Tartalom
Egy készülő könyv kéziratai
HIRARI: AZ EMBERISÉG RÖVID TÖRTÉNETE
Második rész. A
mezőgazdasági forradalom
Ötödik
fejezet
A
történelem legnagyobb csalása
Harari elfelejtette, hogy a
könyvének a címe arra utal, AZ EMBERISÉG RÖVID TÖRTÉNETÉT tárja fel. Azt,
hogyan juthatott el fajunk odáig, hogy elképzelhetetlen módon igényéhez
igazíthatta a bolygónkon az élővilágot. A már előbb olvasott könyvében, ami a HOMO DEUS címmel jelent meg, éppen az
ragadott, meg, hogy valaki elsőnek
mutatja be, hogy a bolygónkon az életek 90 százalékát már egyetlen faj, a homo
sapiens igényéhez igazította a földön az életet. Ezt számomra semmi sem
bizonyította jobban, mint Harari könyvének egy grafikonja, ami bemutatta, hogy a bolygókon élő 7.5 milliárd ember és az
egy kilónál súlyosabb állatok kétötöde egyetlen faj, a homo sapiens, a felét
pedig a szolgáltában álló háziállatok teszik ki. Az ember gondoskodásától függetlenül
Élő vadállatok pedig csak tizedre zsugorodtak.
A mintegy tízezer éve elkezdődött mezőgazdasági forradalom, vagyis
a gabonatermelés és a pásztorkodás előtt az ember és háziállatainak a tömege
alig haladhatta meg az egy kilónál súlyosabb állatok súlyának az egyetlen
százalékát. Azt is
csodával ér fel, hogy ez az óriási változás alig tízezer éve indult el. A gyorsaulását jól bizonyítja, hogy a
változásnak a négyötöde az utóbbi száz évben, az eltelt idő egyetlen
százalékában történt. Száz éve az emberek és a háziállatok súlya ötöde volt
a jelenleginek, vadállat pedig annyi volt, mint jelenleg.
Harari mégis ebben a könyvében aztán úgy tárgyalja a fajunk
történetét, hogy az ember követte el a szörnyű bűnt, hogy feladta a természet
ajándékainak gyűjtögetésével biztosított, kellemes és biztonságos életét, és
unalmas, fárasztó munkába fogott. Szerinte az embernek nem volt joga arra, hogy
az igényét munkájának gyümölcseivel ne érje bel.
Harari is a zöldek
álláspontját képviseli, ami szerint az embernek nincs joga arra, hogy
szolgálatába állítsa a természeti környezetét. Ez a fejezet arról szól, hogy az ember bűne volt a vadon élő nagytestű
állatok létszámának a felét elpusztítani. Meggyőződése szerint az ember bűne,
hogy a földünk faunája átalakult, annak érdekében, hogy azt az ember a saját
igényéhez igazította. Ennek a meggyőződésének a jogosságát azonban meg sem
próbálja bizonyítani.
Harari ugyan elismeri, hogy
a földünkön a múltban történt fajpusztulásokat elsősorban az embertől teljesen
független, a naprendszerben történt változás okozta a jelentős
klímaváltozásokat. Ezért nem lehet bűnösnek mondani a korábbi klímaváltozások
az embert, hiszen azokban semmi szerepe nem volt. Azokért vagy a
naprendszerünk, vagy az isten volt a felelős. Ugyanakkor nem veszi tudomásul,
hogy a vadállatok négyötödének kipusztulását okozó embernek joga volt a
domesztikált állatokat a saját érdekben a kipusztultak életterében
elszaporítsa. Hararinak tudni kell, hogy a jelenlegi domesztikált állatok
kipusztulásra voltak ítélve, ha az ember nem menti meg azokat. A mezőgazdasági
szakemberek sem tudatosítják, hogy domesztikálni csak az olyan állatfajokat
lehetett, és lehet ma is, amelyek életviszonyait olyan mértékben rontotta el a
klímaváltozás, hogy jól jártak az embert kiszolgáló életmódra téréssel. Harari
személete túlságosan állatbarát. A
háziállatokat a szabadságuktól megfosztott rabszolgáknak tekinti.
Egyetlen szakember nem
vetette fel, hogy egyetlen olyan vadállatból nem lehet háziállatot szelídíteni,
amelyik nincs vadon szorongatott helyzetben. Illetve csak három ilyen állatot
ismerek, a vaddisznót, a macskát és a tengeri malacot. Ezek domesztikálódását
is azzal magyarázom, hogy ezek azét szelídültek meg, mert számukra a házi élet
a legjobb élettér. Ezt először az Egyiptomban szent állat, a macska magyarázta
meg nekem. A macska számára az ideális élettér a gabonatárló kamra. De még azt
sem írták le a történészek, hogy a macska nélkül aligha lehetett volna olyan
sikeres nemcsak a gabonatermelő egyiptomi társadalom, de a görög és római
kultúra sem, mivel a hajókon szállított nélkülözhetetlen gabonára is azok
vigyáztak.
A háziállatokban olyan
szegény amerikai kultúrák konyháiban is jobb dolga volt a tengeri malacnak,
mint a szabad természetben.
Utoljára fejtettem meg a
disznót. Annak is kényelmesebb és hosszabb élete volt a házak óljaiban, mint a
természetben. Vadász tapasztalataim szerint a vadmalacok négyötöde az élete
első hónapjait sem élte túl.
Azt sem számította ki senki,
hogy a vadon a baromfijak hány százaléka élte meg az első néhány hónapot.
Azon sem gondolkodott el
senki, hogy az elmúlt nyolcezer évben egyetlen domesztikáció sem történt.
Domesztikáció csak akkor történt, amikor az utolsó jelentős éghajlati változás
a ma élő fajok súlyának ötszöröse az ember szolgálatába állt. Ezt a kultúrák
úgy értelmezték, hogy a vízözön pusztította volna el a fajok nagy többségét, ha
Noé bárkája nem menti meg őket. Vagyis a felmelegedés előtti fajok négyötödét a
vízözön elpusztította volna, ha az ember, isteni parancsra, nem menti meg. A
vízözön legendájának a mondanivalója az, hogy az ember érdeme volt a fajok
többségének megmentése. Az emberhez
domesztikálódott állatok ma ezerszer, százezerszer annyian élnek, mint amennyi
megmaradhatott volna előlük. Ezzel szemben Harari csak azt látja, hogy az ember mennyi nagy emlősállatot
elpusztított, az eszébe sem jutott, hogy egy nagyságrenddel több állat csak
azért maradhatott fenn, mert az emberrel társult.
Sokat foglalkoztam az első
domesztikációval, amikor az emberek és a kutyáik a tundrán vándoroló
rénszarvasokhoz csatlakoztak. A több ezertagú nyáj annak köszönheti, hogy a
jegesmedvék és a farkasok pusztításait minimálisra csökkenthette azzal, hogy
befogadta az embert és a kutyáit. Ez ugyan még nem a klasszikus pásztorkodás
volt, hiszen nem az ember a kutyáival terelte a nyájat, hanem azzal együtt
vándoroltak. Ezzel a csorda kitettsége a ragadozóknak minimálisra csökkent,
ugyanakkor a hozzájuk a kutyákkal csatlakozó ember táplálkozása is biztosítva
lett. Ebben azt együtt élésben mindhárom faj jól járt. Egymástól függővé, de az
életük biztosítottabbá vált. Harari ezt is úgy állítaná be, hogy a rénszarvasok
az embernek kiszolgáltatottabbá váltak, elveszették a szabadságukat.
Apám a második világháborús
évek alatt közel száz birkát tartott. Szerintem mi is és a birkák is jól
jártak. Apám nemcsak legelőre hajtotta a nyájat, megvédte, télen meleg
istállóban tartotta, etette és itatta őket. Eszembe sem jutott, hogy a birkák
szomorúak, hiszen oda lett a szabadságuk.
Ma ötször akkora súlyt
jelentenek a háziállatok, mint a megmaradt vadak. Azok többsége kipusztult
volna, legalábbis csak elhanyagolható töredéke lennének a jelenlegi
állományuknak, ha az ember nem fogadja szolgálatába. Ezt az embernek nem
könyörületből, hanem közös érdekükben tették, az éhezőket etették, a
szomjazókat itatták. Az ember gondoskodásának köszönhetően sokasodtak, és ma a
kihalásra ítélt fajok százszor, ezerszer annyian vannak, mint ha „boldog”
életükben vadon maradhattak volna. Az ember pedig az állatairól való gondoskodásának
a fő haszonélvezője lett.
Harari mégis azt állítja,
hogy a homo sapiens azzal, hogy egy tőle független jelentős klímaváltozásnak a
fő haszonélvezője lett, magát is becsapta, mert feladta a gyűjtögetést, és a
munkájából való megélésre tért át. Ezzel nemcsak a természet békés egyensúlyát
számolta fel, de súlyos bűnt követett el a természettel szemben. Ez olyan
ostobaság, mintha egy biológus azt állítaná, hogy az emlős államok bűnt
követtek volna el azzal, hogy éltek dinoszauruszok kihalása után megnyílt
életlehetőségekkel, és a föld faunájának a főszereplőjévé váltak.
