Kopátsy Sándor EH 2012-04-01
Trianon helyretétele. 1
A Hitlertől visszakapott területi gyarapodás. 3
Jaltai Egyezmény. 3
TERÜLET VISSZASZERZÉSEK
A Trianon után jelentős terület visszaszerzésekre került sor. Ezek mindegyikét visszarendezték a háborúvesztés után. Tehát nem jártak tényleges területkorrekcióval, de az erkölcsi károk nagyok annak ellenére, hogy nemcsak a magyar közvélemény, de a magyar történelemtudomány sem veszi ezt tudomásul. Márpedig ennek tisztázása nélkül nem oldható meg az érintett szomszédjainkkal az őszinte megértés, Trianon utáni megbékélés, vagyis a Kárpát Medencében élő népek együttműködése.
Trianonban tényleges sérelmek értek bennünket. Elcsatoltak tőlünk olyan területeket, amelyeken többségben élt a magyarság. Ez tény, de még ebben is ismernünk kellene a másik fél érveit.
1. Trianon előtt száz éven keresztül erős magyarosítási politikát folytattunk. Erről szinte szó sem esik a magyar történelem oktatásában. Éppen ezért nem lehetek hivatott ennek tételes bizonyításában, de elegendő az a néhány tény is, amit ismerek.
a. A törvény még a jobbágyok jogtalanságát is etnikumtól függően megkülönböztette. Deák Ferenc a reformkor elején országgyűlési követ lett. Egyik első feladatának tekintette, hogyha nem is lehet egyelőre szó a jobbágyfelszabadításról, ami már negyven évvel korábban megvalósult a Monarchia minden örökös tartományában, nálunk még fel sem merülhetett, szeretett volna legalább egy lépés tenni ebben az irányban. A Magyar Királyság területén, és Erdélyben törvény tiltotta, hogy a jobbágynak ingatlanja legyen. Ilyent nem örökölhetett, nem vásárolhatott még abban a kivételes esetben sem, amikor ehhez pénze lett volna. Sokakat megkérdeztem, tudták-e, hogy a Monarchia örökös tartományaiban szabad volt a jobbágy, nálunk még kertnek való telket sem vehetett. Nem tudtak róla. Ez is jó példája annak, hogy ilyen témákban még ma is kerüljük az őszinteséget. Én még azt is tanítanám, hogy Tököli Imrének az apja a Hódoltságon jobbágy volt, de nagyon gazdag marhakerekedőként megbecsült polgár volt, de a Királyi Magyarországon a Habsburg királytól kellett megvásárolni a jobbágyságtól való felmentését. A fia csak ennek köszönhetően lett egyik fejedelmünk.
Amikor Deák azt tapasztalta, hogy az országgyűlésben nem kap a javaslata támogatást, puhított rajta. Beiktatott egy kikötést, az ingatlanvásárlás csak a magyar jobbágyokra terjedhet ki. Aztán bölcsen hozzátette, hogy a nem magyar is vehet, ha tud, vagy tanul magyarul. Mi ez, ha nem erőszakos magyarosítás. Kétféle jobbágy van, az egyik, amelyik tud magyarul, a másik melyik nem tud. A meggazdagodás nagyon ritka lehetősége is csak az előbbiek számára van nyitva.
b. Elég volna megnézni, milyen különbségek voltak a lakosság etnikai összetételében attól függően, hogy ki készítette. Erdélyről készült háború előtti, és a már Romániához tartozás után készített adatok jelentős különbségeket mutatnak. Vagyis attól függött, hogy a magyar, vagy a román jegyző volt az adatszolgáltató. Mindketten azt állítjuk, hogy a másik nem volt tárgyilagos, de egyikünk sem ismeri el, hogy egyik sem volt az.
Ideje volna végre tudatosítani, hogy a magyar adatokban a zsidók és a cigányok nem voltak elismert etnikumok. Ezek óriási többségét a magyarsághoz számolták. Ez még azoknak sem tűnt fel, akik a zsidókat nem tekintették magyaroknak, sőt azok fizikai megsemmisítését örömmel fogadták. Márpedig, ha ezeket levonjuk a magyarságból, akkor még a mi számolásunk szerint sem tette ki a magyarság a lakosság 45 százalékát.
