Az EU első embere: Junkers

Kopátsy Sándor                 PG                   2014 11 27

Az EU első embere: Junkers

Az Európai Uniót Németország és Franciaország uralja. Nem egyenrangúak, de a német vezetés úgy viselkedik, mintha Franciaország velük egyenrangú volna. Arra azonban mindkét ország vigyáz, hogy a másik ne kerüljön túlsúlyba. Ezért a fontos pozíciókba csak olyanok kerülhetnek, akik súlytalanságáról mindketten meg vannak győződve.

Ezt a káderpolitikát a tagországok is megértik. Brüsszelbe küldik jó fizetéssel azokat, akik otthon útban vannak. Tíz éve nem találtam példát arra, hogy olyant küldtek, akinek otthon politikai súlya van.

A vélemények akkor is megerősödött, amikor az EU bankja élére olasz bankárt ültettek.

Azon már nem lepődtem meg, amikor a csepp, de nagyon gazdag luxemburgiak szaporodtak a legjobban a vezetők között. Ezekkel annyira meg vannak elégedve, hogy most az első embert is onnan választották.

Luxemburgról annyit illene tudni, hogy a legnagyobb pénzmosó ország. A bankjaiba az alacsony kamat ellenére áramlik a gyanús, illetve a kevesebb adót fizető tőke. Az orosz maffia is ott forgatja a pénzét. Az ország az első azok között, ahol az odamenekült tőke kamata a nemzeti jövedelem legnagyobb hányadát adja.

Ez aztán kiütötte a biztosítékot az Európa Parlament olyan képviselőinél, akik nem a hazai kormánypártokat képviselik. Ezek a pénzmosó világbajnok Junkers úr ellen emelnek kifogást. A bizalmatlansági indítványukat azonban a kormányokat képviselő többség el fogja utasítani, mert ez már újabb botrány volna.

Ez így nem botrány, hanem csupán Európa szégyene. 

A gyermekvállalás a szülők joga

Kopátsy Sándor                 PD                   2014 11 27

A gyermekvállalás a szülők joga

Életem egyik legjelentősebb felismerésének tartom, hogy minden osztálytársadalom természeténél fogva túlnépesedő volt, azért vált mindegyik halálozás okozóvá. Ennek látszólag ellentmond a tény, hogy minden osztálytársadalom a népességének növelésére törekedett. Ez volt az osztálytársadalmak egyik általános ellentmondása. A társadalmak és azok sejtjei közti érdekérvényesítő harc azonban fizikai erőt igényelt. A társadalom globális érdeke a népesség létszámának lassú változása volt, és maradt, de a társadalmak alkotó egységei az államtól a családig, csak erőszakkal volt képes érvényesíteni az érdekét. Az erőszak ereje azonban a létszámtól függött. Ezért minden társadalmi egység az ereje növelése érdekében növelte a létszámát.

Már a családtagok érdeke is az volt, hogy kisebb legyen a létszámuk, mert az egy családtagra jutó jövedelem a kisebb család esetén volt maximális, és ezt a szülők is világosan látták, de három okból mindig nőtt a család.

Egyrészt a szülők szexuális ösztöne több fogamzást, szülést eredményezett, ami ellen nem volt védekezés.

Másrészt nagy volt a gyermekhalandóság, az egyetlen gyakran meghalt, és utód nélkül maradtak.

Harmadrészt fiú örököst akartak, a gyermek neme azonban nem volt megválasztható.

A két első gond mára megszűnt.

Megoldódott a fogamzásgátlás, ezzel az emberi ösztönnek megfelelő szexuális élet nem szükségszerűen jár a fogamzás veszélyével. A fiatal magzattól való megszabadulás is veszélytelenné vált.

A gyermekhalandóság pedig minimálisra csökkent. Nagyon kicsi lett az egyetlen gyermek olyan korban történt elveszése, amikor a szülők már nem számíthatnak újabb szülésre.

A gyermek nemének megválasztása azonban nem lett problémamentes, mert csak a magzat fejlettebb állapotában meghatározható, amikor az abortusz már nem problémamentes. Ennek ellenére a családtervezésnek ez a módja is folyik. Ennek következménye, hogy néhány kelet-ázsiai társadalomban néhány százalékkal több fiú, mint lány születik. Ebből is bőven van kiút. Az elmaradt világból feleség bőven importálható. De a lányok néhány százalékos hiányának van előnyös következménye is. A lányok társadalmi értéke végre felértékelődik.

Az a tény, hogy a szülők gyermekvállalásának lehetőségei létrejöttek az emberiség számára óriási nyereség. Sem a vallások, sem a társadalomtudományok nem foglalkoznak azzal, hogy mennyi emberi szenvedés fakadt a szexuális ösztön elfojtásából, illetve az akaraton kívüli terhességből. Ennek figyelembe vétele nélkül nem lehet megérteni a saját múltunkat.

Ezt éltem át akkor, amikor a francia történészeknek köszönhetően megtudtam, hogy a jobbágyok házasságkötése jó tíz évvel a nemi érettségük utánra tolódott. Aki nem tudja elképzelni, hogy ez a tény mennyire meghatározta a fiatalság ösztönelfojtását, nem értheti meg a középkori emberek viselkedését, kegyetlenségét és bigott vallásosságát.

Itt is megjegyzem, hogy a nyugati kereszténység mennyire megértette a házasságok kitoldása mögötti társadalmi érdeket. Csak olyan jobbágy fiatalok házasságát kötötte meg, akik számára a földesúr jobbágytelket biztosított.

A szülők gyermekvállalási jogát megtagadó, a fogamzásgátlást és az abortuszt tiltó római katolikus egyház elfelejti, hogy ezer évvel korábban a családtervezésben aktív szerepet vállaló első és egyedüli vallás volt. Ma, mikor a tudomány megoldotta a biztonságos családtervezést, makacsul tiltakozik ellene.

Elég volna, ha a Vatikánnak legalább egyetlen demográfus szakértője lenne, aki megmutatná a döntéshozóknak, mekkora várható életkor mellett mennyi gyermekvállalásra van szükség a létszám kis változásához. Illetve mennyi gyermek születésére kell számítani, ha nem élnek a fogamzásgátlás eszközével. Kiderülne, hogy a 60 év felett várható életkor mellett, egy házaspár 6-8 szülésre számíthatna, ami 4-6 százalékos népszaporulatot eredményezne, a társadalom által elviselhetőnek mintegy harmincszorosa. Ugyanis 1-2 ezreléknél gyorsabb népszaporulatot tartósan egyetlen faj sem képes elviselni. Erre történelmünkben korábban nem volt példa. Jelenleg ugyan az elmaradt társadalmakban előfordult a 2-3 százalékos népszaporulat, de ennek az lett az eredménye, hogy az ilyen országokban ma hússzor annyian élnek, mint száz éve.

Talán a Vatikán döntéshozóinak az is elég volna, ha valaki elmagyarázná, hogy az európai katolikus hívek létszámának stagnálása, számos országban a lassú fogyása azt bizonyítja, hogy a hívek kilenctizede rendszeresen fogamzásgátlót használ. Ahhoz a dogmához nem érdemes ragaszkodni, amit a hívek nagy többsége már nem vesz tudomásul. 

Oroszország bajban van

Kopátsy Sándor                        PP                        2014 11-27

Oroszország bajban van

A The Economist ezzel a címmel fejti ki a véleményét. Még ez az újság sem jutott el odáig, hogy felismerje, Oroszország nem azért van bajban, mert most valamit rosszul csinált, hanem azért mert bármit csinál, bajban van.

- A cári Oroszország bajban volt, ott omlott össze először a tőkés társadalom, pedig alig volt tőkés.

- A bolsevik Szovjetunió nem azért omlott össze, mert bolsevik volt, hanem azért mert az oroszok működtették.

- A demokratikus Oroszország nem azért van bajban, mert nem bolsevik, hanem azért, mert nem versenyképes.

Ezer éve egyértelmű, hogy Európa keleti fele a nyugati felével nem versenyképes. Ezt azzal magyarázom, hogy a nagycsaládos társadalmak ezer éve nem képesek lépést tartani a kiscsaládosokkal. Nem értették meg a reneszánszot, a reformációt, a felvilágosodást, a demokráciát, a marxizmust, azaz semmit, ami új.

Az EU politikája is azért ostoba, mert felvette tagjai közé az ortodox keresztény Romániát és Bulgáriát, és beugratta Ukrajnát, hogy tag lehet. Nem értik meg, hogy az ortodox keresztény Kelet-Európa és a Balkán más, az élenjárókkal lépést tartani képtelen kultúra, amit hagyni kell, járja a maga útját.

A fejlett, protestáns Nyugattal még a latin népek sem képesek lépést tartani, nemhogy a kelet-európaiak.