Földünk történetében sok tucat jelentős éghajlatváltozás
történt, azok hatására a földi életfeltételek megváltoztak, ugyanakkor mindig,
spontán a korábbinál fejlettebb életformák kerültek fölénybe.
A dinoszauruszok által uralt
fauna többségének kipusztulását egy óriás meteor becsapódása okozta.
Értelmetlenség volna az állítni, hogy annak lett volna földi felelőse. E nélkül
azonban az emlősállatok aligha válhattak volna a fauna főszereplőivé. A
nagytestű dinoszauruszok óriási többsége kipusztult, és a jelentéktelen emlősök
vették át a főszerepet. Valószínű, hogy az éghajlatváltozások nélkül nem
történt volna jelentős lépés a fajfejlődésben. Ma nem lehettek volna az emlősök
csúcsán álló sapiensek a földünk flóráját és faunáját igényükhöz alakítók,
vagyis nagyon másként alakult volna a földünkön az élet.
A heliocen tudomány a spontán környezetváltozásokat
természetesnek tartja, annak a fajok nem aktív, tudatos, hanem passzív
szereplői voltak.
A nagytestű állatfajok kipusztulása.
Harari
ebben a könyvében a nagy emlősállatokat valamilyen okból fontosabbnak tartja,
mint a kisebbeket. Részletesen
bizonygatja, hogy a nagytestű állatokat az ember kipusztította. Ő is
követője annak a felfogásnak, hogy a vadászó ember pusztította ki a nagytestű
állatokat. Nem véletlenül, a gyűjtögető társadalmakat ösztönösen
vadászó-gyűjtögetőként emlegeti, annak ellenére, hogy a nagyvadak elejtését, a
pattintott hegyű lándzsával elképzelhetetlen.
A kultikus helynek használt
barlangokban a vadászat azért volt a fő téma, mert csodának számított. Nemcsak a gyűjtögető, de a modern ember
kultikus találkozó helye a templom, ahol a falakon nem a mindennapos életet,
hanem a megmagyarázhatatlan csodákat ábrázolják. Véleményem szerint, az
gyűjtögető ember korában elpusztult mamutok között a millióból egy sem lehetett
olyan, amelyiket az emberek öltek meg. A mamut elejtése tehát nem megtörtént
esemény, hanem csodás legenda volt. Azt inkább el tudom képzelni, hogy a nagy
emlősöket az ember nem fegyverével, hanem az általa hordott járványokkal
fertőzte meg. Abban azonban, mint sok évtizedes vadász kételkedem, hogy a nagy
állatok kipusztulását a rájuk vadászó ember okozta. Őseink nem vadászok, hanem
gyűjtögetők voltak, sokkal több csigát, rákot, kagylót ettek, mint általuk
elejtett vadat.
A nagytestű vadaknak ezerszer
inkább a dögevője, mint elejtői voltak. Annak felmérésére ma is képtelen a tudomány, hogy a sok millió
faj kipusztulását mi okozta.
Harari csodálatos tudós, de idealista.
Magamat történelmi
materialistának tartom, aki a
történelmet nem minősíti, hanem az objektív okaival igyekszik megmagyarázni.
Ezt Marxnál logikusabban nem magyarázta meg senki. A társadalom felépítményét, az alépítménye determinálja. Ebből fakadóan
a történelmet nem minősíteni, hanem a szükségességét kell feltárni. Marxot
az elve sem akadályozta meg abban, hogy a politika céljai érdekében
vallásalapító próféta legyen. Az általa kitalált felépítmény erőszakos
megvalósítását hirdető idealista lett.
Az ember
számára a gyűjtögetés, stagnálást jelentett.
Harari a gyűjtögetésből való életmódot a termelésből való
megélés fölé helyezi, szabadabbnak, kényelmesebbnek, egészségesebbnek,
boldogítóbbnak tartja. El sem tudja képzelni, hogy a gyűjtögetésre szorultság
mennyivel sanyarúbb életet jelentett, mint a gabonatermelés vagy a
pásztorkodás.
Ideje volna tisztázni, hogy mivel lehet mérni az ember életmódja
minőségét.
Az élet hosszával. Nemcsak a történészek, de
még a demográfusok sem hangsúlyozzák, hogy az ember számára az élete hossza a
legfontosabb. Az életmódok, a társadalmi
formák ismertetése során meg sem említik, hogy mikor, milyen társadalomban
mekkora volt az ember átlagos életkora. Pedig történelmünk megértésnek
egyik kulcsa a várható életkor ismerete. Ezt először az ENSZ statisztikusok
tartották fontosnak, de ők is csak a 20. század második felétől. A tagországok társadalmi fejlettségét,
három adat, az egy lakosra jutó jövedelem, a várható életkor és az
iskolázottság eredőjével mérik. Vagyis az egy lakosra jutó jövedelem, az iskolázottság, vagyis a szellemi vagyon
nagysága, és a várható élet hossza a három jelzője az életmód minőségének. A
jelenkor viszonyai között ez a legjobb megoldás az életmód minőségére.
Az egy laksora jutó jövedelem. Nemcsak
a közgazdászok, de a forradalmárok is eltévedtek, amikor nem az egy lakosra
jutó jövedelmet akarták maximalizálni, hanem ennek az elosztását. A jelenkorra bebizonyosodott, hogy az elosztás csak az osztálytársadalmakban
volt elsődleges. A jelenkor fejlett társadalmaiban már a társadalom alsó
tizedének a jövedelme sem az elosztás módjától, hanem az egy lakosra jutó
jövedelem nagyságától függ. A fejlett
társadalmakban a szegények, a gyengék jövedelme elsősorban már az egy lakosra
jutó jövedelemmel arányos.
Az fajunk történetében először fordul elő, hogy a gazdag
társadalmakban alsó tizede jobban él, mint a sokkal szegényebb országokban a
többség. Ebből fakad, hogy a mai emberség közel fele kisebb
jövedelemből kénytelen megélni, mint a gazdag országok legalsó jövedelmű tizede.
Ez a tény ráadásul közismert. Jelenleg az emberiség fele olyan társadalmakban
él, amelyekben a népesség száma évente 2-3 százalékkal nő, ezekben az egy
lakosra jutó jövedelem, és még inkább a vagyon azonban ilyen mértékben nem
növelhető.
Harari számomra nagyobb meglepetést mással nem is okozhatott
volna, mint azzal, hogy végzetes hibának tartja, hogy a sapiens a kényelmet és
boldogságot biztosító gyűjtögetést feladta a földművelés érdekében.
Ilyeneket ír. „Minek is csináltak volna mást, ha egyszer ez az életmód
bőségesen elég élelmet biztosított, ezt a társadalmi struktúrát, vallási hitek
és politikai dinamizmusok sokaságát tette lehetővé.” Ezzel szemben a
földművelésre térésről „úgy gondolták az a munka több gyümölcsöt, gabonát és
húst biztosít számukra.” Harari azt
hiszi, hogy az emberek nagyot tévedtek, amikor ott hagyták a boldogságot
biztosító életmódot, és rátértek a földművelésre.
A szántóföldi öntözéses gabonaterelés volt a már 140 ezer éve
élő ember legjelentősebb forradalma. Ez azonban csak akkor
történhetett meg, amikor az ember évezredek óta, kiegészítő táplálékként a
lakóhelye közelében kapásan termelte a későbbi szántóföldön, önözéssel
termelhető kultúrnövényeket. Ma már a biológusok tudományos módszerekkel
megállapították, hogy több ezer évvel a felmelegedés előtt megindult a későbbi
kultúrnövények lakóhely közeli kapás termelése. Még az agronómusok sem
kíváncsiak arra, hogyan történhetett a rizs, a szója, a köles, a búza, az árpa,
Amerikában a burgonya, a kukorica, a bab és a paradicsom kultúrnövénnyé
szelektálása.
Ez a kérdés vitt hatvan éve
Irakba. Meg akartam nézni az ott még mindig élő vadbúzát. Elvittek egy vizes
rétre, és megmutatták az egy arasznyi magas kalászos füvet. Az első
meglepetésem az volt, hogy a kalászából nem lehetett kiverni a magot.
Meggyőződhettem arról milyen hosszú szelekcióra volt szükség, hogy a vadbúza
háromszorosára növekedjen, nagyobb kalásza legyen, abból pedig ki lehessen
csépelni a magot. Ma már a genetika meg tudja állapítani, hogy a lakóhely
közelében a vadbúzát legalább ezer éve, kiegészítő táplálékként kapásan
termelték. Ennyi éves szelekciónak volt köszönhető, hogy a felmelegedéskor már
volt olyan búza és árpa amint az öntözött szántóföldön is lehetett termelni.
A felmelegedéskor tehát már volt öntözéssel termelhető gabona.
