Cigánykérdésről

Kopátsy Sándor EP 2009-02-15

KÉRDÉSEK AZ ILLETÉKESEK FELÉ
A kérdések címzettei:
Miniszterelnök, Rendészeti Miniszter és Országos rendőrfőkapitány Urak

Annak ellenére, hogy a magyar cigánykérdés ilyen nyílt feszültséggé, országos botránnyá vált, nem ők az okozói, de ma ők az intézkedésre illetékesek, és ennek megfelelően viselkednek. Nekem azonban az a véleményem, hogy illetéktelenek, hiszen annak ellenére, hogy fogalmuk sincs a problémát létrehozó okról, úgy viselkednek, mint akik kellő képen tisztában vannak e problémával.
Mivel az a meggyőződésem, hogy vagy nem tudják, mit és hogyan kell megoldani, néhány, a probléma lényegét érintő okokra vonatkozó kérdést teszek fel Önöknek. Ha ezek egyikére sem tudnak válaszolni, ne viselkedjenek úgy, mint e feladat megoldásának szakértői.
1. Hány cigány él hazánkban, és ez a népesség hány százaléka?
2. Hogyan módosulnak az 1. kérdésben feltett adatok.
3. Mekkora a cigányság gyermekvállalása, mekkora az országos átlag?
4. Mekkora a cigányság várható életkora, és mekkora az országos átlag?
5. Mekkora a munkaképes cigányságban a munkavállalási hányados, és mekkora az országos átlag?
6. Mekkora a munkaképes cigányok átlagos iskolázottsága, és mekkora az országos átlag?
7. Hány osztályt végeztek a ma húsz éves cigányok, és mennyi az országos átlag?
8. Milyen a cigány tanulók iskolai eredménye, és az országos átlag?
9. Mekkora a jelenlegi börtönlakókon belül a cigányok aránya?
10. Mekkora a képviselők között a cigányság aránya?
11. Mekkora a házasságkötésekben a cigány és nem cigány párok aránya?
12. Mekkora a nagyon kevés cigány munkavállaló átlagkeresete, és az hogyan aránylik az átlaghoz?
13. Egy laksora vetítve, mennyi adót fizetnek, és mennyi támogatásban részesülnek a cigányok az országos átlaghoz képest?
Talán ennyi kérdés is elég annak megállapítására, hogyan vannak önök a szakértőik által a cigánykérdésben felvilágosítva. A szakértőktől még tucatnyi más kérdésemre is szeretnék választ. Például.
- Hogyan osztják be a havi jövedelmüket a hét végéig a cigányok és a nem cigányok? Vagyis, hogy nálunk még a harmincnapos távlat is másodlagos. Célszerűbb volna őket hetente, sokszor inkább naponta fizetni.
- Milyen testhosszal és súllyal születnek a gyerekek a cigányoknál és országosan? Hogyan alakul ez az adat egy és öt év után?
Sajnos, tudom, hogy egyetlen kérdésemre sem tudnak, de ha tudnának, sem mernének választ adni.
Ekkor következik az utolsó kérdésem.
Kik hozták azokat a szabályokat, hogy e kérdésekre ne lehessen választ találni?
Nemcsak a közvéleménynek, hanem még az illetékeseknek sem. Márpedig a tudatlanságban született cigányprogram nekik is, nekünk is ártalmas.
E kérdésekre azért kellene választ adni, mert nemcsak önök, hanem a közvélemény is teljesen tájékozatlan. Ebből pedig az következik, hogy Önök ostoba intézkedéseket hoznak, vakon vagdalóznak. A közvéleményben pedig még ostobább feltételezések élni.
Az utóbbira két példát.
Az ország egyik befolyásos ellenzéki politikusa szerint a születések hatvan százalék a cigányságban történik.
A másik diplomás létére azt hiszi, hogy a magyar zsidóság a többségük kiirtásáért azzal áll bosszút, hogy száz év múlva, az ország lakosságának nagyobbik fele cigány legyen.
Ilyen iszonyatos butaság csak azért élhet, mert a tényekről nincs információja a közvélemények, de még Önöknek sem. Az ilyen esetekre adja a nép közmondása a tanácsot. Előbb mérj, csak utána vágj. Márpedig Önöknek nincs mércéjük, de ezt még a közvéleménytől is megtagadják. Ezért aztán mindenki a saját önkényes mércéjét használja.
Az alábbiakban rövid történelmi lecke következik. Az ország vezetőjétől el lehetne várni, hogy a legsúlyosabb társadalmi problémák történelmi gyökerét is ismerjék.
Azt, hogy cigányok is élnek a Kárpát medencében, tudomásom szerint, a törvényhozás először a 1847-es népszavazást előkészítő törvényben említi. Akkor is csak úgy, hogy ebben az országban a magyarokon kívül élnek nemzetiségek is, de a zsidó és a cigány nem az. E két népességet ahhoz a nemzetiséghez kell számolni, amelyiknek vallja magát. Ezt a statisztikai számbavételi módot azért gondolják ki a honatyák, mert úgy számolták, hogy ezzel a magyarságnak a lakosságon belüli arányát fel lehet tornászni az ötven százalék fölé. Igazuk is lett. Azt már én tesszem hozzá, hogy a magyar szavazóbizottsági tagok tudták, hogy az országuk érdeke, hogy a zsidó és cigány a magyar nemzetiség rovatba kerüljön.
Még nem akadtam olyan magyar történészre, aki rámutatott volna erre a csalásra, még inkább látni kellene, hogy mennyire logikátlan és primitív család volt ez. A Kárpát-medencében akkor ugyanis csak két olyan számottevő etnikum élt, amelyik kultúrája idegen volt. A többi között elsősorban a nyelvük és a vallásuk volt eltérő, a viselkedésük, a kultúrájuk rokon.
E törvény megszületés után is e két etnikum járt külön, egymástól is szinte ellenkező irányú úton.
A magyarországi zsidóságból nagyon gyorsan magyar zsidóság lett. Ők váltak a polgárosodás élcsapatává. Megtanulták az ország hivatalos nyelvét, és még a kereszténységre való áttérésben is buzgónak bizonyultak. Ennek ellenére hisztérikussá nőtt az antiszemitizmus, mert néhányan, ostobaságuk alapján, azt hitték, hogy amit a zsidóság elért, azt ők érték volna el, ha nincsenek zsidók. A többség azonban csak a zsidók vagyonára áhítozott. Ezek még ma sem akarják bevallani, hogy a zsidóság politikai, nyelvi, kulturális és vallási asszimilációja volt, az összes etnikum között, a leggyorsabb. Ha beismernék a tényt, még nagyobb volna a bűnünk. A megmaradt magyar zsidóság pedig azért hallgat erről, mert szégyelli, hogy mennyire naiv volt.
Naivul, évtizedek óta abban reménykedem, hogy még megérem, hogy beismerjük, hogy a zsidóság nagy többségének elvesztése volt történelmünk legnagyobb bűne. Nemcsak erkölcsileg, de hatásában is. Ma már nem reménykedem.
A cigányság sorsa ellenkező irányban alakult. Ők, a magyarsághoz viszonyítva is, egyre jobban lemaradtak. Egészen a felszabadulásig szinte a politikai és gazdasági államon kívül maradtak. Őket a hatalom és a bűnüldözés az állampolgári státusz alatt kezelte. Jellemző módon mindmáig csak a zsidóság hangsúlyozza, hogy Hitler, és a hazai szélsőjobb, őket is velük közös kategóriába, a fizikai megsemmisítésre ítélteknek minősítette. A magyar cigányság deportálása csak azért ment lassabban, mert tőlük nem volt, mint elrabolni.
Sajnos, még mindig sokan vannak közöttünk, akik Hitler háborúvesztését, függetlenül attól, hogy ebből szovjet megszállás következett, nem tekinti felszabadulásnak. Ebben a tekintetben csak a magyar zsidóság és cigányság van közös véleményen. Számukra ez az életben maradásukat jelentő győzelem volt.
A magyar zsidóság, rájuk különösen vonatkozik a magyar jelző, mert iszonyú sérelmeik sorsuk ellenére itt maradtak. Ma sokan csak azt látják, hogy a Rákosi-rendszerben túlságosan lelkesen részt vettek. Azt nem értik meg, hogy a bolsevik rendszer nélkülük még barbárabb lett volna, hogy a gazsági reformok zászlóvivői is ők voltak. De most a cigánykérdés alakulása a fő mondanivalóm.
A cigányság a bolsevik rendszernek köszönheti, hogy őket is állampolgárnak tekintették és bevonták a társadalmi munkamegosztásba. A bolsevik rendszer kezdetben ugyan ázsiai kegyetlenségű volt, de nem faji, és nem kollektív, hanem ideológiai és egyedi alapon. A kettő között még mindig nem látjuk a minőségi különbséget. Márpedig ez éppen a cigányság esetében alapvető.
Az ország bolsevik táborban töltött évtizedei a cigányság magyarországi történetében a társadalomba való beépülés elindulását jelentették. Nem is annyira politikai és kulturális, mint a társadalmi munkamegosztásba való beépülés tekintetében. Annak idején az átlagbér ellenőrzésnek én is csak a negatív hatását láttam, és gúnyosan beszéltem arról, hogy két cigányt kell felvenni ahhoz, hogy egy újabb mérnök fizetésének forrása legyen. Ma, bevallom, visszasírom, mert ma már látom, hogy az sem járt annyi kárral, mint a munkaerő árának szabad piaca. Ma állítom, hogy a társadalom alsó ötödében lévő katasztrofális munkanélküliséget, mindenek előtt a cigányságét, addig nem lehet megoldani, amíg a munkaadóknak a képzetlen munkaerő alkalmazása nem jelent kedvezményt.
Nem filozofálni kell a cigányok egyenjogúsága felett, hanem munkához kell juttatni őket.
Elnézést kérek a középiskolásfokon való kioktatásért, de a politikai hatalom, és a magyar közgazdasági elit még ott sem tart, hogy ez elkerülhető legyen.
Jelenleg a reálszakmás diplomások és a szakmunkások körében nem munkanélküliség, hanem hiány van. Az országos foglalkoztatási ráta is botrányosan alacsony, ebben a tekintetben csak Málta áll mögöttünk. A munkaerő alsó ötödében, ezen belül is ennek mintegy felét kitevő cigányság pedig példátlanul alacsony a foglalkoztatás. Ezen a deformált helyzeten csak azzal lehet segíteni, ha a munkaerő első harmadának bérjárulékát emeljük, a középső minőség után változatlanul hagyjuk, az alsó harmad után pedig elengedjük. Ennek a tartósan munkanélküli, nagy többségében cigány, hányada után a munkaadónak még kedvezményt is biztosítunk.
Ez is csak az intézkedések egyike lehet, hiszen a munkavállalói kötelezettségeket is másként kell e réteg esetében alkalmazni.
A cigányság katasztrofális munkanélkülisége ugyanis két okból fokozódik. A bére utáni járulék az esetükben magas, ennek elengedéséről az előző fejezetben volt szó. A felmondási feltételek a cigányság jelenlegi hozzáállásához viszonyítva szigorúak. Ezért kérem a szakszervezeteket, hogy a leszakadt rétegek, mindenek előtt a cigányság setében, ne ragaszkodjanak a klasszikus munkavállalói jogokhoz. Az ő esetükben a munkátlanságot, és nem a munkavállalói jogukat kell védeni. Ha nehéz az egyszer alkalmazott cigányt elküldeni, reménytelen, hogy alkalmazzák. Minél könnyebb lesz a nem megfelelő cigányt elküldeni, annál többet fognak alkalmazni. Ez a szakszervezeti engedmény a cigányság érdekét szolgálja. Erre csak annyi ideig lesz szükség, amíg a nagyarányú munkanélküliségük meg szűnik.
A munkáltató feltételeket azzal is módosítanám, hogy a cigányságot hetente, esetleg naponta is lehessen fizetni. Nem kell hozzá nagy tapasztalat, de a cigányság kultúráját az is jellemzi, hogy a nem cigányoknál sokkal rövidebb távra gondolkodnak. Elég volna megnézni, hogyan költik el a havi bevételt az első napokban. Munkaadói tapasztalataim tanítottak meg arra, hogy a legjobb ösztönzésük a minél rövidebb fizetési szakasz. Ebben az esetben nemcsak helyettük osszuk be jobban, racionálisabban a jövedelmük felhasználását, hanem a teljesítményük is nagyobb. Aki nem hiszi, próbálja meg!
Végül a közvélemény megnyugtatása érekében kérem, hogy szüntessék meg a húszezer forint alatti lopások enyhébb kezelését. Csak az ostoba jogalkotó hiheti azt, hogy ez az összeg nem kicsi egy nyugdíjasnak, és nem élnek vele vissza azzal, hogy bandában, azaz kollektíven lopnak, így a jelentős zsákmány felosztható sok húszezer forintos tolvajlásra. Ne a kisebb bűnözőkkel szemben kell elnézőnek lenni, hanem azt érezzük, hogy a mi bűnünk, hogy a cigányokat kizárva tartjuk a legális munkavállalásból. Hazudik az, aki azt mondja, hogy ez ma is biztosítva van a cigányság munkavállalása. Kísérje végig egy munkát kereső cigány kálváriáját, amit mi építettük ki számukra járhatatlan akadályokkal.
Visszatérek az írás elején feltett kérdésekre. A cigánykérdés megoldásának első feltétele, hogy bátran tárjuk fel a helyzetüket, a cigányellenesség ilyen térhódításának okait. Ezeket nemcsak a felelős vezetőknek, hanem az érintetteknek, a cigányoknak is látniuk kell.

