándor               PE                     2012-08-14

AZ ALACSONY NÉPSZAPORULAT A TÁRSADALOM MOTORJA

A The Economist e heti száma (2012. aug.14. 59 old.) füleimnek zenét jelentő témával foglalkozik. Meggyőződésem szerint, az elmúlt száz év legnagyobb vívmányának egyike, talán egyelőre a fajunk egészének történetét érintő a legnagyobb vívmány a fogamzásgátlás megoldása.

Mivel az elmúlt száz és a várható ötven év legnagyobb problémája a túlnépesedés, ami ellen egyetlen hatékony, erőszakmentes eszköz a fogamzásgátlás, ennek a megoldhatóságát tartom a legnagyobb vívmánynak. Ez nem jelenti azt, hogy lebecsülném a tudomány és a technika eredményeit. Azok nélkül nem érhettük volna el a természet erői feletti uralmunk megsokszorozódását, a várható életkor és iskolázottság kétszereződését, és a száz éve még elképzelhetetlen életvitelt. De ezt semmi sem veszélyezteti jobban, mint a túlnépesedés. Ez ellen pedig egyetlen nem erőszakos, és a zavartalan szexuális élet nem romboló védekezés a biztos, egyszerű, olcsó fogazásgátlás.

Néhány éve azt láthattam, hogy születésem óta három és félszeresére nőtt az emberiség létszáma. Még azt is megérhetem, hogy halom idején négyszer annyi ember él a földön, mint születésem idején. Ennek tudatában könnyű volt felismernem, hogy fajunk éltét ez a növekedés minden másnál jobban fenyegeti.

Az utóbbi évtizedekben a tudósok és az áltudósok ezrei azzal ijesztgetnek, hogy mennyibe fog kerülni a felmelegedés, az éghajlat változás következményeinek kivédése. Ez valóban sokba fog kerülni, de tizedében sem, mint a 4-5 milliárd emberrel több eltartása. Az utolsó jégkorszakot követő, mintegy 5-8 ezer évvel ezelőtti, a várhatónál is nagyobb felmelegedést fajunk győztesen élte túl. Pedig az, a tengerszínt 70 méteres emelkedésével, ebből fakadóan több millió négyzetkilométer terület tengerré, több tízmillió terület sivataggá válásával járt. Ellene nem állt rendelkezésünkre semmi védekezési eszköz, erőforrás.

A felmelegedés, a tengerszint emelkedése elleni védekezés a jelenlegi eszköztárral is tized annyi költséggel megoldható, mint a népességtöbblet fenntartásának egyetlen éves költsége.

Ezzel el is jutottam a mondanivalóm lényegéhez.

Annak ellenére, hogy már a téma felvetését is örömmel fogadom, és hogy számos fontos következetést is levon, a probléma lényegét nem érti meg.

Először, aminek örültem.

Végre valaki kimondja, hogy az 1-2 gyermek felnevelése hatékonyabb, mint ennél többé. Márpedig a demográfusok számára a legfontosabb annak a megértése lenne, hogy a gyerekek számánál sokkal fontosabb azok minősége. Azt kellene tudomásul venni, hogy még a nagyon szegény társadalmakban is a gyerekekből felnövő munkaerő értéke már ma is az 1:10 arányban szóródik, de ez mire felnőnek még nagyobb lesz. A fejlett országokban a szóródás mindkét irányban exponenciálisan nőni fog. A kiművelt képesség átlaghoz viszonyított értéke a gazdasági fejlettséggel hatványozottan nő, és egyre szélesebb lesz a társadalom számára értékes képességek skálája. Ugyanakkor egyre szélesebb sávú lesz a társadalom számára nem igényelt, sőt a negatív értékű munkaerő.

Sajnos, ebből a tényből a demográfia semmit nem vesz tudomásul, az embert továbbra is darabra méri. Nemcsak az átlagosat és a tízszer akkora értékűt, hanem még a negatív értékűt is összeadja. Vagyis még az elemi oktatás szabályát is felrúgja.

Itt olvasom először, hogy a család az egyetlen gyermekét gondosabban neveli, jobban iskoláztatja, több vagyonnal engedi útjára, mint akinek sok gyermekről kell gondoskodni. Vagyis ahol egy, vagy két gyermeke nevelnek, azok értékesebbek lesznek, mint ahol többet.

A tanulmány részletesen foglalkozik a gyermekszámnak a jövedelmek differenciálódására való hatásával. Ez sem mellékes, de másodrangú következmény.

Annak a megállapításnak is örültem, hogy a jobb módban élő, iskolázottabb szülők kevesebb gyermeket vállalnak, körükben elterjedtebb a fogamzásgátló használata.

Ami hiányzik.

A kutatás csupán a családi körre tejed ki. Ez azért hiba, mert a legfontosabb a társadalmi hatás. Ezért a társadalom számára optimális népszaporulatot csak akkor lehet megállapítani, ha egyrészt figyelembe vesszük, hogy túl, vagy alul népesdett a társadalom.

Ezt eddig csak Kína esetében tapasztaltam. Ott a túlnépesedett keleti térségben szigorúan veszik az egy gyermek vállalását, ezzel szemben az ország nyugati ritkán lakott térségeiben nincs korlátozás.

Az sem véletlen hogy a túlnépesedett Japán, Dél-Korea, Tajvan és Szingapúr lakossága nem növekszik.

Ugyanebben a számban azt is felvetik, hogy az Egyesült Államokban is leállt a belső népszaporulat. Ezen a republikánusok panaszkodnak, pedig örülni kellene. Ha kiszámolnák, hogy mi jobb a társadalmuknak a kiváló munkaerő befogadása, ez jó és ingyen kapják, vagy a lakosság nagyobb gyermekvállalása, örülni kellene. Ez az ország kedvére válogathat, hogy kiket enged be.

