Számvitel csődje

Kopátsy Sándor PG 2009-03-01

A SZÁMVITEL CSŐDJE

Az elmúlt év őszén ránk tört pénzügyi vállság egyik tanulsága, hogy a számvitel mai formájában képtelen tükrözni a vállalkozások értékét, de még az értékük alakulását sem.
Szint az egyik napról a másikra, kiderült, hogy meztelen a király, vagyis a vállalkozások, mindenek előtt a bankok értéke tört része a számvitelükben nyilvántartottnak, és annak, amit magukról hittek, és a világgal elhitettek.
Azt már a Pénzügy Minisztériumban felismertem, hogy a szocialista vállaltok mérlege szinte semmit nem mond a vállaltok értékének, eredményes működése szempontjából. A vállalti mérlegeknek ugyanis az elsődleges feladta a vagyonváltozás megmutatása. Ezzel szemben a mérlegekben szereplő vagyonértéknek semmi köze nem volt a realitáshoz. Az állami bürokrácia nem a vagyonnövekvésre volt kíváncsi, hanem megelégedett azzal, hogy derüljön ki a tolvajlás.
Mát évek óta figyeltem, hogy a bankok, nagyvállalatok fergetegesen növekvő hitelkötelezettségeivel járó kockázatot nem növelik a mérlegekben.
Mi az oka annak, hogy a számvitel ennyire alkalmatlanná vált a vállalkozások értékének alakulásának nyomon követésére?
Elsősorban az, hogy a közgazdaságtan elmélete alkalmatlanná vált a vagyonérték nyomon követésére. Erre nemcsak képtelen, de nem is akar képessé válni.
A makro színtű mérlegeiben nemzeti vagyon árának alakulását figyelmen kívül hagyja. A pénzromlásnál, az infláció mérésénél a vagyon, az ingatlanok, és a részvények árának emelkedését nem tekinti pénzromlásnak. A bankok a hiteleik fedezeténél az ingatlanárak inflálódását nem követik nyomon. Így válik a vagyonárak inflációja a hiteleken keresztül a pénzteremtéssé. Ha a vagyonok ára emelkedik, ez hitelfedezet növekedést hoz létre, ami a pénz mennyiségét növeli anélkül, hogy a fedezet növekedne. A hitelezők is úgy érezhetik, hogy a hiteleik fedezte nem romlott, holott romlott.
Így alakult ki a kilencvenes évek elején a japán pénzügyi vállság. A gazdaság és a lakosság növekvő telekigénye a telekhiány miatt felverte az árakat. A megnőtt telekárakat mind a tulajdonosok, mind a hitelező bankok reális vagyonfedezetnek tekintették. Mind a vállaltok, mind a lakosság bátran vette fel az ingatlanja megnőtt árára a hiteleket. Elszaladhatott a hitelállomány. Abszurd helyzet állt elő, a vagyonárak azért emelkedtek, mert nem volt elegendő telek, vagyis olyan vagyonnövekedés következett be, amit nem a megtakarított jövedelem befektetése, hanem a telekhiány okozott. Olyan hitelállomány keletkezett, aminek nem volt fedezete.
A közgazdászoknak, és a vállalti mérlegek készítőinek az lett volna a feladatuk, hogy a hitelek fedezetét leértékeljék. Ezt azonban nem tették meg, mivel az mind az ágazaton belüli verseny, mind a bankvezetők anyagi érdekeltségét sérttette.
Lényegében ez történt a múlt év őszéig világszerte, mindenek előtt az Egyesült Államokban. Az ingatlanárak emelkedését mind a lakástulajdonosok, mind a bankok úgy kezelték, mint reális hitelfedezetet. A lakosság azt hitte gazdagabb lett, van miből költekezni, a bankok pedig azt látták, hogy van a megugró hitelállománynak fedezete. A gyorsan növekedő hitelállomány fedezetét változatlan biztonságúként kezelték.
Nem lett volna probléma, ha az infláció mérésében a vagyonárak változását is figyelembe veszik. Becslésem szerint ebben az esetben mintegy három-négy százalékkal nagyobb lett volna a pénzromlás. Annyi esze még a jegybankok vezetőinek is lett volna, hogy a reálkamat ne legyen negatív. Márpedig a három-négy százalékkal magasabb kamat mellett nem keletkezett volna ilyen mértékű hiteligény.