A pénzügyi világ dáridója véget ér

Kopátsy Sándor PP 2009-02-22

A PÉNZÜGYI VILÁG DÁRIDÓJA VÉGET ÉR

Nyolcvan évnek kellett eltelni ahhoz, hogy megismétlődjön a történelem. Akkor a tőkés osztálytársadalom rúgta a végét, most a pénzvilág uralmának várhatom a végét. Ahogy az első világháborút követő húsz év, most az ezredforduló két évtizede jelentette a pénzügyi tőke elszemtelenedését.
A gazdaságtörténészek feladata lesz kimutatni, hogyan növekedett a pénzzel játszók jövedelme és hogyan a dolgozóké. Ez az egyetlen adat elég lesz ahhoz, hogy megértsük, mi történt 2009. őszén. Betelt a pohár.
Hogyan történhetett meg, hogy a demokratikus országokban a pénzzel való spekulánsok szabadon játszadozhattak a társadalom pénzével?
Mert továbbra is a közgazdaságtan a tőkés osztálytársadalom receptjével kezelték a gazdaságot. Az ipari forradalom ugyanis olyan technikai bázist hozott léptre, amiben a társadalom gazdagodása elsősorban attól függött, milyen gyorsan lehet létrehozni azt a tőkét, amelyikre a gazdaságot a gyáripari tőke igényeihez lehet igazítani. Ezt a kétszáz évet, a nyugti kultúrkörben a tőke hiánya, valamint a munkaerő minőségi és mennyiségi feleslege jellemezte. Az, hogy ebben az időben a tőkés polgárság a jövedelem egyre nagyobb hányadához jutott, a munkások, és parasztok pedig egyre jobban elszegényedtek, ez a tény, és nem a társadalom struktúrája determinálta. Bármilyenre módosította volna a politikai erőszak a tulajdonviszonyokat, ez nem változhatott. Marxnak abban igaza volt, hogy az alépítmény determinálja a társadalmi viszonyokat, éppen ezért súlyosan tévedett, amikor azt hirdette, hogy ezt erőszakkal meg lehet változtatni.
A 20. század közepére azonban megérkezett a tudományos és technikai forradalom, ami már nem a tőkére, hanem a minőségi munkaerőre irányította a társadalom érdekét. Ahogy a megelőző kétszáz évben a gazdaságnak minél olcsóbb munkaerőre volt szüksége, az utóbbi ötven évben, egyre inkább, a minél jobbra, még akkor is, ha annak ára nemcsak abszolút, de relatív is nagyon drágul. A társadalom igényének megfelelő munkaerőt azonban csak a jólét és a képzés teremthet. Ebből következően csak azok a társadalmak fejlődnek az átlagosnál gyorsabban, ahol a munkaerő jobb.
Az elmúlt ötven év egyértelműen azt mutatja, hogy a versenyképes társadalmat az alábbiak jellemzik.
1. A lakosság viselkedését a nyugati puritán, vagy ennek távol-keleti megfelelője konfuciánus erkölcs jellemzi. Ez, sajnos, nem hozható létre néhány generációnál rövidebb idő alatt. Ebből a szempontból a jelenkori fejlett társadalom is igazságtalan. A nem puritán vagy nem konfuciánus társadalomban születők egyéni teljesítménye csak azzal növelhető, ha ezekben a kultúrákba települ át. De ilyen, könnyen befogadó társadalom csak a nyugati puritán, az is elsősorban ott, ahol nincsenek mély történelmi gyökerei. Észak-Amerika és Ausztrália. Az is sokat segít magán, aki a puritán társadalmakkal kooperál, megtanulja a nyelvét, azok befogadására vállalkozik, illetve oda viszi a megtakarítását.
2. Viszonylag nivellált jövedelmet hozzon létre az állami újraelosztás. A közgazdaságtudomány mindmáig nem ismerte fel a modern társadalom legnagyobb ellentmondását, hogy a munkaerőpiac és a kisvállalkozások egyre jobban differenciálják a jövedelmeket, a munkaerő hatékony újratermelése pedig ezek jelentős nivellálását követeli meg. Ezt csak egyre nagyobb és progresszívebb elvonással, és degresszívebb visszaosztással lehet megvalósítani. Aki az egységes jövedelemadó kulcsot követeli vagy gonosz, vagy ostoba.
3. Eredményes, és minden társadalmi réteg számára nyitott az oktatási rendszer. Minél fejlettebb a társadalom, annál fontosabbá válik a vele született képesség. Aki valamihez tehetségesnek születik, az előtt nyitva álljon az út, hogy a társadalmi elitbe kerülhessen. Márpedig a velünk született képesség szerencse dolga, tehát eleve igazságtalan. Az osztálytársadalmakban az volt az igazságtalan, de objektív szükségszerűség, hogy az egyének jövője elsősorban attól függött, hol állt a társadalmi hierarchiában a családja. Ez most egyre inkább visszaszorul, és a veleszületett képesség lesz az elsődleges. A modern társadalom alapvető feladata, hogy a képzettség minél kevésbé függjön a szülői környezettől, és minél jobban a vele született képességtől. Ezt az objektív folyamatot csak a társadalmi ráhatás gyorsíthatja. Ezzel szemben a liberálisok még az oktatást is piacosítani akarják.
4. Magas legyen a munkaképes lakosság bevonása a társadalmi munkamegosztásba. Erre nem is annyira a társadalom adott, mint a jövőbeli teljesítménye kényszerít. Szinte egyetlen társadalom, főleg egyetlen közgazdász nem fordít kellő figyelmet, hiszen azt látják, hogy a társadalom teljesítménye egyre inkább a minőségi elitjén múlik. Ezt a minőségi elitet kell, a folyó eredmény érdekében, egyre jobban mozgósítani. Ez ugyan igaz, de a következő nemzedék teljesítménye elsősorban azon múlik, milyen mértékben tárta fel a társadalom a veleszületett képességeket. Ezt pedig csak a mindenki számára képességének megfelelő iskola elérhetősége biztosíthatja. Ennek két alapfeltétele van. Egyrészt a minden jövedelmi réteg számára elérhető, ingyenes oktatás, másrészt a szülők munkával szerzett jövedelme. A közgazdások azt nem értik meg, hogy a tartós munkanélküliség nem azért nagyon drága a társadalom számára, mert ezeket is el kell tartani, anélkül, hogy termelnének, hanem azért, mert a tartós munkanélküliség erkölcsromboló. Márpedig minél fejlettebb a társadalom annál több kárt okoz a munkátlanságból fakadó erkölcsi romlás.
Itt kívánom tisztázni, hogy a közgazdászok a nyugti tőkétől várják a foglalkoztatás növelését. Ez alapvető tévedés, mert minél több a tőke egy országban, annál kisebb a kereslet a munkaerő alsó harmadával szemben. Másként fogalmazva, minél fejlettebb a technika, a munkaerő alsó harmada a normatív feltételek mellett annál kevésbé talál munkát, és annál jobban differenciálódik a munkaerő minőségétől függő kereset, és a fizetett bér, annál jobban kell a társadalomnak támogatnia a gyenge minőségű munkaerő foglalkoztatását. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy nem kívánatos a tőkebeáramlás, hiszen az a technikai fejlődés motorja. Ahol magas a munkanélküliség, ott a társadalomnak nem a tőkebeáramlást, hanem a gyenge minőségű munkaerő foglalkoztatását kell támogatni.
Ahol e négy feltétel bármelyike hiányzik, vagy nagyon gyenge, a versenyképesség nem érhető el. (Versenyképesség alatt a hasonló szintű országoknál gyorsabb fejlődést értek.)
A közgazdaságtan azért vált a társadalmi érdek motiválására alkalmatlanná, mert nem ismerte fel, hogy a nagyobb profit ugyan kívánatos, de csak akkor, ha nem megy a munkaerő újratermelése kárára. Ami ma folyik a fejlett világban, az ennek éppen az ellenkezője történik, a profit öncélú maximalizálása, ráadásul ezen belül aránytalanul Nagy a pénzügyi szektor részesedése nemcsak a profitból, hanem a gazdaságpolitikából is.
Jó harminc éve a liberális közgazdászok uralkodnak a világgazdaságban, akik nem látnak mást csak a drága államot. Természetesen az állam is pocsékol, és hibázik, de a legnagyobb hibát, a jelenlegi pénzügyi világválságot a pénzügyi szektor okozta, amelyik sokszor annyi jövedelmet élvezett, és aránytalanul több hibát követett el, mint az államok összesen. A politikai hatalom birtokosai is többet keresnek, mint amennyit a munkájuk után megérdemelnének, de a jövedelmük századát sem érte el, mint a pénzügyi szélhámosoké, és a pénzügyi szektor vezető menedzsereié.
Csak három példát a jellemző száz meg száz közül.
Egy amerikai befektetési tanácsadó 60 milliárd dollár csalt ki másoktól. Annyit a világ száz legjobban kereső állami főtisztviselője összesen nem keresett.
Az angol bakárok éves prémiuma, vagyis a fizetésük feletti jutalma a 2002-es 3 milliárd fontról, öt év alatt 20 milliárdra emelkedett. Most százmilliárdokat kell az adózók pénzéből az államnak fizetni azoknak a bankoknak, amiket ezek az urak irányítottak.
A szocialista államtól örökölt lakossági bank elnök-vezérigazgatója sok tízmilliárd forinttal gazdagodott a saját bankjából, aminek a tőzsdei értéke mára, negyedére zuhant. Ez idő alatt több száz állami vezető fizetése nem volt annyi, mint az ő, maga által kimutatott, jó munkájáért megszolgált vagyongyarapodása.
Azt ugyan elismerem, hogy az állam sem tud jól gazdálkodni a rábízott pénzzel, de mégis sokkal jobban, mint akik csak a pénzen keresztül látják a társadalmat, akik százszor annyit foglalkoznak a pénzügyi, mint a társadalmi egyensúllyal.
Elég volna végiggondolni, hogy az Európai Unió mennyit foglalkozik a pénzügyi egyensúllyal, azt hirdeti, hogy aki betartja az általuk kőbe vésett maastrichti normákat, jó bizonyítványt érdemel. A követelmények között szinte semmi nem szerepel azok közül, amik a pénzügyi egyensúlynál sokkal fontosabb.
- Milyen a foglalkoztatási ráta?
- Mennyi munkaórát dolgoznak évente a tagországokban, és mennyit a két nagy versenytársnál, Észak-Amerikában és a Távol-Keleten?
- Mennyi kárt okoz a tagországok mindegyikére jellemző nacionalizmus?
- Mennyit költenek, és milyen eredménnyel működik az oktatás, egészségügy, és kutatás?
- Milyen a jövedelmek differenciáltsága?
- Milyen a gyerekeknek a szülői környezettől függő iskolázottsága, érvényülése?
- Hogyan állnak a nyugdíjalapok?
E kérdésekre nem tejed ki a liberális politikusok és közgazdászok figyelme.
Ideje volna a pénzügyi szektor vezetőivel szemben a felelősség felvetése. Ezzel szemben a liberális közgazdázok minden bajunknak okát abban látják, hogy az állam nem volt elég liberális.
Mi tette lehetővé a pénzügyi szektor ámokfutását?
Két tényező. Egyrészt a negatív reálkamat, másrészt a fedezet nélküli pénzügyi műveletek elszabadulása. E két tényező egymást erősítette. Ha nem lett volna negatív reálkamat, nem szabadulhattak volna el a fiktív pénzteremtő műveletek, ha ezek nem szabadulnak el, nem okozott volna ilyen válságot a negatív reálkamat.
Azt, hogy a világ vezető államaiban még tudomásul sem vették, hogy a jegybanki kamatok negatív tartományban mozogtak, a klasszikus közgazdasági elmélet okozta. A közgazdaságtan ugyanis csak az áruk és szolgáltatások árváltoztatását méri, amikor a pénz értékének változását kimutatja. Ez az eleve hibás megközelítés mindaddig jól működött, amíg a vagyon-, illetve tőkepiac nem játszott jelentős torzító szerepet.
A tőkés osztálytársadalmakban csak a gazdasági válságok idején történt meg, hogy a részvények árfolyama gyorsan emelkedett az áruk és szolgáltatások árához képest. Tehát már akkor is figyelni kellett volna a tőzsdei árak emelkedését, és annak hatását inflációként figyelembe venni. Vagyis a pénzt magasabb kamattal drágítani. Ez azonban csak 1929-ben járt katasztrofális következményekkel, amikor már a tőzsdén is jelentős súlyt kapott a befektető szándékkal szemben az emelkedő árakra való spekuláció. Jó üzletnek számított a bankhitelből történő, spekulációs célú részvényvásárlás. Ha akkor a jegybankok a részvények áremelkedését is figyelembe veszik az inflációs számításánál, kiderült volna, hogy negatív reálkamat mellett adják a hiteleket a tőzsdei játékokra. Nincsenek adataim, de feltételezem, hogy 1929-ben, a tőzsdei forgalomban nem volt akkora a részvényárak változásaira történő kötések aránya, mint a közelmúltban. Mégis katasztrofális gazdasági visszaesés lett a következménye.
Az ezredfordulóhoz közeledve két fronton is, óriási változás következett be.
- A lakásingatlanok megjelentek a piacon. Nemcsak a forgalmuk súlya sokszorozódott meg, de az építésük hitelezése is.
- A tőzsdék forgalma sokszorosára duzzad, ugyanakkor döntő szerepet kapott abban a spekuláció.
A veszélyre először a japán vállság figyelmeztetett. Ebben a nagyon sűrűn lakott országban nagyon kevés a lakásokra, a gazdasági hasznosításra alkalmas terület. Természetes jelenség volt, hogy a gyorsan fejlődő gazdaság, és gyorsan emelkedő életszínvonal felverte az ingatlanok árát. A csillagászati magasságba emelkedő telekárak azt a látszatot keltették, hogy a háztulajdonosok gazdagok lettek, bátran vettek fel hiteleket, a bankok pedig bártan adtak, hiszen az ingatlan, látszólag kellő fedezetet biztosított. A vállalkozások és a bankjaik is azt látták, hogy megnőtt a hitel fedezetük. Vagyis az a tény, hogy egy ország telekben nagyon szegény, úgy jelentkezett, hogy gyorsan gazdagodik.
A közgazdaságtannak az ilyen, szűkösségből fakadó áremelkedést inflációként kellett volna figyelembe venni. Azonnal nyilvánvalóvá vált volna, hogy negatív a reálkamat. Azt a vagyontárgyak áremelkedését is figyelembe velő kamatemeléssel kellett volna fékezni.
Amíg a japán vállság a telkek szűkösségéből fakadt, a jelenlegi vállságnak már a negatív reálkamatból fakadó általános pénzbőség az oka.
A jelenlegi általános pénzügyi vállság egyik oka a lakáshitelek elszabadulása. Ha negatív a reálkamat, akkor megnő a lakosság házépítő kedve, ennek nyomán emelkednek a lakásárak annak ellenére, hogy a bővülő kínálat ezt egyáltalán nem indokolja. Az emelkedő lakásárakat a negatív reálkamaton forráshoz jutó bankok biztos fedezetnek tekintik, könnyűvé teszik, hogy a lakosság hitelből építkezzen. Egyre többen kiváló befektetésnek tekintik, ha házat, nyaralót építenek akkor is, ha ehhez nincs saját forrásuk. Ez az öngyorsító folyamat az Egyesült Államokban már tíz éve tombolt, a jegybank, és a pénzügyek irányítói azonban örömmel szemlélték. A közelgő vállság csak azért maradhatott rejtve, mert a lakásárak emelkedését nem tekintették inflációnak, hanem abban csak a tényleges vagyongyarapodást látták. Az már érthető, hogy a bankrendszer ezt a lakásépítési mániát lelkesen finanszírozta, hiszen a hitelinek biztos fedezetét látta.
A lakáshitelek elszaladása azonban csak az egyik oka volt a kirobbanó pénzügyi vállságnak. Ennél is sokkal súlyosabb hiba volt a tőzsdei árak elszabadulása.
Az elektronika lehetővé tette, hogy a pénz a világ tőzsdéin egy időben is mozogjon, és lehetővé váltak olyan pénzügyi műveletek, amelyek mértékkel hasznosak lehettek volna, de a mértéküket nem szabályozták és elszabadultak, lehetővé tették a fedezet nélküli pénz teremtését. Ezek a pénzügyi műveletek lehetővé tették, hogy nagyságrenddel több pénz áramolhasson percek alatt bárhová a világon, mint aminek hatása a pénzügyi rendszer tartalékaival kivédhető lenne. Ez a tény, számos tudós számára jó húsz éve nyilvánvalóvá és közveszélyessé vált, és felvették a megfékezésének lehetőségét. A pénzpiacok cápái azonban elég erősek voltak hozzá, hogy ne kerüljön sor semmiféle intézkedésre. Ezek közül a legismertebb Tobin elképzelése, aki tőzsdei műveletek egységes adóztatását javasolta. Természetes ez az is adóztatta volna, amit inkább ösztönözni kellene. A megoldás azonban egyszerű lenne. Minden tőzsdei műveletet forgalmi adóval kell súlytani, amit egy év után elengednek azoknak, akik birtokukban tartották a kötést. Az adót úgy kell emelni, vagy csökkenteni, ami elégséges a spekulációs vásárlások leépülésére, de nem terheli túl a befektetőket.
A befektetők, a nyersanyagokat termelők, és felhasználók számára szabaddá kell tenni a tőzsdéket, a spekulációt pedig ki kell irtani. Nagyszerű, hogy a kitermelők és a felhasználók határidős kötésekkel védekezhetnek a számukra kivédhetetlen hatású áringadozások ellen, de gyakorlatilag lehetetlenné kell tenni, hogy a pénzpiai spekulánsok, a tényleges forgalom sokszorosát kitevő, fogadásokat köthessenek. Ennyi szabályozás elég volna ahhoz, hogy a részvények, és a nyersanyagok ára csak indokolt mértékben ingadozzon.
Szinte érhetetlen, ami az olajárak esetében történt. Annak ellenére, hogy számottevően változott volna a termelés, és a felhasználás egy éven belül négyszeresére emelkedett, majd negyedére csökkent a nyersolaj ára. Kabarékba való rémhíreket jelentettek meg komoly szaklapok arról, hogy a további áremelkedés is elengedhetetlen, mert nincs elég olaj, és gyorsan fog nőni a kereslet. De a geológiai olajkészletek elfogyását ötven éve jósolják, de aligha nem lesz elég még száz évig, ha ennek a legfontosabb árát csak úgy adóztatnák, ahogyan minden más nyersanyagét.
Arról sem írt senki időben, hogy a tőzsdei árakat a mesterséges kereslet verte fel, és hogy egyszer ki kell pukkadni ennek a léggömbnek.
A tudományos és technikai forradalom hatására egyrészt eleve jelentősen csökkent a nemzeti jövedelemhez viszonyított tőkeigény, és ennél is jobban a tőzsdéken forgalmazott részvények súlya. Elég volna megnézni a foglalkoztatásban, és néhány fontos termék előállításában a nagyvállalati szektor részesedését, hogy belássuk, a reálgazdasági folyamtoknak semmi közük nincs a részvények áremelkedéséhez. Az elmúlt harminc évben megtöbbszöröződött a 10 főnél kisebb vállalkozásokban dolgozók, illetve az ilyen vállalkozásoknak a nemzeti jövedelemhez való hozzájárulása. Minél fejlettebb a technika, annál inkább a beszállítók, illetve azok beszállítói jelentik a megtermelt újérték növekvő hányadát. Amíg a tőkés osztálytársadalomban a tőke koncentrálódott, a mai társadalomban az ellenkező a tendencia. Elég volna megnézni, hogy a legendás autóipari óriások ma már a gépkocsi értékének tizedét sem termelik, ebből fakadóan az autóiparban foglalkoztatottak tizede sem az autógyár alkalmazottja. Tízszer többen dolgoznak a beszállítóknál, és azok beszállítóinál, az elosztásban, a kereskedelemben, a szolgáltatásokban. Az autógyártáshoz szükséges szellemi tőke pedig, elsősorban a dolgozók bérében, költségként jelenik meg.
Ami pedig az adóparadicsomokban történik, kabaréba való. Az EU területén lévő két nagyhercegség gennyesre keresi magát, mert az adófizetők, ha tehetik, oda jelentik be a lakásukat, ha ez nehézségeket okoz, az adózás elől oda viszik a jövedelműket. London azért válik a milliárdosok bejelentett lakhelyévé, mert ott, mint külföldi állampolgárok kedvezőbben adózhatnak.
A jelenlegi pénzügyi vállság sok ezermilliárd dollárjába kerül az adózóknak, de fel sem merül, hogy a károkozók vagyonát el kellene kobozni.
Ahogy a fasizmusok elterjedését a 29-es világgazdasági vállság provokálta ki, most is arra lehet számítani, hogy végre megzabolázzák a világgazdaság cápáit, és szerénységre intik a liberális közgazdászokat.
Már jelentkeznek ennek a jelei.