A Szovjetunió tagállamai közül csak a három balti volt nyugati keresztény, nekik még van reményük, hogy Európa nyugati feléhez zárkózzanak. A többiek az ortodox keresztények és a mohamedánok, azok rendszertől függetlenül lemaradnak. Ez csak azért marad rejtve, mert most a bányakincsekben gazdag utódállamok látszólag gazdagabbak. A reális helyzetük kiderülne, ha a jelenlegi helyzetüket úgy vették össze a Szovjetunióban megélttel, hogy az egy lakosra vetített jövedelmüket korrigálnánk a megtakarított hadikiadásokkal, és a megnövekedett bányajáradékkal. A hadikiadásuk ugyanis harmada, a bányajáradékuk pedig háromszorosa a Szovjetunió összeomlása előttinek.

Most csak az oroszokat említem. A katonai kiadásaik a 30-40 százalékról a 10-20 százalékra csökkentek, a bányajáradékuk pedig a 10 százalékról 30 százalékra nőtt. Ha ezt figyelembe vesszük, Oroszország is hátrább van, ahol 1990-ben volt. Ezt jól jellemzi Ukrajna és Fehér-Oroszország, ahol nincs bányajáradék. Ukrajna lakossága ma hátrább van a rangsorban, mint a Szovjetunió részeként volt. Még megdöbbentőbb, hogy Fehér-Oroszország, ahol az egypártrendszer tovább él, az ENSZ hármas mutatója alapján, és bányajárulékok nélkül, megelőzi Oroszországot. Ezért gondolom, hogy Oroszország népének legalább úgy megfelelt a bolsevik rendszer, mint a jelenlegi, ha nem fegyverkezne eszetlen mértékben, és nem akarna világforradalmat szervezni.

Most, hogy estek az olajárak, azonnal kiderül a valóság. A 80 dolláros olajár mellett ugyanis a bányajáradékuk tizede a 130 dolláros árhoz képest. Márpedig a jelenlegi olajár inkább csökken, mint nő. A palagáz és a palaolaj kitermelési költsége valahol a 60 dollár körül van. A 80 dolláros ár már nem jelent bombaüzletet. A 100 dolláros ár azonban igen. Oroszország tehát nem remélheti a korábbi olajárat. Kiderül, hogy egyre jobban lemaradó ország lesz.

Azt, hogy jelenleg csak a puritán Nyugat, az angolszászok, a germánok és a skandinávok, valamint a kelet-ázsiai konfuciánusok képesek az élre kerülni, és ott maradni, száz éve nagyon egyértelmű tény. Ezt nemcsak Németország és Franciaország képtelen megérteni, hanem a bankárok sem.

Kezdettől fogva irritált, amikor a kor egyik tekintélyes bankárja kitalálta a felzárkózó négy ország, Brazília, India, Oroszország és Kína, rövidítve a BRIKs országok fogalmát. Azonnal az volt a véleményem, hogy a négyből csak egy felzárkózó a másik három lemaradó. Ezek mindegyike olyan lakosságú, ami nem lehet versenyképes.

Oroszországról már leírtam a véleményem.

India eleve túlnépesedett és gyorsan növekvő lakosságú. Húsz év múlva 1.500 millió lakosával a világ legnépesebb országa lesz. A lakossága nemcsak nyelvekben, de kultúrában is nagyon tagolt. Az ország egyben tartása reménytelen. A növekvő lakosság eltartása, foglalkoztatása megoldhatatlan.

Brazília ugyan még alulnépesedett ország, de a lakossága elviselhetetlenül gyorsan nő. Ebben a tempóban képtelenség a foglalkoztatást megoldani. A spanyol, indián és fekete lakossága a latin népeknél is alkalmatlanabb a gyors társadalmi fejődésre.

A 21. században csak a Nyugat protestáns, és a Távol-Kelet konfuciánus társadalmai lehetnek sikeresek. Aki ezt nem veszi tudomásul, csalódni fog.

Elhízott az emberiség

Kopátsy Sándor                   PS                 2014 11 27

Elhízott az emberiség

Közel hatvan éve a testmagasságot és annak változását tartom a társadalom fejlettsége és fejlődése legjobb mércéjének. Vagyis centiben és nem kilóban mérek. Ez jutott most az eszembe, amikor azt olvasom, hogy az emberiség harmada túlsúlyos, és 25 év múlva várhatóan már a fele az lesz.

Fajunk eddigi életét a nagy többség alultápláltsága jellemezte. Kövérek csak az uralkodó osztályban voltak. A 20. századig legfeljebb az emberiség húszada lehetett túlsúlyos. Az, hogy fajunk népszaporulata egyetlen korban nem lépte túl az 1 ezreléket, elsősorban a táplálék szűkösségének volt köszönhető. A túlnépesedést csak az élelem szűkössége tartotta féken.

Malthus a 19. század elején még attól félt, hogy a szaporodó világ éhen fog halni. Senki sem sejthette, hogy az ipari forradalom után alig kétszázötven évvel megtörténik a mezőgazdaságban is a technikai forradalom, és az elszabadult népszaporulat ellenére, a legnagyobb népbetegség a túltáplálkozás lesz. Malthus idejében alig egymilliárd ember élt soványan, ma hétmilliárd él, túltápláltan.

De nemcsak a sok és olcsó táplálék játszott ebben a változásban szerepet, hanem az is, hogy a tudományos és technikai forradalom gépesítette a fizikai munkát. A nehéz fizikai munkákat már a gépek végzik. A traktoron, a targoncán, darukon, bányakombájnokon nincs megerőltető fizikai munka. De már gyermekkorban kezdődik a fizikai igénybevétel csökkenése. Száz éve még csak olyan játékok voltak, amelyekhez mozogni kellett. Ma a legtöbb időt a számítógépek mellett ülve töltik.

A legmeglepőbb azonban, hogy a túlsúlyosság az iskolázottsággal és a jövedelemmel fordítva arányos.

A korszakváltást semmi sem jellemzi jobban, mint a tény, hogy fajunk eddigi életében az alultápláltság volt a legnagyobb halálok, jelenleg, és a belátható jövőben azonban a túltápláltság az.

A szarvasmarhatartás történelmi szerepe

Kopátsy Sándor                 EH                   2014 11 30

A szarvasmarhatartás történelmi szerepe

Ma kaptam kézhez egy német antropológus, Johaim Burger tanulmányából egy kivonatot, ami feltárja a tejfogyasztás európai elterjedését, és annak történelmi szerepét.

A tudós csak a tehéntej történelmi útját vizsgálja, de szerintem ezzel párhuzamosan történt meg a kecske és juhtej fogyasztása is, talán az utóbbiak előbb, mert azok a táplálkozás gazdái, az asszonyok számára sokkal könnyebben kezelhető volt.

Abban Burgerrel egyetértek, hogy a gyermekkor utáni tejfogyasztásnak történelmi szerepe volt, de amit ő a legfontosabbnak tart, a gyermekek halandóágát csökkentő táplálék, az abban az életkorban jelentkezik, amikor még nem genetikai akadály a tejérzékenység. A csecsemők tejfogyasztása, ami valóban fontos a népszaporulat szempontjából, tehát a tejérzékenységtől független. Ismereteim szerint a mediterrán térségben mindig kisebb volt a csecseműk halandósága, mert a gyermeknevelés egyéb feltételei, a kedvezőbb éghajlat, a változatosabb téli táplálkozás, stb. fontosabb szerepet játszott.

Hozzáteszem, hogy az ember minden korban és kultúrában túlszaporodó faj volt, ami ezért volt mindig önpusztító. Ezért a nagyobb szaporaság legfeljebb a társadalmi egységek, de nem a fajunk számára volt előny.

Nem vagyok egészségtörténész, csak a magyar egészségtörténelemből tudom, hogy az istállós tejtermelés, ami a rideg tartásnál kétszer-háromszor tejfogyasztást eredményezett, azzal járt, hogy a csontritkulás, amit mi angolkórnak nevezünk, szinte megszűnt. A nagyobb tejfogyasztás lehet az egyik oka annak is, hogy Európa észak-nyugati részén magasabbak az emberek. Burger úrnak a témájával tehát érdemes volna tovább foglalkozni.

A szarvasmarha tartásának ugyan előnye volt a tejtermelés is, de a forradalmi szerepe az igavonó szerepének volt. A szarvasmarha és a bivaly igavonó szerepe jelentette az első agrártechnikai forradalmat, a szántóföldi növénytermelés technikai feltételét. A két amerikai kultúra azért rekedt meg a kapás növénytermelésnél, annak ellenére, hogy a burgonya és a kukorica már mintegy 15 ezer éve kultúrnövény volt, mert nem volt az ember erejét 5-10-szer erősebb állat. Ahol nem volt a szarvasmarha és a bivaly erejű igavonó állat, ott nem kerülhetett sor a szántóföldi növénytermelésre.