Hatvan éve igyekszek a szakmával elfogadtatni, hogy a népszaporulat felnevelési költségével és vagyonigényével is számoljon. Aki ezzel számol, megtudja, hogy a néhány ezreléknél gyorsabb népszaporulat elviselhetetlen felnevelési költséggel, és vagyon igénnyel jár. Aki ezt a fáradságot vállalja, rádöbben, hogy miért marad le India Kínához képest, és miért rohan az eleve szegény Afrika az anarchiába.

Mivel csökkenthető a gyermekvállalás?

Azt az idézett tanulmány is elismeri, hogy az anyagi jóléttel csökken a gyermekvállalás. A baj, hogy társadalmi szinten az anyagi jólét csak olyan társadalomban nőhet, ahol lassú, sőt nincs népszaporulat.

Hulladékkezelés

Kopátsy Sándor                PG                    2012-08-14

HULLADÉKKEZELÉS

Tizenévesen felismertem, hogy a társadalmak fejlettsége többé-kevésbé lemérhető azon, hogyan érinti a Golf Áramlat hatása. Ez ugyanis keletre és délre haladva egyre gyengébb.

Később történészkedve hozzátettem, hogy a reformáció hatásán is lehet mérni a fejlettséget.

Max Webertől megtanultam, hogy a lakosság puritanizmusának foka is jó mérce.

A mai Népszabadságban látok egy grafikont arról, hogy az EU 27 tagországában milyen színvonalon áll a hulladékgazdálkodás. Ezen is le lehet mérni, hogy melyik tagországnak, hol van a helye a rangsorban. Még jobb volna a rangsor, ha csak az elfogadható kezelés mértékét vennék figyelembe. De így is meggyőző.

Sokszor idézem egy 16. századi utazás naplóját. Egy fiatal lutheránus pap elindul Hollandiából, hogy megnézze, hogyan hatott keletebbre a reformáció. Eljutott egészen Kijevig. Két fontos észrevételt tett.

1. Akkor még technikai újdonság volt a toronyóra. Magyarországon látott először olyan templomokat, amire csak festve volt az óra lapja, de nem működött a szerkezet. A többségükön azonban óra is volt. Ukrajnában csak a kijevi katedrálison volt óra, de azok senkinek sem hiányoztak, ott még nem órára, napszakokra mérték az időt. Közel háromszáz évvel később, Széchenyi azon panaszkodik, hogy nálunk elég a toronyóra, és a templomi harangszó. Angliában azonban mindenkinek saját órája van. Ez akkor villant vissza bennem, amikor a megszálló szovjetkatonák mindegyikének első kívánsága az óra volt, azt kereste.

2. Feltűnt az is a kíváncsi papnak, hogy minél keletebbre jutott, annál öregebbek voltak a püspökök. Erdélyben már nagyapák lehettek volna. Kijevben azonban nem volt nyolcvan év alatti püspök. Ehhez azt fűzöm hozzá, hogy a bolsevik forradalom után a Népbiztosok átlag életkora harminc évvel alacsonyabb volt, mint Brezsnyev idejében, vagyis a rendszer bukása előtt.

Ha külföldre kerültem, az első jelzést arról, hogy holt tart az ország a toaletteken mérhettem le. Az első utam a piacra és a temetőbe vitt. Azok is megbízhatóbb információval szolgáltak, mint az újságok, vagy akár a tudományos felmérések. Keletre menve a védőrácsok és lakatok száma volt a megbízható mutató.

Most hozzá tehetem, hogy a hulladékgazdálkodás is jó mutató.

Nagyon ritkán tévedtem, ezt elsősorban annak köszönhetem, hogy a mindennapi élet jelenségeit gondosan figyelemmel kísérem. Vagyis a repkedés helyett a földön járok.

Hol, hány pártra van szükség

Az alépítményünknél fejlettebb felépítmény- 3

Hol lehet demokrácia 3

A rendszerváltást közvető pártok. 3

A kívánatosnál több párt volt a kudarc oka 3

Hol hatékony a demokratikus felépítmény? 3

A két pártra korlátozott választási rendszer- 3

Kopátsy Sándor                 EP                   2012-08-10

HOL, HÁNY PÁRTRA VAN SZÜKSÉG

Gondolatok a Széphalmi Diéta három napja után.

A rendszerváltás óta eltelt 22 év egyre jobban meggyőz arról, hogy mi a rendszerváltásig azért sírtunk, hogy csak egyetlen párt, amit ráadásul nem is lehetett leváltani. Az óta egyre inkább azt érzem, hogy a másik végletbe estünk, több pártunk van, mint kellene.

Nem új gondolat, de hetven évre volt szükségem ahhoz, hogy világosan lássam. Pedig szinte azonnal beleverte az élet az orrom. A negyvenes években a Nemzeti Parasztpárt Baranya megyei titkára voltam. Két szabad választás szervezője egy megyében. Annak ellenére, hogy számomra más párt nem kínálkozott volna, a többihez semmi közöm nem volt. Parasztpárti voltam annak ellenére, hogy fel sem merült, hogy ennek a pártnak jelentős politikai szerepe lehetne. Mindent pártot, ami a Horthy rendszerhez kötődést folytatta, élesen elitétem. Minden pártot, a Kommunistát is, támogattam, ami új társadalmat akart, és szemben állt minden politikai restaurációval.