A jövő záloga a jó munkaerő

Kopátsy Sándor PO 2009-02-23

A JÖVŐ ZÁLOGA A JÓ MUNKAERŐ

A tudományos és technikai forradalom olyan társadalmat hozott létre, amiben a teljesítmény mindenek előtt a munkaerő minőségén múlik. Ebből az új társadalmi igényből fakadóan egészen más működési elvekre kell építeni a társadalmat, mint amin a tőkés osztálytársadalomban kialakult. Abban a fizikai tőke maximalizálása volt a rendező elv. Munkaerő minősége és mennyisége meghaladta az igényt, abból jobb és több volt, mint amennyi a tőke működtetéséhez kellett. A jelenkori társadalom teljesítménye, néhány olajtermelő országtól eltekintve, attól függ, milyen jó a munkaereje. Ma már a társadalom csak akkor versenyképes, ha a versenytársainál jobb a munkaereje. Ahol jó a munkaerő minősége, oda megy annyi tőke a butábbaktól, amennyire szüksége van.
Elemi lecke a liberális közgazdászoknak:
A jelenlegi világgazdaságban a gazdagok tőkéje oda vándorol, ahol jó a munkaerő. Ahol nem jó oda akkor se megy, ha olcsó. Aki ebbe kételkedik, nézze meg a tényeket. Finnországba tízszer több egy lakosra jutó tőke megy, mint Kínába, pedig ott a tömegtermelésre kiváló a munkaerő, és óriási piacot talál. Ezzel szemben Ukrajnába, ahol a legolcsóbb a munkaerő ötvened annyi tőke ment az elmúlt húsz évben, mint Finnországba. Ha a magyar munkaerő olyan minőségű volna, mint a finn, tízszer több tőke jött volna hozzánk, még akkor is, ha nem árusítottuk volna ki az országot. Egy lakosra vetítve, Indiában tized annyi tőke vándorolt, mint hozzánk, de lényegesen több mint az afrikai országokba. Ezek a számok még nagyobb különbséget mutatnának, ha a bányászatot figyelmen kívül hagynánk. Ennek ellenére a magyar liberális közgazdászok nem azt tanácsolják, hogy a képzést fejlesszük, hanem engedjünk el a bérjárulékból, ami így sem biztosít fedeztet a felmerülő igényekre.
De nem kell a világban körülnézni, elég ismerni a magyar munkaerőpiacot. A munkaerő felső minőséi harmadában hiány van, amit csak fokozna a beáramló tőke. A középső minőégi harmadban az országra jellemző alacsony, 50-55 százalékos foglalkoztatási ráta a jellemző. Az alsó harmad azonban szinte ki van tagadva a társadalmi munkamegosztásból.
Tekintve, hogy a politikai hatalomnak nemcsak a jelent, hanem inkább a jövőt kell szolgálni, az volna az első kötelessége, hogy a munkaerő minőségének javításán munkálkodjon. Jelenleg ennek az ellenkezője történik.
Mit várhatunk a következő generációtól?
Ha illetékesek választ adnának arra a kérdésre, katasztrofális képet látnánk.
Az én válaszom:
A magyar munkaerő minősége negyven év múlva lényegesen gyengébb lesz mind a nyugat-európai, mind az észak-amerikai, mind a távol-keleti országokéhoz viszonyítva. Vagyis a világgazdaság dinamikusan fejlődő részéhez viszonyítva hátrább leszünk, mint ma. Márpedig ennél szomorúbb semmi sem lehet.
Mire alapozom a jóslatomat?
A következő generáció aránytalanul nagy hányada ott születik, ahol tőlük az átlagnál sokkal kisebb teljesítmény várható. Ezt az állítást hivatalos adatokkal ugyan nem tudom bizonyítani, mert a jelenlegi hatalom tiltja, hogy az igazságot feltárhassuk. Az alábbi arányokat azzal írom, hogy hiszek azok igazságában, és tudom, hogy a magyar közvélemény óriási többségének is hasonló a véleménye. Akik kétségbe vonják, hogy az igazsághoz én járok közelebb, ugyancsak nincsenek bizonyító adatok birtokában, legfeljebb erkölcsi aggályaik vannak. Számomra, semmi sem erkölcsös, ami sérti a közérdeket. Márpedig, ami ebben az országban húsz év óta történik, még a rendszerváltás előttinél is jobban sérti a társadalom érdekét.
Most arról nem is írok, amiben olyan erők is támogatnak, amelyekkel nem kívánok közös táborba tartozni. A közvélemény ösztönösen fél attól, hogy a lakosságának lassú csökkenése ellenére a leszakadt réteg, mindenek előtt a cigányság példátlanul gyorsan szaporodik. Nem véletlen, hogy még nem akadt olyan bátor demográfus, aki kimutatta volna, hogy hány százaléka lesz az ország lakosságának cigány, ötven és száz év múlva. Pedig ez az adat fontosabb, és megrázóbb, mint az ország eladósodása. Nem az a baj, hogy az ország elcigányosodik, hanem az, hogy a cigányság nem tart lépést a nem cigány lakossággal. Ezt a kérdést fel sem vetném, ha a hatalom gondoskodna arról, hogy a cigányság lemaradása ne növekedjen, hanem induljon meg a felzárkózásuk. Ha a magyar zsidóság szaporodna úgy, mint a leszakadt cigányág, örömömnek és reményemnek adnák hangot. Nem az a baj, hogy a cigányság gyorsan szaporodik, hanem az hogy egyre jobban lemarad, nem hogy felzárkózna. A politikai hatalom, mindenek előtt a magyar zsidóság hisztérikusan tiltakozik a cigánykérdés felvetése ellen, ugyanakkor semmit sem tesz annak érdekében, hogy a cigányság munkához jusson, a sok gyermeke kellő szinten és minőségben iskolázott legyen.
A modern állam semmivel sem okozhat nagyobb kárt a jövőjében, mintha megengedi, elnézi, sőt ösztönzi, hogy ott szülessen sok gyermek, ahol azok jövője a legkedvezőtlenebb, és ott kevés, ahol azok jövője leginkább ígéretes.
Néhány szociológus elég bátor ahhoz, hogy megmutassa milyen iskolázottság vár az utóbbi húsz évben születettekre általában, és ezen belül mekkora a leszakadt rétegben születtek száma, és várható iskolai eredménye. Ez a kimutatás olyan tragikus képet adna, mi után nem lehetne vita arról, hogy milyen nemzeti katasztrófa fenyegeti az országot.
Milyen tényezőktől függ a következő generáció teljesítmény
A, Milyen családi környezetben születtek. Annak ellenére, hogy elsősorban a családi környezettől függ a gyerekektől várható átlagos társadalmi eredmény, nemcsak a politika, hanem a társadalomtudományok sem veszik figyelembe, hogy milyen a születő évjáratok társadalmi összetétele a családi körülmények szempontjából. Nincs ilyen felmérés publikálva, de vitathatatlan, hogy a szülők iskolázottsága és jövedelme szempontjából a társadalom felső ötödében született szinte mindegyik gyermekekből diplomás, erkölcsös felnőtt lesz. Ezek várható társadalmi értéke az átlag többszöröse. Sajnos ebben a legfelsőbb ötödben az átlagosnál sokkal kevesebb gyermek születik. Vagyis ebben a szőlői rétegben minden egyes hiányzó gyermek után százmilliókkal szegényebb lesz az ország.
Ezzel szemben az alsó ötödben születettek átlagos társadalmi éréke negatív lesz. Ismerem a felháborodást, ami szerint minden gyermek érték, legfeljebb a társadalom elherdálja, tehát nem szabad előre minősíteni. Kiemelten kell foglalkozni a leszakadt cigányok gyerekeivel, és akkor azok is értékes állampolgárok lesznek. Ezt éppen azok hangoztatják, akik magasan iskolázottak, akik ugyan nagyon kevés gyermeket vállalnak, de azok nevelését és iskolázását kiválóan biztosítják, de egyelten lépést sem tesznek annak érdekében, hogy a cigányok legális munkajövedelemhez juthassanak. Az is köztudott, hogy ez az ötöd aránytalanul sok gyermeket vállal, hiszen még annyit sem költ a nevelésükre, mint amennyit erre e célra az államtól kap. Ezt sem szabad kimondani, holott minden társadalomtudós és közgazdász előtt nyilvánvaló, hogy a cigányság nagy gyermekvállalása mögött a nagy szegénységben a családi pótlék kiegészítő jövedelem, amire építeni lehet.
Itt csak a felső és az alsó ötödét illusztráltam a gyermekvállaló családoknak. A két szélső ötöd közötti különbség a gyermekvállalásukban nagyobb társadalmi kárt okoz, nem most, hanem a jövőben, amikor már munkaképes korba kerülnek, mint amennyi nyugati tőkére bármilyen állami támogatás esetén számíthatunk.
A fentiekből következik, hogy nem volna szabad a születéseket darabra számolni, mert annak értéke minimum egy a tíz arányban függ attól, milyen családi körben születnek. A jelenlegi születési struktúra mellett a generáció várható értéke fele sincs annak, mintha minden társadalmi rétegen ugyanakkora volna a gyermekvállalás, és harmada annak, ha a felső ötödben születne annyi gyerek, mint az alsó ötödben, az alsó ötödben pedig csak annyi, amennyi jelenleg a felsőben. Ezt a kegyetlen igazságot ugyan nem szabad céllá tenni, mert erkölcstelen, de tudni kellene, hogy mibe kerül az utódainknak a mi erkölcsi gátlásunk.
B. A magzati kor jelentősége. A szakma nem hangsúlyozza a magzati kor jelentőségét, pedig alapvető biológia törvény, hogy minden élőlény életében a kezdeti szakasz a legfontosabb. Ezért kezelte minden kultúra az állapotos asszonyokat olyanoknak, akiknek a kívánságát teljesíteni kell. A magyar falvakban azt tanultam meg, hogy ami ételt, italt az állapotos asszony megkíván, meg kell neki adni. Akkor még ennek a mély értelmét nem ismertem.
Az 1939-es finn-szovjet háborúban nem tudom, a finn képviselők mit tudtak ebből a népi bölcsességből, de úgy határoztak, hogy ezen túl felmérik a csecsemők születéskori méreteit, és nyomon követik életük alakulását. Én csak ötven év után találkoztam a felmérések eredményével. Kiderült, hogy a nagyobb testhosszal és súllyal születettek életpályájának alakulása jelentősen jobb, a kisebbeké jelentősen gyengébb az átlaghoz képest. Vagyis az, hogyan hordják ki egy nép anyái a magzatukat, ötven év múlva jelentősen befolyásolja az ország eredményét. Mivel azt is mérték, hogyan alakult az iskolázottságuk, a kerestük és az adófizetésük, azt mondom, hogy a távlati pénzügyi egyensúly jobban függ a magzatok kihordásának minőségétől, mint a Maastrichtban kőbe vésett pénzügyi követelmények betartásától.
A jövőjével is törődő államnak mérni kellene az új generációk születési adatait, majd nyomon követni az életpályájuk alakulását. De a finn példából annyit megtanulhatnának, hogy érdemes volna jutalmazni az átlagosnál fejlettebb csecsemőt szülő anyákat.
Ehhez azt tenném hozzá, hogy érdemes volna a szülők iskolázottságát, és jövedelmét is rögzíteni.
C. A bölcsődeellátás. Az alacsonyan iskolázott és szegény szülőknél a teljes családi pótlék csak akkor járjon, ha a gyermekük él a rendelkezésre álló bölcsődei ellátással. Ennek fontosságát a képességek minél korábbi felismerésével indoklom. Ma már egyre jobban elfogadottá válik, hogy a tehetségek hasznosítási foka jelentősen függ attól, milyen korán kezdik meg a fejlesztését. Ezért alapvető társadalmi érdek fűződik a képességek korai felismeréséhez. Alapvető társadalmi érdek fűződik ahhoz, hogy a képességeket minél korábban feltárjuk és fejlesszük.
D. Óvodai ellátás. Az óvodába járást kötelezővé kell tenni, mert a legtöbb képességet már ebben a korban fejleszteni kell. Erre ugyan a pedagógusokat is fel kell készíteni, de minden oktatási intézmény gyerekei, diákjai képességének feltárásra, külön erre hivatott szervezetet kell működtetni.
E. Az általános iskolai képzés. Már ezen a szinten a diákok képességének megfelelő tagolást kell bevezetni. A modern társadalomnak nem különböző szintű polihisztorokat kell képezni, hanem a tanulók képességét kibontakoztató oktatást kell biztosítani. A modern társadalomnak ugyan szüksége van néhány sokoldalú állampolgárra is, de a nagy többségüknek szakembernek kell lenni. Minél fejlettebb a társadalmi munkamegosztás annál inkább specialistákra van szüksége. Az oktatási rendszert, tananyagot ehhez az igényhez kell igazítani.
Nagyon leegyszerűsítve: A művészek, és sportolók képzését jellemző szelekciót kell minden szakmára átvinni.
Be kell látni, hogy az oktatás hatékonysága elsősorban a diákok képességhez való igazodástól függ. A zeneiskolában nem foglalkoznak azzal, akinek a hallása nem megfelelő. A labdasportokban nem oktatják azokat, akiknek nincs labdaérzékük. Egyre inkább minden szakma munkaerő igényének óriási többsége a képzett tehetség, nem a magas fokú általános műveltség. Ezt kell kiszolgálni az oktatásnak. Meg vagyok győződve, hogy a képességekhez igazodó oktatási rendszerben a cigányság gyerekei jól fognak szerepelni, akkor, ha a képességükhöz, kultúrájukhoz igazítjuk a képzésüket.
F. A középfokú képzés. Ezen a szinten is a diákok képességéhez kell igazítani a tananyagot, nem a tananyaghoz deformálni a tanulókat. Tekintettel arra, hogy már erre a szintre nem jut el a leszakadt családban születet gyerekek jelentős hányada, a társadalomnak külön kell jutalmazni. Évek óta javasolom, hogy a szülőknél magasabb iskolát eredményesen végzőket és szüleiket gazdagon kell jutalmazni. Nincs a társadalom számára jobb üzlet, mint a nyolc általánost, vagy kevesebbet végzett szülőknek az eredményesen érettségizet gyermekük után több millió jutalmat, egy átlagos, közműves falusi ház árát kell adni.
G. Egyetemi és főiskolai végzés. Ez esetben az iskolázatlan szülők diplomát szerzett gyerekei után több tízmilliós jutalom járjon. Nem kell félni a jutalom nagyságától, mert egyelőre nem sokan lesznek, de a gesztus, hogy a szülők számára a gyermekük eredményes taníttatása anyagi karriert jelent.
A NYUGDÍJENDSZER.
Semmiben sem jellemzőbb a közgazdaságtan elmaradottsága, mint a jövedelemhez kötött, azaz tőke megtakarításra épülő nyugdíjrendszer működtetése. Ez a rendszer a tőkés osztálytársadalomban születet, amiben a hatékonyság szűk keresztmetszete a tőkehiány volt. Ezért ma is olyan öregkori ellátást működtetnek, ami a szülők gyermekvállalása és iskoláztatása ellen hat. Annak lesz nagyobb nyugdíja, aki nem vállal gyereket, és mindent a jövedelmének maximalizálására optimalizál. Annak lesz öregkorára a legnagyobb jövedelme, aki nem vállalt gyereket.
A liberális közgazdászok azt szeretnék, ha üzlet lenne a felsőoktatás, a dolgozók pedig a magán nyugdíjpénztárakra bíznák a pénzüket, amiből öreg korukban meg szeretnének élni. Mi még ezen a liberális politikán is túlléptünk, amikor a magát szocialistának nevező kormányunk bevezette a kötelező magánpénztárak rendszerét. Arról azonban most lapítanak, hogy nincs egyetlen olyan magánpénztár, amelyeik tőkéje kellő fedezetet nyújtana a nála biztosítottak nyugdíjához. Azok azonban, akik a dolgozók rájuk bízott pénzével tőzsdéztek, jól kerestek és keresnek.
Még nagyobb bűnnek tartom a felsőoktatás piacosítását, és a tandíjfizetést. Bűn a társadalom legjobb szülői befektetését megadóztatni.
Azt, hogy a modern társadalom legjobb befektetése az ifjúság képzése, sajnos bizonyítani kell.
A bevezetőben írtam arról, hogy a tőkés osztálytársdalom tőkehiányos, a modern társadalom a minőségi munkaerőben hiányos. Én legszívesebben azt mondanám, hogy a tőkés társadalmat felváltotta a munkaerő minőségének társadalma.
Mi magyarok büszkék lehetünk arra, hogy magyar ember, az 1930-as években, Németh László, nevezte először a tudományos és technikai forradalmat a minőség forradalmának.
Az elmúlt ötven év azt bizonyítja, hogy csak az a társadalom lehet erős, tartósan fejlett, amelyiknek a munkaereje jó. A jó munkaerőt a képzettségének, a képességének és a magtartásának eredője jelenti. Ahol nem ilyen a munkaerő ott nem működhet hatékonyan a tőke, ahol meg ilyen, oda akkor is jön, ha nem hívják. Tehát a legjobb társadalmi befektetés a nevelés, képzés. Ennek a munkának a fő teherviselői a szülők.
Ma, az a szülő, aki jól választja meg gyermeke képességének megfelelő pályáját, azon maga szinten képzi ki, a társadalom számára több százmilliós szellemi vagyon hoz létre. Ennek a több százmilliót érő vagyonnak a létrehozása több tízmillió, aminek döntő többségét a szülők fizetik meg. Nemcsak azzal, hogy az ilyen nevelés rájuk háruló költségeit viselik, hanem azzal is, hogy a felnevelés a kereseti lehetőségeiket korlátozza. Az állami hozzájárulás a családi pótlék és az iskolák működtetése. Ez a diplomás fiatalok esetében a család által vállalt költségnek legfeljebb tizede.
A fenti példa az olyan családokra jellemző, melyekben a szülők diplomások, és a keresetük a felső ötödbe tartozik. Az ilyen gyermekvállaló családok a nemezt jövőjének legnagyobb, és leghatékonyabb építői. Nekünk pedig olyan ostoba kormányzatunk van, amelyik ezektől a szülőktől akarja megvonni azt a családi pótlékot, aminek többszörösét költik a gyermekük nevelésére és oktatására.
A jelenleg dolgozók öregkori ellátás nem attól függ, hogy hányan fizetnek majd a nyugdíjpénztárakban, hanem, hogy mennyi folyik be az államkaszába. Ez az összeg pedig nem a befizetők számától, hanem azok jövedelmétől függ. A társadalom felső minőségi tizede az átlagos adó többszörösét fizeti, az alsó ötöde pedig kevesebbet fizet, mint amennyit az államtól kap. A jövő pénzügyi egyensúlyát tehát nem az veszélyezteti, hogy kevesen születnek, hanem az, hogy ott születnek nagyon kevesen, ahol a jövő nagy lehetőségei rejlenek, és ott aránytalanul sokan, ahol azok eltartása az államot terheli.
A katasztrófába, legalábbis lemaradásba vezető demográfiai folyamatot csak akkor fordíthatjuk meg, ha az öregkori ellátást a szülők gyermeknevelési teljesítményéhez kötjük. Az öregkori társadalmi támogatás a felnevelt gyermekek száma, és iskolázottsága alapján történjen. Vagyis érdemesebb legyen két gyerekeket diplomássá nevelni, mint nyolcat munkanélküliségre. Vagyis az öregkori ellátás mértékét egy olyan szorzó alapján folyósítsák, amiben a szülők öregkori ellátásának megállapításában a diplomás gyermekük négynek, a középfokú szakképzettek kettőnek, a nyolc osztályt végzettek egynek, az ennél kevesebbet végzettek pedig nem számítanának. A szülőket tehát nem arra kell kényszeríteni, hogy a tőzsdéző nyugdíjpénztárakra bízzák jövedelmük meghatározott hányadát, hanem arra, hogy gyarapítsák a pénztőkénél sokkal fontosabb szellemi vagyont. Ezzel nemcsak szülői örömet, sikerélményt, büszkeséget, és anyagi biztonságban eltöltött öregségüket, hanem a társadalom sikeres jövőjét is megteremtik.