Ezzel megoldottá vált
számomra, hogy a gabonatermelés feltételét már jóval a felmelegedés előtt
voltak kapásan termelt kultúrnövények.
Ennek a feltételnek az
időigényességét példázza a természetes csapadékkal megelégedő és a fagyos telet
átvészelő búza és árpa kiszelektálódása ezer évet igényelt Nyugat-Európában. A
közel-keleti kultúra gyorsan elfoglalta a Földközi Tenger vízgyűjtő térségét.
Véleményem szerint, ez a térség már az időszámításunk előtt közel ezer éve
kiterjedt Európa déli térségére is. A görög és a római kultúra a közel-keleti
magas-kultúra szerves része volt. Mezopotámiához és Észak-Afrikához képest
azonban egyiknek sem volt a lakosságát kenyérrel eltartani képes önözéses
gabonatermő területe, a Mediterrán Európa képtelen volt lakosságát kenyérrel
ellátni, Mezopotámia és Észak-Afrika gabonájára szorult. Jó ezer év keserves
szelekciójára volt szükség ahhoz, hogy Európa térségében termelhető, a
csapadékkal megelégedő, és a fagyos telet átélő gabonája legyen.
Azt még kevésbé hangsúlyozzuk,
hogy az Európa nyugati felén termelhető gabonán kívül talajforgató ekére,
patkolt lovakra is szükség volt.
Még érdekesebb az a tény, hogy a felmelegedés előtt már
Amerikában is voltak kapásan termelhető kultúrnövények, de igásállat hiányában
nem kerülhetek szántóföldi termelésre.
Az afroázsiai szántóföldi gabonatermelés feltételei között meg
sem említjük az igásállat nélkülözhetetlenségét.
Erről Harari is megfeledkezik. A
szántáshoz, a termék hazaszállításához, a talaj erejét megőrző trágyázáshoz az
ember fizikai erejének többszörösével rendelkező igásállat és a kerekes jármű
nélkülözhetetlen. A földművelés forradalmának nélkülözhetetlen feltétele volt a
szarvasmarha és a bivaly.
Harari ösztönösen alig
érinti, hogy a szántóföldi öntözéses gabonatermeléssel
párhuzamosan megjelent a pásztorkodás is. Ezt azért meg sem említi, mert a pásztoréletet még a naivok sem
képzelheti el a gyűjtögetésnél rosszabb életformának. A földművelést
egészen a mezőgazdaság képesítéséig lehetett
unalmas robotnak minősíteni. A lakosság gyűjtögetésről a pásztorkodásra történő
áttérést azonban mindenki sokkal jobb életmódnak tartja.
A gyűjtögetőket nem kellett agitálni, hogy legyenek földművesek
és pásztorok. Özönlöttek
az új életformára térők.
Egyiptom viszonylag kis öntözhető
területe lett a fajunk első legnagyobb népsűrűséget eltartója. Ott néhány
generáció alatt százszor annyi ember gyűlt össze, mint amennyi korábban is ott
élt. Nyomát sem lehet találni annak,
hogy csalódtak volna az „unalmas” földművelésben, vagy a pásztorkodásban, és
visszamentek volna gyűjtögetni.
Harari gondosan megkerüli
azt, hogy a szántóföldi földművelést egészen az ipari forradalomig nagyobbra
tartották még a romantikusabban élő pásztorok is. Az jellemző volt, hogy a
pásztornépek betörtek a földművelők életterébe, és ott földművelők lettek. Az
soha nem fordult elő, hogy a földművelők ott hagyták volna a földjüket, és
elmentek pásztorkodni. A romantikus
történészek mindig óvakodnak attól, hogy figyelembe vegyék, hogyan szavaztak az
emberek a lábukkal. Harari is gondosan megkerüli a tényt, hogy az ipari
forradalomig a lakosság nagy többsége falusi életre, szántóföld birtoklására
vágyott. Tehát nemcsak a gyűjtögetők, de
még a pásztorok is vonzóbbnak tartották a gabonatermelő társadalmakat. A
pásztorok, ha földműves kultúrákba mentek hódítani, soha nem mentek vissza
pásztorkodni.
Harari a földművelésből élés biztonságát meg sem említi. Pedig
a gabonatermelést leginkább az tette vonzóvá, hogy egyik évről a másikra
biztosítva volt a legfontosabb élelem. A
kenyér ezért lett a legnagyobb szentség.
Harari, mint történelemprofesszor, meg sem említi azt, hogy
először az önözéses gabonatermelő társadalmak írtak, olvastak, számoltak,
vallást alapítottak. Ők voltak az elsők abban, hogy miután már van kenyér, akkor
sok más is fontos lehet.
Mikor lett az ember az isten teremtménye.
Először a földművelő társadalmak ismerték fel, hogy az ember az
isten teremtménye. Vagyis, amikor rátért a termelésből való
megélésre. A magas-kultúrák közös
jellemzője, hogy az emberteremtést nem a homo sapiens megjelenése idejére és
helyére, hanem sokkal későbbre és a saját kultúrája térségébe teszi. Oda,
amikor az életét már nem a találásra, hanem az általa megtermeltre építette.
”A mezőgazdaságra való átállás Kr. e. 9500-8500 körül
kezdődött.” Harari ebben téved, mert ez csak a szántóföldi
gabonatermelésre igaz. Mind a gabonák
kapás termelése, mind a háziállatok domesztikációja már évezredekkel korábban
kezdődött.
Azt ő is elismeri, hogy a
kutya domesztikációja közel tízezer ével korábban megtörtént. Azt azonban
figyelmen kívül hagyja, hogy a
kultúrnövények házkörüli, kapás művelése néhány ezer évvel korábbi termelése
szükséges volt ahhoz, hogy szántóföldi termelése megtörténhetett. Ezt a
biológusok megállapították. Harari nem látja a minőségi különbséget a
kultúrnövények lakóhely közeli kapás és a szántóföldi termelés között. Az
előbbi évezredekkel a mezőgazdasági forradalom előtt megjelent, és szinte máig
megmaradó kiegészítő tevékenység maradt. A
házkörüli kapás kertészkedés és háziállattartás máig fennmaradt.
A szántóföldi
növénytermelésre való áttérés azt jelentette, hogy az élelmezés lapja a
szántóföldi növénytermelés lett. Ez az átállás Eurázsiában és Afrikában valóban
akkor történt amit Harari is jelez.
„A mai fejlett technológia mellett is az emberiséget tápláló
kalóriák 90 százaléka abból a néhány növényből származik, amelyeket őseink 9000
és 3500 között háziasítottak… Az utóbbi 2000 évben semmilyen új állatot,
növényt nem háziasítottak.” Ezek az idézetek azonban csak
akkor állnak meg, ha bizonyos magyarázatokkal egészítjük ki. Az első mondat
csak akkor igaz, ha a „házasítottak” helyett szántóföldi termelésre fogtak,
kifejezést használunk.
Az amerikai kultúrnövények
kapás művelésének múltja a kontinens felfedezése előtt már több ezer éves
volt. Oda a szántást és igás szállítást csak az európai telepesek vitték be.
Ott a helyi kultúrnövények szántóföldi termelése csak európai hatásra erjed el.
Ezzel párhuzamosan Európában gyorsan a szánóföldön termeték az amerikai kapás
növényeket. A kukorica, a burgonya, a
bab csak akkor vált az emberiség fontos táplálékává, amikor Európában rátértek
ezek szántóföldi termelésére.
A fogalmak keveredését az is
okozza, hogy Európában kapásnövénynek nevezik az amerikai fajokat, mert ugyan a
szántóföldön termelik, és szinte a jelenkorig kapával ápolták,
gyomtalanították, de ez szántott földön történik. A burgonya és a kukorica termelése kezdettől fogva a szántóföldi
művelésbe épültek be. Tehát annak, ami a rizzsel, búzával, árpával
9500-8500 éve történt, a burgonya, a kukorica, a bab, a paradicsom esetében
alig 300 éves múltja van. A burgonya és a kukorica csak akkor vált az emberiség
számára a rizzsel, a búzával és az árpával egyenrangú kultúrnövénnyé, amikor a
Nyugat már ezeket is szántóföldön termelte.
A pásztor
domesztikált, a földműves hasznosította.
Harari szinte meg sem
említi, hogy az Afroázsiai mezőgazdasági
forradalom sikerében milyen nélkülözhetetlen szerepet játszott a szarvasmarha
és a bivaly erejének hasznosítása. A rizs, a búza és az árpa szántóföldi
termelése csak annak köszönhetően valósulhatott meg, hogy a szarvasmarha és a
bivaly erejét felhasználva lehetett szántóföldet művelni, a termést kerekes
járművel haza szállítani, az igásállatok trágyájukkal a talajerőt megtartani.
Harari a szántóföldi termelési mód talajművelési, szállítási
igényével nem foglalkozik, pedig az igazi társadalmi forradalom csak ott
történhetett, ahol volt az ember erejének többszörösét jelentő háziállat. Amerika lemaradását csak akkor érthetjük meg,
ha tudomásul vesszük, hogy ezen a kontinensen
nem volt pásztorkodás, nem volt domesztikálható az ember erejét többszörösen
megoldható erejű háziállatuk, és nem voltak a kapás kultúrájuk szomszédságában
gravitációval ötözhető völgyeik.