Azt is láttam, hogy az ország kétharmada nem akar radikális szakítást a múlttal, tehát függetlenségünk esetében, csak az úri középosztály által vezetett közép-jobb oldal győzhetett volna. Még a nyilvánvaló moszkvai nyomás ellenére is, minden választáson az úri középosztály és a klérus által vezetett párt győzött, függetlenül attól, milyen néven indulhatott. A múltja ellenére, a Kisgazda Pártot is ilyennek tartottam.

Ennek alapján indokoltnak tartottam nemcsak a Baloldali Blokk létrehozását, de még a bolsevik Szovjetunió megszállását, és befolyását is. Azt is világosan láttam, hogy a Baloldali Blokkban a Szociáldemokrata Párt, és a Nemzeti Parasztpárt részvétele sem meggyőző. Ezek ugyan jelentős társadalmi változást akartak, de nem fordulatot, nem olyant, amilyent a szovjet befolyás eredményez. Nekem is elég lett volna, amit e két párt szeretett volna, de ennek nem láttam semmi realitását. Ennek a két viszonylag baloldali pártnak is csak a kisebbség értette meg, hogy itt évtizedekig Moszkvával jóban kell lenni. A radikális változás mögött a magyar társadalomnak legfeljebb ötöde állt. Én pedig, ugyan nem ortodox, vagyis bolsevik típusú, de gyökeres változás híve voltam.

Ha szuverén lehet Magyarország csak egy reális út kínálkozott, a két háború közti közép-jobb, úri középosztály társadalmának folytatása. A folytonosságot természetesen a megváltozott viszonyokhoz igazodónak értem. Nincsenek benne fasiszta pártok, és az arisztokrácia hatalma másodlagossá vált volna, és jelentős lépést teszünk a demokrácia felé. De ennyi engem nem elégített volna ki. Láttam, hogy Mindszenti József tekintélye nagyobb, mint Serédy Justiciáné volt. Az államfő nem járt volna lóháton, a miniszterek nem díszmagyarban tették volna le az esküt. Mindez nekem annyira kevés, hogy nem maradtam volna az országban.

Mivel Jaltában úgy döntöttek, hogy a Szovjetunió befolyásterületébe tartozunk, a fenti értelemben vett restaurációtól nem kellett félni. De tudtam, hogy ettől csak a megszállás mentett meg bennünk. Sajnos, a magyar politikai elit, mindenek előtt az úri középosztály nem értette meg, hogy csak egy reális lehetőség van, olyan rendszer építése, amit a Szovjetunió, azaz Sztálin is elfogad.

A politikai realitás felismerése soha nem jellemezte a magyar politikai elitet, de ez esetben, Finnországtól eltekintve, egyetlen másik, a szovjet befolyásra ítélt ország sem vette tudomásul, hogy akkor megy a legtöbbre, ha előtte Moszkvában tisztázza a feltételeket. Ezt még a cseh és német szociáldemokraták sem értették meg, nemhogy a magyar úri középosztály. Máig még a történészek sem vették tudomásul. Szegfű Gyula volt az egyetlen kivétel, aki nagykövetként Moszkvában felmérhette ezt.

Azt, hogy ezt már a negyvenes évek közepén így láttam, azt Kovács Imrének köszönhettem, aki a Parasztpártban a Szövetséges Ellenőrző Bizottság felé volt az összekötő, és láthatta, hogy a Bizottságban az elnöklő Vorosilov álláspontját a nyugtai hatalmak tudomásul veszik.

A fentiek alapján, kezdettől fogva a választásokon induló pártokat két részre osztottam. Egyik oldalon, akik nem veszik tudomásul, hogy csak annak van realitása, amit a Szovjetunió is elfogad, a másik oldalon pedig azok, amelyek saját ereje gyenge, és csupán a Moszkvához való igazodáson alapszik. Az, hogy melyik oldalon hány párt van, másodlagosnak tartottam. A logikám alapján, a fordulat évéig számomra lényegében két pártcsoport volt. A Moszkvát elutasítók, és azt tudomásul velők.

A Magyar Kommunista Párt 1947 után egyeduralkodóvá vált. A szociáldemokraták, és a parasztpártiak ingadozása ezzel véget ért. A többségük tudomásul vette, hogy a magyar belpolitikánkat is Moszkvából irányítják. Sokan, ezeket árulóknak tekintik, pedig ezek lettek a leghasznosabb baloldali politikusok. Számomra Nyers Rezső a kor legjelentősebb, leghasznosabb szociáldemokrata, és Erdei Ferenc a legjelentősebb, leghasznosabb parasztpárti politikus maradt.

Mindezt azért bocsátottam előre, hogy világossá tegyem, eleve nem fogadtam el, nem tartottam hasznosnak a kettőnél több pártot. Nekem, a kettőnél több párt szereplése a pártbürokrácia, a pártok klérusainak demokratikus uralmát jelentette.

Ez még világosabban kiderült az 56-os forradalomban. Aminek győzelmében csak addig hittem, amíg tudomásul veszi, hogy aki több párt rendszert akart, bukásba viszi a forradalmat.

A magyar történészek feladata lenne a forradalminak bukásának az okait is elemezni.

Számomra egyszerű a képlet. Minden forradalom bukásának közös oka, hogy messzebb akar menni annál, ami reálisan elérhető. 1956-ban a még elérhető maximális eredmény az volt, hogy megszabaduljunk az állampárt dogmatikusaitól, és piacosítsuk a gazdaságot. Mi azonban ekkor is a politikai szabadságot akartuk maximalizálni, holott annak még a minimális lehetősége sem létezett. De erre még visszatérek a rendszerváltás követő húsz év elemzése, vagyis a fő mondanivalóm kifejtése, során.

