Kopátsy Sándor EH 2009-03-31
FEJEZETEK A MAGYAR TÖRTÉNELEMBŐL
Ezen a címen a történelmünk egyes fejezetiről írom le röviden a másokétól eltérő véleményem.
I.
AZ ÁLLAMALAPÍTÁS
A magyar történelem nem a magyar nép sorsának alakulását, hanem a magyar államét, ezt is csak a katolikus egyház érdeke alapján, tálalja. Ez a három érdek ezer éves történelmünk során csak a keresztény állam alapítása során fedte egymást.
Máig általános a felfogás, hogy Géza még elnézte, de István erőszakkal kényszeríttette a keresztény hitre az ország lakosságát. Az igazság az, hogy a két nagyszerű vezető felismerte, milyen út az elkerülhetetlen, amin meg sem lehetne állítani az eseményeket, hát élére állt. Géza és István tudomásul vette a megállíthatatlant, és a nép élére állt.
Ők valóban azon az úton, a földművelésre, a keresztény hitre és a jobbágyrendszerre épülő társadalmi szerveződésre vezették a magyarság nagy többségét, amire akkor a hasonló helyzetbe kerülő népek sora önként lépett. Géza még csak igyekezett félreállítani a kereszténységre való áttéréstől, a letelepedéstől irtózó, a változásnak ellenálló kisebbséget, István azonban kegyetlenül felszámolt mindenilyen erőt, kezdve a trónutódlásra szóba jöhető rokonaitól a sámánokig. Egyikük sem annyira hívő keresztény, hanem csak a kor parancsát megértő vezető volt.
Alig egy generációval később azonban Istvánt, fiával és Gellért püspökkel együtt szentté avatták. Ezzel a pápák kettős célt szolgáltak. Egyrészt I. Lászlót meg kellett nyerni arra, hogy az esedékes keresztes hadjáratot, ami a gyakorlatban sáskajárást jelentett, engedje át az országon, másodsorban Istvánt, hálából a keresztény királyság kiépítéséért úgy kívánta megörökíteni, mint egy imádni való középkori szentet. Az ő szentté avatása tehát evilági politikai kitüntetés volt. Tegyük hozzá, hogy a középkorban minden nép, táj, település álma volt, hogy legyen saját szentje. I. László, aki később maga is elnyerte ezt a legmagasabb rangot, olyan bölcs volt, hogy családja legkegyetlenebb ellenségét, Istvánt, a családja, az Árpád-ház, és az ország érdekében szentté avatatta. Ezzel olyan példát adott az uralkodói kötelességre, amit tanítani kellene. Ha valakit gyűlölnie kellett, az, apjának megcsonkítója, István volt, akitől, ha kedves az élete, neki is menekülnie kellett. De az állam érdeke megkövetelte, hogy István, mint az első keresztény fejedelem, és ezen keresztül az Árpád család felmagasztosuljon
A katolikus klérus máig bajban van azzal, hogy István valójában ázsiai fejdelem volt, akinek kötelessége, hogy a trónutódlást zökkenőmentes legyen. István korábban a lengyel király kiheréltette a testvérét, hogy ne lehessen utóda. Ez az uralkodói feladat még hatszáz év múlva is élt az Oszmán Birodalomban, ahol a szultán megválasztása napján a testvéreit, közakarattal, kivégezték. Ez nem a szultán bűne volt, hanem kollektíva bölcs előrelátása.
Arról sem olvastam, hogy a hármas vetésforgó előtt, a Római Birodalomban, az Alpoktól északra, a Dunántúlon és Erdélyben is, csak a városi lakosság volt keresztény. Nem véletlen, hogy a latinul a földművest paganus-nak, azaz pogánynak hívták. A katolikus egyház azonban ezt sem tanítja. A vidéken nyomorban és tudatlanságban élő nép megtérítését a kereszténység sem érdekelte.
A nagy fordulatot a sok százéves szelekciónak köszönhetően a telket már kibíró búza és árpa tette lehetővé. Ezt gyorsan követte a nagy agrártechnikai forradalom, a hármas vetésforgó, a lovak patkolása, hámba fogása, az első tengelyét forgatni képe kocsi megjelenése tette lehetővé. Ennek hatására példátlan ugrást következett be a mezőgazdasági munka termelékenységében. Száz év alatt a földművelés fölénybe került a pásztorkodással szemben, közel kétszeresére nőtt az egységnyi területen elérhető jövedelem nagysága. Nem kellett a hatalom nyomása ahhoz, hogy az erdei és a pusztai pásztor földművelésre térjen. Ezt a változást a politikai hatalom sem tudta volna megakadályozni.
Az agrártechnikai forradalom hatására jelentősen megnőtt az egységnyi művelt terület eltartó képessége. Ezzel együtt jelentősen javult a földműves nép táplálkozása, csökkent a halandóság. Az Alpoktól északra, a közel ezer éven keresztül stagnáló népesség, gyorsan szaporodott. Alig száz évvel az agrártechnikai forradalom után a népesség megkétszereződött. Feléledtek a római kor városai, nagyon gyorsan sokszorosára nőtt az urbanizáció. A 10. század előtt szinte nem volt városi lakosság, kétszáz évvel később már 5-10 százalékos lett.
A 10. száza végére milyen helyzet alakult ki a Kárpát-medencében?
Ugyanaz, ami a Római Birodalom északi határán, a limes két oldalán, a mai Koppenhágától a mai Kijevig. Három feladatot kellett minden népnek a maga módján megoldani.
I. A nomád pásztorkodásról a földművelésre kellett áttérni. A kor történészei máig sem hangsúlyozzák, hogy ez volt, minden további politikai és vallási következmény alapja. A Római Birodalom már az időszámításunk kezdetén megvetette a lábát az Alpoktól északra. A bukását az okozta, hogy csak a közigazgatást, a katonai szervezetet hozhatta, a kor gabonáit, a búzát és az árpát nem, mert azok nem bírták a telet, gyakran kifagytak. Nemcsak a keményebb telű Kárpát-medencében, de Franciaországban is. A nagyon bizonytalan áttelelő és kishozamú gabonatermelés mellett a fölműves koldus volt a pásztorhoz képest. A történészek által sötét középkornak nevezett évszázadokat és a még gyakran kifagyó gabonák korának nevezném. A megelőző három évezred minden eredménye a gabonatermelésre épült. Az Alpoktól északra azonban erre a 10. századig, nem volt lehetőség. Ekkora szelektálta a közel ezer éves kíséretezés a gabonákat télállóvá, a korább i gyomnövényből, a rozsból és a zabból is kultúrnövény lett.
Bármennyire meglepő, a Nyugat felemelkedésének alapját a búza és az árpa télállósága jelentette.
A már viszonylag biztos őszi gabonák vetették fel a hármas vetésforgó lehetőségét. Ami azt jelentette, hogy nem kétévente lehetett a földet megművelni, termőre fogni, hanem három évben kétszer. Vagyis nemcsak a földterület felén, hanem kétharmadán volt termés, méghozzá biztos. De legalább ekkora jelentősége volt annak, hogy megnőtt a munkanapok száma, ugyanis a termés felének ősszel, a másiknak tavasszal volt a vetési munkája. Az aratás is egymást követte. Vagyis a nagyobb termeléshez nem kellett több munkaerő és igavonó, csak azok kihasználtsága nőtt meg. A közel kétszeres termeléshez nem több ember, igavonó állat és felszerelés kellett, hanem nagyobb szorgalom.
Ehhez a gyors hatékonyságnövekedéshez járult a lovak patkolása, hámba fogása, ami elképesztő hatékonyságnövekedést hozott. A patkolt, hámba fogott lóval végzett talajmunkák és szállítások felére csökkentették az időigényt.
Azt, hogy a patkót szerencsehozónak tartjuk, a forradalmi jelentőségén alapul. A patkolatlan lovat párás éghajlaton nem lehet használni, mivel a patája felpuhul, deformálódik, a sárban, vizes füvön, vagy hóban szinte járóképtelen. Ezzel szemben, ha kétkilónyi vassal megpatkoljuk, az értéke megsokszorozódik. Egy nagyon drága állat értékének nagyságrendje attól függ, raktunk-e rá kis értékű patkót.
A ló patkolása, a Nyugat felemelkedésében, minden politikai eseménynél fontosabb történelemalakító változást hozott. Az emberek és tárgyak térbeli mobilitásában csak a személygépkocsi, illetve a robbanómotor hozott. Előtte, aki sietett, gyalog ment, mert az ökrök járásánál az is gyorsabb volt. A történészek azonban még addig sem jutottak el, hogy a nyugat-európai út- és terepviszonyok között a távolsági kereskedelemben mit jelentett a patkolt ló.
A mezőgazdaság számára azonban maga a patkolt ló kevés lett volna, ha nem jelenik meg a hám, és a kocsik fordítható első tengelye. Ezt, nekünk magyaroknak is, illene tudni, hiszen azt mi hoztuk be Európába. Ezt a Milánói Technikai Múzeumban tanulhattam meg. Pedig a kocsi szavunk minden nyugti nyelv őrzi.
Arról még inkább szólni kellene a magyar történelemben, hogy mi abban a tekintetben későn jöttünk, hogy a lovasságunk tanai fölényt jelentett volna. Patkolt lovak nélkül a Nyugat történelme is másként alakult volna, hiszen az arab hódítók már Franciaországban jártak, amikor Martel Károly francia király patkolt lovai megverik a sáros talajon mozgásképtelenné váló, patkót még nem ismerő, arab lovasságot. A francia nép azonban tudta, azért adta a győztes királyának a Martel, azaz kovács előnevet.
A honfoglaló magyarok sem ismerték a patkót, hiszen a kelet-európai sztyeppén, ahol kevés a csapadék és nincsenek hegyek, nem volt nélkülözhetetlen. A patkolt ló volt a mai harckocsi elődje a középkorban. A páncélba öltözött nehéz lovagok ellen nem lehetett csatát nyerni. Ezt, István királyunk jól tudta, ezért támaszkodott a német lovagokra. A 20. század második felében került elő az itáliai krónika, ami István és Koppány csatáját úgy írja le, hogy István a német lovagjai leverték Koppány magyar seregét.
De térjünk vissza az agártechnikai forradalomra.
A hármas vetésforgó, a tavaszi és a már télálló őszi gabonák éppen a honfoglalásunk idején érték el a Kárpát-medencét. Mai fejjel is nehéz megérteni azt a sebességet, amivel ez a művelési mód terjed. A Dunántúl az avarok és a szlovákok már a honfoglalás idején alkalmazták. Az ő példájuk követte spontán a magyarság. A mi népünk előbb lett a pásztorból földművelő a Dunántúl és az Alföld peremvidékén, mint keresztény. Akkor már a földműves volt a gazdag, a pásztoroz képest.
A magyarok honfoglalása a legjobb történelmi pillanatban történt. Előtte erre nem volt alakalom. A hunok, és az avarok számára még nem volt vonzó a földművelés. Ők a sötét középkorban jöttek.
Történelem felfogásunkra jellemző, hogy nem hangsúlyozzuk, milyen társadalmi fordulatot jelentett az államalapításuk során zajló életmódváltozás, a pásztorok letelepedése, és áttérésük a földművelésre. Géza és István idejében a magyar nép, annak érdekében, hogy jobban éljen, a férfiak a családdal együtt, otthon lakhatnak, és kenyeret ehettek, szívesen áttértek a pásztorkodásról a földművelésre. Az itt élő szlávok és rokonaik, avarok életmódját követték. Ez akkor is megtörténik, csak lassabban, de feltartóztathatatlanul, ha a vezérük, királyuk ezt nem ösztönözte, hanem fékezte volna.
2. Áttérés a keresztény hitre. Erről történelmünk azt érezteti, hogy Istvánnak erőszakkal kellett a lakosságot keresztény hitre téríteni. Ezzel szemben a nagy többség már akkor áttért, illetve viszonylag gyorsan áttért volna, ha István nem alkalmaz kényszert az ellenállókkal szemben, nem bánik kegyetlenül a régi hithez ragaszkodókkal. Elég lett volna azt szem előtt tartani, hogy velünk szinte egy időben lettek keresztények a frízek, a szászok, a csehek, a lengyelek és az ukránok. Sokkal jellemzőbb volt, hogy nem a királyok, hercegek voltak a térítők, ők, önérdekből, mentek a népük után. Az természetes, hogy a pogányságnak voltak megrögzött hívei, elsősorban a hatalmi elit és a pogány papság, a sámánok. Ezekkel szemben István kegyetlen erőszakot alkalmazott.
Azt kell látni, hogy a 10. század során kéz a kézben terjed el a hármas vetésforgó és a kereszténység a Római Birodalom északi határvidékén, a limesek két oldalán élő népek között. Annyi a különbség, hogy a nyugati technikát és vallást elfogadó népek közül, tőlünk nyugatra, a nép letelepült erdei pásztorok már falvakban éltek, mi és az ukránok azonban még nomád pásztorok voltunk.
A magyar történelem megértéséhez azt kell hangsúlyozni, hogy amíg a hunok é avarok a sötét középkorban érkeztek a Kárpát-medencébe, amikor még a pásztor számára nem volt vonzó a földművelés. Mi, magyarok akkor érkeztünk, amikor más a pásztor joggal irigyelte a földművest.
Az egyháztörténészeknek pedig azt kellene elmondani, hogy a kereszténység csak akkor lett, lehetett a vidéken élő lakosság vallása, amikor már a földműves jobban, biztonságosabban megélt, mint a pásztor. A kereszténység vidékre és északra való terjedése jól jött a Pápaság számára. Az előző századokban, a mohamedán térítés következtében, elveszette hívőinek és térségének gazdagabb felét.
A hármas vetésforgóval szinte párhuzamosan indult el, és győzött az ír püspökök térítése. Az ír kereszténység hatását jól mutatja, hogy a magyarság első, három fő szentje Patrik, Kálmán és Gál, ír térítők voltak.
Visszatérve a haditechnikára.
A magyar történelem sokkal könnyebben megérthető volna, ha leírnánk, hogy az államalapítás előtt a nomád pásztor, utána Mohácsig a páncélos lovag, a puskapor után a tűzerőt kezelni tudó, fegyelmezett polgár és a hívatásos volt a hadviselés élén. István nem véletlenül értékelte olyan magasra a német lovagok katonai erejét.
A lovagok katonai értékét a puskapor semmisítette meg. A Mohácsi csata kapcsán vált nyilvánvalóvá, hogy a tüzérséggel, és a hívatásos katonákkal szemben nem állhat ellent a lovas bandérium.
Ennyit István külpolitikájáról.
A magyar történelem, nemcsak a magyarság megtérítést tálalja, a keresztény klérus szemszögéből, de István személyes érdemének minősíti, hogy a koronát a pápától, és nem a császártól kérte. Rövidtávon, István a király személyes hatalma szempontjából érthető, hogy István bölcsen döntött, hogy nem a császártól, hanem a pápától kért koronát. Utólag azonban ezt a döntést nem kellene kitűnőnek minősíteni. A kor nagyhatalma nem a pápa, hanem a német-római császár volt. Nekünk nem a pápához, nem a mediterrán, hanem a császárhoz, a nyugat-európai kultúrához való szoros kötődés lett volna fontosabb. Ebben a tekintetben is a cseh király volt a bölcsebb. Ő a császártól kért koronát. Ezzel a birodalom egyik választófejedelmének rangjára emelkedett, és a Nyugathoz kötötte magát. Még ma is elég megnézni Prágát és Budapestet ahhoz, hogy lássuk, ki döntött jobban. Ezt, a magyar királyok között egyedül a Prágában nevelkedett Mátyás látta.
2009. március 31., kedd
2009. március 27., péntek
Polgárhiányos társadalmak utolérési stratégiája
Kopátsy Sándor EH 2008-12-12
A POLGÁRHIÁNYOS TÁRSADAMAK UTOLÉRÉSI STRATÉGIÁJA
A Nyugat polgárokban gazdag társalmai az elmúlt ötszáz évben a társadalmi és gazdasági fejlődés motorjai voltak. Ebből fakadt a hitük, hogy aki sikert akar elérni, az ő útjukat járja. Máig meggyőződésük, hogy a többi kultúra azért maradt le, mert nem az ő példájukat követte.
Már eddig is voltak jelek, hogy ez az út csak a polgárokban gazdag társadalmak számára járható, de nem volt egyértelmű hogy más út is járható. Az elmúlt ötven év azonban meggyőzően bizonyítja, hogy a nyugati kultúrák demokratikus útja csak olyan társadalmak számra járható, amelyeknek évszázadok óta erős a polgárságuk. Ahol ez hiányzik, eleve más utat kell járni.
Néhány száz történelemkönyv, közöttük néhány zseniális, olvasása után is, rám a legnagyobb hatással Győrffy Györgynek a középkori magyar történelemről szóló művének egyetlen adata volt a legnagyobb hatással. Ebben a könyvben a francia és a magyar középkori társadalmat állítja szembe. Közli, hogy az Árpádok idején a francia társadalomban a lakosságnak csak 1 százaléka volt nemes, ellenben hat százaléka polgár. Ezzel szemben a magyar társadalomban a nemesek aránya volt 6 százalék, a polgároké azonban csak 1. Nem tette hozzá, hogy a magyar etnikum tizede volt nemes, hiszen szinte csak a magyarok között voltak nemesek. Ugyanakkor talán ezrede magyar polgár. Vagyis a franciáknak hatszor több polgára volt, mint nemesük, és ezek szinte mind franciák voltak. Nekünk tehát a magyar etnikumon belül, tízszer több nemesük volt, mint a franciáknak, magyar etnikumú polgáruk pedig alig százada.
Ez az adat világosította meg számomra nemcsak a magyar, de a többi közpép-európai nép történelmét. Közép-Európában akkor csak három államalkotó nép volt, a porosz, a lengyel és a magyar, mindegyik népben ilyen magas volt a nemesek, és közel ilyen alacsony a polgárok száma, és a polgárságuk többsége is idegen etnikumúakból állt.
Az csak később tudatosult bennem, hogy a viszonylag jelentős számú polgárság a görögöknél és a rómaiaknál volt jellemző, ami Európa nyugati felén csak az ezredforduló táján jelenik meg. Minden más kultúrára, a kis létszámú kereskedő népektől eltekintve, a polgárhiány volt jellemző.
Egészen másként jelentkezett a polgárhiány a kínai és az arab-török kultúrában, ahol a hatalombekerülés feltétele az oktatásban élért eredmény volt.
Az egyértelműség érdekében tisztázni kell, hogy polgár az, akinek a függetlenségét a vagyona garantálta.
Szinte mindig voltak kereskedő, iparos etnikumok. Ezek ugyan a tevékenységük alapján függetlenek lehettek volna, de a politikai hatalom, a katonai erő hiányában mégsem lettek azok. Az elmúlt kétszáz évben azonban két kereskedő diaszpórája, a zsidó és a kínai, mind anyagi, mind szellemi tekintetben volt az, amelyik a világgazdaság csúcsára emelkedett.
A 20. század elejére a zsidó és a germán kisebbség lett Európa közepén és keleti felében a polgárosodás motorja. Kiirtásuk, kitelepítésük és kivándorlásuk e térség társadalmi, gazdasági fejlődését évszázadra visszaveti. A fél-perifériák fejlődési üteme elsősorban a polgárságuk számától és politikai súlyától függ.
Milyen úton zárkózhatnak fel Európa keleti felén, és a Távol-Keleten azok a népek, amelyeknek nincs erős polgárságuk?
Azt csak az utóbbi években ismertem fel, hogy a hogyanra az első példát Poroszország mutatta.
Mi volt a 19. századi német csoda alapja?
Fenntartani a porosz feudális osztály politikai hatalmát, de teret engedni, hogy a nyugat-német polgárság és a zsidóság liberális módon vigye a gazdaságot. A stratégia: nem szabad kiengedni a kézből a politikai hatalmat, de engedni kell a gazdaság fokozódó liberalizációját. A porosz feudális rétegé maradt a politikai hatalom, a törvényhozás, a hadsereg és a bíróság. A gazdaságot azonban működtetheti a Hansa Szövetségből örökölt polgárság és a zsidóság.
A német csoda alapja az általános liberalizáció kritikája volt.
Mit akart Lenin a polgárháború után?
A bolsevik forradalom olyan Oroszországban győzött, ahol nem is létezett orosz polgárság. Ott még Bismark stratégiája sem volt járható. Lenin mégis valami hasonlót akart. A politikai diktatúra keménységén nem engedve, a parasztság és a kisvállalkozói réteg számára akart nagyobb mozgásszabadságot. Tervét Sztálin ugyan megbuktatta, de a megvalósulása sem hozhatott volna sikert, legfeljebb jóval kisebb kudarcot. A sikert a kelet-európai népek viselkedési kultúrája tette elérhetetlenné. A közgazdászok még mindig azon vitatkoznak, hogyan kell felvirágoztatni Oroszországot, Ukrajnát, Fehér-oroszországot, no meg a balkáni államokat. Nem hajlandók tudomásul venni, hogy Kelet-Európa és a Balkán módszertől függetlenül alkalmatlan a felzárkózásra. Ezekben a rendszerváltás sem hozott jobb eredményt, mint a bolsevik rendszer. Nem nőtt jobban a gazdasági teljesítmény, ugyanakkor romlottak a társadalmi mutatók, nőtt a kiszolgáltatottság. Kivételként Oroszországra hivatkoznak, pedig ott is nagy baj volna, ha nem lenne olajuk és földgázuk. Ennek hiányában ott is csődről kellene beszélni. De mg ennek a csődnek is nagy ára van. Csökken a lakosság száma, a várható életkor, nő a bűnözés, és felháborító a jövedelemelosztás.
Nem azt kellene belátni, hogy a kelet-európai államokat a lakosság viselkedési módja eleve alkalmatlan a versenyképességre, hanem azt, hogy ere csak a nyugati puritánok és a távol-keleti konfuciánusok képesek, az összes többi nem.
Meggyőződésem szerint a tudományos és technikai forradalom olyan kemény viselkedési követelményeket állított, aminek csak a puritán és a konfuciánus viselkedés felelnek meg. Az orosz társadalom számára a bolsevik rendszer jelentette a legkisebb rosszat. A bolsevik rendszer ma is virágzik, ha nem vált volna imperialistává, és nem fogott volna ennek érdekében az erejét sokszorosan meghaladó fegyverkezési versenybe. A cári fél-feudális, vagy a nyugati liberális út még sikertelenebb lett volna. A jelenlegi Oroszország a leninihez hasonló útra tért. A politikai hatalom továbbra is a titkosszolgálati káderek kezében összpontosul, tehát nincs politikai demokrácia, de a gazdaság liberalizáltan működhet. Természetesen csak addig, amíg nem törekszik politikai szerepvállalásra. Ez is kudarc, mert csak az olaj és a földgáz táplálja, de minden más megoldás még rosszabb lenne.
A fasizmusok gazdasági sikere.
A fasiszta rendszerek rövid virágzása is azon alapult, hogy a politikai diktatúrát, az államilag befolyásolt piacgazdasággal házasította. Az állam nem tűrte a politikai ellenzéket, de vállalta a foglalkoztatás biztosítását, és hagyta a vállalkozások viszonylagos szabad mozgását.
A történészek máig nem merik kimondani, hogy az első világháborút követően, előbb vagy utóbb, a fél-perifériák szinte mindegyike a lakosság többségének lelkes támogatása mellett tért a fasizmus útjára. Azonban a közvélemény lelkes támogatása sem volt számára elég erős alap ahhoz, hogy megtűrje a politikai kritikát. A német és a japán fasizmus gazdasági fölénye azt jelezte, hogy a puritán és konfuciánus viselkedésű népek sikere alig függ az alkalmazott módszertől. A sikerek pedig annyira növelték a vezetők, és a nép önbizalmát, hogy az erejüket is meghaladó fegyveres terjeszkedésbe rohantak.
Arra a történészek máig nem mutatnak rá, hogy a fasizmusok gazdasági sikere csak a keményen puritán németekre, és a keményen konfuciánus japánokra korlátozódott. Az olasz fasizmus nem tartotta a lépést a némettel, a román és horvát fasizmusnak még annyi gazdasági sikere sem volt.
A fasizmusok gazdasági eredményessége is azon alapult, hogy korlátozták a nyugati országokban alkalmazott gazdasági liberalizmust.
A fasizmusok háborút megelőző sikere azonban nem annyira az erényeinek, mint annak volt köszönhető, hogy a liberális demokráciák teljesítménye volt nagyon alacsony. Ha a polgári demokráciáknak a két háború közti teljesítménye olyan lett volna, mint a háború utáni, nem léptek volna színre a fasizmusok. A fasizmusokat a tőkés országok liberális gazdaságpolitikájának a csődje szülte. A bukásukat pedig az imperializmusuk, nem pedig a politikai jogok elfojtása szülte.
A közép-európai bolsevik rendszerek.
A háborút követő rendezés során a Szovjetunió, döntően Észak Amerika érdekében, megszállhatta a közpép-európai államokat, és azokra rákényszeríttette a maga bolsevik rendszerét. Csehország kivételével, a megszállt országok előzőleg önként, dalolva vezették be a maguk fasiszta rendszerét, a rájuk erőszakolt bolsevik rendszert azonban a lakosság nagy többsége elutasította. Amíg a fasizmust a polgárhiányos közép-európai társadalmak többsége örömmel fogadta, a bolsevik rendszert csak kisebbség támogatta. A Szovjetunió által kialakított rendszert tehát eleve csak erőszakkal lehetett bevezetni, és fenntartani.
Mi ilyen világpolitika által determinált helyzetben a haladás híveinek a kötelessége?
- A bolsevik rendszer a kialakítása és taralma mennyire múlott rajtunk?
- A bolsevik rendszer mennyivel volt rosszabb, mint a politikai jogokat jobban biztosító változat?
Az első kérdésre könnyű válaszolni. Akiket Jaltában a Szovjetuniónak adtak, azok mind bolsevik rendszerbe kényszerültek. Utólag sem képzelhető el olyan ellenállás, ami eredményre vezethetett volna. Bármilyen egyszerű a válasz, a többség ma azokat becsüli jobban, akik nem működtek együtt a rendszerrel. Arra ugyan nem ismernek példát, hogy ez a passzív, vagy aktív szembekerülés valami eredménnyel járt, járhatott volna.
A második kérdésre nem is keresik a választ. Azt a rendszert úgy kezelik, amiben minden rossz volt. Jó semmi. Ezt teszik még azok is, aki csak azért vihették valamire, mert nagyapáik, apáik, a bolsevik rendszernek köszönhetően, kiemelkedtek abból a társadalmi rétegből, amelyikből kétezer éve csodának számított a felemelkedés.
Miért tartom a szovjet megszállást, az osztrákoktól és a csehektől eltekintve, minden közép-európai nép számára pozitívnek?
Mindenekelőtt azért, mert összetörte azokat a feudális társadalmi maradványokat, amelyiket az érintett népek nem tudtak volna önerőből összetörni. Különösen vonatkozik ez ránk, és a lengyelekre.
Előbb rövid magyarázat arra, hogy miért emeltem ki az osztrákokat és a cseheket. Mert ez a két nép eleve erősen polgárosodott volt. Ennek az írásnak éppen az a fő mondanivalója, hogy egészen más utat kellett járni azoknak a népeknek, amelyiknek nem volt erős polgársága.
Ausztriát csak részben kapta meg a Szovjetunió, és az osztrákok elég bölcsek voltak ahhoz, hogy a németekkel valló közös ország gondolatát is elutasították. A megosztásuk fenntartásához tehát nem főződött a megszállóknak politikai érdeke.
Csehországnak is lett volna esélye, hiszen az övék már a háború előtt is polgári demokrácia volt.
Kelet-Németország külön magyarázatra szorul. A németek megosztottsága az erős Németországtól joggal félő nyugat-európai hatalmak természetes reflexe volt. Az Egyesült Államok pedig felismerte, hogy Nyugat-Európa csak akkor lesz szövetségese, ha fél az imperialista Szovjetuniótól. Még ma sem ismerik el, hogy a hidegháború nélkül a Nyugat nem lesz egységes tömb, nem lesz soha Európai Unió, nem szabadulnak fel gyorsan a gyarmatok. Az egyre inkább imperialistává váló Szovjetuniónak pedig értékes zsákmány volt Németország keleti harmada.
Az 1945-ös Kelet-Németországot pedig nem lehetett egységes társadalomnak tekinteni. A poroszok érdeke még a fél-feudális állam volt, ugyanakkor az új ország déli népei az osztrákoknál és a cseheknél is polgárosultabbak voltak.
A szovjet megszállásra ítélt Kelet-Németország történelmi hatása az európai politikára azonban pozitív volt.
- A nyugati országok nem féltek úgy a kétharmad Németországtól, mint az egésztől.