Az állam gazdasági szerepe

Kopátsy Sándor EE 2009. márc. 2.

AZ ÁLLAM GAZDASÁGI SZEREPE

A jelenlegi pénzügyi válságból fakadó gazdasági vállságot a hetven évvel ezelőttihez hasonlítják. Van hasonlóság, de nem a méretében, hanem abban, hogy mindkettőt a kívánatosnál kisebb állami szerep okozta. Ez a vállság éppen azért nem lesz olyan katasztrofális, mint a 1929-es volt, mert akkor az állam szerepvállalása szinte nulla volt, most törvények gondoskodnak a felmondásról, a munkanélküli segélyekről, a nyugdíjakról, tehát a lakossági jövedelem csökkenése tizede sem lehet annak, ami akkor bekövetkezett. Ebből fakadóan a termelés is szinte csak az olyan termékekben csökken jelentősen, amiben elhalasztható a vásárlás.
Még nem akadt közgazdász, aki kimutatta volna.
Mit jelentene a jelenlegi vállság, ha csak úgy volna általános a felmondási pénz, a munkanélküli segély, a nyugdíj, ahogyan 29-ben, és csak annyian dolgoznának a költségvetési szektorban?
Erre a kérdésre még annak is válaszolnia kell, aki a jelen helyzetért a túlzott állami szerepvállalást, a nagy államot és a nagy adót okolja.
A 29-es vállsággal azért is érdemes az összevetés, mert azt az állam nem kisebb, hanem sokkal nagyobb szerepvállalása követte. Akkor a tőkés polgári demokráciák nem tanultak a vállságból, kivéve az Egyesült Államokat, amelyik példátlan infrastruktúraépítésbe kezdett. Az egyetlen helyes reagálás a New Deal volt.
A sikeres választ azonban a fél-perifériákon, a másik véglet a túlzott állami szerepvállalás a bolsevik és a fasiszta rendszer adta. A nyugati liberális gazdaságpolitikát még a bolsevik rendszerrel szemben is megtagadta a nyugat-európai értelmiség.
E két diktatúra, ahol egyáltalán adva volt erre a kulturális adottság, sikeresen szerepelt a nyugat-európai polgári demokráciákkal szemben. Csak két olyan fasiszta állam volt, amelyik lakosságának magatartása puritán, illetve konfuciánus volt, Németország és Japán. Ez a két ország felszámolta a munkanélküliséget és példátlanul gyors gazdasági növekedést ért el. A rendszer elfogadottsága mindkét ország történelmében példátlanul magas volt. Éppen a példátlan gazdasági siker vette el a józan eszüket, és lehitték, hogy a polgári demokráciákat háborúban legyőzve, a világ urai lehetnek. Az sem vonható kétségbe, hogy ezek az állami diktatúrák a háborúban is, lakosságuk számához és erőforrásaikhoz viszonyítva, kiválóan szerepeltek.
A latin és a közép-európai népek fasiszta rendszere is jobb gazdasági eredményt ért el, mint a hozzájuk hasonlók liberális gazdaságpolitikája. Ez a jobb nem jelentette, és nem is jelenthette a felzárkózást. Az olasz, spanyol, és portugál fasizmusokról is meg kell állapítani, hogy a közvélemény nagyobb támogatását évezték, mint a fejődésre múltuk és lakosságuk erkölcse alapján sokkal többre képes nyugat-európai tőkésállamok. Hangsúlyozom, hogy a népszerűséget nem szabad a hatékonyság elé helyezni, de figyelmen kívül hagyni ostobaság, mivel a lakosság optimizmusa a gazdasági hatékonyságban is jelentkezik.
Ez áll a bolsevik Szovjetunióra is. Azt azonban ott hozzá kell tenni, hogy a háborúban jól vizsgázott. A bolsevik rendszer bukása azonban bebizonyította, hogy a bolsevik rendszerhez viszonyítva a polgári demokratikus út még sikertelenebb. Oroszország egyelőre a sokkal magasabb olajárakból él. A többi, volt tagköztársaság még ott sem tart, ahol a bolsevik rendszerben tartott. A kudarc elsősorban erkölcsi. Nő a bűnözés, polarizálódnak a jövedelmek, a pravoszláv országokban csökken a lakosság, a mohamedánokban pedig elviselhetetlenül gyorsan nő.
Az állam szerepének megítélése során sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy csak a puritán és a konfuciánus viselkedésű népek érhettek el sikert. Ahol nem ilyen a lakosság viselkedése, ott semmiféle rendszer nem vezethet utoléréshez.
Meg kell jegyezni, hogy az Európai Unióban részvevő mediterrán országok, a tagságból származó előnyöket évezve, tehát nem teljesen önerőből, viszonylag sikeresebbek, de nem annyira, mint a finnek, az írek és a szlovének, tehát a puritánok.
Az emberiség sorsa szempontjából a legnagyobb esemény, hogy az ezernégyszázmillió lakosú Kínában húsz éve kétszámjegyű a gazdasági növekedés. Ez az emberiség történetében is példátlan eredmény. Húsz év alatt kétszer annyi lakos nagyobb eredményt ért el, mint az ipari forradalom alatt a legjobb száz év során!
Aki kicsit is ismeri a kínai viszonyokat, belátja, hogy ezt az eredményt csak nagyon kemény politikai diktatúra viszonyai között érhették el. Az okok között számos tényező szerepel.
- A kínai kultúra, amiben ezt a kontinensnyi országot évezredek óta csak a politikai hatalom teljes koncentrációja tarthatta össze. Egy tartományaira szétesett Kína politikai anarchiát jelentett volna.
- A népesség gyors növekedése lehetetlenné tette volna az egy laksora jutó jövedelem és vagyon növekedését, a katasztrofális lenne a munkanélküliség. Ez önmagában aláásta volna a politikai stabilitást.
Talán egyszer a nyugati liberálisok is felismerik, hogy a demokrácia idő előtti erőltetése százszor annyi kárt, mint eredményt hoz. Ha a kínai párt tankokkal nem veri le a demokráciáért tüntetőket, Kínában minden siker feltétele megszűnt volna. Ennél is fontosabb volt a népességnövekedés erőszakos megfékezése.
Még egyszerűbb az állam növekvő gazdasági szerepének bizonyításához a tényeket felhozni.
- Minden államban az elmúlt száz év során többszörösére növekedett az állami újraelosztás.
- A nemzeti jövedelem egyre nagyobb hányadát fordítja minden állam a közigazgatásra, az oktatásra, az egészségügyre.
- Sokszorosára nőtt a túlzottan differenciálódott jövedelmeket nivelláló progresszív adóztatás, és a szociális visszaosztás.
Ezeket csak kis mértékben csökkenti a tény, hogy az osztálytársadalmakban jellemző fegyverkezési kiadások tört részére zsugorodtak.
Az állam óriási kiadások jelentős hányadát elpocsékolja. De ez nem érv, hiszen a piac tévedései sokkal többe kerülnek, mint az államé. Azt azonban a közgazdaságtannak tanítani kellene, hogy a veszteség rátája a fejlettséggel nő. Ez nemcsak az állami, de a piaci szektorban is így van. Minél fejlettebb a technika és gazdagabb a társadalom, a piac, annál nagyobb kockázattal működik.
A legjelentősebb technikai eredmények annak köszönhetők, hogy a vállalkozók mernek kockáztatni.
Külön megjegyzésem azoknak, akik a politikai hatalom szereplőinek a túlzott megfizetését emlegetik. Ennek az ellenkezője sokkal inkább igaz. A történelem nem ismer olyan osztálytársadalmat, amiben a hatalom birtokosai viszonylag ilyen szerény jövedelmet élveztek volna. Ezzel szemben a liberális vezetés alatt működő társadalmakban felháborító a menedzserek jövedelme.
- Egy amerikai zsidó szélhámos 60 milliárd dollárt játszhatott el.
- Angliában, a pénzügyi szektorban a menedzserek jutaléka, prémiuma öt év alatt 6 milliárd fontról 20 milliárdra nőtt.
- Magyarországon a lakossági bank elnök-vezérigazgatója több tízmilliárd forinttal gazdagodott, pedig a bankjáról kiderült hogy ötödét éri annak, aminek kimutatta a mérlegében.
Az államnak a gazdaságot szabályozó szerepe és az állami elvonás nem csökkenni, hanem nőni fog. A következő néhány évben gyorsabban, mint előtte.
Nekem ez nem rossz, hanem jó hír.

Mi tartozik a közgazdaságtanba?

MI TARTOZIK A KÖZGAZDASÁGTANBA?. 1
A GAZDASÁGFÖLDRAJZI KÖRNYEZET.. 1
VISELKEDÉSI KULTÚRA.. 2
DEMOGRÁFIA.. 2
A KEVESEBB GYERMEKVÁLLALÁS.. 2
SZÜLETÉSI STRUKTÚRA.. 2
ÖREGKORI ELLÁTÁS.. 2

Kopátsy Sándor EE 2009-02-02

MI TARTOZIK A KÖZGAZDASÁGTANBA?
Ami nagyon fontos, abból szinte semmi.