Az elbukott 56-os forradalom ellenére, vagy talán éppen annak tanulságának köszönhetően, a szuverenitásuk visszanyerése idején minden csatlósnál kedvezőbb feltételek között indulhattunk. Mind politikai, mind gazdasági tekintetben jó volt a starthelyzetünk. Ezzel szemben, az elmúlt 22 évet történelmünk egyik legkudarcosabb idejének tekintem.

Azt, hogy politikai tekintetben minden másik bolsevik diktatúránál jobbak voltunk, mindenki elismeri. Talán a legkevésbé mi magunk.

A magyar politikai elit az 56-os forradalom, és a rendszerváltás közti időszakból szinte csak azt látja, hogy milyen volt a bosszúállás a forradalom után.

Ami a bosszúállást illeti.

Nem ártana, ha az elbukott forradalom utáni bosszúállásokat egymáshoz viszonyítanánk.

A bolsevik rendszerben az ennél sokkal kisebb forradalmakat is sokkal kegyetlenebb bosszúállás követte. A bolsevik rendszert az emberélet olcsósága, a kegyetlen bosszúk jellemezték, akár csak a sztyeppe kultúrákat általában.

A magyar történelemben pedig jellemző, hogy a bukott forradalom utáni bosszút, akárcsak a vesztett háborúkat követő békéket, igazságtalannak tartjuk. A történelem azonban másról tanúskodik.

Nálunk legendája van az 1848-49-es szabadságharcot követő megtorlásnak. Eszünkbe sem jut, hogyan állt bosszút a Bécsi Udvar Csehországon a Fehér-hegyi csata után. A kettő között két nagyságrendi különbség volt.

Mi a proletárdiktatúra, vagy a fehér-terror áldozatai miatt többet, és hangosabban háborgunk, mint az indoktalan két világháborúban, vagy a magyar zsidóság üldözésében elpusztult százezrek sora felett.

Az 56-os forradalom bukása utáni bosszút, lehet indoktalannak mértékűnek tekinteni, de a Kádár-rendszerről csupán ennek alapján véleményt alkotni súlyos történelmi tévedés.

A bolsevik rendszer társadalmi és gazdasági eredményei.

Azt, hogy politikai értékelők a teljes foglalkoztatást utókor említésre méltónak sem tekintik, elemi hibának tartom akkor, amikor húsz évvel a rendszerváltás után a munkaerejét a legalacsonyabb szinten tartó ország vagyunk, és tíz évet szánunk arra, hogy a tartósan leépített munkaerő felét visszahozzuk a munka világában. Aki a kétmillió munkahely indoktalan felszámolását nem tartja súlyosabb bűnnek, mint a bosszút, széplélek lehet, de politikus és történész aligha.

A Kádár-rendszernek nagy eredménye, hogy nemcsak mindenkinek volt munkahelye, de a szabadidőt is, először a magyar történelemben, jól kihasználtuk. Ismereteim szerint, Európában rekordot állítottunk fel abban, hogyan lehet a munkaviszonyban eltöltött idő után még jövedelmet termelni.

Sokszor leírtam, hogy népem először járhatott a vállalkozások óvodájába. A szerény jövedelmének jelentős hányadát a fejlettségünkhöz viszonyítottan rövid munkaidő után, szabad időnkben termeltük. Ezzel nemcsak az életszínvonalunkat emeltük meg lényegesen, de spontán közösségeket alakítottunk, és a jövedelem mellé örömöt is termeltünk. Abban lehettünk nagyok, amit a liberális rendszerváltás millióktól elvett.

Az alépítményünknél fejlettebb felépítmény-

Hosszúra sikerült bevezetés után jutottam el tulajdonképpen oda, amit mondani akarok. A Széphalon, a barátok között töltött három napon arra döbbentem rá, amit csak sejtettem. A rendszerváltást követő 22 év kudarca abból fakadt, hogy olyan politikai felépítményt hoztunk létre, ami meghaladta a társadalmi és gazdasági fejlettségűnk színvonalát. Olyan politikai rendszert vezettünk be, amire még nem voltunk érettek. Olyan pártpolitikai demokráciát játszottunk, amihez még nem nőttünk fel.

Többször leírtam, hogy a sok párt nem egészséges.

- 1956-ban egy is elég lett volna, de mi sokat akartunk.

- 2000-ben kettő kellett volna, de mi fél tucatnál is többet futtattunk.

Ideálom mindig az angolszász, mindenek előtt az észak-amerikai politikai struktúra volt. Ebben gyakorlatilag minden politikai láztól fűtött is alapíthat pártot, de gyakorlatilag csak két párt játszhat szerepet a törvényhozásban.

Ettől kezdve, lefelé a fejlettségi szinten, és a polgári tradíció hiányában minél hátrább van a társadalom, annál inkább káros a kettőnél több párt. Ez alatt azt értem, hogy lehet akár sok párt is, a rendszer azonban csak kettő számára tegye lehetővé a törvényhozási szerephez jutást. Ez is csak négyévenként. A választási cikluson belül pedig nincs kormányváltás.

1956-ban az egy párt rendszer mellett maradtam.

Kínát nagyon megértem, hogy az egy párt rendszer mellett marad.

Az egynél több párt törvényhozási szerepéhez fel kell nőni.

Számomra az Egyesült Államok és Kína alkotmánya az ideális megoldás két pólusa, ami között kellene minden társadalomnak megtalálni a maga számára megfelelőt.