„A mezőgazdaági forradalom nem egy könnyebb élet korát hozta el,
sőt bonyolultabbá és kevésbé kielégíthetőbbé tette a földművelők életét a
gyűjtögetőkénél. A vadászó-gyűjtögető emberek izgalmasabban és változatosabban
töltötték idejüket, és kevésbé fenyegette őket az éhezés és a betegség.”
„A mezőgazdasági forradalom a történelem legnagyobb csalása
volt.”
Ezeket a sorokat olvasva,
csak elszomorodtam.
Minden faj jólétét elsősorban az életének hossza, a létszámának
alakulása teszi mérhetővé. Az ember egészen a mezőgazdasági
forradalomig nagyon lassan szaporodott, akkor fajunk már 140 ezer éve élt, a
létszáma pedig tízmillió alatt volt. Ezek is egymástól nagyon izoláltan éltek.
A gabonatermelésnek köszönhetően azonban felgyorsult az ember szaporasága.
Ma már a fajunk számára a legnagyobb veszélyt a túlnépesedése
jelenti. Jelenleg évente 70 millióval nő a létszáma, hetente annyival, mint
előtte százötvenezer év alatt.
Csak a munkával termelő ember lett isten teremtménye.
Harari részéről azért is
meglepő a gyűjtögető társadalom ilyen felmagasztalása, mivel a zsidó nép vallási és időszámítási
felfogása az volt, és maradt, hogy az emberré válást csak a munkából, a
termelésből való megélés jelenti. Ádám teremtését időszámításuk 5779 évvel
vezeti vissza. Az az időpont a
Közel-Keleten csak a szántóföldi gabonatermelésre térést jelentheti. Vagyis
a zsidó vallás szerint az ember csak akkor lett a homo sapiens, amikor már nem
gyűjtögetés, hanem a termelés lett az élet biztosításának általános feltétele.
Ez azt jelenti, hogy a homo sapiens csak
életének mintegy 140 ezer éve után lett isten teremtménye. Ma mégis van egy
világhírű zsidó történész, aki a már a gyűjtögető homo sapienset is eleve az
isten szerencsés termetménének tekinti.
A
város az öntözéses gabonatermelő társadalmak eredménye.
Harari azt sem veszi
tudomásul, hogy az általa ideális életmódnak tekintett gyűjtögető
társadalmakban még nem voltak városok. Nem gondol arra, hogy a biblia megszövegezése egy a kor
fogalmaival óriási városban, Babilonban történt.
A homo sapiensnek a gyűjtögető közösségei még nem lépték át a
200 főt, a még mindenki mindenkit ismertek körét. Csak a szántóföldi
földművelők társadalmainak centrumai lettek a városok, és jó tízezer év múlva,
az i. e. 21. századában lett az emberiség többsége városlakó.
A természetet szolgálatába állító emberiség történetének kezdete
csak a gyűjtögetést követő élelemtermeléssel ás állattartással kezdődött. Ez
előtt is élhetett viszonylag boldogan az ember, de nem az isten képére
teremtett emberiséget. A kultúrák egységgé, társadalommá csak a földművelés
forradalmával kezdődött. A magasabb rendű emberek pedig csak a jelenkorban, a
kommunikáció forradalmával válhattak egységgé. Itt kerülök vitába Harari
véleményével. Megdöbbentett, mennyire a nemzeti államok szuverenitása ellen
van. abban a hitben él, hogy a fejlődés során az emberiség egyre nagyobb
egységekbe szerveződik. Az ugyan vitathatatlan tény, hogy
az emberiség egyre közelebb kerül egymáshoz, de ez nem azt jelenti, hogy minél
fajlettebbek az államok, annál nagyobbak lesznek köztük a különbségek.
Ellentmondásnak látszik, hogy a fejlett társadalmak egyre több szállal kötődnek
össze, de ennek ellenére egyre nagyobbak lesznek köztük a különbségek.
Ez egyértelműen bizonyosodik
az egyes államokon belül is. Az állam lakosai egyre több szállal kötődnek
össze, de ezen belül a társadalom felső tizedén belül vannak az egyedek közti
különbségek. A zsenik mind a felső tizedben vannak, de köztük a legnagyobbak a
különbségek. Ezzel szemben az alsó tized a leginkább homogén, akiknek kevésből
kell megélni, azok között sokkal kisebbek a különbségek.
Az emberiség ugyan minél
fejlettebb, annál több szállal szövődik össze, de ennek ellenére egyre
differenciáltabb módon él. Minél fejlettebb a világkereskedelem, annál
fontosabb, hogy minden ország szuverén legyen abban, hogy saját valutája van,
annak az árfolyamát a saját fejlettségéhez igazíthassa. A vámhatárok leépülése csak akkor nem okoz differenciálódást, ha minden
ország szuverén abban, milyen keményen, illetve milyen lazán tartja a saját
valutáját. Vámhatárokat csak akkor lehet leépíteni, ha az országok a valutájuk
keménységét szabadon alakíthatják.
A
búza. Fajunk történelmének két
legnagyobb alakítója a búza és a szarvasmarha volt. Ezt ugyan a történészek így soha nem írták
le, de ösztönösen az európai népek kultúrájuk szimbólumának
a bikát tekintették, az istenükkel való azonosulásukat pedig a búzakenyérrel
élték meg. Minél bölcsebb lettem, annál jobban felismertem, hogy az ember ösztönösen felismerte a sorsát
alakító tényezőket, mint a tudomány.
A bika. Európa azzal lett az emberiség fejlődésének
egyik, a méreténél sokkal fontosabb szereplője, hogy ugyan nagyon megkésve,
csak az időszámításunk utáni első évezred végé, de a gyűjtögetésről átállt a szántóföldi termelésre. A Közel-Keleten a
kenyérgabonát ugyan már több ezredek óta termelték, és az onnan hozott gabonát
már nagyra értékelték, önellátásukat biztosítani csak akkor tudták, ha a búzát
és az árpát a természetes csapadékkal megelégedővé, és a fagyos telet
elviselhetővé szelektálták, volt a szántóföld talaját megforgató ekével
szánthatták, a talajerőt trágyával fenntartani, és a termést hazahordani
tudták.
A történészek százszor annyit
foglalkoznak a viszonylag jelentéktelen vadászat eszközeinek fejlődésével, mint
a szántóföldi gabonatermelés feltételeivel.
A
fajunk gyűjtögető életének 140 ezer éve alatt a pattintott kőszerszámoknak nem
a vadászatban, hanem az élelmezésben volt fontos szerepe, de nem a vadászatban.
De nem jelentett segítséget abban, hogy fajunk a gyűjtögetésről a termelésre
térjen át. A gyűjtögető társadalmakban
sokkal fontosabb szerepe volt a kapának, mint a fegyvernek. Máig nem
tudatosult, hogy a kapás földművelés sok
ezer évvel megelőzte a szántásra épülő földművelést. A legfontosabb
kultúrnövényeket, a szántás megjelenése előtt több ezer éven keresztül kapásan
nem termelték, szelektálták, tették alkalmassá arra, hogy szántással termelt
kultúrnövények lehessenek.
A homo sapiens csak akkor lett
isten teremtménye, a természetet az igényéhez alakítani képes faj, amikor
szántóföldi földművelővé vált.
Európa is csak akkor került a
magas kultúrák közé, amikor szántani kezdte a gabonát megtermő földjét. Erre pedig az igásállattá szelídített
szarvasmarha tette képessé. Így lett nem tudatosan, nem az okokat felmérve,
hanem ösztönösen, Európa szimbóluma a bika.
A búza történelemformáló szerepét a görög kultúra
még nem ismerte fel annak ellenére, hogy a gyarmatait már az öntözéses
búzatermelésre alapította. Európában a búza és az árpa termelése azonban
zsákutcának bizonyult, mert csak a kontinens déli peremén viselte el a telet,
és az ottani tagolt terepen nagyon kevés volt az öntözhető síkság. A görög
városállamok ezeken a kis térségben igyekeztek öntözéses gabonatermelő
gyarmatokat létesíteni. Az
időszámításunk előtti 5. században a görög gyarmatok lakosságát kipusztította a
szúnyogokkal behozott malária, ami ellen nem volt a lakosságnak immunitása.
Európa
színpadán a görögök társadalmi szerepét átvették a rómaiak, akik a szúnyogok
elől a dombokra települtek. A városok lakosságának a kenyerét pedig Egyiptomból
és Mezopotámiából hajókkal hozták. Egyetlen történész sem figyelt fel arra,
hogy az Appennini-félszigeten a görög
gyarmatok a mocsaras völgyekbe, a római települések pedig a dombok tetejére
teleültek. Ezt a hatékony földművelésre alkalmatlan településformát a
szúnyogok által terjesztett malária kényszerítette ki.