A válasz egyszerű. Minden, ami a társadalom fejlődését jelentősen befolyásolja.
Először tehát azt kellene megvizsgálni, hogy a társadalom fejlődését milyen tényezők alakították. Ezt a faladatot a történészeknek kellene elvégezni. Ők sem ezt teszik, hanem azt akarják elhitetni, hogy a történelmet a politikai hatalom alakítja. Az sem zavarja a történészeket, hogy még nem találtak példát arra, hogy egy kultúrát, társadalmat a politikai hatalom emelt volna a versenytársi fölé.
A GAZDASÁGFÖLDRAJZI KÖRNYEZET
Mire tanít a történelem?
Az emberi faj történelmének első kilenc tizedét annak köszönhetően élte túl, hogy alkalmazkodott a természeti környezetéhez. Ez a függése ugyan egyre csökkent, de máig elsőrendű maradt. Ma már nem elégséges, de alapvető feltétel. Ezt bizonyítja, hogy az emberiség élcsapata, tudományos és gazdasági súlypontja a számára legkedvezőbb természeti környezetben alakult ki, és ma is onnan árad szét.
Az ember számára legjobb természeti, földrajzi adottság ugyan változott, de meghatározó maradt. A változás két oldalról történt.
- Egyrészt változott az ember hatalma a természet felett, és minden technikai szintnek már természeti adottság felet meg leginkább.
- Másrészt fajunk rövid hetven ezer éve alatt jelentősen változtak a természeti viszonyok is. Az emberi faj történetét nehéz megérteni anélkül, hogy az utolsó jégkorszak megjelenését és eltűnésének hatását ne vegyük figyelembe.
A fajunk történetében beálló legnagyobb változásokra a fenti két tényező kölcsönhatása ad magyarázatot. Ha a klíma lehűlése és felmelegedése nem állítja fajunkat életmódjának, élőhelyének jelentős módosítására, ma is szinte ott, és úgy élnénk, ahogyan megjelentünk.
Őseink ott maradtak a legközelebb a kiindulási állapotukhoz, ahol megjelentek, mert ott nem érte őket jelentős kihívás. Azt a területet nem érintette a jégkorszak megjelenése és megszűnése.
Fajuk első kirajzását, a tengerparti gyűjtögetésre való áttérését az indította útjára, és eredményezte a monszun és a Golf-áram térségében, a dagály és apály járta tengerpartok jelentették az ideális természeti környezetet. Fajuk nagyon rövid idő alatt megjelent e két nagy tengeráramlat dagály és apály járta térségében Nyugat-Európától egészen Ausztráliáig. Nem vitatható, hogy egészen a jégkorszak végéig ilyen tengerpartokon élt az emberiség nagy többsége.
Miért volt az ilyen tengerpart az ideális természeti környezet?
Messze itt az eltartó képesség a legnagyobb. A néhány méteres dagály százszor annyi élelmet hord ki, mint a legjobb lösz talajhon amennyi megterem. A kihordott, és visszamaradt puhatestűek naponta hordják ki a tenger gyümölcseit, azokat a puhatestűeket, amelyek összeszedése rendkívül egyszerű feladat, amit minden nem és korosztály elvégezhet. Ezért közgazdásznyelven: nagyon magas a munkára fogottság. Ráadásul ideális, fehérjében gazdag táplálék.
Az ilyen tengerparton az eltartható lakosság sűrűsége tízszer, százszor nagyobb, mint a szárazföldön.
Sajnos, még mindig nem találtam olyan térképet, amelyik megmutatná, hogyan alakultak a tengerpartok a jégkorszak csúcsán. Ebből világossá válna, hogy hol voltak húszezer éve a legkedvezőbb földrajzi adottságok, hol voltak a paradicsomok, amelyekből Ádámot az Úr kiköltöztette.
Ezt a fejezetet a felmelegedéstől riadozó tudósok és szélhámosok íratják velem.
Őseink talán máig sem mozdultak volna ki a tengerpart gyűjtögetésből, ha a jégkorszak megszűnése nem jár a természeti környezetük alaposan megváltozásával.
Az átlaghőmérséklet több fokkal való megemelkedése olyan felmelegedéssel járt, aminek hatására az északi féltekén alaposon nemcsak csökkent, de át is alakult a gyűjtögető életmódra alkalmas terület. Ugyanakkor sokkal kisebb népességet érintett, de a fejlődésünk szempontjából sokkal jelentősebb, hogy a korábbi szárazföldi életterek jelentős többsége elsivatagosodott.
A tengerszínt mintegy hetven méterrel való emelkedése azt jelentette, hogy e kor legjobban benépesedett centrumait elfoglalta a tenger. A mitológiák által megőrzött katasztrófa, a vízözön ismereteim szerint, három térséget érintett, amelyik mindegyike a jégkorszakban kiemelkedő szerepet játszott.
I. A Tigris és az Eufrátesz völgye és a Perzsa öböl, valamint a Nílus völgye, vagyis az első osztálytársadalmak és magas-kultúrák térsége.
A hetven méterrel alacsonyabb tengerszínt idején a mai Perzsa öbölnek jelentős hányada szárazföld volt. Már a sumér mitológiában is szereplő Paradicsomot, a gyűjtögetés számára ideális térséget valahol az öböl akkor még nem tengerrel borított, több tízezer négyzetkilométeres területén vélem. A vízözönt pedig nem a negyven napos eső, hanem a tengerszínt lassú emelkedése idézte elő. Ez az elöntés azonban nem hirtelen jött, negyven napos eső eredményezte, hanem ezer év alatt lassan következett be.
A Nílus völgyét is úgy kellene elképzelni, amikor a Földközi Tenger még hetven méterrel alacsonyabb színű volt. Az egyiptomi önözéses növénytermelés megjelenése előtt a Nílus vízével aligha lehetett volna önözni, hiszen a hetven méterrel alacsonyabb tengerbe ömlés esetén a későbbi természetes, majd csatornákon keresztül történő árasztása megvalósíthatatlan lett volna.
II. Ma már tudományosan feltárt tény, hogy a Fekete Tenger a jégkorszak idején sokkal kisebb, édesvízi tó volt. Majd a Földközi Tenger emelkedő szintje áttörte a Dardanelláknál az akadályt, és hetven méterrel magasabbra emelte a Földközi tenger térségében lévő édesvizű tó szintjét. Ez a térségben élők számára valóban vízözön volt, mert váratlanul, és gyorsan következett be. Ennek az óriási katasztrófának a híre jutott át a Kaukázuson a sumérok közé, és ezt húzták rá arra a tényre, hogy a Perzsa öböl lassan elfoglalta a korábbi paradicsomot.
III. Nyugat-Európában a paradicsomot az Északi Tenger térsége jelentette. Még nem láttam olyan térképet, amelyik megmutatta volna, hol húzódott a La Manche csatorna két oldalán a tengerpartpart, amikor hetven méterrel alacsonyabb volt a tengerszínt. Annak, hogy a kőkori emlékekben a világ talán leggazdagabb térsége ez, oka volt. A magas dagály és apály még ma is óriási területekre hordja ki naponta a tenger gyümölcseit, a puhatestűeket. Ennél ideálisabb óriási életteret a gyűjtögető ember aligha ismerhetett.
Talán egyszer feltárják a tenger által elborított térségében található kagyló- és csigahéj dombokat, amelyekből jó néhány az óceán mai partjai mögött ismert.
Sajnos, Ázsiában nem ismerem azokat a térségeket, amelyeken a felmelegedés és a tengerszínt megemelkedése ilyen változással járt.
Még keveset tudunk arról, milyen fauna- és flórapusztulással járt a jégkorszak megszűnését okozó felmelegedés. Mindenek előtt a jelenleg megkezdett felmelegedés okozta katasztrófával ijesztgetőknek feladata volna feltárni, hogyan élte át a még gyűjtögető fajunk azt a nagyarányú felmelegedést.
Vitathatatlan, hogy fajunk a biológiában példátlan gyors fejlődését elsősorban annak köszönheti, hogy rövid élete során átélhetett két jelentős éghajlati változást. Azt, hogy a természet ajándékaiból élő, gyűjtögető életmódját felváltotta termelőre, és a létszáma megsokszorozódhatott, a jégkorszakot követő felmelegedésnek köszönheti.
Ha a felmelegedés idején lettek volna olyan okos tudósok, mint a jelenlegiek, azt jósolták volna, hogy az emberiség kipusztulásra van ítélve, hiszen a felmelegedés következtében legjobb élőhelyeit elfoglalja a hetven métert emelkedő tenger, és életterének fele sivataggá változik.
A fajunk történelmében páratlan felmelegedés néhány erre alkalmas természeti környezetben, arra kényszeríttette őseinket, hogy térjenek át az önözéses növénytermelésre és a pusztai állattartásra. Az önözéses növénytermelés néhány nagy folyó síkságán, és az állattenyésztés a sztyeppéken spontánul, tudatos emberi cél nélkül terjed el. Ennek bizonyságát leginkább a mai háziállatok őseinek megszelídülése világítja meg. Azt nem az ember, hanem az életfeltételeit elvesztő néhány állatfaj ismerte fel. Ezelőtt húsz évvel írtam könyvet arról, hogy az állatok domesztikálódása annak volt köszönhető, hogy egyes fajok csak az emberre szorulva maradhattak fent.
A jégkorszak kialakulása kényszeríttette ki a rénszarvas és a kutya emberhez való társulását. A jégkorszakot követő felmelegedés hatására vált, vadon életképtelenné a kecske, a birka, a teve, a szarvasmarha, még valamivel később a ló, és néhány kelet-ázsiai társuk. Ennek bizonyítéka, hogy a mai háziállatok vadon kipusztultak.
A fejlődés ott, és azért következett be, mert a régi módon nem lehetett tovább megélni. Amiért a háziállatok megszelídültek, mert nem élhettek vadon tovább, a Gyűjtögető, vadászó, halászó ember átalakult növénytermelővé. De csak ott, ahol ehhez kedvezők voltak a természeti adottságok.
Az első magas-kultúrák ott alakultak ki, ahol a lassú folyók síkságai az öntözést könnyen megoldhatóvá tették, és a termékek vízi úton szállíthatók voltak. Ilyen volt a Nílus áradásaira épülő egyiptomi, a Tigris és Eufrátesz vízével önözött sumér, A Gangesz vízére épülő indiai és a kínai folyamrendszerre épülő Kínai magas-kultúra. Ezek viszonylag egy időben, viszonylag egymástól függetlenül, és más növényi táplálékra épültek. Aligha lehet tagadni, hogy a hasonló adottság találkozása a bajba jutott emberrel azonos eredményre vezetett.
Az írás, a számolás, a vallási és végül a társadalmi szerveződés hasonlón jön létre, csak annyira különbözik, amennyire különbözőek voltak a természetes adottságok, a fauna, a flóra, és különböző volt a lakosság előző viselkedése is. A nagy folyamok síkságain kialakult magas-kultúrák társadalmi szerveződése nagyon hasonló volt.
E magas-kultúrák fő jellemvonása volt a nagy stabilitás és az erős centralizáció, ami a folyamrendszer centralizáltságából fakadt. Itt nem az ember szervezte a centralizációt, hanem a természeti adottság.
A másik közös jellemvonásuk a vallási, illetve a világi klérusra, mai szóval az értelmiségre épült szerveződés. Ezeknek az öntözéses társadalmaknak nem örökletes, hanem szelektált volt az adminisztrációja. A pap, illetve a mandarin nem szültése, hanem iskolázottsága lapján került pozícióba.
(Érdekes módon mára a fejlett társadalmak hatalmi pozíciói erre a szelekciós rendszerre tértek rá, mégsem hangsúlyozza ennek történelmi gyökerét, és a globalizációból fakadó okát a modern társadalomtudomány.)
Még jobb igazolása az amerikai őslakosság társadalmi fejlődése az európai megszállás előtt. Mindmáig nehezen értik meg, hogy miből fakadhat a maja és az inka kultúra számos nagyon hasonló jelensége az első magas-kultúrákéhoz.
A hasonlóságot inkább a természetes csapadékra épülő kelet-ázsiai kultúrákkal kellene vizsgálni. Egyrészt azok is jóval később jöttek létre, másrészt azok is nagyon nehéz szállítási viszonyok között, nagyon tagolt terepen jöttek létre. De még ez is sántít, mert a kelet-ázsiai öntözéses kultúrák készen kapák a gabonát és az igás állatot. Az indiánok kultúrájának nem volt előőrse, és nem volt igavonó állata.
Előzménye, és igásállata azért nem volt, mert a jégkorszak megszűnése ott nem kényszeríttette ki a gyűjtögetés feladását, és a bölények háziasítását. Ezen jól lemérhetjük, hogy a jégkorszak megszűnésével járó óriási változásnak milyen döntő hatása volt fajunk fejlődésének időigényére.
Az összefüggő három kontinens, Ázsia, Európa és Afrika azért előzte meg, ötezer ével ezelőtt túllépett azon, ahova a két Amerika háromezer évvel később jutott el, mert ott nem történt olyan óriási természeti változás, mint az előbbiek életében.
A késésben az is fontos tényező volt, hogy Amerikában nemcsak a szárazföldi igásállat, de a hajózás is elmaradott volt.
A nyugati és a távol-keleti hajódás sikerének is gazdaságföldrajzi oka volt. Kiváló volt a nagy folyamokon és az önöző csatornákon kialakítani a vízi szállítás kezdeti módját. Arra építve egyre nagyobb tengeri utakon tovább fejleszteni azt. Gondoljuk végig a nyugati kultúra vízi szállításának a fejlődési lépéseit. A nagyon lassú folyású Níluson kialakulhattak azok a nagyméretű gabonaszállító hajók, melyekkel el lehetett kezdeni a Földközi Tengeren part menti hajózást. Ennek tapasztalatai alapján, a mindig jó látási viszonyok mellett hajózható lett a szigetekkel tarkított keleti medencéje is. A Római Birodalom óriási gabonaigénye kifejlesztette azokat a hajókat, melyek a nyugati medence nagyobb távolságainak leküzdésére is alkalmasak voltak. Ezt követte az Atlanti Óceán hajózása, amit megkönnyített a Golf-áram hazahozó nyugatról jövő széljárása. Kitalálni sem lehetett volna jobb óceánok meghódításához vezető iskolát, mint amit a Nyugat számára a földrajzi adottsága kínált.
Vagyis itt találkozunk először a történelmi materializmus igazságával, hogy a hasonló adottságokra az ember, hasonlóan reagál. Az eredmény azonban nem egyoldalú, anyagi okon determinált, hanem kétoldalú, a determináló helyzetre adott emberi válasz.
A jégkorszakot követő nagy változás egy időben alakítja ki az állatok háziasítását, és az arra épülő nomád társadalmakat. Ezek hatásának jelentőségét máig nem ismeri el kellő súllyal a történelemtudomány. Ezek érdeme az állatok már említett háziasítása. Amíg a növénytermelés a folyók árterületén alakult ki, az állatok domesztikálódását a csökkenő csapadék, a sivatagosodás és a vízhiány szülte.
A mai sivatagok és sztyeppék a jégkorszak alatt csapadékos, párás, erdős legelők, illetve szavannák voltak. Ezek voltak az állatok számára a paradicsomok, amiket a mai állatokban gazdag kenyai szavannához, vagy a nagy észak-amerikai, a bölények millióit eltartó síksághoz hasonlíthatunk. Mintegy negyvenmillió négyzetkilométernyi térségen a növény- és állatvilág pár évezred alatt a tizedére csökkent, illetve gyakorlatilag megszűnt. Eurázsia északi harmada sztyepévé változott, és kialakultak az óriási sivatagok a Himalájától északra, az Arab félszigeten és Észak-Afrikában.
Ebben az óriási térségben a jégkorszak alatti állatállomány tizedére csökkent, nagyrészük kipusztult vagy az emberre szorult, más részük délre vándorolt. Elég volna megnézni a húszezer éves barlangrajzokat, hogy a kor faunáját elképzeljük. A mamut ugyanúgy jelen van, mint az orrszarvú.
A kihalásra ítélt állatfajok közül az ember megmenti azokat, amelyiknek hasznát látja. Az éhes és szomjas állat önként megszelídül, de a táplálékra nem szorulót lehetetlen megszelídíteni.
A történészek ritkán állítják szembe a közel azonos időben kialakult öntözéses növénytermelő, és a nomád állattartó kultúrákat. Pedig sok szempontból két szélső pólus jelentenek.
- Az egyik növényevő, a másik húsevő. Az előbbi húsra, az utóbbi növényi táplálékra, gabonára vágyik. A gabonával táplálkozó lakosság állandó fehérjehiányban szenved, azt azonban nem képes megoldani. A másik szinte csak húsból él, és ezért érrendszeri betegségekben szenved de nem képes gabonáról gondoskodni.
- Az önözéses termelés politikai centralizációja a gazdaságának centralizáltsága, a központi vízgazdálkodásra és gabonatárolásra épült, ezért szilád volt. A nomád pásztortársadalmakban még a lakhely sem volt állandó, a pásztorkodás pedig önálló nyájakra épült, ezért csak időlegesen, egy-egy zseniális vezért drákói hatalma alatt volt centralizált, de szinte csak néhány generációra, hogy aztán újra elemeire essen szét.
- Az öntözéses gazdálkodás nagyon sűrű lakosságot, egyoldalú, fehérjehiányos táplálkozást jelentett, megoldhatatlan volt az egészséges ívó vízzel való ellátás. Ezért gyorsan terjedtek a fertőző betegségek, magas volt a halálozás. Időnkint külső lakosság befogadására kényszerült. A nomád pásztorok nagyon szétszórva, egészségesen éltek, sok állati fehérjét fogyasztottak. Ezeket a nagyon gyors népszaporulat jellemezte.
- Az önözéses növénytermelésnél nagyon lassú volt a lakosság sűrűsége függvényében a határköltség változása. Az optimális határköltség nagyon magas lakosságsűrűségnél volt, eddig lassan emelkedett, ezt meghaladva pedig lassan csökkent. Ráadásul a magas halálozás miatt lassú volt a népesség szaporodása. Ezen okokból, lassan és alig vált érezhetővé a túlnépesedés. A nomád pásztor társadalomnál nagyon alacsony volt az optimális eltartó képesség, az önözésesnek alig százada, viszont nagyon gyorsan csökkent. Az egészségesen élő, ritka lakosság körében szinte csak a hadba vonulások idején terjedtek a járványok. Ezért nagyon gyors volt a természetes népszaporulat. Állandó a túlnépesedés erős nyomása. A pásztortársadalmak kénytelenek voltak egymást pusztítani, vagy kirajzani a földművelő társadalmakra, rátelepülni.
- Az önözéses társadalmak lakossága alkalmatlan volt a hadviselésre. Erre a feladatra állandó katonai szervezetre, társadalmi osztályra volt szüksége. A bivalyokkal, marhával dolgozó lakosság nem is találkozott a lóval, a kor leghatékonyabb katonai eszközével. Ezzel szemben a nomád pásztorkodó társadalmakban miden férfi született lovas katona volt. Az önözéses gazdálkodó társadalmak gazdagok, műveltek voltak, csak azokban volt jelentős a társadalmi munkamegosztás, a nomád pásztorok viszont katonai fölényt élveztek.
Viszonylag hamar megjelentek a trópusi éghajlaton, a természetes csapadékra épülő öntözéses növénytermelés. Ezek nem váltak az elősző két kultúrához hasonló történelmi szereplőkké. A nagy folyamokra épülő síkságokat öntözők nagy és stabil társadalmakat alkottak. Ezzel szemben a trópusi hegyek lejtőit a természetes csapadék felfogásával öntözők izoláltak, stabil birodalom kialakítására alkalmatlanok voltak. A nomád pásztorbirodalmak támadásainak sem voltak kitéve, tehát védekezniük sem kellett. Ez a termelési mód volt jellemző Délkelet Ázsiában, a mai Mexikó déli területén és az Andokban.
E két első termelési mód nagyon eltérő, szinte ellentétes tulajdonságokkal rendelkezett. Egyikből sem lehetett továbblépni, stagnálásra vannak ítélve. Még egyik történész sem tette fel a kérdést:
Miért nem volt képes egyik öntözése és pásztorkultúra sem önerőből továbblépni?
Azért, mert nem volt a szomszédságukban olyan földrajzi adottságú térség, amelyik átvehette volna a vívmányaikat, és középutat jelentett volna a kettejük között.
A középutat a tapasztalataikra épülő, a természetes csapadékra támaszkodó növénytermelő és állattartó mezőgazdaság jelentette. Erre az ideális adottság a Golf-áram által mérsékelt éghajlatú, csapadékos és enyhe telű Nyugat-Európa kínálta az egyelten lehetőséget. Ez a térség azonban az első háromezer évben távoli, izolált volt az egyiptomi és a mezopotámiai kultúrától. A távolság áthidalása közel másfélezer évet vett igénybe. A Földközi Tenger keleti medencéjébe a görög városállamok, a nyugatiba a Római Birodalom adaptálta át. A Római Birodalom bukása után jelent meg Nyugat-Európa déli felében, és jó ötszáz évvel később az egész Nyugat-Európában. Sikerét az átvett kulturális és technikai tapasztalatoknak és a természetes csapadékra épülő földművelés agrárforradalmának köszönhette.
Az első ezredforduló küszöbén érnek meg a feltételek arra, hogy Európa nyugati felén olyan földművelés alakuljon ki, amelyeik középutat jelent az önözéses növénytermelés és a nomád pásztorkodás között.
- Ez a termelési mód közepes eltartó képességet biztosít. Szemben az önzéses növénytermelés négyzetkilométeren eltartható száz, és a nomád pásztorkodás esetében egy lakossal, mintegy húsz lakost tart el.
- Biztosítja a lakosság komplett táplálkozását. Ad kenyeret, húst, gyümölcsöt és zöldséget. Szinte minden kis település, községhatár autarkiát jelent.
- A hatékonysága lehetővé teszi a kultúra stabilizációját és dinamizmusát biztosító minimális, mintegy tíz százalékos urbanizációt.
- A hajózás fejlettsége már biztosítja, hogy az óceán közelségét hasznosítani tudják.
A Nyugat-Európában kialakult kultúrának nem kell ezer év, hogy meghódítsa a világ óceánjait, saját térségének sajátítsa ki a két Amerikát és Ausztráliát, megszülje az ipari forradalmat. Ettől kezdve, miden más kultúra a nyugat-európai hatások alapján változik.
(Ezt a folyamatot írom le a Nyugat felé című könyvemben.)
Itt a mondanivalóm lényege szempontjából azt kívánom bizonyítani, hogy a siker egyedülálló földrajzi adottságokon múlt. Ha nincs az egyiptomi és mezopotámiai kultúra közelében egy nagyon tagolt partú, szigetekkel tarkított beltenger, nincs hol átvenni az ismereteket és tapasztalatokat. Ha a Földközi tenger medencéjében kialakult görög-római kultúra bukása után nincs közelben a Golf-áram által megáldott Nyugat-Európa, ahol ideálisak a földrajzi adottságok arra, hogy szinte a települések szintjén kombinálni lehessen a növénytermelést és az állattartást, nem kerülhetett volna sor az óceánok meghódítására, a szén és a vasérc adottságra épülő ipari forradalomra, végül a tőkés osztálytársadalom kialakulására, ami először fonta egységbe a világgazdaságot.
A második ezred végén beköszöntő tudományos és technikai forradalom aztán megvalósítja a globális világot. Ennek köszönhetően a kelet-ázsiai magas-kultúra is felemelkedik a civilizáció élvonalába.
A földrajzi adottságok döntő szerepe azonban továbbra is fennmarad. Az emberiség kétötöde, amelyik a világ élvonalába tartozik, a mérsékelt égöv, kedvező szállítási adottságú területén él. Külön kifejtést igényel annak bizonyítása, hogy a kedvező adottság önmagában nem elég, mert a nyugati puritán és a kelet-ázsiai konfuciánus viselkedés is nélkülözhetetlen. Ez eddig csak ott alakult ki, ahol télen több-kevesebb időre leáll a természet, a távolsági anyagmozgatásra pedig a hajók használhatók.
A kedvezőtlen földrajzi adottságok és kedvezőtlen viselkedési kultúra mellett azonban egyelőre reménytelen a felzárkózás.
Talán ennyi is elég annak indoklásra, hogy a közgazdaságtannak is számolnia kellene a földrajzi és kulturális adottságokkal.

