Kopátsy Sándor PG 2011-03-21
AZ ÁLLAM NEM VÁLLALKOZÁS
Az elmúlt száz évben a 13 leggazdagabb országban az állami kiadások a nemzeti jövedelemhez viszonyítva 12 százalékról, 48 százalékra nőttek. Ennek ellenére a közgazdaságtan úgy viselkedik, mintha ezek az államok ugyanazok, mint száz éve voltak. Háborog azon, hogy az állam drága, racionálisabb gazdálkodásra kell kényszeríteni, meg kell fékezni az állam újraelosztó szerepét.
Addig azonban nem jutnak el, hogy nem az a baj, hogy az állam drága, hanem az, hogy nem elég hatékony.
A nagyobb állam önmagában nem hátrány, sőt előny. Ezt bizonyítja, hogy az államok működésének hatékonysága nem vállalkozás, aminek mércéje a jövedelmezőség, ami a költséggel való takarékosság nélkül nem érhető el, aminek a mutatója a jövedelmezőség.
Az állam hatékonysága egyetlen mutatóval mérhető, milyen gyors a társadalom növekedése. Ennek mérésére nem elegendő az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem fogyasztói ár paritáson, hanem legalább két további adatot, a várható életkort, és az átlagos iskolázottságot is figyelembe kell venni.
Európában ezen az alapon a hat legsikeresebb állam sorrendje, Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország, Svájc és Hollandia. Ezekben az állami kiadások az átlagosnál magasabbak. Tehát azt mondhatjuk, hogy a nagyobb állami szerepvállalás hatékonyabb, mint a kisebb. Tegyük hozzá, hogy a hat közül az első négy skandináv jóléti állam.
Mielőtt általánosítanánk, leszögezem, hogy ebben a hat államban az állami is ugyanolyan puritán módon bánik a rábízott pénzzel, mint a lakosság. Mindkettő puritán.
Az első tíz között van négy tengerentúli ország, amilyek angol gyarmatként indult. Kanada, az Egyesült Államok, Új-Zéland és Ausztrália. Ezekben az állami elvonás viszont kisebb a fenti 13 ország átlagánál. Ezek tehát a kisebb állam előnyét igazolják. Hozzá kell tenni, hogy ezekben telepesek, hajdani bevándorlók utódai élnek, akik nem mások munkájából meggazdagodni, nem munkájukból megélni mentek, és még ma is nagyon ritkán lakottak, nagy arányuk nagyvárosokban él, és gazdagok természeti erőforrásokban. Tegyük hozzá, hogy egymást a teljesítményük alapján mérik, nem szenvednek a történelmük súlya alatt.
Ami mind a tízben közös, hogy a lakosság viselkedési kultúrája megfelel a kor követelményeinek. Vagyis, nem a nagyobb, vagy a kisebb állami szerep a döntő, hanem az emberek viselkedése, otthon, és állami tisztviselőként.
Ennek ellenére, mind a nagy, mind a kisebb állami elvonású országokban száz év alatt négyszeresére nőtt a költségvetés.
De nemcsak négyszeresre dagadt, hanem a struktúrája is átalakult.
Kezdem azzal, hogy a száz év előtti állami ráfordítás sem tíz százalék lett volna, ha a hadikiadások között szerepelt volna a katonaság fizetése, ami akkor a legénység számára állampolgári kötelesség volt. Ma pedig a hadikiadások harmada az állomány fizetése. Ennek figyelembe vételével az akkori hadikiadás akkor nagyon nagy, százalékban kifejezve a mainak sokszorosa volt.
Ma a három legnagyobb tétel az egészségügyi ellátás, az oktatás és a nyugdíj, ami akkor, a maihoz képest, elenyésző volt.
A liberális közgazdászok e három állami feladatot szívesen vállalkozásba adnák. Azt hirdetik, akkor olcsóbb, racionálisabb volna.
Vegyük csak sorra.
Az egészségügyben nem az a jobb, amiben kisebb a pocsékolás, hanem az, amiben tovább élnek az emberek. Ráadásul, a tovább élés inkább az emberek életmódján, mint az egészségügy erőfeszítésén múlik. Ennek ellenre a vállalkozási formában működő egészségügy sokkal drágább. Nagyon drága az olyan egészségügy, amiben minden meg kell fizetni. Az olcsó, amiben a betegek nem halogatják az orvosi segítséget csak azért, mert drága.
Az oktatás sem lehet a társadalom számára hatékony, ha meg kell fizetni. A költségekkel takarékos oktatás nemzeti öngyilkosság. A társadalom számára nem az a veszteség, ha a kívántnál többen tanulnak, hanem az, ha anyagi okból elveszik a képesség. Ha rajtam múlna, a szülőket elsősorban a gyermekei oktatási eredménye alapján segíteném, sőt az öregkori ellátást is ehhez kötném. A jelenlegi rendszer ennek ellenkezője. Darabszámra adja a támogatást.
Az öregkori ellátás jelenlegi módja is elavult. Annak nagyságát a gyermeknevelés hatékonyságához kellene kötni. A társadalom az öregekről ne annak alapján gondoskodjon, hogy mekkora összeget fizettek a kaszákba, hanem ahhoz igazodjon, hogyan járultak hozzá a következő generáció minőségéhez.
A közigazgatás költsége másodlagos. Annak a minősége sokkal fontosabb, mint a költsége. A rossz költségvetés a legdrágábbnál is drágább. A társadalom működő képessége egyre jobban függ a közigazgatás minőségétől. A drága és az olcsó költségvetés közti különbség legfeljebb a nemzeti jövedelem 2-3 százaléka, a rossz és a jó közti különbség ennek a sokszorosa.
A költségvetés egyetlen kártékony hányada a munkanélküliek eltartása. Az eltartásuk ugyan állami kötelesség, de az eltartásuknál sokkal drágább a tartós munkanélküliségből fakadó kár. A jóléti államok egyik nagy előnye, hogy nincs nálunk számottevő tartós munkanélküliség. Ez volna a legfontosabb felszámolandó tétel, a liberálisok mégis a létszám leépítéssel százszor annyit foglalkoznak, mint munkaalkalom teremtéssel. Képtelenek megérteni, hogy a legkisebb hatékonyságú munka sem akkora társadalmi kár, mint a tartós munkanélküliség.
A jelenkori fejlett társadalmakban a tartós munkanélküliség kiküszöbölése sokkal fontosabb feladat, mint az alacsonyabb állami kiadás.