Az Egyesült Államokban mindenki alakíthat pártot, de a gyakorlatban csak két párt juthat el addig, hogy részt vehet a törvényhozásban. Olyan az előválasztási rendszer, amiben ugyan bármennyi párt alakulhat, de olyan az előválasztási rendszer, hogy csak kettő lehet esélyes arra, hogy pályázik az elnöki posztra. Mivel csak egy nyerheti el az elnöki posztot, és ezzel négy évre a kormányzás jogát, gyakorlatilag csak két párt indul. Előfordult néhányszor, hogy harmadik is indult, de mivel csak egy győzhet, ez nagyon ritka, és eredményt soha nem hozó próbálkozás. Aki politikai hatalomra vágyik, csak a két történelmi párt között választhat.

Akit a többség megválaszt, az alakítja a kormányt, azon menet közben változtathat, de erre másnak joga nincs. Az elnök csak köztörvényes bűn okán váltható le, de akkor a pozícióját az általa választott alelnök vesz át.

A törvényhozás két háza lehet történelmi örökség, de nem szükséges feltétele a jó alkotmánynak. Fő, hogy annak tagjai is a két párt soraiból kerülnek ki, őket a tagállamok polgárai választják. Kicsi országban a két közvetlenül választott ház értelmetlen.

Az nem rossz megoldás, hogy a törvényhozás tagjainak egyik felét a választási ciklus felén választják. Ez a rendszer azért jó, mert így a kormány elfogadottsága kétévenként lemérhető. De ez sem fontos.

Fontosabb, hogy az elnök csak két ciklusban választható. Ennyi minden politikusból elég.

Az amerikai a kétpártos demokrácia zseniális megoldása, hogy a jelölteket nem a párt jelöli, nem a párt, hanem a választókerület választói választják. Oda tehát a párt apparátusán keresztül nem lehet bekerülni. Hangsúlyozni szeretném ennek a jelentőségét. Minden olyan rendszer, amiben a párt dönti el, hogy ki legyen a térség jelöltje, még inkább az olyan, amiben a párt listáján állít képviselőket, a pártbürokrácia uralmát jelenti. Ha nem is azonos az egy párti diktatúrával, de pártdiktatúra, nem a választók, hanem a pártok diktatúrája.

A bolsevik rendszert ezért tartottam a reformáció előtti kereszténység sémájára épülő diktatúrának, aminek a klérusa a párt. Aki politikai hatalomhoz akar jutni, szerezzen hatalmat a pártban, ha ott szerzett automatikus, hogy a párttól, és nem a választóktól megkapja a politikai hatalmat. A pártja bizalmának a birtokában, a választók megkérdezése nélküli, képviselheti a választókat.

Ilyennek tekintek minden olyan rendszert, amiben a párt állítja össze a jelöltlistát, és annak alapján lehet valaki törvényhozó. Ennek teteje a frakciófegyelem, amiben a frakció dönti le, mit kell megszavazni, mit kell elutasítani. Ezzel elérték, hogy nem lehet még részletkérdésben sem ellenvéleményem a párt apparátusával. Az ilyen rendszerben a törvényhozó nem a választóinak a képviselője a törvényhozásban, hanem a pártapparátus bábfigurája. A frakció által ellenőrizhető szavazást nem tekintem demokratikusnak. Legalábbis nem a megválasztott törvényhozók lelkiismerete alapján történtnek a döntések.

Szerencsére, a jelenlegi technika már lehetővé teszi az olyan szavazást, amiben az egyes szavazók szavazata nem ellenőrizhető. Az ilyen titkos szavazásban mégsem reménykedhetünk, mivel azt az uralmat ténylegesen gyakorló pártok nem fogják bevezetni.

Legalább elvként kellene kimondani, hogy a demokrácia nem a pártok, hanem a választók többségének hatalma.

Hol lehet demokrácia

Az emberiség egyötöde a 20. század második felében, össznépi demokráciában él. Ide kerültek a Nyugat puritán és a Távol-Kelet konfuciánus kultúra fejlett társadalmai. Ez a hatod adja a tudomány eredményeinek óriási többségét, és világgazdaság teljesítményének nagyobbik felét. Ennek ellenére mind a politika, mind a társadalomtudomány úgy kezeli ezeket, mint a tőkés társadalmak fejlettebb formáit. Nem tudatosult, hogy ezek a történelem első osztálynélküli társadalmai, az első a társadalom egészére kiterjedő demokráciát.

A tőkés társadalom csak egyik, legfejlettebb formája volt az osztálytársadalmaknak, ezek a fejlett társadalmak minőégi tekintetben mások, osztálynélküliek.

Még odáig sem jutottunk el, hogy definiáljuk az osztálytársadalmakat. A társadalmi osztály viszonylag zárt egység, amibe, és amiből lényegtelen a belépők és a kiesők aránya elhanyagolható. A tagság óriási többsége vérségi alapon jön létre, generációkról generációkra száll. Ezen belül másodlagos, hogy az örökség csupán vérségi vagy vagyoni. A lényege, hogy a be- és kikerülők aránya elhanyagolható.

A nyugati társadalomtudományok alig vették figyelembe, hogy ötezer éve a magas-kultúrák nem tőkés osztálytársadalmaiban élt többség. A kolosszális méretű Kína, India és az Oszmán Birodalom, amelyekben a nyugati osztálytársadalmaktól nagyon eltérő társadalmi felépítmény működött. Ezek nem fértek be a nyugati értelemben vett osztálytársadalom kategóriájába. Mivel nem örökletes tisztviselők irányították.