VISELKEDÉSI KULTÚRA
A történelmi materializmus abban hibázott, hogy csak az embert, az embereket ért külső hatást vette figyelembe, de azt nem, hogy az arra való reagálás emberi, sőt lényegesen függ attól, milyen embert érint.
Ez legvilágosabban a piacon jelentkezik, ugyan arra az árra szint minden ember másként reagál. Sőt minél nagyobb a jövedelme és képzettsége annál nagyobb szóródás lesz az azonos határa adott válasz. A nagyon szegény és képzetlen ember, döntően az árat nézi. A gazdag és képzett számára az ár már szinte másodlagos, hiszen a jövedelméhez viszonyítva jelentéktelen. A fogolytáborban a két ember ételválasztéka kizárólag a tápérték alapján történik. A túlsúlyos és gazdag éppen ellenkezőleg olyant választ, ami nem hizlal. A gazdag pedig az árától függetlenül, amihez kedve van. Nyilvánvaló, hogy minél gazdagabb és képzettebb a társadalom, az egyének árérzékenysége egye kisebb, az igénye annál változatosabb.
De még a gyermekvállalásban sem az anyagi érdekeltség dönt. A szegény és iskolázatlan rétegben a gyermekvállalás fő motivációja az anyagi érdek. A képzett és magas jövedelmű családoknál az anyagi támogatás másodlagossá válik. Ezért a társadalom, legalábbis a jelenlegi módszerekkel, nem is tudja a gazdag és képzett réteget erre ösztönözni.
Az illusztráció számumra most abból a szempontból fontosabb, amit bizonyítani karok. Ugyanazon társadalmi gazdasági alapra merőben más társadalom épül. A tudományos és technikai forradalom olyan anyagi feltételeket teremtett, amire hatékonyan csak a nyugati puritán, és a távol-keleti konfuciánus módon döntő, viselkedő ember reagál.
A jelenlegi viszonyok között csak az a társadalom kerülhet az élvonalba, amelyikben a lakosság a jobban élés érdekében több tanulást, több munkát vállal, fegyelmezett, beosztó, tisztaságszerető, stb. Ahol az emberek többsége nem több munkát, áldozatot vállalva akar jobban élni, hanem inkább kényelemsebben, csak ne kelljen érte áldozatot hozni, ott semmiféle közgazdasági módszer nem hozhat eredményt.
Másként fogalmazva. A történelmi materializmusnak abban igaza van, hogy a társadalom anyagi feltételei döntik el, mi lesz a társadalomban, de hogy mennyire eredményes lesz, az a kihívásra adott választól függ.
Azonos jövedelem felosztása és beosztása minden kultúrában egészen más lesz. Vannak kultúrák, amelyek nem vagy alig ismerik a beosztást, a jövőre való felkészülést. Márpedig a jelen világban csak azt lehet motiválni, aki motiváltan él. Aki ezt nem veszi figyelembe, kudarcra van ítélve.
Kicsit hosszú a példa, de megéri.
Barátom volt a Bábolnai Kombinát vezérigazgatója, aki az élenjáró technikát és technológiát vezette be. Gyorsan beleütközött, hogy ez a pálinkafogyasztással nem egyeztethető össze. Ellenőrzéssel nem sokra ment, mert a magyar ember virtust csinál abból, amit megtiltanak. Ezen a volt állami birtokon viszonylag jók voltak a cselédlakások, nem cserélték fel jobbra. Azt találtam ki, hogy a gazdaság parcellázza fel, és közművesítse a leendő lakónegyedet, és vegye rá a dolgozókat az igényes kertes házak építésére. Szinte minden dolgozó jelentkezett, és a mérnökök igényes, szép házakat terveztek, mindenkinek egy kicsit mást. Ettől kezdve, munka után, hétvégén, szabadságon mindenki a házát építette. Ebben segítettek a rokonok, barátok, kollégák és néhány felfogadott szakmunkás. Ez valamikor a hatvanas évek elején volt.
Két év múlva egész városrész épült. A pálinkafogyasztás pedig szinte megszűnt. Boldogan láthattuk, hogy nem a házgyári, hanem a sajátrezsis lakásépítés formálja az emberek viselkedését. A kombinát eredményeit az idelátogatott Hruscsovnak is megmutatták. Az új kertes házas utcát úgy mutatta be a barátom, mint a pálinkáról való leszoktatás eredményes módszerét. Erre mondta az Egyesült Államokat utolérni karó bolsevik első titkár. „Maguk előbb fogják felépíteni a szocializmust, mint mi. A szovjet emberek nem akarnak szebb házat, ha ennek érdekében le kell mondani a vodkáról.”
Mikor fogják megérteni a közgazdászok, hogy az emberen múlik minden?
Pedig az élet ezt igazolja.
Felsorolok néhány példát. Még középiskolás diák voltam a szovjet-finn háború idején. Az egyik tanárunk oda ment önkéntesnek. Egy év múlva, mikor hazaért, mesélte nekünk. „Egy másik világban járt. A tanyákon élő gazdák naponta kihordják egy padra a tejet, azt a tejüzem tankkocsija összegyűjti. A padon van egy doboz, amin zár sincs, a begyűjtő abba teszi a tej árát. A gazda, mikor ráér, elmegy a pénzért. Még nem fordult elő, hogy valaki ellopta volna.” Azóta tudom, hogy miért gazdagok és iskolázottak a finnek. Mert finnek.
Miért lettek gazdagok a svájciak, az osztrák és olasz tiroliak, a bajorok és a szlovének? Azért, mert az erők világában is olyan rendben tartják a tűzifát, hogy érdemes fényképezni, olyan az illemhely, hogy bárki igényének megfelel, még akkor is, ha az a távoli forrás odavezetett vízével működik, mert tiszta pohárban adják a vándornak a vizet. Ezek között járva csak onnan lehet tudni, hogy hol vagyok, hogy milyen nyelven beszélnek. Az alpi népek viselkedése eleve garancia a sikerre, függetlenül attól, hogy melyik államhoz tartoznak.
Az európai országokban járva elég megnézni egy állomási toalettet, egy parkolót, egy temetőt, hogy megmondjam, mekkora az egy laksora jutó nemzeti jövedelem, és milyen jövő vár rájuk.
A közgazdaságtan azonban csak arra kíváncsi, hogyan teljesítik a Maastrichti Követelményt. Pedig erről semmire nem lehet következtetni.
Az a jó történelmi materialista, aki az embert nézi, csak utána a számokat.
Nem ismerek történelmi példát arra, hogy akárcsak egyetlen ország a társadalmi fejlettség élvonalába kerülhetett volna annak köszönhetően, hogy megfogadta a közgazdaságtan tanácsait. Természetesen olyan sem, amelyik azért ért volna el jó eredményt, mert jó ideológiát választott. De mára már nincs egyetlen ország, amelyik eredménye nem a viselkedési kultúrájának megfelelő. A nyugati kultúrán belül minden olyan ország gazdag lett, amelyik a lakosságának a viselkedési kultúráját a nyugati puritanizmus jellemzi. A kelet-ázsiai konfuciánus kultúrák ugyan később indultak, és kedvezőtlenek voltak a világpolitikai adottságaik, de mára már az élvonalban vannak, vagy ahhoz példátlanul gyorsan közelednek.
A viselkedési kultúra jelentősége néhány országon belül is élesen megmutatkozik.
A nyugti kultúrkörön belül klasszikus példa erre Olaszország. E nyelvével homogén országon belül a dél-tiroliak úgy élnek, mintha svájciak volnának, az észak-olaszok úgy, mint a Rhone-völgyi franciák, a dél-olaszok pedig tőlük minden tekintetben messze lemaradva. Ezen az sem változtatott, hogy a dél-olaszok hatvan éve példátlan összegű támogatásban részesülnek az észak-olaszoktól, harminc éve pedig az EU kaszájából. Ráadásul az Alpoktól északra élő népek évente sok tízmilliárd eurót költenek el ott, mint turisták.
Kisebb mértékben, de ilyen ok miatt állnak előbbre a katalánok, mint a dél-spanyolok.
A hisztérikusan centralizált Szovjetunióban, politikai tekintetben, a balti országokat gyarmatként kezelték. Ennek ellenére, a hivatalos statisztika szerint is, néhány tíz százalékkal magasabbak voltak a bérek az Észt Köztársaságban. Az orosz fiatalok között sikernek számított, ha észtekkel házasodtak. (Ezért van ma olyan nagy orosz kisebbség a független Észtországban.)
A legélesebben jelentkezett a viselkedési kultúrából fakadó különbség a vasúthálózat kiépülése után a nácizmus megjelenéséig Európa keleti felén. A vállalkozásra és tanulásra kényszerült zsidó kisebbség toronymagasan jobban érvényesült, mint az államalkotó etnikum, különösen az úri középosztály.
A mai Izraelben óriási iskolázottsági és jövedelmi fölényük van a nyugati kultúrából származóknak, az arab és az egyiptomi kultúrából odatelepültekkel szemben.
Jó húsz éve láttam felmérést arról, hogy melyik, a 20. században bevándorló etnikum milyen sikerrel szerepelt. Kiderült, hogy a legjobb eredményt a bevándorló zsidók, aztán a távol-keletiek, a kínaiak, a koreaiak következtek. A harmadik helyre a magyar 56-os menekülteket sorolták. (Nem a magyarok általában, hanem az 56-osok!) A különbségek annál nagyobbak lettek, minél magasabb képzettségen vizsgálták.
Ezek a példák jól mutatják, hogy azonos közgazdasági viszonyok között óriási teljesítménybeli különbség van attól függően, melyik osztálynak, rétegnek, illetve etnikumnak milyen a viselkedési kultúrája.
A példák Kelet-Ázsiában is egyértelműek.
A hosszú, de keskeny Vietnámban az északiakat szinte kínai viselkedés jellemzi. A déliek viselkedése pedig a délkelet-ázsiai szigetlakókhoz hasonlítható. A háborújukban az északiak a kínai és orosz hadifelszereléssel, tizednyi anyagi támogatással is győztek, a világ legfejlettebb haditechnikáját alkalmazó, több százezer amerikai katonát felvonultató déliekkel szemben.
A Délkelet-Ázsiában élő kínai etnikum ugyanolyan fölényben van az államalkotókkal szemben, mint ahogy a zsidók ez előző századforduló körül, Európa keleti felén.
A kínai kultúrában rejlő dinamizmust ma már csodálja az anyaországban is a világ. De láthatta volna korában is. A Kínai diaszpóra már a háború előtt is a világ egyik gazdag etnikuma volt, ma gazdagabb, mint a japánok otthon. Az igazi kínai csoda hírnöke azonban a két kínai városállam, Hong Kong és Szingapúr. E két városállam a világ legfejlettebb, leggazdagabb néhánya közé emelkedett.
A fentiekkel azt igyekeztem bizonyítani, hogy súlyos hibája a közgazdaságtannak, hogy a tanácsai azonosak minden kultúra, minden viselkedési mód számára. Nem hajlandó tudomásul venni, hogy ami az egyik kultúrában jó módszer, az a másikban esetleg kártékony.
(Itt csak előzetesen jegyezem meg, mert másutt kifejtem, hogy a liberális politika és közgazdasági módszer óriási károkat okoz ott, ahol a többségi etnikum mellett olyan etnikum is él, amelyik egészen más módszereket igényel.)