Amíg
a görög kultúra be akarta vezetni az öntözéses búzatermelést, a rómaiak katonai
erővel foglalták el a búzatermelő Egyiptomot és Mezopotámiát, és hajókkal, ezer
kilométernél nagyobb távolságról hozták a városi lakosságuk, és a hadseregük
számára a búzát. Ez a magyarázza a Római Birodalom jelszavát: Hajózni kell!
Egyetlen
történsz nem vetett fel, hogy a Római Birodalom eleve alacsony hatékonyságú
településformára épült. Nagy terhet jelentett, hogy a lakosság a dombokon élt.
Itt szinte megoldhatatlan volt az egészséges vízhez jutás. A völgyekben lévő
források azért lettek szent helyek, mert ezek jelentették a fertőzésmentes
vizet. A történészek sokat foglalkoztak azzal, hogy a fertőzött talajvizű
városokba milyen távolságról kellett szállítani a fertőzetlen vizet. Azt senki
nem vetette fel, hogy mennyi fáradásba került a dombokra épült falvakban
élőknek biztosítani a vizet. Mély kutakat kellett ásni, ha egyáltalán el
lehetett érni a talajvizet, mennyi fáradsággal járt annak a vödrönkénti
kiemelése. Az esővizet ciszternákban kellett tárolni, forralással
fertőtleníteni.
Az
igáslovak is nagyon kényesek voltak a vízre. A fertőzött vizet meg sem itták.
Nem kisebb nehézséggel járt a
termés házhoz szállítása.
A
Római Birodalom mégsem a falvai rossz telepítése, hanem a városi lakosság
kenyérrel és vízzel történő ellátásának megoldhatatlansága miatt omlott össze.
A több ezer kilométerről hajókon hozott gabona szállítása is megoldhatatlan
feladatot, hanem fertőzési kitettséget jelentett.
A
Római Birodalom akkor omlott össze, amikor a példátlan gabona import
összeomlott. Nemcsak azért, mert a kor hajói nemcsak a gabonát hozták, hanem a
közel-keleti járványokat is. A kórokozók pedig feltartóztathatatlanul
pusztították a hajók legénységét, megfertőzték a városok talajvizeit,
kipusztították a lakosságát. Márpedig a római civilizáció urbánus, a városok
polgáraira épülő volt. Ezt a szenátus vezetése világosan látta, példátlan
áldozatok árán, nagy távolságokról
építette ki az egészséges ivóvízzel történő ellátást, és az ország egészén
kiépítették a bortermelést.
Inni, csak a tiszta forrásvizet
vagy a borral fertőtlenítettet lehetett.
Volt olyan vízvezeték, é volt
olyan teraszos hegyoldal, amelyik építése több építőkövet és több munkát
igényelt, mint a Gizai piramis.
Kalkulációim
szerint, sok száz piramist lehetett volna építeni annyi kőből, amennyit a
szőlőtermelést biztosító teraszokba felhasználtak.
Azt is érdemes volna tanítani,
hogy Róma lakossága az időszámításunkat követő századokban, ezer évre a
századára csökkent. Ez volt
az oka annak, hogy a birodalom fővárosát a Földközi Tenger keleti végére,
Konstantinápolyba tették át. Közel ezer évre eltűntek azok a klasszikus
mediterrán városok, amelyekben indoeurópai népek éltek. Az ezredforduló előtti
és utáni Európában a rómaiakhoz hasonló városok csak a kontinensünk dél-nyugati
sarokban, Andalúziában voltak, és a dél-keleti sarkában az egyedül az új
főváros Konstantinápoly maradt. Ezeknek a városoknak a lakosok többsége nem
volt. Ezekben a városokban pedig nem latin, hanem afrikai és zsidó etnikumú
népek laktak, akik a közel-keleti járványok kórokozóival szemben immunisak
voltak.
A Római Birodalom bukása után
az első európai keresztény birodalom a frankoké volt, amelyik már elindult a
magának újmódon kenyeret termelő kultúra útján. Ahogyan elterjedt a szántóföldi
gabonatermelés vele párhuzamosan hódított Európa lakosságának a kereszténységre
történő áttérése is. Az a vallás, amelyik az istennel való találkozását a
megszentelt kenyérrel és borral éli át. Ekkor lett a gabonát termelő Európa olyan kultúra, amiben a
lakosság fő tápláléka a kenyér, biztosan iható itala fertőzetlen forrásvíz.
Európa lakossága a kenyér és a bor vallását választó keresztény.
Mindez ugyan érthető, de még a
teológusok sem tanítják.
A
búza tette a kereszténységet világvallássá. Jelenleg 225 millió hektáron
termelnek hektáronként háromszor nagyobb termést adó búzát.
Harari
mégis siránkozik. ”Az őskori csontvágyak tanulmányozása kimutatta, hogy a
mezőgazdaságra való átállás egy egész sor nyavalyát zúdított az emberiségre.”
„Hogyan
vette rá a búza a Homo sapienset arra a jobb életét feladja a
nyomorúságosabbért?”
”A
falusi élet persze biztosított az első földműveseknek előnyöket is, így például
nagyobb védelmet a vadállatokkal, az esővel és a hideggel szemben.”
„…
a mezőgazdasági forradalom igazi csapda volt.”
Harari
lapokon keresztül ilyen ostobaságokat mond. Ha igaza volna, fajunkat bölcsnek,
sapiensnek, nem okosnak, hanem stupidnak, ostobának kellene nevezni.
Az
isteni közbelépés.
Harari
ezt a rövid fejeztet a mai Törökország területén végzett Göbökli Tepé-ben
végzett ásatások eredménye alapján írta. Egy i. e. 9500 éves település
feltárása alapján állítja, ez számos törzs közös kulturális szent helye volt,
akárcsak a sokkal későbbi angliai Stonehenge. Az utóbbi a jelentős méretű,
dagályjárta térségek megkülönböztetett jólétét biztosító térség közös
kulturális találkozó helye volt. A gyűjtögető társadalmak paradicsoma nem a
trópusi őserdő, hanem a dagály járta homokos síkságok voltak, ahol a lassan
mozgó tengeri állatok, a puhatestek jelentős mennyisége nem jutott vissza a
dagállyal a tengerbe, hanem a tengeri madarak milliói, valamint a gyűjtögető
emberek ezreinek számára ideális és könnyen gyűjthető tápláléknak
visszamaradtak.
E
térségben a kényelmesen a tenger gyümölcseiből megélő emberek ráértek arra,
hogy a térségben élő törzsek lakossága számára évtizedeken keresztül kulturális
találkozásokra méltó építményeket hozzanak létre.
Ilyeneknek
közösségi találkozó helyeknek tartom a nomád népek óriási földhalmait, az
egyiptomi és maya piramisokat, de a gótikus katedrálisokat is.
Számomra
az ilyen kulturális monumentális építkezések közmunkák voltak, amik előbb
jelentkeztek, mint a városok. A közös szerepük a szétszórtan élő kis közösségek
lakosainak azt az igényét elégítette ki, hogy a százfős közösségek lakói a
szomszédokkal is találkozhassanak. A homo sapiens számára ezek az ünnepi
gyülekező helyek a mintegy százfős közösségeknél nagyobbakra vágyásra utalnak.
Ezek a nagy kulturális találkozók a száz főnél nem nagyobb települések lakóinak
a vágyai, a már nem minden lakos ismer minden lakost jelentő városok
előfutárjai voltak.
A
forradalom áldozatai.
Már
a fejezet címe is elárulja, hogy Harari nem a forradalmak eredményéről készít
mérleget, hanem csak a forradalom áldozatival kíván foglalkozni. Nincs olyan
forradalom, aminek csak eredményei, áldozatai pedig nem voltak. De az olyan forradalom, amelyiknek a
mérlege negatív, vagyis több volt az áldozata, mint az eredménye, nem is
forradalom, hanem lázadás. Mérleget csak az készíthet a forradalomról, aki
felméri az eredményt élvezők és az áldozatot elszenvedőknek nemcsak a számát,
hanem az érékét is. Harari az embert és
az állatot egyenértékű lénynek tartja. A természet azonban céljának tartja
azt is, ha a ragadozó megöli az áldozatát. A
fajok arányát az elvárásaihoz kell igazítani.
Ha
a munkájával eltartásáról gondoskodó ember jogosan igába hajtja a barmot, ennek
érekében az ostorát is használhatja, nem állatkínzó, hiszen a háziállatok azért
kerültek többsége, mert az ember szolgálatába álltak. Harari aligha ismeri az
állatoknak a gazdájukhoz való viszonyát, és elvárja, hogy az ember úgy bánjon
az állataival, ahogyan az embernek a családja és a közössége tagjaival szemben
kötelessége. Ő még nem találkozott olyan esettel, amikor a kocsis ostorral
kényszeríti a lovára az akaratát, és ennek ellenre a ló nagyon szereti őt
munkára kényszerítő gazdáját. Én még olyan kutya tulajdonossal sem találkoztam,
akitől nem várja el a gazdájától, hogy úgy bánjon vele, mint ahogyan a falkavezér
bánik azzal, aki nem hajtja végre a falkavezér akaratát.