2. A magyar történelem sem hangsúlyozza, hogy a békétől nem lehet elvárni a tárgyilagosságot. Ezért aztán általános az egyenlő elbánásra való hivatkozás. Wilson amerikai elnök által meghirdetett önrendelkezés elvének ugyan a párisi békék nem feleltek meg, de óriási lépést tettek ebben az irányban. Még nem láttam olyan történelmi munkát, amelyik megmutatta volna, hogy az első világháborút követő rendezésben hogyan nőtt meg azoknak a száma, akik saját országukban élhettek. Pedig ezek a békék tették meg az első nagy lépést abban az irányban, hogy minden népnek lehessen saját országa, ha több milliós létszámmal olyan térségben élnek, ahol a többséget alkotják. Ebben a két legnagyobb lépés az első világháborút, és a hidegháborút követő rendezés volt.
Talán éppen ez a két változás volt ezeknél jelentősebb Európa politikai történelmében. Ezzel szemben a magyar történészek százszor többet foglalkoznak a több etnikumú két államra, Svájcra és Belgiumra. Ezzel szemben a soketnikumú birodalmat, országok szétesésével alig.
Régi vágyam olyan felmérés, hogyan alakult a Kárpát Medencében élő 20 millió lakos számára a nemzeti függetlenségük. Ennek érdekében az itt élő népek három csoportba sorolhatók.
1. Az államalkotó magyarok. Ezek száma mintegy 9 millió.
2. A saját államot alkotó kisebbségek. Ezek a horvátok, románok, szlovákok, ukránok és osztrákok.
3. Akik mindenképpen kisebbségek maradnak. Ezek a zsidók, szászok, svábok, cigányok, és néhány kisszámú etnikum. Ezek 2 millióan voltak.
Trianon után a saját államukban élt 7 millió magyar, a horvátok, románok, szlovákok, ukránok és osztrákok. Összesen mintegy 16 millióan. Vagyis Trianonnak köszönhetően, a saját államukban élők száma 9 millióról 16 millióra növekedett. Ezen belül 2 millió magyar kisebbségi sorba került. Ugyanakkor a kisebbségben élők száma 11 millióról 4 millióra csökkent. (A fenti kikerekített számokban a zsidóság és a cigányság kisebbségi etnikumként szerepel.)
Azt tehát egyértelmű, hogy az elszakított magyarság számára sérelmeket jelentett Trianon, de a történelmi Magyarország lakóinak többsége számára óriási előrelépés volt.
Ha a Trianoni Szerződést nem a győztesek és a vesztesek között kötik, a wilsoni önrendelkezés elve tárgyilagos, akkor az új határok közelében élő magyarság nem kerül elszakításra. A magyar etnikumtól távol élő székelység számára az autonómia jelentett volna megoldást. Az egész Erdély számára pedig egy soknemzetiségű önálló állam, de ennek éppen mi voltunk a kerékkötői, az élen Kossuthtal és Petőfivel. Ez az ügy örökre elbukott, amikor Erdélyt Magyarországhoz csatolták.
Még a revizionisták által is hangsúlyozott önrendelkezési el alapján tehát csak a jelenlegi határral szomszédos magyarság visszacsatolása lett volna indokolt. Azaz 1 millió magyar. Ezen túl is indokolt a Székelyföld autonómiája.
Összegzés:
Trianon sem volt minden tekintetben igazságos, de sokkal igazságosabb, mint az első világháború előtti helyzet. Amíg ezt nem értjük meg, nincs béke a Kárpát Medencében.
Mindenek előtt azt kellene megérteni, hogy nem mi foglaltuk vissza az elvesztett területek jelentős hányadát, hanem egy politikailag teljesen kettéhasadt Európában az egyik fél, a náci Németország, konkréten Hitler taktikai ajándékát „érdemeltük ki”. Ennek ellenére ennek körülményeit igyekszünk homályban tartani.
Sem az önrendelkezési elvet, sem a döntések tartósságát soha nem vette a magyar politika komolyan.
Az első Bécsi Döntés.
A szégyenletes Müncheni Egyezmény lényegben azt jelentette, hogy a nyugat-európai demokráciák feladják a polgári demokráciák legkeletibb bástyáját. Ennek következtében példa jelent meg arra, hogy a határhoz közeli etnikumnak joga van az elszakadásra. Ezen az alapon jogossá vált a megalázott és szakadóban lévő Csehszlovákiától visszakövetelni a többségében magyarok által lakott területet.