Ez a felismerés adott magyarázatot arra, hogy miért lett a bika, a hím, ez erős szarvasmarha Európa szimbóluma. Európában a földművelés csak annak köszönhetően terjedhetett, hogy megjelent a szarvasmarha.

A magyar történelmi ismereteim szerint a tejtermelő marhatartás csak a városokban létezett a középkor végéig. Magyarországon csak a 18. században, amikor a sváb telepesek behozták, és a falvakban általánossá csak a vasúthálózat kiépítése után vált. Előtte a rideg, nem is a lakóháznál telelő, nagyon kis tejhozamú, éven át nem is fejt szarvasmarhát tartották. A városi lakosságot csak a vasútnak köszönhetően láthatták el a falvakban termelt tejjel.

A gyorsan növekvő városi lakosság tejellátása azzal jelentett társadalmi forradalmat, hogy a falusi nők nyertek fontos gazdasági szerepet. A tejpénz volt az első rendszeres havi pénzjövedelem. A kapás növények, a burgonya, a kukorica és a tejtermelés sokszorozta meg a nők gazdasági szerepét a parasztcsaládokban. Tekintettel arra, hogy a lakosság kétharmada paraszt volt, a parasztasszonyok megnövekedett szerepe volt a magyar történelem legnagyobb szociális forradalma.

Ha Európa szimbóluma a bika, akkor az európai nőké a tehén.

Vigyázó szemek a Távol Keletre vessétek

Kopátsy Sándor                EH                    2014-11-12

Vigyázó szemek a Távol Keletre vessétek

A jelenkor legnagyobb történelmi eseménye, hogy a világgazdaság súlypontja visszaindult a Távol Keletre. Ezzel vége szakad az ipari forradalmat követő rövid 300 évnek, amikor a kis Európa nyugati fele, majd a múlt század második felében az Egyesült Államok uralta a tudományt, a technikát és a gazdaságot.

Az öntözéses földművelés megjelenése, mintegy hatezer év óta az emberiség legnagyobb és legfejlettebb társadalma a Távol Keleten, Kínában volt. Ott élt az emberiség nagyobb fele, és a fejélődés szinte minden tekintetben az élén. A második óriás mindig India, vagyis Dél Ázsia volt. Hozzájuk képest a két közel-keleti magas-kultúra és a nomád pásztortársadalmak is törpének számítottak.

Ez ugyan már a középkorban nyilvánvalóvá vált, a világtörténelmet mégis úgy tanítottuk, mintha Mezopotámiában és Egyiptomban kezdődött volna.

Európa szerepe.

Az ázsiai kultúrák szintjére emelkedett európai történelem a görögökkel kezdődött. A színvonala ugyan magas volt, de a lakossága az ázsiai kultúrákénak talán egyetlen százaléka lehetett. A Római Birodalom már világbirodalomnak számított, de annak fejlettebb harmada Ázsiában és Afrikában volt. A lakosságának száma pedig legfeljebb negyede a kínai és az indiai birodalmakénak. A Római Birodalom bukása után Európa közel egy fél évezredre jelentéktelen kontinenssé süllyedt.

Európa a sötét középkor vége és az ipari forradalom között is az emberiség történetében jelentéktelen szerepet játszott. Ennek a közel ezer évnek az adott jelentőséget, hogy az ipari, majd a tudományos és technikai forradalom megszületésének az előkészülete volt.

Az első évezred utolsó századaiban a nyugat-európai középkor két világtörténelmi vívmányt adott az emberiségnek.

- Megoldotta a természetes csapadékra épülő szántóföldi gabonatermelést.

- A földművelést kiscsaládos jobbágyrendszerre működtette.

Az európai agrártechnikai forradalom

Az első ezredforduló utolsó két százada az európai agrártechnikai forradalom győzelmét hozta. Ennek a világtörténelmi jelentőségét az európai történészek máig sem ismerték fel. Pedig Nyugat-Európa fedezte fel a természetes csapadékra épülő szántóföldi növénytermelést, ami a következő ezer év során az emberiség a megsokszorozódott emberiség gabonaigényének fő kielégítője, majd a 20. században az tudományos agrártechnika forradalom bölcsője lett. Azt, hogy a mezőgazdaság ma 7 milliárd ember is képes eltartani a természetes csapadékra épült mezőgazdaságnak köszönhetjük.

Azzal, hogy az évezredek óta öntözéssel termelt gabonát, a téli fagyot nem tűrő a búzát és árpát a természetes csapadékkal is termelhetővé, és a fagyos teleket is elviselhetővé tették, a földünk eltartó képességét megkétszerezték. Hangsúlyozni kellene, hogy szinte a jelenkorig a társadalom munkaerejének felét az élelmiszertermelésre fordították. Ezzel szemben mára a fejlett társadalmakban az élelmezésre elég a munkaerő tizede, a mezőgazdaságra pedig a húszada sem kell. A közgazdaságtan sem hangsúlyozza, hogy az utóbbi száz évben a legnagyobb munkaerő felszabadítás a mezőgazdaságban, és a háztartási munkában, mindenekelőtt a konyhamunkákban történik.

Nem hangsúlyozzák, hogy Európa nyugati fele volt az egyetlen olya társadalom, ami kiscsaládos társadalmi rendszerben működött. Pedig a Nyugat sikerének ez volt a kulcsa.

Már középiskolás koromban feltűnt, hogy a Nyugat nagy szellemi forradalmai, a reneszánsz, a reformáció, a felvilágosodás, a polgárosodás, a politikai demokrácia meghódították a kiscsaládos társadalmakat, de megtorpantak a nagycsaládos társadalmak határánál.

A szovjet megszállás évtizedeiben aztán megtanultam, mennyivel más a nagycsaládos társadalmaknak az újhoz való hozzáállása nemcsak a szellemi, de a technikai újjal szemben is.

Ezért tartom rendkívüli történelmi eseménynek az ipari forradalom során a kiscsaládos rendszer általánossá válását.

Az első kiscsaládos rendszer a feudális nyugat-európai feudális társadalom jobbágyrendszere volt. Ennek forradalmi előnye a késői házasság és ezzel a lényegesen kevesebb gyermekvállalás volt. Ezzel a nyugat-európai feudális társadalom számára kisebb feladat lett a halálozás fokozása, ezzel emberbaráti, humánusabb lehetett.

A jobbágyrendszer megszűnését követő paraszti mezőgazdaságban megszűnt a későre kitolódott házasság, megnőtt a gyermekvállalás, megugrott a népszaporulat. Létrejött a minden más kultúrára jellemző túlnépesedési nyomás. Ez a nyomás kényszerítette az Európa nyugati felén lévő társadalmakat a kirajzásra. Ezt megtehették, mert a hajózási technikájuk, és fejlett haditechnikájuk, mindenekelőtt a lőfegyverzetük lehetővé tette az óceánok meghódítását, a a még elmaradott, alig lakott kontinensek felfedezését, és a betelepülését. Az alig 5 millió négyzetkilométer területű Nyugat Európa talált magának 50 millió négyzetkilométernyi kiváló életteret.

A jobbágyfelszabadítás után hamar, az ipari forradalom hatására a munkásosztály is kiscsaládos, de korán házasodó, azaz gyorsan szaporodó társadalom lett. Ebből tudott kimenekülni annak köszönhetően, hogy az élettere megtízszereződött. Ötszáz év után a két Amerikában és Ausztráliában a nyugati kultúra területének 90 százaléka az óceánokon túl van, és az az élettér még mindig nagyon alulnépesedett. Ez az óceánokon túli Nyugat az egyetlen olyan térség, amelyik népességbefogadó lehet. Márpedig a belátható jövő legértékesebb vagyona, hiánycikke, importja a jó minőségű munkaerő.

A belátható jövő világgazdaságát a gyenge minőségű munkaerő feleslege, a jó munkaerő hiánya fogja jellemezni. A gyenge minőségű munkaerőből már ma is milliárdok vannak, de azokra otthon sincs szükség, a jó minőségűben azonban mindenütt hiány van. Mivel ezek értéke hatványozottan nő a befogadó környezet függvényében, ezeket mágnesként vonzzák a fejlettebb társadalmak. Ezeknek a fejlettebbek felé történő áramlását nem lehet megállítani, mert a fejlettek egyúttal erősek is, és jók befogadását nem lehet megakadályozni.

A Távol-Kelet újra az élre tör

A Nyugat fölénye természetesnek tűnt egészen a jelenkorig, amikor már a kínai kultúra múltban játszott szerepe vált közismertté, hanem ott zajlik a leggyorsabb változás is. Az elmúlt száz év során a Távol-Kelet újra jelentkezett.