Sok
évtizedes vadászataim során szinte minden vadászkutya velem akart vadászni, nem
a gazdájával, mert megérezte, hogy ki a jobb vadász. A vadászkutya nem a
kényeztetést várja el a gazdájától, hanem azt, hogy eredményes vadász legyen.
Még
a gyerekek is ilyenek. Sokszor vittem el erdei kirándulásra a gyermekeiket is
elhozó szülőket. A gyerekek mellém szegődtek, gyakran főnöknek hívtak, mert
megérezték, hogy az adott környezetben én vagyok otthon. Olyan kóbor kutyával
sem találkoztam a hajtások alkalmával, ami a sok vadász közül nem
tévedhetetlenül érezte meg, hogy kinek a legkisebb a bizalma abban, hogy
kilövi.
A
hátaslovak is azt várják el, hogy a lovasa akaratát kövessék. Aki nem tudja
rákényszeríteni az akaratát a lovára, annak nem is lehet lovas sikere.
Harari
azonban úgy érzi, hogy az állatok is ugyanolyan érzékenyek, mint az emberek.
Tudományosan pedig nagyon félre érti a domesztikációt. Az ember csak azokat a fajokat tudta magához szelídíteni, amelyek
képteleneknek bizonyultak arra, hogy az éghajlatváltozáshoz igazítsák a
viselkedésüket. Harari a domesztikálódást gyermeki naivsággal meséli el,
nem veszi tudomásul, hogy a domesztikáció az érintett állatok életképességét
növelte. Az ember csak azokat a fajokat
tudta megszelídíteni, amelyek számára elviselhetetlenné váltak a klímaváltozás
után megváltozott életkörülmények. Ez alól először három faj esetében nem
találtam magyarázatot. Ezek a sertés, a macska és a tengerimalac voltak.
A macska és a tengeri malac megszelídülését értettem meg először. Ez a
két faj ugyan vadon is megél, de legfeljebb ezred annyi amennyi a
háztartásokhoz, kamrákhoz szokva ma él. Vadmacskával
csak egyszer találkoztam, pedig a nyomát többször láttam. Vadon kevés maradt, de
nem azért, mert életképtelennek bizonyult, hanem azért, mert vadon csak nagyon
kevés példánynak volt elegendő zsákmány. Ezzel szemen a házimacska százmilliói
élnek, mert a család kamrájához települtek. A vadmacskák eredeti tápláléka a
kis rágcsálók, főleg egerek voltak. Ezeket szinte csak ott találtak, ahol
gabonát tároltak a kamrákban. Az ember is csak ott tudta megőrizni a kamrában
tárolt gabonát, ahol macska is volt. A
gabonát termelő Egyiptomban azért volt szent állat a macska, mert macska nélkül
nem lehetett az egész évre beosztani a gabonát.
Gyermekkorom
falujában minden háziasszony büszke volt, ha jól vizsgázott a macskája. Ezért
aztán a jó macskát kényeztették.
A
tengerimalac is megél vadon is, de legfeljebb ezred annyi, mint a családok
házaiban. Ez az állt is a háziasszonyok kedvence Amerikában, mert feleszi a
háztartási hulladékot, azon kívül gyorsan szaporodó állománya, húst biztosított
a család asztalára.
A házi sertés domesztikálódása sokáig kérdésem marat.
Tudtam, hogy nagyon szapora, a modern fegyverekkel is nehéz az állománya
növekedését megállítani. A megszelídülése nyomára a romániai medveállománynak a
szeméttelepekre szokása vezetett. Ahol sok a medve, és kevés a zsákmányállat, a
házi hulladékra kényszerülnek. Mintegy kilenc ezer éve Kínában is ez történt a
disznóval is. Az öntözéses rizstermelés nagy lakosság sűrűséget tartott el, az
erdőket egyre kisebb területre zsugorították, ezért a nagyon szapora vaddisznó
a házi szemétre kényszerült. Befogták, etették, és levágták.
Magyarországon
gyermekkoromban még a házi sertést is naponta kihajtották, ahol vegyülhetett a
vaddisznókkal, és a kocák vadkanokkal is termékenyülhetek. Nem volt ritkaság a
vadkanok után ellő kocák malacozása. Harari is említi, hogy a disznó Kínában,
időszámításunk előtt 7000-ben domesztikálódott.
Az általam is nagyra becsült
Harari úgy beszél az állatok lelki sérelmeiről, mint a buddhista szerzetes
volna.
Az
háziállatok kasztrálása felett háborog, de meg sem említi, hogy ez az emberi
faj történetében sem volt ritkaság. Kínában a mandarinok többségét kasztrálták.
Az Oszmán Birodalomban jellemző volt a háremeket kiszolgáló személyzet
esetében.
Az
ökrök életében sem találkoztam azzal, hogy hiányzott, hogy nincs szexuális
életük.
Harari könyveinek a jelentősége.
Három hete egy barátomtól
Harari egyik könyvét megkaptam, a másikat azonnal megszereztem, az óta ezekkel
foglalkozom. Neki köszönhetem, hogy negyven év után újra felébredjen bennem,
hogy korunk legnagyobb változásai azt bizonyítják, hogy az élővilágban történő
jelentős változásoknak már nem heliocen, hanem antropocen okai vannak.
Az agárforradalom óta a földi
élet legnagyobb változásait a homo sapiens ember okozza.
Táplálkozási forradalom.
Harari
egyik nagyon szellemes, de félrevezető megállapítása a jelenkorról, hogy „fajunk jelentős többsége eddig minden
korban alultáplált volt, jelenleg túlsúlyos. Eddig az első halálok az
alultáplálkozás volt, jelenleg a túlsúlyosság lett az”. A 20. század
közepén még mindig 1.5 milliárd ember élt a napi 1.9 dollárnál kisebb jövedelemből,
ma ennek negyede. Ez a szellemesség azért félrevezető, mert a múltban az
alultáplálkozásban meghaltak átlagos kora 15 év alatt volt, a felük pedig az
első öt évében halt meg. Jelenleg a túlsúlyos elhaltak átlagos életkora
meghaladja a 60 évet. Ez is ma az egészségeseknél húsz évvel előbbi halált
jelent, de a többségük kétszer akkora kort él meg, mint a kétszáz évvel korábbi
átlag. Bármennyire lelketlenség, de
tény, hogy a túlsúlyosak annyiban hasznosabbak, hogy alig szorulnak az öregkori
társadalmi ellátásra, nyugdíjukból élésre.
A jelenkori elöregedő
társadalmak élén Japán van, és ott a legnagyobb költségvetési terhet az öregek
ellátása, egészségvédelme jelenti.
Fajunk
eddigi életében az újszülöttek fele sem érte meg, hogy szexuálisan megérett, és
átlagos munkaerő lehessen. Jelenleg a fejlett társadalmakban az újszülöttek 99
százalékuk ezt a kor megéri, ráadásul a többségük annyi évet él meg öregkori
ellátásban, mint ahány évesen munkába állt.
Ezért az egyik legfontosabb társadalmi feladat az lesz, hogy az idősek
munkavégző képességét minél több évre tolják fel.
Férfi és nő.
A
gyűjtögető társadalmakban a nemek társadalmi rangjában nem volt jelentős
különbség. Ennek két alapja volt.
A
mivel a gyűjtögető társadalmakban nem volt jellemző a túlnépesedés, a homo
sapiens természetes szaporasága a létszám tartása környékén mozgott. Fajunk
életének első 140 ezer évében a létszámunk nagyon lassan növekedett. Az
elfoglalt életterükben stagnált, csak új életterekbe történő kirajzások
jelentettek nagyon lassú népességnövekedést. A Homo sapiens létszáma a
mezőgazdasági forradalom előtt nem érte el a tízmilliót, ami nagyon alacsony
népsűrűséget jelentett. Ezért ritka eseménynek számított, amikor a Homo sapiens
más közösségbe tartozó emberrel találkozott. A mintegy százfős közösségek
teljesen önellátók voltak. Az első jelentős árujuk a só volt.
A társadalomtudományok gondosan
elkerülik annak feltárását, hogy a homo sapiens milyen szapora faj. A szexuális ösztönéből fakadó szaporasága
valahol a 25 éves várható életkor környékén biztosítja a létszám fennmaradását.
Mivel a gyűjtögetés olyan életforma, ahol az életterük eltartó képessége nem
növelhető, a begyűjthető élelmiszer mennyiségét azonban az időjárás nagyon
ingadozza. Harari fel sem veti, hogy a vadon termő és begyűjthető táplálék
nagyon ingadozó, ezért a közösség számára begyűjthető táplálék évről évre
jelentősen ingadozott. A vad gyümölcsök, gombák termése nagy különbségek között
ingadozik. Ezt csak az tudja felmérni, aki sok éven keresztül átéli. Ezek
évenkénti termése 10:1 arányok között ingadozhat.