Kínában és a Közel-Keleten a korlátlan hatalommal rendelkező uralkodó akaratát nem származási, hanem érdem alapján szelektálódott réteg valósította meg. Tehát marxi értelemben nem volt osztály. Sok tekintetben ilyen volt az egyiptomi társadalom is, ahol az uralkodó osztály a vallási klérus, a papság, vagy a kinevezett mamelukok voltak. Azt sem hangsúlyozzuk, hogy a nyugat-európai feudális társadalomban is a hatalmat jórészt a papság gyakorolta. Márpedig a papság sem osztály volt, hanem érdemek alapján szelektálódott klérus. A középkori egyházi hatalom sokban hasonlított a kínai mandarin, illetve az egyiptomi papság nem örökletes társadalmi szerepére.

A Nyugat a többi magas-kultúránál fejlettebb, erősebb, jelentősebb csak az utóbbi ötszáz évben lett. Ebből fakad, hogy a társadalomtudományok szinte csak azt ragadják ki a történelemből, ami a Nyugat előzménye volt.

Csak a távol-keleti társadalmak fergetegesen gyors felzárkózása hívta fel a figyelmet ezek történelmére.

Az utóbbi évtizedekben aztán kiderült, hogy a tudományos és technikai forradalom elvárásainak nemcsak a nyugati puritán, de legalább úgy, a távol-keleti konfuciánus életvitel is megfelel.

Össznépi társadalom csak három feltétel esetén jöhet létre.

1. A kor követelményének a számos kultúra között, csak kettő, a nyugati puritán és a távol-keleti konfuciánus felel meg. Vagyis az össznépi demokrácia csak e két kultúrkörben lehetséges.

2. Néhány ezreléknél ne legyen gyorsabb a népszaporulat. Ahol a népesség néhány ezreléknél gyorsabban szaporodik ott szükségszerű felépítmény az osztálytársadalom. Ezt ugyan már jó tíz éve bizonygatom, mégsem találok meghallgatásra. Kínában azonban felismerték, és megállították. Ennek köszönhetően aztán példátlanul gyorsan fejlődnek.

Bizonyítás helyett itt megelégszem a tény megállapításával. Száz éve csak ott van az átlagnál gyorsabb társadalmi fejlődés, ahol nagyon lassú, vagy éppen negatív a népesség növekedése.

3. Az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem érje el legalább a fejlettek felét. Ez következik abból a társadalmi alaptörvényből, hogy fejlettebb politikai felépítmény csak fejlettebb gazdasági eredményre épülhet. Ezt sokáig Marx is tudta. Csak öregkorára fogadta el, hogy erőszakkal ott is létre lehet hozni fejlettebb társadalmat, ahol a gazdasági alap még elmaradott. Elhitte, mivel azt kellett látnia, hogy a fejlettek nem akarnak erőszakos forradalmat. Pedig fiatalon még ő mondta: ”Ha ott győz a forradalom, ahol még elmaradottak a feltételek, hamar visszaáll a régi szemét.”

Ennél az idézetnél alig lehetett volna jobbat találni mondanivalóm bevezetésére. A rendszerváltást követő húsz évben hiába építettünk a magyar társadalom fejlettségénél fejlettebb politikai felépítményt, a kelleténél több páros demokráciát, nem előre, hanem hátrább jutottunk.

A rendszerváltást közvető pártok.

A ránk kényszerült bolsevik rendszer fő hibájának a politikai elit azt tartotta, hogy csak egyetlen párt lehet. Általánossá vált a felfogás, hogy minden jóra fordul, ha szabadon válogathatunk a pártok között.

Meggyőződésem szerint, Kelet-Európában csak egyetlen párt esetén nincs anarchia. Sem a lakosság viselkedési kultúrája, sem a gazdaság fejlettsége nem viselhette el több párt rendszert.

E tévhit okán bukott el Európa keleti felében a bolsevik forradalom.

1956-ban csak arra lett volna lehetőség, hogy az egyetlen párt jobb legyen, de azonnal sokat akartunk.

1990-ben ez ismétlődött meg. Ekkor sajnos sikerült az egyetlen párt hatalmát felszámolni, de kiderült, hogy a kettőnél több párt már sok.

A rendszerváltás előtt világosnak látszott, hogy a közép-jobb magyar társadalom többsége, ha rábízzák, közép-jobb pártot választ. Az állampártban az okosabb elvtársak már évekkel a rendszer összeomlása előtt látták, hogy az első szabad választáson közép-jobb párt fog nyerni. Ki is szemelték ennek az elnökét, Antall Józsefet, az itthon és külföldön tekintélyes kisgazda miniszter fiát. A feladat megoldását Schulteis elvtársra bízták.

Két lehetőséget azonban kihagytak a számításból.

1. A magyar társadalom közép-jobb erői nem a Kisgazda Pártot szemelték ki, hanem maguk szerveztek Lakiteleken egy jobban magukra szabottat, a Demokrata Fórumot. A Demokrata Forum eleve sokkal erősebbnek ígérkezett, mint a Kisgazda Párt.

2. A Kisgazda Pártba mások akarnak vezetők lenni. Ez kiderült, amikor Antall Józsefet nem választották meg.

Az új helyzet megoldásához Schulteis elvtársat nem tartották elég erősnek, ezért azt Aczél elvtársra bízták, aki jó kapcsolatban volt a Demokrata Forum vezetőivel. Ő meggyőzte a Forum vezetőit, hogy elnöküknek a legalkalmasabb személy Antall József. Így aztán Antall József még az utolsó pillanatban, beugróként a Forum elnöke lett.

Az érthető, hogy az állampárt illetékesei féltek a Forum esetleges jobbra tolódásától, nacionalizmusától, antiszemitizmusától. Antall József személye e félelmek ellen jó garancia volt.