Erre mi nagyképűen mozgósítottuk a Csehszlovákiánál sokkal kisebb és gyengébben felszerelt hadseregünket, bízva abban, hogy egy katonai csetepaté még Hitler érdekét is sérti. Ezt a Benes, a cseh miniszterelnök is megértette. A határmódosításra irányuló tárgyalásokat, a nácikhoz húzó, és elszakadni Tisora bízta, de jóváhagyta a később visszakerülő térség nagy többségét. Tehát adva volt egy kétoldalú szerződésen alapuló terület visszaszerzés lehetősége.
A Komáromban folyó tárgyaláson, amit magyar részről gróf Teleki Pál miniszterelnök és gróf Kánya Kálmán külügyminiszter vezettek, és amitől Benes távol tartotta magát, a csehszlovák javaslatot a magyar fél elutasította. A végső döntésre a tengelyhatalmakat kértük fel. Erre már Hitler úgy reagált, hogy döntsön az olasz külügyminiszter, őt nem érdekli, mert a nácibarát szlovákokkal is jó viszonyt akart. Ciano a cseh ajánlatot néhány kisebb területtel megtoldotta.
Ebben az esetben a magyar kormány elmulasztott két fontos lehetőséget. Egyrészt egészen más súlya lett volna, ha a határmódosítás a két fél közös akaratából születik, másrészt bölcs lett volna népszavazáshoz ragaszkodni. E két esetben a háború kimenetelétől független érvényű a módosítás, amit a népszavazás is megerősít.
Nem tudom elképzelni, hogy Teleki nem látta a két megoldás közti minőségi különbséget. Azért tette, mert sem Horthy, sem a magyar közvélemény nem fogadta volna el, hazaárulásnak minősítette volna. Ekkor ismertem fel, hogy a szegedi gondolat, a teljes revízió sérthetetlen politikai vonal. Aki ezt nem veszi tudomásul, nem számíthat politikai szerephez jutásra. Ideje volna elkészíteni egy olyan tanulmányt, ami kimutatná, hogyan szervezték meg az arisztokraták és az úri középosztály uralmát már Szegeden, Horthy vezetése alatt. A következő negyedszázadban ez a szövetség uralmának nem volt ellenfele. Erre találtam egyetlen adatot a közelmúlt História egyik számában. Abból kiderül, hogy a hadsereg főtisztjeinek fele a határon túli magyarságban született. Azt csak átéltem, hogy a legbefolyásosabb politikusok nagy többsége arisztokrata volt. Egy ilyen felmérésből válna érthetővé, hogy a két háború között lényegében e két osztály uralma alatt volt a politika, a hadsereg és a közigazgatás. Vagyis, nálunk is olyan osztálydiktatúra volt, mint Hitler előtt a Német Birodalomban.
Ez a két osztály sikerrel állította maga mögé a magyar közvélemény nagy többségét abban a tekintetben, hogy a revízió megoldása minden más kérdést megelőz. Ezt a politikai szövetséget Horthy sem tudta letéríteni, amikor már a háborúvesztést mindenki látta, és ő is ki akart lépni a háborúból. Ez a szövetség olyan hisztérikusan antikommunista volt, hogy még a nyílt fasiszta Nyilas uralmat is inkább elfogadta, mint a kommunista Szovjetunióval szövetkező polgári demokráciákat.
A két világháború közti magyar történelmet csak akkor érthetjük meg, ha belátjuk a kor magyar társadalmának lényegét. Az arisztokrácia, és az úri középosztály olyan mértékben győzte meg a magyar közvélemény nagy többségét, mind a liberális demokrácia, mind a kommunista rendszer elfogadhatatlanságáról, hogy az, megoldás hiányában, a fasiszta rendszert, és a náci Németország hegemóniáját is elfogadta.
Kárpát-Ukrajna visszacsatolása.
Ez a visszacsatolás az önrendelkezési jog teljes felrúgását jelentette. Ezzel olyan Trianon előtti terültet csatoltunk az országhoz, aminek alig volt magyar lakossága. E térségnek ugyanis már azt a déli részét, ahol magyarok laktak, az első bécsi döntésben megkaptuk.
Még nem találkoztam olyan történelmi munkával, ami ezt a vitathatatlan tényt megemlítette volna. A hivatalos politika akkor a magyar-lengyel közös határ misztikus indokoltságát trombitálta. Aki valóban félt attól, hogy a Szovjetunió bekebelezi ezt a térséget, annak jobb biztosíték lett volna, ha Szlovákia része marad, mert a hovatartozása ellen, Ukrajnával szemben jobb érv lett volna, ha szláv országhoz tartozik.