A
nők és a gyerekek nagyobb kitartása és hajolási képessége előny a
gyűjtögetésben. Hátrányuk a szülés utolsó hetei és a szoptatás első hónapjai.
Éppen a ma reggel hallottam a televízióban egy nőgyógyász professzor véleményét
arról, hogy a megszokott fizikai mozgás 40-50 százaléka a kihordás alatt
előnyös. Tehát megállapíthatjuk, hogy a gyermekvállalás a gyűjtögető
társadalmakban nem jelentett a nők számára jelentős hátrányt a gyűjtögetésük
eredményességében.
A szántóföldi gabonatermelő
társadalmakban azonban a nemek közti viszonylagos egyensúly felborult. A szántóföldi földművelés munkaerőigényben a
fizikai erő vált elsőlegessé. Hararinak abban igaza van, hogy a gabonatermelő még inkább a pásztorkodó
társadalmakban a nők munkaerejének értéke jelentősen mértékben csökkent.
A
magyar történelem megértésében is fontos szerepet játszott a nők
foglalkoztatása, mégsem érdekelték a magyar történészek.
A
magyarságnak a honfoglalás után a földművelésre való áttérése azt jelentette,
hogy a férjek a házukban éjszakáztak, a
házasság tartós szexuális kapcsolatot jelentett. De a gabonatermelés szinte
csak az aratáskor igényelte a nők részvételét.
Az
ipari forradalom megsokszorozta a városi lakosok számát, és élelemigényét. Az istállós tehéntartás az parasztasszonyok
számára az első, férjüktől független jövedelmet jelentette. Ennek fontos
szerepe volt abban is, hogy a tehenet a háznál tartó családokban csökkent a
gyermekhalandóság, a férfiak pedig megszabadultak az angolkortól, a csontritkulástól.
Amerika felfedezése pedig a két
kapásnövénnyel emelte az asszonyok gazdasági szerepét. A kukoricát és a burgonyát az asszonyok
kapával vetették, gyomtalanították, a burgonyát gyűjtötték be. A falusi családok étkeztetési gondját
nagyon megkönnyítette, hogy volt tej, tejtermék és burgonya. A kukorica
biztosította a disznóhizlalást, ami nemcsak egész évre biztosította a zsírt.
Mit hoz a jövő.
Az élet hossza.
Jelenleg
az átlagos élettartam évenként három hónappal növekszik. Négy éve az élettartam
79 év volt, ma már 80 év. A testmagasság is növekszik, és 2036-ra a növekedés
mértéke meg fogja haladni az évenkénti 1 centit. Az átlag egyre hosszú ideig
élhet, valószínűleg túljuthatja a 100 éven.
Oktatás.
A
legolcsóbb okos telefonok Afrikában és Ázsiában már 10 dolláros áron
elérhetőek. 2020-bn az emberek 70 %-ának már lesz okos telefonja. Ez azt
jelenti, hogy mindenkinek ugyanolyan lehetősége lesz világszínvonalú oktatáshoz
jutni. Minden gyerek használhatja a ˝Khan Akadémiát˝ (Ez egy internetről
elérhető ingyenes tudásbázis, ahonnan magas szintű oktatásban részesülhetünk).
Bárki olyan oktatáshoz juthat, amit a jómódú országok iskoláiban tanulnak a
gyerekek.
A férfiuralom alapja.
A szántóföldi földművessel, a
pásztorral, majd az ipari forradalom után a gyári munkással is egyre csökkent a
munkaerő minőségével szemben támasztott igény. Az osztálytársadalom gondoskodott róla, hogy
ez ne váljon közismertté. Erre Harari sem utal, pedig már a mezőgazdasági
forradalom a gyűjtögetőnél sokkal kevesebb tudást és sokkal több fizikai erőt
kívánt. A munkaerő minőségével,
szakértelmével szemben egészen támasztott igény a tudományos és technikai
forradalomig egyre csökkent. A tudásigény fajunk történetében a
legalacsonyabb a 20. század elején volt. A század végén azonban megfordult, a szellemi képesség a munkaerő értékének
mértéke lett.
Gyermekkorom
falujában a családok jövedelme a földjük nagyságától, és nem a művelőjének a
szellemi képességétől függött. ez ma már nevetségesnek hangzik.
Ezt
jól bizonyítja az aratás. Száz éve a legnagyobb fizikai erőt igénylő munka a
kaszával történő aratás volt. Jelenleg a farmerek légkondicionált kombájnokban
aratnak, munkájuk eredményben a fizikai erő nagysága jelentételen lett. A végzett munka hatékonysága a
lelkiismeretességen múlik, fizikai erőre pedig nincs szükség. A műszerek
mindent jeleznek, azok jelzéseit kell tudomásul venni.
Klasszikus példának tartom,
hogy száz éve a hajók ki- és berakása nagyon sok ember képzettséget nem
igénylő, nehéz fizikai munkája volt.
Most százszor gyorsabban kirakja a konténereket a magasan képzett néhány
darukezelő.
A
közúti szállítást is ötven éve még csak az erős férfiak végezhették. Nem volt
szervokormány, automata sebességváltó. Ma minden nő is elvezetheti a legnagyobb
dömpereket.
Ötven
éve a bányászatban a nők legfeljebb vizet hordtak a szomjas csákányozó,
lapátoló bányászoknak. Ma a munkájukat a férfiak százait pótló kombájnok
végzik, amelyikek működtetését inkább diplomás nőkre, mint erős, de képzetlen
férfiakra bízzák.
Harmadik
rész
Az
emberiség egyesítése
Örömmel olvastam, hogy az
emberiség egyesítése címet adta a harmadik fejezetnek. A homo sapiens három
legnagyobb ajándékának tartom a fejlett agyát, a kezei sokoldalúságát, és a
hangképző képességét. A történészek az utóbbi távolságlegyőzését alig kísérik
figyelemmel, pedig a társadalmi tagolódásunkat a hangunknál nagyobb távolságú
terjedése is korlátozta. A hangunknál nagyobb távolságra csak a leírt szöveg
terjedhetett el. A hangunk nagyobb távolságra történő eljuttatására és
tárolására egészen a 20. századig, csak az írott szöveg volt terjeszthető. Az
írás és olvasás csak ekkor vált az iskolázott lakosság távolsági
kommunikációjává. A közvetlen beszéd
közlését a telefon, majd a rádió, majd a televízió tette nagy távolságra
küldhetővé. Szinte csak a jelenkor oldotta meg a személyek közti közvetlen
kapcsolatot csak az okos telefonok oldották meg. Méghozzá a távolságot szinte
nem ismerve, ugyanakkor a lakosság nagy többsége számára olcsón. Ez nem csak
minőségi fejlődést, hanem mennyiségi eredményt is jelent.
Ritkán értékeljük a találmányokat az elérhetőségük költségén.
Alig három évtized alatt az emberiség többsége megengedheti magának a
távolságot nem ismerő kommunikációt. Ez nemcsak olcsó, de a
korhatárok nélküliséget is jelent. Ma a néhány évesektől az öregekig mindenki
telefonál. Száz éve még nem élt annyi ember a földön, mint amennyinek ma van
okos telefonja. Ma ezekkel a
telefonokkal az emberiség többsége több információhoz juthat, mint ötven éve a
felső egyetlen ezrelék.
Tízedik
fejezet
A pénz szaga
Harari 12 oldalt szentel a
pénz szerepnek, de még utalást sem tesz arra, hogy mikor, melyik kultúrában a
megtermelt érték hány százaléka vált áruvá. Kiderülne, hogy mikor, mekkora
szerepe volt a kereskedelemnek, vagyis melyik termelési mód, és milyen
településben mekkora volt a pénzzel történő árucsere.
Közép-Európában,
Magyarországon a vasúthálózat kiépülése előtt a lakosság 80 százaléka falvakban
élt, és azokban nagyon magas, 90 százalékos volt az önellátás. A lakosság
négyötöde falvakban, pusztákon élt, a gazdálkodásnak szinte csak vasra, a
lakosságnak sóra, petróleumra, dohányra volt szüksége. Az évente a faluba
kerülő vas nem haladta meg a termelési érték egyetlen százalékát.
A férfiak legfeljebb a
lámpáknak petróleumot, maguknak dohányt, gyufát, alkoholos italokat vásároltak.
Az utóbbit is amennyire lehetett maguk terelték meg.
Az asszonyoknak a főzéshez
szükséges só, a varráshoz tű, finomabb cérna, gomb, szalag kellett.
A néprajzosokkal tanácskozva a kereskedőktől vásárolt áruk
maximális arányát 5 százalékra becsültük. A vasúthálózat kiépülése
után az arány meghaladta nagyon gyorsan meghaladta a 15 százalékot. Ez világosította meg a számomra a paraszti
életben a vasút polgárosító szerepét. Ötven év alatt háromszorosára növekedett
a lakosság 80 százalékának a kereskedelmi forgalma, vagyis a kereskedőkkel való
cserének a pénzigénye. Ez a tapasztalat tanított meg arra, hogy az
önellátás arányának alakulását mindig figyelembe vegyem.