- A nyugati németek végre megszabadulta a száz éves porosz társadalmi nyomástól. Nyugat-Németország sokkal könnyebben és gyorsabban vált a klasszikus értelemben vett nyugat-európai állammá, mintha egységes marad.
Nehezen érthető, hogy a történészek mennyire nem veszik tudomásul, hogy a Jaltai Szerződés Roosevelt zseniális történelmi húzása volt.
Térjünk azonban vissza a szovjeturalom alá került közép-európai országokra.
Ezek az országok a második világháború végén tized annyi polgársággal rendelkeztek, mint az első után. Aki meg akarja érteni a 20. század második felének történelmét, annak ebből a tényből kell kiindulni. Ennek ellenére, még egyetlen érintett ország történészei sem jutottak el idáig.
Kik voltak az első világháború után a közép-európai országok polgárai?
A minőségi, de még a mennyiségi többségük is, a zsidó és germán etnikumból került ki. E két etnikum szerepe különösen a kulturális és a gazdasági életükben volt uralkodó. Az első világháborút megelőző ötven évben a közép-európai országok életét, eredményeit döntően a zsidó és germán kisebbségek alakították. Ezek többsége a második világháború végére szinte eltűnt, megsemmisítették, kitelepítették. Ezzel a közép-európai népek polgárosodása száz évvel hátrébb került.
Magyarország történelmének megértéséhez az is hozzátartozna, hogy figyelembe vegyük, nálunk e két húzó etnikumnak az ötöde megmaradt. Ez volt többek között az elsődleges oka annak, hogy mi lettünk a legvidámabb barakk.
Ha abból indulnánk ki, hogy mire mentünk az első világháborút követően a társadalmi modernizációban, belátnánk, ha arra gondolunk, hogy még akkor sem volt elég belső erőnk hozzá, nemhogy a második után.
A magyar társadalom az első világháború után nem előbb, hanem hátrább állt. Még nem találkoztam olyan magyar történésszel, aki ezt a vitathatatlan tényt figyelembe vette volna.
A magyarság 20. századi történelmének megértéséhez azt megnézni, hogy az Osztrák Magyar Monarchián belül élt népekre hogyan hatott a háborút követő politikai átrendeződés.
A kép viszonylag egyértelmű.
A csehek nyertek a legtöbbet. A két háború között nyugat-európai polgári társadalomban élhettek. Még jobban jártak volna, ha a szlovákokat nem fogadják maguk mellé.
Az osztrákok is nyertek. Ezt sem tudatosítják a magyar politikusok és történészek. Amennyire nem vonják kétségbe, hogy minden gyarmattartó ország nyert azzal, hogy megszabadult a gyarmataitól, nem szólnak arról, hogy ezzel párhuzamosan az anyaországénál elmaradt befolyási övezetek, etnikumok elvesztése is több előnnyel, mint hátránnyal járt. Ausztria felzárkózására is csak azért kerülhetett sor, mert megszabadult a nála elmaradottabb térségek feletti uralkodás terhétől.
Trianonban Magyarország is nyert azzal, hogy megszabadult a megmaradt országénál elmaradottabb térségektől és etnikumoktól. Ezzel a megszabadulással jártak ugyan veszteségek, elvesztettünk, főleg az új határok övezetében, olyan magyarságot, amelyik éréket jelentett volna. Ha megmaradt volna a háború előtti ország egésze, a jelenlegi területen élők szegényebbek és a társadalmi, gazdasági átalakulásra még kevésbé képesek lettek volna. Sajnos, ennek még a bevallásig sem jutottunk el. Ehhez annak a belátására lenne szükség, hogy minden ország népe rosszul jár, ha nála szegényebb és elmaradottabb etnikumokkal és térségekkel rendelkezik. Ezek visszahúzzák.
A magyar nacionalizmust is az jellemzi, hogy nagyobb országot akar akkor is, ha ettől szegényebb lesz.
Még inkább elhallgatott tény, hogy Trianon után a Kárpát-medencében kialakult utódállamok magukhoz képes előrébb léptek, mi pedig hátra. A háború előtti Magyarországon a magyarság anyagi és műveltségi téten megelőzte a későbbi államalkotó etnikumokat.
Még a bolsevik évtizedekben sem mertük bevallani, hogy az utódállamokban felszámolták az arisztokraták politikai és gazdasági hatalmát, a nagybirtokrendszert, és elindultak azon az úton, hogy kialakulhasson a népi származású saját középosztályuk. Nálunk nemcsak a felsőház maradt a világi és egyházi arisztokrácia fellegvára, hanem a „polgári” kormány többsége is arisztokrata volt, akik díszmagyarban, kardal, pompáztak. Ezen nemcsak Csehszlovákiában, hanem még Romániában és Jugoszláviában is nevettek.
Ideje volna végre bevallani, hogy a két háború közti Magyarország népünk történetében a leggyengébb teljesítményt produkáló korok egyike volt.
El kell ismerni, hogy a második világháború végén a Szovjetunió uralma alá rendelt államok a polgárosodásra kevésbé voltak érettek, mint az első világháború előtt. Ezen országokban áldásként kell tekinteni még azt is, ha a társadalom összetörését egy még elmaradottabb nép birodalma hajtotta végre.
A közép-európai társadalmakban nemcsak az arisztokraták és az úri középosztály hatalmát kellett összetörni, hanem a falvak népének paraszti kultúráját is át kellett alakítani. Mind a népi romantika, mind a marxizmus teljesen hibásan dolgozta fel a paraszti életforma történelmi szerepét.
A népi romantika naivul hitt a parasztság kellő tempójú spontán átalakulásában, ahogy ez néhány skandináv társadalomban megtörtént. Nem számoltunk azzal, hogy ez Közép-Európában nem reális.
Marx a parasztságot visszahúzó társadalmi erőnek tekintette, mert az szüli a kapitalizmust. Alapvetően tévedett, mert nem ismerte fel, hogy a nyugat-európai társadalmi átalakulást ugyan fékezte a parasztság konzervatív viselkedése, mert a városi polgársághoz viszonyítva a változásokkal szemben konzervatív volt, de fékezte, és nem szülte a tőkés átalakulást.
Mi van akkor, ha a társadalomban nincs jelen, vagy legalábbis nagyon gyenge a polgárság?
Az ilyen társadalmak polgárosodása csak a parasztság felemelkedésével oldható meg.
Erre már Marx is találhatott volna bizonyítékot, hiszen a skandináv és az alpi társadalmak polgársága a parasztságból emelkedett ki. Az ő korában ez még csak Dániában volt észlelhető. Az óta azonban bebizonyosodott, hogy ezek a parasztokból lett polgárok versenyképesek a városi társaikkal is.
A polgárhiányos társadalmakban a parasztságból lehet kiváló polgárságot kitermelni, de ez a folyamat nagyon lassú, a gyorsan fejlődő világgal nem tarthat lépést. Nem az a baj a parasztsággal, hogy szüli a kapitalizmust, hanem az hogy lassan teszi ezt.
Lenin is, a polgárháború után, a parasztságban látta a polgárosodás termőtalaját, és ennek érdekében akarta az „új gazdasági programját” elindítani. Sztálin azonban Leninnél marxistább volt, és azért verte szét, kényszeríttette kolhozokba a paraszti életformát, nehogy szülje a kapitalizmust, és talaja legyen a polgárosodásnak.
Bevallom, a kollektivizálás társadalmi progresszióját csak a rendszerváltás után ismertem fel. A paraszti életformát kellett összetörni, hogy gyorsabban lehessen modernizálni. Csak most látom, hogy a kollektivizálás a paraszti társadalom erőszakos, de hasznos modernizációja. A mai Lengyelország példája mutatja, hogy néhány generációs elmaradást jelent a parasztság kollektivizálás nélküli modernizációja.
Megtanultam, hogy a paraszti társadalom modernizációja csak akkor hajtható végre a kor követelményének megfelelő sebességgel, ha a paraszti magántulajdont erőszakkal felszámolják. Erre nemcsak azért van szükség, mert a modern mezőgazdaság munkaerőigénye tizede sincs a parasztinak, hanem a szemléletváltás is csak így gyorsítható fel.
Életem során mindig azok közé tartoztam, akik az alkalmazott módszerrel szemben a haladás érdekét tartják elsődlegesnek. A kollektivizálás volt az egyetlen, amivel annak idején nem értettem egyet, és csak sokkal később láttam be, hogy ezt a keserű pirulát is le kellett nyelni.
Ha a szovjetmegszállás csak rombolt volna, akkor ez is történelmi érdeme, de az építése is imponáló, szerintem jelentősebb.
Fent azt már kifejtettem, hogy a második világháború végén a magyar társadalomnak a polgárosodás tekintetében sokkal hátrébbról kellett kezdeni, mint előtte tíz évvel.
Hónapok alatt felismertem, hogy nemcsak az arisztokráciaára, de még az úri középosztályra sem lehet támaszkodni.
Nem az úti középosztály erkölcsével volt bajom, hiszen ebben a tekintetben még a jelenlegi polgári középosztály is messze le van maradva, hanem a finnyásságával. A bolsevik rendszerrel való együttműködést nem vállalták, mivel a stílusok nem volt számukra elfogadható. Urak voltak, és nem polgárok. A célok szolgálatát még csak-csak elfogadták volna, de nem a bolsevik stílusban.
A népiek között személyesen csak két urat ismertem, akik jó ideig vállalták az együttműködést, Bibó Istvánt és Farkas Ferencet. Őket sem annyira az elvek, mint inkább a népszeretet tartotta az együttműködők között. Számomra a nagy kivételt a történész és kereszténydemokrata politikus, Szegfű Gyula jelentette. Az ő politikai realitását tudom csak a finnekéhez hasonlítani. Akitől nem tudok elszakadni, azzal meg kell találni az együttműködés módját.
Nagy Imre kormányprogramja során élhettem meg, hogy az úri középosztály java, szakmai vonalon már megnyerhető. Ő, majd a forradalom bukása után, Fehér Lajos és Erdei Ferenc tudta megnyerni a feudális nagybirtokrendszer tudományos és szakmai értelmiségét. Sajnos, még az agrártörténészek sem ismerik el, hogy Nagy Imre agrárpolitikája azon az úton járt, amelyiken az egész országnak járnia kellett volna. A polgárosodásnak azt az útját járta, amin az adott körülmények között nemcsak kellett, hanem lehetett is.
A Kádár-rendszer megítélésében máig sem veszik tudomásul, hogy az 1968 után elindult új gazdasági mechanizmusban a polgárosodás nyugat-európai, az urbánusokra épülő stratégiája jelentkezett. Amíg Nagy Imre és csapata, illetve a munkájának folytatói, a népi radikalizmus útját járták, a 68-es reform a nagy többségében a magyar zsidó polgárság mozgalma volt. Ez a különbség azonban máig nem tudatosult.
A fél-perifériák marxista mozgalmát fellazítók, az ő szavukkal revizionisták, elsősorban a parasztságra építettek és építenek ma is. Lenin, Nagy Imre és Teng a társadalmi reformját a paraszti mezőgazdaság számára biztosított szabadság növekedése jellemezte.
A 68-as reform a bolsevik rendszer reformálását a polgárosodás nyugati útján tartotta célravezetőnek. Ezt az utat követték a csehek is. Ezek nem a parasztságra, nem a mezőgazdaságra, nem a népiek megnyerésére, hanem a városik lakosságra, az ipar és a szolágáltatás nagyobb szabadságára építettek. Ez abból fakadt, hogy a bolsevik szocialista táborban csak Magyarországon maradt meg jelentős zsidó értelmiség, Csehországnak pedig eleve erős polgársága volt.
Magyarországon történelmi szerepet kapott a tény, hogy az első világháború előtt, sőt még a második előtt is, a magyar főváros, Budapest volt a legnépesebb zsidó város, és csak itt maradt meg a zsidóság nagy többsége. Még nem olvastam arról, hogy Európa keleti felén ez a város volt az egyetlen, ahol a háború végén a jelentős zsidó közösség maradt.
Sokáig nem értettem, hogy 1954 őszén miért írta Gerő Ernő az első mechanizmus-tervezet tetejére: „Bucharinista förmedvény!” Akkor még tudatosult bennem, hogy az Oroszországi Bolsevik Párt vezetői, az értelmiségiek többsége, zsidó polgár volt. Ők nem érttették az orosz nép kétharmadát kitevő parasztság társadalmi jelentőségét. Számukra a narodnyikok nacionalisták voltak. Gerő, mint a Rákosit körülvevő zsidók többsége számára világos volt, hogy a narodnyikok Moszkva számára még elfogadhatók, de ők ebbe nem férnének bele.
Nálunk a narodnyik, azaz a népiek reformját Moszkva támogatásával, 1953-ban Nagy Imre indította el. Ez alig másfél év után akkor bukott el, amikor túl akarta lépni a mezőgazdaság és a falu körét. Nagy Imre a forradalom hevületében nem volt tisztában azzal, hogy a Lenin által elfogadott narodnyik koncepciót tagadja meg, amikor a forradalmárok nyomására, a politikai élet demokratizálást a gazdasági élet liberalizálása elé helyezi. Nem volt annak tudatában, hogy meddig mehet el. Ő, Moszkvától felhatalmazást csak arra kapott, hogy próbája ki a Lenin által meghirdetett Új gazdasági Programot, azaz a politikai hatalom kemény centralizációja mellett lazítsa a gazdasági élet bürokratikus irányítását. Ezt a törekvést Mao és Tito támogatása még megtoldotta a Moszkvától való nagyobb függetlenség igényével is. Nagy Imre a forradalom viharos sikerében elfelejtette, hogy csak azért kerülhetett hatalomra, mert a szocialista táborban a moszkvai vezetés jelentős hányada, valamint Mao és Tito támogatták. Kezdeti támogatói között azonban nem volt senki, a nyugati demokráciák többpártrendszerét elfogadta volna.
Nagy Imre nem tartotta indokoltnak, hogy a kommunista táboron belüli támogatóival konzultáljon. De még az is elég lett volna, ha az Egyesült Államok nagykövetétől megkérdi, számíthat-e a Nyugat támogatására.
A forradalom által elszabadított indulatoknak, és irreális elvárásoknak azonban szabad utat engedett, és a politikai élet teljes liberalizációját engedte volna megvalósulni. Ma sem merjük kimondani, hogy Nagy Imre nemcsak a valóságtól, a lehetőségektől elszakadt politikus, hanem antileninista is volt.
Kádár János ösztönös leninista volt akkor, amikor a forradalom leverése után, a gazdasági életben utat engedett az óvatos reformoknak. Máig nem tudatosítja a baloldal, hogy Kádár a forradalom leverése után lényegében azt az utat szélesítette ki, amit Lenin javasolt a polgárháború után. A politikai életben fenntartotta a centralizált párthatalmat, de a gazdaságban teret engedett a nagyobb szabadságnak.
Mind a zsidó urbánusok, mind a narodnyikok, a népiek, nemcsak a reformok lehetőségét ismerték fel, hanem azt is, hogy egymásra vannak utalva. Kádár ugyan nem sokat értett a fejleményekből, de elég bölcs volt ahhoz, hogy a magyar nép reformokat akar. Azt is helyesen mérte fel, hogy hol van ennek a moszkvai vezetés által még elviselhető határa. Majd azt is látta, hogy a párt uralmát nem sértő magyar reformok elnyerik Hruschov, Andropov majd Gorbacsov tetszését is.
A bolsevik rendszer történelmében a 68-as magyar gazdasági reform volt az urbánusok és a népiek egyetlen összefogása.
A közép-európai népek történelmében a bolsevik rendszernek az volt a tanulsága: a régi társadalmi viszonyokat össze kell törni, a politikai hatalom kemény centralizációját azonban fenn kell tartani. A gazdaságot fokozatosan liberalizálni lehet, és kell. Ezzel megteremtődnek a gazdasági növekedés feltételei, és ennek folyamán kialakul a nép fiaiból verbuválódott polgárság.
Ez a politika is azonban csak akkor biztosítja a gazdasági utolérést, majd a politika demokratizálódását, ha puritánizmus jellemzi a nép viselkedését.
Azt, hogy a puritán viselkedésű népek számára nyitva van a felemelkedés útja, bizonyítják a rendszerváltást követő események.
A skandináv népnek tekinthető észtek voltak, a felszabadult országok népei között a leginkább puritánok. Ők voltak a Szovjetunió legjobban élő, leginkább iskolázott etnikuma, akiket az oroszok is irigyeltek. Az elmúlt tizennyolc évben oda áramlott az egy lakosra vetített legtöbb nyugati tőke.
A szlovének viselkedése a többi, már meggazdagodott alpesi népével azonos. Ők fognak először felzárkózni.
A csehek már a két háború közt is polgári demokráciák voltak. Őket nem kell félteni.
A puritanizmushoz való közelségben a magyarok és a szlovákok következnek. Őket követik a lengyelek, a többi nép azonban egyre jobban lemarad.
Ez a sorrend kétszáz év alatt alig változott, ami azt bizonyítja, hogy a népek kultúrája nem sokat változik attól, hogy milyen kultúrájú a megszállója.
A világtörténelmi értelemben vett legnagyobb változás azonban a Távol-Keleten történt. A páratlan siker alapja, hogy a tudományos és technikai forradalom nagyon felértékelte a konfuciánus viselkedési módot.
Témánk szempontjából fontos: Még Japán, majd Szingapúr, Hong Kong, Dél-Korea és Tajvan felzárkózását is a politikai liberalizmus hiánya, és a gazdasági szabadsága jellemezte. Ezzel beigazolódott, hogy a kor követelményeinek megfelelő viselkedési mód esetében is, a nyugati politikai és gazdasági világba való beilleszkedésnek feltétele a politikai liberalizálót megelőző gazdasági szabadság. Az öt távol-keleti ország példátlanul gyors sikeréhez hozzájárult a hidegháború. Ezen országok exportra orientált gazdasági fejlesztése azért ütközött kevés ellenállásba a fejlett nyugati piacokon, mert példát akartak mutatni a sikeres gazdasági felzárkózásra.
Még fontosabb volt a hidegháborús feszültség abban az értelemben, hogy a Nyugat nem fújta fel a politikai demokrácia kelet-ázsiai sérelmeit.
Ez az öt ország a faji türelmetlenségben élen járt, és jár. Amíg a liberális politika és sajtó hisztérikusan támadta a szocialista tábor országaiban az etnikai megkülönböztetést, addig a szövetségeseinél elnézte ezt. Alig olvashatunk a nyugati sajtóban arról, hogy Japánban a két háború közt betelepített koreaiak máig alacsonyabb rendű állampolgárok.
A túlnépesedést először ebben az öt országban fékezték meg. Ez azonban nem zavarja sem a nyugati politikusokat, sem a közgazdászokat, sem az egyházakat. Ellenben a még mindig növekedő lakosságú Kínában hisztérikusan támadják ezt, és katasztrofális következményeivel fenyegetnek.
Az emberek politikai jogaira nem vigyáztak. Erre klasszikus példának tartom, hogy fel sem vetették a nyugati sajtóban a dél-koreai kommunisták, vagy csak az annak tartottak lemészárlását. A koreai háború idején, az ENSZ és főleg az Egyesült Államok jelenlétben, százezernél több kommunistát, vagy csak annak tartottat mészároltak le, minden jogi eljárást mellőzve, a kormány által támogatott terrorcsapatok. Erre minden nyugati politikus, minden nyugati egyházi vezető szemet hunyt. Ezzel szemben a Tianamen-téri század annyi ember életét elpusztító mészárlást máig trombitálják.
Ennek az öt sikeres országnak a lakossága azonban alig hetede Kínáénak. A nagy csoda ott történt, és történik.
Hiába a kínai csoda fajunk történetének, mindenek előtt az utóbbi ötezer évnek legnagyobb eseménye, az előzményéről csak rosszat mondanak. Márpedig ideje volna egyszer tudomásul venni, hogy minden jó, aminek a vége jó.
Kína abban a tekintetben is a legmarkánsabb példa, hogy ez a hatalmas birodalom járta végig a legdurvábban a sikerhez vezető utat. A szentesíti az érte hozott áldozatokat.
Kezdjük a kínai kommunisták hatalommegszerzésével. Ennek során a kínai értelmiségi elit a parasztsággal, vagyis a vidék lakosságával szövetkezezett.
A hatalom megszerzése után, viszonylag gyorsan, érezték, hogy a legkeményebb politikai szigor mellett, és a legutópisztikusabb célok mellett elkezdtek kísérletezni a nagyobb szabadsággal. A virágozzék száz virág jelszó alatt nagyobb szabadságot akartak adni az emberek kezdeményezésének. Talán, éppen a közép-európai tapasztaltok alapján, azonban rájöttek, hogy a nagyobb szabadság viszonyai között újraélednek a múlt társadalmi erői. A közvélemény hangadói nem elégednek meg a nagyobb gazdasági szabadsággal, gyorsan nagyobb politikai szabadságot követelnek. Ezt Mao gyorsan felismerte, hogy a nagyobb gazdasági szabadságot meg kell előznie a múlt társadalmi erőinek totális felszámolásának. A múlt társadalmi erőinek felszámolásához nemcsak időre, hanem a kínai kultúrát évezredek óta jellemző kegyetlenségre is szükség van.
Nem ismerünk ugyan semmi konkrét bizonyítékot arra, hogy ez a felismerés mennyire volt megfogalmazott, mégsem alaptalan a tudatosság feltételezése.
Ezt mutatja például, hogy az 56-os magyar forradalma erősen támogató Mao és a kínai kommunisták voltak az elsők, akik a politikai reformok útjára tért Nagy Imre, és a politikai szabadságot minden elé helyező forradalom katonai leverését Moszkva felé elsőként kezdeményezték.
Az a tény, hogy tizenkét évvel később, az erős polgári tradícióval rendelkező csehszlovák társadalom reformálása gyorsan a politikai szabadság garanciáinak követelésére tért át. Joggal lehetett levonni a következtetést, hogy szó sem lehet a politikai centralizáció lazításáról, mielőtt a politikai reformot erőltető erők ki nem halnak, illetve gyökeresen ki nem irtják.
Ezt a célt szolgálta a kulturális forradalom. A feladata: a múltat végkép eltörölni. A kulturális forradalom kegyetlensége, értékpusztítása ugyan a nyugati emberek számára példátlan, de aligha lehet kétségbe vonni, hogy ennek megtörténte nem volt nélkülözhetetlen előkészítés a gazdaság liberalizálásához.
Azt, hogy a kulturális forradalom sem végzett telesen a múlt eltörlésével, bizonyítja a gazdasági reformok beindulást követően, a politikai szabadságigény fellángolása. A kínai gazdasági liberalizáció legnagyobb alakja, a kulturális forradalom egyik szenvedő alanya, Teng maga döntött úgy, hogy a szabadságot követelőkkel szemben tankokat kell bevetni.
A tűntetés leverése százak életét követelte, szemben a forradalom megelőző szakaszait jellemző tízmilliós áldozatokkal. A tűntetések erőszakos felszámolása is annak bizonyítéka, hogy még a kulturális forradalom sem végzett elég munkát.
Elméleti tisztázást igényel az álláspontom. A társadalom csak annyiban ismeri el, az erkölcsi megfontolásokat, amennyire azok nincsenek a társadalmi fejlődés útjában. Idejét múlt, vagy időelőtti erkölcs az, ami ellentmond a társadalom érdekének. Ez az álláspont nem jelenti az erkölcs társadalmi szerepének tagadását. Az erkölcs társadalmi szerepét senki nem értékeli nagyobbra, amikor azt állítom, hogy tudományos és technikai forradalommal jutott el társadalmi fejlődés arra a szintre, hogy determinálja a társadalmi fejlődésben az élre kerülést.
Max Weber már jó száz éve felismerte, hogy csak a lakosság puritán viselkedése mellett lehet a tőkés osztálytársadalom polgári demokratikus, és versenyképes. Ezt, mint tényt állapította meg. Ezzel az erkölcs szerepét kiemelte a vallás dogmáihoz való ragaszkodás értelmezéséből. Számára az erkölcs a viselkedési mód, ami a puritanizmusban többek között a takarékosságot, a szorgalmat, a fegyelmet, a tudás becsületét, a szolidaritást, valami olyant jelent, ami elsősorban a skandináv népekre jellemző.
Weber tétele csak a 20. század végére vált általános érvényűvé azzal, hogy előbb a finnek és az írek, az ezredfordulóra a csehek, a szlovének és észtek is ráléptek a felzárkózás útjára. A magyarok, a szlovákok és a lengyelek előtt hosszabb út áll, mivel ezek nem elég puritánok, csak a puritánokhoz kötődők.
Még meggyőzőbb ennek az ellenkezője. Nincs olyan nép, amelyik annak ellenére, hogy viselkedése nem puritán, vagy konfuciánus, és a fejlettek közé emelkedett.
A mediterrán népek felemelkedését a puritán Nyugathoz való közelségük indokolja. Nem véletlen, hogy ebben a két országban az élvonalba csak az észak-olaszok és az észak-spanyolok, vagyis a katalánok jutottak fel. A Lisszabon – Róma tengelytől délre élők eredményét egyrészt az északi testvéreik hatása, másrészt a gazdag Nyugat-Európa turizmusa táplálja. Aligha vitatható, hogy e két hatás nélkül még itt sem tartanának.
Még jobb példa az amerikai puritánok és latinok helyzete. Csak a puritánok által gyarmatosított Észak-Amerika emelkedett az élvonalba, ugyanakkor a mediterránok által gyarmatosított Latin-Amerika reménytelen helyzetben van. Ezzel szemben a spanyok által lakott Texas a világ színvonalába jutott azzal, hogy a puritánok által szervezett Egyesült Államok államává vált.
A zsidó állam sikere is belefér az erkölcs alapvető szerepének a Weber által megfogalmazott törvényébe. Izraelben az élvonalra csak a nyugati kultúra alkalmas zsidóság emelkedett. Izraelben csak a sok évszázadot a nyugati hatásnak kitett zsidók állnak az élvonalban. Az arab kultúrájú zsidók ellenben csak a nyugati kultúrában felemelkedett hittestvéreiknek köszönhetik viszonylag magas életszínvonalukat.
Mondandóm összegzése:
A liberális politikai szabadságok csak akkor működnek pozitíven, amikor a nép már mind gazdagságával, mind iskolázottságával felemelkedett az élvonalba. Ezt megelőzően előbb kell egy népnek gazdagnak lenni, csak aztán engedheti meg magának a politikai szabadságot és sokszínűséget.
Elutasítom a cél, szentesíti az eszköz elv alkalmazását, mert ezzel visszaélhetnek. A múlt értékelőjének, a történésznek azonban az alkalmazott eszközöket az eredmény alapján kell értékelni. A természettől tanultam meg, hogy a kegyetlenség gyakran indokolt.
A POLGÁRHIÁNYOS TÁRSADAMAK UTOLÉRÉSI STRATÉGIÁJA
A Nyugat polgárokban gazdag társalmai az elmúlt ötszáz évben a társadalmi és gazdasági fejlődés motorjai voltak. Ebből fakadt a hitük, hogy aki sikert akar elérni, az ő útjukat járja. Máig meggyőződésük, hogy a többi kultúra azért maradt le, mert nem az ő példájukat követte.
Már eddig is voltak jelek, hogy ez az út csak a polgárokban gazdag társadalmak számára járható, de nem volt egyértelmű hogy más út is járható. Az elmúlt ötven év azonban meggyőzően bizonyítja, hogy a nyugati kultúrák demokratikus útja csak olyan társadalmak számra járható, amelyeknek évszázadok óta erős a polgárságuk. Ahol ez hiányzik, eleve más utat kell járni.
Néhány száz történelemkönyv, közöttük néhány zseniális, olvasása után is, rám a legnagyobb hatással Győrffy Györgynek a középkori magyar történelemről szóló művének egyetlen adata volt a legnagyobb hatással. Ebben a könyvben a francia és a magyar középkori társadalmat állítja szembe. Közli, hogy az Árpádok idején a francia társadalomban a lakosságnak csak 1 százaléka volt nemes, ellenben hat százaléka polgár. Ezzel szemben a magyar társadalomban a nemesek aránya volt 6 százalék, a polgároké azonban csak 1. Nem tette hozzá, hogy a magyar etnikum tizede volt nemes, hiszen szinte csak a magyarok között voltak nemesek. Ugyanakkor talán ezrede magyar polgár. Vagyis a franciáknak hatszor több polgára volt, mint nemesük, és ezek szinte mind franciák voltak. Nekünk tehát a magyar etnikumon belül, tízszer több nemesük volt, mint a franciáknak, magyar etnikumú polgáruk pedig alig százada.
Ez az adat világosította meg számomra nemcsak a magyar, de a többi közpép-európai nép történelmét. Közép-Európában akkor csak három államalkotó nép volt, a porosz, a lengyel és a magyar, mindegyik népben ilyen magas volt a nemesek, és közel ilyen alacsony a polgárok száma, és a polgárságuk többsége is idegen etnikumúakból állt.