A tudományos és technikai forradalom felértékelte a távol-keleti emberek magatartását.

Az én történelem személetemben Max Weber felismerése lett az iránytű. Ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy a tőkés osztálytársadalmakat a protestáns, azaz puritán népek másoknál hatékonyabban működtetik. A 20. század küszöbén ő még két tényt nem láthatott.

1. A puritanizmus fölénye a tudományos és technikai forradalom fejlődése során hatványozottan nő. Márpedig a távol-keleti konfuciánus népek a Nyugat protestáns népeinél is puritánabbak, munkaszeretőbbek, a tanulásban szorgalmasabbak, törvénytisztelőbbek, takarékosabbak…

2. A Távol Keleten ötször annyi, a gyors fejlődésre alkalmas ember él. Az értékes embertartalékkal nem foglalkozunk. Pedig a jövő szempontjából alapvető jelentősége lesz annak, hogyan alakul a lakosság ott, ahol a sikerekre számítani lehet.

A Nyugaton ma már szinte minden puritán lakosságú társadalom gazdag és iskolázott, a lakosságuk pedig lassan növekszik. Ezzel szemben a Távol Keleten, elsősorban Kínában, a lakosság jelentős hányada még szegény, iskolázatlan és infrastruktúra nélküli falvakban él. Ez azt jelenti, hogy a Távol Keleten egymilliárd ember felemelkedésére lehet számítani. Becslésem szerint, a fejlett Nyugat gazdag és iskolázott társadalmak lakossága legfeljebb százmillióval növekszik. A képzett és hatékony munkaerő létszáma ma a Távol Keleten kevesebb, mint a protestáns Nyugaton, a század végére kétszer akkora lesz.

A puritanizmus fölénye nő.

Visszanézve egyértelmű, hogy a puritanizmus már az ipari forradalom során is fölényt jelentett. Ez először abban jelentkezett, hogy a germánoknak, angolszászoknak és a skandinávoknak a latin népek kereszténységénél modernebb kereszténységre van szükségük. Az ipari forradalom Angliában és Németalföldön bontakozott ki, és csak a protestáns államokban emelkedett a latin népeké fölé. Az ipari forradalom technikai találmányait a latin és az ortodox keresztény kultúra népei nemcsak megvásárolták, hanem maguk is elkészítették, de a működtetésük kisebb hatékonyságú volt, ezért a társadalmuk nem vált a protestánsokkal versenyképessé.

Számomra a második világháború tapasztalatai bizonyították, hogy a protestánsok nemcsak a tudományban, de a hadviselésben is fölényben vannak. A latin és az ortodox keresztény népek is képesek volta legyártani a korszerű harci eszközöket, a csatahajóktól a repülőgépekig, de a legénységük értéke lényegesen alacsonyabb volt. Például Franciaországnak és Olaszországnak is volt modern flottájuk, légierejük, páncélosaik, a harcban azonban azoknak sokkal kisebb értékük volt, mint a német, az angol vagy a japán legénységgel működtetetteknek. Kiderült, hogy a tudomány és technika eszközeinek hatékonysága egyre inkább a működtetők minőségétől függ.

Azt csak jóval később ismertem fel, hogy az oktatás hatékonysága egyre inkább az oktató és a tanuló minőségétől függ. Márpedig a társadalmak jövője egyre inkább a munkaerő minőségétől, szellemi vagyonának nagyságától függ. Ugyanaz a kiváló tudós, művész, sportoló, mérnök, orvos, katona, köztisztviselő értéke a fejlettebb társadalmakban hatványozottan nagyobb.

Tanulságos volna egy olyan kimutatás, hogy mekkora különbség van a puritán és a mediterrán, illetve ortodox kultúrájú emberek átlagos jövedelme, vagyona, iskolázottsága között. Ilyen felméréseket az Egyesült Államokban készítenek. Egy ilyen felmérés például a nem vallásos zsidók a legiskolázottabbak, a legmagasabb keresetűek. Ez még markánsabban jelentkezik Izraelben. Európában a protestánsok iskolázottabbak, nagyobb jövedelműek és vagyonosabbak. Még nagyobb volna a különbség, ha a kultúrák takarékosságának, infláció érzékenységét is megmérnénk.

Ilyen felméréseket nem ártana az EU országokban is elkészíteni. Kiderülne, hogy olyan nagyok a szóródások, hogy a közös követelmények többet ártanak, mint használnak.

A Távol Kelet fölénye

Ezt Max Weber még kevésbé láthatta, annak ellenére, hogy már a 19. század második felében, Japánban jelentkezett. A vasút elterjedése ezt az országot is felrázta. Sikerrel másolta a Nyugtot és iparosított. Az első nagy pofont 1905-ben a cári flottának adta. Kiderült, hogy a legmodernebb haditechnikát is sokkal jobban működtetik a japánok, mint a kelet-európaiak.

A két háború között Japán katonai nagyhatalmává vált. A tízszer nagyobb Kínát könnyen alázta meg. A második világháborúban kiderült, hogy az angol és a francia flotta nem ellenfele.

Japánnak akkora lett az önbizalma, hogy az Egyesült Államokat is megtámadta, és kezdetben tengeri és légi fölényt is élvezhetett. Repülői, hadihajói a világszínvonal élét jelentették, katonái pedig még a puritán nyugtiaknál is jobb harcosoknak bizonyultak.

Japán a páratlan emberi és anyagi háborús veszteségei után gyorsan a világ egyik nagy gazdasági csodáját produkálta.

Dél-Korea tíz évvel később mutatta meg, hogy a japánokkal egyenrangú csodára képes. Az utóbbi ötven évben pedig a világ leggyorsabban fejlődő országa lett.

Tajvan háború előtt szegény ország az egy főre jutó jövedelemben Japánt is megelőzte.

Szingapúr a háború előtt egy szegény angol hadikikötő volt, most a világ leggazdagabb városállama.

Kína a század végén aztán hozta létre a világtörténelem legnagyobb csodáját. Megállította a népesdése növekedését, 24 éve pedig 6-10 százalékkal, az EU országoknál hatszor, az Egyesült Államoknál háromszor gyorsabban növeli az egy lakosra jutó jövedelmét. Mind a foglalkoztatásban, mind a felhalmozásban a világ élén halad. Nemcsak a foglalkoztatási rátája magasabb, de az évente ledolgozott órák száma is. A felhalmozási rátája, és megtakarított külföldi valutája, pénzben és értékpapírban is példátlanul magas. Az Egyesült Államokkal folytatott kereskedelmének éves egyenlege pedig meghaladja a 300 milliárd dollárt.

Kína és az Egyesült Államok közti munkamegosztás a klasszikus példája annak, hogyan alakult át a gyarmati rendszer, nemzetközi munkamegosztássá. A két ország évente 600 milliárd értékű árut cserél. Ezen belül a kínai export 450, az amerikai 150 milliárd dollár. Az óriási egyenleget Kína amerikai államkötvényekbe és dollárba fekteti. Ebből mindkét fél jól jár. Az amerikai háztartások nagyon olcsón jutnak a tömegcikkekhez, amit egyébként csak lényegesen drágábban tudnának otthon előállítani, vagy másoktól megvásárolni. Kína pedig nagyon bölcsen az óriási egyenleg többségét amerikai állampapírokba illetve dollárba fekteti. Ezzel megköti az Egyesült Államok kezét, mert a Kína tulajdonában lévő, mintegy 3.500 millió követelést még évtizedek alatt sem tudná teljesíteni. Nem beszélve arról, hogy a kínai import kiesése igen jelentős hazai inflációt okozna.

Ezeket a példátlan eredményeket egy kommunista diktatúra éri el annak köszönhetően, hogy a gazdaságát piacosította, a valutáját jelentősen leértékelve tartja, és a népszaporulatát erőszakkal néhány ezrelékre lelassította. A példátlan siker minden előfeltételét, kivéve a gazdaság piacosítását, a nyugati politikusok, és társadalomtudósok elhibázottnak tartják. Fel sem merőül a részükről, hogy ezek a páratlan siker nélkülözhetetlen előfeltételei voltak.

[1]Az utolérés politikai liberalizmussal lehetetlen.

A hidegháború során olyan politikai erők alakultak ki a demokratikus oldalon, amelyek szerint a liberális politikai demokrácia az egyetlen sikert biztosító út, függetlenül attól, milyen a lakosság kultúrája és a gazdaság fejlettségi szintje. Ez az elvárás keményen megvalósult Európa nyugati felében, az EU kevésbé fejlett, és nem puritán tagállamai számára. Annak ellenére, hogy az EU tagállamai nemcsak lassan növekedtek, de a lemaradások is nőttek, nyomát sem találni annak, hogy keresnék az egyértelmű kudarc okát. Pedig az egyértelmű, a fejlett puritán országok számára elfogadható liberális politika a felzárkózni akarók körében kudarcot vallott.