Kárpát-Ukrajna nem magyarlakta területének magyar megszállása azonban cáfolata volt annak, hogy a magyar kormányt sem érdekli az önrendelkezés elve.
Észak-Erdély visszacsatolása
Ebben is Hitler szempontjai, nem a magyar kormány elvei játszották a főszerepet. A magyar kormány ugyanis, nem az önrendelkezési jog érvényesítését akarta, hanem egész Erdélyt. Egyik oldalon sem merült fel, hogy az ott élőket valaki megkérdezze. A román kormány a határ közeli területek visszaadásáról hajlandó volt tárgyalni, de a Székelyföldről nem. Mi ezt az álláspontot vitalapnak sem fogadtuk el. A magyar kormány vagy nem ismerte, vagy nem akarta figyelembe venni, hogy Hitler érdekei nem engedik meg Románia megalázását, mert ezzel a Szovjetunió karjaiba kergeti a fasiszta román államot, aminek az olajára elengedhetetlen szüksége volt. A Szovjetunió lerohanását tervező Hitler számára megengedhetetlen volt Romániának megtartása. Ezért a magyar katonai erők Románia elleni mozgósítása nélkülözött minden reálpolitikai alapot.
Ez esetben sem lehetett szó az önrendelkezési elv figyelembe vételéről. A határ közeli magyar területek és a Székelyföld között román többségű területek voltak. Az önrendelkezés elvéből csupán a Székelyföld autonómiája következhetett.
Abból pedig, hogy Észak-Erdély többségben magyar lakta területeit Magyarországhoz csatolják, kétoldalú kisebbségi egyezmény következhetett volna. A román ajánlat csak keskeny határmentei területet jelentett. A magyar kormány azonban szinte egész Erdélyt kérte. Amit a román kormány elutasított. A tengelyhatalmak döntése Erdély északi felét jelentette, ahol jelentős román kisebbség élt. Abból, hogy mi a románokat nem vontuk be a magyar hadseregbe, következett, hogy az ilyen kizárás ellen nem tiltakozhattunk.
A Délvidék visszacsatolása
Hitlert a balkáni háborúban Olaszország ostobasága rántotta bele. Ő ugyanis örült, hogy a Balkánon béke van, ennél százszor fontosabb volt számára a keleti és a nyugati front. Ekkor éppen a Szovjetunió lerohanására készült. Ezt láthatta Teleki, amikor Jugoszláviával az „örök barátságot” hirdető békét kötötte. Azt hihette, hogy ebben a térségben többre mehet a szép szóval, barátkozással a jugoszláviai magyar kisebbség érdekében.
Mussolini megalomániája azonban összedöntötte Hitler elgondolását. Arra kényszerült, hogy megszállja a Balkánt, ahol Mussolini szerencsétlenkedése lejáratta a tengely-hatalmak tekintélyét. Ezzel azonban Teleki békülékenysége oka fogyottá vált. A magyar társadalmi erők örömmel fogadták Jugoszlávia felszámolását, ebben ugyanis az elvesztett terültek visszanyerésének esélyét látták. Teleki realista revizionizmusa tehát megbukott.
A sors játéka volt, hogy a magyar revizionizmus atyja, Teleki Pál sem lett elég keményen revízió pártoló. Elseperte az a seprő, amit Szegeden ő indított útjára.
Amennyire jogos a panaszunk abban, hogy a többségében magyarok által lakott területeket is elvettek, lapítunk abban, hogy mi a revíziót soha nem az önrendelkezési elv alapján képzeltük el. Ez már Kárpát-Ukrajna esetében egyértelmű volt. Annak a többségben magyarok által lakott területét már az első bécsi döntés alapján megkaptuk. Ezt a tényt még nem láttam magyar történész által leírva.
A Délvidék esetében is sántít az erkölcsünk.
„Magyarország visszakapta ugyan a Bácskát, a baranyai háromszöget, és a Mura-vidéket. Összesen 11 ezer négyzetkilométer terület 1 millió lakossal, de nem jutottunk tengeri kijárathoz, s nem foglalhatta el a Bánátot sem.” Írja a közelmúltban is egyik történészünk a Históriában.