Még a lelkes népieknek sem
jutott az eszébe, hogy mit és mekkora értékben vásároltak egy falusi boltban
1840-ben és jelenleg. Az ilyen adatok meggyőznének arról, hogy a pénz szerepét
ne csak elméletben vizsgájuk, hanem a súlyának megfelelően értékeljük.
Az emberiség történetében a pénz szerepe csak az utóbbi százötven
évben lett jelentős, amikor a vasútnak és a gőzhajóknak köszönhetően jelentős
kereskedelem alakult ki. A történészek is olyan társadalmi
súlyt tulajdonítottak a pénznek, amilyen szerepet játszott a tőkések, a
lakosság néhány százaléka számára. A
munkaerő először csak a tőkések számára lett áru.
Ezért Hararinak is azzal kellett volna kezdeni, hogyan alakult a
pénzzel történő árucserének a megtermel nemzeti jövedelemhez viszonyított
súlya.
Nagyon sokat mondana egy olyan felmérés, hogy az
osztálytársadalmakban az osztályok jövedelmének mikor, mekkora hányadát
jelentette a pénzzel törtnő forgalom.
Tizenharmadik
fejezet
Birodalomképek
A politikának a történelem
alakulásában játszott szerepének túlértékelését olvashattam ebben a címben. Én
következetesen materialista történész vagyok, aki elfogadja, hogy a politika csak felépítmény, amit az
alépítménye determinálja. Ezért a múltban sem az érdekel, milyen volt a
politikai felépítmény, hanem milyen volt az alépítmény, amire az ráépült.
Egyedül vagyok azzal, hogy a görög és a római kultúra még nem európai,
hanem közel-keleti volt, ami a Földközi Tenger egész vízgyűjtő területét
jelentette. Afrikából a Szaharától északra terülő sáv, aminek a délre
húzódó centruma a Nílus völgye, azaz Egyiptom. Azt mi európaiak találtunk ki,
hogy a Földközi Tenger északi vízgyűjtő területe, a görög és római kultúra
európai volt. A görögöknek eszükbe sem jutott, hogy Európában vannak. Anatóliát
és Egyiptomot mind a görögök, mind a rómaiak kultúrájuk bölcsőjének
tekintették. Elég leleplező volna, ha valaki kigyűjtené, hogy a görög bölcsek
hányszor emlegették Anatóliát, Egyiptomot és említették-e valaha Európát.
Nagyon meg lettek volna lepődve, ha valaki őket európaiaknak nevezte volna.
A Római Birodalom központja
ugyan Róma volt, de a területükön Egyiptomot és Szíriát tartották fontosabbnak,
értékesebbnek, hiszen onnan hozhatták a múltjukat, de a jelenben a városi
lakosságuk számára a kenyérgabonát is.
Az első európai birodalmat a frankok alapították a sötét
középkor lezárulása idején. Akkor, amikor már maguk termeték meg a kenyerüket.
Európa akkortól tekinthető politikai értelemben kontinensnek, amikor már
kiszelektálódott a telet elviselő, a természetes csapadékkal megelégedő búza és
árpa. Afroázsiához képest tizednyi félsziget, aminek a
klímáját már nem a Monszun, hanem az észak-atlanti Golf Áramlat alakította.
Ráadásul a földművelés alatt akkor csak az önözéses, a fagyos telet nem ismerő
gabonatermelést értették. Márpedig Európának nem volt erre adottsága.
Mik voltak az önözéses gabonatermelés
előfeltételei.
Ennek elsődleges feltétele volt a fagymentes telű éghajlat.
Ilyen éghajlatú része Európának csak a Földközi Tenger északi vízgyűjtője, a
Mediterrán Dél-Európa volt. Ennek a térségnek az első két főszereplői a görögök
és a rómaiak voltak. Ezt a térséget befogadta a közel-keleti magas-kultúra,
ahogyan a Szaharától északra lévő Afrikát is. A Pireneusoktól, az Alpoktól
északra fagyos, valamint a kelet-európai síkságon kemény, fagyos telek voltak.
A másik feltétel a gravitációsan öntözhető síkság.
Ilyen a nagyon tagolt Mediterrán Európában nem volt. Az eredeti önözéses
magas-kultúrák Kelet-Ázsiában, Dél-Ázsiában és a Közel-Keleten nagy folyamok
természetes árterületei voltak, amelyek árterületei milliós lakosságú
birodalmakat eltartani képesek voltak. Ilyen adottságú térsége Európában nem
volt.
Európa tehát eleve nem
rendelkezett olyan adottságú térséggel, ahol néhány milliós birodalom
élelmezése megoldható lett volna.
Az európai térség gabonatermelésének technikai előfeltételei.
Olyan gabonára volt szükség, amelyik megelégszik az 500-1.000 milliméter
csapadékkal, és elviseli a fagyos telet. Mint már említettem, a búzát és az
több ezer éven keresztül kellett kapásan, a lakhely szomszédságában termelni,
hogy szántóföldi önözéses gabonává szelektálódjon. Ahhoz, hogy Európában a
közel-keleti búza és árpa megelégedjen az 500-1.000 milliméteres csapadékkal,
és átvészelje a fagyos telet ugyancsak ezer éves szelekció kellett. Ez történt
meg akkor, amikor Franciaországban, a sötét középkor végén már áttelelt az
ősszel vetett búza és árpa. Ezzel párhuzamosan megjelent a tavaszi vetésű zab
és a keményebb telt is elviselő rozs. A kettes vetésforgót felválthatta a
hármas.
Az őszi és a tavaszi vetésű gabonatermelés technikai forradalmi
szerepét alig hangsúlyozzuk, pedig e nélkül Nyugt-Európa nem lehetett volna
magas-kultúra. A természetes
árasztású gabonatermelés vetésforgó nélküli is magas lakosságot tarthatott el.
Kétszer, háromszor nagyobbat, mint a természetes csapadékon termelt gabona. A
talajerő megőrzését jelentette az árvizek által visszahagyott iszap. A
természetes csapadék azonban csak a szükséges vizet jelenete. A talajerő megőrzéséhez trágyázásra és a
talajt megforgató ekére is szükség volt. Ez pedig nagyobb igaerőt igényelt.
A szerencsét hozó patkó.
A patkó történelemformáló
szerepét is mindig lelkesen bizonygatom. Sokáig nem tudtam az okát annak, hogy
az európai kultúrában miért általános a patkó szerencsét hozó szerepe. Második
feleségem tucatnyi patkót gyűjtött. Annyit falusi gyermekként tudtam arról,
hogy az elveszített patkót azonnal pótolták. Később lovagolva megtanultam, hogy
a patkolatlan ló járása hóban, sárban, vizes gyepben bizonytalan. Ezt azonban
nem tartottam elegendő indoknak arra, hogy a szerencse szimbóluma legyen.
Öreg koromban derült ki az
igazi ok. Az arabokat kiverő francia császár, Károly mellékneve Martell, az
Kovács lett. Ő verte meg a Franciaországba betört arab sereget 732-ben a
poitiers-i csatában megverte, és ezzel végleg megmentette Európát az arab
uralomtól. A csatát azzal nyerte meg, hogy az arabok patkolatlan lovakkal
érkező seregét egy vizes füvű lejtőre csalta. Az arabok patkolatlan lovai ott
mozgásképtelenek voltak. A frank sereg patkolt lovai óriási fölényt
jelentettek. Európa első nagyhatalma a
győzelmét a patkónak köszönhette.
A néhány kiló patkóvas a sokkal drágább ló használati értékét
megtöbbszörözi akár a csatában, akár a fuvarozásban. Nyugat-Európában a
középkort a patkónak köszönhetően lehetett lovagkornak nevezni. Nyugat Európa a
patkolt lovaknak köszönhette, hogy katonai nagyhatalom is lehetett.
Gyermekkorom falujában
rangot jelentett, ha valaki lovakkal és nem ökrökkel, tehenekkel gazdálkodott.
A lovas kocsi volt a rend szimbóluma. Egyszer megbecsültem, hogy a tehenekkel
fuvarozó, szántó gazda, még egyszer annyi időt töltött az igás állatival, mint
akinek lova volt. Ez az időmegtakarítás azonban drága volt. A lótartás költsége
mintegy háromszor akkora volt. Ezen a példán tanultam meg, hogy a földreform
ugyan a magyar történelem legnagyobb igazságtalanságát számolta fel, de olyan
birtokviszonyokat teremtett, amiben a parasztcsaládoknak tized annyi föld
jutott, ami a hatékony műveléshez kellett. Ez tanított meg arra, hogy a nagy
reform nem is a földosztás volt, hanem az iparosítás, ami a falvakban élők kétharmadát
az iparba csábította. Még ennek ellenére ma is sokkal több tulajdonos közt
oszlik meg a föld, mint amennyi a megműveléséhez elegendő volna.