A viszonylag elmaradott társadalmakban a piacosított gazdaság, csak kemény politikai diktatúra felügyelete alatt nem okoz társadalmi anarchiát. A történelmi tapasztalatok azt is igazolják, hogy a politikai diktatúra csak ott lehet tartós a piaci gazdaság viszonyai között, ahol a lakosság viselkedése puritán.

Ezt már a fasiszta diktatúrák története is bebizonyította. Csak a német és a japán fasizmus volt hatékony diktatúra, de csak ott, ahol a gazdaság piacos maradt. A nem puritán népek fasiszta rendszerei versenyképteleneknek bizonyultak.

A kelet-európai bolsevik diktatúrák nemcsak azért voltak versenyképtelenek, mert a gazdaságukat nem piacosították, hanem azért is, mert nem voltak puritánok. Máig nem merjük kimondani, hogy versenyképesek, politikai rendszerüktől függetlenül, csak a puritánok lehetnek.

A nem puritán népek csatlósállamai amint a gazdaság piacosításába fogtak, a politikai diktatúra azonnal megingott. A nem ortodox keresztény népek bolsevik szocialista diktatúrára kényszerített államai amint legalább a gazdaságot akarták némileg piacosítani, azonnal gyökeres politikai reform kikényszerítését követelték. Ezt tanulhattuk meg Magyarországon 1956-ban egyetlen hét után.

A jelen politikai rendszer vezetői, és a kor történészei máig abban a hitben élnek, hogy akkor a forradalomnak lett volna más reális esélye arra, hogy stabilizálódjon.

Kínában azonban a kommunisták felismerték, hogy a gazdasági liberalizációra térés előtt gyökeresen ki kell irtani a politika liberalizáció minden megmaradt erejét. Ezt tették az ázsiai kegyetlenségű kulturális forradalom során. Ennek ellenére, a gazdasági reformokon fellelkesültek gyökeres politikai reformot is akartak. Még ott is csak tankokkal tudták leverni a politikai demokrácia követelőit.

Elég arra gondolni, hogy Kínában szó sem lehetett volna az elért eredményekről, ha továbbra is évente 25-30 millióval növekedik a lakosság. Márpedig politikai demokrácia még soha, sehol nem állította le a túlnépesedést szegény és elmaradott társadalomban. Amerikai demográfusok állapították meg, hogy ma Kína lakossága 500 millióval nagyobb lenne, ha nem történik meg a gyermekvállalás erőszakos korlátozása. Ez önmagában azt jelenti, hogy a népszaporulat megfékezése nélkül nincs gazdasági felzárkózás. India, lakossága a kínai reform óta 400 millióval szaporodott, ezért ott szó sem lehet gazdasági csodáról, ennyi új lakost felnevelni, vagyonnal és munkahellyel ellátni lehetetlen feladat.

A felzárkózás feltételei

A jelenkorban a fél-perifériás szintről való felzárkózásnak két elengedhetetlen feltétele van.

1. A népesség létszáma legfeljebb 1-2 ezrelékkel változzon.

2. A gazdaságban a piac szabályozza a változásokat.

Mindkét feltétel megvalósítása csak puritán társadalomban lehetséges.

Ami a túlnépesedés megállítását illeti.

Az utóbbi ötven évben, néhány társadalomban leállt a túlnépesedés. Ennek három feltétele volt.

1. Megoldott, és széles körben elérhető a fogamzásgátlás.

2. Az egy főre jutó jövedelem meghaladja a 10 ezer dollárt.

3. Az iskolázottság meghaladja a 12 évet.

Az ilyen társadalmakban spontán, erőszak alkalmazása nélkül, leáll a gyors népességnövekedés. Ez a három feltétel azonban csak a puritán magatartású társadalmakban jár a társadalmi és gazdasági fejlődés élére emelkedéssel. A gyors társadalmi növekedésnek ugyanis van egy negyedik feltétele: a lakosság magatartását a puritánizmus jellemezze.

Bármennyire egyértelmű tény, hogy a társadalmi fejlődés élccsapatába csak a puritán népek jutottak, sem a politika, sem a közgazdaságtan nem veszi tudomásul. A Nyugaton uralkodó liberális felfogás szerint a társadalmi és gazdasági siker elsődleges feltétele a politikai demokrácia. A liberális politika elsődlegességének a híveit az sem zavarja, hogy nem ismerünk példát arra, hogy a politikai demokrácia sikeres felzárkózást hozott volna az élvonalba nem tartozó társadalomban.

1990-ben Kína társadalma nagyon alacsony, periféria szinten állt, nagyon messze attól, hogy a népesség növekedés magától leálljon. A népesség növekedése Indiáéval azonos arányú volt. 1990-ben Kínának 1.200, Indiának 800 millió lakosa volt. Mivel India nem képes korlátozni a gyermekvállalást, a demográfusok ma azt várják, hogy 2035-ben 1.550 millió lakosa lesz. Ezzel szemben Kína lakosságát erre az időre is csak 1.400 millióra várják. Tehát 45 év alatt Indiának 750 millióval növekszik a lakossága, Kínáé viszont csak 200 millióval. Indiának 45 év alatt 550 millió emberrel több felneveléséről, mintegy 400 millió új munkahelyről kell gondoskodni. Akinek halvány fogalma van arról ennek mekkora a költségigénye, belátja, hogy India egy lakosra jutó jövedelme, és vagyona 2035-ben csak tört része lesz a kínainak. Kína 2035-re felzárkózik a legfejlettebbek közé, India pedig hátrébb kerül, mint 1990-ben volt. A közel olyan gyorsan szaporodó latin-amerikai országok mindegyike gyorsabban fog fejlődni, mert a túlnépesedett Indiával szemben azok még alulnépesedettek.

A következő húsz évben minden dél-ázsiai ország lemarad nemcsak a puritán Nyugat és Távol-Kelet, de még a latin kultúrájú népek mögött is, mert azok eleve túlnépesedettek. Ezzel szemben.

- Az európai latin országok népszaporulata lassú, az egy lakosra jutó teljesítményűk jobb lesz, mint a gyorsan növekedő népességű, és eleve túlnépesedett dél-ázsiai országoké.

- A latin-amerikai országok lakossága is gyorsan szaporodik, de mivel alulnépesedettek, az egy lakosra jutó jövedelmük kedvezőbben alakul.

- A kelet-európai országok gazdasága ugyan lassan növekszik, de az egy lakosra jutó jövedelmük a dél-ázsiaiakénál jobban alakul, mert lassan szaporodnak és a térségük még alulnépesült.

A néhány ezreléknél gyorsabb népszaporulat eleve kizárja a versenyképességet.

A leállítására csak a puritán társadalmak kemény politikai diktatúrái képesek. Mivel Kína után nem marad jelentős lakosságú, puritán kultúrájú, viszonylag szegény ország, leszögezhetjük, hogy a belátható jövőben nem lehet számítni arra, hogy újabb jelentős népességű ország a fejlettek közé kerül. Valamikor 2035 körül a társadalmi élvonalba tartozó társadalmak lakossága, Kína felzárkózásának köszönhetően, eléri a 3 milliárdot, az egy lakosra jutó jövedelem pedig meghaladja a 40 ezer dollárt.

Az emberiség ennél szegényebb hányadában is lesz mintegy 400 millióval több ilyen gazdag, és a gazdag társadalmakban pedig ennyi ennél szegényebb lakos.

A kelet-ázsiai diktatúrákat elit vezette és vezeti

A nyugati társadalomtudományok nagyon kevés hangsúlyt helyeznek arra, hogy a kelet-ázsiai osztálytársadalmakat kezdettől fogva a szellemi elit vezette, és vezeti ma is.

A kínai társadalom volt a legnépesebb, és a legfejlettebb. Ennek működését az oktatási rendszerben gondosan szelektálódott mandarinok működtették. Márpedig ez nem volt uralkodó osztály, hiszen vagyonuk, jövedelmük és társadalmi pozíciójuk nem öröklődött. A mandarinok, csak a korlátlan hatalmú uralkodó jól megfizetett, nagy hatáskörrel rendelkező, minőségére gondosan szelektált rabszolgái.

A mandarinokat, mai megfelelői a menedzsereknek, azzal a különbséggel, hogy az életükkel nem rendelkeznek a munkaadóik.