Kezdem azzal, hogy Bácskát sem többségben lakták a magyarok, tehát az önrendelkezés elvén csak részben járt volna nekünk. A tengeri kijárat pedig olyan jogon járt volna, mint Svájcnak Marseille. A Bánátban egyáltalán nem volt magyar többség.
A magyar politika akkor és most is azt állítja, hogy mi csak akkor vonultunk be, amikor már kimondták a horvátok a függetlenséget, amikor megszűntnek tekinthettük örök barátunkat, Jugoszláviát.
Ezek után ne csodálkozzunk, ha a szerbek bennünket hullarablókként kezeltek.
Szó sem volt visszafoglalásról, a mi csapataink a németek után vonultak be. Jugoszláviát a nácik foglalták el, és az átvonulásért cserébe nekünk adták a Bácskát. Nekünk eszünkbe sem jutott, hogy ott népszavazás mondja ki az igényelt területeken a hovatartozást.
Azt tettük, amit Hitler megengedett.
A német megszállók túlerejével szemben a jugoszláv hadsereg nem jelenthetett ellenállást az ország északi felében, mindenek előtt a Dunától és a Szávától északra. Azzal viszont a német vezetés nem számolt, hogy a balkéni kegyekben a fegyveres fölény nem érvényesülhet.
Számunkra azonban a mi szerepünk megítélése a fontos. Hullarablók voltunk. Hónapokkal korábban még kerestük Jugoszlávia barátságát, Aztán pedig hadseregünk bemasírozott a német hadsereg után. Eszünkbe sem jutott, hogy megelégedjünk azzal, amit a megszállt területek lakossága dönt. Ezen az alapon azonban aligha kaphattunk volna többet, mint a Délvidék északi felét.
A Délvidék megnevezés nemcsak akkor volt provokáció a szomszédunkkal szemben, de még ma is él. A Bácska jogosan volt Délvidék Trianon előtt, de utána legfeljebb Bácskának, ma már Vajdaságnak kellene nevezni. De nemcsak a Délvidék megnevezés revizionista maradvány, hanem a Felvidék is. Amit mi Felvidéknek nevezünk az legfeljebb északi szomszédunk, Szlovákia. A mi reflexeink azonban Trianon előttiek.
A Bácska megszállása után úgy kezeltük az ott élő lakosságot, mintha Trianon előtt megállt volna az idő. Az oda költöző szerbeket nem tekintettük egyenrangú állampolgároknak. Megpróbáltuk kitelepíteni.
Ideje volna tisztázni, hogy Trianon után a Jugoszláviához került területek nem Magyarország voltak. Abban mindenki oda költözhetett, ahova akart. Ezt minden szuverén ország esetében tudomásul kell venni. Azzal, hogy a Bácskát megkaptuk Hitlertől, minden bácskai lakos magyar állampolgár lett. Ezt mi nem vettük tudomásul.
Külön kellene foglalkozni a háború után Jugoszláviához visszakerült területeken a magyarsággal történtekkel. Ezt már a rendszerváltás előtt elkezdtük feszegetni. Annak ellenére, hogy az ott maradt magyarságot ért sérelmeket viszonylag tárgyilagosan tártuk fel, azt az egyoldalúság jellemzi.
A második világháborúban történt embertelenségek a Balkánon az átlagosnál is jellemzőbbek voltak, és ezen belül a magyar megszállás során általunk elkövetettek viszonylag enyhének számítottak. Az, hogy a szerbek a megszálló németekkel szövetkeztek, a szerbekben magyargyűlöletet keltett, érthető. Ez még az átlagnál is erősebb volt a háborúban hősiesen harcoló, és elképesztő veszteségeket szenvedő partizánok estében. Ők nemcsak a Hitlerrel való szövetség, és a barátsági szerződésünk ellenére hadsereggel bevonulást sérelmezték, hanem azt a tényi is, hogy a megszálló magyarok a bácskai szerbeket megkülönböztetően ellenségesen kezelték.
Régóta várok olyan statisztikákat, amik megmutatják, melyik nép a lakosságának hány százalékát vesztette el a második világháborúban. Ebből, minden bizonnyal az derülne ki, hogy a legtöbbet a szerbek, a lengelek és az oroszok, illetve a Szovjetunió népei vesztettek. Minden bizonnyal ez sorrend azokra is igaz, akik nem a fronton estek el.