A zseniális elnökjelölés bevált. 1990-ben a választók még azt hitték, hogy a Demokrata Forum közép-jobb párt, tehát kormányra választották. Antall József azonban egyáltalán nem volt középé-jobb, hanem alkotmányos konzervatív, az úri középosztály maradványának és tradíciójának tekintélyes képviselője, aki ilyen párttá akarta átalakítani a Demokrata Forumot. Amennyire lehet, a pártot alapító népi-nemzeti erőket kihagyta a kormányból.

A népi-nemzeti Demokrata Forum nevében, a liberális SZDSZ-el paktumot kötött. Látszólag minden sikerült.

A bekövetkező kudarcot azonban mindenkinél korábban maga Antall József látta. Erre az a magyarázat, hogy a jövő miniszterelnökének, halálát érezve, nem a Forum valamelyik tekintélyét, hanem az akkor még liberális Fidesz elnökét Orbán Viktort jósolta. Ezt sokan tudják, mégsem találkoztam olyannal, aki fennakadt volna azon, hogy milyen alapon látta Antall József Orbán Viktort a jövő miniszterelnökének.

Aki abból indul ki, hogy az ország politikai jövőjét elsőként, mindenki másnál sokkal korábban látónak fogadja el Antall Józsefet, az elgondolkodhat azon, hogyan is jutott erre a gondolatra. Ő látta meg először, hogy műve összeomlik, az általa formált Demokrata Forum legfeljebb kis párt maradhat. Az lesz a jövő miniszterelnöke, aki közép-jobb pártot alapít. Csak ezen az alapon juthatott odáig, hogy a kis liberális pártként induló Fidesz elnökéből 2010-ben kétharmados győzelmet arató közép-jobb Fidesz elnöke lesz a miniszterelnök. Ez aztán hat évvel később már be is következett, de még csak egy ciklusra.

Antall József ugyanis felismerte, hogy az alkotmányos, konzervatív erők mögött már elfogyott a társadalmi bázis. De ahhoz közel húsz esztendőre volt szükség, hogy 2010-ben mind a Demokrata Forum, mind az SZDSZ kibukjon a törvényhozásgól. Jó húsz év kellett ahhoz, hogy kiderüljön Schulteis és Aczél elvtársak zseniális sakkhúzása önpusztító vereséghez vezetett.

Ha az állampárt hagyja a magyar társadalom erőit spontán szerveződni, Antall József nem lesz politikus, a Demokrata Forum megmaradhat olyannak, amilyennek Lakiteleken alapították, nemcsak megnyeri az első választást, de végig a legerősebb párt marad. Orbán Viktor pedig nem talál szabad közép-jobb teret a Fidesz számára.

Már csak ilyen a történelem, néha a zseniális taktikázás kerülő úton vezet az objektív következményhez.

A kívánatosnál több párt volt a kudarc oka

Bizonyításként nézzük meg, hogyan alakultak volna az események 1990 után, ha olyan alkotmányunk van, mint az Egyesült Államoknak.

Az első választáson, az előválasztások alapján a két legerősebb párt a Forum és az SZDSZ szerepelhetett volna. Ezek között az előbbi lényegesen erősebbként kerül ki a választásból. Nem paktumot kötnek, hiszen nincs ki ellen védekezni.

A második választáson a Forum az Antall vezetése hatására, kiesik az előválasztáson Az MSZP és az SZDSZ lett a legerősebb. Csak ez a kettő állíthat jelölteket. Ez esetben az MSZP elseprő fölénnyel győz, és nincs kik ellen kötni koalíciót.

A harmadik választásról már kiesik az SZDSZ, és bekerül az ekkor már közép-jobb Fidesz. Ettől kezdve ez a két párt marad csak a porondon. Valami olyan folytatás következik, ami az Egyesült Államokban jellemző, csak két párt marad a porondon. Ettől kezdve, aki politikai hatalomhoz kar jutni, csak e két párt között választhat. A magyar társadalom közép-jobb jellegéből fakadóan a Fidesz marad a kormánypárt, és tömöríti a magyar társadalom nagyobb felét. Ha nem hibázik, kormányon marad.

A logikám megértéséhez annak a belátására van szükség, hogy olyan választási rendszerben, amiben gyakorlatilag csak két párt juthat a törvényhozásba, megszűnik az olyan pártok alapítását célzó törekvés, melyik nem számíthat a választók többségére. Ezért aztán eltűnik mind a szélső-jobb, mind a szélső-bal, mint a liberális, mind a konzervatív párt.

Erre mondhatják a sok párt hívei, hogy ez nem igazi demokrácia, mivel csak két politikai pártnak, politikai ideológiának lehet reménye arra, hogy elnyerheti a hatalmat.

Ugyan nem tudományos módszer azzal játszani, hogy mi lett volna, ha csak két párt rendszer működik a rendszerváltás után. Én is csak illusztrációnak szántam, bizonyítani a meggyőződésem, hogy az elmúlt húsz év kudarca első sorban azzal magyarázható, hogy olyan liberális politikai felépítményt működtettünk, ami esetleg egy sokkal fejlettebb gazdaságú, polgári tradíciójú, puritán lakosságú országnak megfelelt volna, de nekünk nem.

A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy a választásokon kettőnél több párt szerepeltetése nem a legjobb megoldás. A választási ciklusokban belül a kormányzást koalícióra bízni nem hatékony megoldás.

A periférián már a két párt is sok. Az elsőre a példa az Egyesült Államok. A másodikra Kína.

Hol hatékony a demokratikus felépítmény?

Demokratikus, több pártos politikai felépítmény csak három feltétel esetén hatékony.