A mai vezetők hasonlíthatók a vallásokat működtető klérushoz is. Azzal a különbséggel, hogy a vallás korlátlan hatalmú uralkodóját a vallás uralkodója által kinevezett felső vezetés választja, de az általuk megválasztott vezető felett nincs hatalmuk, azt az isten választottjának kell tekinteni, akit nem válthatnak le.

A kelet-ázsiai császárokat nem választják, azok meghatározott vérségi alapon öröklik a korlátlan halmukat.

A Nyugat társadalomtörténetében a tőkés osztálytársadalom volt olyan, amiben a hatalmat gyakorló osztályba kerülés teljesítményi alapon történt, a sikeres vállalkozók kerültek a tőkésosztályba. A tőkésosztályban maradás azonban általában vérségi alapon, örökösödéssel történt mindaddig, amíg olyan lassú volt a technikai változás, és olyan nagy a tőkehiány, hogy gyakorlatilag nem kellett szelektált képesség a profitot hozó tőke működetéséhez. A tudományos és technikai forradalom előtt gyakorlatilag a tőkés osztályhelyzet örökölődő volt. Ez csak akkor változott, amikor a tudományos és technikai fejlődés felgyorsult, a tőke hatékony működtetéséhez már képesség és tudás kell. Ezt a változást a tőkések gyorsan lereagálták azzal, hogy a tőkéjük működését szelektált szakemberekre, menedzserekre bízták, akiket érdekeltté tették a tőkéjük működésének hatékonyságában. A jelenkori tőkés osztálytársadalomban, a profit a tőketulajdonos és a menedzser között oszlik meg.

A szellemi vagyon lett a szűk keresztmetszet

A tudományos és technikai forradalom minőségi társadalmi átalakulást okozott azzal, hogy a társadalmakban az elsődleges hiány a tudásban, a minőségi munkaerőben jelentkezik.

A történelem során általános hiány volt művészeikben, és hívatásos sportolókban. Ezeket ezért társadalmi helyzetüktől függetlenül, mindig megfizették. Azt, hogy ezt a társadalmi igényt mindig minőségi szelekcióval biztosították.

Általános volt az is, hogy a hadviselés technikai fejlesztőit is mindig támogatták. Ezért a haditechnika mindig előtte állt a gazdaság hatékonyságát fokozó technikának.

A társadalom életének alakítóit, a politikát és a gazdaságot irányítóit azonban a legtöbb társadalomban nem szelektálták, az uralkodó osztályok tagsága gyakorlatilag örökletes volt. Az első kivételt a polgári társadalom jelentette. A polgárok alapvetően képesség alapján szelektálódtak. Ez általánossá azonban csak a tőkés polgárság esetében vált jellemzővé. A tőkéssé válás képességen, teljesítményen alapult. Az osztályban maradás azonban általánossá vált egészen a tudományos és technikai forradalomig. Előtte olyan nagy és általános volt a tőkehiány, hogy azt még a nem tehetséges tőkések is profittal működtették. A hatékony működtetéshez fontosabb volt a munkaerő alacsony ára, mint a minősége. Csak a tudományos és technikai forradalom emelte olyan magasra a munkaerő egészével szemben támasztott igényt, hogy a fejlett technika működtetésének hatékonysága a munkaerő minőségén múlik.

Max Weber azt ugyan felismerte, hogy a protestáns munkaerő hatékonysága fontos, de azt nem, hogy ez azért lett elsődleges, mert az alkalmazott technika hatékonysága a munkaerő minőségén múlik.

Az a gazdaságtörténészek előtt sem vált ismertté, hogy egészen a jelenkorig az alkalmazott technika a munkaerő minőségével szemben a meglévőnél is alacsonyabb igényt támasztott. Fajunk eddigi történelmét az jellemezte, hogy a lakosság mindig okosabb volt annál, amennyit az adott technika megkívánt. Minden osztálytársadalmat a lakosság tudásfeleslege, és fizikai erejének hiánya jellemzett. Erősebbnek, és nem okosabbnak kellett lenni. A múlt minden társadalmát a túlzottan fejlett agy, és a viszonylag kis fizikai erő jellemezte. Ez a felismerés győzött meg annak igazáról, hogy a biblia szerint a tudásvágy eredendő emberi bűn, a jövőben a fizikai munkára, az ember verejtékére lesz fajunknak szüksége.

A jelen és még inkább a jövő fejlett társadalmaiban a hatékony munkavégzéshez egyre kevesebb fizikai erőre, és egyre nagyobb szellemi vagyonra lesz szükség. Ezért tévednek azok, akik az elöregedéstől félnek. Évezredeken keresztül az 50 éves munkás már öregnek számított, ma már a 70 éves korban is lehet valaki kiváló munkavégző, és bizonyos feladatokra még az ennél öregebbek is lehetnek kiválók.

A közgazdászok ma a társadalmak elöregedésével rémisztgetnek. Még egyik sem vette a fáradságot kiszámítani, hány éves várható életkor a leghatékonyabb, vagyis amikor a felnevelési, képzési és már munkaképtelen évekre a legtöbb munkavégző év jut. Becslésem szerint ez a mutató fajunk élete során csak javult. A legnagyobb veszteség, a mikor magas a munkaképes kor előtt és elején elhalálozások aránya. Ez a mutató Japánban a legjobb, ahol a legmagasabb a várható életkor.

A közgazdászok csak az öregek eltartásának költségeivel számolnak, a korán elhaltak elveszett felnevelési költségét figyelmen kívül hagyják. Ez abból fakad, hogy a közgazdaságtan a munkaerő újratermelési költsége, tanítása nincs figyelembe véve. Ez az osztálytársadalmakban megengedhető volt, mivel a munkaerő mennyisége és minősége meghaladta a társadalom igényét. A jelenkor fejlett társadalmaiban azonban, amikor a fejlett társadalmakban megszűnt a túlnépesedés, és a munkaerő minősége lett a szűk keresztmetszet, megbocsáthatatlan hiba lett. Ahogy a tőkés osztálytársadalomban a tőke amortizációjának pótlása, állományának növelése volt az elsődleges társadalmi feladat, a jelen fejlett társadalmaiban a munkaerő minőségének javítása lett az elsődleges. Ezért a jelen kor közgazdaságtanának a munkaerő mennyiségi újratermelése, és minőségének javítása vált elsődlegessé.

A közgazdaságtan ugyan nem veszi tudomásul a munkaerő értékének újratermelési folyamatát, de az élet egyre jobban bizonyítja.

- Már a 20. század küszöbén Max Weber felismerte, hogy a munkaerő minőségétől a tőkés osztálytársadalmak teljesítménye.

- A megelőző száz évben a nyugat-európai puritán népek között is a leginkább puritánok, a skandinávok fejlődtek.

- Oroszország népei közül a skandináv kultúrájú népek lettek a leggazdagabbak.

- Minden alpi nép száz év alatt a szegénységből a gazdagságba emelkedett.

- Amerikába a protestáns szegény betelepülők háromszor gazdagabbak lettek, mint a latinok.

- A protestánsoknál is puritánabb távol-keleti, konfuciánus népek fejlődése a második világháború, illetve 1990 óta lényegesen gyorsabb, mint a protestáns nyugati népeké. Ez nemcsak a gazdaságban, hanem az oktatásban is egyértelmű.

---

Mikor érjük utol a Nyugatot

A Nyugat volt a példaképünk?.. 1

A reformáció.. 2

A Habsburg Császársághoz való tartozásunk.. 3

A második világháború után.. 3

Egy rossz rendszer, amit másoknál jobban csnálunk.. 3

A rendszerváltás után.. 3

Kopátsy Sándor                PH                    2014-11-10

Mikor érjük utol a Nyugatot

Szinte naponta találkozok a kérdéssel: Mikor érjük utó a Nyugatot?

Sajnos, ezer éve nem sikerült, most éppen lemaradunk. Nem a világban, ott nem romlik a helyzetünk. Mindig a felső tizedben voltunk, de nagyon gyorsan megelőz bennünket Kína, és az első harmadból is kikerülhetünk.

Történészként elfogadom, hogy a honfoglalás után gyorsan a Nyugathoz való felzárkózás lett a feladtunk. Akkor ugyan a Nyugat még az emberiség gazdagabb feléhez sem tartozott. A többséget jelentő Kína, India és a Közel-Kelet alaposan Nyugat-Európa előtt járt. Tőlünk azonban Nyugat-Európa lényegesen fejlettebb volt.

A Nyugat volt a példaképünk?

Azt, hogy a honfoglalás idején a Nyugat volt a példaképünk, gyanakvással fogadom. A tényt, hogy a nomád pásztorkodó népünk megirigyelte az itt talált földművelőket elfogadom. Gézának, a fejedelemnek, és Istvánnak, a királynak nagyon kevés fogalma lehetett arról, mi történik Európa nyugati felén. Legfeljebb annyit tudott, hogy ott a nép keresztény vallást követ. Azt is látták, hogy a saját népük is falvakban élő földművelő, és keresztény akar lenni. Ők sokkal inkább az itt talált viszonyokat akarták bevezetni, mint a számukra ismeretlen Nyugatot utolérni.