Mi, magyarok a viszonylag szerencsések közé tartozunk, különösen a polgári áldozatok esetében. A fontokon elszenvedett vesztességünket magunk akartuk, mi üzentünk hadat, mi küldtük katonáinkat, kellő felszerelés nélkül, a Szovjetunió legyőzésére.
A magyar polgári lakosság veszteségeinek kilenctizede a magyar zsidóság volt. Ezek elpusztításában játszott szerepünkkel tized annyit sem foglalkozunk, mint a Bácskában a hős partizánok által bosszúból, nagy többségükben ártatlanul kivégzett magyarokkal. Ezek ártatlan áldozatai voltak annak a magyar politikának, melyik revizionista mániájában megfeledkezett a realitásról.
Horthy tengerész múltja sem volt elég annak felméréséhez, hogy a második világháború a tengerek feletti uralomban dől el. Középiskolás fejjel felmértem, hogy a modern háború óriási nyersanyag igénnyel jár, amit egyre kevésbé lehet szárazföldön nagy távolságokról biztosítani. Azzal számoltam, hogy Moszkva katonai szempontból sokkal messzebb van Kelet-Poroszországtól, mint az Atlanti Óceán nyugati partjától a keleti partja. A román olajtermelés tizede sem volt az arab világénak. A kaukázusi olaj szállítása, ha esetleg a németek meg is szerzik, a szállítása vasúton védhetetlen lett volna.
Az még megbocsátható szakmai hiba, ha valaki a németek háborús győzelmére tett, de az megbocsáthatatlan, ha fel sem tételezte, hogy a háborút elveszíthetik. Az én diákfejemben már egyértelmű volt, hogy az Egyesült Államok, mindenek előtt Roosevelt örömmel várja, hogy a fasiszták és a gyarmattartók minél jobban kivéreztessék egymást.
A háború vesztés időpontja azonban még évekkel kitolódik, ha Hitler nem támadja meg a Szovjetuniót. Az atombombák elkészülte azonban akkor is gyors befejezést, de sokkal nagyobb áldozatot, veszteséget jelentett volna.
A történészek utólag sem látják be, hogy a második világháború kimenetelének ideje szempontjából két fontos esemény volt. Egyrészt Oroszország megtámadása, másrészt az amerikai atombomba elkészülése.
Az előbbi Hitler ostobaságán múlt. Az utóbbi nem utolsó sorban Hitler hisztérikus zsidóüldözésének köszönhető.
Ha Hitler nem támadja meg Oroszországot, a frontokon nem lehet megverni a németeket. Nem kerülhet sor a partraszállásra. A partraszállás elleni védekezés katonai ereje háromszorosa lehetett volna annak, amit a nyugati erőknek le kellett küzdeni.
Ha Hitler nem üldözi az európai zsidóságot, az atombomba gyártásához nem menekül oda az a szellemi tőke, ami az atombomba gyors elkészítéshez nélkülözhetetlen volt. Még az amerikai történészek sem vallják be, hogy mire mentek volna az Európából oda menekült, nagyrészt zsidó tudósok nélkül. Mi magyarok sem írjuk le, hogy a második világháború gyors befejezése, bizonyos részben Horthy és csapatának antiszemitizmusának köszönhető. Ha nincs magyar zsidóüldözés, a magyar zsidó zsenik nem mennek német egyetemekre. Ha nem ott tanulnak, a magyar egyetemi diplomával aligha lesznek Nobel díjasok. Ha Hitler nem zsidótlanítja az európai, akkor gyakorlatilag német elméleti fizikát, hazánkfiai ott maradnak, és nem kénytelenek Amerikába szökni. Ha nem mennek Amerikába, és nem érzik az európai zsidóság számára létkérdésnek Hitler háborúvesztését, legalábbis éveket késik az atombombák elkészülése.
Bármennyire fantáziának tűnik a feltételezésem, van logikai alapja. Einstein és a magyar zsenik Európából elüldözött zsidók voltak, akiknek döntő szerepük volt az atombombák készítésében. Nagy szerencse, hogy nem Moszkvába menekültek, mert akkor Sztálin nyerheti meg az atombombáért folyó versenyt.
A háborút követő közel fél évszázad magyar történelmének megértéshez a kulcs a Jaltai Egyezmény megértése. Ezen azonban hetven év alatt alig jutottunk előbbre.
(Idejönnek azok az anyagok, amelyeket a Jaltai egyezményről írtam.)