Az csak később tudatosult bennem, hogy a viszonylag jelentős számú polgárság a görögöknél és a rómaiaknál volt jellemző, ami Európa nyugati felén csak az ezredforduló táján jelenik meg. Minden más kultúrára, a kis létszámú kereskedő népektől eltekintve, a polgárhiány volt jellemző.
Egészen másként jelentkezett a polgárhiány a kínai és az arab-török kultúrában, ahol a hatalombekerülés feltétele az oktatásban élért eredmény volt.
Az egyértelműség érdekében tisztázni kell, hogy polgár az, akinek a függetlenségét a vagyona garantálta.
Szinte mindig voltak kereskedő, iparos etnikumok. Ezek ugyan a tevékenységük alapján függetlenek lehettek volna, de a politikai hatalom, a katonai erő hiányában mégsem lettek azok. Az elmúlt kétszáz évben azonban két kereskedő diaszpórája, a zsidó és a kínai, mind anyagi, mind szellemi tekintetben volt az, amelyik a világgazdaság csúcsára emelkedett.
A 20. század elejére a zsidó és a germán kisebbség lett Európa közepén és keleti felében a polgárosodás motorja. Kiirtásuk, kitelepítésük és kivándorlásuk e térség társadalmi, gazdasági fejlődését évszázadra visszaveti. A fél-perifériák fejlődési üteme elsősorban a polgárságuk számától és politikai súlyától függ.
Milyen úton zárkózhatnak fel Európa keleti felén, és a Távol-Keleten azok a népek, amelyeknek nincs erős polgárságuk?
Azt csak az utóbbi években ismertem fel, hogy a hogyanra az első példát Poroszország mutatta.
Mi volt a 19. századi német csoda alapja?
Fenntartani a porosz feudális osztály politikai hatalmát, de teret engedni, hogy a nyugat-német polgárság és a zsidóság liberális módon vigye a gazdaságot. A stratégia: nem szabad kiengedni a kézből a politikai hatalmat, de engedni kell a gazdaság fokozódó liberalizációját. A porosz feudális rétegé maradt a politikai hatalom, a törvényhozás, a hadsereg és a bíróság. A gazdaságot azonban működtetheti a Hansa Szövetségből örökölt polgárság és a zsidóság.
A német csoda alapja az általános liberalizáció kritikája volt.
Mit akart Lenin a polgárháború után?
A bolsevik forradalom olyan Oroszországban győzött, ahol nem is létezett orosz polgárság. Ott még Bismark stratégiája sem volt járható. Lenin mégis valami hasonlót akart. A politikai diktatúra keménységén nem engedve, a parasztság és a kisvállalkozói réteg számára akart nagyobb mozgásszabadságot. Tervét Sztálin ugyan megbuktatta, de a megvalósulása sem hozhatott volna sikert, legfeljebb jóval kisebb kudarcot. A sikert a kelet-európai népek viselkedési kultúrája tette elérhetetlenné. A közgazdászok még mindig azon vitatkoznak, hogyan kell felvirágoztatni Oroszországot, Ukrajnát, Fehér-oroszországot, no meg a balkáni államokat. Nem hajlandók tudomásul venni, hogy Kelet-Európa és a Balkán módszertől függetlenül alkalmatlan a felzárkózásra. Ezekben a rendszerváltás sem hozott jobb eredményt, mint a bolsevik rendszer. Nem nőtt jobban a gazdasági teljesítmény, ugyanakkor romlottak a társadalmi mutatók, nőtt a kiszolgáltatottság. Kivételként Oroszországra hivatkoznak, pedig ott is nagy baj volna, ha nem lenne olajuk és földgázuk. Ennek hiányában ott is csődről kellene beszélni. De mg ennek a csődnek is nagy ára van. Csökken a lakosság száma, a várható életkor, nő a bűnözés, és felháborító a jövedelemelosztás.
Nem azt kellene belátni, hogy a kelet-európai államokat a lakosság viselkedési módja eleve alkalmatlan a versenyképességre, hanem azt, hogy ere csak a nyugati puritánok és a távol-keleti konfuciánusok képesek, az összes többi nem.
Meggyőződésem szerint a tudományos és technikai forradalom olyan kemény viselkedési követelményeket állított, aminek csak a puritán és a konfuciánus viselkedés felelnek meg. Az orosz társadalom számára a bolsevik rendszer jelentette a legkisebb rosszat. A bolsevik rendszer ma is virágzik, ha nem vált volna imperialistává, és nem fogott volna ennek érdekében az erejét sokszorosan meghaladó fegyverkezési versenybe. A cári fél-feudális, vagy a nyugati liberális út még sikertelenebb lett volna. A jelenlegi Oroszország a leninihez hasonló útra tért. A politikai hatalom továbbra is a titkosszolgálati káderek kezében összpontosul, tehát nincs politikai demokrácia, de a gazdaság liberalizáltan működhet. Természetesen csak addig, amíg nem törekszik politikai szerepvállalásra. Ez is kudarc, mert csak az olaj és a földgáz táplálja, de minden más megoldás még rosszabb lenne.
A fasizmusok gazdasági sikere.
A fasiszta rendszerek rövid virágzása is azon alapult, hogy a politikai diktatúrát, az államilag befolyásolt piacgazdasággal házasította. Az állam nem tűrte a politikai ellenzéket, de vállalta a foglalkoztatás biztosítását, és hagyta a vállalkozások viszonylagos szabad mozgását.
A történészek máig nem merik kimondani, hogy az első világháborút követően, előbb vagy utóbb, a fél-perifériák szinte mindegyike a lakosság többségének lelkes támogatása mellett tért a fasizmus útjára. Azonban a közvélemény lelkes támogatása sem volt számára elég erős alap ahhoz, hogy megtűrje a politikai kritikát. A német és a japán fasizmus gazdasági fölénye azt jelezte, hogy a puritán és konfuciánus viselkedésű népek sikere alig függ az alkalmazott módszertől. A sikerek pedig annyira növelték a vezetők, és a nép önbizalmát, hogy az erejüket is meghaladó fegyveres terjeszkedésbe rohantak.
Arra a történészek máig nem mutatnak rá, hogy a fasizmusok gazdasági sikere csak a keményen puritán németekre, és a keményen konfuciánus japánokra korlátozódott. Az olasz fasizmus nem tartotta a lépést a némettel, a román és horvát fasizmusnak még annyi gazdasági sikere sem volt.
A fasizmusok gazdasági eredményessége is azon alapult, hogy korlátozták a nyugati országokban alkalmazott gazdasági liberalizmust.
A fasizmusok háborút megelőző sikere azonban nem annyira az erényeinek, mint annak volt köszönhető, hogy a liberális demokráciák teljesítménye volt nagyon alacsony. Ha a polgári demokráciáknak a két háború közti teljesítménye olyan lett volna, mint a háború utáni, nem léptek volna színre a fasizmusok. A fasizmusokat a tőkés országok liberális gazdaságpolitikájának a csődje szülte. A bukásukat pedig az imperializmusuk, nem pedig a politikai jogok elfojtása szülte.
A közép-európai bolsevik rendszerek.
A háborút követő rendezés során a Szovjetunió, döntően Észak Amerika érdekében, megszállhatta a közpép-európai államokat, és azokra rákényszeríttette a maga bolsevik rendszerét. Csehország kivételével, a megszállt országok előzőleg önként, dalolva vezették be a maguk fasiszta rendszerét, a rájuk erőszakolt bolsevik rendszert azonban a lakosság nagy többsége elutasította. Amíg a fasizmust a polgárhiányos közép-európai társadalmak többsége örömmel fogadta, a bolsevik rendszert csak kisebbség támogatta. A Szovjetunió által kialakított rendszert tehát eleve csak erőszakkal lehetett bevezetni, és fenntartani.
Mi ilyen világpolitika által determinált helyzetben a haladás híveinek a kötelessége?
- A bolsevik rendszer a kialakítása és taralma mennyire múlott rajtunk?
- A bolsevik rendszer mennyivel volt rosszabb, mint a politikai jogokat jobban biztosító változat?
Az első kérdésre könnyű válaszolni. Akiket Jaltában a Szovjetuniónak adtak, azok mind bolsevik rendszerbe kényszerültek. Utólag sem képzelhető el olyan ellenállás, ami eredményre vezethetett volna. Bármilyen egyszerű a válasz, a többség ma azokat becsüli jobban, akik nem működtek együtt a rendszerrel. Arra ugyan nem ismernek példát, hogy ez a passzív, vagy aktív szembekerülés valami eredménnyel járt, járhatott volna.
A második kérdésre nem is keresik a választ. Azt a rendszert úgy kezelik, amiben minden rossz volt. Jó semmi. Ezt teszik még azok is, aki csak azért vihették valamire, mert nagyapáik, apáik, a bolsevik rendszernek köszönhetően, kiemelkedtek abból a társadalmi rétegből, amelyikből kétezer éve csodának számított a felemelkedés.
Miért tartom a szovjet megszállást, az osztrákoktól és a csehektől eltekintve, minden közép-európai nép számára pozitívnek?
Mindenekelőtt azért, mert összetörte azokat a feudális társadalmi maradványokat, amelyiket az érintett népek nem tudtak volna önerőből összetörni. Különösen vonatkozik ez ránk, és a lengyelekre.
Előbb rövid magyarázat arra, hogy miért emeltem ki az osztrákokat és a cseheket. Mert ez a két nép eleve erősen polgárosodott volt. Ennek az írásnak éppen az a fő mondanivalója, hogy egészen más utat kellett járni azoknak a népeknek, amelyiknek nem volt erős polgársága.
Ausztriát csak részben kapta meg a Szovjetunió, és az osztrákok elég bölcsek voltak ahhoz, hogy a németekkel valló közös ország gondolatát is elutasították. A megosztásuk fenntartásához tehát nem főződött a megszállóknak politikai érdeke.
Csehországnak is lett volna esélye, hiszen az övék már a háború előtt is polgári demokrácia volt.
Kelet-Németország külön magyarázatra szorul. A németek megosztottsága az erős Németországtól joggal félő nyugat-európai hatalmak természetes reflexe volt. Az Egyesült Államok pedig felismerte, hogy Nyugat-Európa csak akkor lesz szövetségese, ha fél az imperialista Szovjetuniótól. Még ma sem ismerik el, hogy a hidegháború nélkül a Nyugat nem lesz egységes tömb, nem lesz soha Európai Unió, nem szabadulnak fel gyorsan a gyarmatok. Az egyre inkább imperialistává váló Szovjetuniónak pedig értékes zsákmány volt Németország keleti harmada.
Az 1945-ös Kelet-Németországot pedig nem lehetett egységes társadalomnak tekinteni. A poroszok érdeke még a fél-feudális állam volt, ugyanakkor az új ország déli népei az osztrákoknál és a cseheknél is polgárosultabbak voltak.
A szovjet megszállásra ítélt Kelet-Németország történelmi hatása az európai politikára azonban pozitív volt.
- A nyugati országok nem féltek úgy a kétharmad Németországtól, mint az egésztől.
- A nyugati németek végre megszabadulta a száz éves porosz társadalmi nyomástól. Nyugat-Németország sokkal könnyebben és gyorsabban vált a klasszikus értelemben vett nyugat-európai állammá, mintha egységes marad.
Nehezen érthető, hogy a történészek mennyire nem veszik tudomásul, hogy a Jaltai Szerződés Roosevelt zseniális történelmi húzása volt.
Térjünk azonban vissza a szovjeturalom alá került közép-európai országokra.
Ezek az országok a második világháború végén tized annyi polgársággal rendelkeztek, mint az első után. Aki meg akarja érteni a 20. század második felének történelmét, annak ebből a tényből kell kiindulni. Ennek ellenére, még egyetlen érintett ország történészei sem jutottak el idáig.
Kik voltak az első világháború után a közép-európai országok polgárai?
A minőségi, de még a mennyiségi többségük is, a zsidó és germán etnikumból került ki. E két etnikum szerepe különösen a kulturális és a gazdasági életükben volt uralkodó. Az első világháborút megelőző ötven évben a közép-európai országok életét, eredményeit döntően a zsidó és germán kisebbségek alakították. Ezek többsége a második világháború végére szinte eltűnt, megsemmisítették, kitelepítették. Ezzel a közép-európai népek polgárosodása száz évvel hátrébb került.
Magyarország történelmének megértéséhez az is hozzátartozna, hogy figyelembe vegyük, nálunk e két húzó etnikumnak az ötöde megmaradt. Ez volt többek között az elsődleges oka annak, hogy mi lettünk a legvidámabb barakk.
Ha abból indulnánk ki, hogy mire mentünk az első világháborút követően a társadalmi modernizációban, belátnánk, ha arra gondolunk, hogy még akkor sem volt elég belső erőnk hozzá, nemhogy a második után.
A magyar társadalom az első világháború után nem előbb, hanem hátrább állt. Még nem találkoztam olyan magyar történésszel, aki ezt a vitathatatlan tényt figyelembe vette volna.
A magyarság 20. századi történelmének megértéséhez azt megnézni, hogy az Osztrák Magyar Monarchián belül élt népekre hogyan hatott a háborút követő politikai átrendeződés.
A kép viszonylag egyértelmű.
A csehek nyertek a legtöbbet. A két háború között nyugat-európai polgári társadalomban élhettek. Még jobban jártak volna, ha a szlovákokat nem fogadják maguk mellé.
Az osztrákok is nyertek. Ezt sem tudatosítják a magyar politikusok és történészek. Amennyire nem vonják kétségbe, hogy minden gyarmattartó ország nyert azzal, hogy megszabadult a gyarmataitól, nem szólnak arról, hogy ezzel párhuzamosan az anyaországénál elmaradt befolyási övezetek, etnikumok elvesztése is több előnnyel, mint hátránnyal járt. Ausztria felzárkózására is csak azért kerülhetett sor, mert megszabadult a nála elmaradottabb térségek feletti uralkodás terhétől.
Trianonban Magyarország is nyert azzal, hogy megszabadult a megmaradt országénál elmaradottabb térségektől és etnikumoktól. Ezzel a megszabadulással jártak ugyan veszteségek, elvesztettünk, főleg az új határok övezetében, olyan magyarságot, amelyik éréket jelentett volna. Ha megmaradt volna a háború előtti ország egésze, a jelenlegi területen élők szegényebbek és a társadalmi, gazdasági átalakulásra még kevésbé képesek lettek volna. Sajnos, ennek még a bevallásig sem jutottunk el. Ehhez annak a belátására lenne szükség, hogy minden ország népe rosszul jár, ha nála szegényebb és elmaradottabb etnikumokkal és térségekkel rendelkezik. Ezek visszahúzzák.
A magyar nacionalizmust is az jellemzi, hogy nagyobb országot akar akkor is, ha ettől szegényebb lesz.
Még inkább elhallgatott tény, hogy Trianon után a Kárpát-medencében kialakult utódállamok magukhoz képes előrébb léptek, mi pedig hátra. A háború előtti Magyarországon a magyarság anyagi és műveltségi téten megelőzte a későbbi államalkotó etnikumokat.
Még a bolsevik évtizedekben sem mertük bevallani, hogy az utódállamokban felszámolták az arisztokraták politikai és gazdasági hatalmát, a nagybirtokrendszert, és elindultak azon az úton, hogy kialakulhasson a népi származású saját középosztályuk. Nálunk nemcsak a felsőház maradt a világi és egyházi arisztokrácia fellegvára, hanem a „polgári” kormány többsége is arisztokrata volt, akik díszmagyarban, kardal, pompáztak. Ezen nemcsak Csehszlovákiában, hanem még Romániában és Jugoszláviában is nevettek.
Ideje volna végre bevallani, hogy a két háború közti Magyarország népünk történetében a leggyengébb teljesítményt produkáló korok egyike volt.
El kell ismerni, hogy a második világháború végén a Szovjetunió uralma alá rendelt államok a polgárosodásra kevésbé voltak érettek, mint az első világháború előtt. Ezen országokban áldásként kell tekinteni még azt is, ha a társadalom összetörését egy még elmaradottabb nép birodalma hajtotta végre.
A közép-európai társadalmakban nemcsak az arisztokraták és az úri középosztály hatalmát kellett összetörni, hanem a falvak népének paraszti kultúráját is át kellett alakítani. Mind a népi romantika, mind a marxizmus teljesen hibásan dolgozta fel a paraszti életforma történelmi szerepét.
A népi romantika naivul hitt a parasztság kellő tempójú spontán átalakulásában, ahogy ez néhány skandináv társadalomban megtörtént. Nem számoltunk azzal, hogy ez Közép-Európában nem reális.
Marx a parasztságot visszahúzó társadalmi erőnek tekintette, mert az szüli a kapitalizmust. Alapvetően tévedett, mert nem ismerte fel, hogy a nyugat-európai társadalmi átalakulást ugyan fékezte a parasztság konzervatív viselkedése, mert a városi polgársághoz viszonyítva a változásokkal szemben konzervatív volt, de fékezte, és nem szülte a tőkés átalakulást.
Mi van akkor, ha a társadalomban nincs jelen, vagy legalábbis nagyon gyenge a polgárság?
Az ilyen társadalmak polgárosodása csak a parasztság felemelkedésével oldható meg.
Erre már Marx is találhatott volna bizonyítékot, hiszen a skandináv és az alpi társadalmak polgársága a parasztságból emelkedett ki. Az ő korában ez még csak Dániában volt észlelhető. Az óta azonban bebizonyosodott, hogy ezek a parasztokból lett polgárok versenyképesek a városi társaikkal is.
A polgárhiányos társadalmakban a parasztságból lehet kiváló polgárságot kitermelni, de ez a folyamat nagyon lassú, a gyorsan fejlődő világgal nem tarthat lépést. Nem az a baj a parasztsággal, hogy szüli a kapitalizmust, hanem az hogy lassan teszi ezt.
Lenin is, a polgárháború után, a parasztságban látta a polgárosodás termőtalaját, és ennek érdekében akarta az „új gazdasági programját” elindítani. Sztálin azonban Leninnél marxistább volt, és azért verte szét, kényszeríttette kolhozokba a paraszti életformát, nehogy szülje a kapitalizmust, és talaja legyen a polgárosodásnak.
Bevallom, a kollektivizálás társadalmi progresszióját csak a rendszerváltás után ismertem fel. A paraszti életformát kellett összetörni, hogy gyorsabban lehessen modernizálni. Csak most látom, hogy a kollektivizálás a paraszti társadalom erőszakos, de hasznos modernizációja. A mai Lengyelország példája mutatja, hogy néhány generációs elmaradást jelent a parasztság kollektivizálás nélküli modernizációja.
Megtanultam, hogy a paraszti társadalom modernizációja csak akkor hajtható végre a kor követelményének megfelelő sebességgel, ha a paraszti magántulajdont erőszakkal felszámolják. Erre nemcsak azért van szükség, mert a modern mezőgazdaság munkaerőigénye tizede sincs a parasztinak, hanem a szemléletváltás is csak így gyorsítható fel.
Életem során mindig azok közé tartoztam, akik az alkalmazott módszerrel szemben a haladás érdekét tartják elsődlegesnek. A kollektivizálás volt az egyetlen, amivel annak idején nem értettem egyet, és csak sokkal később láttam be, hogy ezt a keserű pirulát is le kellett nyelni.
Ha a szovjetmegszállás csak rombolt volna, akkor ez is történelmi érdeme, de az építése is imponáló, szerintem jelentősebb.
Fent azt már kifejtettem, hogy a második világháború végén a magyar társadalomnak a polgárosodás tekintetében sokkal hátrébbról kellett kezdeni, mint előtte tíz évvel.
Hónapok alatt felismertem, hogy nemcsak az arisztokráciaára, de még az úri középosztályra sem lehet támaszkodni.
Nem az úti középosztály erkölcsével volt bajom, hiszen ebben a tekintetben még a jelenlegi polgári középosztály is messze le van maradva, hanem a finnyásságával. A bolsevik rendszerrel való együttműködést nem vállalták, mivel a stílusok nem volt számukra elfogadható. Urak voltak, és nem polgárok. A célok szolgálatát még csak-csak elfogadták volna, de nem a bolsevik stílusban.
A népiek között személyesen csak két urat ismertem, akik jó ideig vállalták az együttműködést, Bibó Istvánt és Farkas Ferencet. Őket sem annyira az elvek, mint inkább a népszeretet tartotta az együttműködők között. Számomra a nagy kivételt a történész és kereszténydemokrata politikus, Szegfű Gyula jelentette. Az ő politikai realitását tudom csak a finnekéhez hasonlítani. Akitől nem tudok elszakadni, azzal meg kell találni az együttműködés módját.
Nagy Imre kormányprogramja során élhettem meg, hogy az úri középosztály java, szakmai vonalon már megnyerhető. Ő, majd a forradalom bukása után, Fehér Lajos és Erdei Ferenc tudta megnyerni a feudális nagybirtokrendszer tudományos és szakmai értelmiségét. Sajnos, még az agrártörténészek sem ismerik el, hogy Nagy Imre agrárpolitikája azon az úton járt, amelyiken az egész országnak járnia kellett volna. A polgárosodásnak azt az útját járta, amin az adott körülmények között nemcsak kellett, hanem lehetett is.
A Kádár-rendszer megítélésében máig sem veszik tudomásul, hogy az 1968 után elindult új gazdasági mechanizmusban a polgárosodás nyugat-európai, az urbánusokra épülő stratégiája jelentkezett. Amíg Nagy Imre és csapata, illetve a munkájának folytatói, a népi radikalizmus útját járták, a 68-es reform a nagy többségében a magyar zsidó polgárság mozgalma volt. Ez a különbség azonban máig nem tudatosult.
A fél-perifériák marxista mozgalmát fellazítók, az ő szavukkal revizionisták, elsősorban a parasztságra építettek és építenek ma is. Lenin, Nagy Imre és Teng a társadalmi reformját a paraszti mezőgazdaság számára biztosított szabadság növekedése jellemezte.
A 68-as reform a bolsevik rendszer reformálását a polgárosodás nyugati útján tartotta célravezetőnek. Ezt az utat követték a csehek is. Ezek nem a parasztságra, nem a mezőgazdaságra, nem a népiek megnyerésére, hanem a városik lakosságra, az ipar és a szolágáltatás nagyobb szabadságára építettek. Ez abból fakadt, hogy a bolsevik szocialista táborban csak Magyarországon maradt meg jelentős zsidó értelmiség, Csehországnak pedig eleve erős polgársága volt.
Magyarországon történelmi szerepet kapott a tény, hogy az első világháború előtt, sőt még a második előtt is, a magyar főváros, Budapest volt a legnépesebb zsidó város, és csak itt maradt meg a zsidóság nagy többsége. Még nem olvastam arról, hogy Európa keleti felén ez a város volt az egyetlen, ahol a háború végén a jelentős zsidó közösség maradt.
Sokáig nem értettem, hogy 1954 őszén miért írta Gerő Ernő az első mechanizmus-tervezet tetejére: „Bucharinista förmedvény!” Akkor még tudatosult bennem, hogy az Oroszországi Bolsevik Párt vezetői, az értelmiségiek többsége, zsidó polgár volt. Ők nem érttették az orosz nép kétharmadát kitevő parasztság társadalmi jelentőségét. Számukra a narodnyikok nacionalisták voltak. Gerő, mint a Rákosit körülvevő zsidók többsége számára világos volt, hogy a narodnyikok Moszkva számára még elfogadhatók, de ők ebbe nem férnének bele.
Nálunk a narodnyik, azaz a népiek reformját Moszkva támogatásával, 1953-ban Nagy Imre indította el. Ez alig másfél év után akkor bukott el, amikor túl akarta lépni a mezőgazdaság és a falu körét. Nagy Imre a forradalom hevületében nem volt tisztában azzal, hogy a Lenin által elfogadott narodnyik koncepciót tagadja meg, amikor a forradalmárok nyomására, a politikai élet demokratizálást a gazdasági élet liberalizálása elé helyezi. Nem volt annak tudatában, hogy meddig mehet el. Ő, Moszkvától felhatalmazást csak arra kapott, hogy próbája ki a Lenin által meghirdetett Új gazdasági Programot, azaz a politikai hatalom kemény centralizációja mellett lazítsa a gazdasági élet bürokratikus irányítását. Ezt a törekvést Mao és Tito támogatása még megtoldotta a Moszkvától való nagyobb függetlenség igényével is. Nagy Imre a forradalom viharos sikerében elfelejtette, hogy csak azért kerülhetett hatalomra, mert a szocialista táborban a moszkvai vezetés jelentős hányada, valamint Mao és Tito támogatták. Kezdeti támogatói között azonban nem volt senki, a nyugati demokráciák többpártrendszerét elfogadta volna.
Nagy Imre nem tartotta indokoltnak, hogy a kommunista táboron belüli támogatóival konzultáljon. De még az is elég lett volna, ha az Egyesült Államok nagykövetétől megkérdi, számíthat-e a Nyugat támogatására.
A forradalom által elszabadított indulatoknak, és irreális elvárásoknak azonban szabad utat engedett, és a politikai élet teljes liberalizációját engedte volna megvalósulni. Ma sem merjük kimondani, hogy Nagy Imre nemcsak a valóságtól, a lehetőségektől elszakadt politikus, hanem antileninista is volt.
Kádár János ösztönös leninista volt akkor, amikor a forradalom leverése után, a gazdasági életben utat engedett az óvatos reformoknak. Máig nem tudatosítja a baloldal, hogy Kádár a forradalom leverése után lényegében azt az utat szélesítette ki, amit Lenin javasolt a polgárháború után. A politikai életben fenntartotta a centralizált párthatalmat, de a gazdaságban teret engedett a nagyobb szabadságnak.
Mind a zsidó urbánusok, mind a narodnyikok, a népiek, nemcsak a reformok lehetőségét ismerték fel, hanem azt is, hogy egymásra vannak utalva. Kádár ugyan nem sokat értett a fejleményekből, de elég bölcs volt ahhoz, hogy a magyar nép reformokat akar. Azt is helyesen mérte fel, hogy hol van ennek a moszkvai vezetés által még elviselhető határa. Majd azt is látta, hogy a párt uralmát nem sértő magyar reformok elnyerik Hruschov, Andropov majd Gorbacsov tetszését is.
A bolsevik rendszer történelmében a 68-as magyar gazdasági reform volt az urbánusok és a népiek egyetlen összefogása.
A közép-európai népek történelmében a bolsevik rendszernek az volt a tanulsága: a régi társadalmi viszonyokat össze kell törni, a politikai hatalom kemény centralizációját azonban fenn kell tartani. A gazdaságot fokozatosan liberalizálni lehet, és kell. Ezzel megteremtődnek a gazdasági növekedés feltételei, és ennek folyamán kialakul a nép fiaiból verbuválódott polgárság.
Ez a politika is azonban csak akkor biztosítja a gazdasági utolérést, majd a politika demokratizálódását, ha puritánizmus jellemzi a nép viselkedését.
Azt, hogy a puritán viselkedésű népek számára nyitva van a felemelkedés útja, bizonyítják a rendszerváltást követő események.
A skandináv népnek tekinthető észtek voltak, a felszabadult országok népei között a leginkább puritánok. Ők voltak a Szovjetunió legjobban élő, leginkább iskolázott etnikuma, akiket az oroszok is irigyeltek. Az elmúlt tizennyolc évben oda áramlott az egy lakosra vetített legtöbb nyugati tőke.
A szlovének viselkedése a többi, már meggazdagodott alpesi népével azonos. Ők fognak először felzárkózni.
A csehek már a két háború közt is polgári demokráciák voltak. Őket nem kell félteni.
A puritanizmushoz való közelségben a magyarok és a szlovákok következnek. Őket követik a lengyelek, a többi nép azonban egyre jobban lemarad.
Ez a sorrend kétszáz év alatt alig változott, ami azt bizonyítja, hogy a népek kultúrája nem sokat változik attól, hogy milyen kultúrájú a megszállója.
A világtörténelmi értelemben vett legnagyobb változás azonban a Távol-Keleten történt. A páratlan siker alapja, hogy a tudományos és technikai forradalom nagyon felértékelte a konfuciánus viselkedési módot.
Témánk szempontjából fontos: Még Japán, majd Szingapúr, Hong Kong, Dél-Korea és Tajvan felzárkózását is a politikai liberalizmus hiánya, és a gazdasági szabadsága jellemezte. Ezzel beigazolódott, hogy a kor követelményeinek megfelelő viselkedési mód esetében is, a nyugati politikai és gazdasági világba való beilleszkedésnek feltétele a politikai liberalizálót megelőző gazdasági szabadság. Az öt távol-keleti ország példátlanul gyors sikeréhez hozzájárult a hidegháború. Ezen országok exportra orientált gazdasági fejlesztése azért ütközött kevés ellenállásba a fejlett nyugati piacokon, mert példát akartak mutatni a sikeres gazdasági felzárkózásra.