A nálunk fejlettebb, gazdagabb Nyugat csak a vasúthálózat kiépülése után vált ismerttél. Ennek ellenére elfogadhatónak tartom, hogy az államalapítás óta a nyugatosodás a magyar társadalom ezer éves feladata. Ennek tükrében könnyebben megérthető, és nyomon követhető társadalmi fejlődésünk folyamata.

Ezen az alapon alakult ki a véleményem, hogy a királyi korona kérése indokoltabb lett volna a császártól, mint a pápától. A cseh király döntését, aki a császártól kérte a koronát. A Nyugathoz való csatlakozásnak sokkal hatékonyabb útja volt a német császár választófejedelemsége, mint a római pápa támogatása.

Csehország ennek a döntésének köszönheti, hogy szlávságuk ellenére, kulturális tekintetben inkább germánok, nyugat-európaiak, mint mi. Folyamatosan nyugatibb és gazdagabbak voltak, és maradtak, mint mi. Óriási lehetőséget szalasztottunk el azzal, hogy nem a német császártól, hanem a pápától kértük a koronát. Ezt máig nem merjük kimondani.

A következő ötszáz éven is százszor nagyobb volt a személyes kapcsolat a pápával, mint a császárral. Rómába évente a főpapok, szerzetesek százai zarándokoltak, a császári udvarba néhány politikai követ utazott.

A gazdasági kapcsolat még inkább egyoldalú volt. Az import többsége keletről érkezett. Nyugatra legfeljebb a drága fémek mentek.

Fordulatot csak a 16. században a reformáció és a Hódoltságon felvásárolt, lábon hajtott marhakereskedelem hozott.

A reformáció

A reformáció elsősorban német szerzeteseken keresztül érkezett, és a protestáns papok képzése is csak a Monarchián túl történhetett. A magyar történelem legnagyobb tragédiájának azt tartom, hogy a hisztérikusan pápista Habsburg császárok erőszakos ellenreformációja hatásár a lakosság többsége, élükön az arisztokráciával, visszakatolizált, és a római katolikus vallás egészen a szovjet megszállásig gyakorlatilag államvallás lett.

A marhakereskedelem csak az oszmán uralomnak köszönhetően lendült fel. Történészeink sem hangsúlyozzák, hogy milyen nehézséget jelentett a Nyugathoz való igazodásban, hogy a Duna nyugat felé nem volt hajózható. Ezért csak a nagyon drága holtáru, és a lábon hajtható jószág érhette el a nyugati piacokat. A magyar arisztokrácia azonban kezdettől fogva rangján alulinak tartotta a marhakereskedelmet. Városi polgárságunk nem volt, a jobbágy pedig nem kereskedhetett.

Az Oszmán Hódoltság térségében azonban minden föld a szultán tulajdonába került, és a jobbágyok szabadon költözhető, vagyont szerezhető, kereskedhető adófizetők lettek. Élve a lehetőséggel, a volt jobbágyok gyorsan sikeres marhafelvásárlók, tőzsérek lettek, akik Székesfehérváron és Nagyszombaton átadták a marhákat a német és olasz nagykereskedőknek. Ezt a kereskedelmet nemcsak a basák, de a császári udvar is örömmel nézte. Amíg egymással háborúztak, békésen kereskedtek. A Nyugatra kiszállított marják mennyisége néhány generáció alatt tízszeresére nőtt. Először lettünk az olasz és német városok fontos kereskedelemi partnerei. Márpedig gazdasági kapcsolat nélkül nincs kulturális kapcsolat, egymáshoz való idomulás.

Az oszmán megszállástól megszabadulva, az országunk térsége viszonylag közelebb volt a Nyugathoz, mint előtte hétszáz éven keresztül valaha.

Ekkor volt Erdély aranykora. Az oszmán szultán provinciájának számító Erdély akkor szinte csak Svájchoz volt hasonlítható. Ez a soknemzetiségű, és sokvallású ország akkor minta országnak számított. Ezt Móricz Zsigmondnál jobban senki nem ismerte fel.

A Hódoltság felszabadulása után örömmel jöttek a térségbe a nyugat-német svábok, észak-olaszok. Sem előtte, sem utána nem lehetett elképzelni, hogy Nyugat-Európából parasztokat lehet behozni. Ezek a svábok sírtak, amikor a második világháború után kitelepítették őket a Kárpát Medencéből. Igaz, ma háromszor jobban élnek, mintha itt maradhattak volna. Az a tény, hogy a 20. század elején is a svábok voltak a legjobban élő parasztok, azt bizonyítja, hogy nem az adottságaink voltak rosszak, hanem mi voltunk elég jók az adottságainkhoz képest.

A Habsburg Császársághoz való tartozásunk

A magyar történelem még ma is csak annak tükrében látja a Monarchiához való tartozásunkat, hogy kisebb volt az állami szuverenitásunk. Annak pozitív hatását, hogy közös államunk volt a nálunk lényegesen nyugatosabb osztrákokkal, csehekkel és észak-olaszokkal, elhallgatjuk. Ez a három nép akkor is, ma is legalább kétszer polgárosultabb, gazdagabb, urbanizáltabb, iskolázottabb volt nálunk. Tőlük kellett volna tanulnunk, velük szövetkeznünk. Ezzel szemben a magyar uralkodó osztály azt sugallta, hogy ezek a legnagyobb ellenségeink.

A Nyugattal való gazdasági kapcsolat azonban csak a vasúthálózat kiépülése után lehetett jelentős. Vasúton a személyek és holtáruk szállítása tizedénél is kisebb idővel és költséggel járt. A magyar gabona így is sokkal drágábban kerülhetett a nyugati piacokra, mint a lengyel, a baltikumi és az ukrán. A tengeren való szállítás tizedébe került, mint a vasúti. Ez máig is így maradt, sőt fokozódott.

A vasút mégis azt jelentette, hogy a nyugthoz tizednyi távolságra kerültünk, mint előtte voltunk.

A vasút forradalmi szerepét azonban szinte csak a magyar zsidóság ismerte fel. A 19. század végére a belkereskedelmet és a külkereskedelmet megtízszerezték, az egy személyre jutó jövedelmük és vagyonuk is ennek megfelelően növekedett.

A 20. század elején az ország lakosságának 6 százalékát kitevő zsidóság nyugat-európai értelemben polgár volt. Mellettük a lakosság tizede volt germán etnikumhoz tartozó. A szászok polgárok, a svábok parasztok. Ezzel, ezer évvel az államalapításunk után az ország lakosságának elegendő polgársága lett. Sajnos ezt a két nagyon értékes etnikumot ellenségünknek tekintettük. A zsidóságtól minden áron meg akartuk szabadulni. A germánok nagy többsége pedig a náci Németországhoz akart tartozni.

Ugyanakkor az ország lakosságának harmada nemcsak elnyomott, de lenézett kisebbség volt. Ezt máig sem valljuk be. Az elnyomott, lenézett kisebbségek elszakadási törekvéseit hazaárulásnak minősítjük.

Ennek a következménye lett Trianon, amit nemcsak az uralkodó arisztokrácia, és kiszolgálója az úri középosztály, de a magyarság óriási többsége tragédiaként élt és él meg ma is. Senkit nem találtam, aki felismerte volna, hogy a megcsonkított országnak sokkal nagyobb az esélye a felzárkózásra, mint a Trianon előttinek. Ez egyértelmű, ha tudomásul vesszük, hogy a felzárkózásunk egyik legnagyobb akadálya a román, szerb, horvát, szlovák kisebbségek kezelhetetlensége volt. Nemcsak azért, mert mi voltunk alkalmatlanok a nálunk is elmaradottabbak kezelésére, de azért is, mert ezek nálunk is alkalmatlanabbak voltak a felzárkózásra.

Az első világháború előtt Magyarország elsősorban ezért volt képtelen a Nyugathoz felzárkózni, mivel gazdasági, kulturális, etnikai és vallási tekintettben nagyon elérő lakosok keveréke volt. Az utóbbi években az a fő témám, hogy az EU azért képtelen az élen maradásra, a homogénebbé válásra, mert három eltérő kultúrához tartozó tagsága ma is nagyon különböző szinten van, mégis minden áron homogén akar lenni. Ezt kellene elmondani a Trianon előtti Magyarországról is.

A zsidók és a szászok jelentették az élvonalat. Azok magasan képesek voltak még egy viszonylag elmaradott országban is nyugatiak lenni. A svábok is állták a versenyt a nyugat-európai parasztsággal.