DEMOGRÁFIA
Annak ellenére, hogy minden faj életét szabályozó tényezők között az egyik legfontosabb a populációjának alakulása, ezzel nemcsak az erkölcsi gátlásoktól korlátozott idealista, de a merev materialista közgazdaságtudomány sem foglalkozott. Ez azért okozott nemcsak fajunk történelmének megértésében, de a közgazdaságtan alkalmazásában is súlyos zavart, mert a fajunk rövid történetében három, egymástól nagyon eltérő népesdési törvény érvényesült, és ez határozta meg, hogyan rendeztük be a társadalmunkat.
Az osztálytársadalmak megjelenése előtt, azaz fajunk eddigi éltének tizenkilenchuszadán keresztül, populációt a természetnek való kiszolgáltatottság tartotta féken. Mivel a táplálékot teljesen a természet ajándékai jelentették, azok nagyon ingadozó és korlátozott mennyisége szabott határt az eltartható népességnek. E korban az ember még nem tudta növelni az általa lakott terület eltartó képességet. Ha egy területen a népsűrűség túllépte a gyengébb évek természetes hozamát, a lakosság jelentős hányada éhen halt. Ezt nem kellett a közösségnek szabályozni.
Az eltarthatóság határt az ember először azzal lépte át, hogy az eltarthatónál nagyobb népesség új életteret keresett magának. Fajunk rendkívül rövid idő, néhány tízezer év alatt, szinte minden természeti környezetben megjelent és berendezkedett. A berendezkedése a természeti környezetnek megfelelően nagyon eltérő volt. Amíg az emberszabású majmokat és az előembereket a homo sapiens eddigi életénél sokkal hosszabb idő alatt is, a nagyon korlátolt, homogén természeti környezethez való ragaszkodás jellemezte, az ember nagyon rövid idő alatt szinte minden természeti környezetbe berendezkedett. Ez volta az első jele annak, hogy az agya képes a legkülönbözőbb természeti környezethez való alkalmazkodást végrehajtani.
Fajunk őstörténetének kutatói is megelégedtek azzal, hogy feltárták a még fennmaradó ősi kultúrák életmódját, megcsodálták azok következetességét, racionalitását, de fel sem mérték ennek a képességnek a történelemformáló jelentőségét. Az ember rendkívül fejlett agának köszönhetően az egyetlen emberszabású emlős, amelyik néhány tízezer év alatt, szinte minden természeti környezethez tudott alkalmazkodni, és ezekben sok tucat nyelvet, kultúrát alakított ki. Ezzel óriási választékot kínált a jövő kihívásai számára.
A nagy választékkal megteremtette a további fejlődésének alapján, hogy mindig a választékok sokasága állt rendelkezésre, ha előbbre kellett lépni.
A természetnek való kiszolgáltatottságot a növénytermelés és az állattenyésztés térhódítása lépte túl. Az ember élete ettől kedve elsősorban a saját munkájának eredményétől függött. Amit a természettől kapott, egyre nagyobb mértékben a saját munkájának termékeivel egészítette ki. Nagyon gyorsan a gyűjtögetett termék másodlagossá vált.
Az állattenyésztés a vadászattal szemben mintegy tízszeresére, az önözéses földművelés a szavannai gyűjtögetéssel és vadászattal szemben százszorosára növelte a megművelt terület eltartó képességet. Az emberiség történetében az volt az első gyors és nagy létszámváltozás. Néhány évszázad alatt az emberiség létszáma többszörösére nőtt. Eddig a legfeljebb évi ezrelékes növekedés jellemezte fajunk mintegy hatvanezer évét. Ekkor megugrott az eltartható népesség. A gyors népességnövekedés csak rövid ideig tarthatott, mert a népsűrűség gyorsan elérte az eltarthatóság határát. Meg kellett állítani.
Erre jöttek létre az osztálytársadalmak.
Érdekes módon, nyomát sem találtam annak, hogy valaki kereste volna az osztálytársadalmak létrejöttének okát. Márpedig, ha minden állattenyésztő, növénytermelő és kereskedő társadalom osztályokra tagozódott, annak objektív oka volt. Az objektív ok a túlnépesedés féken tartása volt. Ezt bizonyítja, hogy minden osztálytársadalomnak csak négy olyan közös funkciója volt, amik a túlnépesedést fékezték. /Ezek részletes kifejtéséről könyvem készült.)
A társadalomtudomány eddig csak az osztálytársadalmak közti különbségeket hangsúlyozta, ami az uralkodó osztály és a tulajdonforma változásában jelentkezett. A társadalmak mindegyikét létrehozó közös okra utalás sem történt. Minden osztálytársadalomnak elsősorban az elviselhetetlenül gyors népszaporulatát kellett fékezni. Ha a társadalom nem lett volna emberpusztító, hanem olyan, amilyennek a kritikusai javasolták, a népessége elviselhetetlenül gyorsan növekedett volna. Ez az osztálytársadalmak pusztulását vonta volna maga után.
Azt senki nem vonhatta kétségbe, hogy társadalom javítását célzó reformok mindegyike a népesség növekedését gyorsította volna. Tehát az osztálytársadalmak működésének minden reformját azzal kellett volna kezdeni, hogyan lehet a népesség növekedését megállítani. Aki erre nem ad receptet, annak nincs alapja arra, hogy a meglévő viszonyokon változtasson. Márpedig ilyen javaslat, tudomásom szerint, tudományos igénnyel, nem merült fel.
A túlnépesedés veszélyét sem a klasszikus, sem a marxista, sem az újabb közgazdasági iskolák nem vetették fel. Ezzel szemben a népesség csökkenéséből fakadó pénzügyi nehézséget tekintik társadalmi veszélynek. A közgazdaságtudomány a népesség növekedéssel járó többletfeladatokról szót sem ejtet.
A nacionalisták pedig még ma is a nemzetük egyik főfeladatának a népességnövelését tekintetik, és ez ellene ható alacsony gyermekvállalást nemzeti katasztrófának minősítik.
A tudományos és technikai forradalom fajunk történetének legnagyobb változását a népszaporulat leállításával hozta előbb a nyugati civilizáció puritán népei, majd a konfuciánusok számára is. A jelenkor legnagyobb tragédiája viszont abból fakad, hogy a népesség háromötöde rákosan szaporodik.
A mennyiségi változások óriásiak.
Hét milliárdra nőtt az emberiség száma. Ez a mennyiség nemcsak a természet számára elviselhetetlen, de a háromötöd számára a felzárkózás lehetőségét zárja ki. Az emberiség számra a természeti környezet egészére először jelent általános veszélyt a túlnépesedés. Ezt súlyosbítja, hogy a növekedés szint kizárólag ott történt, ahol kártékony, nem férhet össze a fejlődéssel.
A szaporodása szempontból fajuk története három korszakra osztható.
I. A gyűjtögető, vadászó, halászó életmód szinte nem járt negatív környezeti hatással. Kevés ember élt, mindenütt nagyon gyér, a természeti környezetet nem veszélyeztető sűrűségben.
II. Az önözéses földművelés és állattenyésztés lényeges hatással volt a természeti környezetre, de a környezetromboló hatásuk a természeti környezet viszonylag nagy hányadát érintetlenül hagyta.
Az önözéses földművelés az eredeti természeti környezetéből szinte semmit nem hagyott. Ez a termelési mód, ahol megjelent, korábban elképzelhetetlen népsűrűséget szült. Az öntözéses földművelést folytató magas-kultúrák, a száraz éghajlatú tájakon, semmit nem hagytak meg az eredeti természetből, ott az eredeti növény- és állatvilág nyomtalanul eltűnt. Ott máig az odavitt haszonnövények és háziállatok jelentetik a flórát és faunát.
Kicsit, de nem lényegesen más a helyzet ott, ahol a trópusokhoz közel, a nagyon tagolt terepviszonyok ellenére, a nagyon magas csapadék tette lehetővé az esővízzel való öntözést. Ez jellemző Dél-kelet Ázsiára, és a két eredeti amerikai magas-kultúrára. Ezeknél az önözésre alkalmatlan, és az otthagyott térségekben az eredeti növény és állatvilág jelentős hányada túlélte a nagy népességsűrűségből fakadó természetrombolást. Ezek esetében a tartós természetrombolás nem annyira a művelési módból, hanem a gyűjtögetőnél százszor nagyobb népsűrűségből fakadt.
A pásztorkodás a túllegeltetéssel, és a faállomány elpusztításával okozta az eredeti természet lényeges rombolását. A pusztítás különösen nagy volt a kontinentális eurázsiai sztyepén. De minden pásztorkodás elvégezte a maga természetrombolását. A természetpusztítást nem annyira a sűrű lakosság, hanem a sűrű állatállomány, a legeltetés, valamint az, hogy a pásztorkodásra alkalmas, viszonylag száraz éghajlatú térségek nagyon sérülékenyek az emberi beavatkozásra.
Az ipari forradalom előtt még földünk területének többségén nagyon gyér volt a népsűrűség, és a lakható térségek kilenctizede még nem, vagy nem korrigálhatatlanul sérült.
Az osztálytársadalmak ötezer éve alatt a természet nagy károsítása az utolsó száz évben történt. Ekkor indult el a népességrobbanás, akkor rendezkedett be a nyugati kultúra a korábban alig lakott két Amerikában, Ausztráliában, és betelepült Szibéria. A 20. század közepére csak a trópusi erdők maradtak az eredetihez hasonló állapotban.
Nagyon kevés gazdaságtörténész, illetve természetvédő figyelt fel arra, hogy a vasúthálózat kiépülése milyen mértékben teremtette meg a technikai lehetőségét annak, hogy a vízi utakon nehezen hasznosítható térségek is betelepüljenek, illetve az ilyen területek természeti erőforrásai is kiaknázhatók legyenek.
A legnagyobb természetromolás nem a gazdaság gyors növekedéséből, ahogyan a zöldek hirdetik, hanem a túlnépesedésből fakadt.
Az egészségvédelem és a gyógyítás technikai forradalma nagyon gyorsan és nagyon olcsón leszorította a halálozást ott is, ahol a kulturális és gazdasági színvonal az eltarthatóságot nem növelte, az elmaradt világban. Még nem mondta ki senki, hogy a természeti környezet a válságát nem a gazdasági növekedés, hanem a túlnépesedés okozza, hogy ott robbant a népszaporulat, ahol ennek a kezelése a legkevésbé oldható meg.
III. A tudományos és technikai forradalom minden rövid száz év alatt, megteremtette a megoldások lehetőségét. A mai korra is jellemző, hogy a kortanúi nem veszik tudomásul mi törtét, történik körülöttük. A társadalomtudomány sem ismert fel, hogy világ kéthatodán, az elmúlt hatvan évben fajunk történetének legnagyobb, legjelentősebb társadalmi átalakulása robbant be.
A közgazdaságtudomány azt tatja, hogy még mindig kapitalista társadalomban élünk, ami legfeljebb emberségesebb lett, mint korábban volt. Nem veszi tudomásul, hogy a kor leggazdagabb, legiskolázottabb demokráciái jobban különböznek a század eleji tőkés múltjuktól, mint az, a rabszolgatársadalomtól.
A várható életkor, és az átlagos testmagasság, a jólét két legmegbízhatóbb jellemzője, az utóbbi száz éven többel nőtt, mint előtte fajunk egész élete során. A kor közgazdászai nem kezelik jelentősgének megfelelő módon, hogyan nőtt meg az élet átlagos hossza, hogyan nőtt az iskolázottság, hogyan értékelődött fel a tehetség és erkölcs, hogyan csökkent le a váratlan haláltól való félelem, mert csak azt mérik, amit pénzre lehet váltani, de azt nem, amit nem lehet pénzre váltani. Az utókor csak mosolyogni fog azon, hogy a tudományok diadala korában a társadalomtudomány nem tekintette eredmények az élet meghosszabbodását, a halálfélelem visszaszorulását.
Az osztálytársadalmakban ötezer év alatt nem javultak annyit az életfeltételek, mint az elmúlt ötven évben az emberiség kétötöde számára. Ma a nyugati és távol-keleti demokráciákban a munkások számos fontos tekintetben jobban élhetnek, mint száz éve a leggazdagabbak. Nem csak a jövedelem nagyságát, hanem számos kényelmi eszköz általánossá válást is figyelembe kellene venni. A legtöbb mai általános kényelmi feltétel száz éve még senki számára nem volt elérhető. Jobb az egészségi ellátásunk, jobbak a tanulási lehetőségünk, nagyobb a térbeni mozgásszabadságunk, jobb az egymással való kommunikációnk, stb. Emberibb módon élhetünk, mint kétszáz éve a királyok, és száz éve a leggazdagabbak.
Alapvető minőséi változást hozott a technikai fejelődés területén, hogy az új technikának nemcsak az eszközök feltalálásához és elkészítéséhez, de a működtetéséhez is a korábbinál képzettebb, tehetségesebb, és erkölcsösebb munkaerőre van szüksége. Ennek hatására, a munkaerő egészével szemben kielégíthetetlen minőséi igény keletkezett. Ennek az igénynek köszönhető, hogy a társadalom gazdasági érdekévé vált a minél magasabb képzés, a képességek feltárása, és erkölcse.
Fajunk történetének legnagyobb eredménye, hogy a jólét növekedése és az élet meghosszabbodása ellenére az iskolázott és gazdag társadalomban, nem kell félni a túlszaporodástól. Amelyik társadalom eljutott az iskolázottság és az anyagi jólét bizonyos, ma már sokak számára elérhető szintjére, megszabadul fajuk történetében a legtöbb szenvedést okozójától, a spontán túlnépesedéstől. A kor embere a kor legnagyobb eredményét, az alacsony gyermekvállalást, a társadalom jövőjét veszélyeztető erkölcsi bűnnek tekinti.
(Ez a könyv fő mondanivalóját az jelenti: fajuk történetének legnagyobb problémája az volt, hogy a még mai mértékkel mérve szegény életmód javulása is túlnépesedést okozott.
A jelenkorban bebizonyosodott, hogy az ember, ha puritán, azaz előrelátó, iskolázott és jómódú, akkor meg annyi utódot sem vállal, ami a létszáma tartásához elegendő. Ahol a társadalom belépett ebbe a fejlődési szakaszba, megoldódott az emberibb élet minden problémája.)
Az osztálytársadalmak olyan kor termékei voltak, amiben nem lehetett megengedni, hogy a lakosság többségének életviszonya jelentősen javuljon, mert ennek a népesség gyors növekedése lett a következménye. E társadalmaknak a csökkenő munkaerőigénye nem több és jobb, hanem minél kevesebb, és minél gyengébb képességű munkaerőt igényelt. Ezzel szemben a jelenkori fejlett társadalomban a minőségi munkaerő igény kielégíthetetlenül megnőtt, a gyenge minőségű pedig hasznosíthatatlanná vált.
A munkaerő minőségét csak a jövedelme és az iskolázottsága növelésével, és az állam tudatos esélyegyenlőséget szolgáló szerepével lehet fokozni.
A társadalmi fejlődés, az életszínvonal és az iskolázottság, a világ fejlett hatodában eljutott odáig, hogy leállt a túlzott gyermekvállalás. A történelemben először fordult elő, hogy a társadalom megengedhette az életviszonyok javulását.