Még fontosabb volt a hidegháborús feszültség abban az értelemben, hogy a Nyugat nem fújta fel a politikai demokrácia kelet-ázsiai sérelmeit.
Ez az öt ország a faji türelmetlenségben élen járt, és jár. Amíg a liberális politika és sajtó hisztérikusan támadta a szocialista tábor országaiban az etnikai megkülönböztetést, addig a szövetségeseinél elnézte ezt. Alig olvashatunk a nyugati sajtóban arról, hogy Japánban a két háború közt betelepített koreaiak máig alacsonyabb rendű állampolgárok.
A túlnépesedést először ebben az öt országban fékezték meg. Ez azonban nem zavarja sem a nyugati politikusokat, sem a közgazdászokat, sem az egyházakat. Ellenben a még mindig növekedő lakosságú Kínában hisztérikusan támadják ezt, és katasztrofális következményeivel fenyegetnek.
Az emberek politikai jogaira nem vigyáztak. Erre klasszikus példának tartom, hogy fel sem vetették a nyugati sajtóban a dél-koreai kommunisták, vagy csak az annak tartottak lemészárlását. A koreai háború idején, az ENSZ és főleg az Egyesült Államok jelenlétben, százezernél több kommunistát, vagy csak annak tartottat mészároltak le, minden jogi eljárást mellőzve, a kormány által támogatott terrorcsapatok. Erre minden nyugati politikus, minden nyugati egyházi vezető szemet hunyt. Ezzel szemben a Tianamen-téri század annyi ember életét elpusztító mészárlást máig trombitálják.
Ennek az öt sikeres országnak a lakossága azonban alig hetede Kínáénak. A nagy csoda ott történt, és történik.
Hiába a kínai csoda fajunk történetének, mindenek előtt az utóbbi ötezer évnek legnagyobb eseménye, az előzményéről csak rosszat mondanak. Márpedig ideje volna egyszer tudomásul venni, hogy minden jó, aminek a vége jó.
Kína abban a tekintetben is a legmarkánsabb példa, hogy ez a hatalmas birodalom járta végig a legdurvábban a sikerhez vezető utat. A szentesíti az érte hozott áldozatokat.
Kezdjük a kínai kommunisták hatalommegszerzésével. Ennek során a kínai értelmiségi elit a parasztsággal, vagyis a vidék lakosságával szövetkezezett.
A hatalom megszerzése után, viszonylag gyorsan, érezték, hogy a legkeményebb politikai szigor mellett, és a legutópisztikusabb célok mellett elkezdtek kísérletezni a nagyobb szabadsággal. A virágozzék száz virág jelszó alatt nagyobb szabadságot akartak adni az emberek kezdeményezésének. Talán, éppen a közép-európai tapasztaltok alapján, azonban rájöttek, hogy a nagyobb szabadság viszonyai között újraélednek a múlt társadalmi erői. A közvélemény hangadói nem elégednek meg a nagyobb gazdasági szabadsággal, gyorsan nagyobb politikai szabadságot követelnek. Ezt Mao gyorsan felismerte, hogy a nagyobb gazdasági szabadságot meg kell előznie a múlt társadalmi erőinek totális felszámolásának. A múlt társadalmi erőinek felszámolásához nemcsak időre, hanem a kínai kultúrát évezredek óta jellemző kegyetlenségre is szükség van.
Nem ismerünk ugyan semmi konkrét bizonyítékot arra, hogy ez a felismerés mennyire volt megfogalmazott, mégsem alaptalan a tudatosság feltételezése.
Ezt mutatja például, hogy az 56-os magyar forradalma erősen támogató Mao és a kínai kommunisták voltak az elsők, akik a politikai reformok útjára tért Nagy Imre, és a politikai szabadságot minden elé helyező forradalom katonai leverését Moszkva felé elsőként kezdeményezték.
Az a tény, hogy tizenkét évvel később, az erős polgári tradícióval rendelkező csehszlovák társadalom reformálása gyorsan a politikai szabadság garanciáinak követelésére tért át. Joggal lehetett levonni a következtetést, hogy szó sem lehet a politikai centralizáció lazításáról, mielőtt a politikai reformot erőltető erők ki nem halnak, illetve gyökeresen ki nem irtják.
Ezt a célt szolgálta a kulturális forradalom. A feladata: a múltat végkép eltörölni. A kulturális forradalom kegyetlensége, értékpusztítása ugyan a nyugati emberek számára példátlan, de aligha lehet kétségbe vonni, hogy ennek megtörténte nem volt nélkülözhetetlen előkészítés a gazdaság liberalizálásához.
Azt, hogy a kulturális forradalom sem végzett telesen a múlt eltörlésével, bizonyítja a gazdasági reformok beindulást követően, a politikai szabadságigény fellángolása. A kínai gazdasági liberalizáció legnagyobb alakja, a kulturális forradalom egyik szenvedő alanya, Teng maga döntött úgy, hogy a szabadságot követelőkkel szemben tankokat kell bevetni.
A tűntetés leverése százak életét követelte, szemben a forradalom megelőző szakaszait jellemző tízmilliós áldozatokkal. A tűntetések erőszakos felszámolása is annak bizonyítéka, hogy még a kulturális forradalom sem végzett elég munkát.
Elméleti tisztázást igényel az álláspontom. A társadalom csak annyiban ismeri el, az erkölcsi megfontolásokat, amennyire azok nincsenek a társadalmi fejlődés útjában. Idejét múlt, vagy időelőtti erkölcs az, ami ellentmond a társadalom érdekének. Ez az álláspont nem jelenti az erkölcs társadalmi szerepének tagadását. Az erkölcs társadalmi szerepét senki nem értékeli nagyobbra, amikor azt állítom, hogy tudományos és technikai forradalommal jutott el társadalmi fejlődés arra a szintre, hogy determinálja a társadalmi fejlődésben az élre kerülést.
Max Weber már jó száz éve felismerte, hogy csak a lakosság puritán viselkedése mellett lehet a tőkés osztálytársadalom polgári demokratikus, és versenyképes. Ezt, mint tényt állapította meg. Ezzel az erkölcs szerepét kiemelte a vallás dogmáihoz való ragaszkodás értelmezéséből. Számára az erkölcs a viselkedési mód, ami a puritanizmusban többek között a takarékosságot, a szorgalmat, a fegyelmet, a tudás becsületét, a szolidaritást, valami olyant jelent, ami elsősorban a skandináv népekre jellemző.
Weber tétele csak a 20. század végére vált általános érvényűvé azzal, hogy előbb a finnek és az írek, az ezredfordulóra a csehek, a szlovének és észtek is ráléptek a felzárkózás útjára. A magyarok, a szlovákok és a lengyelek előtt hosszabb út áll, mivel ezek nem elég puritánok, csak a puritánokhoz kötődők.
Még meggyőzőbb ennek az ellenkezője. Nincs olyan nép, amelyik annak ellenére, hogy viselkedése nem puritán, vagy konfuciánus, és a fejlettek közé emelkedett.
A mediterrán népek felemelkedését a puritán Nyugathoz való közelségük indokolja. Nem véletlen, hogy ebben a két országban az élvonalba csak az észak-olaszok és az észak-spanyolok, vagyis a katalánok jutottak fel. A Lisszabon – Róma tengelytől délre élők eredményét egyrészt az északi testvéreik hatása, másrészt a gazdag Nyugat-Európa turizmusa táplálja. Aligha vitatható, hogy e két hatás nélkül még itt sem tartanának.
Még jobb példa az amerikai puritánok és latinok helyzete. Csak a puritánok által gyarmatosított Észak-Amerika emelkedett az élvonalba, ugyanakkor a mediterránok által gyarmatosított Latin-Amerika reménytelen helyzetben van. Ezzel szemben a spanyok által lakott Texas a világ színvonalába jutott azzal, hogy a puritánok által szervezett Egyesült Államok államává vált.
A zsidó állam sikere is belefér az erkölcs alapvető szerepének a Weber által megfogalmazott törvényébe. Izraelben az élvonalra csak a nyugati kultúra alkalmas zsidóság emelkedett. Izraelben csak a sok évszázadot a nyugati hatásnak kitett zsidók állnak az élvonalban. Az arab kultúrájú zsidók ellenben csak a nyugati kultúrában felemelkedett hittestvéreiknek köszönhetik viszonylag magas életszínvonalukat.
Mondandóm összegzése:
A liberális politikai szabadságok csak akkor működnek pozitíven, amikor a nép már mind gazdagságával, mind iskolázottságával felemelkedett az élvonalba. Ezt megelőzően előbb kell egy népnek gazdagnak lenni, csak aztán engedheti meg magának a politikai szabadságot és sokszínűséget.
Elutasítom a cél, szentesíti az eszköz elv alkalmazását, mert ezzel visszaélhetnek. A múlt értékelőjének, a történésznek azonban az alkalmazott eszközöket az eredmény alapján kell értékelni. A természettől tanultam meg, hogy a kegyetlenség gyakran indokolt.
Nincs kártékonyabb ostobaság
Kopátsy Sándor PS 2009. január 19.
NINCS KÁRTÉKONYABB OSTOBASÁG
A magyar társadalom jövőjének semmi sem ért jobban, mint a gyermekvállalás jelenlegi struktúrája. A jövőnk, 20-60 éves távlatban elsősorban attól függ, milyen lesz a következő generáció minősége. Nem a mennyisége, hanem a minősége.
A jelen minden fejlett, jólétben élő és magasan iskolázott társadalmában a kívánatosnál kisebb a gyermekvállalás. Ez, mindaddig sokkal kisebb baj annál, aminek beállítják, amíg a csökkenés nem okoz egy százaléknál nagyobb népességnövekedést. Ettől pedig nemcsak a gazdag, de a közepesen fejlett államoknak sem kell félni, mivel bőven lehet a bevándorlók között válogatni. Sokkal inkább feladat a bevándorolók mértéken tartása. Bevándorolni akaró ugyanis sokszor több van, mint a befogadási igény.
A modern világ legjobb importja még nem is a tőke, hanem az átlagnál jobb minőségű munkaerő. A szegény országok legnagyobb vesztesége abból származik, hogy a munkaerő javából sokan kivándorolnak. A hozzánk hasonló országnak is azzal kell számolnia, hogy a legjobbak közül nagy lehet a kivándorlás. Minket az vigasztal, hogy bevándorolni akarók között válogathatunk.
Rátérve a hazai gondokra.
Nálunk százszor nagyobb baj, hogy torz a születések mögött álló társadalmi struktúra, mint az alacsony számuk. Ennek ellenére mind a politika, mind a közgazdászok az alacsony születési szám miatt riadoznak. Jelenleg Magyarország számára százszor nagyobb baj, hogy ott születik abnormálisan kevés gyermek, ahol a felnevelési kilátások ragyogóak, és ott sok, ahol az átlagos kilátások kiábrándítóak.
Tizenöt éve mértem fel, hogy mennyi kár származik abból, hogy kevés gyermek születik a diplomás, átlagnál jobban élő családokban, és aránytalanul sok a gyermek ott, ahol a felnevelési kilátások reménytelenek. Mai árakon az olyan családokban születő gyermekek, ahol a szülők iskolázottsága és jövedelme a felső ötödben van, a gyermekektől életük során ötszázmillió forint nemzeti jövedelem termelése, és kétszáz millió költségvetési bevétel várható. Ezzel szemben az iskolázottság és jövedelem szempontjából alsó ötödbe tartozó családok gyermekinél tized ekkora a megtermelt nemzeti jövedelem, és negatív a költségvetési hozzájárulásuk, vagyis többe kerülnek, mint amennyit befizetnek.
Ha csak azt számítjuk, hogy a következő ötven évben, a felső ötödben tízezerrel több, az alsó ötödben pedig ennyivel kevesebb gyermek születne, csillagászati számot kapunk. Egy ilyen születési struktúra ötven év múlva évi ötvenezer milliárd forinttal tenné gazdagabbá a magyar társadalmat, és húszezer milliárddal nagyobb költségvetési bevételt jelentene. Egészen más volna a viszonylagos helyzetünk Európa nyugati felében.
Ennek ellenére még olyan felméréseket sem végeztünk, ami megmutatná, hogy mennyire reálisak az én becsléseim. Márpedig, amíg nem mutatunk rá, hogy a következő generáció várható teljesítménye mennyire függ a családi háttértől, a sok ostoba politikus és közgazdász a következő generáció értékét darabszámától teszi függővé.
A fentieket már többször megírtam, elmondtam, most mégis az késztet az újbóli megfogalmazásra, hogy a jelenlegi kormány kitalálta a legostobább takarékosságot. A magas jövedelműek ne kapjanak családi pótlékot!
Régóta tapasztalhatom, hogy a politikai vezetésben a butaság nem ismer határt. Nem hiszem, hogy volna olyan okos ellenségünk, aki ezt kitalálta volna. Ha mégis lenne ilyen, nem lenne olyan bátor, hogy ezt javasolja. A kormánypárt vezetőjétől ugyan már nyolc éve magam is hallottam, hogy nem indokot a nagyobb jövedelmű családok számára a családtámogatás. Szerencsére, az óta kiküldték Brüsszelbe.
Ő ugyan kiment, de akadt olyan utódja, aki most be akarja vezetni azt a nemzetpusztító ötletet.
Mit követel meg a magyar társadalom érdeke?
A gyermekvállalás hatékonyságával arányos támogatást. A családtámogatást a nevelés hatékonyságához kell igazítani. A családi pótlék ugyan egységes, de a folyósítása függjön a nevelés hatékonyságától.
- A bölcsőde és az óvoda igénybevételének megtagadása esetén csak a normatívpótlék fele járjon.
- Az alsó fokú oktatásban való részvételtől függjön a családi pótlék. De az eredményes iskolavégzés esetén igen jelentős, több milliós jutalomban részesüljenek a nyolc általános, vagy annál is kevesebbet végző szülők.
- A középfokú és szakmunkás képzettség esetén Az előbbinél is több millió járjon az alsó fokokon képzett szülőknek.
- A diploma megszerzése pedig tízmilliókat jelentő jutalommal járjon.
Vagyis a szülőknél magasabb végzettséget gazdagon kell jutalmazni. Ez ugyan költségvetési kiadással jár, de nincs hozzá hasonló megtérülést hozó befektetés. Olyan beruházás, ami tízszer, százszor megtérül.
Összegzés:
A „gazdag” szülőktől a családi pótlék megtagadása ugyan a gyermekük nevelésével járó költségek elenyésző hányadát teszi ki, de ez az állam és a társadalom számára olyan „megtakarítás”, ami százszoros kárt okoz, ha akárcsak minden tizedik szülő meggondolja magát, és nem vállal gyermeket. Az ostoba politika azoktól tagja meg az évi százezer forintot, akik a gyermek vállalásuk révén százmilliókkal gazdagítják a társadalmat.
Nem tudok hasznosabb reformot elképzelni, mint a képzett és jómódú családokban bármi áron növelni a gyermekvállalást. Ennél is hasznosabb, de egyelőre nem ennyire hatékony, jutalmazni azokat a szülőket, akik a gyermekeit az övékénél magasabb szinte iskoláztatják.
Azaz nem tudok butább, alkalmatlanabb kormányt a jelenleginél, elképzelni.
NINCS KÁRTÉKONYABB OSTOBASÁG
A magyar társadalom jövőjének semmi sem ért jobban, mint a gyermekvállalás jelenlegi struktúrája. A jövőnk, 20-60 éves távlatban elsősorban attól függ, milyen lesz a következő generáció minősége. Nem a mennyisége, hanem a minősége.
A jelen minden fejlett, jólétben élő és magasan iskolázott társadalmában a kívánatosnál kisebb a gyermekvállalás. Ez, mindaddig sokkal kisebb baj annál, aminek beállítják, amíg a csökkenés nem okoz egy százaléknál nagyobb népességnövekedést. Ettől pedig nemcsak a gazdag, de a közepesen fejlett államoknak sem kell félni, mivel bőven lehet a bevándorlók között válogatni. Sokkal inkább feladat a bevándorolók mértéken tartása. Bevándorolni akaró ugyanis sokszor több van, mint a befogadási igény.
A modern világ legjobb importja még nem is a tőke, hanem az átlagnál jobb minőségű munkaerő. A szegény országok legnagyobb vesztesége abból származik, hogy a munkaerő javából sokan kivándorolnak. A hozzánk hasonló országnak is azzal kell számolnia, hogy a legjobbak közül nagy lehet a kivándorlás. Minket az vigasztal, hogy bevándorolni akarók között válogathatunk.
Rátérve a hazai gondokra.
Nálunk százszor nagyobb baj, hogy torz a születések mögött álló társadalmi struktúra, mint az alacsony számuk. Ennek ellenére mind a politika, mind a közgazdászok az alacsony születési szám miatt riadoznak. Jelenleg Magyarország számára százszor nagyobb baj, hogy ott születik abnormálisan kevés gyermek, ahol a felnevelési kilátások ragyogóak, és ott sok, ahol az átlagos kilátások kiábrándítóak.
Tizenöt éve mértem fel, hogy mennyi kár származik abból, hogy kevés gyermek születik a diplomás, átlagnál jobban élő családokban, és aránytalanul sok a gyermek ott, ahol a felnevelési kilátások reménytelenek. Mai árakon az olyan családokban születő gyermekek, ahol a szülők iskolázottsága és jövedelme a felső ötödben van, a gyermekektől életük során ötszázmillió forint nemzeti jövedelem termelése, és kétszáz millió költségvetési bevétel várható. Ezzel szemben az iskolázottság és jövedelem szempontjából alsó ötödbe tartozó családok gyermekinél tized ekkora a megtermelt nemzeti jövedelem, és negatív a költségvetési hozzájárulásuk, vagyis többe kerülnek, mint amennyit befizetnek.
Ha csak azt számítjuk, hogy a következő ötven évben, a felső ötödben tízezerrel több, az alsó ötödben pedig ennyivel kevesebb gyermek születne, csillagászati számot kapunk. Egy ilyen születési struktúra ötven év múlva évi ötvenezer milliárd forinttal tenné gazdagabbá a magyar társadalmat, és húszezer milliárddal nagyobb költségvetési bevételt jelentene. Egészen más volna a viszonylagos helyzetünk Európa nyugati felében.
Ennek ellenére még olyan felméréseket sem végeztünk, ami megmutatná, hogy mennyire reálisak az én becsléseim. Márpedig, amíg nem mutatunk rá, hogy a következő generáció várható teljesítménye mennyire függ a családi háttértől, a sok ostoba politikus és közgazdász a következő generáció értékét darabszámától teszi függővé.
A fentieket már többször megírtam, elmondtam, most mégis az késztet az újbóli megfogalmazásra, hogy a jelenlegi kormány kitalálta a legostobább takarékosságot. A magas jövedelműek ne kapjanak családi pótlékot!
Régóta tapasztalhatom, hogy a politikai vezetésben a butaság nem ismer határt. Nem hiszem, hogy volna olyan okos ellenségünk, aki ezt kitalálta volna. Ha mégis lenne ilyen, nem lenne olyan bátor, hogy ezt javasolja. A kormánypárt vezetőjétől ugyan már nyolc éve magam is hallottam, hogy nem indokot a nagyobb jövedelmű családok számára a családtámogatás. Szerencsére, az óta kiküldték Brüsszelbe.
Ő ugyan kiment, de akadt olyan utódja, aki most be akarja vezetni azt a nemzetpusztító ötletet.
Mit követel meg a magyar társadalom érdeke?
A gyermekvállalás hatékonyságával arányos támogatást. A családtámogatást a nevelés hatékonyságához kell igazítani. A családi pótlék ugyan egységes, de a folyósítása függjön a nevelés hatékonyságától.
- A bölcsőde és az óvoda igénybevételének megtagadása esetén csak a normatívpótlék fele járjon.
- Az alsó fokú oktatásban való részvételtől függjön a családi pótlék. De az eredményes iskolavégzés esetén igen jelentős, több milliós jutalomban részesüljenek a nyolc általános, vagy annál is kevesebbet végző szülők.
- A középfokú és szakmunkás képzettség esetén Az előbbinél is több millió járjon az alsó fokokon képzett szülőknek.
- A diploma megszerzése pedig tízmilliókat jelentő jutalommal járjon.
Vagyis a szülőknél magasabb végzettséget gazdagon kell jutalmazni. Ez ugyan költségvetési kiadással jár, de nincs hozzá hasonló megtérülést hozó befektetés. Olyan beruházás, ami tízszer, százszor megtérül.
Összegzés:
A „gazdag” szülőktől a családi pótlék megtagadása ugyan a gyermekük nevelésével járó költségek elenyésző hányadát teszi ki, de ez az állam és a társadalom számára olyan „megtakarítás”, ami százszoros kárt okoz, ha akárcsak minden tizedik szülő meggondolja magát, és nem vállal gyermeket. Az ostoba politika azoktól tagja meg az évi százezer forintot, akik a gyermek vállalásuk révén százmilliókkal gazdagítják a társadalmat.
Nem tudok hasznosabb reformot elképzelni, mint a képzett és jómódú családokban bármi áron növelni a gyermekvállalást. Ennél is hasznosabb, de egyelőre nem ennyire hatékony, jutalmazni azokat a szülőket, akik a gyermekeit az övékénél magasabb szinte iskoláztatják.
Azaz nem tudok butább, alkalmatlanabb kormányt a jelenleginél, elképzelni.
A két háború közti történelem
Kopátsy Sándor EH 2009-01-25
A KÉTHÁBORÚ KÖZTI TÖRTÉNELEM
(Ungváry Krisztián Imrédy Béláról írt tanulmányához mielőtt hozzászólnák, le kell írnom a koráról alkotott történészi véleményemet, mivel nem csak ő, és még nem is csak a magyar történészek, de a nyugatiak sem azon az elvi alapon állnak, mint amit én reálisnak tartok. Az első világháborút követő időszak sokkal fontosabb szerepet játszott a társadalomfejlődésben, semhogy akár a második világháborút, majd a hidegháborút megnyert nyugati polgári társadalmak, akár a zsidóságot ért példátlan katasztrófa hangulatának érzelmi hatása alatt szabad értelmezni.)
A két háború közti időszak azzal indult, hogy a háborút megnyerő nyugati tőkés osztálytársadalmak ott akarták folytatni, ahol abbahagyták, uralkodni a gyarmatok és befolyási övezetek felett, fenntartani a tőkés osztálytársadalmat, tovább folytatni a liberális gazdaságpolitikát. Alig tíz év után azonban bekövetkezett a tőkés világ legnagyobb gazdasági válsága. Drasztikus formánban jelentkezett, hogy a tudományos és technikai forradalom elvárásainak már nem felelhet meg sem a társadalom osztályokra való merev tagozódása, sem az önző nacionalizmus, sem a gyarmatok és befolyási övezetek feletti uralkodás.
Bármennyire világosan jelentkezett, hogy a korábbi módon nem lehet folytatni, a nyugat-európai tőkés, polgári társadalmak ragaszkodtak a folytatáshoz.
Három fronton azonban megindult a társadalmi átalakulás.
A társadalomtudósok előtt sem vált nyilvánvalóvá, hogy a modern társadalom elsődleges jellemzője, hogy abban megvalósul az állampolgárok vertikális mozgása. Ebben az állampolgárok társadalmi elhelyezkedése egyre inkább képességükön, szorgalmukon és erkölcsükön múlik.
Amíg nem a vertikális mobilitás alapján ítéljük meg a társadalmakat, fennmarad a jelenlegi elméleti zűrzavar.
A két háború közti időben a vertikális társadalmi mobilitás három, nagyon eltérő körülmények között indult kibontakozásnak.
I. Észak-Amerikában, az Egyesült Államokban és Kanadában, továbbá Óceániában, Ausztráliában és Új-Zélandon. Ezekben létrejött az osztálytársadalmak ötezer éve alatt sehol nem tapasztalt vertikális mobilitás a társadalmukon belül. A nyugati közvélemény előtt köztudott volt, hogy ebben a négy volt angol gyarmaton szinte bárkiből lehet bármi. Természetesen ez ugyan túlzás volt, de minden korábbi osztálytársdalomhoz képest óriási minőségi változást jelzett. A közvélemény ugyan tudta, de a társadalomtudományok nem tulajdonítottak ennek nagyobb jelentőséget, pedig az okainak feltárása mind elméleti, mind gyakorlati okból nagyon fontos lett volna.
A gyakorlat egyértelműen mutatta az okot. Ha egy viszonylag lakatlan, társadalmi térségbe a puritán kultúrájú emberek azért települnek át, hogy a munkájukból megélhessenek, ott érvényesül a mindenki képessége szerinti boldogulása. Ezt egyértelműen bizonyítja Amerikában, hogy hova jutottak azok a gyarmatok, amelyiken a mediterrán kultúrájú államok politikai és egyházi nagyságai rendezkedetek be, és hova azok, ahova a nyugati puritán kultúrájú államok egyszerű emberei azért vándoroltak, hogy megélhessenek. Az előbbi típust jelentik a latin-amerikai országok, az utóbbit a négy fennemlített.
A másik tanulság abból vonható le, hogy a puritán gyarmatosítók is csődöt teremtettek ott, ahol sok volt az őslakos, azaz a kizsákmányolható munkaerő. Az angol és holland gyarmatok éppen olyan elmaradottak maradtak, mint a spanyol és portugál társaik.
Azt már alig merem elmondani, hogy az Egyesült Álalmok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland sikeréhez az is hozzájárult, hogy nincs gazdag történelmi múltjuk, nem lehetnek arra betegesen büszkék. Ezt talán akkor értjük meg jobban, hogy a gazdag múlt visszahúzza a társadalmi változásokat, amikor a másik két példa csődjét vizsgáljuk.
II. Oroszország rátért a bolsevik rendszerre. Ami 1917 után Oroszországban történt, marxista forradalomnak tekintik. Ebből annyi igaz, hogy Marx tanait nyilvánították a Bibliájuknak, de a marxizmushoz kevés közük volt. Nem annyira az lesz a történelmi jelentősége, amit épített, hanem sokkal inkább az, amit ázsiai módszerekkel összetört. Az 1917 előtti kelet-európai társadalmi viszonyok következetes összetörése ugyan elengedhetetlen feltétele volt a társadalmi fejlődésnek, de nem jelentett, nem is jelenthetett megoldást, mivel a lakosság viselkedési kultúrája olyan távolt állt a kor követelményeitől, hogy a régi romjain sem születhetett a kor követelményének megfelelő felépítmény.
Az élet egyértelmű tapasztalatai ellenére, máig nem tudatosult, hogy a társadalmi élvonalba kerüléshez elengedhetetlen feltétel a lakosság nyugati puritán, illetve a távol-kelti konfuciánus viselkedése. Márpedig a kelet-európai népeik viselkedése ettől alapvetően eltérő.
A bolsevik rendszer mégis forradalom volt abban az értelemben, hogy a világ egyik legmerevebb osztálytársadalmában megvalósította a vertikális mobilitást. A bolsevik rendszer brutalitása, vallási merevsége ugyan a legértékesebb elemeket üldözte, de a társadalomban megvalósuló vertikális mobilitást nem lehet letagadni. Ebben a tekintetben a nyugat-európai tőkés osztálytársadalmak előtt járt. A Bolsevik rendszer bukása után kialakult helyzetben ugyan egészen más szelekció érvényesül, de a vertikális mobilitása inkább a száz év előtti észak-amerikai viszonyokhoz hasonlítható, mint a nyugat-európaihoz.
Nem véletlen, hogy Roosevelt sokkal közelebb állónak érezte magát a műveletlen kelet-európai zsarnokhoz, Sztálinhoz, mint a maga osztályában zseniális Churchillhez.
A bolsevik Szovjetunió legfontosabb világpolitikai szerepe a hidegháborúban jelent meg. Az imperialista nyomása nélkül sokkal lassabb lett volna Európa nyugati felének társadalmi modernizációja, a gyarmatok felszabadulása, és a térség integrációja az Európai Unióban.
III. A fél-perifériák fasiszta berendezkedése. Ennek a megítélése még mindig csak az elkövetett bűnei alapján történik. A történészem ég addig sem jutottak el, hogy elismerjék, hogy a fasiszta rendszerek szinte minden fél-perifériához tartozó társadalmat meghódítottak, és a liberális tőkés osztálytársadalmaknál hatékonyabban működők voltak.
A fasizmusok nem azért buktak el, mert a centrum országainál rosszabb társadalmai rendszert alkalmaztak, hanem azért, mert imperialisták lettek, erejükön felül terjeszkedtek.
A fasizmusok világtörténelmi szerepe.
Az első világháború után modern, a kor követelményének megfelelő társadalmak csak a puritánok által berendezett, volt angol gyarmatok, az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland voltak. Csak e négy ország társadalmában volt megfelelő a társadalmi mobilitás, csak ezek jutottak túl a merev osztálytagozódáson, az imperializmuson, és ezekben hiányzott a gyarmattartó igyekezet.