A magyar úri középosztály csak viselkedésében volt úri és nacionalista, képzettsége, erkölcse megfelelt volna.

A magyar parasztpolgárok, az alföldi városok polgársága alkalmas lett volna a felzárkózásra. Ez vonatkozott a viszonylag szűk szakmunkás rétegre is.

A magyar etnikumú lakosság nagy többsége elmaradott volt, teljesen egyetértett az úri középosztály uralmával.

A jelentős kisebbségek egészükben elutasították a magyar arisztokrácia és úri középosztály uralmát. Ezeket a magyar közvélemény lenézte, de a felemelésükre eleve alkalmatlan lett volna.

Ehhez képest óriási javulást jelentett a Trianon után megmaradt ország.

Magyarország szinte nemzeti állam lett. A magyarosodni akaró zsidósággal az ország lakosságának kilenctizede magyarnak vallotta magát. A felzárkózásra alkalmatlan cigányság létszáma nagyon alacsony volt. Ha uralmon marad a polgári kormány a háború után, esélyünk lehetett volna a felzárkózásra. De ez gyorsan megbukott, mert a magyar közvélemény többsége nem vette tudomásul a Trianonban kötött békét, és továbbra az egész Kárpát Medence uralmára tartott igényt. Ennek érdekében az arisztokrácia és az úri középosztály mögé állt. Ezek uralma azonban azt jelentette, hogy a revízió az első feladat, nem a Nyugathoz való felzárkózás.

A második világháború után

A magyar társadalom többsége nemcsak a háborúban vállalta az első feladatának a revíziót, de a háború után is a két háború közti társadalmi állapot fenntartását tartotta helyesnek. Ha a nyugati hatalmak hadserege foglalja el, és szállja meg az országot, demokratikus választások lényegében a háború előtti társadalmi állapotot állítják helyre. Ezt világosan bizonyította a kemény szovjet megszállás alatt tartott két választás eredménye is.

Az arisztokráciát és a nyilas vezetést a szovjet megszállás ugyan felszámolta, de az úri középosztály és a katolikus klérus többségi támogatása fennmaradt. Ami pozitív változás történt, azt csak a bolsevik megszállás keménységének köszönhetjük. Az első két év tapasztalatai után a megszállók bekeményítettek, bevezették a bolsevik párt egyeduralmát. Ezzel szemben olyan nagy volt az elutasítás, hogy előbb maga a moszkvai szovjetvezetés puhította a diktatúrát. De amikor ez is megbukott, kitört a forradalom, ami gyorsan visszaállította volna az úri középosztály uralmát. Ebből következett a katonai megszállás.

Egy rossz rendszer, amit másoknál jobban csnálunk

A világpolitikai determinációt túllépő forradalom után szerencsénk volt, mert a megszállók olyan első titkárt fogadtak el, akinek azt köszönhetjük, hogy Kádár Jánost állították a pártdiktatúra élére. Neki köszönhetjük, hogy a megszállás alatt az elérhető legnagyobb mozgásszabadságot élvezhettük. 1956-1990 között megtörténhettek mindazok a társadalmi változások, amik nélkül nem válhatunk a kornak megfelelő eredményes társadalommá.

Kihalt az úri középosztály. A szuverenitásunk elnyerése idején a magyar társadalom struktúrája először felelt meg a kor követelményeinek, nem terhelte a társadalmat a nemesség aránytalanul nagy száma. Egyik történészi iránytűm volt, hogy három közép-európai népnek, a porosznak, a lengyelnek és a magyarnak közel tízszer annyi nemese volt, mint a nyugati társadalmaknak. Ezek azonban, nagy számarányuknál fogva, többségben szegények, de büszke urak voltak. A jobbágyság felszabadulása után elveszették ugyan megkülönböztetett jogállásukat, de mégis nemesek szerepét játszhatták.

A porosz nemesség megkülönböztetett társadalmi szerepe már a náci rendszerben összetört, a bolsevikban pedig megszűnt.

A lengyel és a magyar nemesség azonban csak a bolsevik megszállás alatt halt ki. De politikai ereje ez idő alatt is fel-fellángolt. Ez a két nép nem tudta elviselni a szovjet megszállást, folyamatosan lázadozott.

A magyarok szerencséjére a forradalom leverése után egy szerény, de bölcs munkás került hatalomra. Neki, és az urbánusok és népiek együttműködésének köszönhetően mi lettünk a legvidámabb barakk.

A rendszerváltás után

A csatlós országok közül mi élhettük meg a legjobb állapotban a rendszerváltást. Mégsem sikerült.

Az első szabad választást elrontottuk azzal, hogy az állampárt és az SZDSZ liberálisainak sikerült a közép-jobb pártnak indult MDF élére ültetni az úri középosztály itt maradt utolsó képviselőjét, Antall Józsefet. Neki meg sikerült elfojtani az MDF jobboldalát. Ezzel a közép-jobb magyar társadalomnak nem maradt közép-jobb pártja.

A második választáson azonban a választók az úri középosztályt leváltották, és az állampártot ültették kormányra. A közép-bal MSZP azonban a saját liberális szárnyának nyomására koalíciót kötött az SZDSZ-el, és rábízta a gazdaságpolitikát.

Azt, hogy a középé-jobb magyar társadalomnak nincs közép-jobb pártja, csak a kis liberális Fidesz elnöke, Orbán Viktor ismerte fel, és pártjával átállt a közép-jobb vonalra. Ennek köszönhetően megnyerte a harmadik választást, de káderhiánya okán nem maradt hatalmon. A szoclib ellenzék nagyobb káderállományának, és kapcsolati tőkéjének, és Orbán elhibázott stratégiájának köszönhetően két cikluson keresztül kormányon maradt.

Minél hosszabb ideig élt a középé-jobb magyar társadalom szoclib kormányzat alatt, annál nagyobb tábora lett a közép-jobb Fidesznek. 2010-es választáson a Fidesz megnyerte a körzetek 99 százalékát, ami a kétharmados parlamenti többséghez kellett. A demokráciák történelme nem ismer ilyen arányú választási győzelmet.

2014-ben a Fidesz nyerte meg a körzetek 90 százalékát. Erre sem volt példa a történelemben. Az új választási törvény értelmében már ez is elég lett a kétharmados törvényhozási többséghez.

Nem volt, és nincs a demokráciák között másik olyan párt, amelyik ekkora választói támogatást élvezne. A kormányunk választói támogatottsága példátlan. A kormány támogatottsága előny, mivel az élvonal harmadát jelentő szinten szükség van a kormány önbizalmára, erejére.

A Fidesz példátlan támogatottsága sem garancia a felzárkózásra, de lényeges előnynek számít, hogy nem kell a kisebb pártokkal alkudozni, azoknak engedményeket tenni.

A jelenkor minden jeltős felzárkózása politikai diktatúrával indult. A két legnagyobb felzárkózási siker Dél-Korea és Kína. Az előbbi katonai diktatúrával indult. Az utóbbi pedig ma is diktatúra. Pedig ennek a két országnak a lakossága keményen puritán, nem olyan, mint a magyar népé.

Ideje volna elvetni azt a liberális maszlagot, hogy a felzárkózni akaróknak az élenjárók liberális politikáját kell követni. A félek, és ellenfékek csak ott lehetnek hatékonyak, ahol a társadalom élvonalban van, és a lakosságot a puritán magatartás jellemzi. Mivel mi sem gazdagok, sem puritánok nem vagyunk, legyünk óvatosak a liberalizmussal.

Hol vagyunk a világban

Nemcsak a közvélemény, a történészeink is csak azt nézik, hol vagyunk a Nyugathoz képest. Fel sem merül, hol vagyunk az emberiségen belül.

A földművelésre és a keresztényvallásra való áttérésünk idején a példaképünknek tekintett Nyugat-Európa még nem tartozott az emberiség gazdagabb, fejlettebb felébe. Akkor az emberiség négyötöde a lényegesen fejlettebb Kelet- és Dél-Ázsiában, valamint a Közel-Keleten élt. Európa lakosságának nagy többsége vagy a sötét középkorban, városok nélkül élt, vagy északabbra marhapásztor volt. Azok pedig lenézték az Alpoktól északra élő földművest, akinek gyakran kifagyott a gabonája.

A magyar történészek is elfelejtik megmagyarázni, hogy a nálunk sokkal nagyobb létszámban érkező hunok és avatok miért nem lettek földművesek és keresztények. Pedig egyszerű a magyarázat. Mert akkor még jobban élt a pogány pásztor, mint a keresztény földműves.

Miért lettek a magyarok keresztény földművesek? Mert azt látták, hogy azok élnek jobban.