Öt mutató

Kopátsy Sándor PP 2011-02-19

ÖT MUTATÓ

A G-20-találkozón végre felvetik, hogy nem elég egyetlen mutató alapján ellenőrizni az országok gazdaságának egyensúlyi állapotát. A tanácskozáson a nálam nagyra becsült francia, Stauss-Kahn, a Nemzetközi Valutaalap vezérigazgatója öt mutatót javasol.

1. A fizetési mérleg.

2. Az árfolyammozgás.

3. Az államadósság és a költségvetésis deficit.

4. A valutatartalék színje.

5. A magán megtakarítási ráta.

A bankárok szempontjából ez az öt mérték elegendő, sőt igen jelentős előrelépés lenne az öt mutató állandó figyelemmel kísérése. Nekem azonban kevés. Nem tér ki a gazdaság egyensúlyát determináló társadalmi háttérre.

I: Első helyre tenném a népszaporodás mértékét. A népesség növekedésének elszabadulása a korunkban a gazdasági egyensúly legnagyobb veszélyeztetője. Szerencsére, a G20-akon belül, csak az elve túlnépesedett Indiát fenyegeti a túlnépesedés veszélye. A pénzvilág legerősebb szereplő e tekintetben nincsenek nehéz helyzetben. Az emberiség egésze annál inkább. A világ pénzügyei sem függetlenek attól, hogy az emberiség háromötöde nagyon gyorsan szaporodik, hogy ez világpolitikai instabilitást is szül. Ennek a mutatónak a figyelemmel kísérése azért is fontos, mert ebből kiderülne, hogy fél százaléknál magasabb népességnövekedés eleve kizárja az érintett ország gazdasági egyensúlyát. Kiderülne, hogy társadalmi egyensúly nélkül nincs gazdasági egyensúly. Márpedig a nyersanyagforrások, az élelmiszerek és az energiahordozók piacán többségben vannak azok, ahol nem lehetséges a társadalmi egyensúly.

Az már a múltban is kiderült, hogy a fejlett társadalmak gazdasági egyensúlyára milyen nagy hatása van az energia, és az élelmiszerárak alakulása.

II. A második helyre tenném a foglalkoztatottságot. Ahol a munkaképes lakosság jelentős hányada nem dolgozik, vagy csak keveset, és állami eltartásra szorul, ott sem a pénzügyi, sem a politikai egyensúly nem lehet tartós.

A foglalkoztatási ráta sokkal fontosabb annál, hogy ne kelljen megbízhatóan mérni. A jelenlegi mérési módszere még a tőkés osztálytársadalom érdekére szabott. Például, inaktívnak veszi a 18 év feletti tanulókat, vagyis a legfontosabb érték, a tudásvagyon termelését nem tekinti értéktermelő munkának, foglalkoztatásnak.

A foglalkoztatás mértékét figyelmen kívül hagyja. Pedig a dogozók által évente ledolgozott órákban nagyon nagy különbség mutatkozik. A világgazdaság három legnagyobb térségében, Európában, Észak-Amerikában és a Távol-Keleten e tekintetben van a legnagyobb különbség. Ezért a foglalkoztatási arány meg kellene szorozni egy olyan mutatóval, ami azt fejezné ki, hogy az évente ledolgozott órák mennyivel térnek el az 1800 órától.

III. Harmadik mérce az egy laksora jutó vagyon alakulása. Ez a mérce leleplezné a népesség változásával járó vagyonigény nagyságát. Kiderülne, hogy az éves egyetlen százalékos lakosságnövekedés elvon egy százalékot az egy lakosra jutó fogyasztásból, és mintegy három százalékot az egy laksora jutó vagyon szinten tartásából. Az ilyen országnak tehát évente 5 százalékkal kell gyorsabban növelni a nemzeti jövedelmét, mint annak, ahol stagnál a lakosság száma. Ekkora sebességnövekedés azonban a környező országokhoz képest már irreális.

IV. A negyedik mérce a 20-65 évesesek átlagos iskolázottsága. Ez mutatná a szellemi vagyon nagyságát, a munkaerő minőségét. Alig tudnák fontosabb feltételt, mint az oktatásba fektetett társadalmi erőfeszítést.

Amennyiben figyelembe veszik az utóbbi négy mutatót, világossá válik, hogy a világgazdaság egyensúlya el sem képzelhető a népesség jelen növekedése mellett. Sajnos, nem várható, hogy a G20-ak erre oda fognak figyelni.

A tudományos még kevésbé. Százszor annyit bogarásznak a tudósok a nyersanyagforrások kimerülése és az éghajlat változása okán, mint a százszor nagyobb problémával, a túlnépesedéssel.