A bolsevik rendszert legfeljebb a marxista vallás ortodox formájának lehet tekinteni, ami addig még viszonylagosan jól vizsgázott, amíg az imperialista tőkés osztálytársadalmakkal vetették össze. De még így is csak a balkáni országokban fogadta a lakosság többsége lelkesen a bevezetését. A Szovjetunió nyugati határától nyugatra csak erőszakkal lehetett a többség akaratával szemben bevezetni a megszállt országokba. Kivételt csak Kína jelentett, ahol viszonylag gyorsan a kínai kultúra igényeihez igazították. Annyit azonban már itt meg kell jegyezni, hogy az emberiség történelmének legsikeresebb forradalmát a kínai igényekhez szabott bolsevik rendszer érte el.
Az európai szovjetrendszer összeomlást két tényező okozta.
1. A háborút követően olyan pozitív társadalmi változás zajlott le a nyugati polgári társadalmakban, amelyekkel szemben a bolsevik rendszer nem vehette fel a versenyt. Amíg a két háború közt a Szovjetunióban a gazdasága, az iskolázottság gyorsabban nőtt, mint a tőkés társadalmakban, a háborút követően egyre inkább megfordult e trend.
2. A Szovjetunió akkor lendült igazán a fegyverkezési versenybe, amikor annak megnyeréséhez már nem emberben és nyersanyagban való gazdagság, hanem tudomány, technika és piacgazdaság kellett. A fegyverkezésben szerény maradó, és világuralomra nem törekvő Szovjetunió ugyan egyre jobban lemaradt volna, de nem jobban, mint a jelenlegi társadalmi berendezkedése mellett.
A fasizmusok világtörténelmi szerepe.
Az első világháború után modern, a kor követelményének megfelelő társadalmak csak a puritánok által berendezett, volt angol gyarmatok, az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland voltak. Csak e négy ország társadalmában volt megfelelő a társadalmi mobilitás, csak ezek jutottak túl a merev osztálytagozódáson, az imperializmuson, és ezekben hiányzott a gyarmattartó igyekezet.
A társadalom modernségének elsődleges jellemzője, hogy lehetővé vált a társadalom tagjai számára a felemelkedés. Ez ugyan nem jelenti azt, hogy ez a vertikális mozgás szabad, mindenki számára nyitva áll, csak azt, hogy lehetséges, biztosítottak a jogi keretek, és nem tiltakozik a társadalom ellene.
A fasizmusok történelmi szerepét csak akkor láthatjuk reálisan, ha nem a mai nyugti demokráciákkal, hanem a két háború köztiekkel állítjuk szembe. Az ugyan tagadhatatlan, hogy a második világháború után a fasizmusok versenyképtelenekké váltak, de az nem, hogy a két háború közti polgári társadalmaknál hatékonyabbak voltak. Lényegesen gyorsabb volt a gazdasági növekedésük, lényegesen kisebb a jövedelmek differenciáltsága, szinte ismeretlen volt a munkanélküliség. Ami azonban a legfontosabb, először jelent meg jelentős mértékben a társadalom vertikális mobilitása.
A fasizmusok bukását az hozta, hogy imperialisták voltak, a sikereik alapján azt hitték, hogy amit szabad volt a tőkés imperialistáknak, az ezután őket illeti meg. A sikerek és a közvélemény páratlan támogatása birtokában elég erősnek érezték magukat, hogy az imperialista országoktól elvegyék a gyarmatokat és a befolyási övezeteket, ezután ők dúskálhassanak a nyersanyagokban, és élvezhessék a gyarmatoktól elrabolt jövedelmet. Ezt a végzetes hibájukat ugyan éppen a gyarmattartók nem róhatják fel bűnüknek, mivel ebben ők voltak az ősbűnösök.
A fasizmusok pozitív világtörténelmi szerepe, hogy létre hozták a tőkés osztálytársadalmakban hiányzó, a társadalmi és gazdasági fejlődés szempontjából elengedhetetlen vertikális társadalmi mozgást, csökkentették a társadalmi feszültséget, a jövedelmek differenciáltságát. A jelen viszonyok között ez már nem tűnik nagy társadalmi tettnek, mert a polgári társadalmakban is működik, de a két háborúközt még nem működhetett.
A fasiszta rendszer tagadhatatlan érdeme, hogy megkönnyítette a társadalom tagjai számára a felemelkedést. Ez ugyan nem jelenti azt, hogy ez a vertikális mozgás mindenki számára megnyitotta, csak azt, hogy a korábbinál lehetségesebbé vált.
Ezt igazolja Németország története. A fasizmus egyetlen évtizede alatt végrehajtott társadalmi változások nélkül Németország nem lenne ott, ahol ma van. Ez csak a fasiszta társadalmi modernizációjának, majd a háború utáni állami megosztottságnak köszönhető. Németországban a porosz társadalmi befolyást Hitler számolta fel, és a visszarendeződését bolsevik uralom és rendszer akadályozta meg.
Tisztázásra szorul a fasizmusok népszerűsége.
A fasiszta rendszerek mindegyike önerőből jött létre. A működésüket olyan nagyarányú társadalmi támogatottság jellemezte, amire előtte nem volt történelmi példa. Németországban, Olaszországban, Japánban nem volt, és az óta sincs olyan támogatottság. Amilyent a fasiszta vezetés élvezett. A rendszert jellemző terror ugyan minden ellenzéket csírájában elnyomott, képes volt minden választási eredményt meghamisítani, de erre nem volt szükség. A lakosság példátlanul nagyarányú támogatását élvezték. Nem szorultak a titkos választásra, hiszen a kilencven százalékot is jóval meghaladó támogatásra számíthattak. Elég arra gondolni, hogy Ausztria történelmében sem lőtte, sem utána, nem volt akkora választási győzelem, mint az Anschluss elfogadását.
A történésznek nem annyira a célt, és az alkalmazott módszerek erkölcsösségét kell mérlegre tenni, mint a következményeit. Ezt még a fasizmus esetében senki nem alkalmazta.
Németország eljutott volna oda, ahol ma van, ha kimarad a fasizmusa?
Aligha. De érdemes lenne alaposan kielemezni.
Japán eljutott volna oda, ahol ma van, ha nincs fasizmusa, ha nem próbálja ki az erejét a nyugati világgal szemben, ha nem tanulja meg, hogy erre nem lehet elég erős?
Aligha. De ezt magunka a japánoknak kellene megvizsgálni.
Maradjunk annyiban, hogy a polgári társadalmak a második világháború után két gazdasági csodát értek meg, a németekét és a japánokét, vagyis azokét, akik előtte fasiszták voltak.
Mivel mérjük a társadalom fejlettségét.
Ma már anakronizmus, ha a társadalmak életében történő változást az alkalmazott ideológia alapján mérjük. Lassan belátjuk, hogy ez másodlagos.
Az is egyértelmű, hogy egy társadalom gazdagsága, az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem legfeljebb a múltbeli teljesítményt, vagy a szerencsés geológiai adottságot mutatja. Ez mondható el a másik két, fontosabb adatra, az átlagos iskolázottságra, és a várható életkorról is.
A társadalom modernségét elsődlegesen az jelzi, hogy könnyebbé válik a társadalom tagjai számára a felemelkedés. Ez ugyan nem jelenti azt, hogy ez a vertikális mozgás könnyű, és mindenki számára nyitva áll, csak azt, hogy lehetséges, biztosítottak a jogi keretek, és nem tiltakozik a társadalom ellene.
Ehhez is van hozzáfűzni valóm. Mind Bethlent, mind Imrédyt magam is a két háború közti politikusok legtehetségesebbjei közé sorolom. Bethlennel az a bajom, hogy arisztokrata volt, az osztálya érdekén képtelen volt túllépni. Gróf Bethlen Istvánt Széchenyi Istvánhoz hasonlítanám, de ami akkor haladó volt, az közel száz évvel később anakronizmus. Nem véletlen, hogy okos grófként együtt kívánt dolgozni a két úrral, Gömbössel és Imrédyvel. Mindkettőben azt a politikust látta, aki képes lehet az úri középosztály számára átjátszani a magyar társadalom vezetését. A védhetetlen arisztokrata hatalomveszése számára ez a hatalomváltás ígérte a legsimább, legkevésbé kemény módot.
Imrédy a magyar úri középosztály történelmi vezére akart lenni Gömbös után. Mindketten olyan osztály érdekét képviselték, amelyiknek hatalomra juttatása eleve nem kudarcra volt ítélve. A társadalomszemléletükre az jellemző, hogy a népet szerint kell, a népre lehet számítani, de a hatalomban való részesülésre még éretlen.
Ungvárynak abban igaza van, hogy Imrédy sem tekintette tarthatónak a neobarokk Horthy-rendszert, azt szélesebb alapokra, az úri középosztály vezette társadalommal akarta felcserélni. Ungváry azonban meg sem jegyzi, hogy ennél is többet akart minden fasizmus. A fasizmusok nem az úri középosztályra építettek, hanem a társadalom egészére azzal, hogy a politikai hatalom azonban kemény diktatúra legyen.
A történész feladata nem Bethlen és Imrédy felmagasztalása, hanem a fasizmus tárgyilagos helyretétele.
Erre egyszer sort kell keríteni.
Az angolok által betelepült és berendezett gyarmatokon valósult meg először. E gyarmatokat nem kincskeresők, erőszakos vallásterjesztők, hanem a munkájukon megélni akaró puritánok rendezték be. E társadalmakban mindenki dolgozni, munkájából megélni akaró bevándorló volt.
A világgazdaság centrumát azonban továbbra is a nyugat-európai tőkés osztálytársadalmak jellemezték. A világgazdaság pedig a tőkésosztály érkének megfelelő liberális politikát folytatott. Ez került nemcsak gazdaági, de társadalmi válságba. Ez a vállság fokozottan sújtotta a fél-perifériákat, ahol világossá vált, hogy a liberális piac az állam segítségére, irányítására szorul.
A gazdaság liberális működtetése először a politikailag még feudális Oroszországban roppant össze. Nem annyira azért, mert ez volt a legérettebb társadalom a változásra, hanem sokkal inkább azért, mert ez volt a legrothadtabb.
Az még nem felderített, hogy a liberális társadalom fasiszta rendszerrel történő felváltása miért először Portugáliában, majd Olaszországban történt meg. Ugyanakkor érthető, hogy a fasizmus és az antiszemitizmus erősödése már az első világháború után, Közép-Európában is mutatkoztak. Poroszországban, Lengyelországban és Magyarországon, e három nemesi társadalomban a feudalizmusból itt hagyott, politikai szerepű, de tényleges gazdasági súly nélküli nemesség nagyon fogékony volt a fasizmus nacionalizmusára és antiszemitizmusára. Joggal érezték úgy, hogy ez kínálta az alkalmat, hogy hatalomhoz juthasson az a réteg, amelyik az arisztokrácia felől koldusnak, a nép felé úrnak érezte magát. Magyarországon a jobbágyfelszabadítás után úri középosztály játszotta tovább a nemesség sok évszázados szereplét. Mivel a gazdasági életben való boldogulásra alkalmatlan volt, zsigereiben gyűlölte a gazdaságban és tudományban példátlan sikerrel szereplő zsidóságot, és végre politikai főszerepre vágyott.
Ahhoz, hogy az okos Imrédy viselkedését megértsük, helyére kell tenni a fasizmust általában, és annak közép-európai formáját különösen.
A fasizmus válasz volt a fél-perifériákon a liberális tőkés piacgazdaság válságára adott. Ezt a rendszert a fél-perifériákhoz tartozó társadalmak nagy lelkesedéssel, és önerőből választották. A történészek máig is csak azt látják, hogy a fasizmus diktatúra volt, azt nem, hogy megteremtette a társadalom belső mobilitását. Márpedig a 20. század első felében erre volt szükség. Előtte ilyen társadalom csak a már említett négy ország, az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland volt. Ezekhez képest a fasiszta országok nem jelentettek haladást, de a nyugat-európai tőkés osztálytársadalmakhoz képest igen. Tegyük hozzá, hogy a második világháború után kialakult nyugati társadalmakhoz képes sem. Nem véletlen, hogy a fasizmusok kora azzal járt le, hogy minőségében mások, jobbak lettek a nyugati polgári társadalmak.
A fasizmusok háború előtti sikereit máig nem eszik tudomásul. Pedig elég volna megnézni az európai országokban 1930 és 1940 közti gazdasági növekedést, munkanélküliséget, oktatást, halandóságot, kiderülne, hogy a fasiszta országok sokkal eredményesebbek voltak, mint a liberális polgári demokráciák. Tegyük hozzá, hogy a népszerűségük is lényegesen nagyobb volt. Ezt ugyan lehet azzal kérdőjelezni, hogy nem voltak engedélyezve a pártok, cenzúra volt, de azt is látni kell, hogy a lelkesedés és politikai aktivitás páratlan volt. Ausztriában az Anschluss után tartott népszavazáson 99 százalék volt az igen. Lehet, hogy politikai nyomős nélkül csak 90 lett volna, de arra sem volt példa a politikai demokráciák történetében. Az igazi népszavazást azonban a frontokon való lelkes szerepléssel kell mérni. Mivel lehet magyarázni a németek és japánok hősiességét, ha nem a rendszerhez való hűséggel.
A fasizmus nem azért bukott meg, mert a nép megdöntötte, hanem azért, mert imperialista háborúban őrölték fel önmagukat.
Kezdetben a fasizmusnak csak a zsidóság volt ellenfele, de ezt maguk a rendszer zsidóüldözése hívta maga ellen. Tegyük hozzá, hogy a zsidóság, látva, hogy a közvéleményben nem talál támogatást, nagyon kevés kivételtől eltekintve, bambán várta a megpecsételt sorsát. A közép-európai fasizmusok barbár zsidóüldözése ellenére, a zsidó ellenállók csak a háborúvesztés nyilvánvalóvá válása, és főleg a háború után sokasodtak.
A tanulmánynak azzal kellett volna kezdődni, hogy minden fasizmust pozitív szociális célok is jellemezték, amelyeket Imrédy érdemének is tulajdonít. A fasizmus megboccsájthatatlan bűne a zsidóüldözés, a nekiszabadított antiszemitizmus volt. Ebben Imrédy sem maradt el a nyilasoktól.
Nem ismerek olyan fasizmust, amelyiknek nem voltak szociális, társadalmi és gazdasági érdemei a megelőző rendszerhez viszonyítva. Hitler nácizmusának is nagyok voltak ezek az érdemei.
A fasizmus azért volt népszerű nemcsak a magyar úri középosztály, de a tömegek számára is, mert a liberális kapitalizmusnál szociálisabb volt. Ráadásul a gazdaságot is azoknál sokkal hatékonyabban működtette.
Ahol nem volt zsidóság, ott nem lehetett a fasizmust azzal minden másik korabeli társadalom alá minősíteni, hogy antiszemita volt. A nem antiszemita fasizmust legfeljebb a bolsevik rendszerrel lehet párhuzamba állítani azzal a különbséggel, hogy még a bolsevik társadalomnál is nagyobb gazdasági hatékonysággal működött. A nem zsidóirtó fasizmus leginkább a mai Kína sikereihez hasonlítható lenne, ha nem vált volna agresszív imperialistává.
Ungváry azzal akarja menteni Imrédyt, hogy ő nem a német, hanem az olasz és a portugál fasizmus híve volt. Az Imrédy érdekében felhozott érdemek minden, tehát a német, a japán fasizmusban még jellemzőbbek.
Imrédy és Gömbös előbb voltak antiszemiták, mint Hitler, csak nem egy képzetlen piktor stílusában, hanem úriemberként.
Egyik faizmus sem volt antiszemita, ahol nem volt számot tevő zsidó etnikum. Ezekkel szemben, minden fasizmus antiszemita volt, ahol volt zsidóság, mert azok vagyonából akarta a szociális és háborús, nacionalista céljait megvalósítani.
A fasizmusnak nem a szociális és gazdasági céljai voltak hibásak, hanem az imperializmusa és zsidógyűlölete. A fasiszta rendszerről ma már sok jót is mondanának, ha nem lett volna éhes imperialista, és kegyetlenül antiszemita.
Ennek ellenére mind a jó fasizmus, mind a jó bolsevik rendszer bukásra volt ítélve, mivel a liberális tőkés osztályuralmat olyan össznépi társadalom váltotta fel, a melyik a fasiszta és a bolsevik rendszernél szociálisabb, gazdasági tekintetben hatékonyabb, és nem nacionalista.
Ungváry ugyan a történelemtudósok lelkesedésével gyűjtötte össze a magyar zsidóságra vonatkozó adatokat, de gondosan mellőzte a világi és egyházi arisztokratákra vonatkozókat. Márpedig, akinek az a célja, hogy Imrédyt, mint a barokkos, konzervativizmus és a liberális zsidóság közti utat kereső politikust mutassa be, kötelessége volna az arisztokrácia és az úri középosztály túl hatalmáról is képet adni.
Aki ismerte a két háború közti magyar társadalom elmaradottságát, ami a kor történészétől is elvárható volna, annak az adatok tekintetében is illusztrálni kell a különbséget a vagyonát és a politikai befolyását passzívan élvező világi és egyházi arisztokrácia, a gazdaági szférát kerülő, de hatalomra törő úri középosztály, és a példátlan sikerrel polgárosodó, gazdagodó zsidóság között.
Azt ugyan nemcsak Ungvári, de Imrédy sem tagadta, hogy a magyar társadalom elmaradottságának, a három millió koldusnak a legfőbb oka nem az ipart és kereskedelmet, tudományt és sajtót uraló zsidóság, hanem a termőföld kétharmadát külterjesen hasznosító világi és egyházi arisztokrácia. Ezért a két háború közti politikusnak, és még inkább a kor történészének elsősorban a nagybirtokrendszert és az azt kiszolgáló politikai erőket kell negatív jelenségként bemutatni.
Ungvári sem tud szabadulni az antiszemitizmus hamis megítélésétől, ami csak a zsidósság üldözését, többségének megsemmisítésében való lelkes asszisztálást ítéli el, de a zsidóság szerepének visszaszorítását, ha nem is pozitív, de racionális magyar érdeknek állítja be.
Sajnos, a zsidóság is hibás abban, hogy a magyar antiszemitizmust csupán erkölcsi bűnnek, és nem mutatnak rá arra, hogy ezzel a magyar társadalom érdekét generációkra kiható súlyos károkozói lettek. Még nem akadt olyan történész, aki kimutatta volna arra, hogy mekkora kárt okoztunk a zsidó és sváb etnikumunk nagy többségnek elveszítésével. A történelem előbb megbocsátja az erkölcsi hibát, mint az anyagi károkozást. A történésznek az a kötelessége, hogy elsősorban a társadalom érdeke alapján ítélje meg a kor szereplőit. A népnek legyen lelkiismerete, a történésznek azonban ne, mert ő nem gyóntatópap, hanem a társadalom érdekét feltáró tudós, aki a tetteket eredményük, hatásuk alapján mérlegeli.
Ha a két háború közt olyan rendszer lett volna, amelyik az arisztokráciát és a főpapokat kártalanítás nélkül megfossza a vagyonuktól, az osztályhelyzetüket illusztráló csillag viselésére kötelezi, megtiltja, hogy velük való szexuális kapcsolatot bünteti, sőt többségüket elgázosítja, ezek a tetteink ugyan erkölcsi bűnt jelentettek volna, de védekezhetnénk azzal, hogy ez a társadalmi felemelkedésünk feltétele volt. A zsidóság üldözése, pusztítása, a svábok kitelepítése azonban nemcsak erkölcsi bűnünk volt, hanem óriási társadalmi és gazdasági kártétel is.
Az antiszemitizmus nemcsak bűn, hanem a magyar társadalom legkártékonyabb cselekedetének mozgatója volt. A magyar zsidóság nem a magyar társadalmi fejlődés kerékkötője volt, mint a magyar világi és egyházi arisztokrácia, hanem a motorja, amelyik akkor húzta előre, amikor a magyar etnikum nagy többsége erre még nem volt képes.
Azon, nem lehet csodálkozni, hogy a magyar arisztokrácia politikai élcsapata, Bethlen, Teleki és társaik, vagyis a legjobbak is, abban a meggyőződésben éltek, hogy a zsidóság által megszerzett vagyon és tudás a zsidóság nélkül is létrejött volna, ha nincsenek harácsoló zsidók.
Azt is meg kell érteni, hogy a magyar úri középosztály, még annak a java is, azt hitte, hogy a zsidók vagyonát ők is létrehozták volna, és avval ők jobban tudnának gazdálkodni. Vagyis a bányák, gyárak, bankok, a több százezer munkahely nem a szidóság munkájának eredménye, hanem a zsidók nélkül ők is létrehozták volna. Ezt elhitték, hogy a zsidóktól elkobzott vagyont ők is ugyanolyan hatékonysággal fogják működtetni, és gyarapítani. Imrédyt és társait azonban nem ez vezette, ők tisztán látták, hogy a politikai hataloméhségük kielégíthetősége a zsidók által felhalmozott vagyon nélkül hiú ábránd. Ennek a hitüknek azonban semmi alapja nem volt.
A kor történésze semmire sem megy mindaddig, amíg ki nem mondja, hogy csak a zsidósság volt képes azt a vagyon felhalmozni. A magyar úri középosztály kezében az nem jött volna létre, és nem sokat ért. A zsidóság akkor gazdagodott meg, amikor a magyar úri középosztály velük szemben jelentős versenyelőnyt élvezhetett. Ők is gyűjthették volna a tojást, a rongyot, adhattak volna ki újságokat, tanulhattak volna az egyetemeken, hogy tudósok legyenek, de nekik a pénzkereső munka elve piszkos volt.
A kor történészének nemcsak azt kellene kimutatni, hogy a magyar zsidósság mekkora gazdasági és tudományos szerepet nyert, hanem azt, hogy az, létre sem jött volna nélkülük. A zsidó tojáskereskedő nem azért gazdagodott meg, a fia nem azért lehetett tudós, mert a magyar úri középosztály helyett ő vásárolta fel a tojást, hanem azért, mert az urak ilyen munkára nem vállalkoztak.
Ungváry is sokat foglalkozik a zsidóság számarányánál sokkal nagyobb vagyoni, jövedelmi súlyával, de egyetlen szót sem mond arról, hogy az úri középosztály mennyire túl volt képviselve a hadsereg, a közigazgatás és a bíróságok tisztikarában, de még a felsőoktatásban is. A történész, aki azon háborog, hogy a zsidóság a gazdaságban túlságos súllyal rendelkezett, tegye hozzá, az állami hatalom szervezeteiben pedig az úri középosztály rendelkezett hasonló túlsúllyal. A zsidóság pedig a közigazgatási, bírósági és katonai hatalomból volt kiszorítva.
Itt jegyezem meg, hogy a numerus clausus indokoltságát védők sem tették, és még ma sem teszik hozzá, hogy az úri középosztály ugyancsak a lakosság 5-6 százalékát tette ki, akárcsak a zsidóság, és azok gyermekei még nagyobb arányban vettek részt a közép- és felsőfokú oktatásban. Az úri középosztály társadalmi súlya ugyanúgy túl volt értékelve a politikában, mint a zsidóságé a gazdaságban.
Az urak kerülték a polgári foglalkozásokat, mindenek előtt a vállalkozást. A zsidóság pedig azt tette, amit az urak rangjukon alulinak tartottak.
A két háború közti kor történészei máig nem jutottak el odáig, hogy kimutatnák, hogyan nézett volna ki Magyarország a zsidósága nélkül. Mekkora lett volna a gazdasági, pénzügyi, tudományos és katonai súlya? Mekkora lett volna a nem zsidó polgári osztály, a vagyonából élő értelmiség aránya?
Akik ma sem képesek felfogni, hogy hol tartott volna a két háború közti ország a zsidóság nélkül, azoknak mondom, hogy a két háború közti mintegy félmillió zsidó és egymillió sváb megmaradása esetében ma mintegy ötven százalékkal jobban élnénk. Hol tartana az a Budapest, amelyik lakosságának ötöde volt zsidó, és németül tudott szinte az egész értelmiség? Mennyi tőke jött volna egy ilyen országba?
Imrédyre visszatérve.
Nem kell Imrédy működését ismerni ahhoz, hogy őt nem a spanyol és olasz fasizmus, vagy még kevésbé az amerikai New Deal hívének, hanem a nácik hitbuzgó tanítványának tekintsük. A két fasizmus között csak az volt a különbség, hogy ahol nem élt jelentős zsidóság egyik sem volt antiszemita, ahol pedig nagyszámú és gazdag zsidóság élt, mindegyik hisztérikus antiszemita volt. Márpedig a magyar úri középosztály, élén Imrédyvel, hisztérikusan antiszemita volt.
Imrédy antiszemitizmusa éppen Hitler biztatására erősödött tovább.
Ő is tudta, hogy Hitler szemében mi, magyarok sem voltunk árják, tehát az ő árjásítása minket is felszámolt volna. Ezért szerette volna Ungváry elhitetni, hogy Imrédy nem Hitler, hanem sokkal inkább Salazar tanítványa.
Unváry az egyre türelmetlenebb antiszemitizmust „árjásításnak” minősíti. Hitler árjásítása minden nem árja nép, a magyarság felszámolását, ha nem is elégetését, de legalábbis Ázsiába való visszatelepítését, és a Kárpát-medence teljes és következetes „árjásítását” jelentette volna.
Ungváry okosan felismerte, hogy Imrédyről csak akkor lehet elfogadható bizonyítványt kiállítani, ha őt a jó fasiszták közé soroljuk, ráadásul bebizonyítjuk, hogy a barokk magyar társadalmat is meg akarta szüntetni. Azt nem veszi észre, hogy ezt Hitler, Imrédynél sokkal következetesebben megvalósította volna. Ott is bajban van, amikor Imrédy érdemei között említi, hogy amit ő akart, lényegében azonos azzal, amit a nyilasok akartak, azzal a különbséggel, hogy az ő fasizmusát a hozzá hasonló urak vezényelték volna. Ungváry érvelését elfogadhatóbbá tette volna, ha talál olyan célt Imrédy tevei között, amit a nyilasok, illetve más fasiszták nem akartak, sőt nem tettek meg.
Ungváry logikája arra épül, hogy Imrédy lényegében ugyanazt akarta, mint a nyilasok, csak nem fogadta be a nyilas csőcseléket. Ennél jobban nem lehetet megfogalmazni a Gömbös, Imrédy vezette politikusok különbségét a nyilas mozgalomhoz viszonyítva. A zsidóság üldözésében nem finnyás magyar urak volt, akik a tömegek, a lenézett munkások és mezőgazdasági proletárok nélkül akartak szociálisabb társadalmat építeni, amiben az uraké lett volna a centralizált politikai hatalom. Ennyiben azonban számomra az úri magyar középosztály még a nyilasoknál is kevésbé elfogadható, kártékonyabb. Nálunk nemcsak Salazar, de Hitler is szociálisabb volt.
Nem ismerem a nyilasok vezetőinek társadalmi hátterét, de azt bizton állítom, hogy Hubay vagy Matolcsy nem volt Imrédynél kevésbé értelmiségiek csak azért, mert ők a munkások és az agrárproletárok felszabadítását feladatuknak tartották.
Az, hogy akkor nagyon kevesen ismerték fel, hogy a németekkel való szoros szövetség nemzetellenes bűn, a revizionizmus uralma idején érthető. Azt, hogy ezt a történészek ma sem hangsúlyozzák, nem érthető. Ezt egyedül Bajcsy Zsilinszky Endre ismerte fel. Ő is azon a politikai pályán indult el, amin Gömbös és Imrédy, de amikor rájött, mi vár ránk Hitler győzelme esetén, következetesen, és keményen a másik oldalra állt. Ilyen azonban elvétve akadt.
Számomra minden politikai erő, amely antiszemita volt, és amelyik Hitler mellé állt, kártékonynak minősült, méghozzá abban a mértékben, milyen hevesen gyakorolta. Ebből fakadóan a nyilasokat kártékony politikai ellenségnek tekintettem. Utólag, először azt írtam jóvá náluk, hogy ők voltak az egyetlen gyökeres agrárreformot követelők, a nagybirtokrendszer elkötelezett ellenségei. Arra csak sokkal később jöttem rá, hogy az akkori viszonyok között az egyetlen lehetőség, amit a világpolitikai nyitva hagyott számunka, a régi rendszer összezúzása volt.