1. Ahol az egy főre jutó nemzeti jövedelem negyedével nem alacsonyabb a felső tizedénél.

2. Nem nagyobb néhány ezreléknél a belső népszaporulat.

3. A lakosság viselkedését vagy a puritánizmus, vagy a konfuciánus jellemzi.

Ad 1. Nálunk a gazdasági fejlettség legfeljebb harmada a kívánatosnak. Nem ismerünk egyelten olyan országot, amelyik több pártos rendszerben a harmadnyi szintről felzárkózó növekedést ért volna el.

Ad 2. Nálunk ez a feltétel adott. Ez azonban nem elég. Ha elég volna, a keleti szláv társadalmak is demokratikusan működhetnének.

Ad 3. A lakosságunk viselkedése messze nem puritán. Márpedig arra sem találunk a Nyugaton példát, hogy nem puritán társadalom képes lenne tartani akárcsak a tempót.

Ezért ideje volna belátni, hogy mi a rendszerváltás után olyan politikai demokráciát játszottunk, amihez még sem kulturális, sem gazdasági tekintetben nem voltunk felnőve.

Miért tartom az amerikai két párt rendszert a legjobb megoldásnak?

Mert az kormányoz, akit a többség támogat. Ahol csak két párt indulhat mindig biztosított az abszolút többség. Minél több párt indulhat a választáson, annál kisebb az esély arra, hogy egyik abszolút többséget érhet el. Ez szinte csak akkor fordul elő, amikor már a pártok többségétől megundorodtak a választók. Az első öt választáson csak egyszer, a másodikon volt abszolút többség, de az is csak azért, mert a nemzeti-radikális, közép-jobb Forumból alkotmányos konzervatív pártot formált Antall József.

A második választáson ugyan abszolút többséget nyert az MSZP. Ekkor azonban a lényegében modern bolsevik Horn Gyulát titkos erők arra kényszeríttették, hogy fogadja be koalíciós partnernek a liberális SZDSZ-t. Ebbe az SZDSZ belepusztult, az MSZP pedig belerokkant. Ha csak két párt lett volna, akkor nem jöhet létre a koalíció. Elsősorban az MSZP az amerikai választási rendszer alapján közel 90 százalékot nyer.

A két pártra korlátozott választási rendszer-

A magyar politikai elit nem érti meg, hogy a két pártra korlátozott választás esetén a szélsőségesek soha nem juthatnak túl az előválasztáson. Aki tehát fél a szélsőséges pártoktól, az ne legyen a kettőnél több párt híve.

A két párt rendszer nagy előnyét látom abban is, hogy nincs abban listán bejutó törvényhozó. Azok ugyanis nem a választók, hanem a párt apparátusának küldöttei.

Már pedig, ahol nincs listán bejutható törvényhozó, ott nem a pártok, hanem a szavazók uralkodnak.

Ha kétlistás választási rendszerünk lett volna, akkor a harmadik választástól kezdve csak egy közép-jobb, és egy közép-bal párt szerepelt volna a választásokon. Egy kivétellel a közép-jobb győz. A liberalizmus hiányos magyar társadalomban ugyanis nincs olyan erő, ami az első kettő közé hozta volna a liberálisokat. Nálunk ez csak azért fordulhatott elő az első két választáson, mert a bolsevik rendszerben az állampárt haladó elitjét a liberális bolsevikok jelentették, akik abban a helyzetben lelkes bolsevikoknak bizonyultak. A rendszerváltás ők voltak a választók jelentős hányada számára a szimpatikus politikusok. Ráadásul, az MSZP soraiban is a liberálisok jelentették a reformok iránti nagyobb érzékenységet.

Ha nem sikerül az állampártnak a rendszerváltás előtt a Demokrata Forum élére ültetni Antall Józsefet, máig ez a népi-nemzeti Demokrata Forum marad kormányon. Ezt arra alapítom, hogy már a harmadik választáson a Forum cipőjébe lépett Fidesz volt a legerősebb párt, és csak tapasztalatlanságával, a féltucatnyi párt szerepeltetésével, és a szoclib koalíció ügyességével magyarázható, hogy nem maradt hatalmon. A 2010-es kétharmados választási győzelem, ami két pártos rendszerben, és listás szavazatok nélkül 99 százalékos győzelem lett volna. 2014-ben is Fidesz győzelmet várok annak ellenére, hogy hibákat követ le, még nem tanult meg kormányozni, és egyelőre nem számíthat sem az EU, sem az Egyesült Államok támogatására.

Az a megállapításom, hogy Antall József nélküli Forum uralmon marad, nem azt jelenti, hogy Csurka és társai kezébe maradhatott volna. Akkor is, utólag is indoktalannak tartom a magyar zsidóság félelmét attól, hogy a Lakiteleken alapítók antiszemita útra viszik az országot. Nem azért, mert nem volt, és nincs Magyarországon antiszemitizmus. Sajnos, maradt. Hanem azért, mert ez nem olyan erős, mint a háború előtt volt, és mert akkor erős nemzetközi erő támogatta. Ráadásul, a magyar zsidóság kulturális és gazdasági súlya kisebb. Főleg azért nem, mert reális külpolitika ma már antiszemitizmus esetén nem folytatható.

A magyar és a nemzetközi zsidóság örült, hogy az antiszemitizmus ellen garanciát jelentő Antall Józsefet sikerült a közép-jobb élére ültetni. Olyan messzire azonban nem látott, hogy ezzel a Fidesznek és Orbán Viktornak nyitottak széles utat.

Nem lehet az elmúlt húsz év magyar politikájának alakulását megérteni annak, aki nem veszi tudomásul, hogy a hibás vágányra térés akkor történt, amikor Antall Józsefet a Forum élére ültették.

Ha valami számomra is titok maradt, akkor ezt, hogy ezt a Forum akkori vezetői utólag sem látják.