Megszűnt a tudásvágy kielégítésének negatív következménye. Ellenkezőleg, annak gyarapítása lett a társadalom elsődleges feladata. A fajunk történetével foglalkozó tudósok sem tudták elfogadni, hogy a tudásvágy érvényesülésének elfojtása az osztálytársadalmakban társadalmi érdeket szolgált. Fajunk túlszaporodásának féken tartását szolgáló eszközök között, tudásvágy elfojtása is nélkülözhetetlen volt.
Az emberek életviszonyainak javításhoz korábban is a legjobb eszköz a rendkívül fejlett agyunk hasznosítása lett volna. A jobb életviszonyok azonban a népességnövekedést okoztak volna.
Ez volt az oka annak, hogy a racionális ismeretek, a tudomány és technika fejlesztését minden osztálytársadalom igyekezett elfojtani. Az emberi szellem kibontakozása tekintetében fajunk eddigi élete során tized annyi ismeretet nem halmozott fel, nem hasznosult, mint az utóbbi száz évben, és ez még mindig gyorsuló ütemben gyarapodik.
A KEVESEBB GYERMEKVÁLLALÁS
Közel ötven éve a francia történészek mutatták ki először, hogy a kiscsaládos jobbágyrendszernek köszönhetően, Európa nyugati felén, ezen belül is az Alpoktól északra, a házasságok, és ennek következtében a gyermekvállalás jó tíz évvel kitolódott a világ minden más kultúrájához képest.
Ennek két történelemformáló következménye lett.
Egyrészt az anyák 3-4 gyermekkel kevesebbet szültek, másrészt a gyermekeket maguk az érett korú szülők nevelték, nem a nagycsalás öregei.
1. A kiscsaládos társadalmi építmény volt a túlnépesedés leghumánusabb eszköze. A késői házasság világosította meg előttem, hogy mikért volt a nyugati kultúra sokkal humánusabb, mint minden más magas-kultúra. Az anyák nem szültek annyi, a térségük eltartó képességét meghaladó utódot. (Akkor még nem ismertem fel, hogy minden osztálytársalomnak elsődleges feladata a túlnépesedés elleni védekezés.)
2. A kiscsaládos társadalom páratlan nyugat-európai találmány volt. Máig feltáratlan, hogy a rabszolgákkal működtetett mezőgazdasági nagyüzem hogyan, és miért lett kiscsaládos jobbágygazdaság. Ezt a mindennél fontosabb történelemformáló tényt a történészek még arra sem méltatták, hogy keressék az okát, és a feltárják a megvalósulási folyamatát. Minden osztálytársadalom legnagyobb problémája a túlnépesedés elleni védekezés volt. Csak a nyugat-európai feudális társadalom élt ennek érdekében a kevesebb gyermeket vállaló kiscsaládos jobbágyrendszerrel. Ennek a többinél sokkal kevésbé kegyelten módszernek számos társadalmi és gazdasági előnye volt.
3. A nyugat-európai társadalomban a szülők nevelték a gyermekeiket. Erre a történészek máig nem figyeltek fel. Természetesnek tartották, hogy a Nyugaton a gyermekeket a szülők nevelték. Meg sem nézték, hogy ez minden más kultúrában másként volt. Azokban az anya és gyermeke közötti kapcsolat csak a szoptatás idejéig volt szoros. Azt követően az anyák munkára jártak, a gyermekek nevelése a külső fizikai munkára már képtelen öregekre és a gyermekek közösségére maradt.
4. A kiscsaládos jobbágyrendszer volt az egyelten, ahol a családi hatalom és a munkavégzés összeforrt. Egyetlen kultúra volt a világon, ahol a munkája gyümölcse felett az rendelkezett, aki létrehozta. A minden más társadalomra jellemző nagycsaládokban a munkaképesek dolgoztak, a munkájuk gyümölcsét azonban a már munkaképtelen öregek kezében volt. Korábban csak azt tudtam, hogy a beosztás, a takarékosság ott válik jellemzővé, ahol a téli átvészelésére be kell rendezkedni. A kiscsaládos rendszer, és a kolhozgazdálkodás elemzése azonban megtanított, hogy a puritán viselkedésnek a kiscsaládos rendszer is elengedhetetlen feltétele volt.
5. A nyugati kultúra nagy szellemi áramlatai csak a kiscsaládos társadalmakban találtak fogadtatásra. A nyugati ereszténység, a reneszánsz, a reformáció, a felvilágosodás, a polgári demokrácia és a jelenlegi jóléti társadalom terjeszkedése lényegében a kiscsaládos kultúra térségén belül maradt, a nagycsaládos kultúrák képtelenek voltak a tudomány és a technikai eredményeinek hatékony befogadásra.
Ennyi is bőven elég annak bizonyítására, hogy Európa nyugati felének a történetében a legfontosabb, legnagyobb hatású tény a kiscsaládos társadalom létrehozása volt. Máig szinte minden további erre épült.
Kelet-Ázsia túlnépesedett lakossága a tapasztalatok alapján állt rá a kevesebb gyermeket vállaló családtervezésre, majd Kínában a 20. századvégén, a bölcs diktatúra kényszeríttette ki a kevés gyermek vállalását. Aligha vitatható, hogy Kína a történelemben páratlan sikerét is csak erre alapozhatta.
Jellemző módon, még egyetlen társadalomtudós vagy közgazdász nem ismerte fel, hogy a drasztikus családtervezés, vagyis a népszaporult lefékezése nélkül nem jöhetett volna létre a kínai csoda. Az elmúlt éven amerikai demográfusok mutatták ki, hogy a gyermekvállalás korlátozása nélkül, ma 480 millióval volna nagyobb Kína lakossága. Könnyű belátni, hogy ennyivel nagyobb lakosság esetében szó sem lehetett volna ez elért eredményekről.
Még arról sem találtam tudományos munkát, hogy népességnövekedés mellett mekkora felhalmozási teher jelentkezik.
SZÜLETÉSI STRUKTÚRA
A jelenkori fejlett társadalmakban az egyének társadalmi teljesítménye a korábbi sokszorosára differenciálódott. A lakosságot már nem lehet darabra mérni, hiszen a szóródás az átlag körül az ezer és a mínusz száz között mozog. Ebből fakadóan lehet olyan következő nemzedéket elképzelni, aminek a teljesítménye a spontán kialakulónak többszöröse.
Annak ellenére, hogy a veleszületett képességek a szülők adottságihoz képes véletlenszerűen szóródnak, az utódok várható átlagos teljesítménye nagyságrendileg függ a szülők iskolázottságától és jövedelmétől. Ennek a társadalmi jelentősége hatványozottan függ a társadalom fejlettségétől. Ezért minél fejlettebb a társadalom, a jövője annál inkább azon múlik, milyen szülői környezetben születik a következő generáció.
Ennek ellenére minden társadalom, amelyik támogatja a gyermekvállalást, olyan anyagi támogatást alkalmaz, ami a társadalmi érdekkel ellentétes születésis struktúrára ösztönöz.
A szülőknek a gyermekvállalásra való ösztönzését két csatornán, a családi pótlékon és az öregkori gondoskodáson keresztül kell biztosítani.
A gyermekvállalás társadalmi támogatása.
A családi pótlék nagysága a gyermekek számától függ. Ennek az a következménye, hogy minél kedvezőtlenebb a gyermek várható társadalmi teljesítménye, annál nagyobb a vállalásra való ösztönzés. Minden fejlett társadalomban azok a családok vállalnak aránylag sok gyermeket, ahol attól kevesebb eredmény várható, és ott nagyon keveset, ahol kiemelkedő a várható eredmény. Ezért ma szinte minden társadalomra jellemző, hogy a következő generáció teljesítménye fele sem lesz annak, ami akkor lenne, ha minden iskolázottsági és jövedelmi rétegben azonos gyermekvállalás volna, és negyede annak, ahol azt ösztönöznék, hogy ott szülessen több, ahol a családi körülmények kedvezőbbek. Minden társadalomnak ilyen ösztönzési rendszert kellene alkalmazni.
Ez azonban egyelőre illúzió.
A gyermeknevelés támogatása a tanulási teljesítményétől is függjön.
Ennek érdekében:
A családi pótlék az iskolás korig viszonylag nagyobb összeg járjon, mert ezek az évek nemcsak több költséggel, de a szülők számára több munkával, és ennek okán nagyobb jövedelem kieséssel járnak. Az óvodás korra csak akkor járjon teljes családi pótlék, ha a gyermek részt vesz a felajánlott óvodai ellátásban. Egyébként csak annak a fele kerüljön folyósításra. A kötelező iskolai oktatás idejére is csak akkor járna a teljes családi pótlék, ha az iskolavégzés eredményes.
A továbbtanulásra ugyancsak járna a családi pótlék. Amennyiben az oktatásban való részvétel megszűnik, megszűnne a családi pótlék is.
A felsőoktatás esetén már nem a szülőknek, hanem a tanulónak járna a támogatás, ami lehetne hitel.
Nem elég, ha a gyermeknevelést csak a folyó nevelési költségek támogatásában ösztönzi a társadalom. A gyermeknevelés hatékonyságát elsősorban az öregségi ellátáson keresztül kell érvényesíteni.
ÖREGKORI ELLÁTÁS
Talán semmiben nem olyan anakronisztikus idejétmúlt az iskolázott és gazdag társadalmak gyakorlata, mint az öregekről való gondoskodásban.
Az emberiség eddigi élete során az öregkorról való gondoskodást a minél több egészséges, munkaképes utód felnevelése jelentette. A jelenkori fejlett társadalomban az öregek nem számíthatnak a gyermekeik támogatására. Megtehette, hiszen a család általában generációk során folytonos volt. A modern társadalomban olyan nagy, és annyira általános a mobilitás, hogy a család következő generációja közvetlenül nem jelenthet biztos öregkori támaszt. Ezért már a fejlett tőkés osztálytársadalom hozzákezdett, hogy kettős alapra helyzete az öregekről való gondoskodást.
- A társadalom szociális feladatának tartja az öregekről való gondoskodást. Annak költségét a folyó jövedelemből fedezi.
- A kereső korban követeli meg az öregkorra való elő takarékosságot. Vagyis mindenki olyan öregkori ellátásra számíthatott, amennyit erre előzetesen félretett.
Mindkét módszer arra épült, hogy az állampolgárok társadalmi teljesítménye a jövedelmükkel arányos. Ez hibás feltétel, mert az állampolgárok társadalmi feladata nem csupán a jövedelemtermelés, legalább ilyen fontos a következő generáció felnevelés is. Ezen belül még az sem igaz, hogy a két tényező egymással arányos. A nagy jövedelmet évezők, a magasan iskolázottak, akiket a társadalom minél jobban a munkájukra kíván orientálni, ennek hatására, a maguk anyagi érdekében kevés gyermeket vállaltak. A kisjövedelműek, az alacsonyan iskolázottak pedig építve az állam gyermektámogatásában sok gyermeket vállalnak, azok iskolázottságára nincsenek motiválva, és nem vállalják azzal járó anyagi áldozatot.
A jelenlegi öregkori ellátás csak az előbbieket jutalmazza, ezek számíthatnak magas öregkori ellátásra, akik nem gyermekeket nevelnek, hanem a jövedelmük maximalizálásra orientálódnak. Pedig abban, hogy valaki diplomás lesz, többet vállalnak a szülők, mint akár maga a tanuló, akár az állam.
A jelenkori fejlett, gazdag és iskolázott társdalomban éppen azok nem vállalnak elég gyermeket, akiknél azok felnevelése a társadalom számára a leginkább kívánatos, és ott születik sok gyermek, ahol a kilátások szinte reménytelenek.
Minden fejlett társadalom alapvetően hibásan járul hozzá az öregkori ellátáshoz, mivel azt csupán az életkeresethez, illetve a befizetett járadék nagyságához köti. Az öregkori ellátást tőkés alapon oldja meg. Ez az öregkori ellátás hibás, mert az életteljesítményben figyelmen kívül hagyja a következő generáció felnevelésében szerzett érdemeket. A jelenkori nyugdíjrendszerek mindegyike az öregkori ellátást a múltbeli gazdasági teljesítményhez köti. Sokkal helyesebb volna, ha annak a színvonala a jövőnek tett szolgálatért, vagyis a következő generáció felnevelésében szerzett érdemekért is járna.
Minden nyugdíjrendszer téves feltételezésen alapul: a társadalom érdekében kifejtett teljesítményt a keresettel azonosítja. Figyelmen kívül hagyja a legfontosabbat, a következő generáció teljesítményhez való hozzájárulást.
Az állam azon már gondolkodik, hogy a tanulókkal térítesse meg a képzésével járó társadalmi költségeket, de az nem jut az eszébe, hogy ugyanakkor a szülőknek is járna térítés, hiszen ők hoztak több áldozatot.
Az öregkori támogatás minimuma állampolgári alapon járjon. Ez lenne az átlagos öregkori támogatás fele. A másik jogcím a gyermeknevelési jutalom volna. Ennek összege a felnevelt gyerekek száma, és azok iskolai végzettsége alapján járna. A gyermekek száma és iskolázottsága alapján járó térítés átlaga az átlagnyugdíj másik fele lenne. Az összege akkora legyen, aminek alapján az összes jutalom megközelítően a korhatár feletti, egységes öregkori támogatás összege. A minden gyermek után járó alapösszeget a középfokú képzettség esetén száz, a diplomaszerzés esetén kétszáz, kiemelkedő szakmai teljesítmény esetén háromszáz százalékkal emelnék. (Természetesen a fenti számok csak az ösztönzés irányát és célját illusztrálják, azokat a bevezetés, majd az alkalmazás során kell finomítani.)
Akinek ez az állami támogatás nem elég, jövedelméből végezzen elő-takarékosságot, de ez ne a társadalom gondja legyen.
A fenti elképzelés azt jelentené, hogy aki öregkorára a társadalom támogatására akar számítani, az neveljen legalább két gyermeket, és gondosodjon azok minél jobb képzéséről. Aki a nagyobb jövedelme érdekében nem vállal gyermeket, az a nagyobb keresetéből többet tegyen félre öreg napjaira. Az öregkori biztonsághoz vagy nagy életkereset, vagy egynél több, és magasan képzett gyermek felnevelése legyen szükséges. Ez esetben, a társadalom érekében nemcsak a kívánatos gyermekvállalás, hanem az ennél sokkal fontosabb gyermeknevelési hatékonyság is ösztönzésre kerülne.
A gyermekvállalásért és azok hatékony felneveléséért időben akkor járna a jutalom, amikor az már megtérül. Erre nem az előzetesen képződő nyugdíjalapok, hanem a kiadás felmerüléskor keletkező többletjövedelem adná a fedezetet.
A modern társadalom számára követelmény, hogy a következő nemzedék minősége feleljen meg a társadalom igényének. Sajnos, a gyakorlatban még a probléma felismerésénél, nemhogy a megoldást hozó módszer alkalmazásánál sem tartunk. Sok évnek kell elmúlni ahhoz, hogy a kor követelményeihez igazítsuk a módszereket.
Az öregkor anyagi biztonságát elsősorban ahhoz kell kötni, ki, hogyan járult hozzá az öregkorára kialakult gazdagsághoz. Ezt nem lehet csak arra leszűkíteni, hogy menny volt a jövedelme, hozzá kell kapcsolni, hogy mennyi gyermeket és hogyan nevelt fel.
Összegezve:
Annak ellenére, hogy a társadalom jövője elsősorban a következő generáció minőségétől függ, a közgazdaságtan erre nem fordít figyelmet. Amit ennek érdekében a spontán kialakult gyakorlat tesz, az inkább árt, mint használ.