Csak az 56-os forradalom, és a rendszerváltás tanított meg arra, hogy a kívánatos társadalmi átalakulás a korábbi társadalmi viszonyok összezúzása nélkül lehetetlen. A magyar társadalmat, de általában minden közép-európait, csak akkor lehet modernizálni, ha a vertikális társadalmi mobilitás létrejön. Mivel a két háború között a bel- és a külpolitikai helyzet nem adott lehetőséget a baloldal vezetése alatti társadalmi összetörésnek, utólag elismerem a fasizmusok e téren elért eredményeit, és értékelem a nyilasok ez irányú igyekezetét. Szerencsénkre, Hitler imperialista törekvései megbuktak a tőkés demokráciák és a bolsevik Szovjetunió katonai erejével szemben, és példátlan zsidóirtásának hatására a világ lelkiismerete nem ad többé teret az antiszemitizmus hatalomra jutásának. A nyilas mozgalomnak ezzel megszűnt az érvényesülési tere. Nem lehetnek a szomszéd államokkal szemben nacionalisták, és nem lehetnek közveszélyes antiszemiták. Megengedhetjük magunknak, hogy az erényeikről is beszéljünk.
Azok közé a kevés értelmiségi közé tartoztam, aki az első két választáson a minél erősebb kommunista eredményért drukkolt. Baranya-megyében voltam a Nemzeti Parasztpárt megyei titkára, így módomban volt a választási eredményeket elemezni. Meglepetésemre kiderült, hogy a vártnál kisebb kommunista eredmény nagy többségét a háború alatti választáson nyilasokra szavazók hozták. Rádöbbentem, hogy mind a nyilasokat, mint a kommunistákat azok támogatták, akik következetesek voltak abban, hogy a régi társadalmat össze kell törni. Sajnos, kevesen voltak. Ezt csak jóval később fogalmaztam meg úgy, hogy csak a nyilasok és a kommunisták voltak azok, akik gyökeres társadalmi átalakulást, kemény forradalmat akartak.
Az 56-os forradalom arra tanított, hogy még mindig kisebbséget jelentenek azok, akik a bolsevik rendszer alatt végrehajtott forradalmi változásokat üdvösnek tartották, és az úri világ restaurációját elvetették. Ezt akkor még azzal magyaráztam, hogy egyrészt kevés idő telt el, másrészt a végrehajtott üdvös változások során alkalmazott módszerek nagyon durvák, ázsiai keménységűek voltak. Ma sincs fantáziám ahhoz, hogy lássam, mi történt volna az úri világ gyors restaurációját követő évek során.
A rendszerváltás után újra azt kellett tapasztalnom, hogy hiába teltek el évtizedek, a részleges restauráció híveinek volt nagyobb a társadalmai támogatottsága. Az van még ma is. A magyar társadalom többsége a már végbement társadalmi változásokat is soknak tartja, annak ellenére, hogy ez is kevés.
A társadalom tagjainak négyötöde számára már többé kevésbé nyitva áll a felemelkedés, és fentről is lehet lejjebb kerülni, de a társadalom alsó ötöde számára még mindig lehetetlen a felemelkedés. Márpedig csak az a társadalom lehet versenyképes, amelyikben a többinél nagyobb a vertikális mobilitás.
Ezt azért kellett leírni, hogy az elmúlt száz év magyar történetét csak azon az alapon lehet reálisan értékelni, ha azt vizsgáljuk, ki, hogyan szolgálta a társdalom vertikális mobilitását. Ezen az alapon azt kell megállapítani, hogy a magyar úri középosztály ugyan a Horthy-rendszernél szociálisabb viszonyokat akart, de szabad vertikális mozgást nem.
Azt, ha nem is kiemelt hangsúllyal, Ungváry is elismeri, hogy a két háború közti magyar társadalmat csak politikai diktatúra lett volna képes összetörni. Ezzel igazolja Imrédy politikai ambícióit, de nem teszi hozzá, ez még inkább igazolja akkor Szálasiét, aki nála sokkal radikálisabb társadalmi változást akart. De ez az érvelés igazolja bolsevik diktatúrákat is.
Érthetetlen, hogy a jobboldal ugyan diktatúrát akar, de a baloldali diktatúrát, mint olyant, eleve kártékonynak tartja. Ez volna a logikus, hogy bevallaná, hogy a politikai hatalom centralizációjában közös a politikai bal-és jobboldal véleménye, csak mindegyik a másik céljait tartja kártékonynak.
Ungváry azért kerül logikai csapdába, mert nem arra épít, hogy a németeknek való kiszolgáltatottság megbocsáthatatlan bűn, mert a nácik háborús győzelme eleve kizárt volt, de ha mégis sikerül nemzethalállal járt volna. Ennek kimondása azonban nem fért össze céljával, Imrédy igazolásával, és a bolsevik megszállásról alkotott véleményével. A bolsevik megszállás negyven évét egészségesen túléltük, a német győzelem után azonnal jött volna a Kárpát-medence germánosítása.
Számomra érthetetlen, hogy valaki a két háború közti történelmet kutatja, és kiválasztott témája egy nácibarát politikus, nem veti fel a kérdést:
Mi várt volna ránk, ha Hitler megnyeri a háborút?
He ettől jót várhattunk volna, akkor a vele való szövetségnek lett volna értelme. De, ha legalább utólag, belátjuk, hogy számára hatalomra érdemes faj csak a germán volt- Még másodrangúnak elfogadta az angolszászokat és a skandinávokat, de emberszámba sem vette többi indoeurópai népet. Mi pedig még indoeurópaiak sem voltunk. Az, hogy velünk tárgyalt, a háborús ránk szorultságából fakadt. Adtunk élemet és katonát. Azt azonban a magyar jobboldali politikusoknak is látni kellett, hogy a Kárpát-medencében a náciknak csak a szászok és a svábok jelentenek faji értéket.
Márpedig, ha Hitler győzelme számunkra nemzethalált jelentett volna, a vele való szövetséget nemeztárulásnak kell tekinteni. Nemzeti kötelességünk volt Hitler mielőbbi háborúvesztésén munkálkodni. Aki ennek az ellenkezőjét tette, hazaáruló volt akkor is, ha ezt, nacionalista jelszavakat hangoztatva tette.
A KÉTHÁBORÚ KÖZTI TÖRTÉNELEM
(Ungváry Krisztián Imrédy Béláról írt tanulmányához mielőtt hozzászólnák, le kell írnom a koráról alkotott történészi véleményemet, mivel nem csak ő, és még nem is csak a magyar történészek, de a nyugatiak sem azon az elvi alapon állnak, mint amit én reálisnak tartok. Az első világháborút követő időszak sokkal fontosabb szerepet játszott a társadalomfejlődésben, semhogy akár a második világháborút, majd a hidegháborút megnyert nyugati polgári társadalmak, akár a zsidóságot ért példátlan katasztrófa hangulatának érzelmi hatása alatt szabad értelmezni.)
A két háború közti időszak azzal indult, hogy a háborút megnyerő nyugati tőkés osztálytársadalmak ott akarták folytatni, ahol abbahagyták, uralkodni a gyarmatok és befolyási övezetek felett, fenntartani a tőkés osztálytársadalmat, tovább folytatni a liberális gazdaságpolitikát. Alig tíz év után azonban bekövetkezett a tőkés világ legnagyobb gazdasági válsága. Drasztikus formánban jelentkezett, hogy a tudományos és technikai forradalom elvárásainak már nem felelhet meg sem a társadalom osztályokra való merev tagozódása, sem az önző nacionalizmus, sem a gyarmatok és befolyási övezetek feletti uralkodás.
Bármennyire világosan jelentkezett, hogy a korábbi módon nem lehet folytatni, a nyugat-európai tőkés, polgári társadalmak ragaszkodtak a folytatáshoz.
Három fronton azonban megindult a társadalmi átalakulás.
A társadalomtudósok előtt sem vált nyilvánvalóvá, hogy a modern társadalom elsődleges jellemzője, hogy abban megvalósul az állampolgárok vertikális mozgása. Ebben az állampolgárok társadalmi elhelyezkedése egyre inkább képességükön, szorgalmukon és erkölcsükön múlik.
Amíg nem a vertikális mobilitás alapján ítéljük meg a társadalmakat, fennmarad a jelenlegi elméleti zűrzavar.
A két háború közti időben a vertikális társadalmi mobilitás három, nagyon eltérő körülmények között indult kibontakozásnak.
I. Észak-Amerikában, az Egyesült Államokban és Kanadában, továbbá Óceániában, Ausztráliában és Új-Zélandon. Ezekben létrejött az osztálytársadalmak ötezer éve alatt sehol nem tapasztalt vertikális mobilitás a társadalmukon belül. A nyugati közvélemény előtt köztudott volt, hogy ebben a négy volt angol gyarmaton szinte bárkiből lehet bármi. Természetesen ez ugyan túlzás volt, de minden korábbi osztálytársdalomhoz képest óriási minőségi változást jelzett. A közvélemény ugyan tudta, de a társadalomtudományok nem tulajdonítottak ennek nagyobb jelentőséget, pedig az okainak feltárása mind elméleti, mind gyakorlati okból nagyon fontos lett volna.
A gyakorlat egyértelműen mutatta az okot. Ha egy viszonylag lakatlan, társadalmi térségbe a puritán kultúrájú emberek azért települnek át, hogy a munkájukból megélhessenek, ott érvényesül a mindenki képessége szerinti boldogulása. Ezt egyértelműen bizonyítja Amerikában, hogy hova jutottak azok a gyarmatok, amelyiken a mediterrán kultúrájú államok politikai és egyházi nagyságai rendezkedetek be, és hova azok, ahova a nyugati puritán kultúrájú államok egyszerű emberei azért vándoroltak, hogy megélhessenek. Az előbbi típust jelentik a latin-amerikai országok, az utóbbit a négy fennemlített.
A másik tanulság abból vonható le, hogy a puritán gyarmatosítók is csődöt teremtettek ott, ahol sok volt az őslakos, azaz a kizsákmányolható munkaerő. Az angol és holland gyarmatok éppen olyan elmaradottak maradtak, mint a spanyol és portugál társaik.
Azt már alig merem elmondani, hogy az Egyesült Álalmok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland sikeréhez az is hozzájárult, hogy nincs gazdag történelmi múltjuk, nem lehetnek arra betegesen büszkék. Ezt talán akkor értjük meg jobban, hogy a gazdag múlt visszahúzza a társadalmi változásokat, amikor a másik két példa csődjét vizsgáljuk.
II. Oroszország rátért a bolsevik rendszerre. Ami 1917 után Oroszországban történt, marxista forradalomnak tekintik. Ebből annyi igaz, hogy Marx tanait nyilvánították a Bibliájuknak, de a marxizmushoz kevés közük volt. Nem annyira az lesz a történelmi jelentősége, amit épített, hanem sokkal inkább az, amit ázsiai módszerekkel összetört. Az 1917 előtti kelet-európai társadalmi viszonyok következetes összetörése ugyan elengedhetetlen feltétele volt a társadalmi fejlődésnek, de nem jelentett, nem is jelenthetett megoldást, mivel a lakosság viselkedési kultúrája olyan távolt állt a kor követelményeitől, hogy a régi romjain sem születhetett a kor követelményének megfelelő felépítmény.
Az élet egyértelmű tapasztalatai ellenére, máig nem tudatosult, hogy a társadalmi élvonalba kerüléshez elengedhetetlen feltétel a lakosság nyugati puritán, illetve a távol-kelti konfuciánus viselkedése. Márpedig a kelet-európai népeik viselkedése ettől alapvetően eltérő.
A bolsevik rendszer mégis forradalom volt abban az értelemben, hogy a világ egyik legmerevebb osztálytársadalmában megvalósította a vertikális mobilitást. A bolsevik rendszer brutalitása, vallási merevsége ugyan a legértékesebb elemeket üldözte, de a társadalomban megvalósuló vertikális mobilitást nem lehet letagadni. Ebben a tekintetben a nyugat-európai tőkés osztálytársadalmak előtt járt. A Bolsevik rendszer bukása után kialakult helyzetben ugyan egészen más szelekció érvényesül, de a vertikális mobilitása inkább a száz év előtti észak-amerikai viszonyokhoz hasonlítható, mint a nyugat-európaihoz.
Nem véletlen, hogy Roosevelt sokkal közelebb állónak érezte magát a műveletlen kelet-európai zsarnokhoz, Sztálinhoz, mint a maga osztályában zseniális Churchillhez.
A bolsevik Szovjetunió legfontosabb világpolitikai szerepe a hidegháborúban jelent meg. Az imperialista nyomása nélkül sokkal lassabb lett volna Európa nyugati felének társadalmi modernizációja, a gyarmatok felszabadulása, és a térség integrációja az Európai Unióban.
III. A fél-perifériák fasiszta berendezkedése. Ennek a megítélése még mindig csak az elkövetett bűnei alapján történik. A történészem ég addig sem jutottak el, hogy elismerjék, hogy a fasiszta rendszerek szinte minden fél-perifériához tartozó társadalmat meghódítottak, és a liberális tőkés osztálytársadalmaknál hatékonyabban működők voltak.
A fasizmusok nem azért buktak el, mert a centrum országainál rosszabb társadalmai rendszert alkalmaztak, hanem azért, mert imperialisták lettek, erejükön felül terjeszkedtek.
A fasizmusok világtörténelmi szerepe.
Az első világháború után modern, a kor követelményének megfelelő társadalmak csak a puritánok által berendezett, volt angol gyarmatok, az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland voltak. Csak e négy ország társadalmában volt megfelelő a társadalmi mobilitás, csak ezek jutottak túl a merev osztálytagozódáson, az imperializmuson, és ezekben hiányzott a gyarmattartó igyekezet.
A bolsevik rendszert legfeljebb a marxista vallás ortodox formájának lehet tekinteni, ami addig még viszonylagosan jól vizsgázott, amíg az imperialista tőkés osztálytársadalmakkal vetették össze. De még így is csak a balkáni országokban fogadta a lakosság többsége lelkesen a bevezetését. A Szovjetunió nyugati határától nyugatra csak erőszakkal lehetett a többség akaratával szemben bevezetni a megszállt országokba. Kivételt csak Kína jelentett, ahol viszonylag gyorsan a kínai kultúra igényeihez igazították. Annyit azonban már itt meg kell jegyezni, hogy az emberiség történelmének legsikeresebb forradalmát a kínai igényekhez szabott bolsevik rendszer érte el.
Az európai szovjetrendszer összeomlást két tényező okozta.
1. A háborút követően olyan pozitív társadalmi változás zajlott le a nyugati polgári társadalmakban, amelyekkel szemben a bolsevik rendszer nem vehette fel a versenyt. Amíg a két háború közt a Szovjetunióban a gazdasága, az iskolázottság gyorsabban nőtt, mint a tőkés társadalmakban, a háborút követően egyre inkább megfordult e trend.
2. A Szovjetunió akkor lendült igazán a fegyverkezési versenybe, amikor annak megnyeréséhez már nem emberben és nyersanyagban való gazdagság, hanem tudomány, technika és piacgazdaság kellett. A fegyverkezésben szerény maradó, és világuralomra nem törekvő Szovjetunió ugyan egyre jobban lemaradt volna, de nem jobban, mint a jelenlegi társadalmi berendezkedése mellett.
A fasizmusok világtörténelmi szerepe.
Az első világháború után modern, a kor követelményének megfelelő társadalmak csak a puritánok által berendezett, volt angol gyarmatok, az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland voltak. Csak e négy ország társadalmában volt megfelelő a társadalmi mobilitás, csak ezek jutottak túl a merev osztálytagozódáson, az imperializmuson, és ezekben hiányzott a gyarmattartó igyekezet.
A társadalom modernségének elsődleges jellemzője, hogy lehetővé vált a társadalom tagjai számára a felemelkedés. Ez ugyan nem jelenti azt, hogy ez a vertikális mozgás szabad, mindenki számára nyitva áll, csak azt, hogy lehetséges, biztosítottak a jogi keretek, és nem tiltakozik a társadalom ellene.
A fasizmusok történelmi szerepét csak akkor láthatjuk reálisan, ha nem a mai nyugti demokráciákkal, hanem a két háború köztiekkel állítjuk szembe. Az ugyan tagadhatatlan, hogy a második világháború után a fasizmusok versenyképtelenekké váltak, de az nem, hogy a két háború közti polgári társadalmaknál hatékonyabbak voltak. Lényegesen gyorsabb volt a gazdasági növekedésük, lényegesen kisebb a jövedelmek differenciáltsága, szinte ismeretlen volt a munkanélküliség. Ami azonban a legfontosabb, először jelent meg jelentős mértékben a társadalom vertikális mobilitása.
A fasizmusok bukását az hozta, hogy imperialisták voltak, a sikereik alapján azt hitték, hogy amit szabad volt a tőkés imperialistáknak, az ezután őket illeti meg. A sikerek és a közvélemény páratlan támogatása birtokában elég erősnek érezték magukat, hogy az imperialista országoktól elvegyék a gyarmatokat és a befolyási övezeteket, ezután ők dúskálhassanak a nyersanyagokban, és élvezhessék a gyarmatoktól elrabolt jövedelmet. Ezt a végzetes hibájukat ugyan éppen a gyarmattartók nem róhatják fel bűnüknek, mivel ebben ők voltak az ősbűnösök.
A fasizmusok pozitív világtörténelmi szerepe, hogy létre hozták a tőkés osztálytársadalmakban hiányzó, a társadalmi és gazdasági fejlődés szempontjából elengedhetetlen vertikális társadalmi mozgást, csökkentették a társadalmi feszültséget, a jövedelmek differenciáltságát. A jelen viszonyok között ez már nem tűnik nagy társadalmi tettnek, mert a polgári társadalmakban is működik, de a két háborúközt még nem működhetett.
A fasiszta rendszer tagadhatatlan érdeme, hogy megkönnyítette a társadalom tagjai számára a felemelkedést. Ez ugyan nem jelenti azt, hogy ez a vertikális mozgás mindenki számára megnyitotta, csak azt, hogy a korábbinál lehetségesebbé vált.
Ezt igazolja Németország története. A fasizmus egyetlen évtizede alatt végrehajtott társadalmi változások nélkül Németország nem lenne ott, ahol ma van. Ez csak a fasiszta társadalmi modernizációjának, majd a háború utáni állami megosztottságnak köszönhető. Németországban a porosz társadalmi befolyást Hitler számolta fel, és a visszarendeződését bolsevik uralom és rendszer akadályozta meg.
Tisztázásra szorul a fasizmusok népszerűsége.
A fasiszta rendszerek mindegyike önerőből jött létre. A működésüket olyan nagyarányú társadalmi támogatottság jellemezte, amire előtte nem volt történelmi példa. Németországban, Olaszországban, Japánban nem volt, és az óta sincs olyan támogatottság. Amilyent a fasiszta vezetés élvezett. A rendszert jellemző terror ugyan minden ellenzéket csírájában elnyomott, képes volt minden választási eredményt meghamisítani, de erre nem volt szükség. A lakosság példátlanul nagyarányú támogatását élvezték. Nem szorultak a titkos választásra, hiszen a kilencven százalékot is jóval meghaladó támogatásra számíthattak. Elég arra gondolni, hogy Ausztria történelmében sem lőtte, sem utána, nem volt akkora választási győzelem, mint az Anschluss elfogadását.
A történésznek nem annyira a célt, és az alkalmazott módszerek erkölcsösségét kell mérlegre tenni, mint a következményeit. Ezt még a fasizmus esetében senki nem alkalmazta.
Németország eljutott volna oda, ahol ma van, ha kimarad a fasizmusa?
Aligha. De érdemes lenne alaposan kielemezni.
Japán eljutott volna oda, ahol ma van, ha nincs fasizmusa, ha nem próbálja ki az erejét a nyugati világgal szemben, ha nem tanulja meg, hogy erre nem lehet elég erős?
Aligha. De ezt magunka a japánoknak kellene megvizsgálni.
Maradjunk annyiban, hogy a polgári társadalmak a második világháború után két gazdasági csodát értek meg, a németekét és a japánokét, vagyis azokét, akik előtte fasiszták voltak.
Mivel mérjük a társadalom fejlettségét.
Ma már anakronizmus, ha a társadalmak életében történő változást az alkalmazott ideológia alapján mérjük. Lassan belátjuk, hogy ez másodlagos.
Az is egyértelmű, hogy egy társadalom gazdagsága, az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem legfeljebb a múltbeli teljesítményt, vagy a szerencsés geológiai adottságot mutatja. Ez mondható el a másik két, fontosabb adatra, az átlagos iskolázottságra, és a várható életkorról is.
A társadalom modernségét elsődlegesen az jelzi, hogy könnyebbé válik a társadalom tagjai számára a felemelkedés. Ez ugyan nem jelenti azt, hogy ez a vertikális mozgás könnyű, és mindenki számára nyitva áll, csak azt, hogy lehetséges, biztosítottak a jogi keretek, és nem tiltakozik a társadalom ellene.
Ehhez is van hozzáfűzni valóm. Mind Bethlent, mind Imrédyt magam is a két háború közti politikusok legtehetségesebbjei közé sorolom. Bethlennel az a bajom, hogy arisztokrata volt, az osztálya érdekén képtelen volt túllépni. Gróf Bethlen Istvánt Széchenyi Istvánhoz hasonlítanám, de ami akkor haladó volt, az közel száz évvel később anakronizmus. Nem véletlen, hogy okos grófként együtt kívánt dolgozni a két úrral, Gömbössel és Imrédyvel. Mindkettőben azt a politikust látta, aki képes lehet az úri középosztály számára átjátszani a magyar társadalom vezetését. A védhetetlen arisztokrata hatalomveszése számára ez a hatalomváltás ígérte a legsimább, legkevésbé kemény módot.
Imrédy a magyar úri középosztály történelmi vezére akart lenni Gömbös után. Mindketten olyan osztály érdekét képviselték, amelyiknek hatalomra juttatása eleve nem kudarcra volt ítélve. A társadalomszemléletükre az jellemző, hogy a népet szerint kell, a népre lehet számítani, de a hatalomban való részesülésre még éretlen.
Ungvárynak abban igaza van, hogy Imrédy sem tekintette tarthatónak a neobarokk Horthy-rendszert, azt szélesebb alapokra, az úri középosztály vezette társadalommal akarta felcserélni. Ungváry azonban meg sem jegyzi, hogy ennél is többet akart minden fasizmus. A fasizmusok nem az úri középosztályra építettek, hanem a társadalom egészére azzal, hogy a politikai hatalom azonban kemény diktatúra legyen.
A történész feladata nem Bethlen és Imrédy felmagasztalása, hanem a fasizmus tárgyilagos helyretétele.
Erre egyszer sort kell keríteni.
Az angolok által betelepült és berendezett gyarmatokon valósult meg először. E gyarmatokat nem kincskeresők, erőszakos vallásterjesztők, hanem a munkájukon megélni akaró puritánok rendezték be. E társadalmakban mindenki dolgozni, munkájából megélni akaró bevándorló volt.
A világgazdaság centrumát azonban továbbra is a nyugat-európai tőkés osztálytársadalmak jellemezték. A világgazdaság pedig a tőkésosztály érkének megfelelő liberális politikát folytatott. Ez került nemcsak gazdaági, de társadalmi válságba. Ez a vállság fokozottan sújtotta a fél-perifériákat, ahol világossá vált, hogy a liberális piac az állam segítségére, irányítására szorul.
A gazdaság liberális működtetése először a politikailag még feudális Oroszországban roppant össze. Nem annyira azért, mert ez volt a legérettebb társadalom a változásra, hanem sokkal inkább azért, mert ez volt a legrothadtabb.
Az még nem felderített, hogy a liberális társadalom fasiszta rendszerrel történő felváltása miért először Portugáliában, majd Olaszországban történt meg. Ugyanakkor érthető, hogy a fasizmus és az antiszemitizmus erősödése már az első világháború után, Közép-Európában is mutatkoztak. Poroszországban, Lengyelországban és Magyarországon, e három nemesi társadalomban a feudalizmusból itt hagyott, politikai szerepű, de tényleges gazdasági súly nélküli nemesség nagyon fogékony volt a fasizmus nacionalizmusára és antiszemitizmusára. Joggal érezték úgy, hogy ez kínálta az alkalmat, hogy hatalomhoz juthasson az a réteg, amelyik az arisztokrácia felől koldusnak, a nép felé úrnak érezte magát. Magyarországon a jobbágyfelszabadítás után úri középosztály játszotta tovább a nemesség sok évszázados szereplét. Mivel a gazdasági életben való boldogulásra alkalmatlan volt, zsigereiben gyűlölte a gazdaságban és tudományban példátlan sikerrel szereplő zsidóságot, és végre politikai főszerepre vágyott.
Ahhoz, hogy az okos Imrédy viselkedését megértsük, helyére kell tenni a fasizmust általában, és annak közép-európai formáját különösen.
A fasizmus válasz volt a fél-perifériákon a liberális tőkés piacgazdaság válságára adott. Ezt a rendszert a fél-perifériákhoz tartozó társadalmak nagy lelkesedéssel, és önerőből választották. A történészek máig is csak azt látják, hogy a fasizmus diktatúra volt, azt nem, hogy megteremtette a társadalom belső mobilitását. Márpedig a 20. század első felében erre volt szükség. Előtte ilyen társadalom csak a már említett négy ország, az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland volt. Ezekhez képest a fasiszta országok nem jelentettek haladást, de a nyugat-európai tőkés osztálytársadalmakhoz képest igen. Tegyük hozzá, hogy a második világháború után kialakult nyugati társadalmakhoz képes sem. Nem véletlen, hogy a fasizmusok kora azzal járt le, hogy minőségében mások, jobbak lettek a nyugati polgári társadalmak.
A fasizmusok háború előtti sikereit máig nem eszik tudomásul. Pedig elég volna megnézni az európai országokban 1930 és 1940 közti gazdasági növekedést, munkanélküliséget, oktatást, halandóságot, kiderülne, hogy a fasiszta országok sokkal eredményesebbek voltak, mint a liberális polgári demokráciák. Tegyük hozzá, hogy a népszerűségük is lényegesen nagyobb volt. Ezt ugyan lehet azzal kérdőjelezni, hogy nem voltak engedélyezve a pártok, cenzúra volt, de azt is látni kell, hogy a lelkesedés és politikai aktivitás páratlan volt. Ausztriában az Anschluss után tartott népszavazáson 99 százalék volt az igen. Lehet, hogy politikai nyomős nélkül csak 90 lett volna, de arra sem volt példa a politikai demokráciák történetében. Az igazi népszavazást azonban a frontokon való lelkes szerepléssel kell mérni. Mivel lehet magyarázni a németek és japánok hősiességét, ha nem a rendszerhez való hűséggel.
A fasizmus nem azért bukott meg, mert a nép megdöntötte, hanem azért, mert imperialista háborúban őrölték fel önmagukat.
Kezdetben a fasizmusnak csak a zsidóság volt ellenfele, de ezt maguk a rendszer zsidóüldözése hívta maga ellen. Tegyük hozzá, hogy a zsidóság, látva, hogy a közvéleményben nem talál támogatást, nagyon kevés kivételtől eltekintve, bambán várta a megpecsételt sorsát. A közép-európai fasizmusok barbár zsidóüldözése ellenére, a zsidó ellenállók csak a háborúvesztés nyilvánvalóvá válása, és főleg a háború után sokasodtak.
A tanulmánynak azzal kellett volna kezdődni, hogy minden fasizmust pozitív szociális célok is jellemezték, amelyeket Imrédy érdemének is tulajdonít. A fasizmus megboccsájthatatlan bűne a zsidóüldözés, a nekiszabadított antiszemitizmus volt. Ebben Imrédy sem maradt el a nyilasoktól.
Nem ismerek olyan fasizmust, amelyiknek nem voltak szociális, társadalmi és gazdasági érdemei a megelőző rendszerhez viszonyítva. Hitler nácizmusának is nagyok voltak ezek az érdemei.
A fasizmus azért volt népszerű nemcsak a magyar úri középosztály, de a tömegek számára is, mert a liberális kapitalizmusnál szociálisabb volt. Ráadásul a gazdaságot is azoknál sokkal hatékonyabban működtette.
Ahol nem volt zsidóság, ott nem lehetett a fasizmust azzal minden másik korabeli társadalom alá minősíteni, hogy antiszemita volt. A nem antiszemita fasizmust legfeljebb a bolsevik rendszerrel lehet párhuzamba állítani azzal a különbséggel, hogy még a bolsevik társadalomnál is nagyobb gazdasági hatékonysággal működött. A nem zsidóirtó fasizmus leginkább a mai Kína sikereihez hasonlítható lenne, ha nem vált volna agresszív imperialistává.
Ungváry azzal akarja menteni Imrédyt, hogy ő nem a német, hanem az olasz és a portugál fasizmus híve volt. Az Imrédy érdekében felhozott érdemek minden, tehát a német, a japán fasizmusban még jellemzőbbek.
Imrédy és Gömbös előbb voltak antiszemiták, mint Hitler, csak nem egy képzetlen piktor stílusában, hanem úriemberként.
Egyik faizmus sem volt antiszemita, ahol nem volt számot tevő zsidó etnikum. Ezekkel szemben, minden fasizmus antiszemita volt, ahol volt zsidóság, mert azok vagyonából akarta a szociális és háborús, nacionalista céljait megvalósítani.
A fasizmusnak nem a szociális és gazdasági céljai voltak hibásak, hanem az imperializmusa és zsidógyűlölete. A fasiszta rendszerről ma már sok jót is mondanának, ha nem lett volna éhes imperialista, és kegyetlenül antiszemita.
Ennek ellenére mind a jó fasizmus, mind a jó bolsevik rendszer bukásra volt ítélve, mivel a liberális tőkés osztályuralmat olyan össznépi társadalom váltotta fel, a melyik a fasiszta és a bolsevik rendszernél szociálisabb, gazdasági tekintetben hatékonyabb, és nem nacionalista.
Ungváry ugyan a történelemtudósok lelkesedésével gyűjtötte össze a magyar zsidóságra vonatkozó adatokat, de gondosan mellőzte a világi és egyházi arisztokratákra vonatkozókat. Márpedig, akinek az a célja, hogy Imrédyt, mint a barokkos, konzervativizmus és a liberális zsidóság közti utat kereső politikust mutassa be, kötelessége volna az arisztokrácia és az úri középosztály túl hatalmáról is képet adni.
Aki ismerte a két háború közti magyar társadalom elmaradottságát, ami a kor történészétől is elvárható volna, annak az adatok tekintetében is illusztrálni kell a különbséget a vagyonát és a politikai befolyását passzívan élvező világi és egyházi arisztokrácia, a gazdaági szférát kerülő, de hatalomra törő úri középosztály, és a példátlan sikerrel polgárosodó, gazdagodó zsidóság között.
Azt ugyan nemcsak Ungvári, de Imrédy sem tagadta, hogy a magyar társadalom elmaradottságának, a három millió koldusnak a legfőbb oka nem az ipart és kereskedelmet, tudományt és sajtót uraló zsidóság, hanem a termőföld kétharmadát külterjesen hasznosító világi és egyházi arisztokrácia. Ezért a két háború közti politikusnak, és még inkább a kor történészének elsősorban a nagybirtokrendszert és az azt kiszolgáló politikai erőket kell negatív jelenségként bemutatni.
Ungvári sem tud szabadulni az antiszemitizmus hamis megítélésétől, ami csak a zsidósság üldözését, többségének megsemmisítésében való lelkes asszisztálást ítéli el, de a zsidóság szerepének visszaszorítását, ha nem is pozitív, de racionális magyar érdeknek állítja be.
Sajnos, a zsidóság is hibás abban, hogy a magyar antiszemitizmust csupán erkölcsi bűnnek, és nem mutatnak rá arra, hogy ezzel a magyar társadalom érdekét generációkra kiható súlyos károkozói lettek. Még nem akadt olyan történész, aki kimutatta volna arra, hogy mekkora kárt okoztunk a zsidó és sváb etnikumunk nagy többségnek elveszítésével. A történelem előbb megbocsátja az erkölcsi hibát, mint az anyagi károkozást. A történésznek az a kötelessége, hogy elsősorban a társadalom érdeke alapján ítélje meg a kor szereplőit. A népnek legyen lelkiismerete, a történésznek azonban ne, mert ő nem gyóntatópap, hanem a társadalom érdekét feltáró tudós, aki a tetteket eredményük, hatásuk alapján mérlegeli.
Ha a két háború közt olyan rendszer lett volna, amelyik az arisztokráciát és a főpapokat kártalanítás nélkül megfossza a vagyonuktól, az osztályhelyzetüket illusztráló csillag viselésére kötelezi, megtiltja, hogy velük való szexuális kapcsolatot bünteti, sőt többségüket elgázosítja, ezek a tetteink ugyan erkölcsi bűnt jelentettek volna, de védekezhetnénk azzal, hogy ez a társadalmi felemelkedésünk feltétele volt. A zsidóság üldözése, pusztítása, a svábok kitelepítése azonban nemcsak erkölcsi bűnünk volt, hanem óriási társadalmi és gazdasági kártétel is.
Az antiszemitizmus nemcsak bűn, hanem a magyar társadalom legkártékonyabb cselekedetének mozgatója volt. A magyar zsidóság nem a magyar társadalmi fejlődés kerékkötője volt, mint a magyar világi és egyházi arisztokrácia, hanem a motorja, amelyik akkor húzta előre, amikor a magyar etnikum nagy többsége erre még nem volt képes.
Azon, nem lehet csodálkozni, hogy a magyar arisztokrácia politikai élcsapata, Bethlen, Teleki és társaik, vagyis a legjobbak is, abban a meggyőződésben éltek, hogy a zsidóság által megszerzett vagyon és tudás a zsidóság nélkül is létrejött volna, ha nincsenek harácsoló zsidók.
Azt is meg kell érteni, hogy a magyar úri középosztály, még annak a java is, azt hitte, hogy a zsidók vagyonát ők is létrehozták volna, és avval ők jobban tudnának gazdálkodni. Vagyis a bányák, gyárak, bankok, a több százezer munkahely nem a szidóság munkájának eredménye, hanem a zsidók nélkül ők is létrehozták volna. Ezt elhitték, hogy a zsidóktól elkobzott vagyont ők is ugyanolyan hatékonysággal fogják működtetni, és gyarapítani. Imrédyt és társait azonban nem ez vezette, ők tisztán látták, hogy a politikai hataloméhségük kielégíthetősége a zsidók által felhalmozott vagyon nélkül hiú ábránd. Ennek a hitüknek azonban semmi alapja nem volt.
A kor történésze semmire sem megy mindaddig, amíg ki nem mondja, hogy csak a zsidósság volt képes azt a vagyon felhalmozni. A magyar úri középosztály kezében az nem jött volna létre, és nem sokat ért. A zsidóság akkor gazdagodott meg, amikor a magyar úri középosztály velük szemben jelentős versenyelőnyt élvezhetett. Ők is gyűjthették volna a tojást, a rongyot, adhattak volna ki újságokat, tanulhattak volna az egyetemeken, hogy tudósok legyenek, de nekik a pénzkereső munka elve piszkos volt.
A kor történészének nemcsak azt kellene kimutatni, hogy a magyar zsidósság mekkora gazdasági és tudományos szerepet nyert, hanem azt, hogy az, létre sem jött volna nélkülük. A zsidó tojáskereskedő nem azért gazdagodott meg, a fia nem azért lehetett tudós, mert a magyar úri középosztály helyett ő vásárolta fel a tojást, hanem azért, mert az urak ilyen munkára nem vállalkoztak.
Ungváry is sokat foglalkozik a zsidóság számarányánál sokkal nagyobb vagyoni, jövedelmi súlyával, de egyetlen szót sem mond arról, hogy az úri középosztály mennyire túl volt képviselve a hadsereg, a közigazgatás és a bíróságok tisztikarában, de még a felsőoktatásban is. A történész, aki azon háborog, hogy a zsidóság a gazdaságban túlságos súllyal rendelkezett, tegye hozzá, az állami hatalom szervezeteiben pedig az úri középosztály rendelkezett hasonló túlsúllyal. A zsidóság pedig a közigazgatási, bírósági és katonai hatalomból volt kiszorítva.
Itt jegyezem meg, hogy a numerus clausus indokoltságát védők sem tették, és még ma sem teszik hozzá, hogy az úri középosztály ugyancsak a lakosság 5-6 százalékát tette ki, akárcsak a zsidóság, és azok gyermekei még nagyobb arányban vettek részt a közép- és felsőfokú oktatásban. Az úri középosztály társadalmi súlya ugyanúgy túl volt értékelve a politikában, mint a zsidóságé a gazdaságban.
Az urak kerülték a polgári foglalkozásokat, mindenek előtt a vállalkozást. A zsidóság pedig azt tette, amit az urak rangjukon alulinak tartottak.
A két háború közti kor történészei máig nem jutottak el odáig, hogy kimutatnák, hogyan nézett volna ki Magyarország a zsidósága nélkül. Mekkora lett volna a gazdasági, pénzügyi, tudományos és katonai súlya? Mekkora lett volna a nem zsidó polgári osztály, a vagyonából élő értelmiség aránya?
Akik ma sem képesek felfogni, hogy hol tartott volna a két háború közti ország a zsidóság nélkül, azoknak mondom, hogy a két háború közti mintegy félmillió zsidó és egymillió sváb megmaradása esetében ma mintegy ötven százalékkal jobban élnénk. Hol tartana az a Budapest, amelyik lakosságának ötöde volt zsidó, és németül tudott szinte az egész értelmiség? Mennyi tőke jött volna egy ilyen országba?
Imrédyre visszatérve.
Nem kell Imrédy működését ismerni ahhoz, hogy őt nem a spanyol és olasz fasizmus, vagy még kevésbé az amerikai New Deal hívének, hanem a nácik hitbuzgó tanítványának tekintsük. A két fasizmus között csak az volt a különbség, hogy ahol nem élt jelentős zsidóság egyik sem volt antiszemita, ahol pedig nagyszámú és gazdag zsidóság élt, mindegyik hisztérikus antiszemita volt. Márpedig a magyar úri középosztály, élén Imrédyvel, hisztérikusan antiszemita volt.
Imrédy antiszemitizmusa éppen Hitler biztatására erősödött tovább.
Ő is tudta, hogy Hitler szemében mi, magyarok sem voltunk árják, tehát az ő árjásítása minket is felszámolt volna. Ezért szerette volna Ungváry elhitetni, hogy Imrédy nem Hitler, hanem sokkal inkább Salazar tanítványa.
Unváry az egyre türelmetlenebb antiszemitizmust „árjásításnak” minősíti. Hitler árjásítása minden nem árja nép, a magyarság felszámolását, ha nem is elégetését, de legalábbis Ázsiába való visszatelepítését, és a Kárpát-medence teljes és következetes „árjásítását” jelentette volna.
Ungváry okosan felismerte, hogy Imrédyről csak akkor lehet elfogadható bizonyítványt kiállítani, ha őt a jó fasiszták közé soroljuk, ráadásul bebizonyítjuk, hogy a barokk magyar társadalmat is meg akarta szüntetni. Azt nem veszi észre, hogy ezt Hitler, Imrédynél sokkal következetesebben megvalósította volna. Ott is bajban van, amikor Imrédy érdemei között említi, hogy amit ő akart, lényegében azonos azzal, amit a nyilasok akartak, azzal a különbséggel, hogy az ő fasizmusát a hozzá hasonló urak vezényelték volna. Ungváry érvelését elfogadhatóbbá tette volna, ha talál olyan célt Imrédy tevei között, amit a nyilasok, illetve más fasiszták nem akartak, sőt nem tettek meg.
Ungváry logikája arra épül, hogy Imrédy lényegében ugyanazt akarta, mint a nyilasok, csak nem fogadta be a nyilas csőcseléket. Ennél jobban nem lehetet megfogalmazni a Gömbös, Imrédy vezette politikusok különbségét a nyilas mozgalomhoz viszonyítva. A zsidóság üldözésében nem finnyás magyar urak volt, akik a tömegek, a lenézett munkások és mezőgazdasági proletárok nélkül akartak szociálisabb társadalmat építeni, amiben az uraké lett volna a centralizált politikai hatalom. Ennyiben azonban számomra az úri magyar középosztály még a nyilasoknál is kevésbé elfogadható, kártékonyabb. Nálunk nemcsak Salazar, de Hitler is szociálisabb volt.
Nem ismerem a nyilasok vezetőinek társadalmi hátterét, de azt bizton állítom, hogy Hubay vagy Matolcsy nem volt Imrédynél kevésbé értelmiségiek csak azért, mert ők a munkások és az agrárproletárok felszabadítását feladatuknak tartották.
Az, hogy akkor nagyon kevesen ismerték fel, hogy a németekkel való szoros szövetség nemzetellenes bűn, a revizionizmus uralma idején érthető. Azt, hogy ezt a történészek ma sem hangsúlyozzák, nem érthető. Ezt egyedül Bajcsy Zsilinszky Endre ismerte fel. Ő is azon a politikai pályán indult el, amin Gömbös és Imrédy, de amikor rájött, mi vár ránk Hitler győzelme esetén, következetesen, és keményen a másik oldalra állt. Ilyen azonban elvétve akadt.
Számomra minden politikai erő, amely antiszemita volt, és amelyik Hitler mellé állt, kártékonynak minősült, méghozzá abban a mértékben, milyen hevesen gyakorolta. Ebből fakadóan a nyilasokat kártékony politikai ellenségnek tekintettem. Utólag, először azt írtam jóvá náluk, hogy ők voltak az egyetlen gyökeres agrárreformot követelők, a nagybirtokrendszer elkötelezett ellenségei. Arra csak sokkal később jöttem rá, hogy az akkori viszonyok között az egyetlen lehetőség, amit a világpolitikai nyitva hagyott számunka, a régi rendszer összezúzása volt.
Csak az 56-os forradalom, és a rendszerváltás tanított meg arra, hogy a kívánatos társadalmi átalakulás a korábbi társadalmi viszonyok összezúzása nélkül lehetetlen. A magyar társadalmat, de általában minden közép-európait, csak akkor lehet modernizálni, ha a vertikális társadalmi mobilitás létrejön. Mivel a két háború között a bel- és a külpolitikai helyzet nem adott lehetőséget a baloldal vezetése alatti társadalmi összetörésnek, utólag elismerem a fasizmusok e téren elért eredményeit, és értékelem a nyilasok ez irányú igyekezetét. Szerencsénkre, Hitler imperialista törekvései megbuktak a tőkés demokráciák és a bolsevik Szovjetunió katonai erejével szemben, és példátlan zsidóirtásának hatására a világ lelkiismerete nem ad többé teret az antiszemitizmus hatalomra jutásának. A nyilas mozgalomnak ezzel megszűnt az érvényesülési tere. Nem lehetnek a szomszéd államokkal szemben nacionalisták, és nem lehetnek közveszélyes antiszemiták. Megengedhetjük magunknak, hogy az erényeikről is beszéljünk.
Azok közé a kevés értelmiségi közé tartoztam, aki az első két választáson a minél erősebb kommunista eredményért drukkolt. Baranya-megyében voltam a Nemzeti Parasztpárt megyei titkára, így módomban volt a választási eredményeket elemezni. Meglepetésemre kiderült, hogy a vártnál kisebb kommunista eredmény nagy többségét a háború alatti választáson nyilasokra szavazók hozták. Rádöbbentem, hogy mind a nyilasokat, mint a kommunistákat azok támogatták, akik következetesek voltak abban, hogy a régi társadalmat össze kell törni. Sajnos, kevesen voltak. Ezt csak jóval később fogalmaztam meg úgy, hogy csak a nyilasok és a kommunisták voltak azok, akik gyökeres társadalmi átalakulást, kemény forradalmat akartak.
Az 56-os forradalom arra tanított, hogy még mindig kisebbséget jelentenek azok, akik a bolsevik rendszer alatt végrehajtott forradalmi változásokat üdvösnek tartották, és az úri világ restaurációját elvetették. Ezt akkor még azzal magyaráztam, hogy egyrészt kevés idő telt el, másrészt a végrehajtott üdvös változások során alkalmazott módszerek nagyon durvák, ázsiai keménységűek voltak. Ma sincs fantáziám ahhoz, hogy lássam, mi történt volna az úri világ gyors restaurációját követő évek során.
A rendszerváltás után újra azt kellett tapasztalnom, hogy hiába teltek el évtizedek, a részleges restauráció híveinek volt nagyobb a társadalmai támogatottsága. Az van még ma is. A magyar társadalom többsége a már végbement társadalmi változásokat is soknak tartja, annak ellenére, hogy ez is kevés.
A társadalom tagjainak négyötöde számára már többé kevésbé nyitva áll a felemelkedés, és fentről is lehet lejjebb kerülni, de a társadalom alsó ötöde számára még mindig lehetetlen a felemelkedés. Márpedig csak az a társadalom lehet versenyképes, amelyikben a többinél nagyobb a vertikális mobilitás.
Ezt azért kellett leírni, hogy az elmúlt száz év magyar történetét csak azon az alapon lehet reálisan értékelni, ha azt vizsgáljuk, ki, hogyan szolgálta a társdalom vertikális mobilitását. Ezen az alapon azt kell megállapítani, hogy a magyar úri középosztály ugyan a Horthy-rendszernél szociálisabb viszonyokat akart, de szabad vertikális mozgást nem.
Azt, ha nem is kiemelt hangsúllyal, Ungváry is elismeri, hogy a két háború közti magyar társadalmat csak politikai diktatúra lett volna képes összetörni. Ezzel igazolja Imrédy politikai ambícióit, de nem teszi hozzá, ez még inkább igazolja akkor Szálasiét, aki nála sokkal radikálisabb társadalmi változást akart. De ez az érvelés igazolja bolsevik diktatúrákat is.
Érthetetlen, hogy a jobboldal ugyan diktatúrát akar, de a baloldali diktatúrát, mint olyant, eleve kártékonynak tartja. Ez volna a logikus, hogy bevallaná, hogy a politikai hatalom centralizációjában közös a politikai bal-és jobboldal véleménye, csak mindegyik a másik céljait tartja kártékonynak.
Ungváry azért kerül logikai csapdába, mert nem arra épít, hogy a németeknek való kiszolgáltatottság megbocsáthatatlan bűn, mert a nácik háborús győzelme eleve kizárt volt, de ha mégis sikerül nemzethalállal járt volna. Ennek kimondása azonban nem fért össze céljával, Imrédy igazolásával, és a bolsevik megszállásról alkotott véleményével. A bolsevik megszállás negyven évét egészségesen túléltük, a német győzelem után azonnal jött volna a Kárpát-medence germánosítása.
Számomra érthetetlen, hogy valaki a két háború közti történelmet kutatja, és kiválasztott témája egy nácibarát politikus, nem veti fel a kérdést:
Mi várt volna ránk, ha Hitler megnyeri a háborút?
He ettől jót várhattunk volna, akkor a vele való szövetségnek lett volna értelme. De, ha legalább utólag, belátjuk, hogy számára hatalomra érdemes faj csak a germán volt- Még másodrangúnak elfogadta az angolszászokat és a skandinávokat, de emberszámba sem vette többi indoeurópai népet. Mi pedig még indoeurópaiak sem voltunk. Az, hogy velünk tárgyalt, a háborús ránk szorultságából fakadt. Adtunk élemet és katonát. Azt azonban a magyar jobboldali politikusoknak is látni kellett, hogy a Kárpát-medencében a náciknak csak a szászok és a svábok jelentenek faji értéket.
Márpedig, ha Hitler győzelme számunkra nemzethalált jelentett volna, a vele való szövetséget nemeztárulásnak kell tekinteni. Nemzeti kötelességünk volt Hitler mielőbbi háborúvesztésén munkálkodni. Aki ennek az ellenkezőjét tette, hazaáruló volt akkor is, ha ezt, nacionalista jelszavakat hangoztatva tette.
Gondolatok a bibliáról
Kopátsy Sándor PH 2009-02-08
GONDOLATOK A BIBLIÁRÓL
Mint irodalmár és történész a Biblia, történetesen az Ószövetség egyedülálló kulturális jelentőségét ugyan elfogadtam, de soha nem akartam a szövegét megfejteni. Jól túl a nyolcvanon, amikor a korai társadalmak történetét boncolgatva botlottam bele.
Eddig megelégedtem azzal, hogy az egyistenhit számos kezdeményezése közül csak ennek a szövegnek maradt páratlan jelentősége. Valláserkölcsi gyökere lett a két nagy világvallásnak, a kereszténynek, és a mohamedánnak.
Azt, hogy ilyen páratlan népszerűségre tett szert, azt teológiai következetessége indokolta, egyértelmű egyistenhitet hirdetett, és ehhez a zsidóság és a mohamedán vallás mindmáig keményen, a kereszténység rugalmasabban ragaszkodott.
A népszerűségét növelte, hogy irodalmi tekintetben is nagyszerű szellemi tápláléknak bizonyult. Ezt annak köszönheti, hogy a sok ősi szöveg válogatására, rendezése már későn, a bibliai időszámítás második felén túl került sor. Ezt a zsidó nép már akkor írta, amikor államisága megszűnt, a régi dicsőségére csak kritikával emlékezett. Ebből fakadt hogy sokkal inkább a politikai hatalmat bíráló próféták tanait, mint a hatalom birtokosainak érdekeit szolgálta. A zsidó nép történelmét a nép és nem a politikai hatalom oldaláról mutatja be. Ebben a tekintetben minden ősi mitológiai összefoglalótól, amelyek a hatalmat dicsőítik, alapvetően eltér. Ennek a meg nem fogalmazott, de átérezhető hátterének köszönheti, hogy a nép is örömmel olvassa. A Biblia a politikai és vallási hatalom kritikusainak bibliája.
Természetesen ez az Újszövetségre már nem vonatkozik.
Ez az írás abból születik, hogy számomra, helyére került a paradicsomból való kiűzetés és a vízözön mondanivalója.
Kiűzetés a paradicsomból
A Biblia az ember teremtését, és a paradicsomból valló kiűzetést a zsidó időszámítás elejére teszi. Ez nyilván tévedés, mert a kiűzetés időpontját már jó hatvan ezer év, fajunk eddigi életének kilenctizedénél is későbbre teszi. Maradjunk annyiban, hogy Ádám, és az emberek már jó hatvanezer éve élnek, amikor a kiűzetésükre sor került.
A bibliai kiűzetés azt jeleníti meg, amikor vége szakadt a természet ajándékaiból való megélésnek, és elkezdődött a kemény munkára kényszerülés jó 5-7 ezer éve, ami az emberiség nagyobb része számára még ma is tart.
A Biblia fajunk gyűjtögető életmódját paradicsomként állítja be, ami csak akkor és ott volt többé-kevésbé igaz.
Tudományos tény, hogy az emberi faj születésének, az ember teremtésének a térsége Közép-Afrika. Ott születtek a kihalt közvetlenebb biológiai elődeink is. Ezek kihalása is azt bizonyítja, hogy ott nem paradicsomi állapotok uralkodtak.
Az ember veleszületett adottságai eleve alkalmatlanok a fedett, erdősült környezetben való megélésre. Az ember egyetlen fizikai adottsága sem elegendő arra, hogy ott ne keljen állandóan rettegni, hogy könnyen tudjon táplálékot szerezni, és tudjon védekezni a környezet kellemetlenségei ellen. Fajunk egyetlen fizikai adottsága nem volt versenyképes a kihívásokkal szemben. Nem volt elég fizikai ereje, nem tudott menekülni, viszonylag gyenge a látása, hallása és szaglása. Nem volt kellő szőrzete, ami megvédte volna a hideggel szemben.
A Biblia írói nem voltak tisztában azzal, hogy az ember a születési környezetében, az erős, gazdag növényzetű Közép-Afrikában mennyire védtelen volt. Az nem paradicsom volt, hanem pokol. Ezt az is bizonyítja, hogy ott, például Közép-Afrikában és Ausztráliában, máig nem kínálkozott felemelkedési lehetőség, ott az emberek szinte a jelenkorig közel úgy élnek, mint sok tízezer évvel korábban.
Fajunk az eredeti környezetében csak a tűz mellett volt viszonylagos biztonságban a nagy ragadozókkal szemben. De a tűz oltalmára legfeljebb éjszaka, és néha a táplálkozáskor számíthatott. Az élelem keresése, a gyűjtögetés állandó mozgást követelt a terepen, ahol védtelen volt. A mérges kígyók és rovarok bárhol rejtőzködhettek.
Általánosítva elmondhatjuk, hogy a fegyvertelen embert ott fenyegeti a legtöbb veszély, ott éri a legtöbb kellemetlenség, ahol gazdag a természet, ahol, a természetet nem ismerő ember hite szerint, a legkönnyebb volna élelmezéséről gondoskodni. A valóságban ennek az ellenkezője volt igaz. Ősünk számára a trópusi erdő volt a pokol, ahol ugyan éhezni nem kellett, de félni annál inkább. Ahol gazdag a flóra és a fauna, ott szinte mindennel szemben védtelen az ember. Ott sok a ragadozó, azoknak valóban ott a paradicsom. Ott sok a mérges kígyó és a vérszívó rovar. Amire pedig ritkán gondolunk, ott sok a kórokozó. Az a vírusoknak és baktériumoknak is paradicsom. Márpedig ezek ellen, szinte a jelenkorig, nem volt semmi védelem.
Az ősünk akkor találta meg a paradicsomát, akkor érezhette először magát viszonylagos biztonságban, amikor olyan a széles, homokos, dagályjárta tengerpartra került, ahol csak össze kellett szedni a dagály által kihordott puhatestűeket, a tenger gyümölcseit. A homokos síkságon messziről látszott, ha közelít a ragadozó. Ott a szél elhordta a szúnyogokat. Ott építhetett először az ember biztos menedéket. A sekély vízre épített cölöpház volt ilyen. Számomra meglepő, hogy e kor történészei ugyan gyakran találnak ősi cölöpházas település nyomát, de nem ismerik fel, hogy mit jelentet ezek biztonsága a több tízezer éve biztos lakhelyet nem ismerő őseink számára.
Sokáig magam is csodálkoztam, hogyan élhettek meg őseink a sarkvidéki térségekben. Ma már tudom, hogy sokkal biztonságosabban, mint a trópusi paradicsomban. A hidegnek csak a kellemetlenségét, a fázást ismerik, az előnyeire nem gondolnak. A hideg legnagyobb előnye, hogy nem romlik meg az étel, ott ugyan ritkán van zsákmány, de az akár az egész éven keresztül beosztható. A legnagyobb előnye azonban az, hogy a vírusok és baktériumok nem szeretik a hideget. Az ember hamar megtanulta a hideg ellen védelmet nyújtó kunyhó építését, a testet védő ruházat használatát. A baktériumok és vírusok ellen viszont tehetetlen volt. Az embernek a hidegben az ellen, ami ellen nem tudott, nem is kellett védekezni.
A gyűjtögető társadalmakban a betegségek történelmüket formáló szerepe ugyan ismert, de kellő hangsúlyt még mindig nem kapott. Itt csak utalok arra, hogy még az utóbbi évezredekben is kultúrák hanyatlottak vissza, a társadalmak erőviszonyai rendeződtek át a fertőzési veszélyek megnövekedése, illetve csökkenése következtében.
A paradicsom bibliai megjelenítésének semmi köze nem lehetett a tényeges paradicsomhoz. Az már diákkoromban gondot okozott, hogy került a csábító alma fája a paradicsomba, hiszen akkor legfeljebb vadalma volt, de az sem a Közel-Keleten. Arról nem is szólva, hogy a keserű, savanyú vadalma aligha kísértette meg Évát. Ezt csak jóval később nyomoztam ki, hogy az almát Perzsiában nemesítették ki haszonnövénnyé, és nem Ádám, hanem a babiloni fogság idején jelent meg.
A Biblia szerint, a gondnélküli gyűjtögetést biztosító paradicsomból való kiűzetést a tudásvágy okozta, de a tényeleges oka a paradicsom tenger által való elfoglalása és a vadban gazdag szavannák sivataggá való átalakulása volt. Ma már tudományosan megállapított tény, hogy néhány lakossági centrumot elöntött a tenger és kontinensnyi térségek, ahol nagyon gazdag állatállomány élt, terméketlen sivataggá alakultak át.
A paradicsomból való kiűzetés és a vízözön tehát közös oka volt annak, hogy a gyűjtögetésről a bibliai térségek lakosságának át kellett térni a nehéz unkával járó gyűjtögetésre.
A tengerszínt mintegy hetven méterrel való emelkedése azt jelentette, hogy e kor legjobban benépesedett centrumait elfoglalta a tenger. A mitológiák által megőrzött katasztrófa, a vízözön, ismereteim szerint, három térséget érintett, amelyik mindegyike a jégkorszakban kiemelkedően nagy népességet eltartó centrum volt.
I. A Tigris és az Eufrátesz völgye, ami a mainál lényegesen nagyobb terület volt, hiszen szárazföld volt a Perzsa Öböl azon része, ahol ma is hetven méternél kisebb a tengermélysége. Már a sumér mitológiában is szereplő Paradicsomot, a gyűjtögetés számára ideális térséget valahol az öböl akkor még nem tengerrel borított, több tízezer négyzetkilométeres területén vélem. A vízözönt pedig nem a negyven napos eső, hanem a tengerszínt lassú emelkedése idézte elő. Ez az elöntés azonban nem hirtelen jött, nem negyven napos eső eredményezte, hanem mintegy ezer év alatt lassan hódította el a tenger.
A Nílus völgyét is úgy kellene elképzelni, amikor a Földközi Tenger még hetven méterrel alacsonyabb színű volt. Az egyiptomi önözéses növénytermelés megjelenése előtt a Nílus vízével aligha lehetett volna önözni, hiszen a hetven méterrel alacsonyabb tengerbe gyorsan folyt. A völgye természetes, majd csatornákon keresztül történő önözése még alkalmatlan volt.
II. Ma már tudományosan feltárt tény, hogy a Fekete Tenger medencéjében, a jégkorszak idején sokkal kisebb, édesvízi tó volt. Majd a Földközi Tenger emelkedő szintje áttörte a Dardanelláknál az akadályt, és hetven méterrel magasabb vízszinten a mai méretű tenger lett. Ez a térségben élők számára valóban vízözön volt, mert váratlanul, és gyorsan következett be. Ennek az óriási katasztrófának a híre jutott el a sumérok közé, és ezt a katasztrófát azonosították azzal, hogy a Perzsa Öbölben a tengerszínt lassú emelkedése elfoglalta a korábbi paradicsomot.
III. Nyugat-Európában a paradicsomot az Északi Tenger térsége jelentette. Még nem láttam olyan térképet, amelyik megmutatta volna, hol húzódott a La Manche csatorna két oldalán a tengerpartpart, amikor hetven méterrel alacsonyabb volt a tengerszínt. Az, hogy a kőkori emlékekben a világ talán leggazdagabb térségének a tengerré válása, egy kontinens eltűnéseként őrződött meg, ugyancsak indokoltnak látszik.
A magas dagály és apály még ma is óriási területekre hordja ki a tenger gyümölcseit, a puhatestűeket. Ennél ideálisabb, óriási életteret a gyűjtögető ember aligha ismerhetett. Ezt akkor értettem meg, amikor azt láthattam Skóciában, hogy a tengeri madarak milliói jelennek meg a dagály visszavonulása után összeszedni a tenger gyümölcseit.
Talán egyszer feltárják a tenger által elborított térségében is, a nyugat-európai parton ma is találhatókhoz hasonló kagyló- és csigahéj dombokat, amit az itt gyűjtögető lakosság évezredek alatt eldobált.
A Bibliában szereplő bűnbeesést követő kiűzetés, és a vízözön nem két egymástól térben és időben eltérő, hanem egyidejű történelmi esemény volt. A szó eredeti rétemében történelmi jelentőségű, méghozzá a társadalmi élet első nagy minőségi változását okozó. A vízözön valóban a dinoszauruszok kihalását okozó óriási geológiai katasztrófa óta nem volt akkora fajpusztulás, mint amekkorát a jégkorszak megszűnését okozó felmelegedés okozott. A mai szakmai vélemény szerint közel egymillió faj pusztult el. Nem lehet sokkal kisebb az életterüket jelentősen megváltoztató fajok száma sem.
Az emberi faj azonban nemcsak átélte ezt a nagy éghajlati változást, hanem fejlettebb társadalmi formában került ki belőle. A Biblia megőrizte ennek az óriási fajtapusztulásnak a rettenetes élményét. A korszak tanúi felfogták a kontinensnyi rétségeken történő fajtapusztulás jelentőségét. A Noé bárkánjával leírt fajok mentése bámulatos beszámolás arról, hogy Eurázsia és Afrika északi felén szinte minden jeltős fajta sors megpecsételődött.
A bárkán való állatmentés számomra megrázó igazolás volt annak a húsz éve publikált írásomnak, hogy a jégkorszakot követő időben a jelenlegi háziállatok, a szarvasmarha, a juh, a kecske, a teve, vadon kipusztulásra voltak ítélve a jégkorszakot követő klímaváltozás következtében, és csak azok maradhattak meg, amelyek az ember védelme alá menekültek. Nem a megfulladás, hanem a takarmány- és vízhiány kényszeríttette ezeket az emberhez való szelídülésre. Noé bárkája tehát egy olyan szimbólum, ami megmutatta, hogy ezek az állatok önként, békésen fogadták az emberrel való kooperációt. Itt is hibás a kép, amin a vadállatok is szerepelnek. Olyanok is, amelyek olyan részén éltek a világnak, ahol nem volt oka fajtapusztulásnak. Nyolcvanhét éve koromban értettem meg, mit mond a bárka legendája.
Az átlaghőmérséklet több fokkal való emelkedése olyan felmelegedéssel járt, aminek hatására a Közel-keleten és Nyugat-európában megszűnt a tenger gyümölcsei gyűjtögetésére alkalmas terület, nagy népsűrűségű terület. A Biblia szempontjából fontos a Tigris és Eufrátesz alsó folyása, amit az óta elnyelt a Perzsa öböl. Ezt az elöntést örökíti meg a vízözön legendája. A másik az Északi Tenger 70 méretnél sekélyebb része, azt őrzi a görög mitológia, mint az elsüllyedt Atlantiszt.
Fajunk fejlődése szempontjából sokkal jelentősebb, hogy a korábbi szárazföldi életterek jelentős többsége elsivatagosodott. A vadászat számára feltételezett paradicsom kontinensnyi térségében sivataggá változott. A korábbi gazdag növény- és állatvilágú szavannákból az ember számára gyűjtögetésre alkalmatlan élettér lett.
A Bibliában szereplő bűnbeesést követő kiűzetés, és a vízözön nem két egymástól térben és időben eltérő, hanem egyidejű történelmi esemény volt. A szó eredeti rétemében történelmi jelentőségű, méghozzá a társadalmi élet első nagy minőségi változását okozó. A vízözön valóban a dinoszauruszok kihalását okozó óriási geológiai katasztrófa óta nem volt akkora fajpusztulás, mint amekkorát a jégkorszak megszűnését okozó felmelegedés okozott. A mai szakmai vélemény szerint közel egymillió faj pusztult el. Nem lehet sokkal kisebb az életterüket jelentősen megváltoztató fajok száma sem.
Az emberi faj azonban nemcsak átélte ezt a nagy éghajlati változást, hanem fejlettebb társadalmi formában került ki belőle. A Biblia megőrizte ennek az óriási fajtapusztulásnak a rettenetes élményét. A korszak tanúi felfogták a kontinensnyi rétségeken történő fajtapusztulás jelentőségét. A Noé bárkánjával leírt fajok mentése bámulatos beszámolás arról, hogy Eurázsia és Afrika északi felén szinte minden jeltős fajta sors megpecsételődött.
A bárkán való állatmentés számomra megrázó igazolás volt annak a húsz éve publikált írásomnak, hogy a jégkorszakot követő időben a jelenlegi háziállatok, a szarvasmarha, a juh, a kecske, a teve, vadon kipusztulásra voltak ítélve a jégkorszakot követő klímaváltozás következtében, és csak azok maradhattak meg, amelyek az ember védelme alá menekültek. Nem a megfulladás, hanem a takarmány- és vízhiány kényszeríttette ezeket az emberhez való szelídülésre. Noé bárkája tehát egy olyan szimbólum, ami megmutatta, hogy ezek az állatok önként, békésen fogadták az emberrel való kooperációt. Itt is hibás a kép, amin a vadállatok is szerepelnek. Olyanok is, amelyek olyan részén éltek a világnak, ahol nem volt oka fajtapusztulásnak. Nyolcvanhét éve koromban értettem meg, mit mond a bárka legendája.
Az átlaghőmérséklet több fokkal való emelkedése olyan felmelegedéssel járt, aminek hatására a Közel-keleten és Nyugat-európában megszűnt a tenger gyümölcsei gyűjtögetésére alkalmas terület, nagy népsűrűségű terület. A Biblia szempontjából fontos a Tigris és Eufrátesz alsó folyása, amit az óta elnyelt a Perzsa öböl. Ezt az elöntést örökíti meg a vízözön legendája. A másik az Északi Tenger 70 méretnél sekélyebb része, azt őrzi a görög mitológia, mint az elsüllyedt Atlantiszt.
Fajunk fejlődése szempontjából sokkal jelentősebb, hogy a korábbi szárazföldi életterek jelentős többsége elsivatagosodott. A vadászat számára feltételezett paradicsom kontinensnyi térségében sivataggá változott. A korábbi gazdag növény- és állatvilágú szavannákból az ember számára gyűjtögetésre alkalmatlan élettér lett.
Őseink többsége talán máig sem mozdultak volna ki a tengerpart gyűjtögetésből, ha a jégkorszak megszűnése nyomán bekövetkező tengerszínt emelkedése nem jár a paradicsomi természeti környezetüknek elöntésével. Ehhez kellett az, amit a Biblia úgy említ meg, mint az isteni büntetést, holott az volt fajunk addigi történtének legnagyobb előrelépése. Ennek a nyomásnak köszönhetjük, hogy a gyűjtögető ember átalakult termelővé.
Miért volt bűn a tudásvágy?
Diákkorom óta értetlenül álltam az eredendő bűnnel szemben. Nemcsak arra bíztattak, hogy tanulni kell, ha többre akarom vinni, de ezt magam is tudtam. Ezzel szemben áll az eredendő bűn, az ember tudásvágyása. Az a bűn, amit én a legfontosabb emberi előnynek tartottam.
Legalább ennyire értetlennek tartottam, Krisztus szavát: boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.
Értetlenül tudtam meg, hogy a görög istenek előtt a tűz, a korai emberiség legnagyobb áldásának az ellopása volt az egyelten megbocsáthatatlan bűn, amiért a legkegyetlenebb büntetés járt.
Aztán, mint történész megtudtam, hogy minden kultúrában a tudásvágy súlyos bűn volt, amit szervezetten üldöztek. Ezt tette a kereszténység is, amikor a hitet megjobbítani akarókat üldözték, büntették a legkegyetlenebbül.
Ma már értem. Minden osztálytársadalomnak a népszaporulatot fékező egyik fegyvere a tudás elfojtása volt. Ma azonban ez a legfontosabb erény. Ezt ugyan a teológusok sem vonják kétségbe, de ők tudják, hogy a dogmákhoz veszélyes hozzányúlni.
GONDOLATOK A BIBLIÁRÓL
Mint irodalmár és történész a Biblia, történetesen az Ószövetség egyedülálló kulturális jelentőségét ugyan elfogadtam, de soha nem akartam a szövegét megfejteni. Jól túl a nyolcvanon, amikor a korai társadalmak történetét boncolgatva botlottam bele.
Eddig megelégedtem azzal, hogy az egyistenhit számos kezdeményezése közül csak ennek a szövegnek maradt páratlan jelentősége. Valláserkölcsi gyökere lett a két nagy világvallásnak, a kereszténynek, és a mohamedánnak.
Azt, hogy ilyen páratlan népszerűségre tett szert, azt teológiai következetessége indokolta, egyértelmű egyistenhitet hirdetett, és ehhez a zsidóság és a mohamedán vallás mindmáig keményen, a kereszténység rugalmasabban ragaszkodott.
A népszerűségét növelte, hogy irodalmi tekintetben is nagyszerű szellemi tápláléknak bizonyult. Ezt annak köszönheti, hogy a sok ősi szöveg válogatására, rendezése már későn, a bibliai időszámítás második felén túl került sor. Ezt a zsidó nép már akkor írta, amikor államisága megszűnt, a régi dicsőségére csak kritikával emlékezett. Ebből fakadt hogy sokkal inkább a politikai hatalmat bíráló próféták tanait, mint a hatalom birtokosainak érdekeit szolgálta. A zsidó nép történelmét a nép és nem a politikai hatalom oldaláról mutatja be. Ebben a tekintetben minden ősi mitológiai összefoglalótól, amelyek a hatalmat dicsőítik, alapvetően eltér. Ennek a meg nem fogalmazott, de átérezhető hátterének köszönheti, hogy a nép is örömmel olvassa. A Biblia a politikai és vallási hatalom kritikusainak bibliája.
Természetesen ez az Újszövetségre már nem vonatkozik.
Ez az írás abból születik, hogy számomra, helyére került a paradicsomból való kiűzetés és a vízözön mondanivalója.
Kiűzetés a paradicsomból
A Biblia az ember teremtését, és a paradicsomból valló kiűzetést a zsidó időszámítás elejére teszi. Ez nyilván tévedés, mert a kiűzetés időpontját már jó hatvan ezer év, fajunk eddigi életének kilenctizedénél is későbbre teszi. Maradjunk annyiban, hogy Ádám, és az emberek már jó hatvanezer éve élnek, amikor a kiűzetésükre sor került.
A bibliai kiűzetés azt jeleníti meg, amikor vége szakadt a természet ajándékaiból való megélésnek, és elkezdődött a kemény munkára kényszerülés jó 5-7 ezer éve, ami az emberiség nagyobb része számára még ma is tart.
A Biblia fajunk gyűjtögető életmódját paradicsomként állítja be, ami csak akkor és ott volt többé-kevésbé igaz.
Tudományos tény, hogy az emberi faj születésének, az ember teremtésének a térsége Közép-Afrika. Ott születtek a kihalt közvetlenebb biológiai elődeink is. Ezek kihalása is azt bizonyítja, hogy ott nem paradicsomi állapotok uralkodtak.
Az ember veleszületett adottságai eleve alkalmatlanok a fedett, erdősült környezetben való megélésre. Az ember egyetlen fizikai adottsága sem elegendő arra, hogy ott ne keljen állandóan rettegni, hogy könnyen tudjon táplálékot szerezni, és tudjon védekezni a környezet kellemetlenségei ellen. Fajunk egyetlen fizikai adottsága nem volt versenyképes a kihívásokkal szemben. Nem volt elég fizikai ereje, nem tudott menekülni, viszonylag gyenge a látása, hallása és szaglása. Nem volt kellő szőrzete, ami megvédte volna a hideggel szemben.
A Biblia írói nem voltak tisztában azzal, hogy az ember a születési környezetében, az erős, gazdag növényzetű Közép-Afrikában mennyire védtelen volt. Az nem paradicsom volt, hanem pokol. Ezt az is bizonyítja, hogy ott, például Közép-Afrikában és Ausztráliában, máig nem kínálkozott felemelkedési lehetőség, ott az emberek szinte a jelenkorig közel úgy élnek, mint sok tízezer évvel korábban.
Fajunk az eredeti környezetében csak a tűz mellett volt viszonylagos biztonságban a nagy ragadozókkal szemben. De a tűz oltalmára legfeljebb éjszaka, és néha a táplálkozáskor számíthatott. Az élelem keresése, a gyűjtögetés állandó mozgást követelt a terepen, ahol védtelen volt. A mérges kígyók és rovarok bárhol rejtőzködhettek.
Általánosítva elmondhatjuk, hogy a fegyvertelen embert ott fenyegeti a legtöbb veszély, ott éri a legtöbb kellemetlenség, ahol gazdag a természet, ahol, a természetet nem ismerő ember hite szerint, a legkönnyebb volna élelmezéséről gondoskodni. A valóságban ennek az ellenkezője volt igaz. Ősünk számára a trópusi erdő volt a pokol, ahol ugyan éhezni nem kellett, de félni annál inkább. Ahol gazdag a flóra és a fauna, ott szinte mindennel szemben védtelen az ember. Ott sok a ragadozó, azoknak valóban ott a paradicsom. Ott sok a mérges kígyó és a vérszívó rovar. Amire pedig ritkán gondolunk, ott sok a kórokozó. Az a vírusoknak és baktériumoknak is paradicsom. Márpedig ezek ellen, szinte a jelenkorig, nem volt semmi védelem.
Az ősünk akkor találta meg a paradicsomát, akkor érezhette először magát viszonylagos biztonságban, amikor olyan a széles, homokos, dagályjárta tengerpartra került, ahol csak össze kellett szedni a dagály által kihordott puhatestűeket, a tenger gyümölcseit. A homokos síkságon messziről látszott, ha közelít a ragadozó. Ott a szél elhordta a szúnyogokat. Ott építhetett először az ember biztos menedéket. A sekély vízre épített cölöpház volt ilyen. Számomra meglepő, hogy e kor történészei ugyan gyakran találnak ősi cölöpházas település nyomát, de nem ismerik fel, hogy mit jelentet ezek biztonsága a több tízezer éve biztos lakhelyet nem ismerő őseink számára.
Sokáig magam is csodálkoztam, hogyan élhettek meg őseink a sarkvidéki térségekben. Ma már tudom, hogy sokkal biztonságosabban, mint a trópusi paradicsomban. A hidegnek csak a kellemetlenségét, a fázást ismerik, az előnyeire nem gondolnak. A hideg legnagyobb előnye, hogy nem romlik meg az étel, ott ugyan ritkán van zsákmány, de az akár az egész éven keresztül beosztható. A legnagyobb előnye azonban az, hogy a vírusok és baktériumok nem szeretik a hideget. Az ember hamar megtanulta a hideg ellen védelmet nyújtó kunyhó építését, a testet védő ruházat használatát. A baktériumok és vírusok ellen viszont tehetetlen volt. Az embernek a hidegben az ellen, ami ellen nem tudott, nem is kellett védekezni.
A gyűjtögető társadalmakban a betegségek történelmüket formáló szerepe ugyan ismert, de kellő hangsúlyt még mindig nem kapott. Itt csak utalok arra, hogy még az utóbbi évezredekben is kultúrák hanyatlottak vissza, a társadalmak erőviszonyai rendeződtek át a fertőzési veszélyek megnövekedése, illetve csökkenése következtében.
A paradicsom bibliai megjelenítésének semmi köze nem lehetett a tényeges paradicsomhoz. Az már diákkoromban gondot okozott, hogy került a csábító alma fája a paradicsomba, hiszen akkor legfeljebb vadalma volt, de az sem a Közel-Keleten. Arról nem is szólva, hogy a keserű, savanyú vadalma aligha kísértette meg Évát. Ezt csak jóval később nyomoztam ki, hogy az almát Perzsiában nemesítették ki haszonnövénnyé, és nem Ádám, hanem a babiloni fogság idején jelent meg.
A Biblia szerint, a gondnélküli gyűjtögetést biztosító paradicsomból való kiűzetést a tudásvágy okozta, de a tényeleges oka a paradicsom tenger által való elfoglalása és a vadban gazdag szavannák sivataggá való átalakulása volt. Ma már tudományosan megállapított tény, hogy néhány lakossági centrumot elöntött a tenger és kontinensnyi térségek, ahol nagyon gazdag állatállomány élt, terméketlen sivataggá alakultak át.
A paradicsomból való kiűzetés és a vízözön tehát közös oka volt annak, hogy a gyűjtögetésről a bibliai térségek lakosságának át kellett térni a nehéz unkával járó gyűjtögetésre.
A tengerszínt mintegy hetven méterrel való emelkedése azt jelentette, hogy e kor legjobban benépesedett centrumait elfoglalta a tenger. A mitológiák által megőrzött katasztrófa, a vízözön, ismereteim szerint, három térséget érintett, amelyik mindegyike a jégkorszakban kiemelkedően nagy népességet eltartó centrum volt.
I. A Tigris és az Eufrátesz völgye, ami a mainál lényegesen nagyobb terület volt, hiszen szárazföld volt a Perzsa Öböl azon része, ahol ma is hetven méternél kisebb a tengermélysége. Már a sumér mitológiában is szereplő Paradicsomot, a gyűjtögetés számára ideális térséget valahol az öböl akkor még nem tengerrel borított, több tízezer négyzetkilométeres területén vélem. A vízözönt pedig nem a negyven napos eső, hanem a tengerszínt lassú emelkedése idézte elő. Ez az elöntés azonban nem hirtelen jött, nem negyven napos eső eredményezte, hanem mintegy ezer év alatt lassan hódította el a tenger.
A Nílus völgyét is úgy kellene elképzelni, amikor a Földközi Tenger még hetven méterrel alacsonyabb színű volt. Az egyiptomi önözéses növénytermelés megjelenése előtt a Nílus vízével aligha lehetett volna önözni, hiszen a hetven méterrel alacsonyabb tengerbe gyorsan folyt. A völgye természetes, majd csatornákon keresztül történő önözése még alkalmatlan volt.
II. Ma már tudományosan feltárt tény, hogy a Fekete Tenger medencéjében, a jégkorszak idején sokkal kisebb, édesvízi tó volt. Majd a Földközi Tenger emelkedő szintje áttörte a Dardanelláknál az akadályt, és hetven méterrel magasabb vízszinten a mai méretű tenger lett. Ez a térségben élők számára valóban vízözön volt, mert váratlanul, és gyorsan következett be. Ennek az óriási katasztrófának a híre jutott el a sumérok közé, és ezt a katasztrófát azonosították azzal, hogy a Perzsa Öbölben a tengerszínt lassú emelkedése elfoglalta a korábbi paradicsomot.
III. Nyugat-Európában a paradicsomot az Északi Tenger térsége jelentette. Még nem láttam olyan térképet, amelyik megmutatta volna, hol húzódott a La Manche csatorna két oldalán a tengerpartpart, amikor hetven méterrel alacsonyabb volt a tengerszínt. Az, hogy a kőkori emlékekben a világ talán leggazdagabb térségének a tengerré válása, egy kontinens eltűnéseként őrződött meg, ugyancsak indokoltnak látszik.
A magas dagály és apály még ma is óriási területekre hordja ki a tenger gyümölcseit, a puhatestűeket. Ennél ideálisabb, óriási életteret a gyűjtögető ember aligha ismerhetett. Ezt akkor értettem meg, amikor azt láthattam Skóciában, hogy a tengeri madarak milliói jelennek meg a dagály visszavonulása után összeszedni a tenger gyümölcseit.
Talán egyszer feltárják a tenger által elborított térségében is, a nyugat-európai parton ma is találhatókhoz hasonló kagyló- és csigahéj dombokat, amit az itt gyűjtögető lakosság évezredek alatt eldobált.
A Bibliában szereplő bűnbeesést követő kiűzetés, és a vízözön nem két egymástól térben és időben eltérő, hanem egyidejű történelmi esemény volt. A szó eredeti rétemében történelmi jelentőségű, méghozzá a társadalmi élet első nagy minőségi változását okozó. A vízözön valóban a dinoszauruszok kihalását okozó óriási geológiai katasztrófa óta nem volt akkora fajpusztulás, mint amekkorát a jégkorszak megszűnését okozó felmelegedés okozott. A mai szakmai vélemény szerint közel egymillió faj pusztult el. Nem lehet sokkal kisebb az életterüket jelentősen megváltoztató fajok száma sem.
Az emberi faj azonban nemcsak átélte ezt a nagy éghajlati változást, hanem fejlettebb társadalmi formában került ki belőle. A Biblia megőrizte ennek az óriási fajtapusztulásnak a rettenetes élményét. A korszak tanúi felfogták a kontinensnyi rétségeken történő fajtapusztulás jelentőségét. A Noé bárkánjával leírt fajok mentése bámulatos beszámolás arról, hogy Eurázsia és Afrika északi felén szinte minden jeltős fajta sors megpecsételődött.
A bárkán való állatmentés számomra megrázó igazolás volt annak a húsz éve publikált írásomnak, hogy a jégkorszakot követő időben a jelenlegi háziállatok, a szarvasmarha, a juh, a kecske, a teve, vadon kipusztulásra voltak ítélve a jégkorszakot követő klímaváltozás következtében, és csak azok maradhattak meg, amelyek az ember védelme alá menekültek. Nem a megfulladás, hanem a takarmány- és vízhiány kényszeríttette ezeket az emberhez való szelídülésre. Noé bárkája tehát egy olyan szimbólum, ami megmutatta, hogy ezek az állatok önként, békésen fogadták az emberrel való kooperációt. Itt is hibás a kép, amin a vadállatok is szerepelnek. Olyanok is, amelyek olyan részén éltek a világnak, ahol nem volt oka fajtapusztulásnak. Nyolcvanhét éve koromban értettem meg, mit mond a bárka legendája.
Az átlaghőmérséklet több fokkal való emelkedése olyan felmelegedéssel járt, aminek hatására a Közel-keleten és Nyugat-európában megszűnt a tenger gyümölcsei gyűjtögetésére alkalmas terület, nagy népsűrűségű terület. A Biblia szempontjából fontos a Tigris és Eufrátesz alsó folyása, amit az óta elnyelt a Perzsa öböl. Ezt az elöntést örökíti meg a vízözön legendája. A másik az Északi Tenger 70 méretnél sekélyebb része, azt őrzi a görög mitológia, mint az elsüllyedt Atlantiszt.
Fajunk fejlődése szempontjából sokkal jelentősebb, hogy a korábbi szárazföldi életterek jelentős többsége elsivatagosodott. A vadászat számára feltételezett paradicsom kontinensnyi térségében sivataggá változott. A korábbi gazdag növény- és állatvilágú szavannákból az ember számára gyűjtögetésre alkalmatlan élettér lett.
A Bibliában szereplő bűnbeesést követő kiűzetés, és a vízözön nem két egymástól térben és időben eltérő, hanem egyidejű történelmi esemény volt. A szó eredeti rétemében történelmi jelentőségű, méghozzá a társadalmi élet első nagy minőségi változását okozó. A vízözön valóban a dinoszauruszok kihalását okozó óriási geológiai katasztrófa óta nem volt akkora fajpusztulás, mint amekkorát a jégkorszak megszűnését okozó felmelegedés okozott. A mai szakmai vélemény szerint közel egymillió faj pusztult el. Nem lehet sokkal kisebb az életterüket jelentősen megváltoztató fajok száma sem.
Az emberi faj azonban nemcsak átélte ezt a nagy éghajlati változást, hanem fejlettebb társadalmi formában került ki belőle. A Biblia megőrizte ennek az óriási fajtapusztulásnak a rettenetes élményét. A korszak tanúi felfogták a kontinensnyi rétségeken történő fajtapusztulás jelentőségét. A Noé bárkánjával leírt fajok mentése bámulatos beszámolás arról, hogy Eurázsia és Afrika északi felén szinte minden jeltős fajta sors megpecsételődött.
A bárkán való állatmentés számomra megrázó igazolás volt annak a húsz éve publikált írásomnak, hogy a jégkorszakot követő időben a jelenlegi háziállatok, a szarvasmarha, a juh, a kecske, a teve, vadon kipusztulásra voltak ítélve a jégkorszakot követő klímaváltozás következtében, és csak azok maradhattak meg, amelyek az ember védelme alá menekültek. Nem a megfulladás, hanem a takarmány- és vízhiány kényszeríttette ezeket az emberhez való szelídülésre. Noé bárkája tehát egy olyan szimbólum, ami megmutatta, hogy ezek az állatok önként, békésen fogadták az emberrel való kooperációt. Itt is hibás a kép, amin a vadállatok is szerepelnek. Olyanok is, amelyek olyan részén éltek a világnak, ahol nem volt oka fajtapusztulásnak. Nyolcvanhét éve koromban értettem meg, mit mond a bárka legendája.
Az átlaghőmérséklet több fokkal való emelkedése olyan felmelegedéssel járt, aminek hatására a Közel-keleten és Nyugat-európában megszűnt a tenger gyümölcsei gyűjtögetésére alkalmas terület, nagy népsűrűségű terület. A Biblia szempontjából fontos a Tigris és Eufrátesz alsó folyása, amit az óta elnyelt a Perzsa öböl. Ezt az elöntést örökíti meg a vízözön legendája. A másik az Északi Tenger 70 méretnél sekélyebb része, azt őrzi a görög mitológia, mint az elsüllyedt Atlantiszt.
Fajunk fejlődése szempontjából sokkal jelentősebb, hogy a korábbi szárazföldi életterek jelentős többsége elsivatagosodott. A vadászat számára feltételezett paradicsom kontinensnyi térségében sivataggá változott. A korábbi gazdag növény- és állatvilágú szavannákból az ember számára gyűjtögetésre alkalmatlan élettér lett.
Őseink többsége talán máig sem mozdultak volna ki a tengerpart gyűjtögetésből, ha a jégkorszak megszűnése nyomán bekövetkező tengerszínt emelkedése nem jár a paradicsomi természeti környezetüknek elöntésével. Ehhez kellett az, amit a Biblia úgy említ meg, mint az isteni büntetést, holott az volt fajunk addigi történtének legnagyobb előrelépése. Ennek a nyomásnak köszönhetjük, hogy a gyűjtögető ember átalakult termelővé.
Miért volt bűn a tudásvágy?
Diákkorom óta értetlenül álltam az eredendő bűnnel szemben. Nemcsak arra bíztattak, hogy tanulni kell, ha többre akarom vinni, de ezt magam is tudtam. Ezzel szemben áll az eredendő bűn, az ember tudásvágyása. Az a bűn, amit én a legfontosabb emberi előnynek tartottam.
Legalább ennyire értetlennek tartottam, Krisztus szavát: boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.
Értetlenül tudtam meg, hogy a görög istenek előtt a tűz, a korai emberiség legnagyobb áldásának az ellopása volt az egyelten megbocsáthatatlan bűn, amiért a legkegyetlenebb büntetés járt.
Aztán, mint történész megtudtam, hogy minden kultúrában a tudásvágy súlyos bűn volt, amit szervezetten üldöztek. Ezt tette a kereszténység is, amikor a hitet megjobbítani akarókat üldözték, büntették a legkegyetlenebbül.
Ma már értem. Minden osztálytársadalomnak a népszaporulatot fékező egyik fegyvere a tudás elfojtása volt. Ma azonban ez a legfontosabb erény. Ezt ugyan a teológusok sem vonják kétségbe, de ők tudják, hogy a dogmákhoz veszélyes hozzányúlni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)